udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 11 találat lapozás: 1-11
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Enyedi Sándor

1999. december 9.

Budapesten dec. 9-én mutatják be az 1977-ben Magyarországra távozott dr. Enyedi Sándor színháztörténész szerkesztésében megjelent Rivalda nélkül című színházi lexikont. Többéves kutatómunka eredménye a kötet, amely a szerző szerint a legteljesebb lexikon a határon túli magyar színészetről. Ott lesz Csiky Ibolya Nagyváradról, Ferenczi Annamária Temesvárról, Senkálszky Endre és Szilágyi Ferenc Kolozsvárról. Beregszászról a Népszínház megalapítója, Schober Ottó a meghívott. Tóth László dramaturg Komáromból és Venczel Valentin színművész Újvidékről érkezik a bemutatóra. /S. Muzsnay Magda: Rivalda nélkül. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 9./

2000. november 29.

Jelentős munka dr. Enyedi Sándor erdélyi származású, Budapesten élő színháztörténész Rivalda nélkül, a határon túli színjátszás lexikona /Teleki László Alapítvány, Budapest/. A mostani lexikon 1994-ben kiadott elődje ötvenesztendős volt. /Puskel Péter: Kevesebb művelődéstörténeti fehér folt. A határon túli magyar színjátszás lexikona. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 29./

2001. január 6.

A rendszerváltozás utáni viszonylag rövid idő alatt, 1994-ben, megjelent Budapesten a Magyar Színházművészeti Lexikon /Akadémiai Kiadó/. Mivel az előző évtizedekben nem folyhatott rendszeres kutatás az emigrációban élő színészekről, és a határon túli színészek nyomon követése is esetleges volt, ezért a lexikon születésének pillanatában nagyon sok színészről nem tudtak. Mindez szükségessé tette a kimaradt művészek adatainak az összegyűjtését. Enyedi Sándor színháztörténész Rivalda nélkül /Budapest/ 1999. decemberében megjelent kötete azt a célt szolgálta, hogy a létező hiányosságokat részben pótolja. A több mint kétszáz éves magyar színészet teljes feltárása még mindig várat magára. Feltételezhető, hogy a következő kötet is még mindig pótkötet lesz. Például a legutóbbi kötet megjelenése után derült ki, hogy Giulio Gari világhírű operaénekes, akit a külföldi lexikonok olasz származású, amerikai operaénekesnek tüntetnek fel, azonos Gari Gyulával, aki Medgyesen született 1912-ben, színpadi pályáját a kolozsvári színházban kezdte. 1937 szilveszterén egy vidám műsorban lépett fel, majd 1938-ban Szu-csong herceget énekelte A mosoly országában. Kiment Rómába szerencsét próbálni, rövidesen a római Királyi Opera tagja lett, és innen meg sem állt a New-York-i Metropolitan Operáig. - Enyedi munkája, a Rivalda nélkül 82 olyan Kárpát-medencei város adatait tartalmazza, amelynek egykor - némelyeknek ma is - élénk színészete volt, és amelyek egy részére már a feledés fátyla borult. /Nánó Csaba: ″Nagyon sok színészről nem volt tudomásunk″ Beszélgetés Enyedi Sándor színháztörténésszel. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 6./

2001. június 22.

Jún. 20-án Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület /EME/ helyiségében az Egyed Emese vezette tanár-diák kutatócsoport szervezésében Aranka György kéziratos hagyatékáról kiskonferenciára került sor. Enyedi Sándor (Budapest) Az Aranka-kutatás jelenlegi helyzete címmel tartott előadást. Az életműből kiemelte a Nagyszebenben beindított, majd Kolozsvárra átköltöztetett újságot, a pest-budai színházat, végül az 1793-ban Marosvásárhelyen megszületett Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaságot. Aranka György életművében meghatározó szerepet játszik szerteágazó levelezése, melyet csapatmunkával lehetne feltárni. A kiskonferencián előadást tartott még Palotás Varga Zsuzsa, Kovács Eszter, Egyed Emese, Berki Tímea és Bíró Annamária. /Ö. I. B.: Kiskonferencia Aranka György kéziratos hagyatékáról. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 22./

2001. augusztus 31.

Dr. Enyedi Sándor /sz. Dés, 1938. jan. 1./ iskoláit szülővárosában, Magyarországon és Szamosújváron végezte. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar-történelem szakán 1960-ban szerzett oklevelet. 1960-tól a bukaresti Előre, majd a kolozsvári Igazság újságírója volt. 1963-76 között a dési, déscichegyi iskolákban tanárkodott. Az irodalomtudományok doktora. 1977-87 között a budapesti Magyar Színházi Intézet, majd a Magyarságkutató Intézet munkatársa, később ennek jogutódjának, a Közép-Európai Intézetnek tudományos főmunkatársa. Számos tanulmányt, cikket, színházzal kapcsolatos könyvet írt, a legutóbbit, a Rivalda nélkül. A határon túli magyar színjátszás lexikona címűt a múlt héten mutatta be Kézdivásárhelyen. Dr. Enyedi Sándor Budapesten él, Írói nevei: Dézsi Zoltán, Dézsi Sándor. Enyedi Sándor fedezte fel, hogy József Attila édesapja, József Áron a dési szappangyárban dolgozott 1926-31 között. Ezen időszakról írta a költő, hogy apja "kitántorgott Amerikába". Valójában nem Amerikába ment, hanem Jugoszlávián, Újvidéken keresztül Craiováról ment Désre. Ott kapott szappanfőző mesteri állást. Enyedi a színházi életet kívánta feldolgozni, elkezdte kutatását. Mostani könyvében sa Rivalda nélkül azt jelenti, hogy azokról van benne szó, akiket elfelejtettek, akik nem kerültek be semmilyen más lexikonba, s olyan hajdani magyar színházi városokról, melyek szintén kihulltak az emlékezet rostáján, s melyek ma már nem tartoznak Magyarországhoz. 82 ilyen város van, köztük pl. Alsókubin, de Kézdivásárhely is. Dr. Enyedi Sándor újabb munkája még egy lexikon lesz. Ideiglenes címe: Színészek, színházak, városok. A lexikon az utókor tisztelgése az elődök emléke előtt, megőrizzük azokat, akik előttünk jártak és valamit felmutattak, s tovább adjuk azoknak, akik majd utánunk jönnek, határozta meg a szerző. /Rózsa Mária: Emberközelben Dr. Enyedi Sándor. A színházról mindenkinek. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), aug. 31./

2005. december 17.

Az elmúlt bő tíz év alatt négy színházi lexikon látott napvilágot. 1994-ben az Akadémia kiadásában a vaskos, sok képpel illusztrált Magyar Színházművészeti Lexikon, amely a határon belüli és kívüli – élők és holtak – gyűjteménye köteteként kezelhető. A kimaradottak összegyűjtésére vállalkozott Enyedi Sándor színháztörténész – maga is erdélyi származású, 30 évvel ezelőtt települt át Magyarországra. Sepsiszentgyörgytől Izraelig, Kolozsvártól Amerikáig végigjárta és végigkutatta a hajdani és mai aktorok nyomait. 1999-ben meg is jelentette a Rivalda nélkül című lexikonját. Ugyanazon évben még egy kiadvány jelent meg, az Új Kortárs Magyar Színész Lexikon, de ez csak az anyaország területén élő színészeket vette számba. Most, 2005-ben ismét Enyedi Sándor lépett elő: Színészek, Színházak, Városok. A határon túli magyar színházművészet kislexikona /Balassi Kiadó, Budapest, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2005/, de ez a kiadványa ezúttal mintha nem érné el a Rivalda nélkül színvonalát. Egyrészt, mert ez is hiányos, még az előző kötetbe felvett nevekből sokat kihagyott. A lexikon anyagának zömét operaénekesek teszik ki. Részletes tudósítást közöl a nyugat-európai és latin-amerikai magyar színjátszásról, de mintha a történelmi Magyarország elcsatolt területeire ezúttal nem figyelt volna kellőképpen. Az utóbbi 5–10 évben számos sikeres színész tűnt fel, de nevük és adataik nem szerepelnek a lexikonban. Pozitívum viszont az a több mint húsz város Romániából, Szlovákiából és Ukrajnából, melyeknek magyar színészetét meglehetős részletességgel adja közre a szerző. A legtöbb helyet Brassó múltbeli (1800–1940) magyar színészete kapta. /Kudelász Ildikó: Hézagpótló színházi lexikon. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 17./

2006. március 4.

A színháztörténész Enyedi Sándor legújabb munkája /Az ember tragédiája bemutatói. Az első hatvan év, Budapest, 2005/ a magyar irodalom egyik rangos alkotásának, Az ember tragédiájának több évtizedes színpadi útját követi nyomon. Ezt előzte meg Enyedi Az ember tragédiája bemutatói. Bibliográfia /2002/ című összegzése. Az 1860-ban írott művet a színész-rendező Paulay Ede alkalmazta először színpadra 1883-ban. Ecsedi Kovács Gyulának köszönhetően alig öt hónappal a budapesti ősbemutató után, 1884. február 27-én láthatta a kolozsvári Nemzeti Színház közönsége is a darabot. Nem akármilyen szereposztásban. Éva: Jászai Mari, Ádám: Ecsedi Kovács Gyula, Lucifer: Szentgyörgyi István. A XX. század elején Janovics Jenő, a második világháború után Kolozsváron Rappaport Ottó, Nagyváradon Szabó József, Marosvásárhelyen Harag György rendezésében – sorolta a legjelentősebbeket Kozma Dezső. Az ember tragédiájának színpadi változataiból az első ötven évet a színházelméleti író, Németh Antal vette számba, az ezt követő három és fél évtized (1933–1968) magyar és külföldi bemutatóiról 1990-ben jelent meg újabb kiadvány. (Szerzője Koltai Tamás) 1999-ben a Madách-dokumentumok szenvedélyes gyűjtője, Fejér László adta közre a Tragédia előadásairól készült összeállítását. Az Erdélyből elszármazó színháztörténész, Enyedi Sándor ilyen előzmények után, ezeknek a munkáknak az eredményeit is felhasználva jelentette meg könyvét az Andor Csaba szerkesztette rangos, a Madách Irodalmi Társaság égisze alatt Budapesten napvilágot látó Madách Könyvtár sorozatban. Enyedi Sándor színháztörténeti közleményei, könyvei /köztük Az erdélyi színjátszás kezdetei 1792-1821 (1972) és Déryné erdélyi színpadokon (1975)/ a Kriterion Könyvkiadónál láttak napvilágot. Későbbi, jórészt Budapesten megjelentetett írásaiban az erdélyi, a vidéki magyar színjátszás múltját térképezte fel. Mindenekelőtt a magyar színjátszásért oly sokat tevő id. Wesselényi Miklós színházi levelezésének közlésével, Aranka György erdélyi társaságainak, majd a kolozsvári Állami Színház kevésbé ismert korszakának bemutatásával, újabban színházművészeti kislexikonával. /Kozma Dezső: Madách – a színpadon. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 4./

2009. január 14.

Január 12-én az Interkulturali-THÉ kutatócsoport, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság által szervezett rendezvényen bemutattak három kötetet. A Jankovics József és Nyerges Judit által sajtó alá rendezett Gyöngyösi István-szövegközlés-sorozat a Balassi Kiadó /Budapest/ gondozásában megjelent hat kötet 1998 és 2005 között a Régi Magyar Könyvtár sorozatban látott napvilágot. Biró Annamária, az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatója az Universitas Könyvkiadónál 2008-ban megjelent Briefwechsel des Karl Gottlieb Windisch című kötetet ismertette. A Magyarországi Tudósok levelezése sorozat ötödik kiadványát Seidler Andrea rendezte sajtó alá. A kötetben szó esik az Ungrischen Magazin című folyóirat keletkezésének történetéről is. Hiánypótló színháztörténeti adattár és kortörténet Enyedi Sándor A Tragédia a színpadon /Madách Irodalmi Társaság, 2008/ című munkája. 1883. szeptember 21-én volt Madách Imre Az ember tragédiája című művének ősbemutatója, az ezt követő 125 év alatt pedig számtalan előadást tartottak a világ minden pontján. A tragédiát Bukaresttől Detroitig, New Yorktól Sepsiszentgyörgyig játszották ezalatt az idő alatt: mintegy 1151 teljes tételt nevesít a kötet, amely mögött rengeteg előadás van. Az ember tragédiája kolozsvári előadása legutóbb 1997-ben volt, Csiszár Imre rendezésében. /Hármas könyvbemutató a Mariánumban. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./

2010. augusztus 10.

Magyar színészet kisebbségi sorban
Színészlexikonról van szó, amely több szempontból is figyelemre méltó. Hiánypótló a „határon túli” magyar színjátszás történetét összegző lexikonszerű munkák sorában; az eddigi legteljesebb kísérlet egy korszak erdélyi színjátszó személyi adattárának létrehozására. Kötő József szerényen „egyszemélyes” gyűjtőként és szerkesztőként definiálja önmagát a kötet előszavában, és az eredmény valóban impozáns. Erdélyi születésű és itt élő, tevékeny közéleti és kultúraszervező személyiségként, valamint kutatóként a tárgy iránti elkötelezettség, a szó szoros értelmében is vett otthonosság, magabiztosság (némelykor már-már jószándékú elfogultság) vezérelte a szerkesztésben. Az erdélyi magyar színházi élet legfontosabb képviselői – Janovics Jenő, Poór Lili, Szentgyörgyi István, Forgách Sándor és még sokan mások (jórészt mindazok, akik az eddig készült határon túli színészek lexikonából valamilyen okból kimaradtak) – részletes pályaképekben, mikromonográfiákban jelennek itt meg. A szócikkek “fehér foltjai” (születési vagy elhalálozási adatok, szereposztások, pályaképek töredékessége) a munka nehézségi fokát és a folytatás fontosságát jelzik, valósággal felszólítják az olvasót az együttműködésre. A kötet másik fontos hozadéka, hogy a színészportrék mellett tartalmaz több, a korszakhoz kapcsolódó fogalommeghatározást, intézménytörténeti és összefoglaló címszót (pl. Kolozsvár játszóhelyei, Országos Színész Egyesület és Nyugdíjpénztár, hatalomváltás az erdélyi magyar színjátszásban stb.). Ez azzal magyarázható, hogy a kötet a szerző bevallása szerint a két világháború közti erdélyi színjátszás monográfiájaként indult – ily módon nyer értelmet a könyv főcíme is: Közhasznú esmeretek tára. A színészek életpályája legtöbbször a tárgyalt időhatárokon belül kerül bemutatásra, máskor előzményekre vagy későbbi életutakra is pillantást vethetünk úgy, hogy a kötet utat nyisson a jövőben megírandó színészportrék előtt is, a (megírandó) monográfiák reményén túl pedig azért, hogy az erdélyi színjátszást bekapcsolja a mai magyarországi vagy a nemzetközi színházi élet áramkörébe. Az 1919-1940 közötti időszak a romániai magyar kisebbségi sorba szorult nemzeti közösség védekező, ugyanakkor kultúrateremtő és -őrző korszaka, mint ilyen: fénykorszak. De talán soha nem öltött olyan méreteket a színésztársadalom emigrációja Magyarországra, sőt a tengeren túlra, mint ebben, és az ezt követő kommunista rendszerben. A hagyományaiból építkező társadalom azonban minden elnyomó rendszerben képes újratermelni önmagát, megőrizni nemzet- és önazonosságtudatát – ennek bizonyítéka a jelen kötet is. Előzményeiként elsősorban a határon túli színjátszást is feltáró színművészeti lexikonok, színháztörténetek szolgáltak, de nem elhanyagolandók a korszakra vonatkozó almanachok sem. Forrásértékűek a civil személyektől származó új adatok, továbbá a levéltári anyagok, az egyházi és temetkezési hivatalok nyilvántartásai. A legkorábbi színészlexikon, amely a határon túli színészetet is számba vette, Schöpflin Aladár szerkesztésében jelent meg 1921-31-ben négy kötetben Magyar színművészeti lexikon címmel. Léteztek ugyan előzmények – lásd az 1908-as Magyar színészeti lexikont –, de részben a háború miatt, részben a munka úttörő jellege okán torzóban maradtak. (Ez utóbbi munka jórészt egyetlen személy, Erődi Jenő erőfeszítéseit dícséri, aki elkészítette a Schöpflin Aladár Magyar színművészeti lexikona alapját képező adatbázist.) Kötő József azonban hiányosnak ítéli e lexikon információs anyagát, mert elsősorban az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézet tagjait öleli fel, amely tagtoborzását még Trianon előtt végezte. Az említett művel szinte egyidőben jelent meg Magyarországon egy lexikoncsalád, amelynek egyik darabját Németh Antal szerkesztette, 1930-ban jelent meg Színészeti lexikon címmel, két kötetben. Ez a munka azonban csupán egyetlen szócikkben ismerteti az erdélyi színjátszást, s így nem nyújthat átfogó, részletesen árnyalt képet a hazai viszonyokról. A következő lexikonra viszonylag hosszú ideig kellett várni a kedvezőtlen társadalmi-politikai körülmények miatt: 1969-ben jelent meg Hont Ferenc szerkesztésében a Színházi kislexikon, amely szűkre szabott keretek között, 536 lapon mutatta be a világszínjátszást és a magyart egyaránt, „a szocialista kultúrpolitika eszmekörében pedig tudomást sem vett arról, hogy kisebbségi sorsban is működhet önálló entitást képező kultúrkör.” – írja és minősíti a vállalkozást Kötő József könyvének előszavában (6. oldal). A valódi áttörés 1994-ben történt meg dr. Székely György főszerkesztésében, egy ötventagú alkotóközösség közreműködésével született meg az első átfogó jellegű színházi adattár Magyar színházművészeti lexikon címen. Ez a kötet már tekintettel van Erdély színházi életére is, de előtanulmányok hiányában csak kevés, szűkszavú és hiányos adatolású pályaképet tud felvonultatni. Az első, kifejezetten határon túli színjátszásra összpontosító lexikonokat Enyedi Sándor szerkesztette: Rivalda nélkül, a határon túli magyar színjátszás lexikona. Bp., 1999, valamint Színészek, színházak, városok. A határon túli magyar színházművészet kislexikona, 2005. Ezek a kötetek már felismerik a sajátos, a magyarországitól – többnyire Budapest-központútól – eltérő, regionális jelleget a kisebbségi helyzetben alkotó színművészek alkotómunkájában: a színház nemzeti identitást őrző és kultúrateremtő szerepét. A továbbiakban ennek a két lexikonnak a rövid ismertetésével is foglalkozunk, mint a jelen recenzió tárgyát képező könyv közvetlen előzményeivel. Az időben korábbi kötet az 1994-es lexikon alapelveit követi, kiegészítéseként indult útjára, a Rivalda nélkül – címéhez méltóan azokról a művészekről és intézményekről kívánt szót ejteni, akik és amelyek „rivalda nélkül” maradtak, érdemtelenül váltak a feledés tárgyává, holott heroikus harcot vívtak a megmaradásért, hűségesek maradtak hagyományaikhoz, és ezekből táplálkozva teremtettek új, sajátos színezetű színházi nyelvet. A kisebbségi sorban élő magyar művészeken kívül itt azokról is szó esik, akik nem voltak magyar anyanyelvűek, de támogatták az itt élőket, vagy vendégjátékaikkal termékenyen hatottak a helyi, regionális színművészet alakulására. A kötet a teljesség igénye nélkül született, nem ismétli a korábbi lexikonok szócikkeit, ténylegesen azokról szól, akiket érdemtelenül elfeledtek. Ugyanakkor szól azokról a helységekről is, ahol a magyar színtársulatok rendszeresen felléptek, de amelyek az idők folyamán szintén perifériára szorultak, vagy teljesen kiestek a köztudatból. Ezeknek közismert nevét közli, de zárójelben jegyzi a megye nevét, amelyhez 1867 és 1918 között tartoztak, illetve a hatalomváltás utáni idegen elnevezést és az ország nevét, amelyhez a jelenben tartoznak. Az intézménynevek címszavai szintén kiegészülnek helységnevekkel, ha a társulat működése egy városhoz volt köthető. Operák, operettek szerzői esetében a zeneszerző neve jelenik meg, táncjátékoknál a koreográfus és a zeneszerző. A korábbi kötettől lényegesen eltér ez utóbbi abban az aspektusában, hogy a színészeket a címszóban művésznevükön találjuk meg, ezt csak kiegészítik az egyéb névváltozatok. A korábbi „főbb szerepei” kategória helyett a szereposztások leltára bevallottan is csak szemelvényszerű az esetek egy részében, nyilván az adatok hiánya miatt. A későbbi Enyedi-kiadvány folytatja az 1999-ben megjelent kötetet, a magyar színházművészet kevéssé ismert részét tárja fel: a latin-amerikai színjátszást, vagy a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeit mutatja be, és olyanokról is szól, akik még ma is élnek, esetleg aktív társulati tagok és rendszeresen fellépnek. Mindezek mellett továbbra is a színjátszók állnak a kötet középpontjában, ez az anyag pedig kiegészül azokkal, akik a színészek pályájának feltárását végezték el. Az első Enyedi-kötet kimondatlanul, de nyilvánvalóan monografikus igénnyel íródott, az addig megírt színháztörténetek átdolgozása egy könnyebben lapozható és a gyors tájékozódást segítő műfajjá, lexikonná. Nem pusztán színészek, direktorok jegyzéke, a legrészletesebb szócikkek a különböző települések magyar színjátszását mutatják be. Az utóbbi kötet középpontjában inkább az életutak, színészpályák tömör, lexikonszerű adatai állnak.
Kötő József könyve Enyedi Sándor köteteivel – az eddigi pár száz szócikkel –ellentétben közel 1500 olyan szócikket tartalmaz, amelyek kizárólag az erdélyi régióhoz kapcsolódó művészek, intézmények, fogalmak leírását adják, és ragaszkodnak a címben kijelölt időintervallumhoz (1919–1940), nagyjából a két világháború közti erdélyi színházi élet feltárásához. Ez a korszak elsősorban Janovics Jenő kolozsvári színigazgató, intézményszervező elszánt munkájával fémjelezhető, mellyel a román hatóságok diszkriminatív adóztatási és kulturális intézkedéseit próbálta ellensúlyozni hosszú éveken át, a folyamatos anyagi csődszéli állapot, válságba jutott társulatok idején. Rendszeresen párbeszédet folytatott az éppen aktuális román kultuszminiszterekkel, filmgyártással próbált jövedelmet biztosítani színészei számára, amennyiben tehette, színházi vendégjátékok szervezésével tartotta a kapcsolatot az anyaországbeli színjátszással és a pesti hírneves művészekkel, jelentős anyagi támogatásban részesítette a kolozsvári színházat – és természetesen továbbra is rendezőként, megőrizte a nagy klasszikusokat (Shakespeare, Molière) színpadon, de utat nyitott a kortárs, fiatal drámaírók munkái előtt is Tamási Áron, Bárd Oszkár, Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Nikodémusz Károly és Molter Károly de akár Molnár Ferenc műveivel is). Ebben az időszakban jöttek létre a színészegyesületek, amelyek arra törekedtek, hogy a színházak mintegy „magánvállalkozásokként” működjenek, s így a lehető legkevésbé függjenek a központi, állami ellenőrzéstől. Minden diszkriminatív intézkedés mellett az erdélyi színház így tudott fennmaradni s játékteret biztosítani azoknak a tehetséges színészeknek, akiknek nevét a jelen kötet hivatott megőrizni a feledés ellenében. A szócikkek feltüntetik a szereplő személyek korábbi (bece)nevét, a művésznők asszonynevét, adott esetben a színjátszó személy házastársának a nevét. Mindez kiegészül személyenként az anya nevével is – ami az egykorú kötelező személyi nyilvántartás része volt –, illetve a színész szerepkörének megjelölésével. Az itt közreadott adatok a jövőbeni színészportrék, monográfiák megírásában lehetnek segítségére a kutatónak, a jelen kutatómunkájában viszont az illető színész könnyebb plakát-, műsorfüzet-, kritikabeli beazonosítását teszik lehetővé. A kötet különlegessége, hogy nemcsak a városok, helységek monográfiáját, hanem egyes színészek részletes pályaképét is, mikromonográfiáját is megvalósítja (így például a szerző hangsúlyozza a Helikon 2009/24. számában közölt, vele készített interjúban, hogy ilyen hiánypótló és kidolgozott életmű a Forgách Sándoré). Egyes szövegek egykorú forrásokból származó fényképekkel egészülnek ki, amelyek – hála a jelen technikai képfeldolgozó vívmányainak – igen jó minőségűek. Mindezek mellett kortörténeti fogalmakat (pl. hatalomváltás, 85–88. o.) vagy színházi terminusokat (pl. díszlettervezés, 46–48. o.) is részletez a kötet.
A Dávid Gyula által szerkesztett kötet Unipan Helga tervezésében mind a színházrajongó, mind pedig a kutató számára hasznos stúdium, amelyből átfogó képet lehet nyerni a két világháború közötti erdélyi színjátszásról és amely múltba tekintő magyarázata is az erdélyi színház jelen állapotának. Kötő József: Közhasznú esmeretek tára. Színjátszó személyek Erdélyben (1919-1940) 2009., Kolozsvár, Polis Könyvkiadó.
Tőkés Orsolya, Helikon (Kolozsvár)

2012. december 5.

„A színész műve pillanatnyi, tünedékeny. A nyomtatott könyv maradandó.” (Bajza József)
Egy régen várt könyv az aradi magyar színjátszásról
Értékelem a tisztességgel elvégzett munkát, különösen azt, aminek napjainkban „vékonyodik” a becsülete. Mára már ilyen munkának számít, ha betű, szó, mondat, könyv születik. Tudjuk, van magyarázata, hogy miért van így.
Az alkotót még elkábítja a kézbe vett „nyomdaillatú” kötet, a „könyves ember” simogató mozdulatai sem maradnak el, a lapozás viszont olykor már túl gyors, felületes.
Példányszám, ár, terjesztés a prioritásos főkérdések. Maga a Könyv ma már egyre nehezebben hódít. Biztat, bátorít, lelkesíthet is, hogy Aradon legalább egy kis közösség körében még van becsülete a Könyvnek.
Ezért hívom fel az olvasók figyelmét, a „rejtőzködő” olvasókét is egy olyan kötetre, amely meglepetés, netán szenzáció lesz, s amelyben elképesztően „nagy mennyiségű” tisztességgel elvégzett munka fekszik. Piroska Istvánné Schmidt Katalin és Piroska István közös munkájáról van szó, megírták Az aradi magyar színjátszás 130 éve (1818–1948) történetét, pontosabban annak I. kötetét, az 1818 és 1905 közötti időből valót.
Meggyőződésem, hogy a majdnem 700 oldalas monográfia a „karácsonyi könyvvásárlási láz” egyik nagy slágere lesz. A sokunk kíváncsiságát kielégítő, 103 illusztrációval (épületek, színészek fotóival, színlapokkal, a város 1881-es térképével) gazdagított kiadvány, az Irodalmi Jelen Könyvek egyik legszebbike a Concord Media Jelen Kiadó megbízásából Aradon jelenik meg.
Előszavában dr. Enyedi Sándor, a neves színháztörténész meggyőzően mutatja be, hogy az aradi magyar színjátszásnak nemcsak a város kultúrájában van jelentősége, hanem az általános magyar színháztörténetben is. Nagyra értékeli a szerzők hiánypótló munkáját, hiszen a város színészetéről eddig egyetlen könyv jelent meg magyarul, az is 1889-ben, és bízik abban, „hogy a Piroska házaspár ugyanilyen színvonalon készíti el az 1905 utáni évtizedek aradi színházi krónikáját is.”
Magam ezekkel a gondolatokkal várom a könyv bemutatóját, amelyet a 2012-es év egyik sikeres aradi magyar eseményeként „merek” beharangozni.
A kötetet december 13-án, csütörtökön 18 órakor Réhon József és Jámbor Gyula mutatja be a Jelen Ház nagytermében.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)

2017. július 14.

Vannak a romániai magyar oktatásnak gyöngyszemei
A diktatúra szisztematikus leépítése és a rendszerváltozás utáni szavazatszerzési törekvésekre silányuló oktatáspolitika ellenére vannak sikerei a magyar oktatásnak Romániában. Az egyik ilyen „kézzel fogható eredmény” a szatmárnémeti Véndiáktalálkozó, melyről idén az M1 is beszámol.
Közép-Európában, ahogyan az a PISA-tesztből is kitűnik, az oktatás siralmas helyzetben van – a magyar számokat alábbi cikkünkben tekintheti meg. Románia is bőven átlagon alul teljesít, az okok természetesen szerteágazóak, de alapvetően a gazdasági lemaradás és a politikai tétlenség határozza meg. „A reform fontossága és halaszthatatlan mivolta már 1990 első hónapjaiban megfogalmazódott. Az oktatás reformjának szükségessége – legalábbis a nyilvánosságban és a politikai diskurzusokban – olyan közhellyé vált, mint az, hogy Románia átmeneti gazdasági időszakot él meg. Azóta azonban sem a gazdaság privatizációja, sem az oktatási rendszer tényleges és átfogó reformja nem valósult meg” – fogalmaz tanulmányában Papp Z. Attila.
A politika tétlen
A tények azt mutatják, hogy a politikának nem sikerült megfelelő kereteket teremtenie, hogy a hatalmas lemaradást orvosolja. Kósa András László, a Közéletre Nevelésért Alapítvány kutatója a Transindexnek adott interjúban egyenesen úgy fogalmaz, „a román oktatási rendszer előnyeiről nem igazán tudok mit mondani, mert igazán komoly előnyt nem látok”.
Kifejti: az egyik legégetőbb probléma, hogy nincsen víziója a politikai elitnek, „a napi politikai harc, a koalíciós egyensúly mindig átírja a modelleket”. A gazdasági, humán dimenzióval kapcsolatban pedig úgy fogalmaz: „enyhe túlzással az mondható el, hogy azért lesz valaki pedagógus, mert a versenyszféra többi területén nem talál helyet magának”.
A centralizáltság a fejlődés gátja
Természetesen a probléma nem újkeletű, mondhatni a történelem ismétli önmagát: a diktatúrában kialakult helyzet továbbélését Papp Z. Attila úgy írja le: Az elavultság, elmaradottság elsősorban az oktatásügyben érvényes döntéshozatali mechanizmusoknak, a beiskolázási arányoknak, az oktatás finanszírozásának, igazgatásának és ellenőrzésének szintjén a legkézzelfoghatóbb. Hogy csak egy példát említsünk: miközben Nyugat-Európában az oktatás igazgatását, illetve finanszírozását már a 70-es években (különösen az 1973-as olajválság következtében) decentralizálták, vagy többpólusúvá tették, addig például Romániában még az 1995-ös, viszonylag újkeletű Tanügyi Törvény is nagyon sok centralizáltságra utaló kitételt tartalmaz.
Harc Trianon után
Ez a központosítás volt az, mely az alapvetően rossz helyzetben lévő román rendszerbe besorolt magyar oktatást tovább sújtotta a trianoni nemzettragédia után. A két háború közötti helyzetet Enyedi Sándor úgy fogalmazza meg, hogy „Az első huszonkét év magyar vezetői olyan államkeretben dolgoztak, amely nem feltétlenül óhajtotta meggyőzni a hazai és a nemzetközi közvéleményt, hogy a magyarság kulturális törekvései iránt humánusan viseltetik”. A pontos képet pedig úgy sommázza: „egy-egy iskolánk fennmaradásáért vívott harc”.
A második világháború után sem lett rózsásabb a helyzet, ugyanakkor részsikereket sikerült elérni – jelenti ki Vincze Gábor. Majd jött az 1948-as „tanügyi reform”, a „törvény az egész romániai oktatásügy számára új korszakot jelentett, de a magyar nyelvű oktatás szempontjából külön döntő jelentőséggel bír, ugyanis a törvény megszüntette az addig egyházi kézben lévő – olykor három–négyszáz éves –, elemi– és középiskolákat” – fogalmaz a szakember. Az ezt követő évtizedeket pedig olyan kifejezések jellemzik, mint a kultúrgettó, tisztogatás és romanizálás.
Gyöngyszem
Az egyházi iskolák ellehetetlenítése fontos sarokköve volt a romániai magyar oktatáspolitikának, hiszen ezek az intézmények mintegy mentsvárai voltak a magyarságnak. Ilyen volt a Szatmárnémeti Református Gimnázium is, melynek egyik épületébe zsúfolták bele az összes magyar diákot. Itt működik a mai napig a Kölcsey Ferenc Főgimnázium és itt alakult meg a Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Véndiákszövetség 1991 december 1-én– derül ki honlapjukról. Azóta minden évben megtartják a Véndiáktalálkozó, amelyen minden évben több ezren gyűlnek össze azok, akik magyar oktatásban tanultak.
A világ minden tájáról érkeznek
A három naposra duzzadt, idén július 13-14-15-én megtartott találkozó az egyik legfontosabb közösségi rendezvénye a Szatmár megyei magyarságnak. A diákok ilyenkor a világ minden tájáról visszatérnek, Amerikától Ausztráliáig. A mostani rendezvényen jelen lesznek olyanok is, akik 70 évvel ezelőtt érettségiztek – derül ki a Szatmár.ro cikkéből. Az esemény vitathatatlan fénypontja, mikor a Véndiákok átvonulnak a gimnázium udvarán, népviseletbe öltözött jelenlegi diákok oldalán.
Idén pedig az M1 is jelen lesz az eseményen. hirado.hu



lapozás: 1-11




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2021
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998