udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 32 találat lapozás: 1-30 | 31-32
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Gaál Gábor

1992. április folyamán

Benkő Samu ismertette a jelentős intézmény, az Erdélyi Tudományos Intézet történetét. A mindig összmagyar kategóriákban gondolkodó Teleki Pál kezdeményezte 1940-ben /Észak-Erdély visszatérésekor/, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem újjászervezésekor, hogy hozzanak létre olyan új tudományos intézetet, amely az Erdélyi Múzeum-Egyesület mellett központi irányító műhelye legyen minden, a tájegység múltjára, jelenére és jövőjére irányuló kutató munkának. 1940 októberében hivatalosan megalakult az Erdélyi Tudományos Intézet /ET/, első kolozsvári munkaértekezletén maga Teleki Pál kormányfő elnökölt. Az ETI munkába állításának irányításával a miniszterelnök Tamás Lajos és Kniezsa István Kolozsvárra kinevezett egyetemi tanárokat bízta meg. Hat intézeti tanárt neveztek ki: László Gyula régészt, Nagy Zoltán szövetkezeti szakembert, Venczel József statisztikust, K, Kovács László etnográfust, Makkai László történészt és Teleki Géza geológust. Az ETI munkáját tizenegy szakosztályban kezdte el /földrajzi, néprajzi, történeti, régészeti, társadalomtudományi, nyelvészeti, magyar-román kapcsolatok, magyar-száz kapcsolatok, irodalmi, embertani és élettani/. Számba vették az anyaországban és Erdélyben készen levő vagy félig kész tudományos munkákat, és ezeket kellő szakmai megmérettetés után nyomdába küldték. A kezdeti tanári kart új tagokkal /Jancsó Elemér, Juhász István, Méri István, Nagy Jenő/ bővítették. Gazdag tartalommal jelent meg Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1940-1941, Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1942, a harmadik kötet /Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1943/ utolsó lapján a Megjegyzésben szerepelt, hogy a rendkívül viszonyok miatt az Évkönyv szedését bizonytalan ideig nem lehet folytatni, így a kötetnek csak az "első három tanulmánya jelenhetik meg /1944. október 1./" A rendkívüli viszonyok azt jelentették, hogy az ágyúk már Kolozsvár határában dörögtek. Évek múlva, 1947-ben, elsősorban Szabó T. Attila szívósságának köszönhetően megjelent az 1843-as Évkönyv II. kötete is. Közben 1945-ben az ETI útjára bocsátotta Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1944 című impozáns kiadványát. Amíg élt Teleki Pál, az ő szellemi irányításával működött az ETI. Tragikus halála után az ETI élén Tamás Lajos maradt az igazgató, tőle csak budapesti professzori kinevezése után, 1944 nyarán vette át a vezetést Szabó T. Attila. Az ETI első korszakának értékelését Mikecs László végezte el élete utolsó tanulmányában /Új erdélyi tudomány. Jegyzetek az Erdélyi Tudományos Intézet működéséhez, Erdélyi Múzeum XLIX (1944)/. Mikecs Lászlót 1944-ben kolozsvári otthonából elhurcolták a szovjet katonák sokezer kolozsvári polgári lakossal együtt, Mikecs szovjet fogságban halt meg. 1945-ben megalakult a Bolyai Tudományegyetem, az ETI szervezetileg átkerült az egyetem kötelékébe. Az ETI elnöke az egyetem rektora /Csőgör Lajos/, igazgatója az egyetem rektor-helyettese /György Lajos/ lett, új intézeti tanárként meghívták Faragó József folkloristát, Imreh István gazdaságtörténészt és Markos András szociológust. A háború után az egyetem, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Tudományos Intézet közösen munkálkodott azon, hogy biztosítsák az erdélyi magyar értelmiség utánpótlásának intézményes feltételeit. Szabó T. Attila 1946-ban azt javasolta, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület folyóirata, az Erdélyi Múzeum, önállósága megtartásával, legyen az ETI közlönye is. 1947 tavaszán azután megindult a hírhedt harc "az elvtelen magyar egység" ellen, és elkezdődött az erdélyi magyarság hagyományos intézményrendszerének módszeres felszámolása. A támadásokból kijutott az ETI-nek is, igazgatóját, György Lajost elsőnek vette célba a kommunista rendszer. Ekkor lett az ET igazgatója a marxista Gaál Gábor. Gáll Ernő világnézeti váltással biztosítottnak látta az ETI jövőjét: "Az Erdélyi Tudományos Intézet végre be kell törjön és ott irányadóvá kell váljék a dialektikus és történelmi materializmus." /Utunk (Kolozsvár), 1948. 2. sz./ Gaál Gábor azt a feladatot kapta, hogy az ETI-t építse be az akkor létrehozott kolozsvári Akadémiai Fiókba. Az induláskor azzal kecsegtették Gaál Gábort és az ETI-ből átvett magyar kutatókat, hogy ezek az új akadémiai intézetek kétnyelvűek lesznek, és az erdélyi magyarsághoz kötődő tudományos témáknak az új intézmény programjában helyük lesz. Ezt az ígéretet nem tartották meg. Az ETI-t formálisan nem szüntették meg. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület megszüntetését /1950/ és az ETI csöndes felszámolását követte a nagy tisztogatás a Bolyai Tudományegyetemen, 1952-ben Szabó T. Attilával és Jakó Zsigmonddal az élen éppen azokat távolították el, akik a legjobban tudták, hogy mi a feladata Erdélyben a magyar tudósnak, emlékezett Benkő Samu. /Benkő Samu: Az Erdélyi Tudományos Intézet. = Valóság (Budapest), ápr./

1994. november 23.

Kolozsváron a román nyelvű egyetemi oktatás 75. évfordulóját ünnepelték. Nekünk nincs egyetemünk, nincs mit ünnepelnünk, írta Kovács Ferenc. De van mire emlékeznünk. Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király 1581-ben alapította meg Kolozsváron a jezsuita főiskolát, melynek királyi akadémiai jellege volt. Az utókor által adott néven Báthory Egyetem harminckét évig működött. A jezsuiták 1693-ban kezdik meg újra Kolozsváron a főiskolai oktatást. 1872-ben alakult meg a modern tudományegyetem Kolozsvárott, 1901-ben avatták fel az Egyetemi Könyvtárat. 1940-ben, az újrainduláskor az első rektor Málnási Bartók György. 1945 után, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásakor olyan kitűnő professzorok működtek Kolozsváron, mint György Lajos, Tavaszy Sándor, Benedek Marcell, Szabó T. Attila, Búza László, László Gyula, Bíró Vencel, Entz Géza, Borbély Samu, Fényes Imre és sokan mások. 1948 után elüldözték a legjobb professzorokat, ekkor kerültek hatalomra a Gaál Gábor-Csehi Gyula klikk tagjai, akik az elsorvasztott egyetemet már nem tudták megtartani, és az 1959-ben, 35 évvel ezelőtt beolvadt a Babes Egyetembe. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 23./

1995. június 30.

Csőgör Lajos professzor, a Bolyai Tudományegyetem első rektora emlékezett vissza a háború utáni időkre. Az egyetem folytatta tevékenységét a szovjet csapatok bevonulása után. A román közigazgatás 1945 márciusában bevonult Észak-Erdélybe. A román fél arra hivatkozott, hogy erdélyi egyetemről van szó, azt nem képviselhetik magyar állampolgárságú tanárok, így Miskolczy Dezső, Buza László és Haynal Imre helyett Pásztai Géza, Jordáky Lajos, Vescan Teofil és ő, Csőgör képviselték a magyar egyetemet a tárgyalásokon. 1945. jún. 3-án neveztek ki egy háromtagú bizottságot /Demeter János, Jancsó Béla és Csőgör Lajos/ az egyetem megszervezésére. Heves vitát folytattak az egyetemről, az épületekről. Az orvosi kar nem kapta vissza épületeit, klinikáit, így az orvostudományi kar két vonattal Marosvásárhelyre költözött. Kolozsváron és Marosvásárhelyen 1946. febr. 9-én megnyitották a magyar egyetem új félévét. A tanárok javaslatára Csőgör Lajost nevezték ki rektornak. A prorektor György Lajos, a Katolikus Státus elnöke lett, az egyetemi tanács tagjai közé került a szerzetes Bíró Vencel, a református püspök-helyettes Tavaszy Sándor és a kommunista Gaál Gábor. 1948-ban a marosvásárhelyi orvosi kar önállósult, Csőgör lett a rektora, a Bolyai Tudományegyetem élére pedig Balogh Edgár került. /Beke Mihály András: Ötvenéves volna a kolozsvári Bolyai Egyetem. Beszélgetés az első rektorral, Csőgör Lajos professzorral. = Magyarország, jún. 30./ Előzmény: 1231. sz. jegyzet

1996. március 22.

Tóth Sándor beszélt életútjáról. A háború után illegalista múlttal politikai karrier állt előtte, felhozták Bukarestbe, a Központi Bizottság tagja lett. Salamon József, későbbi nevén Bogdan Iosif hozta őt fel. Tóth Sándor viszont hamarosan közölte, hogy ő tanulni akar, így került Kolozsvárra. 1946-ban kezdődött a Gaál Gábor elleni hajsza, Emil Isac támadta őt meg a Romania liberában. Tóth Sándor az 1956-os forradalom után döbbent rá arra, hogy a rendszer nem reformálható meg. Ugyancsak belátta, hogy nincs mód megfékezni a román nacionalizmust, csak a világ közvéleménye segíthet. 1954-ben megbízták Tóth Sándort, hogy készítsen tanulmányt a magyar nacionalizmusról. Elkészült 110 oldalas tanulmányában úgy elemezte a magyar nacionalizmust, hogy "azt román sem teheti kirakatba". Romániában Gaál Gábor írásait kiadták, de meghamisított, meghúzott szövegek szerepeltek a kötetben, akkor Tóth Sándor átcsempészte Magyarországra az akkor már áttelepült barátjának, Tordai Zádornak az eredeti szövegeket. Ugyancsak barátjával írta meg a Jelentés Erdélyből című összefoglalást, amely Lázár György álnévvel jelent meg a párizsi Irodalmi Újságban. Ennek folytatását is megírta, az a Párizsi Füzetekben látott napvilágot. Tóth Sándort sok megaláztatás érte Erdélyben, 1988-ban áttelepült Budapestre. 1989-ben terjedelmes tanulmányt szentelt a román írástudóknak a román nacionálkommunizmusban vállalt szerepéről. Arra is kitért, hogy a román nacionalizmus hogyan fogja lerázni magáról kommunista múltját, hogyan fogja a magyarok, zsidók és egyéb "idegenek" nyakába varrni azt, amiből ők profitáltak a legtöbbet. A dolgozatot franciára fordítva a nyugati közvéleménynek és az emigrációnak szánta. Sajnos, nem jelent meg. 1991-ben adták csak ki románul Quo vadis Románia? címmel, Gelu Pateanu fordításában. Alig vette észre a könyvet néhány vatrás. Tóth Sándor Tamás Gáspár Miklóssal, előtte Kende Péterrel keveredett vitába. Tóth Sándor évtizedek óta dolgozik másik könyvén, amelyet Gaál Gábor életművéről ír Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korszakából címmel. /Brassói Lapok (Brassó), márc. 22-28./

1997. december 12.

Dec. 12-én Nagyváradon mutatták be Tóth Sándor tanulmánykötetét /Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korszakából - Gaál Gábor sorsa és utóélete Romániában 1946-1986, Polis, Kolozsvár, 1997/ . Tóth Sándor elmondta, hogy soha nem volt konjuktúra-téma Gaál Gáborral foglalkozni, 1989 előtt a hatalom tiltotta, a fordulat után pedig baloldaliság miatt vált gyanússá. /Bihari Napló (Nagyvárad), dec. 16./

1998. november 12.

Kolozsváron a tanács utcanévadásért felelős bizottsága legutóbbi ülésén újabb 24 utca nevének megváltoztatásáról tárgyalt, köztük volt két magyar utca neve is: a Bem és a Gaál Gábor utcáké. Dr. Gaál György, a bizottság tagja tiltakozott a Bem utca átkeresztelése ellen, Camil Muresan történész csatlakozott hozzá. A bizottság szerint a marxista Gaál Gáborról nem lehet utcát elnevezni. Végül elfogadták dr. Gaál György javaslatát, hogy helyette egy másik magyar személyiségről nevezzék el az utcát, hamarosan összeállít egy névsort. /Szabadság (Kolozsvár), nov. 12./

1999. október 10.

Gaál Gábor a kommunista diktatúra 1945 utáni első éveinek vezető marxista ideológusa volt, a Korunk főszerkesztője, egyetemi tanár, akadémikus. 1950-ben bírálni kezdték megjelent könyvét, a bírálat egyre hevesebb lett. A támadó cikkeket eddigi elvtársai /Csehi Gyula, Sőni Pál, Robotos Imre/ írták, élükön a nagyhatalmú Salamon Ernővel, aki a Iosif Bogdan nevet vette fel. Sokan a bírálatok hatásának tudták be azt, hogy szívroham végzett vele 1954-ben. Gaál Gábor kanonizációja megindult, volt tanítványai több könyvet adtak ki, a méltatások során az egykori marxista vezető hős, mártír és áldozat lett. Tordai Zádor /Legyünk realisták!, Magvető, Budapest, 1977/, Tóth Sándor /Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korszakából. Gaál Gábor sorsa és utóélete Romániában 1946-1986. Balassi, Budapest, 1997/, Gáll Ernő /Számvetés, Komp-Press, Kolozsvár, 1995/ könyvei sorra tisztelegtek az elhunyt emléke előtt. Tóth Sándor még azt is kifejtette, hogy életművének azt a részét, amely jelenleg "értelmezhetetlen", azt az életműtől el kell különíteni. /Tehát a "dogmatikus" szellemű tanulmányait./ Tapodi Zsuzsa helyesen állapította meg, hogy ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, ez Gaál Gábor szövegkorpuszának, életművének egyharmada, ezt akkor írta, amikor megvalósulni látszott az a rendszer, amiért harcolt, ekkor volt főszerkesztő, tanár. Ez tehát az életmű szerves része. /Tapodi Zsuzsa: A sors mint jelkép. A Gaál Gábor-i utóélet kultikus vonulata. = Helikon (Kolozsvár), okt. 10. - 19. sz./

1999. október 16.

Nagy László az 1993-ban írt XII. osztályos, máig egyetlen irodalomtankönyvet nézte át, amely a romániai magyar irodalommal foglalkozik 1918-tól kezdve. Azon költők-írók közül, akik a "felszabadulás" előtt alkottak, 19 íróról külön fejezetben szól egy-két lecke (ezek közül 3 illegális kommunista, a mintegy 200 magyar anyanyelvű kommunista értelmiségi 1,5%-a; a maradék 16 a 150 000-re tehető magyar értelmiséginek kb. 0,01%-a). Közülük heten hosszú ideig szívvel-lélekkel szolgálták a rendszert. A könyv a sztálini idők bebörtönzöttei közül hét közéleti személyiséget említett, ezek közül öt kommunista. Az 1944 előtti éveket ismertető fejezetben a legtöbbet előforduló név Gaál Gáboré (tízszer), aki a Korunk főszerkesztője. Állítsuk ezt szembe Mikó Imre (ugyanazon időszakot tárgyaló) Huszonkét év című könyvével. Ennek végén, a névmutatóban Gaál Gábor neve egyáltalán nem található, míg például egy másik lapszerkesztő, Jakabffy Elemér neve 15-ször, a Brassói Lapok hangadó szerkesztője, Szele Béla 8-szor, Kacsó Sándor kétszer, Balogh Edgár szintén kétszer szerepel. /Nagy László: Számok és viták. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 16./

2001. január 6.

Dr. Cs. Gyímesi Évával, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem professzorával készített interjút Tibori Szabó Zoltán, a Népszabadság kolozsvári tudósítója az erdélyi magyar irodalom értékeléséről. A kilencvenes évek elején fiatal erdélyi magyar tollforgatók egy csoportja úgy vélte, hogy 1989 decemberével az erdélyi magyar irodalomban egy korszak lezárult. Megfogalmazták, hogy az erdélyi irodalmi életet meg kell tisztítani azoktól, akik 1989 előtt különböző kompromisszumokat kötöttek a hatalommal. Itt korábban ″udvari költészet″ folyt, az írók zöme behódolt a diktatúrának. Erről kérdezte az újságíró Cs. Gyímesi Évát. A tanárnő Szilágyi Domokos életművét hozta fel. Szilágyi Domokosnak vannak jócskán olyan fiatalkori versei, amelyekben hitet tett a párt és a közös haza mellett. Ugyanakkor Szilágyi Domokos családi életéről tudjuk, hogy az meglehetősen zilált volt. Cs. Gyímesinek óriási gondot okozott, hogy a költőnek szentelt könyvében mit csináljon a költő életével és moráljával. ″Az erkölcsösség, a morál az gyakran messze támolyog, csetlik-botlik attól az eszményrendszertől, amelyet az ember legmélyebb lelkében vall.″ - állapította meg. Cs. Gyímesi magyarázgatta: Szilágyi Domokost könnyen megszédítette az ″emberközpontú baloldali világkép, amelyben Istennek alig volt helye. De nem volt helye a jobboldaliságnak sem.″ Cs. Gyímesi szerint az erdélyi magyar kultúrában ″már a hetvenes évek végén megkezdődött egy öntisztulási folyamat. Egyes baloldali elkötelezettségű személyiségek már a nyolcvanas években szembenéztek önmagukkal.″ Cs. Gyímesi bátornak tartja mindazokat, akik az önvizsgálat útjára léptek. Ugyanakkor voltak mindvégig kitartó baloldali személyiségek is. Cs. Gyímesi Balogh Edgár példáját hozta fel, aki nem volt hajlandó 1983-ban az üldözött Tóth Károly érdekében kiállni, mondván: ″Én nem szövetkezem a szocializmus ellenségeivel!″ Ezt később Balogh Edgár letagadta. Balogh Edgár azok közé tartozik, akik kritika és önkritika nélkül mindvégig kitartottak. A fordulat után rögtön felvette a kapcsolatot az egyházakkal, és kompenzálni igyekezett. Tibori újra megkérdezte: hol van a határ a különböző fajta kompromisszumok között? Cs. Gyímesi kifejtette: Megengedhetetlennek a szerepnek azt a változatát tartom, amikor a hatalomközvetítő eszköz-emberré válik.″ Cs. Gyímesi felmenti azt az embert, aki szenved a közvetítő szerepben. Az, aki kiszolgál hatalmi pozícióból egy többé-kevésbé transzcendens hatalmat, annak a felelőssége viszont óriási. ″Én Gaál Gábort nem tudom felmenteni. Hajlok arra, hogy ne is tartsam értelmiséginek.″ ″Az irodalomtörténetet nemcsak azért kell művelni, hogy felmutassuk a haladó hagyományokat, ahogyan az ötvenes években nevezték, vagy nemzeti hagyományokat, ahogyan most nevezzük, hanem hogy a hagyományokkal élő viszonyba kerüljön az ember.″ ″Az önreflexió és a kritika hiánya speciálisan a kisebbségi létből eredő torzulása a kultúrának. Ezt szomorúan szemlélem a két világháború között is, és a mai kritikai életben is, hogy irodalmunk szakralizált értékeinek az értelmezése, a vele való élő kapcsolat, az úgyszólván nem létezik. Ez most kezd talán alakulni. De nálunk vannak szent tehenek, és a szent teheneket nem szabad fogdosni, azokat a vitrinbe kell tenni.″ ″Az 1989 előtt született műveket irodalomcentrikus, rendkívül érdeklődő, a magyar szóra és az igazságra szomjazó közeg éltette, az olvasó. Mára megszűnt az olvasás és így a könyv rangja, és az írók némi szerepvesztéssel küszködhetnek. Legalábbis abból ítélve, hogy az irodalmi életünk, úgy tűnik, hogy pang. Ám ha közelebb vagyunk a fiatalokhoz, nagyon sok biztató jelet tapasztalhatunk.″ Cs. Gyímesi említett néhány fiatalt, Orbán János Dénestől László Noémiig, Farkas Wellmann Endréig. Sokan vannak figyelemre méltó alkotók, Cs. Gyímesi Visky András és Selyem Zsuzsát említette, továbbá Jánk Károlyt, Balássy Csabát, Vida Gábort és Vermesser Leventét. Ezek a fiatalok nem ismerik a gettót, a regionális bezártságot, a helyi értékeket. - Cs. Gyímesi kiállt Sütő András egyes drámái mellett, hangsúlyozva értéküket. Hangoztatta továbbá, hogy ″a kisebbségi kultúra múltjának egészével szembe kell néznünk.″ /Tibori Szabó Zoltán: A szent teheneket nem szabad fogdosni. Beszélgetés dr. Cs. Gyimesi Éva irodalomtudóssal, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem professzorával. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 6./

2001. június 30.

Az erdélyi művelődéstörténet újabb harminchat személyisége nyert bebocsáttatást az Erdélyi Panteonba, amely a kezdetektől majdhogynem napjainkig leltározza föl nagyjainkat. A marosvásárhelyi Mentor Kiadónál Jánosházy György szerkesztésében megjelent sorozat első két darabja után a huszadik század művelődési életében jelentős szerepet játszott, zömében írókról, költőkről írott tanulmányokkal 2001-ben napvilágot látott a harmadik kötet is. Az Erdélyi Panteonba legfrissebben bejutottak között van Szentgyörgyi István, Bánffy/Kisbán Miklós, Tompa László, Kós Károly, Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Berde Mária, Reményik Sándor, Tamási Áron, Balázs Ferenc, Báró Kemény János, Szemlér Ferenc, Balogh Edgár, Szabó T. Attila, Dsida Jenő, Szabédi László, Wass Albert, Jékely Zoltán, Bözödi György, Bajor Andor és Szilágyi Domokos. /Németh Júlia: Belépő az Erdélyi Panteonba. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 30./ Az Erdélyi Panteonba helytelen volt beemelni Gaál Gábort.

2001. szeptember 15.

Szeptember elején Horváth István szülőfalujában, Magyararózdon találkoztak a kortárs magyar irodalmi élet képviselői, hogy megvitassák az irodalom és a nemzeti sors kapcsolatát. Sütő András kifejtette: "Amikor Horváth István feltűnt az erdélyi magyar irodalomban, akkor egy ilyen csillagkép volt ismeretes, akikhez kapcsolódott szellemiségében: Veres Péter, Sinka István, Szabó Pál. Ezek voltak azok a csodaemberek, akikről kezdő íróként ámuldoztam. Egyszerű parasztemberek négy, vagy hat elemivel a magyar szellem csodái lettek. Közülük Veres Pétert Ilyés Gyula így búcsúztatta: lángelmét temetünk." "Senkinek közülünk nem volt vátesz-komplexusa, mégis mindig halljuk, hogy le kellene mondani már a vátesz-komplexusról. A most induló íróifjaknak első kiáltása, követelése, fenyegetése az, hogy majd ők minden váteszt agyon fognak ütni. Úgynevezett váteszségünk az a közösségi élmény, morális parancs és követelés, amit Horváth István behozott már az első kötetével." Horváth István Ózdról indult Kolozsvár felé. "Irodalmi sikereinek a legszebb napjaiban fordult vissza ahhoz a forráshoz, ahonnan indult - amikor érezte, hogy milyen veszélyek fenyegetik." A veszedelem volt az a követelmény, amely Gaál Gáborral az élen őt és az egész írói csapatot" "marxista- követelmények alá szorítva próbálta tovább énekeltetni." Horváth István csalódott egy politikai áramlat tündöklésében, illetve garázdálkodásaiban, diktatorikus embertelenségében. Azonban ezt a korszakot, a 30-40 esztendőt nem lehet egyedül az írástudók árulásának mondva félresöpörni. Az önvizsgálat, amelyet ettől a nemzedéktől olyan sokan kértek, valójában Horváth István verseiben és az 1960 utáni köteteiben jelen van. "Az ő életműve jó útmutató irodalom és nemzet kapcsolatának a kérdésében." Csoóri Sándor bevallotta, hogy már évek óta nem jár el írótalálkozókra. Felolvasta az alkalomra írt rövid írását. Ebben kifejtette: "Csodálatos erőfeszítés volt minden korban a magyar irodalom. A rendszerváltásnak nevezett fordulat után az irodalom alól kifutott a történelem." Az elmúlt tíz évben másként történt mint ahogy elképzelték, mert az irodalom helyzete és szerepe megváltozott. A demokrácia megjelenésével Kelet- és Közép Európában egy nagy irodalomnak kellett volna megszületnie, a 20. század nagy tragédiái után. "A demokrácia az első pillanatoktól kezdve nálunk szembekerült az irodalom belső törvényeivel és hagyományaival. Irodalom és társadalom feszült viszonyát a demokrácia megváltoztatta" A gondokat a négyévenkénti szavazással akarták megoldani. Azonban az irodalom nem fogadhatja el az alkukat. Azt mondták, hogy ne az írók politizáljanak, hanem a pártok, maga a parlament. - A magyarul írók zöme hallgat. Illyés Gyula azt mondta: "sajnos kell politizálnunk, a legnehezebb, a legveszélyesebb módon, hibátlan műveinkkel ". Amikor Illyés ezt leírta, volt irodalmi élet, amely sokat segített az íróknak az alkotásban. "Most az irodalmi élet kevésbé sugalmazó. Néha úgy látom, mintha a parlamentekben zajló életet utánozná, legalább annyi gyűlölettel és idegenséggel." /Valkai Krisztina: Hibátlan művekkel politizáljon az író. Irodalmárok találkozója Magyarózdon. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 15./ Van az erdélyi magyar szellemiségnek egy virtuális térképe, melynek főbb tájékozódási pontjai egy-egy irodalmi székhellyel azonosak. Faluneveket rajzolt fel az idő erre a képzeletbeli földabroszra: Kisbacon és Sztána, Farkaslaka és Apáca, Mikháza és Pusztakamarás, Szabéd és Nagygalambfalva, Bözöd és Magyarózd (hogy tovább ne is soroljam) - Benedek Elek és Kós Károly, Tamási Áron és Bartalis János, Kacsó Sándor és Sütő András, Szabédi László és Kányádi Sándor, Bözödi György és Horváth István szülőfalujának körvonalai bontakoznak elénk, írta Nagy Pál. - Magyarózdon volt legutóbb irodalmi találkozó. Horváth István annak idején megírta volt nagyívű falurajzát Magyarózdi toronyalja címmel. "Én vagyok ez a könyv. De nem csak én. Az a nép is, amelyhez tartozom..." - vallotta az előszóban. /Nagy Pál: Találkoztunk Magyarózdon. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 15./

2001. november 17.

Kolozsváron a Lázár utca 30 szám alatt 1999. óta Szabédi László Emlékház működik, ahol több erdélyi magyar író könyvtári hagyatékát őrzik. Az emlékházban őrzik a Szabédi kézirat- és könyvtári hagyatékon kívül Balogh Edgár, Méliusz József és Kacsó Sándor hagyatékát is, számítógépes rendszerbe szedve. A cél az, hogy a romániai magyar irodalom személyiségeinek a hagyatékát tárolják az emlékházban, olyanszerűnek, mint a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum. A könyvtár létezése megkönnyíti a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztőinek munkáját, délutánonként ugyanis itt gyűlhetnek össze, hiszen nagyon sok kézikönyv, lexikon és folyóirat áll rendelkezésükre egy helyen. Fellelhető a Kriterion irattára, a régi Kriterion-kéziratok, van Gaál Gábor kézirat-hagyaték, az egyetemi jegyzetei, és a Kriterion-levelezés. /(köllő): Írói hagyaték. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 17./

2003. január 11.

Kovács Nemere nyugdíjas tanárként mondta el véleményét a megváltozott a középiskolai magyar tanrendről. A diákok véletlenül tudhatják csak meg, hogy a magyar irodalomban volt egy Janus Pannonius, egy Eötvös Károly, egy Móra Ferenc, esetleg egy Sík Sándor vagy Nemes Nagy Ágnes. Tizenkettedikben az erdélyi magyar irodalmat kellene tanítani. Hamarabb született erdélyi magyar irodalomtörténeti értékelés románul, mint magyarul, egyelőre tehát erdélyi irodalomtörténet kellene. Az erdélyi magyar irodalom - regionális jelentkezésként - Szabó Dezsőékkel kezdődik. Aztán van utódállami, romániai magyar irodalom. Nem esik szó Nyírő Józsefről, Ligeti Györgyről, alig esik szó Kemény Jánosról, Bánffy Miklósról, a Romániában halálraítélt Wass Albertről, Reményi Sándorról, P. Gulácsy Irénről, másokról, a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon, az Erdélyi Fiatalok vagy más lapok és folyóiratok íróiról. Kós Károly életművét még mindig a Budai Nagy Antal históriája szemlélteti, viszont a Varjú nemzetség csak csonkán jelent meg , Tamási Áron-összkiadás sincs. Viszont életmű-kötet tiszteleg Gaál Gábor, Szilágyi András, Korvin Sándor, Brassai Viktor, Salamon László, Hajdu Zoltán stb. előtt. Nincs itt valami aránytalanság? /Sz. Cs.: Akinek inge, vegye magára. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 11./

2003. január 13.

Újjászerveződik a Bretter György Irodalmi Kör Kolozsváron. A Bretter György Irodalmi Kör a kilencvenes évek elején jött létre az egykori Gaál Gábor-kör utódaként. Az újjáalakul a kör, /két "ötletgazdája" Karácsonyi Zsolt és Bréda Ferenc/ elsősorban az egészen fiatal, kötettel, irodalmi elismertséggel még nem rendelkező szerzőknek szeretne egyfajta bemutatkozási lehetőséget biztosítani. A tervek szerint a kör kéthetente jelentkezne a Bulgakov kávéházban. Ugyancsak a Bulgakov Café a helyszíne a több-kevesebb rendszerességgel megrendezett Előretolt Helyőrség-esteknek is. Jan. 13-án Székely Csaba fiatal paródiaíró lesz a kör vendége, két hét múlva pedig Lakatos Róbert filmrendező. /P. A. Zs.: A vita fóruma. Újjáalakul a Bretter György Irodalmi Kör . = Krónika (Kolozsvár), jan. 13./

2003. június 7.

Húsz éve halt meg Kurkó Gyárfás erdélyi magyar író, újságíró, politikus /Csíkszentdomokos, 1909. dec. 2. - Brassó, 1983. máj. 21./ Szászrégenben lett lakatosinas, majd 1927-ben Brassóban telepedett le, ahol később lakatos- és asztalosműhelyt nyitott. Műveltségét autodidakta módon szerezte meg. Bekapcsolódott az erdélyi politikai mozgalmakba, 1934-ben részt vett a Magyar Dolgozók Szövetségének (MADOSZ) alapításában, a szervezet Brassó megyei, majd országos elnöke lett. 1937-ben jelöltette magát a parlamenti választásokon, de választási visszaélések miatt nem nyert mandátumot. A politikai pártok 1938-as feloszlatása után a MADOSZ az ő vezetésével illegálisan folytatta tevékenységét, 1940-ben népi találkozót szervezett Brassóban. Ezután az Antonescu-diktatúra Caracalba internálta, majd a második bécsi döntés (1940 augusztus 30.) után Magyarországra toloncolták. A magyar hatóságok azonban nem fogadták be, Brassóba visszakerülve egy ideig a fellegvárban tartották fogva. A háborús munkaszolgálattól csak súlyos gyomorműtéte miatt menekült meg. 1944. október 16-án az újra megalakuló MADOSZ, majd az örökébe lépő Magyar Népi Szövetség (MNSZ) elnöke lett. 1946-ban parlamenti képviselővé választották. Az egypártrendszer kialakulásának idején kezdődött el a politikai életből való kiszorítása: 1947-ben a temesvári pártkongresszuson a szélsőbal frakció nyomására leváltották. Ekkor kezdett neki - Gaál Gábor biztatására - önéletrajzi regényének. Az 1944-1947 közti időszak publicisztikája virágkora: írásai az általa alapított brassói Népi Egységben (melynek két évig főszerkesztője is volt), valamint Balogh Edgár kolozsvári Világosságában jelentek meg. Lapjában, cikkeiben igyekezett megvédeni a magyarságot a román nacionalizmus támadásaitól, a kollektív bűnösség vádjával szemben. Szót emelt az anyanyelvi oktatásért, a magyar művelődési intézményekért. Nem értett egyet a magyar szövetkezetek államosításával, ezért azzal vádolták, hogy az erdélyi magyarságot "elvtelen magyar egységben" tömöríti az MNSZ köré. 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, és Márton Áronnal, Venczel Józseffel, Lakatos Istvánnal együtt elítélték. A börtönévek egy részét a dicsőszentmártoni elmegyógyintézetben töltötte. 1964-es szabadulása után szellemileg megrokkanva tért vissza Brassóba, ahol 1974-ig, nyugdíjazásáig egy textilgyárban dolgozott. 1968-ban a Román Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta. Híres önéletrajzi regénye a Nehéz kenyér, ez a szociológiai értékű alkotás először 1949-ben jelent meg, majd 1970-ben a bukaresti Kriterionnál. Szülőfaluja, Csíkszentdomokos parasztságának nehéz életét, munkáját, a székely fortélyosságot és ügyességet nagy nyelvi erővel, az erdélyi irodalmi hagyományokhoz méltóan ábrázolta. Szabadulása után Kurkó tovább írta élete történetét, ebből csak egy töredék jelent meg a Korunkban, Inasévek 1933 címmel. Publicisztikájából 1987-ben jelent meg egy válogatás Magyarországon. /Fábri Ferenc (MTI-Sajtóadatbank): A mozgalmi élet, a publicisztika és az irodalom keresztútjánál. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 7./

2003. október 21.

Néhány hónapja jelent meg Gáll Ernő (1949-től 1989-ig a Babes-Bolyai Egyetem professzora, 1957-84 között a Korunk főszerkesztője) titkos naplójának első kötete az 1979- 1990 közötti évekből /Polis Kiadó, Kolozsvár/, következik majd a második kötet az 1990-2000 közti eseményekről. Gáll Ernő /sz. Nagyvárad, 1917/ az egyetemet a magyar időkben végezte be filozófia szakon, a hírhedt numerus clausus dacára. 1944-ben Buchenwaldba deportálták. 1945-49 között a kolozsvári Igazság főszerkesztője volt; 1949-től a Bolyai (majd Babes-Bolyai) marxizmus-leninizmus katedrájának professzora. 1957-től az újraindította Korunk folyóirat főszerkesztője volt 1984-es nyugdíjazásáig. 1989 után is aktív közéleti férfi, sokat közöl, szerepelt 2000-ben bekövetkezett haláláig. A napló írásának kezdése egybeesik a "hivatalos" cenzúra megszüntetésével; ezt egy súlyosabb, képmutatóbb, fenyegetőző irányítás váltotta fel, a Központi Bizottság "magyar bizottsága" részéről, akik az ún. magyar vezetőket sakkfiguraként tologatták. Ezek közül a naplóban igen elítélően Koppándi, Pezderka, Szász Béla, Vincze, Szilágyi Dezső elvtársak neve szerepel. A naplóban a legmeglepőbb az a kommunizmussal szembeni, szokatlanul élesen kritikus és önkritikus hang. Ilyen az egyenlőségjel, amely a szerző szerint a kommunizmus és fasizmus közt létezik (a holokauszt és Gulág összehasonlíthatósága). Ilyen Izrael állam szellemiségének (bigott, primitív) elítélése. Sokkoló azok (köztük önmaga) elítélése, akik még a háború előtt léptek be a sztálini kommunista pártba, noha (az újságokból stb.) ismerték a szovjetunióbeli rémségeket; bevallása szerint ezen híreket betegesen elhessegették maguktól. "Mennyire tekinthető erkölcsi értéknek a bátorság, helytállás, a szenvedések hősies elviselése - egész a mártíromságig -, ha ez utópisztikus, téves politikát szolgált?" - kérdi önmagától is, lefokozva a nem valló Józsa Béla mártír voltát - betyárbecsületté. Az illegális pártról: "Megdöbbentő a zsidók, értelmiségiek részaránya (66 százalék) a mozgalomban, kiknek a pártja a kommunista párt, mely társadalmi csoportnak a rendszere?" Talán saját magára és mai többi "damaszkuszi utasunkra" gondolva: "Ha abszolút elutasítjuk a marxizmus korszerűsítését, miért honorálni egy marxista állandó önrevízióját?" Mindig is divat volt, hogy egy-egy folyóirat főszerkesztője a humánértelmiség vezetője szerepében tetszelegjen. Az Utunk főszerkesztőjének, az uralkodói-inkvizítori megnyilvánulású Gaál Gábornak voltak ilyen allűrjei. A napló idején négy lap főszerkesztője küzdött e főkolomposi pozícióért: Gáll Ernő (Korunk), Létay Lajos (Utunk), Huszár Sándor (A Hét), Hajdu Győző (Igaz Szó), egymással sokszor feszült viszonyban. Szellemi vezetői ambíciói következtében G. E. igen sok "értelmiségivel" tartott kapcsolatot, munkáit dedikálta nekik, könyveiket ismertette: a naplóban ezek neve száz felett van. Különös társaság: céljuk az állandó önmutogatás, "közlés", ha van érdekes téma, ha nincs. Gáll nem kivétel, pályatársaival hol összevész, hol kibékül. Naplójában nem fukarkodik ilyenkor a jelzőkkel, mint például: Bretter Zoltán pökhendi, Balogh Edgár demagóg, naiv, képmutató, irreális, Benkő Samu sértődős, gőgös, arisztokratikus, Herédi Gusztáv bárdolatlan, felületes, Kántor Lajos szürke, fumigáló, Jordáky Lajos becsvágyó, gyűlölködő, Létay Lajos pitiáner, surmó, Méliusz József paranoiás, dühöngő, rigolyás, Panek Zoltán pimasz, patologikus, Huszár Sándor aljas, pimasz fickó, hiú, Sütő András fölényeskedő, lefitymáló, nem él a közéletben, Tóth Sándor intoleráns, Heller Ágnes és Tamás Gáspár Miklós tenyérbe mászó, pökhendi stb. Akad, akiket csak dicsér (például az Ilie Verdetnek súgó Gálfalvi Zsoltot, Lászlóffy Aladárt, Szász Jánost, sőt az ifjú Salat Leventét stb.). Két legkiválóbb költőnk (Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos) jellemzésétől tartózkodott. Egyértelműen gonosz G. E. szerint Rácz Győző, utóbb a Korunk főszerkesztő-helyettese. G. E. sajnálatraméltó megnyilvánulása, mikor 1989 őszén (a magyarországi, bulgáriai stb. rendszerbukások hatására) így írt: "Magyarországon a baloldal diszkreditálva, elanyátlanodva, magatehetetlenül számolja fel önmagát, mindez az én további ellehetetlenedésemet jelenti, csak az itthoni peremélet marad számomra - pillanatnyi távlat nélkül". Korainak bizonyult a magyar kommunisták siratása, csak átmeneti volt "elanyátlanodásuk"... Az 1989. decemberi fordulatkor felismerte. lehetséges a kommunizmus túlélése, elég, ha Ceausescut áldozzák fel. Barátaival részt vett a mai RMDSZ megalakítására szólító felhívás (Hívó szó) megfogalmazásában-aláírásában. E kiáltványban Gáll és társai elítélik Ceausescut és klikkjét, de a kommunizmust nem. Az embernek az az érzése támad Gáll Ernő naplóját olvasva, jegyezet meg Nagy László, hogy a Ceausescu-rezsim politikai rendőrsége, a Securitate hülye volt, mert a politikai és kulturális kulcspozíciókban (az örökös bűnbakká tett Hajdu Győzőt kivéve) mind ellenállók ültek, és nemcsak a folyóiratok szerkesztőségeiben, de minden intézménynél (például: rádió - Csép Sándor, televízió - Bodor Pál, Kriterion Kiadó - Domokos Géza), ahol még magyar főnökök egyáltalán megmaradhattak. /Nagy László, Kolozsvár: Gáll Ernő meglepő naplója. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 21., újraközölte: Szabadság (Kolozsvár), okt. 29./

2003. november 7.

1989 után tovább dicsérgettek egyes illegalista kommunistákat, ezért 1993-tól Nagy László kénytelen volt ezt-azt egyoldalúan cáfolni Luca László, Balogh Edgár, Méliusz József, Gaál Gábor és Gáll Ernő esetében. Fey László vádolta Nagy Lászlót, hogy véleménye túl határozott. Ez igaz, ismerte be, hisz ezt kizárólag az illegális kommunisták írásaira, emlékirataira alapozta (Nagy István, Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Robotos Imre, Méliusz József stb.), Gaál Gábor esetén Tóth Sándor könyveire is. Nagy László mentségére elmondta, hogy audienciát kért a fenti illegalistákkal kapcsolatban (levél útján) pl. Balogh Edgártól (majd fiától), Gáll Ernőtől, Dávid Gyulától, Lászlóffy Aladártól, Bodó Barnától, Bodor Páltól stb., sőt Muzsnay Magdától is. Ki udvarias, ki udvariatlan levélben utasította el. /Nagy László: Egyoldalúság. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 7./

2004. december 16.

Kolozsvár talán legelmaradottabb külvárosában, a kardosfalvi temető déli kerítésére mellett van a Bethlen Gábor utca. Ott már csak a temető van, és azután a mező, a szántóföldekkel. Ide száműzték Kolozsvár városi tanácsosai Erdély egyik legnagyobb fejedelmét, Bethlen Gábort. Elmondhatják, magyarokról is neveznek el utcákat Kolozsváron. Az utca nem aszfaltozott, sáros, mezei út. Az újságíró megkérdezte az utcában az embereket, de nem hallottak Bethlen Gábor utcáról, szerintük az utcát Lombului-nak hívják. Az egyik elmondta, Lombului utca, ő itt lakik, ő csak tudja. Kolozsvár új városvezetése jelzi, hogy toleránsabb a magyar közösség igényei iránt. Ezért néhány kolozsvári utcát magyarokról nevezett el. A város magyar tanácsosainak tiltakozniuk kellett volna a méltatlan Bethlen Gábor utca miatt, mert ez látszatintézkedés. Ha semmiképpen sem kaphatja vissza a régi Bethlen utca Bethlen Gábor nevét, akkor talán utolsó megoldásként a mai Gaál Gábor utcának kellene a Bethlen Gábor nevet adni. Ideje volna eldönteni, ki a fontosabb: a nagy fejedelem, vagy a kommunista Gaál Gábor. /Kolozsvári József: Arcul csapták Erdély nagy fejedelmének, Bethlen Gábornak emlékét. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 13., folyt.: dec. 16./

2005. március 12.

A Szabadság részletet közölt Katona Szabó István A nagy hazugságok kora című készülő önéletírásból. Voltak olyanok, akik akik magyarként „párfeladatot” teljesítettek a román érdekek szolgálatában. (Luka–Luca, Mogyorós–Moghioros, Vince–Vinte, Muzsik–Mujc, Lőrincz–Laurentiu, Tuzson–Tujon stb.) Csehi Gyula kommunista vezető végigjárta az egyetem értékes szakkönyvtárait, rámutatott egy-egy könyvszekrényre, s az egész könyvanyagot lehordatta a pincébe, biztos zár alá helyezve. 1989 után kiderült, hogy Csehi Gyula rendszeres fizetést vett fel a Securitatétól szolgálataiért. Az osztályharc élesedésével megkezdődtek a „verifikálások” a Magyar Népi Szövetség bukaresti központjában, Bányai László járt az élen, mindenkit kikészített, akit csak lehetséges volt. Lőrinczi Lászlónak, aki olasz egyetemen tanult és jogi doktorátusa volt, s az MNSZ bukaresti irodáján Czikó Nándor mellett, majd a művelődési osztályon dolgozott, fizikai munkásnak kellett mennie, kitanulta a villanyszerelő szakmát, hogy megélhessen. – Olosz Lajos költőt internálták, mint földbirtokost. – Az osztályharc elérte a kultúrát is, és ennek fő szószólója és „működtetője” Gaál Gábor lett. /Katona Szabó István: Téveszmék csapdájában (részlet A nagy hazugságok kora című készülő önéletírásból) = Szabadság (Kolozsvár), 2005. márc. 1., folyt.: 2,, 4., 12./ Ez a munka folytatása Katona Szabó István: A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia 1944-1948) /Magvető, Budapest, 1990/ című emlékiratának.

2005. március 18.

A Krónika napilapban Salamon Márton László összefoglalta a Földes-üggyel kapcsolatban az A Hét hetilapban közölteket /Parázs vitát gerjesztett az erdélyi magyar közéletben a Földes László-ügy/, emellett Stefano Bottoni reagált A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy című tanulmánya nyomán kibontakozott vitára. /A Krónikának ez a száma nem jelent meg az interneten/ Az eddigiekhez képest új megvilágítás ad a vitának egy kortársnak és a vita szemtanújának, a tavaly elhunyt Izsák József irodalomtörténésznek a vallomása, melyet 1985-ben írt. a/ Földes László polgári származású kritikus és esszéíró már diákkorában hangadója volt a kommunista ifjúsági mozgalomnak. Hűséggel szolgálta korát így került Gaál Gábor bukása után az Utunk irodalmi hetilap főszerkesztői tisztébe. Hajszálra sem tért el a hatalom, a diktatúra előírásaitól. Jócskán túlteljesítette az elvárásokat, karrierizmusában osztozott nemzedéktársaival – mindent a hatalomban való részvételért – ez volt az ő jelszava is. Ebbeli mohósága idézte elő meghurcoltatását. Az ügy körül sok a legenda meg a torzítás. Izsák József felidézte a történteket. 1958-ban a Román Munkáspárt határozatban elítélte a revizionizmust, célozva az 1956-os magyarországi eseményekre. Földes László az Utunkban sietett támogatni a határozatot, példákkal bizonyítva, hogy a revizionizmus a romániai magyar irodalomban is felütötte a fejét. A támadás az Igaz Szó folyóirat és főszerkesztője, Hajdu Győző ellen irányult. Mindketten kiszolgálták a hatalmat, csak más iskolát jártak végig. Hajdu Győző a református kollégiumból indult hagyománynak tekintette a népi mozgalmat. Nem szerették egymást. Hajdu Földest kozmopolitának tekintette, Földes Hajdut narodnyiknak, népinek, aki a magyar nemzeti hagyományokat többre tartja a szocialista realizmusnál. Földes Utunkban közölt cikksorozatára válaszként Hajdu Győző egy leleplező beadványt készített a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részére, ebben leírta, hogy a Földes László Rákosi Mátyás menesztése után előtte és Sütő András előtt kijelentette, hogy Gheorghe Gheorghiu-Dejt is el kell mozdítani a párt éléről, mert ő is kiszolgálta a személyi kultuszt. Beadványát aláíratta Sütő Andrással is. Hajdu Győző behívatta Izsák Józsefet és elolvastatta vele beadványát, véleményét kérve. A szobában ott ült némán Sütő András is. Izsák József megpróbálta lebeszélni Hajdu Győzőt a beadvány elküldéséről, de hiába, nem hallgatott rá. A beadványt Kovács György író, központi bizottsági tag juttatta el az illetékesekhez. Ezután Kolozsváron pártgyűlést hívtak össze, ahol Földest leleplezték és kizárták a pártból. Marosvásárhelyen is összehívtak egy Földest leleplező gyűlést. A gyűlésen Hajdu Győző közölte, itt is van egy Földes-bérenc, mégpedig Izsák József. Izsák az ülésen nem válaszolt a vádaskodásra. Földes Lászlóval nagy tragédia nem történt, megmaradt főiskolai állásában, rövid ideig nem közölhetett. Utolérte a karrieristák végzete. Rehabilitálása után próbáltak mártírkoszorút vonni a feje köré. Valójában nem mártírja volt ő a hatalomnak, hanem pallosa. Nemsokára, Gheorghe Gheorghiu-Dej halála előtt újból közölhetett, visszavették a pártba, a bukaresti A Hét főszerkesztő-helyettese lett. A Földes-ügy minden ódiuma Kovács Györgyre hullott, valósággal kiközösítették az irodalomból. Izsák többször kérte őt, írja meg az utókor számára a történteket. Kovács György Izsák Józsefnek Sütő András szerepéről elmondta, hogy Sütő András 1956 őszén megtagadta a magyar forradalmat „ellenforradalomként” elítélni, több írótársával együtt. Végül bizonyos szervek nyomására aláírta, de ezt az ellenállást a felettes szervek nem bocsátották meg. Kolozsváron 1956-ban Földes László is „ingadozott”. Példát kellett statuálni, állította Kovács György, egy írót fel kellett áldozni. Ki legyen az? Sütő vagy Földes? 1958-ban úgy döntöttek, hogy Sütő a nagyobb író, őt kell menteni, és felvonultatják éppen Földes ellen. – Végülis Földest nem érte végzetes csapás. /Izsák József: Földes László meghurcolásának történetéhez. = Krónika (Kolozsvár), márc. 18./ b/ Stefano Bottoni a Krónika napilap kérésére reflektált A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László ügy című tanulmánya nyomán kibontakozott vitára. A Földes-ügy szereplői mindannyian magyarok voltak, az akkori baloldal, a hatalmon levő értelmiség legismertebb alakjai. Bottoni a hozzászólások többségéből azt érzi, hogy az ügy résztvevőit még mindig összetartja egy képzeletbeli kötelék. Mai ködösítésre készteti őket. Bottoni döbbenettel olvasta, hogy Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője hozzászólását azzal zárta, „a múlt sokkal bonyolultabb, mint azt Sipos Géza véli” /A megszakított csendről, A Hét, márc. 3./ Bottoni megállapította, hogy K. Lengyel Zsolt, Bárdi Nándor és Vincze Gábor alapkutatásai nem épültek be az erdélyi értelmiség önismeretébe. A közelmúlt feltárásában Romániában óriási változások indultak el az utóbbi 8-10 évben. Van azonban egy terület, ahova a román történészek nemigen hatoltak be: az erdélyi magyar társadalom működési zónájába. Nem írtak arról, „hogy kik juttatták börtönbe magyar szekustiszteknek tett jelentéseikkel a Bolyai Tudományegyetem diákjait, tanárait 1956 után, vagy arról, miként hálózta be az állambiztonság szívélyes magyar emberekkel/ügynökökkel a magyar kulturális intézményeket.” /Stefano Bottoni: Akarják-e tudni? = Krónika (Kolozsvár), márc. 18./ c/ Salamon Márton László összefoglalta a Földes-üggyel kapcsolatos vitát. Stefano Bottoni Olaszországban élő történész a magyarországi Korall társadalomtörténeti folyóirat 2004 decemberi számában közölte A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy című tanulmányát. Ennek akkor nem volt nagyobb visszhangja. Salamon Márton László összegzése kiegészíthető azzal, hogy az A Hét (Marosvásárhely) hetilap 2005. február 17-i száma újraközölte Bottoni tanulmányát azután indult meg a vita. A vitacikkek eddig az A Hét hasábjain láttak napvilágot, most adott hírt a vitáról a Krónika. Salamon Márton László szerint a vita két romániai magyar szereplőt hoz kínos helyzetbe, Gálfalvi Zsoltot, a Román Televízió igazgatótanácsának RMDSZ-es tagját, a Magyar Pen Klub elnökét és Sütő András írót. Sütő András „légből kapott és gyalázatosságában bíróságért kiáltó” állításnak nevezte Traumát oldó emlék címmel megjelent írásában Stefano Bottoni azon állítását, miszerint „Ahhoz azonban, hogy Hajdu elindíthassa Földes elleni támadást, folyamatosan információra volt szüksége Kolozsvárról. Ezt biztosította Sütő”. Sütő András a feljelentő levelek kapcsán azzal védekezett, hogy Hajdu csak véleményeket kért az Igaz Szó Földes által elmarasztalt szerkesztőiről. Gálfavi Zsolt ugyanebben a számban csapdahelyzetekre hivatkozott. /Salamon Márton László: Parázs vitát gerjesztett az erdélyi magyar közéletben a Földes László-ügy. „Tündérország sötét oldala” = Krónika (Kolozsvár), márc. 18./

2005. június 29.

László György Kalotaszeg Türe nevű falujában született, s már kora ifjúságában verselgetett, tagja volt a fiatal kolozsvári magyar irodalmárok Gaál Gábor Körének. Budapesten megjelenhetett Jövő-bűvölő című verses válogatása, magánkiadásban. Erdély elszakíthatatlan kötelékkel láncolja magához László György poétikáját. A szülőföld, annak magyarsága, Erdély természeti szépségei adják szövetét költészetének. /Bereczki Károly: Alázattal az anyanyelv szépségéért. László György Jövő-bűvölő című verses könyvéről. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 29./

2005. szeptember 10.

Cs. Gyimesi Éva vállalta a radikális kritikai magatartást. Olyan megkérdőjelezhetetlennek számító szellemi mintákkal szállt vitába, mint például Kós Károly és Reményik Sándor erdélyiség-koncepciója. Kimutatta, hogy a transzszilvanizmus az önfeladás ideológiája, amely jellegzetesen értelmiségi találmány, és nem ad választ azokra a problémákra, amelyek a köznapi embert foglalkoztatják. De vitája támadt azokkal is, akik Gaál Gábor második világháború utáni tevékenységét próbálták rózsaszínűre festeni. Amikor sokan magyar egyetem indítását akarták, Cs. Gyimesi Éva nem értek egyet velük. A nyolcvanas években beadványokat fogalmazott annak érdekében, hogy a magyar szak végzettjeinek ne a Kárpátokon túl kelljen franciát, oroszt és testnevelést tanítaniuk. Cs. Gyimesi hetvenes-nyolcvanas években írt könyveiben – Találkozás az egyszerivel (1978), Teremtett világ (1983), Álom és értelem. Szilágyi Domokos lírai létértelmezése (megj. 1990, valójában 1988) – a naprakész elméleti tájékozottságot saját rendszerbe foglalta. Ő volt az első, aki a romániai magyar irodalomtudományban elméletileg is megalapozta, miért fontos a műközpontúság. Cs. Gyimesi Éva nem csupán kritizál, hanem épít is. A hatvanéves Cs. Gyimesi Éva legalább hat fontos könyvet írt. A fentebb említettek mellett a Gyöngy és homok (1992), a Colloquium Transsylvanicum (1998), a Kritikai mozaik (1999) címűt. /Balázs Imre József: A kritika felelőssége. Cs. Gyimesi Éva hatvanéves. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 10./

2006. július 28.

A hajnal frissessége címmel jelent meg idén nyáron a szombathelyi Savaria University Press gondozásában egy esszéket, tanulmányokat és verseket tartalmazó kötet. Ezzel a könyvvel tisztelegtek tanítványai, munkatársai és barátai Láng Gusztáv előtt, hetvenedik születésnapja alkalmából, a Szombathelyen megrendezett ünnepségen. A kötetet Fűzfa Balázs, a Szombathelyi Tanárképző Főiskola oktatója szerkesztette. Negyvenegy magyarországi és erdélyi szerző írása sorakozik a gyűjteményben. Szatmár megyéből két szerző, Máriás József és Végh Balázs Béla tanulmányát válogatta be a kötetbe a szerkesztő. Láng Gusztáv /sz. Budapest, 1936. jún. 12./ Szatmárnémetiben járt iskolába, itt érettségizett. 1958-ban magyar szakos tanári diplomát szerzett a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen. Pályáját szerkesztőként kezdte az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónál. 1959-től a kolozsvári egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékén tanársegéd, majd lektor; az 1960-as évek végén pedig a Gaál Gábor Kör vezetője. 1974-ben védte meg Dsida Jenő költészetéről szóló doktori értekezését, de politikai okokból nem léphetett feljebb az egyetemi ranglétrán. 1984 óta Magyarországon él, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola professzora. Irodalmár barátai és iskolatársai, Páskándi Géza és Bálint Tibor nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a sebészorvosi pálya helyett az irodalom felé fordult. Idén több helyszínen is megünnepelték Láng Gusztáv hetvenedik születésnapját. Az első rendezvényre Szombathelyen került sor, a másodikat a Kolozsvár Társaság termében tartotta az Erdélyi Terasz kulturális portál, Balázs Imre József volt a moderátor. Szeptember első felében Szatmárnémetiben is megünneplik Láng Gusztáv születésnapját. A szervezők: a LiterArt magyartanárok egyesülete és a napokban alakult Dsida Jenő Baráti Társaság. /Végh M. Balázs: Tanulmánykötet Láng Gusztáv tiszteletére. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), júl. 28./

2007. április 4.

Fülöp Sándor a Szabadságban korábban (febr. 24.) ismét szóvá tette, hogy „I. Mátyás magyar király” román „fordítása” nagy tudatlanságot tükröz. Egyrészt a Mátyás név románul Matia (és nem Matei, ami magyarul Máté), másrészt a királyok megnevezésében csak keresztnevük szerepel. Ily módon Mátyás király neve románul Matia I., regele Ungariei, nem pedig Matei Corvin. Azonban hiába jelennek meg ezek a cikkek. Hivatalosan véleményezni kellene ezeknek az emléktábláknak a szövegét, talán a Román Akadémiának. A táblák szövegének összeállítás, helyesbítése nem jelentene gondot, hiszen nagy tudású szakemberek vannak, mint például Asztalos Lajos vagy Gaál György. A felterjesztők talán a Babes–Bolyai Tudományegyetem történészei lehetnének, esetleg a helyi RMDSZ. A cikkíró emlékeztetett, a Mátyás király-szobron elhelyezett Nicolae Iorga szöveg több tévedést is tartalmaz. Stefan cel Mare kevéssel Baia-i nyert csatája után Mátyás királynak hűbéri hűségesküt tett. A cikkíró kitért arra, hogy Gaál Gábor (emléktáblája a Kossuth Lajos utcában) fizetését a Szovjetuniótól, 1933-tól a Kominterntől kapta: ezt feltétlen engedelmességgel kellett meghálálnia. Ezt a szerepet 1945 után átvette az RKP. Minden „engedelmessége” ellenére, trónja épp úgy ingott bizonyos időben, mint 1938-ban Kun Béla feje Moszkvában. /Nagy L. György: A funári emléktáblák megmaradnak? = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 4./

2007. április 30.

Marosi Ildikó könyve (Az Erdélyi Helikon képeskönyve) ismételten és méltán fordítja az erdélyi irodalom ismerőinek és tisztelőinek figyelmét az egyetemes magyar szellemi élet e legendás fejezete felé, Erdély felé. 1944-et követően a két háború közti időszak erdélyi irodalmi termése csak részben vált hozzáférhetővé. Ami nem illett a szocreál irodalmi kánonjába, azt elhallgatták, indexre tették. Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténete az újraértékelés kezdetét a Kritikai Kiskönytár 1962-es megindulásától datálja. A sorozat azonban nem teljesedhetett ki. A későbbi években nem egy ízben alaposan megrostált módon – lehetett olvasni Kuncz Aladár, Markovits Rodion, Dsida Jenő, Karácsony Benő műveit, kézbe lehetett venni Makkai Sándor, Reményik Sándor, Bánffy Miklós egy-egy könyvét. De Nyírő József, Wass Albert neve és munkássága továbbra is tabutéma maradt. A két világháború közti irodalmi lapok néhány antológiája is megjelent. A hetvenes években, Kovács János szerkesztésében, a nagyváradi Magyar Szó és Tavasz 1919–1920, az aradi Genius – Új Genius 1924–1925, az ugyancsak aradi Periszkóp 1925–1926 antológia ismertette az indulás, az első próbálkozások irodalmi termését. 1967-ben Méliusz József gondozásában adták ki a Korunk költészete, hat évre rá pedig, Szemlér Ferenc válogatásában, az Erdélyi Helikon költői című kötetet. Az 1989-es fordulat után napvilágot látott Erdélyi Fiatalok, majd a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál 1998-ban megjelent Zord Idők 1919–1921, aztán a Kriterionnál a Napkelet (1920–1922), és A kolozsvári Vasárnap és Vasárnapi Újság (1921–1925) című antológia. Ugyancsak a korszak irodalmi megismerését szolgálta Gaál Gábor, Benedek Elek, Kuncz Aladár leveleinek közzététele. Marosi Ildikó irodalomtörténészi kutatómunkája indulására igen kedvező hatással volt az, hogy házassága révén a kiváló erdélyi író, Molter Károly családjába került – Marosi Barna író, újságíró felesége lett –, igen bensőséges kapcsolatba mindazokkal, akik a marosvásárhelyi vendégszerető házban az évtizedek során megfordultak. A Bolyai utcai tanári lakás e szempontból irodalomtörténeti zarándokhelynek is nevezhető. Ha erdélyi vagy magyarországi író arra vetődött, náluk mindenkor tiszteletét tette. Másik fontos momentuma az indulásnak, hogy a Sütő András vezette Új Élet című, kéthetente megjelenő folyóiratnál együtt dolgozhatott Kemény Jánossal, a marosvécsi Helikon-találkozók házigazdájával, a két háború közti erdélyi irodalmi és színházi élet bőkezű mecénásával. Marosi Ildikó életét az irodalom szolgálatának szentelte. Indokolt tehát 75. születésnapján életművének áttekintése. A Kriterion Könyvkiadónál 1973-ban jelent meg A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája című kötet. A kötet kedvező fogadtatása buzdította a feltáró munka folytatására, az erdélyi irodalomtörténet további fehér foltjai eltűntetésére. Marosi Ildikó következő munkáját, A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944) két kötetét ugyancsak a Kriterion adta ki 1979-ben. A 400 dokumentum elénk tárja azt a hatalmas munkát, amelynek legfőbb mozgatói – Kós Károly, Kuncz Aladár, Kemény János, Makkai Sándor, Molter Károly, Bánffy Miklós, Kovács László, Tamási Áron és mások – végeztek a jó ügy szolgálatában. A nagyon fontos forráskiadványok közlése a Molter Károly levelezését felölelő kötetekkel – az első (1914–1926) 1995-ben, a második (1927–1932) 2001-ben – folytatódott, s remélhetőleg mihamar kiteljesedik. Marosi Ildikónak köszönhetjük a kolozsvári Polis Kiadónál megjelent Bánffy Miklós estéje című kötetet is. Megszülettek további munkái is. Az 1974-ben könyv alakban is megjelent húsz íróportré – Közelképek – a tanúk hiteles megszólaltatásával tette lehetővé. Tíz évvel ezelőtt indult Marosi Ildikó és a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó együttműködése. Az említett kiadónál megjelent kötetek mindenike az erdélyi irodalom tárgyköréhez tartozik: a Bonchidai Prospero Bánffy Miklósról, a Hittel a mélységek felett Olosz Lajosról, A fedélzetközi utas elsüllyedt világa Ligeti Ernőről, az Úz Bence esetei Nyírő Józsefről, a Versailles-i repkény a Helikon-találkozók házigazdáiról, Kemény Jánosról és feleségéről, az Emlékpróba pedig Harag Györgyről rajzol hiteles képet. Irodalomtörténeti áttekintés, dokumentumok, kortársak vallomásai teljesítik ki a választott portrékat. Ennek az együttműködésnek a szülötte Az Erdélyi Helikon képeskönyve. /Máriás József: Marosvécsi panteon. = Művelődés (Kolozsvár), 2007. április/

2007. augusztus 6.

Hetvenedik születésnapja előtt beszélgetett Kántor Lajossal, a Korunk folyóirat főszerkesztőjével a lap munkatársa. Kántor Lajos pályafutása összefonódott a patinás kiadvánnyal. Huszonévesen lett a Korunk irodalmi rovatának vezetője, 1990-től a lap főszerkesztője. Szerinte a lap Dienes-féle korszaka, az 1926-os indulástól egészen ‘28-29-ig, amíg Gaál Gábor át nem vette a lapot, ez a legértékesebb hagyomány. A legelső lapszám egyik szerzője a legnagyobb veszélynek a fasizmust és a bolsevizmust jelölte meg. 1957-es újraindulása után a szerkesztőség ki volt szolgáltatva a politikai körülményeknek, akkor nagyon sok elmarasztalható szöveg jelent meg. A ‘60-as évek közepétől lehet új periódusról beszélni, a kultúrpolitikában a ‘70-es évek elejéig-közepéig javuló légkör érvényesült. Kántor szerint a mai Korunk már nem tekinthető sem baloldalinak, sem jobboldalinak. Nem szempont a szerzők pártszimpátiája. Arra vigyáznak, hogy a folyóirat ne legyen színtere aktuálpolitikai összecsapásoknak. Kántor Lajos /Kolozsvár, 1937. augusztus 7./ író, irodalomtörténész és -kritikus, szerkesztő, művészetkritikus. Az 1990-es években óraadó tanár a Babes-Bolyai Egyetemen, a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője (1994-98). 1979-ben Kolozsváron megszerezte az irodalomtudományok doktora, 2001-ben Budapesten az MTA doktora címet. Társszerzője (Láng Gusztáv mellett) a máig alapmunka Romániai magyar irodalom 1945-1970-nek (1971), irodalomtörténeti tanulmányainak témái többek közt József Attila, Madách Imre, Móricz Zsigmond, Reményik Sándor, Szabédi László, Szilágyi Domokos. Legújabb könyvei: Reményik Sándor – A mítosz és az erdélyi valóság (Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2007); Az Idő Vaskalapja. Negyed évszázad (1964-1988) Sükösd Mihállyal (Kalligram, Pozsony, 2007). /Stanik Bence: Helyet adni annak, ami érték. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 6./

2007. augusztus 17.

A Szabadságban folyamatosan megjelenő Nagy hazugságok kora című önéletírásából legutóbb – 2007. augusztus 13-án – A megfélemlítés éve (1949) című fejezetet adja közre Katona Szabó István. Szilágyi Júlia néhány kiigazítást közölt: nem 1949-ben kezdődött el Gaál Gábor sajtóbeli megsemmisítése, hanem 1950-ben. Gáll Ernő nem vett részt volna a G. G. elleni hajszában. /Szilágyi Júlia: Évek, tények – önéletírás. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 17./ Katona Szabó István 2005. márc. 1-től közli folytatásokban A nagy hazugságok kora című emlékezését. Nagyon sok adatot, elfeledett eseményt tartalmaz, magyar politikusok akkori szerepéről, a magyar intézmények elsorvasztásáról, a Magyar Népi Szövetség fokozatos visszaszorításáról.

2008. február 25.

Február 25-én lesz Benkő Samu nyolcvanéves. Egy Kis-Küküllő menti székely falucskában látta meg a napvilágot; menetelt a „fényes szellők” csapatában, a Móricz-kollégisták között; volt Gaál Gábor tanítványa, majd tanársegédje, végül egy akadémiai kutatóállás íróasztala mellett állapodott meg, hogy több mint fél évszázad céltudatos munkájával létrehozza azt az alkotóműhelyt, amelyet, számon tarthatunk az erdélyi magyar „egyszemélyes intézmények” sorában, írta róla Dávid Gyula. Művészettörténész felesége és fia nevéhez szintén rangos könyvek, az erdélyi régészet és középkorkutatás alapművei kapcsolódnak. Benkő Samu tanácsosként állt Domokos Géza mellett a Kriterion Könyvkiadó szellemi teljesítményei körüli bábáskodásban, ott volt 1989 karácsonyán a kolozsvári Hívó szót megfogalmazók között, s nem sokkal utána az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraalakításánál, majd egy ideig a tudós testület elnökeként. Azután visszatért az íróasztala mellé. Erdélyi filozófia, erdélyi történelem az a két terület, amelynek művelésére vállalkozott, továbbá Bolyai János vallomásainak kibetűzésével és elemzésével, továbbá az erdélyi 48-nak a hivatalos román dokumentum-korpuszból kirekesztett forrásértékű iratanyagát tette közzé. Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Apor Péter, Bod Péter, Bölöni Farkas Sándor, Bolyai Farkas és János, Köteles Sámuel, Széchenyi István, Kemény Zsigmond, Orbán Balázs, Újfalvi Sándor, Kós Károly, Szász Pál, Bánffy Miklós, Márton Áron, Kelemen Lajos, Szabó T. Attila, Nagy Géza – csak néhány név azok közül, akiknek életét és művét beépítette a kisebbségi közgondolkodás pillérei közé. Benkő Samu Alkalmak és szavak című kötetének előszavában ezt írta: „A szavak egymás mellé illesztésében elsősorban erkölcsi parancsnak engedelmeskedtem... Mindig boldogsággal töltött el, ha bárhol megbizonyosodtam az erkölcsi erőfeszítés diadaláról, és a magam dolgaira tekintve szívből örvendtem, ha a szavaimból összeálló monológ itt-ott visszhangra talált, vagy ha egyszer-másszor éppen dialógussá sikerült terebélyesednie. ” /Dávid Gyula: Az értelemformáló sors tudós faggatója. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 25./

2008. augusztus 5.

Sokan szeretik, még többen szidják, de mindenki olvassa: ez Szőcs István. Cikkeiben minduntalan felvillantja nemcsak az irodalom, hanem a történelem, színművészet, néprajz, vagy akár mindennapi élet fonákságait is. Széchenyi István gróf vézna, nyápic, csenevész teremtmény volt, aki nem tudott magyarul. Ezzel szemben Szőcs István érvei kimutatják, hogy híres lovasként is nagy tiszteletnek örvendett, és apjának tökéletes magyarsággal írta leveleit. A Habsburg-ház buzgalommal támogatta a finnugor rokonság bizonygatóit, költséges tanulmányútjait. Szőcs István szerint így akarta demonstrálni a nagyvilágnak, hogy ezek a rebellis, büszke magyarok ilyen halzsír szagú, primitív, analfabéta szibériai törzsekből származnak. Az irodalom kérdésében Szőcs István kitartóan hadakozik az olyan pártírók ellen, mint Gaál Gábor, Robotos Imre, Méliusz József, Balogh Edgár, Szilágyi András, akik az ’50-es években kitagadták a magyar irodalomból Kosztolányit, Krúdy Gyulát, Balázs Ferencet, Reményik Sándort, Gulácsy Irént stb. Helyettük olyan elvtársakat toltak előtérbe, akiknek műveiből most Szőcs István elriasztó példákat idéz. Szőcs István augusztus 2-án töltötte be 80. életévét. Ez idő alatt írt regényeket, tanulmányokat, többezer újságcikket, kritikát minden műfajban. Adósunk maradt két testhezálló szintézissel: a magyar őshaza vitájával, illetve a romániai magyar irodalom történetével, írta Barabás István. /Barabás István: Nyolcvan év. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 5./

2008. október 21.

Negyven évvel ezelőtt jelent meg először a kolozsvári Echinox című egyetemi lap, amelyet 1968 decemberében 4000 példányban adtak ki, 24 oldalán három nyelven közölték írásaikat az egyetemisták és a fiatal értelmiségiek, a lapnak húsz román, három magyar és egy német oldala volt. A magyar oldalak szerkesztői között olyan személyiségek nevei is szerepeltek, mint Egyed Péter filozófiatörténész, író, költő, esszéíró, Beke Mihály András író, műfordító és Szőcs Géza író, költő. Az Echinox figyelemmel követte a diákszakkörök munkáját, az egyetemi színjátszó csoportok előadásait és az egykori Gaál Gábor Kör fóruma volt. /Negyvenéves a kolozsvári Echinox. = Krónika (Kolozsvár), okt. 21./


lapozás: 1-30 | 31-32




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998