udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 10 találat lapozás: 1-10
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Olteanu, Gavrila

1995. október 18.

A Securitate Fehér Könyve dokumentumgyűjtemény ötödik kötetéhez ért. A megjelent kötetekből további részleteket közölt a hetilap. A II. kötetből egy 1950 augusztusában kelt összefoglaló több olyan falut említett, ahol a parasztok ellenálltak a kormány új utasításának, hogy az aratókat pénzben fizessék ki, ne kapjanak búzát. "Az elégedetlenség kiterjedt Bihar megye csaknem minden falujára..." "Július végén a mozgolódás felerősödött és agresszív formákat öltött." Biharon kétezer paraszt gyűlt össze, megverték a megyei kommunista vezetőket, a biztonsági szervek helyreállították a rendet. Árpád községben a milícia figyelmeztető lövéseket adott le, csak akkor oszlott fel a tömeg. Síter községben bujtogató asszonyokat tartóztattak le. Diószegen kövekkel megdobálták a milícia egységeit, akik egy embert, Péter Jánost lelőtték. "A legkiterjedtebb lázadás a Fekete-Kőrös menti falvakban történt", a falvakban több embert agyonlőttek, magyarokat és románokat is. - Az első kötet Gavrila Olteanu 1945. augusztusában kelt, Iuliu Maniu miniszterhez írt levelét is tartalmazza. /Olteanu vezette a gyilkos alakulatokat, akik Székelyföldön szörnyű mészárlást követtek el, Szárazajtán lefejeztek magyarokat./ A zászlóalj a "székely darázsfészekbe hatolt", hogy "irtsa ki a vidéken elszórtan hátrahagyott partizánokat. Valamint a székelyeket, akiknél legalább 30-40 ezer fegyver, illetve nagy fegyverraktárak voltak." Olteanu megállapította: "az általam végrehajtott felkoncolások jogosak" voltak. Amivel őt a brassói törvényszék vádolja. "merő kommunista és magyar kitalálás." Esküdözött, hogy nem rabolt. "Egyetlen vagyonom mindhalálig szeplőtelen becsületem és tiszta lelkiismeretem, amely fajtám lelkiismeretéből vétetett." "Életem fajtám felébresztésére kívánom áldozni." /Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 18./

1998. augusztus 24.

Megtörte a hallgatást Emil Dumitru Steanta, a Fekete szokmányosok /Sumanele negre/ félkatonai szabadcsapatok parancsnokhelyettese, aki csapatával Észak-Erdélyben tisztogató akciókban vett részt 1944 és 1946 között. Csapata, akárcsak a többi csapat több kivégzést hajtott végre, majd visszavonult a hegyekbe, ahonnan csapásokat hajtott végre az új hatalom ellen. Végül a szovjetek kezére kerültek, Gavrila Olteanu parancsnokkal helyben végeztek, Steanta börtönbe került. Büntetéséből 18 évet töltött börtönben, 1964-ben szabadult. Éveken át hallgatott, most viszont a National bukaresti lapnak elmondta, hogyan is történt csapatának megalakulása. 1944. szept. 1-én Iuliu Maniu naszódi házában 11 román értelmiségi megalakította a Iuliu Maniu önkénteseinek századát azzal a céllal, hogy Észak-Erdélyt Romániához csatolják. 1944. szept. 14-én 800 felfegyverzett román fiatal indult el Brassóból Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Maroshévíz, Szászrégen irányába. Szárazajta és több hely vérfürdővé vált. A magyar lakosság a szovjetek segítségét kérték, akik megijedtek a "vasgárdista hordáktól". A szovjet hatóságok kiutasították Erdélyből ezeket a szabadcsapatokat. 1944. dec. 14-én Gavrila Olteanu, Paleancu és Steanta bejelentették, hogy a Fekete szokmányosok megkezdik harcukat a bolsevikok ellen. A Graiul sangelui, a Sinaiai Fegyveresek, a Vlad Tepes II. vasgárdista csoport és a Fekete szokmányosok oroszellenes merényleteket hajtottak végre. Steanta kijelentette: "Nem voltunk antiszemiták vagy magyarellenesek, csak a hazánkat védtük." A Fekete szokmányosok kérik rehabilitálásukat és azt, hogy állítsanak szobrot Gavrila Olteanu parancsnoknak. /Megszólal a "Fekete szokmányos". = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 24./ Rettenetes vérengzések fűződnek ezeknek a szabadcsapatoknak a tevékenységéhez. Szárazajtán lefejeztek ártatlan magyar lakosokat.

2003. szeptember 26.

Az 1944. szept. 26-i mészárlás áldozataira emlékeznek Szárazajtán. Az erdővidéki faluban 44 őszén a magyarellenes rémtetteiről elhíresült Maniu-gárda tagjai fejszével lefejezték a 21 éves Nagy Sándort és testvérbátyját, a 25 esztendős Nagy Andrást. Ugyanaznap hajnalban az áldozatok házába betörő gárdisták otthonában lőtték agyon a 34 éves Gecse Bélát és a 35 éves Málnási Józsefet. Az iskolaudvaron hat gyermek édesanyját, az 50 éves Szép Albertné Málnási Réginát, valamint férjét, a 49 éves Szép Albertet, a 38 éves Elekes Lajost, a 42 éves Szép Bélát, a 62 éves Németh Gyulát, a 62 éves Szabó Béniámot és az 51 éves Németh Izsákot lőtték agyon. A 38 éves Tamás Lászlót a kivégzést végignézni kénytelen emberek közé lőtt sortűz ölte meg. A 49 éves Nagy D. Józsefet a tömegből szólították ki, de csodával határos módon a férfinak "csak" a fogsorát zúzta szét a lövedék, később sérüléseiből felépült, és 1955-ben hunyt el. Az akkori román közigazgatás bejegyzései szerint az áldozatok "háborús balesetet szenvedtek". A Maniu-önkéntesek 1944. őszi magyarellenes hadjáratának első állomása volt Szárazajta.1944. szept. 4-én egy visszavonuló német utóvéd a falu határában tűzharcba keveredett a túlerővel előrenyomuló román sereggel. Az összetűzésnek néhány - emlékezők szerint 13 - román katona esett áldozatául, ezt torolták meg a szárazajtai magyarokon olyan tanúk vádja alapján, akik a katonai csetepaté során pincékbe bújva várták a harc végét. A későbbi persorozaton maguk a román tisztek sem állították egyértelműen, hogy csapataik veszteséget szenvedtek, ha igen, milyen mértékűek voltak azok, illetve terheli-e felelősség emiatt a magyarokat. Egy szemtanú szerint viszont a feketelista már a szeptember 4-i katonai ütközet előtt készen állt. Újabb levéltári források tanúsítják, hogy a kivégzés előtt Szárazajtára már visszatért román csendőrség is aktív szerepet vállalt a kivégzendők összegyűjtésében, az otthonában agyonlőtt két áldozat esetében pedig a gyilkosság helyszínén is jelen voltak a belügyiek. Az akkor nagyon fiatal Németh Ákost édesapjával összekötözve vezették a puskacsövek elé. Úgy szabadult meg, hogy az egyik falubeli román fiatalember tanúsította: ártatlan. Édesapját, Németh Gyulát agyonlőtték. Ifjabb Nagy Gyulát maga Gavrila Olteanu, a Maniu-gárdák parancsnoka akarta főbe lőni. A mellette álló szárazajtai román fiatalember, Berszán Domokos (Barsan Dominic) közbeszólása mentette meg. Ifjabb Nagy Gyulát és édesapját elengedték. A szintén "halálra ítélt" Máthé Albertet egy gárdista vallomása szabadította meg. A szemtanúk, illetve a hozzátartozók szerint az áldozatoknak korábbi, vélt vagy valós sérelmekért kellett fizetniük.A vérengzés másnapján gyászszertartás nélkül kellett eltemetni a legyilkoltakat. Az első megemlékezés 1990. szeptember 26-án volt, amikor a jelképes temetésen Bartalis Szélyes Pál szárazajtai lelkész mondott imát az elhunytakért. /Benkő Levente: Szárazajtán nem felejtenek. = Krónika (Kolozsvár), szept. 26./

2005. szeptember 27.

,,Kegyetlenül meg lesz torolva a magyaroknak a múltban elkövetett minden gyilkossága és bűne… csak a halál és a vérontás jelenthetnek igazságos elszámolást köztünk és a puszták barbárjai között; most tudjuk, hogyan kell megfizetni az ezer éve ellenünk elkövetett minden gyilkosságért és rablásért. Végső megoldásként a magyarokat vagy meg kell semmisíteni, vagy vissza kell küldeni Ázsiába” – mondotta Gavrila Olteanu, a Iuliu Maniu önkéntes zászlóalj parancsnoka 1944. szeptember 26-án. Szárazajta népe most a 61 esztendeje történt vérfürdőre és a tizenhárom, mártírhalált halt áldozatra emlékezett Bartalis Sz. Pál református lelkipásztor így fogalmazott: ,,Sajnos, akadtak olyanok, akik odáig süllyedtek, hogy saját falustársaikat keverték bajba, vagy küldték a halálba. Mégis keresztényi kötelességünk, hogy megbocsássunk, hogy a jót keressük, hiszen ha Isten akkor nincs velünk, az áldozatok száma nagyobb is lehetett volna. Mindezek ellenére ne feledjük, hanem keressük, s mondjuk el a világnak a való igazságot”. Az Ajtai Abod Mihály Általános Iskola igazgatója, Péter Attila a történteket gyászos pillanatnak, a tizenhárom ártatlan áldozat nevét pedig kiáltó szónak nevezte, s reményét fejezte ki, hogy ilyen soha többé nem történik meg. A szárazajtai iskola volt növendékeinek versből és énekből összeállított rövid műsora után a Bardoc-miklósvárszéki Székely Nemzeti Tanács elnöke, Szabó Miklós kifejtette: a székely nép kész megharcolni az évszázados hagyományokra visszatekintő autonómiáért, s kész a nemzetközi fórumok segítségét is kérni e tekintetben. Hoffmann István, a Magyar Polgári Szövetség erdővidéki szervezetének elnöke a mártírok – Elekes Lajos, Gecse Béla, Nagy András, Nagy D. József, Nagy Sándor, Málnási József, Németh Gyula, Németh Izsák, Szabó Beniám, Szép Albert, Szép Albertné Málnási Regina, Szép Béla és Tamás László – életének utolsó pillanatait elevenítette fel, majd kijelentette: ,,Az igazság elhallgatása vagy kimondása nélkül itt, Székelyföldön, a Kárpát-medencében soha nem rendeződhet a magyarság sorsa, hiszen napjainkban is folynak a magyarverések, a magyarölések, például Délvidéken. A politikusok a parlamentben ma is elutasítják a székely szabadságot szavatoló autonómiát, a Csonka-Magyarország szocialista vezetői pedig megtagadják a határon kívül rekesztett nemzettársaikat.” Az 1944 szeptemberében történteket Benkő Emőke Benkő Levente Szárazajta című, készülő bővített és javított kötete egy részletének felolvasásával idézte fel. /Hecser László: A szárazajtai ártatlan áldozatokra emlékeztek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 27./

2006. február 9.

A Román Tudományos Akadémia február 6-án megünnepelte Gabriel Tepelea születésének 90. évfordulóját. A román lapok azonosan írtak életútjáról. Gabriel Tepelea tizenhét évesen lépett be a Nemzeti Parasztpártba, ahol csakhamar Iuliu Maniu elnök közeli munkatársa lett. “A kommunista diktatúra kezdetén, politikai tevékenysége miatt nehézbörtönre és vagyona elkobzására ítélték.” Innen az életrajzírók 1990-be vezérlik az olvasót, amikor Gabriel Tepelea akadémikus, számos egyetem díszdoktora, könyvtárnyi filológiai értekezés szerzője, parasztpárti parlamenti képviselő lett. A Maniu-bandák 1944 őszén Észak-Erdélyben mintegy 1500 magyart mészároltak le. A háromszéki Szárazajtáról, ahol fejszével fejezték le áldozataikat, Benkő Levente részletes dokumentumriportot közölt /Szárazajta, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1995/, de annak idején a román sajtó is írt erről: a Scanteia 1944. októberi lapszámaiban (a bandák bukaresti pere), valamint Mihai Fatu Sfarsit fara glorie (Dicstelen vég) című, a Parasztpárt történetéről szóló könyvében (Bukarest, 1972.). Úgyszintén könyvet írt Petre Turlea, a PUNR volt parlamenti képviselője, Vatra-ideológus, jelenleg a Nagy-Románia Párt házi történésze is. Ebben – Monumente non grata cím alatt (Bukarest, 1996.) – igyekezett tisztára mosni a Maniu-bandákat, mondván, hogy ezek a hazafias zászlóaljak valójában a rendet állították helyre Erdélyben. Bemutatta vezérüket, Gavrila Olteanut, aki a korabeli vádiratokban mint szadista pribék szerepelt. A vérszomjas különítményeket egy bukaresti agytröszt irányította. Ma is élő tagjainak nevét Petre Turlea gondosan elhallgatta. Azonban könyvének 26. lapján elszólta magát: a magyar vérre szomjas haditanács alelnöke Gabriel Tepelea volt. Mihai Pelin levéltári kutatásai alapján készült munkájában (Cartea alba a Securitatii) szintén fel-felbukkan Gabriel Tepelea neve. Gavrila Olteanu “parancsnok” 1946-ban öngyilkos lett a börtönben, Telepelát pedig most ünnepelte a Román Tudományos Akadémia. /Barabás István: Foltos történelmi dicsfény. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 9./

2006. április 3.

Több román lap a csodálat hangján méltatta az eseményt: Fogarason megnyílt a kommunista rendszer romániai ellenállásának múzeuma. Anyagát zömében a túlélők vallomásai alkotják. A főszereplő Ion Gavrila-Ogoranu, aki a Fegyveres Ellenállás Alapítványának elnöki tisztségét is betölti. Legutóbb, március 27-én a Cotidianul mutatta be harcos múltját abból az alkalomból, hogy négy kötetben közzétette visszaemlékezéseit. Ogoranu 1923-ban született a Fogarasi-hegyekben. 1944-ben önkéntesnek jelentkezett, hogy „harcolhasson a horthysta csapatok ellen”. 1947-ben több társával a hegyekbe menekült, ahol „harcba kezdett a kommunista rendszer ellen”. Huszonegy évig majdani felesége, Ana Sabadus bújtatta, a Szekuritáté ezért nem tudta elfogni. Bővebb információval szolgált az Adevarul évekkel ezelőtt (1997. december 13.). A riporter megkérdezte Ogoranutól: igaz-e, hogy a fegyveres ellenállók döntő többsége az egykori Vasgárda soraiból került ki? A válasz: „Igaz. Harcunk egyezett az ő eszményeikkel. A Fratii de Cruce (a fasiszta mozgalom fegyveres szárnya) sok olyan partizánt küldött a hegyekbe, akik a barátság és önfeláldozás kultuszában nőttek fel.” Jurnalul National, 2004. május 10.: Dr. Gheorghe Cornea, volt partizán: „A kommunistaellenes fegyveres mozgalom az összes volt kommunista országok közül Romániában volt a legkiterjedtebb és itt tartott leghosszabb ideig.” National, 1998. szeptember 9.: Paul Goma, a Ceausescu-rendszer ellenállója, jelenleg Párizsban élő író a román nacionalizmus élharcosairól: „Nyugtalanító mindaz az ostobaság, amit szemrebbenés nélkül hangoztatnak: mi, románok voltunk a legvehemensebben kommunistaellenesek; mi, románok voltunk leghosszabb ideig ellenállók stb. Börtönéveim alatt kapcsolatba kerültem néhány ilyen harcossal, és mindannak alapján, amit elmondtak, tanúsítani tudom: a románok antikommunista harca is passzív mozgalom volt; a mi partizánjaink megelégedtek annyival, hogy bujkáljanak, hátha sikerül majd Nyugatra menekülniük. Mindazt, amit ezzel kapcsolatban írtam, igazolta Ion Gavrila-Ogoranu is.” Revital, 2004/14.: Dumitru Steanta, a Volt Politikai Foglyok Egyesületének tagja idézi fel emlékeit. Egyetemi hallgatóként 1944 őszén Brassóban bekapcsolódott a Parasztpárt szervezte „anti-horthysta mozgalomba.” Zászlóalja Iuliu Maniu nevét viselte, céljául azt tűzte, hogy a front elvonulása után Észak-Erdélyben „visszaállítsa a rendet”. „A háromszéki Szárazajtán elfogtunk 13 magyart, akikről helybeliek jelentették, hogy román katonákat bántalmaztak. A háború törvényei szerint halálra ítéltük őket. A fővádlottat lefejeztük, a többit főbe lőttük. Csíkszentdomokoson hasonlóképpen jártunk el a magyarokkal, akik meg akarták tartani Erdélyt. Vezérünk egy vérbeli hős, Gavrila Olteanu volt. Mikor Maniu utasítást adott zászlóaljaink felszámolására, a hegyekbe vonultunk, hogy utolsó csepp vérünkig folytassuk a harcot. Nem akartuk hagyni a magyarokat, hogy csúfot űzzenek Erdélyből, de az oroszokat sem, hogy leigázzanak bennünket.” /Barabás István: Milyen ügy hősei? = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 3./

2006. szeptember 27.

Mintegy 250-en vettek részt szeptember 26-án Szárazajtán az 1944. szeptember 26-i magyarellenes vérfürdő évfordulóján tartott megemlékezésen. A református falu templomában rendezett istentiszteleten Bartalis Szélyes Pál lelkész arról beszélt, hogy emlékezni kell, de csak békességgel, hiszen a gyűlölet és a harag további gyűlöletet és haragot gerjeszt. 1944. szeptember 26-án a front nyomában Erdélybe bevonuló Maniu-gárdák Gavrila Olteanu vezetésével tizenhárom magyart mészároltak le a székely faluban, közülük kettőt fejszével lefejeztek. Agyonlőtték a 34 éves Gecse Bélát és a 35 éves Málnási Józsefet, az 50 éves Szép Albertné Málnási Reginát, férjét, a 49 éves Szép Albertet, a 38 éves Elekes Lajost, a 42 éves Szép Bélát, a 62 éves Szabó Benjamint, a 62 éves Németh Gyulát, az 51 éves Németh Izsákot és a 38 éves Tamás Lászlót, fejszével lefejezték a 21 éves Nagy Sándort és testvérét, a 25 éves Nagy Andrást. A sortüzet a 39 éves Nagy D. József csodával határos módon túlélte, lőtt sebeiből később felépült. Puskás Bálint Zoltán szenátor arra emlékeztetett, hogy két éve még katonai és rendőri erődemonstráció mellett emlékezett a gyülekezet a tragédiára, ma már nem tapasztalható ilyen. /Papp Annamária: Gyűlölet nélkül emlékeztek a gyűlölet napjára A szárazajtai mészárlás évfordulója. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 27./

2007. szeptember 27.

Ne történjenek soha többé ilyen tragédiák – hangoztatták a szónokok szeptember 26-án az erdővidéki Szárazajtán, a Maniu-gárda vérengzésének 63. évfordulóján. A megemlékezésen Balázsi Zoltán bardoci református lelkész a kivégzett szárazajtai magyarokra utalva, kiemelte: „Ők sem voltak bűnösebbek másoknál. A bűnöket pedig ne fogjuk Istenre, mert azokat nem ő, hanem az ember követte el”. 1944. szeptember 26-án a Gavrila Olteanu vezette Maniu-gárda tizenkét magyart gyilkolt meg Szárazajtán. Azzal vádolták őket, hogy szeptember 4-én segítették a visszavonuló német Thams-csoportot a román csapatokkal vívott tűzharcban, ezért felelősek tizenhárom román katona életéért. A gárdisták a 34 éves Gecse Bélát és a 35 éves Málnási Józsefet otthonukban lőtték agyon, az iskolaudvarra erőszakkal összeterelt falunépe szeme láttára lefejezték a 21 éves Nagy Sándort és testvérét, a 25 éves Andrást. Ugyanott agyonlőtték az 50 éves Szép Albertné Málnási Reginát és 49 éves férjét, a 38 éves Elekes Lajost, a 42 éves Szép Bélát, a 62 éves Szép Benjámint, a 62 éves Németh Gyulát és az 51 éves Németh Izsákot. A 38 éves Tamás László életét a tömeg közé lőtt sorozat oltotta ki. Nagy D. Józsefnek a golyók a fogsorát roncsolták szét, de sebeiből később felépült. /Benkő Levente: Az 1944-es szárazajtai mészárlásra emlékeztek. = Krónika (Kolozsvár), szept. 27./

2008. szeptember 27.

1944 őszén a bosszú és a gyűlölet uralkodott el Erdélyen. A déli országrészbe tömegesen hurcolták internálótáborokba az akkori román hatóságok a magyarok ezreit: lelkészeket, tanárokat, tanítókat, ügyvédeket, vállalkozókat, tollforgatókat, de gyermekeket és asszonyokat is. Észak-Erdélyben tömeggyilkosságok sorozatáig menő véres leszámolásokkal kellett szembesülnie a magyaroknak. Ebbe a magyarellenes atrocitássorozatba illeszkedett az 1944. szeptember 26-ai szárazajtai mészárlás. 1944. szeptember közepén Sepsiszentgyörgyön Gavrila Olteanu, a Maniu-gárda parancsnoka beszédében a magyarokról szólva így fogalmazott: ,,E gyilkos banditák által kiontott vér nem marad megbosszulatlanul, a visszavágás kegyetlen és kemény lesz. " Az akkori háromszéki román megyevezetés támogatásával a Maniu-gárdák szócsöveként megjelenő Desrobirea című lap a magyarokkal szembeni teljes és végleges leszámolást célzó törekvéseket világosan megfogalmazva hirdette, hogy "kegyetlenül meg lesz torolva a magyarok által a múltban elkövetett minden gyilkosság és bűn, akárcsak az 1940 óta megölt 50 000 román élete. (…) A vihar pillanatai keménységet és hússzaggatást követelnek, nem pedig bocsánatot és sajnálatot. (…) Csak a halál és a vérontás jelenthet igazságos elszámolást köztünk és a puszták barbárjai között. (…) Most tudjuk, hogyan kell megfizetni az ezer éve ellenünk elkövetett minden gyilkosságért és rablásért", következésképpen a magyarokat "vagy meg kell semmisíteni, vagy vissza kell üldözni Ázsiába". A szárazajtai tragédiához "természetesen" az is kellett, hogy a korabeli közigazgatás – vagy annak egyes képviselői – áldásukat adják a gyűlöletre. A Maniu-gárda sepsiszentgyörgyi parádéján a Nemzeti Parasztpárt háromszéki elnöke, a prefektusi tisztséget 1944 szeptemberének derekán átvevő dr. Victor Cerghi Pop gyógyszerész azt hangoztatta, hogy "a rossz megsemmisítése létszükségletté vált", s hogy "meg kell semmisítenünk minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja". Ebben a hangulatban már csak ürügy kellett a leszámoláshoz, ami Szárazajta esetében adott volt: a román–német katonai, emberveszteséget is követelő csetepaté a falu határában 1944. szeptember 4-én. Amelyről a legújabban előkerült román törvényszéki és katonai források is megerősíteni látszanak azt, amit az emberek már akkor tudtak: a szárazajtai magyar civileknek nem lehet a számlájára írni a katona-halottakat. Akkor mi másként lehetne értelmezni a kihullt vért s a könnyeket, ha nem a gyűlölet gyümölcseként? /Benkő Levente: Gyűlölet és gyümölcse. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 27./

2009. október 10.

A szászrégeni Gavrila Olteanu parancsnok vezette Maniu-gárda 1944. szeptember 26-i vérengzésének tizenhárom helybeli magyar áldozatára emlékeztek két hete a 600 lelket számláló erdővidéki Szárazajtán. A több áldozatot követelő észak-erdélyi magyarellenes menetelés első állomásán 65 évvel ezelőtt meggyilkolt személyekről a gárdisták azt tartották: ők a felelősek a falu határában 1944. szeptember 4-én lezajlott román–német fegyveres összecsapásban elesett 13 román katona haláláért. Ez mondvacsinált vád, véli másokkal együtt Benkő Levente újságíró, történész. Többnyire a korabeli eseményekkel foglalkozott a század ‘40-es éveiben élt személyek visszaemlékezéseiből összeálló, 1995-ben megjelent Szárazajta című kötetében; levéltári források és élettörténetek szolgáltatták a második világháborús magyar hadifoglyok és internáltak sorsáról írt könyveinek alapját. Benkő Levente Az őszinteség két napja című legújabb kötetét három hete Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhelyen mutatták be. A románok közül néhányan azt állították, hogy a magyarok ásóval és kapával bántalmaztak és öltek meg Szárazajta határában állomásozó román katonákat. Elképzelhetetlen ásóval és kapával nekimenni egy állig felfegyverzett hadseregnek. Levéltári források szerint maguk a román csapatokat vezető katonatisztek jelentették: nincs tudomásuk arról, hogy civilek támadták volna meg katonáikat. A rosszindulatú történetkutatók a kollektív bűnösség voltát hangoztatják, egyesek hirdetik valamely nemzet, például a magyar kollektív bűnösségét. Ezt a nézetet vissza kell utasítani. Ahogy az 1944. őszi szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi, magyarremetei, gyantai stb. magyar-gyilkosságok miatt nem a román nemzet felelős, hanem néhány forrófejű román katonatiszt vagy önjelölt szabadcsapat-parancsnok, ugyanúgy az ippi és ördögkúti vérengzésekért és az 1940. szeptemberében Székelyföldön elcsattant pofonokért sem hibáztathatók kollektíven a magyarok. A Szárazajta szomszédságában található Középajtán például egy román ember védte meg a falut a Maniu-gárdától. Hasonló eset történt Nagybaconban, ahol román ember bírta jobb belátásra a gárdistákat. 1990-ben nyílt először lehetőség arra, hogy Szárazajtán nyíltan megemlékezzenek a történtekről. A település lakói annyi év távlatából végre egyházi szertartással temethették el a meggyilkoltakat. Az 1944. szeptember 26-i mészárláskor ugyanis Gavrila Olteanu, a Maniu-gárdák parancsnoka megparancsolta: szállítsák el a dögöket – így idézték fel a történteket a szemtanúk; tehát mindenféle gyászszertartás nélkül. A kommunizmus idején nemhogy megemlékezni, de még beszélni sem volt szabad a történtekről. A magyar egyházi források világosan rögzítik: a szárazajtai áldozatokat a Maniu-gárdisták meggyilkolták, a román közigazgatás forrásai szerint a kivégzettek háborús balesetet szenvedtek. /Ferencz Zsolt: A levéltár a megismerés helye, nem a titoktartásé. Beszélgetés Benkő Levente történész-újságíróval. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 10./


lapozás: 1-10




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998