udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 38 találat lapozás: 1-30 | 31-38
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Gidó Csaba

1999. szeptember 3.

Aug. 26-30-a között Szovátán rendezték meg az I. Szovátai Magyar Ifjúsági Találkozót (SZOMIT '99) a székelyudvarhelyi MADISZ szervezésében. Az ötnapos találkozón a résztvevõk számos elõadást hallgathattak végig /Gidó Csaba: Székelyek kivándorlása Romániába, Gub Jenõ: Szováta helyrajza, Hajdú Zoltán: Környezeti kihívások a XX sz. végén, dr. Vofkori László Székelyföld útikönyve, könyvbemutató, Józsa András: Szováta története, könyvbemutató, stb./, ifjúsági vitafórumot tartottak, 29-én kezdõdött az RMDSZ az ezredvégen, felkészülés a jövõre, címû elõadássorozat Markó Béla szövetségi elnök és Verestóy Attila szenátor részvételével. /Ötnapos találkozó volt. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 3./

2003. július 1.

Kolozsváron az állami levéltárak helyzetéről értekeztek egyházi méltóságok és történészek. A konferenciát a Jakabffy Elemér Alapítvány Kortörténeti Gyűjteménye szervezte. Székelyudvarhelyről az Areopolis kutatócsoport tagjai - Gidó Csaba történelemtanár, Róth András könyvtáros-történész - vettek részt, akik az Udvarhelyszéki Református Esperesi Hivatal levéltári rendezését mutatták be. Az állami levéltárak anyagának kutathatósága és az egyházi, községi levéltári rendtartás volt a konferencia témája. Egyetlen állami levéltárban sincs magyar levéltáros, valamint a kutatók nehezményezik a levéltárak anyagainak körülményes hozzáférését, mondta Gidó Csaba történelemtanár. Leggyakrabban az intézmény igazgatójának önkénye okozza ezt az állapotot. Gyakran olyan kifogásokkal tanácsolják el a kutatókat, akiknek magyar vonatkozású adatok kellenének, hogy a levéltár anyaga rendezetlen. Továbbá nemrég lépett életbe egy kutatótermi szabályzat, amely hátrányosan érinti a kutatókat, ugyanis csak egy témával kapcsolatban lehet anyagot kikérni, illetve korlátozzák a kívánt anyagmennyiséget, melyet harminc nap után vissza kell szolgáltatni, és mindez ismét csak fél év múltán kérhető ki a levéltárból. Folytatva a nevetséges szabályzatot: tilos a hordozható számítógép (laptop) használata, bár sehol Nyugaton ilyen előírás nem létezik. A jelenlévők közt ott volt Márton Árpád Kovászna megyei és Garda Dezső Hargita megyei RMDSZ-képviselő, akik ezennel egy levéltári törvénytervezet megvitatásában vettek részt. Javaslat született arra vonatkozóan, hogy az SZDP-RMDSZ-protokollumban megjelenjen a magyar levéltárosi helyek biztosítása, valamint azon levéltárosok büntetése, akik akadályozzák a kutató munkáját. A konferencián döntöttek az állami levéltári anyagok digitalizálásáról. Pillanatnyilag egy levéltáros szak működik a Babes-Bolyai Tudományegyetemen - a 2002- 2003-as legelső évfolyam -, ahol öt magyar elsőéves tanul. /(barabás): Az állami levéltárak helyzetéről. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), júl. 1./

2003. augusztus 19.

Mióta vallják tudatosan a székelyek a magyar etnikumhoz való tartozásukat? Miképpen fért össze ez a rendi identitással? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a napokban megjelent Náció és nemzet. Székely rendi nacionalizmus és magyar nemzettudat 1848-ig című könyvében Dr. Hermann Gusztáv Mihály történész. A szerző öt fejezetben vizsgálja a székely társadalom fejlődését a rendi nemzeti tudattól a magyar nemzettudatig. A székely rendi nacionalizmus alapja a székelység középkori katonai szolgálati előjogaiból ered, amely egy megkülönböztetett státust biztosított számára Erdély többi népeihez viszonyítva. Ez a pozíció azonban a székelység többségének elszegényedése és jobbágysorsba jutása, valamint a székelység hadászati szerepének csökkenése következtében egy szűk réteg előjoga maradt. A szerző szavaival élve a "székelység nem menet közben vált részesévé a modern magyar nemzet kikristályosodási folyamatának (sem 1848-1849-ben, sem más időpontban), hanem a kezdet kezdetétől annak tevékeny alakítója volt". /Gidó Csaba: Székely rendi nacionalizmus, avagy magyar nemzettudat. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), aug. 19./

2004. március 25.

Megjelent Albert Ernő legújabb, a madéfalvi veszedelemről írt könyve A halál völgye /Albert Kiadó, Sepsiszentgyörgy/ címen, alcíme: A határőrség szervezése 1762–1764-ben. A könyvet márc. 25-én Székelyudvarhelyen, Gidó Csaba történész mutatja be. /Könyv a madéfalvi veszedelemről. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 25/

2005. június 6.

Harminc muzeológus és történész találkozott az Erdélyi Múzeum-Egyesület bölcsészet, nyelv és történettudományi szakosztályának évi vándorgyűlésén Székelyudvarhelyen. A két szakosztály (régészet-muzeológia, történelem) tagjai előadásokat tartottak. Az EME Székelyudvarhelyen 1937-ben, illetve 1996-ban tartott vándorgyűlést, tavaly pedig Baróton. A plenáris előadást Egyed Ákos akadémikus, az EME elnöke tartotta június 3-án, gróf Mikó Imréről, az Erdélyi Múzeum Egyesület megalapítójáról. Az előadók közül tízen székelyudvarhelyiek vagy a városban dolgozó történészek (Forró Albert, Gidó Attila, Gidó Csaba, Gyarmati Zsolt, Hermann Gusztáv Mihály, Kápolnási Zsolt, Kolumbán Zsuzsanna, Róth András Lajos, Sófalvi András, Zepeczaner Jenő) voltak, akik főleg Székelyudvarhelyt vagy a környéket érintő kutatásaikról beszéltek. /Katona Zoltán: Városunkban találkoztak a székelyföldi muzeológusok. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 6./ Az előadások két helyszínen, a múzeumban és a könyvtárban folytak. A harminc előadóból ketten voltak magyarországi levéltárosok. Múzeumi kiadványokat is bemutattak, egyebek mellett Pál Antal Sándor–Zepeczaner Jenő: Udvarhelyszék 1848-1849-es dokumentumtára, (Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely) című munkát. Másnap a muzeológusok megkoszorúzták Szejkén Orbán Balázs sírját. /EME-vándorgyűlés volt Udvarhelyen. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 8./

2005. július 4.

Július 2-án másodízben rendezték meg Székelyderzsben a hagyományőrző falunapokat. Székely ruhába öltözött fiatalok lovon járták be a községet, hogy meghívjanak mindenkit. A Templommúzeumban Demeter Sándor Loránd unitárius lelkész megnyitotta Hlavathy Károly fotóművész Románc című kiállítását. Felavatták fel a falu zászlóját. Gidó Csaba történész Székelyderzs más szemmel címmel tartott előadást. Este Krónikás ének címmel koncert, István Ildikó népdalénekes előadása, táncház, Szent László misztériumjátékának bemutatója és mulatság zárta a rendezvénysorozatot. /fbz: Felszentelték Székelyderzs zászlóját. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), júl. 4./

2006. június 26.

Nemrég jelent meg az Areopolisz. Történelmi és társadalomtudományi tanulmányok V. kötete a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal gondozásában. Talán a szűkülő érdeklődés az oka, hogy a szerkesztők nem érzik ünnepnek az ötödik évkönyv megjelenését. A kötetben Róth András Lajos és Róth Edit Aranyosszék történetének csaknem két századát, Pakot Levente a házasságon kívüli születéseket vizsgálta Kápolnásfaluban, Szentegyházasfaluban, Lövétén és Homoródalmáson, Hermann Gusztáv Mihály Zsombori Józsefről, Forró Albert a reformátusok templomi ülésrendjéről, Tóth Levente az udvarhelyszéki reformátusok oktatásáról, Kolumbán Zsuzsánna az egyházmegyéket érintő megújulásról, Mihály János Kirulyfürdő történetéről, Novák István Károly az Udvarhely környéki fürdőkről közöl tanulmányt, Kápolnási Zsolt az egykori Udvarhelyi Híradót, Gidó Csaba a székelyföldi vasútépítést, Nagy Róbert Székelyudvarhely, az anyaváros közelmúltbeli gazdasági fejlődését választotta témául. /P. Buzogány Árpád: Ötödik Areopolisz. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 26./

2007. január 25.

Az Areopolisz Történelmi és Társadalomtudományi Kutatócsoport /Székelyudvarhely/ új tanulmánykötetét mutatták be a Hagyományőrzési Forrásközpontban a szerzők jelenlétében. A 2006-os évszámot viselő kiadvány a hatodik a sorban. P. Buzogány Árpád vázolta, hogy az előző években megjelent közlések miként gazdagították az Udvarhelyszékre vonatkozó ismereteket. A számbelileg gyarapodó kutatócsoport több tagja is különböző aspektusokból vizsgál egy-egy nagyobb témát. Hermann Gusztáv Mihály szerkesztő jelezte, tervezik már a következő kötetet. A mostani kötetben Tóth Levente az elmúlt századok iskolamestereiről, Albert Dávid javadalmazásukról, Forró Albert az udvarhelyi református kollégium diákéletéről írt tanulmányt. Oláh Sándor egy 18. századi homoródalmási család anyagi javait, Kolumbán Zsuzsánna a 19. század nemi bűncselekményeit, Róth András a székely kérdés megoldási törekvéseit, Gidó Csaba pedig a székelyföldi vasúthálózat kiépítésének lehetőségeit és hatását vizsgálta. Az anyaváros évszázaddal ezelőtti fejlődését vette számba Nagy Róbert, Gidó Attila a szombatosok történetéhez, Demeter Csanád pedig a megye kialakulásához kutatott fel új adatokat. Mihály János a lövétei földhasználatot tekintett át. /Hatodik Areopolisz. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jan. 25./

2007. május 31.

Az 1990-es években megnyíltak a kapuk a kisebbségiek szakemberképzése előtt is, megnőtt a marosvásárhelyi történetkutatók száma. A fiatal magyar történészek felkarolták a város múltjának kutatását. Most már van magyar kutató, aki a két világháború közötti időszakkal foglalkozik, és az is, aki a kommunista rendszer első két évtizedével, az Autonóm Tartomány megalakulásával, működésével és más hasonló kérdéssel igyekszik megbirkózni. Így jelenhetett meg a hiánypótló mű: Marosvásárhely történetéből (második kötet). A Pál-Antal Sándor és Novák Csaba Zoltán szerkesztette vaskos kötet különbözik az előzőktől. Marosvásárhely esetében a legtöbben a város középkori és későbbi múltját kutatták. A második kötet ezt a hiányt pótolja, alcíme: Új- és legújabb kori tanulmányok /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/. A Pál-Antal Sándor, Simon Zsolt, Gidó Csaba, Koszta István, Sebestyén Spielmann Mihály, Nagy Miklós Kund, Körtesi Zsuzsanna, Berekméri Árpád-Róbert, Szabó Miklós, Novák Csaba Zoltán, Lázok Klára, Stefano Bottoni, Gagyi József és Soós Zoltán szerezte vaskos kiadvány érdekes várostörténeti témákat dolgoz fel. A város huszadik századi (és részben huszonegyedik század eleji) történetéről átfogó képet nyújt. /Nagy Botond: Mi történt a huszadik században Marosvásárhelyen? = Népújság (Marosvásárhely), máj. 31./

2007. október 4.

Gidó Csaba történész előadásával (Székelyföldi vasutak) indult újra a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontban zajló előadássorozat. A múlt héten a sorozat 10. előadását tartotta Gyöngyössy János Székely templomerődök címmel. A vegyészmérnöki végzettségű, de a művészettörténetet tudományos szinten „művelő” előadó előadását a helyi Digital 3 Tv közvetítette. A székelyeknél az erődített építkezés nem annyira jellemző, mint a szászoknál, ennek több oka van: a 15-16. században a Székelyföld nagy részét még erdő borította, a gazdasági fejlettség kisebb volt a szászföldinél, ezért e terület nem jelentett nagy vonzerőt a portyázó török csapatok számára. A székely erődítések kezdete egybeesett a templomok késő gótikus átépítésével. Előbb egyszerű kerített templomok jöttek létre (Oklánd). A legfontosabb erődített templomhálózat a Székelyföldön a Brassó-Bereck útvonal mentén jött létre: Alsócsernáton, Zabola, Maksa, Feltorja, Uzon, Gidófalva, Sepsiszentgyörgy, Bölön. Ez volt az egyik legjelentősebb hadi és kereskedelmi útvonal. A háromszéki templomerődöket az 1473-as erős földrengés nagyon megrongálta, ugyanakkor az építmények datálását megkönnyíti e történelmi dátum pontos ismerete. /Kápolnási Zsolt: Udvarhelyi premier: TV-közvetítés az Areopolisz szabadegyetemen. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), okt. 4./

2008. november 8.

November 7-én Csíkszeredán a Csíki Székely Múzeumban Pataki József (1908–1993) történészre emlékezve konferenciát tartottak, amelyen a történész munkásságát Kiss András, Sipos Gábor és Forró Albert ismertette. Pataki József történész tanári pályáját Kolozsváron kezdte, majd Marosvásárhelyen és Csíkszeredában tanított, a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium igazgatója volt. Az orosz hadifogságból 1948-ban került haza, 1956-tól a kolozsvári Történeti Intézetnél és a Bolyai Tudományegyetemen dolgozott. 1990-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja volt. Úttörő értékűek Erdély gazdasági fejlődésének ütemére vonatkozó kutatásai, történetírói érdemei közé sorolják a székelység múltjára vonatkozó forrásanyag feltárását is. Fontosabb munkái: Anjou királyaink és a két román vajdaság (1944), Domeniul Hunedoara la Székely oklevéltár I-II., III. (Demény Lajossal és Tüdős S. Kingával 1983, 1985, 1994), Kolozsvári emlékírók 1603–1720 (1990), Kászonszéki krónika 1650–1750 (Imreh Istvánnal közösen, 1992). A székelyudvarhelyi Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, a Haáz Rezső Múzeum, a Művelődési Ház és a Városi Könyvtár november 8-án tudományos konferenciát szervez. Az állami levéltárak munkatársai témakörben Flóra Ágnes (Kolozsvár), Bicsok Zoltán (Csíkszereda), Nagy Botond (Sepsiszentgyörgy), László Márton (Marosvásárhely) mutatják be tanulmányaikat, az egyházi levéltárak kapcsán pedig Bernád Rita (Gyergyószentmiklós), Róth András Lajos – Gidó Csaba (Székelyudvarhely) előadását hallgathatják meg az érdeklődők. A konferencia második része fórum jellegű, amelynek témája a levéltárak helyzete. /Konferenciák a Magyar Tudomány Napjára. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 8./

2010. március 14.

Nemzetek egymás mellett és ellen az 1848-49-es forradalom idején
A Kárpát-medencei nemzetek közös történeti múltjának egyik legkritikusabb pontja a történeti Magyarország magyar és nem magyar nemzetei közötti kapcsolat. Az 1848-as év mérföldkő ebben a folyamatban.
1848 történései az utókor számára is megkerülhetetlenek, az eltérően értelmezett események, nemzeti célokban megmutatkozó ellentétek újra és újra visszaköszönnek nemzedékről nemzedékre. A román, szerb vagy szlovák nemzet történeti emlékezetében az 1848-as magyar forradalom nem egy nagyszerű, dicső szabadságharcként jelenítődik meg, hanem a magyar uralkodó nemzetállam megvalósítási kísérleteként.
Számukra az 1848-as mozgalom a nemzeti függetlenség, az anyanyelvért vívott küzdelem példája, amelyet éppen a magyar nemzet ellen kellett folytatniuk. Kossuth Lajos és a magyar politikusok a nemzetiségek szemszögéből a magyar nemzeti türelmetlenség, a nacionalizmus megtestesítői. A magyarok számára viszont a nemzetiségek vezetői, mint például a román Avram Iancu, a bécsi udvar kiszolgálói, akik hátba támadva a magyar szabadságharcot, siettették annak elbukását.
Az 1848-as események eltérő megítélésére jó példa a közelmúltban az aradi Szabadság-szobor visszaállítása körüli vita vagy a marosvásárhelyi Kossuth Lajos utcanév körüli bonyodalmak. A szoborcsoport visszaállításának, valamint a Kossuth Lajos utcanév elfogadásának az ellenzői érveiket az 1848-as szabadságharc magyar történetírástól eltérő értelmezésére építik.
Az 1848 márciusában kibontakozó forradalmi hullám elindította a Kárpát-medencében élő magyarok és nem magyarok önállósodási mozgalmát. A társadalmi és nemzetiségi kérdés összefonódása eltakarta a magyar liberális elit elől a különböző népek nemzeti ébredésének jelentőségét. 
A magyar elit, miközben az egységes magyar nemzetállam megteremtésére törekedett, szembe került az éppen a magyar nemzeti mozgalom által elindított kárpát-medencei nemzetiségi mozgalmakkal. A nemzetiségek a társadalmi kérdések rendezésében elismerték a forradalmi magyar kormány erőfeszítéseit, de a magyar nemzetállam létrejöttében az itt élő népek eltűnésének veszélyét vagy nemzetté alakulásának megakadályozást látták. 
Erdély esetében is nyomon követhető ez a félelem. Az erdélyi szászok, akik a lakosság 11 százalékát képezték, területi autonómiájuk és kiváltságos helyzetüknek elvesztésétől tartottak. Az erdélyi románok, akik 58 százalékkal Erdély többségi nemzetét képezték, azt szerették volna elkerülni, hogy Erdély és Magyarország uniójával kisebbségi sorba kerüljenek. 
1848. március 15. a Kárpát-medencei népek egyetértését ígérte. Minden nemzet örömmel fogadta a bécsi és a pesti forradalom hírét, a szabadságjogokat meghirdető márciusi 12 pontot.
A kezdeti lelkesedést hamarosan felváltották a társadalmi és nemzetiségi szinten megfogalmazott várakozások. Mindegyik nemzet kérte önálló nemzetként való elismerését, az általa többségében lakott megyékben nyelvének használatát a kultúra és a közigazgatás minden szintjén.
Nemzetiségi oldalról a magyar forradalomhoz való kapcsolódás eltérő. Függött attól, hogy az illető nemzet a saját nemzettudatának fejlődésében éppen hol állt, mennyire jutott túl nemzetté válásának kulturális szakaszán. Ugyanígy a nemzetiségi vezetők politikai helyzetértékelése is számított. 
Meghatározó volt ugyanakkor az illető nemzetiség területi elhelyezkedése. A szórványban élő nemzetiségek a magyar forradalom mellett foglaltak állást. Tudni kell, hogy a reformkorban elindított jogkiterjesztő és nemzeti liberális politikának köszönhetően egyes nemzetiségeknél, mint az örmények, zsidók, svábok vagy a szórványban élő románok, szerbek, horvátok, szlovákok körében megindul egy önkéntes asszimilációs folyamat. Például az 1849. október 6-án Aradon kivégzett tizenhárom tábornok közül hárman német, ketten örmény, egy-egy szerb, horvát és osztrák nemzetiségűek voltak. 
A Kárpát-medencei románok az 1848-1849-es események idején megoszlottak: a tömbben élő erdélyi románok a forradalom ellen, míg a magyarországi románok a magyar forradalom mellett foglaltak állást.
Az erdélyi románok kezdetben elismerték Erdély és Magyarország uniójának történelmi szükségletét, de nem fogadták el annak megvalósulását addig, míg a román nemzetet nem ismerik el „bevett nemzetként”. 
A románság ugyanis sérelmezte, hogy Erdély vezetése a középkorból fennmaradó három rendi-politikai nemzet (ebben az értelemben a nemzet kifejezés nem etnikai csoportot jelentett), a magyar, a székely és a szász kiváltsága. A balázsfalvi román nagygyűlésen megfogalmazódott az erdélyi románok önálló nemzeti programja.
Kérték a román nemzet elismerését, a román nemzet számarányának megfelelő arányos képviseletet az országgyűlésben és a helyi közigazgatásban, a jobbágyfelszabadítást. Továbbá azt is kérelmezték, hogy az unió kérdéséről addig ne tárgyaljanak, míg a román „nem válik alkotmányos és szervezett a törvényhozás házában tanácskozó és határozati, szavazati joggal felruházott nemzetté.” 
A román-magyar konfliktus kirobbanását az is siettette, hogy a magyar nemes és a román jobbágy közötti társadalmi vita nemzeti színezetet kapott. Az erdélyi országgyűlés nem tette meg a románok felé azt a gesztust, hogy elismerje a románokat negyedik bevett nemzetként, még mielőtt megszünteti a középkori rendi nációk rendszerét. A román parasztok között továbbra is fennmaradt a jó császár mítosza, aki szerintük már rég meg akarta szüntetni a jobbágyságot, csak ebben a magyar nemesek akadályozták. Az erdélyi császárhű hadsereg, majd a bécsi udvar, kihasználva a magyar-román ellentétek fokozódását, sikeresen kijátszotta egymás ellen az erdélyi nemzetiségeket. Az erdélyi császárhű erőkre támaszkodva megszerveződtek a román nemzetőrségek, Nagyszebenben pedig megalakul a románságot lépviselő Román Nemzeti Komité. 
1848 szeptemberében a harmadik balázsfalvi népgyűlésen az erdélyi románok a fegyveres konfliktus mellett döntöttek. Erdély történetének tragikuma az itt élő nemzetek, magyarok, románok és szászok egymással való szembefordulása, az egymást pusztító polgárháború kitörése. A nemzetiségek engedtek Bécs csalóka szabadságígéretének, a magyar elit pedig képtelen volt kilépni a nemzetállam létrehozásáról szőtt álmából.
A Nyugati-Kárpátokban Avram Iancu, a „havasok királya” indított irtóháborút. Axentie Sever katonái Enyeden 800 személyt koncoltak fel és feldúlták a református kollégiumot és annak könyvtárát. A polgárháború szörnyű sebeket ejtett az itt élő nemzetek szívén, a gyűlölet könnyen megfertőzött mindenkit. 
A magyar-román konfliktusok idején is akadtak Erdélyben békeszigetek, ahol a helyi nemzetiségek kiegyeztek, hogy elhárítsák a vérontást. Példa erre Alvinc, ahol 1848. ősszén megszületett a Béke Kötés.
„… akármelyike is a magyarok közül valamely román lakót megtámadna, az olyan letett hite nyomán, keményen fog megbüntetni-ellenben ezen egyezésből és kötésből önként folj, miként a románok által se bántassanak a magyarok az Ő Felsége által megerősített törvényekben megírt büntetés terhe alatt.” 
Az erdélyi románokkal ellentétben a magyarországi románok a magyar forradalom mellett képzelték el a jövőt. Az itteni románság vezetői személyükben is kötődtek a magyar forradalom szabadság vívmányaihoz, közvetíteni próbáltak a magyar és az erdélyi román vezetők között. A román-magyar viszonyban voltak kísérletek a forradalom napjaiban a békejobb nyújtására, szövetségek kialakítására is. Bem József 1849 telén, Erdélybe érkezése után általános amnesztiát ígért. Brassóban Cezar Bolliac román forradalmi költő magyarbarát román lapot adott ki Espatriatul címmel.
Bolliac elítélte, hogy a románok Bécstől elámítva nem a közös ellenfél ellen, hanem a román jobbágyokat is felszabadító magyar kormány ellen fordultak. Ioan Dragoş bihari képviselő közvetíteni próbált Avram Iancu és Kossuth Lajos között, megkísérelte eloszlatni a Móc-vidéki románok bizalmatlanságát. A békítő törekvést azonban a politikai és katonai vezetőség közti összhang hiánya akadályozta. A katonai csatározások mellett az erdélyi román elit politikai síkon is Ausztria szövetségesévé vált. 
849 telén Andrei Şaguna ortodox püspök is kérte az orosz csapatok bevonulását Erdélybe. A román elit megfogalmazta az osztrák tartományok románságának önálló nemzetté való egyesítésének és román nemzeti közigazgatás megteremtésének óhaját.
A magyar kormány az 1849 májusának utolsó napjaiban kezdődő együttes orosz-osztrák támadás árnyékában legfontosabb feladatának a nemzetiségekkel való kiegyezést tekintette. Tárgyalások kezdődtek Pesten a Nicolae Bălcescu, havasalföldi forradalmár vezette román küldöttséggel. Az 1849. július 14-i szegedi magyar-román egyezmény, a Project de pacification garantálta a román többségű megyékben az anyanyelv használatát, akárcsak a nemzetőrségben, az oktatásban, a közigazgatásban, valamint elismerte a románokat külön nemzetként. Az egyezmény megteremtette a területi autonómia alapjait, amit nemcsak a románokra, hanem más nemzetekre is értettek ekkor. A magyar politikai elit egy év alatt felismerte, a Kárpát-medencében tarthatatlan a nemzetállam-koncepció
A pár nap múlva, 1849. július 28-án elfogadott nemzetiségi törvény kimondta, hogy a cél „minden népiségek nemzeti szabad fejlődésének” biztosítása. Amnesztiát hirdettek, s egyben nyitva tartották az utat a további meggyezés felé. Szintén ekkor született meg a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvény.
A forradalom bukása azonban közel volt: a magyar csapatok rövid időn belül, 1849. augusztus 13-án letették a fegyvert Világosnál az oroszok előtt. 
Kezdetét vette az osztrák terror. Az 1849. október 6-án kivégzett 13 tábornok a történelmi Magyarország és a magyar forradalmi hadsereg nemzetiségi sokszínűségét is jelképezte, amelynek tagjai hittek még az 1789-es francia forradalom idejében megfogalmazott Szabadság, Testvériség, Egyenlőség eszméinek megteremtésében a Kárpát-medence térségében. 
A magyar forradalmat és szabadságharcot két nagyhatalom egységes hadserege verte le. Nem a nemzetiségi kérdés megoldatlansága, polgárháborúvá fajulása okozta a vereséget. A magyar szabadságharc sikeréhez azonban elengedhetetlenül szükség lett volna a kárpát-medencei nemzetiségekkel való viszony rendezésére.
A magyar elit hibáztatható azért, hogy nem tett meg mindent a nemzetiségekkel való kiegyezés érdekében és túlságosan későn született meg a nemzetiségi törvény. Viszont a nemzetiségek vezetőit is felelősség terheli:Bécs megosztó politikájának eszközévé váltak, megtévesztették saját nemzettársaikat, saját maguk vagy Bécs érdemeinek tüntetve fel a magyar kormány által érvényre léptetett társadalmi reformokat és a magyar nemességet annak megakadályozójaként állították be.
A nemzetiségek a magyar szabadságharc bukása után jutalmul ugyanazt kapták, amit a magyarok büntetésként. A bécsi udvar a kialakult új helyzetben hallani sem akart a nemzetiségek követeléseiről, autonóm törekvéséről. 
Az 1848–1849-es nemzetiségi konfliktusok elhintették az egymás mellett élő népekben az egymással szembeni bizalmatlanságot. Az elmúlt másfél évtized történetírása eltérően ítéli meg a kor eseményeit, eltúlozva egyes nemzetek áldozatvállalását. Itt utalnék arra a téves adatra, amelyet román történészek és politikusok többször hangoztatnak, amely szerint 40 000 román polgári áldozata lett volna az erdélyi polgárháborúnak.
A korabeli forrásokat figyelembe véve több történész rámutat arra, hogy a magyar, román, német áldozatok összesen érhették el ezt a számot. A történetírás és a politikai elit felelőssége az 1848-as forradalom hiteles ábrázolása és annak megakadályozása, hogy téves eszmék hatását ne lehessen ideológiaként olyan eseményekre felhasználni, mint az 1990-es marosvásárhelyi fekete március. 
Gidó Csaba. Forrás: Transindex.ro

2012. november 15.

Történelmi konferencia a tudomány napján
Bartha Miklós és kora címmel csütörtökön tudományos konferenciát tartottak a székelyudvarhelyi városháza Szent István termében. A magyar tudomány napja alkalmából szervezett eseményen a  meghívottak előadásait élő adásban is követhették az érdeklődők.
A konferenciát Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere nyitotta meg, majd az 1848. november 14-én Rugonfalván született Bartha Miklósról, munkásságáról és kalandos életéről hallgathatott előadásokat a nagyérdemű.
Elsőként Ferenczi Szilárd történész beszélt Bartha Miklós kolozsvári tartózkodásáról, ahol megalapította az Ellenzék napilapot, majd az ebben közölt cikkei miatt nagyon sok – szóbeli és fizikai – támadás érte. Szintén Bartha kezdeményezésére Kolozsváron megalakult az EMKE (Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület) és az Erdélyi Irodalmi Társaság is.
A székely puccs és Bartha Miklós című előadásban Veres Péter muzeológus aprólékosan bemutatta a székely légió megszervezésében betöltött szerepét és annak sikertelenségét az 1877–78-as orosz–török háború idején.
Botlik József történész, egyetemi docens Egán Edéről tartott előadást, akinek szarvasmarha-tenyésztési munkásságáról Bartha írt könyvet, Kazárföldön címmel. Ezt követően Hermann Gusztáv Mihály egyetemi adjunktus Orbán Ottó szerepéről beszélt a székely puccs „akcióban”, majd Balaton Petra egyetemi adjunktus tartott értekezletet Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére címmel.
Székelyföld közlekedésügyének 19–20. századi fejlődéséről Gidó Csaba történelemtanár beszélt, majd a konferenciát Novák Károly helytörténész előadása zárta, aki Székelyudvarhely dualizmusbeli fejlődését mutatta be. A rendezvényt állófogadással zárták a részvevők.
Simon Eszter
Székelyhon.ro

2013. február 1.

Marosvásárhely történetének kezd irodalma lenni
A Mentor Könyvkiadó két frissen megjelent, történelmi tematikájú tanulmánykötetét mutatták be csütörtökön este Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A Marosvásárhely történetéből és A Maros megyei magyarság történetéből című könyvnek a harmadik kötete látott napvilágot, ezeket ismertette a szerkesztők és szerzők jelenlétében Spielmann Mihály történész, a kiadó megbízottja, maga is egyike a szerzőknek.
Marosvásárhely történetének kezd irodalma lenni – hangzott el a bemutatón, hiszen olyan történészei vannak a városnak, mint Pál-Antal Sándor nyugalmazott levéltáros, Szabó Miklós történész, illetve az őket követő fiatal történész kutatók, régészek, akiket érdekel a város múltja, akik nem „kötelező" témákról írtak, olyasmiről, amiről eddig nem írt senki, vagy, ami „divatos", hanem ami érdekli őket, amit kutatnak.
A Marosvásárhely történetéből című kötet szerzői közül Berekméri Árpád Róbert arról az ispotályról ír, amelynek iratai a református egyház levéltárában találhatók, Rüsz-Fogarasi Enikő a vagyon-örökítés témáját járta körül a Fejedelemség-kori Marosvásárhelyen, Simon Zsolt a Marosvásárhely késő középkori piackörzetéről végzett kutatásait teszi közzé, Takács Péter a régi Vásárhely piacszervező erőterét, Tamási Zsolt a felsővárosi állami elemi iskolák első évtizedeiről, Zepeczáner Jenő azokról a marosvásárhelyiekről közöl tanulmányt, akik a székely fürdőkön üdülnek.
Szabó Miklós a marosvásárhelyiek külföldi egyetemjárásáról, Fodor János Bernády György második polgármesterségéről, Pál-Antal Sándor Marosvásárhely Bernády általi vízművesítéséről közöl tanulmányt, Sebestyén Mihály a marosvásárhelyi Bethlen Gábor Szabadkőműves Páholy Anyakönyvéről értekezik.
A tanulmánykötet a sorozat harmadik darabja, a Mentor Kiadónál megjelent, várostörténeti írásokat tartalmazó gyűjtemények közül sorrendben a negyedik – ismertette Szőcs Katalin, a kiadó munkatársa. A szerzők, erdélyi és magyarországi kutatók, segítséget nyújtanak szakmabelieknek és laikusoknak egyaránt, hogy részleteiben is jobban megismerjék és megértsék a város múltját.
A Maros megyei magyarság történetéből című kötet 17, az eredeti témához kapcsolódó tanulmányt tartalmaz. Néhány ezek közül az Erdély közép-és újkori történetében jelentős szerepet játszó családok történetét, illetve birtokviszonyait ismerteti. Úttörő kutatás a középkori erdélyi magyar nemesség életmódjára, birtokszerzésére vonatkozó, a gazdaságtörténeti vizsgálódások, piackörzetek megállapítása, vagy a főrdőkultúra kialakulása Maros és Udvarhely megyében. Ugyanakkor magyarázatot nyújt a magyar királyok székelyföldi kultuszára is, feltárja például a nyárádszeredai fejedelemválasztás körülményeit, helyet kap a kötetben a két világháború közötti oktatás-, egyháztörténeti-, szakrális múzeum-történeti, pestis-járvány történeti és az első világháborús sajtó által végzett tájékoztatást vizsgáló tanulmány is.
A tanulmányok szerzői: Balázs Lajos, Boér Hunor, Csáki Árpád, Egyed Ákos, Garda Dezső, Gidó Csaba, Józsa András, Koszta István, László Márton, Nemes Gyula, Pál-Antal Sándor, Szekeres Attila István, Takács Péter, Tamási Zsolt, Weisz Szidónia, Zepeczáner Jenő.
A két kötet szerkesztője Pál-Antal Sándor és Simon Zsolt, akik a szerzőkkel együtt dedikáltak a könyvbemutató után.
Maszol.ro,

2013. február 5.

Vásárhelyről, vármegyéről
Kettős könyvbemutató a Bernády Házban
A marosvásárhelyi Mentor Kiadó két új, hiánypótló és jelentős kötetét mutatták be csütörtök délután a Bernády Házban. Mindkét kiadvány városunkhoz köthető, hiszen a köteteket – A Marosvásárhely történetéből III., illetve A Maros megyei magyarság történetéből III. című könyveket – felkért történészek tanulmányai alkotják. A kiadó képviseletében Szőcs Katalin üdvözölte a telt házas közönséget, a két sorozat legújabb köteteit a társszerző Sebestyén Mihály méltatta a szerkesztők – Pál Antal Sándor és Simon Zsolt jelenlé-tében.
– Marosvásárhelynek kezd irodalma lenni, az utóbbi 15 évben számos, a várossal foglalkozó kiadvány jelent meg, egyre több várostörténeti munkát láthatunk a könyvespolcokon. Pál Antal Sándor az utóbbi húsz évben aratja le több évtizedes levéltári munkásságának, kutatásának babérjait. És az utóbbi húsz évben felnőtt egy történésznemzedék, amelynek tagjai ugyancsak kutatják a város történelmét. A harmadik kiadvány elegáns kötet, amely nem muszájtémákról szól. Meglehetősen széles spektrumú, a tanulmányok terjedelmesebbek, minden történelmi kort magukba foglalnak. Berekméri Árpád Róbert például hadtörténész, de ezúttal Marosvásárhely első szociális intézményéről, az ispotály történetéről értekezik, Rusz Fogarasi Enikő pedig az örökösödési perekkel foglalkozik, ezekből a fejedelemségek korának mindennapjai bontakoznak ki. Simon Zsolt tanulmánya Vásárhely középkori piackörzetéről szól. Újabb történet a XX. század, amely egyre fontosabb lesz, hiszen most válik az anyag hozzáférhetővé. Pál Antal Sándor például a huszadik század eleji vízművesítésről ír, amelynek 1908-as elkészültével Vásárhely belépett a civilizált városok sorába. Fodor János Bernádyt dolgozta fel – nem a sikeres polgármestert, hanem azt, akinek a Trianon utáni Romániában kellett megállnia a helyét. Ismét a polgármesteri székbe került, de ezek nem voltak sikeres évek. A kudarctörténet oka a román rendszer idegenkedése a Bernády-féle gondolatoktól. Szabó Miklós a vásárhelyiek külföldi egyetemjárásával foglalkozik, Tamási Zsolt a vásárhelyi iskolákkal a Bernády-korszakban, míg Zepeczaner Jenő a XIX. század második felének fürdőéletével.
A Maros megyei magyarság történetéből című kiadványban az előzőnél is több tanulmány (16, míg a Marosvásárhely történetéből című könyv esetében 10) szerepel. Balázs Lajos a szent királyok kultuszát és a székelyeket, illetve e kettő viszonyát kutatja, Weisz Szidónia középkort tanulmányozó történész Somkeréki Antalról, Luxemburgi Zsigmond egy közeli hűbéreséről értekezik karriertörténeti munkásságában, Egyed Ákos a nevezetes nyárádszeredai fejedelemválasztást taglalja – ahol mindenki ott volt, csak a fejedelem, Bocskai hiányzott. Garda Dezső a Lázár család marosszéki ágáról, Gidó Csaba a nyárádmenti kisvasútról szól, az utolsóról, ami a Monarchiában elkészült. Józsa András pedig arról értekezik, hogy az Anghelescu-féle törvénnyel hogyan sorvasztották el a sóvidéki oktatást. László Márton krimiszerűen ír a vadadi kulákgyilkosságról, Nemes Gyula nagyernyei helytörténész a marosszéki sírfeliratokkal foglalkozik, Pál Antal Sándor a legnagyobb székelyföldi pestisjárványt kutatta. Szekeres Attila István Radnótról és az ottani kastélyról ír, míg Tamási Zsolt a katolikus alsópapságnak az 1848-as forradalomban betöltött szerepét, törekvéseit vizsgálja. Zepeczaner Jenő tanulmányának második részét ebben a kötetben olvashatjuk, itt Maros-Torda vármegye fürdőéletéről van szó a dualizmus korában.
E kötet is igen komplex, átfogó kiadvány, eltűnnek a fehér foltok, és helyettük ott vannak az újabb adatok – mondta részletes méltatásában Sebestyén Mihály, majd Pál Antal Sándor szólt a kötetek előéletéről, a két sorozatról és a 12 esztendő alatt megjelent három-három kiadványról.
Az estet Simon Zsolt felszólalása zárta, a társszerző-szerkesztő történész a tanulmányok sokszínűségét, a választott témák gazdagságát emelte ki, és megemlítette: a mesterképzősöktől a nyolcvanéves akadémikusokig terjed a szerzői gárda, az írások legtöbbje eddig nem vizsgált kérdésekről szól.
– A XV. századi nemességről alig van szó, ez esetben három tanulmány is foglalkozik a témával, és megemlítendő Spielmann Mihály munkája is: ő a marosvásárhelyi szabadkőművességgel, annak lajstromával foglalkozott – hallottuk az érdekes könyvbemutató végén, a szerzői dedikációk előtt.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

2013. február 22.

„Mindig hajt a kíváncsiság”
Dr. Gidó Csaba Vasszekér és mozdonygőz címen frissen kiadott tanulmánykötetét 2013. február 20-án Róth András Lajos mutatta be a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban. A csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál megjelent kötet a székelyföldi vasútvonalak kiépítését tárgyalja. A székelyföldi vasút története (1868–1915) alcímű kiadványról a szerzőt, a székelyudvarhelyi Kós Károly szakközépiskola tanárát a könyvbemutató előtt faggattuk.
Van vasúttal kapcsolatos gyermekkori élményed, amire jól emlékszel?
Elgondolkodtam az utóbbi időben, honnan jön ez az affinitás a vasút iránt… egész gyermekkorom a vasútállomás és a vasúti sínek környékén zajlott, mert a gabonaraktár melletti negyedben nőttem fel. Gyermekkorom kedvenc szórakozása az volt, hogy pénzérméket helyzetünk a sínekre, meg köveket, vagy egyensúlyoztunk a síneken, ki tud minél hosszabb ideig elmenni úgy, hogy nem esik le a sínről.
Gyermekkoromban egy karácsonykor kaptam a szüleimtől egy elég nagy mozdonyt, ami az egyik kedvenc játékom volt, aztán az kimúlt úgy, hogy a család másik tagja, akiből szintén történész lett, egy alkalommal kíváncsi volt arra, hogy milyen a motra ennek a mozdonynak… Nekiállt kalapáccsal és szétverte, persze nem a jelenlétemben. És szerettem vonaton utazni mindig. Számomra mindig hatalmas élmény volt, és lehet, hogy innen is indul ez az affinitásom a vonat, az állomások iránt.
Gondolom, nagy kincs volt az a mozdony…
Igen, mert a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején kaphattam, akkor egy játékot kapni kicsit nehezebb volt, sorokat kellett érte állni. Azt hiszem, kínai gyártmány volt, jó nagy mozdony… Volt motra. A technikai dolgok soha nem fogtak úgy meg, inkább annak a világa: a vonat, vagonok belső világa, az utazás.
A fiúk sofőrök, tengerészek, mozdonyvezetők szerettek volna lenni, ilyen oldalról volt-e csábítás?
Nem, nem akartam mozdonyvezető vagy kalauz lenni. Én utazni szerettem. Gyermekkoromban más mesterségek jelentek így meg: szerettem volna állatorvos lenni, és már elég korán érdekelni kezdett a történelem, régész szerettem volna lenni. Amikor beiratkoztam az egyetemre, nem volt bennem, hogy mi leszek: régész, történész, tanár…
Van fényképed gyerekkorodból, ahogy a sínek környékén játszottatok?
Olyan sajnos nincs. Akkor nem készült annyi fénykép, mint ma.
Hogyan fogtál hozzá, hogy éppen a vasúttal kapcsolatosan kutass? Korábban közölt tanulmányaid más témájúak voltak.
Amikor beiratkoztam az egyetemre, volt is egy mai napig kedvenc témám, a székely kivándorlás. Ennek van családi kötődése, nagymamám fiatal korában Bukarestben szolgált. Rengeteget mesélt arról a világról. És amikor felkerültem Kolozsvárra, az egyetemre, az első téma, ami igazán érdekelt, ez volt, a székely kivándorlás kérdése Romániába, nem Amerikába. Elég sokat kacérkodtam ezzel a gondolattal, el is kezdtem a kutatását, de éppen a kivándorlás kapcsán folyamatosan találkoztam a vasútnak a kérdésével, mert a korabeli diskurzus szerint székely kivándorlást úgy lehetne megszüntetni, hogy a Székelyföldnek kiépül egy modern infrastruktúra-hálózata, és ez által gazdasági fejlődésnek indul, épül az iparhálózat, virágzásnak indulnak a fürdők…
Érdekelt a kivándorlás, de egyre jobban kezdett érdekelni a vasút kérdése. Másodév végén döntéskényszerbe kerültem, Tonk Sándor tanár úr adta ki feladatként, mindenki döntse el a szakdolgozat témáját, hogy a nyári vakációban és a nyári gyakorlat ideje alatt azzal foglalkozzon. Felültem az udvarhelyi nagyállomáson a vonatra, de egyértelműen nem volt eldöntve, mi lesz a téma. Valahol Bögöz és Galambfalva között kezdtem el gondolkodni, ahogy ment velem a vonat, hogy milyen jó volna ezzel foglalkozni: kik azok, akik megálmodták ezt a vasútvonalat, miért ezt, kik voltak a munkások, akik építették, a tervező, a vállalkozó, hogyan hatott a településekre a vasútvonal megépítése… Udvarhelyiként még ott volt bennem a kérdés: miért nem épült meg a vonal tovább Udvarhelyről, miért zsákutca lett? Eldöcögött a vonat velem Kolozsvárra, az jó félnap, az idő alatt valamennyire papírra is tudtam vetni ezt a gondolatot. Elmentem erre a műhelymegbeszélésre, ahol mindenkinek be kellett számolni, miből írja a szakdolgozatot, és én mondtam, a Héjjasfalva–Székelyudvarhely vasútvonalról.
Tonk Sándor tanár mondta nekem: ne komolytalankodjon, fiatalember, az egy kicsi szárnyvonal, erről nem lehet szakdolgozatot írni… Végül a teljes székelyföldi vasúthálózatról kellett. Így lett ebből székelyföldi vasúthálózat-történet. De ma már ebből a szárnyvonalból is meg lehetne írni egy szakdolgozatot.
Szóval mégis az lett volna kedvesebb téma?
A mai napig ez a része a kedvesebb, mert személyes élmények kötődnek hozzá, természetesen, de jó, hogy ennek az egész nagynak fogtam neki. Egyetemi éveim alatt többnyire a megírt szakirodalomra és a sajtóra támaszkodtam. Az akkori szakdolgozatom – ennek témavezetője Magyari András volt, és Egyed Ákos történész segítségét kell kiemelnem – esetében komolyabb levéltári kutatás nincs, akkor még nem jutottam el olyan szintre, a megvédés után kezdtem el a levéltári kutatásokat.
Átnéztem a korabeli sajtót nagyrészt, és nem a technikai irányt követtem, hanem olyan társadalmi –gazdasági folyamatokét, amelyek színesebbé teszik a témát és nem csak merev, száraz technikatörténeti leírás felé mutatnak. Így még érdekesebb volt számomra ez a téma, mintha nagyon száraz levéltári forrásokkal kezdtem volna. Végül is szerencsésen alakult, mert a száraz forrásokat később építettem be, és érettebb fejjel vizsgáltam, amikor már volt egy kis tudásom, tapasztalatom.
A másodév és a doktori dolgozat megvédése közt elég sok év eltelt. Egyenes vonalú volt a kutatás vagy koncentrikus körökként tágult a téma?
Inkább úgy mondanám: hullámok vannak a kutatásban. Ha egy témával sokat foglalkozik valaki, egy idő után ráun. Hullámvölgyek voltak. A szakdolgozatom megvédése után áttértem egy másik témára, ami kapcsolódott a kivándorláshoz is: a tusnádi székely kongresszus. Ebből írtam a mesteri dolgozatomat. Olyan szempontból jó volt, hogy az egész kérdéskörnek más vetülete is előtérbe került. Amikor hazajöttem Udvarhelyre, egy kicsit fektettem ezt a témát, és foglalkoztam a két világháború közötti udvarhelyszéki református oktatás helyzetével. Ez teljesen új téma volt. Foglalkoztam egy keveset azzal is, hogy a második világháborúban megvont új román–magyar határ milyen hatással volt a határ két oldalán lévő falvak életére. Mind új témák voltak, és érdekesek, de mindig visszatértem a vasúthoz. Róth András Lajos, az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeumhoz tartozó Tudományos Könyvtár szakembere nagy segítséget nyújtott számomra mindvégig. 2003-ban kapcsolatba kerültem Majdán Jánossal, aki Magyarország egyik legismertebb vasúttörténésze, talán az egyedüli olyan személy, aki nem a technikai, mérnöki világból jön, hanem történészként kezdett el foglalkozni a vasúttal.
A pécsi egyetemen tanít, és felajánlotta, jelentkezhetek hozzá doktorálni. A doktori iskola vezetője hosszú ideig Ormos Mária volt, hozzá is el kellett mennem és bemutatnom a témámat, és mivel neki is tetszett, 2004-ben felvettek a doktori iskolába. Hosszú ideig kint voltam Budapesten és az ottani levéltárakban kutattam. Érdekes, hogy a Héjjasfalva–Udvarhely vasútvonal iratcsomója szinte megsemmisült a második világháború alatt, teljes része nem kutatható, mert golyótalálat érte és bizonyos iratokat úgy hoztak ki, látszott, hogy keresztülfúrták a golyók. Az 1899 utáni iratanyag a második világháborúban, illetve az 56-os forradalom ideje alatt megsemmisült… Ami utána van, jórészt a sajtóra támaszkodik.
A könyv a doktori dolgozatom, amit 2011 decemberében védtem meg. Még lehet, hogy pihent volna a fiókomban a kézirat, ha nem ösztönöz Bárdi Nándor kutató, aki felvette a kapcsolatot a csíkszeredai Pro-Print Kiadóval, a Nemzeti Kulturális Alapnál pályáztak a kézirattal. Így kényszerítve voltam, hogy ezt útjára kell bocsátani. Mai napig nem befejezett kutatásnak tartom, látom – a könyv a 2012. júniusig folytatott kutatások eredménye.
Rendszeresen végigkutattál minden olyan lelőhelyet, ahol erre vonatkozó adatokat elérhettél. Nem feltételezhető, hogy valami nagyon gazdag anyag erről a témáról felbukkanhat?
A történetet nem tudnák átírni, de például a székelyföldi vasutakon szolgálatot teljesítő vasutasok, állomásfőnökök életpályája, kapcsolatrendszerük a helyi társadalommal érdekes részlete lehetne a témának. Az iparvasutak történetének is csak egy része lett felkutatva, mert legtöbbjük ideiglenes volt, csak addig működtek, amíg például egy helységben működött a kavicsbánya, vagy az erdőkitermelés. Érdemes volna ezeket is feltérképezni, tehát vannak apró részletkérdések, és tovább is lehetne vinni a történetüket az időben.
A források hozzáférhetősége miatt szűkítetted a témát a könyv címében is megjelölt időszakra?
Az egyik ok, hogy kellett egy időkeret számomra…
… hogy ne táguljon a végtelen felé a téma?
Az erdélyi vasutak építése 1868-ban kezdődött el és a Székelyföldet érintő utolsó vasútépítés 1915-ben, a Nyárád menti keskeny vágányú vasút átadásával fejeződött be.
Külön történet lehetne a vasút szerepe a két világháborúban, mert stratégiailag fontos volt. Ehhez más levéltárakat kellene kutatni, a Hadügyminisztériumnak az iratanyagára gondolok, és lehet, hogy még Bécs is szóba jönne. A két világháború közötti időszakra vonatkozóan a román forrásokat kellene kiemelten kutatni. Távlatokban szeretném ezt is megnézni.
Végső célod az, hogy ezen a témán belül minden fellelhető anyagot feldolgozz?
Igen, akár elvinni időben a kommunista rendszerig. Azután a vasút szerepe, sajnos, egyre inkább háttérbe szorul a közutakhoz és a repülőgépekhez képest. És lehetne bővíteni földrajzilag is, az erdélyi vasutakat komolyabban megvizsgálni.
A könyved nem sokkal a Héjjasfalva–Székelyudvarhely szárnyvonal átadásának (1888. március 15.) 125. évfordulója előtt jelent meg. Ritka eset, hogy egy téma ennyire kötődik egy időponthoz?
Véletlen, hogy éppen most jelent meg a könyv. A könyvem eredményeként tüntetném fel – bár ez szerénytelenül hangzik –, de már az is nagy eredmény volna, ha a térség vagy Székelyudvarhely nagyobb figyelmet szentelne a vasútnak. Egész Romániában érvényes, hogy a vasúti közlekedés folyamatosan háttérbe szorul, pedig fontos tényező. Nyugat-Európában nem arra törekednek, hogy újabb és újabb vasútvonalakat szüntessenek meg, hanem azokat felújítják. Megpróbálják összhangba hozni a XXI. század kívánalmaival.
Magyarán megérett az idő arra, hogy nagyarányú korszerűsítés kezdődjön el.
Igen, mert amíg a pályát nem modernizálják, nem várhatjuk el, hogy a „székely gőzös” gyorsabban tegye meg az utat például Keresztúr és Udvarhely között. Át lehetne alakítani HÉV-rendszerű járattá a két város között.
Ha még több ideig foglalkoztál volna ezzel a témával, vagy bővebb adatokra bukkantál volna, milyen vonatkozásokat bővítettél volna a könyvben? Mi hiányzik, hogy az olvasó szempontjából teljesebb legyen a kép?
Hiányérzetem van olyan szempontból, pedig eléggé próbáltam anyagot gyűjteni, hogy a székelyföldi vasútvonalakat kiépítő vállalkozók hogyan kerültek kapcsolatba az itteni gazdasági-politikai elittel, és miért éppen ők építették ezeket a vasútvonalakat.
Jelkép volt-e a vasút abban a korban? Hogyan látja a korszakot jól ismerő történész?
Igen, a modernizáció jelképe volt. Egyfajta mintát hozott az egész monarchia területén, elég csak arra gondolni, hogy egy vasútállomáshoz bizonyos berendezés tartozott, ami mindenhol egységes volt. A viselkedésre is mintát jelentett: hogyan viselkedjen egy utas a többi ismeretlen utastársa jelenlétében. Illemtankönyvekben találtam olyan részeket, amik az utasok viselkedését szabályozták, írták elő. Kár, hogy nem bukkantam több ilyen illemtankönyvre, mert ezek a részek a mai ember számára igencsak izgalmasak.
Minden állomásnál meg volt határozva, mekkora park és zöldövezet kell körülötte legyen. És kerekes kút. Ez egy modell a családi háztartás számára is. Vagy különálló, fedett és tartós anyagból készült árnyékszék. Például a muskátli addig nem volt elterjedt növény vidékünkön, de minden állomásépület ablakában ott kellett legyen a muskátli. Még arra is előírás volt, hogy a kalauzok hogyan viselkedjenek.
Vagy amit lát, megízlelhet a restiben, a vendéglőben az utas: fasírozott, bécsi szelet, pogácsa, szódavíz – olyan dolgok, amik a vasútnak köszönhetők.
Tehát ahol vasút volt, ott ez mindenhol megvolt?
Egy uniformizált civilizációs modellt terjesztett a MÁV az egész monarchia területén. És a vasútnak köszönhetően jelenik meg először a reklám. Először éppen a vasúti utazást kezdik el reklámozni – falragaszos reklámmal, plakáttal, mert reklám volt már a sajtóban korábban is. Az állomásra belépő utas előtt ott vannak a reklámok, a berendezés padokkal, fogassal, ez egyben belső, otthonos környezetet tudott teremteni, és ez teljesen új volt egy szegényebb miliőből jövő ember számáéra.
A vasutas társadalom – hogy valaki a MÁV alkalmazottja, az presztízskérdés volt, és a vasúti állomásfőnök a helyi társadalom elitjébe tartozott. Sajnos ezt ma egyáltalán nem érezzük és a vasútnak, az alkalmazottaknak ez a presztízsük le lett rombolva az elmúlt 60-65 évben.
A könyvben szó esik arról, hogy a szárnyvasút mentén lakó székelyek nem voltak túl bizakodóak az új, a civilizáció ilyen betörése iránt, fenntartásaik voltak…
Az amúgy is konzervatív helyi társadalomban volt egy félelem a vonattal szemben és ez jogos volt. A vonattal, vasúttal új befektetők érkezhetnek a térségbe. Le lehet bontani társadalmi rétegekre, például a helyi kereskedő attól fél, hogy megjelenik az új kereskedelmi áru, a konkurencia. És megjelenik. És nagyon sok kisiparos bebukik, mert megjelenik tömegével az ipari, gyári áru, és az olcsóbb, mint az övék. A polgári réteg attól fél, hogy megjelenik egy idegen vállalkozói réteg, és előle lenyúlja a különböző vállalkozásokat ebben a térségben.
Ebben is van igazság, mert jöttek a vasútépítéssel együtt a nagy erdőkitermelések, és ez nem a helyi vállalkozók joga lesz, hanem főként budapesti vállalkozókhoz kerül át. Jogos a félelem, hogy a vasút nem csak pozitív hatást hoz, hanem háttérbe kerülhet a helyi társadalom a kívülről érkező tőkével, személyekkel szemben.
Ez tükröződik az újsághírekben, amiket idézel, hogy már az átadás környékén megjelentek más véleményt tükröző újságcikkek. A fenntartások lassan oldódtak, vagy aránylag gyorsan?
Ezt nem lehet így megsaccolni. De az látszódik, hogy megjelenik egy új vállalkozói réteg. Ez is egy újabb kutatás lehetne.
Gazdasági vonatkozásban tárgyalni?
Főképp azért, mert Székelyföldnek mi a legnagyobb kincse? Az erdőkitermelés. Ebben az időszakban megjelenik egy budapesti német–zsidó–magyar vállalkozói réteg, amely megkaparintja magának a székelyföldi erdőségek nagy részét és elég kemény tarvágásokat végeznek. Akkor sem helyben dolgozták fel a fát, hanem elvitték.
Ennyi ismeret birtokában hogyan látod, amikor nekifogtak vasutat építeni, mit kellett volna egészen másként tenni? Nem csak a gazdasági vonatkozásokra gondolok.
A székelyföldi vasúthálózat kiépítésénél a technikai részletkérdések előírás szerint működtek, ott változtatás nem lehetett. Az egyik nagy hibája, hogy a vasúthálózat nagyon nagy időintervallumban és kis szakaszokban épült meg. Ebből kifolyólag úgy látom, a vasút, sajnos, nem tudta megteremteni mind a mai napig a székelyföldi térségnek a gazdasági egységét – mert nem befejezett vasúthálózat. Mert szakaszokban épült ki, és minden székely vármegyét más-más, például mezőségi, dél-erdélyi területtel köt össze, a székely városok között hosszú ideig nem volt vasúti kapcsolat.
Amint az eredeti tervben volt…
Nincs hálózat, a kapcsolat a mai napig hosszas kerülőút révén valósul meg, például Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy között. Ez az egyik legnagyobb hibája. Kritizáljuk, úgymond, a román államot, hogy elhanyagolta, de a kritikát meg lehet fogalmazni a magyar állammal szemben is – talán Székelyföldön épült ki legkésőbb összefüggő vasútvonal. Hálózatot nem merek mondani, mert összefüggő vasúthálózat a mai napig nincs. A magyar állam sem törte össze magát, hogy Székelyföldet modernizálja, fejlessze. Persze készültek fejlesztési tervek, azok részben meg is valósultak.
Ha ezt a könyvet egy időszak lezárásaként nézzük, lesz-e olyan téma, ami pihentetni fogja ezt, egy ideig esetleg?
Lehet… Kacérkodok más témákkal. Az erdélyi történetírásnak vannak olyan témái, úgy látom, s nem tévedek, amik nincsenek felkutatva, fehér foltok. Például az infrastruktúra. Nincsen közúttörténet, telefon- vagy postatörténet, meg a vízhálózat hogyan épült ki a városokban.
Ezeket a kezdetektől kellene megírni?
Ezek alapkutatások. Rengeteg téma van… Kacérkodok a közút- és a telefonhálózat történetével. Van egy teljesen más témám is: Székelyderzs története.
Megint érzelmi alapon?
Igen. Ezek azok a témák, amik lehet, hogy kilépések lesznek, de azt hiszem, mindig vissza fogok térni a vasút témához.
Elégedett vagy most, hogy ez a munkád, hosszú ideig tartó kutatások után, könyvként kerül az olvasó elé?
Örvendek, hogy megjelent, és nem csak az én fiókomban pihen. Szerencsére olyan ember vagyok, hogy mindig hajt a kíváncsiság, sohase vagyok teljes elégedettségi állapotban. Hajt a kíváncsiság tovább. Remélem, hogy ezt – vagy más témát is – tovább tudom vinni.
P. Buzogány Árpád
Székelyhon.ro,

2013. március 15.

Jubilál a székely gőzös
Pillanatok a Héjjasfalva–Székelyudvarhely-vasútvonal és a székelyudvarhelyi állomás 125 éves múltjából címmel rendeznek tárlatot az udvarhelyi vasútállomás előtti téren pénteken 11 órától. A Haáz Rezső Múzeum és Székelyudvarhely polgármesteri hivatala által közösen rendezett kiállítást Gidó Csaba történész, önkormányzati képviselő nyitja meg.
1888. március 15-én adták át ünnepélyes keretek közt a helyi érdekeltségű vasútvonalat, amelyet forgalmi szempontból a MÁV segesvári osztálymérnökségének az irányítása alá soroltak. A román állam 1932-ben 411 000 svájci frankért kisajátította a vasútvonalat a Héjjasfalva–Székelyudvarhely Helyi Érdekű Részvénytársaságtól. Székelyudvarhely bekapcsolása a Kárpát-medencei vasúthálózatba ifj. Daniel Gábor és Ugron Gábor Udvarhely megyei országgyűlési képviselő hathatós munkássága révén valósult meg. Az esemény emlékét kívánja feleleveníteni az időszakos kiállítás, és a vasútállomás előtt elhelyezendő háromnyelvű információs tábla. A szárnyvonal és helyi vasútállomás jelenlegi tulajdonosa nem járult hozzá a szervezők előzetes tervének megvalósításához, így meghiúsult a Berze Imre képzőművész által tervezett emléktábla elhelyezése. A kiállítás a Kovács Fényképészet közreműködésével, valamint Ozsváth Pál, Szabó Károly Farkas Csilla és Gidó Csaba által kölcsönzött fényképeket mutatja be.
A 19. század egyik legjelentősebb technikai találmánya a gőzmozdony, Udvarhely megye és Székelyudvarhely bakapcsolásával a Kárpát-medencei vasúthálózatba először gróf Széchenyi István 1848-as terve foglalkozott. A vasútvonal építését Kutlánya János budapesti mérnök vállalta el. A vasútvonal építési költsége 1 094 549 forintra rúgott, amely költségeket Udvarhely megye települései- és magánszemélyek által jegyzett részvényekből, valamint különböző bankoktól kölcsönzött pénzből fedezték.
A vasútvonal így az Udvarhely megyei politikai és gazdasági elitnek és településeknek az összefogása eredményeként valósult meg. A vasútvonal fejlesztéséről és továbbépítéséről Gyergyószentmiklós vagy Csíkszereda irányába számtalan terv született már 1888-tól, azonban a háborúk, impériumváltások és a pénzhiány miatt erre soha nem került sor.
Krónika (Kolozsvár),

2013. május 23.

Székely himnusz – a mi szimbólumunk
A székely himnusz, akárcsak a székely zászló, nemzeti értékeink, szimbólumaink közé tartozik, melyek használata jogunkban áll, és nem ütközik törvénybe – hangzott el azon a szerda délutáni megemlékezésen, amelyet a székelyudvarhelyi Csanády-emléktáblánál tartottak.
Kilencvenegy éve mutatták be először a székely himnuszt, erre emlékeztek a Bethlen Gábor utcában azon ház előtt, ahol Csanády György gyermek- és ifjúsági éveit töltötte. A Székely Dalegylet, valamint az Alla Breve Ifjúsági Kórus és a Balázs Ferenc Vegyes Kar közreműködésével elénekelték a magyar himnuszt, Bencze Boglárka – a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium XI. B osztályos diákja – elszavalta a székely himnusz eredeti változatát. Ezután Gidó Csaba történész röviden beszámolt a himnusz keletkezésének és címadásának körülményeiről, majd a református kollégium diákja fuvolán előadta Bartók Béla Este a székelyeknél című művét. Az ünnepélyt a székely himnusz eléneklésével zárták, majd egy-egy szál virágot helyeztek el Csanády György sírjánál a belvárosi református temetőben.
Simon Eszter
szekelyhon.ro

2013. május 31.

Az egykori város: ledöntött emlékműveink és szobraink emlékezete
Nemcsak az országzászlós emlékmű sínylette meg az elmúlt száz év viharait. Dőltek itt is szobrok, eltűntek emlékművek. Nem mind nyomtalanul.
Székelyudvarhelyen a Márton Áron tér felújítása kapcsán az elmúlt néhány hétben többször is hallhattunk az ún. országzászlós emlékmű címereiről, illetve a Patkóról, mint kegyeleti helyről. 1940-41-ben létesült a mostani építmény – azonban nem ez volt az egyetlen emlékmű, ami megsínylette a történelem viharait, a hatalom- és rendszerváltásokat.
„Mi csak a ledöntött szobrainkat állítjuk fel újra!" – mondta Orbán Balázs szobrának avatási ünnepségén Sütő András író 1995-ben, utalva arra, hogy az utóbbi egy évszázadban a politikai rendszerek jöttek és mentek, s ezek a jövés-menések nem egy szobor vagy emlékmű életébe is kerültek.
A legnagyobb szoborállítási hullám a néha viccesen Soborheiu Secuiescnek, vagy Szoborhelynek is nevezett Székelyudvarhelyen kétségtelenül az elmúlt húsz évben volt. Azonban a múlt században nemcsak emeltek, hanem döntöttek is le szobrokat, emlékműveket.
Dőlnek a szobrok
A kommunizmusban emelt két híres udvarhelyi mellszobor két iskolához kapcsolódik, ezek dőltek a leghamarabb 1989-1990 fordulóján, amikor a mese, ha csak látszólag is, véget ért.
Józsa Béla mellszobra a tanítóképző (ma a Református Kollégium), Petru Grozáé a gimnázium előtt állt 1990. januárjáig. A kommunista, mártírhalált halt (Kolozsváron agyonverték 1943-ban), hodgyai születésű Józsa szobrát, amelyet 1961. tavaszán avattak fel, Orbán Áron szobrász készítette, az iskola elől eltávolított alkotás jelenleg a múzeum udvarán van.
A gimnázium 1958-ban vette fel dr. Petru Groza nevét, Románia első kommunista miniszterelnöke (1945. március-1952. június) halálának évében. Groza tökéletesen tudott magyarul, Budapesten tanult, és igen népszerű volt azokban az években a romániai magyarság körében.
Szobrát 1974-ben avatták fel a gimnáziumhoz vezető út mentén, alkotóját nem ismerjük, a márványszobrot Bukarestből, az akkori Alkotók Házából hozták. 1990. januárjában, Józsa Béla szobrához hasonlóan, a mellszobrot levették a talapzatról.
Ugyanabban az évben a Tamási Áron nevét felvevő iskola egyik hátsó raktárába tették, azóta is ott van. A szobor talapzata ma is ott áll a gazzal benőtt, rendezetlen környéken.
A levésett emlékművek
A dualizmus korában, illetve az első világháború idején két jelentős emlékművet állítottak a város közterein. Az egyik az 1896-ban emelt millenniumi emlékmű a Megyeháza előtti téren, a másik az 1917. december 8-án, az akkori Deák téren felavatott Vasszékely.
Mindkettőt lerombolták az első világháború után: a bevonuló román katonák 1919. januárjában először megcsonkították a Vasszékelyt, majd lerombolták - egy megmaradt darabját ma a múzeumban őrzik. 2000-ben újraállították a Vasszékelyt – az eredeti helyéhez képest körülbelül harminc-negyven méterrel hátrább.
A millenniumi emlékmű is ugyanarra a sorsra jutott, mint a Vasszékely, 1919-ben lebontották, két darabját szintén a Haáz Rezső Múzeum őrzi. 2008-ban újra felállították, nagyjából az eredeti helyére.
Az első világháborúhoz kapcsolódik egy másik emlékmű, aminek már nincsenek nyomai. 1915-ben a Kuvar-szikla oldalára két dombormű került a német–magyar barátság „örökkévalóságának" bizonyosságául, Ferenc József osztrák-magyar és II. Vilmos német császár portréival.
Ezeket is leverték, de a helyük, illetve a később kiegészített emlékmű elszórt darabjai egészen addig fellelhetők voltak a Kuvaron, amíg a töltőállomás melletti támfalat néhány éve meg nem építették.
Címerek a Patkóban
A Patkó, illetve az országzászlós emlékmű 1941-ben épült meg, avatását szeptember 5-én tartották, pontosan egy évre rá, hogy a magyar honvédek átlépték a trianoni határt. A bécsi döntés után Székelyudvarhely két országzászlót kapott: az egyiket a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségétől – ezt a Kuvar oldalában állították fel, az említett első világháborús emlékműnél –, a másikat a testvérváros Pestszentlőrinctől.
Ez utóbbit helyezték el egy emlékművel együtt a Felső piactéren, amit akkoriban Batthyány-térnek neveztek. Az emlékművet Gidó Csaba történész kutatásai szerint egy helyi mérnök, Asztalos Kálmán tervezte.
A zászlórudat, illetve az öt címert (balról jobbra: Erdély, Udvarhely vármegye, Magyarország, Pestszentlőrinc és Székelyudvarhely) a háború utáni hatalomváltáskor tüntették el.
S ha már a szobortörténelmet Sütővel kezdtük, vele is végezzük: a tervek szerint idén felavatják a néhai író mellszobrát Székelyudvarhelyen, ez lesz a város legújabb ilyen jellegű alkotása.
A szobrok, emlékművek az örökkévalóságnak készülnek, de Kelet-Európának ebben a szegletében a politikai rendszerek, illetve a hatalomra került emberek meggyőződései, akarata és véleményei határozzák meg sorsukat: dőlnek vagy újra visszaállnak.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

2014. március 17.

Külső forrásokból építkezik az iskolaváros
Három tanintézet felújítására vonatkozó gazdasági-műszaki mutatókat fogadott el hétfői rendkívüli ülésén Székelyudvarhely önkormányzati képviselő-testülete, hogy a beruházások értékére uniós és kormánypénzeket hívhassanak le.
A Kós Károly Szakközépiskola, a Bethlen Gábor Általános Iskola és a Kipi-Kopi Napközi Otthon épületén korábban elkezdett felújítási munkálatok befejezésére pályáznának, az európai uniós kiírás leadási határideje április 16-a. A Kós Károly-iskolánál még 2008-ban kezdték el a munkálatokat, a beruházás azonban abbamaradt – a tavalyi felértékelés szerint további 2,07 millió lejre lenne szükség azok befejezésére, a különböző szakhatósági engedélyekkel együtt pedig mintegy 2,4 millió lej lenne teljes a fejlesztés összértéke. Mint az előterjesztő képviseletében Tikosi László, a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal műszaki igazgatója elmondta, a pályázati önrész a megpályázott összeg két százaléka, a fennmaradó rész európai uniós és állami forrásokból érkezik majd. „A beruházás révén például tankonyhát lehet majd kialakítani a régi műhelyben, így megfelelő körülményeket teremtve a szakoktatásnak” – magyarázta Gidó Csaba önkormányzati képviselő.
A Bethlen Gábor Általános Iskolában is történtek felújítások a korábbi években, a nyílászárók cseréje és a mellékhelyiségek modernizálása mellett további összesen 1,9 millió lej (a járulékos költségekkel összesen 2,2 millió lej) értékben maradtak el munkálatok. Hasonló a helyzet a Kipi-Kopi Napközi Otthonnál is, ahol a meglévő óvodaépület tetőterét építenék be, illetve újabb termeket építenének. A munkálatok értéke 5,8 millió lej, a beruházás összértéke 6,5 millió lej lenne. Az előterjesztett műszaki-gazdasági tanulmányokat, illetve a tanintézetek és a polgármesteri hivatal közötti partnerségi szerződés megkötésére vonatkozó határozattervezeteket egyöntetűen elfogadták a városatyák.
A különfélék között felmerült az városi hulladékgyűjtőpontok mellé hordott épülethulladék problémája, a patakmedrek kitakarításának időszerűsége, illetve az egykori Stúdió mozi előtti tér rendezésére kiírt pályázat eredményhirdetése. Megtudtuk, ez utóbbi ügyben döntést hozott a pályamunkákat elbíráló bizottság: a három legjobb pályázati anyagra szavazást írnak ki, így az udvarhelyiek választhatják ki a számukra legmegfelelőbb látványtervet.
Ki ünnepelt „méltóbban” március 15-én?
Az ülésen egyébként felmerült a március 15-ei kettős udvarhelyi megemlékezés ügye is, az MPP-frakció nevében Gálfi Árpád ismételten hangsúlyozta: a polgáriak nem tartják helyénvalónak, hogy a polgármesteri hivatal előzetes egyeztetés nélkül módosította az ünnepség időpontját. „Tisztelni kellene a negyedévszázados hagyományokat” – mondta el ismételten a frakcióvezető.
Kulcsár-Székely Attila, RMDSZ-es önkormányzati képviselő hevesen bírálta az ellenzék viszonyulását az ügyhöz, mint elmondta: a hivatal kulturális bizottságának ülésén ő maga vetette fel az időpont-változtatás ötletét, arra hivatkozva, hogy ezúton remélhetőleg több fiatalt vonz majd az ünnepség. „Felfújt történet a bekiabálások dolga, hisz mind tudjuk, ki volt az a két-három illető, aki zavarta az ünnepséget, és hogy miért tették ezt” – hangoztatta a városatya. Hozzátette: elismeri, a megemlékezés gyenge pontja volt, hogy túlságosan „politikaira sikerült”, de ez nem a szervezők hibája, „hisz Magyarországon választási kampány van, és ez átszivárog az országhatárokon is”. „Jövőre én magam fogok kiállni amellett, hogy teljesen apolitizáljuk a rendezvényt” – ígérte Kulcsár-Székely.
Az ülés lezárása előtt szólalt fel Jakab Attila néppárti önkormányzati képviselő, aki a helybéli civil szervezetek kérését tolmácsolta. Az önkormányzati kiírásokra pályázó szervezetek öt pontban foglalták össze a hivatali ügyintézés egyszerűsítésére vonatkozó javaslataikat, észrevételeiket, ezen felvetéseiket a polgármesteri hivatalhoz is benyújtják majd.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,

2014. május 18.

Székely veteránok meséltek emlékeikről a honvédtalálkozón Székelyudvarhelyen
dén először szerveztek honvédtalálkozót az egykori székely határvadászok ma is élő tagjainak. Az 1940 és 1944 között a magyar honvédség kötelékében szolgálatot teljesítő székely veteránok meséltek a világháborús emlékeikről. Az egykor a szovjet csapatok ellen harcoló székely honvédekről, hősi áldozatukról a kommunista diktatúrában évtizedekig még csak beszélni sem volt szabad, emléküket mélyen eltemette a Kádár-rendszer.
Könnyes szemmel nézték a ma már 80-90 éves udvarhelyszéki veteránok a Kereszthegy című dokumentumfilmet. Az alkotás a magyar királyi 65. székely honvéd határvadászokról szól, amelyet a HM Zrínyi Nonprofit Kft. Katonai Filmstúdiója készített.
A határvadászok 1944-ben a Gyergyó vidéken a szovjet csapatok ellen harcoltak, sok székely apa és fia halt hősi halált. A mesterségesen írt történelem azonban évtizedekig elfeledte őket, beszélni sem volt szabad róluk, emlékművük sem épülhetett. Most először szerveztek tiszteletükre honvédtalálkozót Székelyudvarhelyen, ahová a még életben lévő veteránok többsége eljött.
A udvarhelyszéki veteránok többnyire a Keleti Kárpátok ormain, völgyeiben harcoltak, a Gyimesi szorostól egészen le az Ojtuz, Uz völgyéig. Jelen pillanatban Székelyudvarhely környékén 120 veteránról van tudomásunk – mondta a Híradónak Gidó Csaba történész.
Szinte mindegyik egykori székely honvédnak van egy megindító története a háborúból és a hadifogságból. Többen csak évekkel a háború után tértek haza. Az átélt borzalmak és megpróbáltatások ellenére a legtöbben még mindig, 70 év távlatából is büszkék arra, hogy egykor magyar honvédként szolgáltak.
hirado.hu / Duna Tv, Híradó. Erdély.ma

2014. augusztus 19.

Időutazás a száz éve kitört háborúba Székelyudvarhelyen
Székelyudvarhelyen kiállítással emlékeznek az első világháború eseményeire.
Déd- és ükapáink háborúja volt az első világégés, ami száz évvel ezelőtt, 1914. július 28-án tört ki a Szerbiának küldött osztrák-magyar hadüzenettel.
Az évforduló alkalmából Székelyudvarhelyen a könyvtár, a múzeum és a polgármesteri hivatal szervezésében két kiállítást nyitottak meg, tartottak filmmaratont, illetve megemlékező ünnepélyt is.
Megnézheted, hol harcolt az üknagyapád
A Márton Áron téren felállított táblákra, illetve fényképfalakra szánjunk rá legalább egy negyedórát. Akit érdekel a történelem, illetve az, hogy mi is történt itt száz éve, az biztosan nagy érdeklődéssel olvassa, és nézi majd ezeket a táblákat.
A boldog békeidőkön túl induló időutazás végigvezet a szörnyű Nagy Háború több mint négy évén – ezek az évek alapjában változtatták meg az addig fennálló világrendet, a kelet-magyarországi kisváros, Székelyudvarhely mindennapi életét is.
Nemcsak az általános dolgokat látjuk a kiállításon, hanem a székelyföldi, székelyudvarhelyi eseményeket is – a híres 82-es gyalogezred katonáit korabeli fotókon, a fronton harcolva a Kováts Fényképészet jóvoltából.
Id. Kováts István jelentős időt töltött el a fronton, illetve több visszaemlékezésbe is beleolvashatunk, ezek szintén udvarhelyi vagy környékbeli egykori katonák feljegyzéseiből, leveleiből valók. A panókon több színes, átlátható, korabeli térkép is helyet kapott.
Szuronyok és repeszdarabok a könyvtárban
A háborús korszak tárgyi emlékeket több hónapon keresztül gyűjtötték Kápolnási Zsolt és Gidó Csaba történészek. A lélegzetelállító darabokat a könyvtár audiovizuális termében lehet megtekinteni, ez is megér egy részletes nézelődést.
A falakon korabeli kitüntetésekről szóló dokumentumok, különböző faldíszek, illetve fényképek vannak, de láthatunk monarchiabeli huszáregyenruhát és ulánus egyenruhát is.
Az üveglappal lefedett tárolókban vannak azok a tárgyak, amiért nagyon érdemes megnézni a kiállítást – ezek egy része a múzeumból származik, mint pl. az eredeti Vasszékely egy darabja, illetve osztrák, orosz és román szuronyok, bajonettek, de a többségét a város és a környék polgáraitól gyűjtötték a szervezők.
Többek között a mozgósítást elrendelő újság, az Udvarhelyi Híradó korabeli száma is megvan, de leszerelési igazolvány, kitüntetési javaslat is van a látnivalók közt.
Több térkép és nagyméretű fénykép ábrázolja megdöbbentő részletességgel a csatákat, illetve a katonák mindennapjait. Rohamsisakok, gyalogsági ásók, egy Mannlicher-puska és a hozzátartozó töltények, kulacsok, drótvágó, több töltényhüvely és repeszdarab van a kiállításon.
Egyikükre még az is fel van írva, hogy 1916. szeptember 14.-én lőtték ki Homoródszentpéter határában. Tiszti csákókat, illetve több sornyi kitüntetést is sikerült beszerezni a kiállításra, ahol egy 82-es sapkajelvény is van az egyik vitrinben.
A kiállítás még két hétig látogatható a könyvtárban – érdemes megtenni ezt a kis időutazást az első világháborúban. Nyilván nem egy örömteli téma, de nem árt tudni, hogy déd- és ükapáink hol és milyen körülmények között harcoltak a császárukért és királyukért, illetve haltak meg.
Katona Zoltán
uh.ro/kultura,Erdély.ma

2014. augusztus 26.

Örökség-lustra
Új folyóirattal jelentkezett a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum. Miklós Zoltán intézményvezetőtől megtudtuk, hogy részben a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által korábban kiadott Örökségünk című periodika hagyományait kívánják folytatni, részben pedig még tartalmasabb, a történettudomány, a régészet, a művészettörténet, a néprajz iránt érdeklődő olvasókat kívánják megszólítani.
A kiadvány 210x295 méretben, 64 oldalon, színes kivitelben, műnyomópapíron, hétszáz példányban látott napvilágot. A „lustra” elnevezés igencsak kifejező, gondolhatunk a Római Birodalomban tartott ötévenkénti népszámlálásokra, a protestáns iskolákban egykor szokásos napi létszámellenőrzésekre, de akik jártasabbak a székelység történelmében, tudják, hogy a mustrák, azaz a hadiszemlék alkalmával készült összeírások is ezt a nevet viselik. Mivel minden múzeumban zajlik tudományos kutatómunka, a látogatók tapasztalhatták, hogy évkönyvek, különböző szakkiadványok készülnek ezekben a műhelyekben, amelyek azonban nem a nagyközönséget, hanem a szakmát célozzák meg és szolgálják.
Ezek az „acták” igen gyakran többnyelvűek, kiterjedt láb- és végjegyzet-apparátussal rendelkeznek, hatalmas szakirodalom- és forrásjegyzéket is tartalmaznak, képi anyaguk pedig eléggé szegényes, mindig csak a legfontosabb dokumentumértékű felvételeket vagy reprodukciókat, épületek rekonstrukciós ábráit, illetve ásatások és régészeti lelőhelyek felvázolt alaprajzait tartalmazzák.
Az új lap főszerkesztője Kolumbán Zsuzsa, aki részt vett az Örökségünk című folyóirat létrehozásában és működtetésében is, most úgy gondolta, hogy új munkakörében – jelenleg a Haáz Rezső Múzeum történésze – egy évente két alkalommal megjelenő, múzeumi keretből finanszírozott lappal komolyan hozzájárulhat az intézmény munkájának népszerűsítéséhez. A Lustra szerkesztői között – a két fentebb említett szakember mellett – Róth András Lajost, Sófalvi Andrást és Veres Pétert találjuk.
A szerzők jelentős része az Örökségünk hasábjairól és más emlékezetes kiadványok révén ismert: Gyöngyössy János, Nyárádi Zsolt, Bicsok Zoltán, Mihály János, Hermann Gusztáv Mihály, Sándor-Zsigmond Ibolya, Lőrincz József, Vécsi Zoltán, Zepeczáner Jenő, Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt. A publikált cikkek között találni az Őrvidék és Székelyföld erődített templomai és települései közti hasonlóságokat és különbségeket taglaló dolgozatot, új ásatási és kutatási eredmények alapján írt tanulmányt (Homoródújfaluról), több írás Székelykeresztúr múltjába kalauzol, míg a Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt által indított sorozat első írása a száz évvel ezelőtt kitört első világháború idejét, a világégést közvetlenül megelőző időszakot vizsgálja. A lap borítóján is a háború idejéből való, Kováts István-féle felvétel látható.
A főszerkesztő elmondta, hogy még ebben az évben megjelenik a Lustra második száma is. Igyekeznek majd tartani a rendszeres, évente kétszeri megjelenést. A folyóirat 10 lejes áron a múzeumban és alintézményeiben, illetve a székelyudvarhelyi könyvkereskedésekben lesz megvásárolható a mai naptól. Országos és nemzetközi, nagykereskedelmi terjesztésben nem gondolkodnak, de küldenek példányokat más városok múzeumainak, illetve azoknak a gyűjtőkönyvtáraknak, kutatóközpontoknak, egyetemeknek, amelyek reprezentatívak és fontosak.
Simó Márton, Székelyhon.ro

2015. február 2.

Egy elfelejtett 100 éves kisvasút ...
Száz évvel ezelőtt, amikor fél Európa ágyúdörgéstől és puskaropogástól volt hangos, február 1-jén egy kisvasútnak a vonalrészeit adták át a forgalomnak. Többévi akadozó építkezés után megindult a közlekedés a maros-tordai helyi érdekű vasúton, amely az október 23-án átadott vonalrészekkel Erdély leghosszabb kisvasúthálózata lett. (Az 1940-ben Szászlekencéig meghosszabbított vonal közel 200 km hosszúságú, amelyhez még csatlakozott 100 km Szováta környéki erdei kisvasút.)
Vonatkerék-csattogástól lett hangos a Nyárádmente és a Mezőség keleti része, pöfögő fekete mozdonyai, majd a ’70-es évektől korszerűbb LDH-s mozdonyok személyvonatokat vontattak, amelyeken a kistermelők Marosvásárhely piacára vitték termékeiket, később ingázó munkások, diákok százai utaztak rajta naponta. Kirándulók csoportjai jártak Szovátára, Parajdra, a helyhiány miatt néha a vagonok tetején is, megcsodálva egy-egy bátrabb legényt, aki a remetei kapaszkodónál leugrált a vonatból virágot szedni a párjának, s utána visszamászott a kocsira, egy kicsit nevetségessé téve a kisvonatot. Hordott még határőröket (1940-44 között), berukkoló katonákat, akik egy kis itallal lekenyerezték a mozdonyvezetőt, hogy kilométereken át sípolva búcsúztassa el utasait a falujuktól, és vitt egy kis műveltséget, mert bizony volt olyan is, aki csak a vonat megjelenésekor látott angolvécét. Olyan falu is volt, ahol szórakozásnak számított kisétálni az állomásra vasárnap délután egy kis beszélgetésre, az érkező személyvonat nézésére.
Tehervonatok éveken át vitték a cukorrépát a marosvásárhelyi gyárba, fát, követ, téglát a Mezőségre, ameddig helyüket át nem vették a gépkocsik.
82 évig hallatszott a vonatsíp, s néztük a szerelvényeket, majd 1997 áprilisában végleg megszűnt a forgalom a kisvasúton. A mozdonyok, vagonok százai eltűntek, feldarabolták, ócskavasként eladták őket. Az állomások, őrházak szétrombolva, a sínek, hidak, átereszek felszedve, a gyors meggazdagodás miatt ellopva.
Órákig lehetne beszélni arról, hogy miként történhetett ez meg, és hogy ki a vétkes. Az a vasúthálózat, amit a helyi közösség épített (forrás: Gidó Csaba Egy megszűnt vasútvonal- hálózat emlékére), a vezetőség érdektelensége miatt szinte teljesen eltűnt. Igény lenne rá, bizonyíték erre a nyári hónapokban Szovátán működő nosztalgiavonat, amelyet egy kis pénzbefektetéssel le lehetne vinni Nyárádszeredáig, hogy a vasút menti községek rendezvényeire egy kis változatosságot hozzon. Így van ez a tőlünk nyugatabbra levő államokban, ahol a kisvasúti utasforgalom az utóbbi években megkétszereződött.
Hogy lesz-e még kisvasút, az a helyi közösségek lakosaitól, vezetőitől függ, de lévén, hogy most a 100. évfordulón senki sem emlékezett meg a kisvasútról, nem sok reményt látok....
Egy képet csatolok, bizonyítandó hogy ez a mozdony most 100 éve itt dolgozott ezen a kisvasúton, pályaszáma 490.022 volt, de sors úgy hozta, hogy Szarajevóban fejezte be a "pályafutását". (Forrás: facebook- Hungarian lokomotives/Magyar mozdonyok.)
Virág Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

2015. március 19.

Marosvásárhely fekete márciusára emlékeznek
Több helyszínen, különböző politikai alakulatok és civil szervezetek szervezésében emlékeznek Marosvásárhelyen a következő napokban a fekete márciusra a pogrom 25. évfordulóján.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Kincses Előd, a huszonöt évvel ezelőtti események egyik szenvedő alanya szervezésében csütörtökön fél 11-től ökumenikus istentiszteletet tartanak a marosszentgyörgyi római katolikus templomban, 17 órától pedig Sütő András és Jakabffy Attila marosvásárhelyi sírjánál, a református temetőben koszorúznak. Az eseménysorozat 18 órakor, az Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínházban zárul. Itt a Fehér januártól a fekete márciusig című filmet vetítik le, majd bemutatják Kincses Előd Fekete március című könyvének bővített kiadását. A kötetet és szerzőjét Boris Kálnoky, a Die Welt újságírója méltatja, beszédet mond Tőkés László EP-képviselő és Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete.
Az RMDSZ és háttérszervezete, a Bernády György Közművelődési Alapítvány március 20-án, pénteken 1990–2015. március 19–20. – Visszatekintés és jövőkép címmel szervez kerekasztal-beszélgetést.
A 10 órakor kezdődő szemináriumon olyan elismert történészek értékelik a 25 évvel ezelőtti eseményeket, mint Novák Zoltán és László Márton, a fekete március eseményeinek történeti feltárására törekvő, A szabadság terhe című könyv szerzői, Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, Gabriel Andreescu, a SNSPA Politikatudományi és Közigazgatási Egyetem történelem szakának egyetemi oktatója és Vasile Cernat, a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem oktatója.
A rendezvényen a civil társadalom és politikai élet jeles személyiségei is felszólalnak: Emil Constantinescu, Románia volt elnöke, Smaranda Enache, a Pro Europa Liga elnöke, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója, Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Király István, Kolozsváry Zoltán és mások.
A beszélgetés célja közös, befogadó identitás kialakítása, a gyűlöletbeszéd és a szélsőséges megnyilvánulások elleni együttes fellépés, hiszen, a szervezők meglátása szerint ezen magatartásformák csak ártani tudnak egy olyan multikulturális városnak, mint Marosvásárhely.
17 órától az alapítvány székhelyén a marosvásárhelyi eseményeket feldolgozó Fehér Könyv bővített, második kiadásának bemutatására is sor kerül, amelyet az 1990-es eseményeket idéző fotókiállítás és a Marosvásárhely fekete márciusa című film rövid változatának levetítése követ majd. A helyi és a megyei önkormányzat közös rendezvényen eleveníti fel a tragikus eseményeket.
Pénteken, március 20-án 13 órától a Kultúrpalota Tükörtermében Identitás, etnicitás, etnocentrizmus, nacionalizmus az Európai Unió jelenlegi kontextusában címmel szervez konferenciát, amelynek tíz meghívott előadója közül mindössze Eckstein-Kovács Péter kolozsvári ügyvéd-politikus képviseli az erdélyi magyarságot.
Szabadtéri kiállítás Székelyudvarhelyen
A forradalomtól fekete márciusig című szabadtéri kiállítással emlékezik az 1989-es forradalomra és az 1990-es marosvásárhelyi márciusi eseményekre a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal, a Haáz Rezső Múzeum és az Areopolisz Egyesület. A tárlatot vasárnap, március 22-én 12 órakor nyitják meg a székelyudvarhelyi Márton Áron téren. A pannós kiállítást Kápolnási Zsolt és dr. Gidó Csaba történész állította össze Balázs Attila, Balázs Ferenc, id. Csedő Attila, Szabó Károly és Zepeczáner Jenő székelyudvarhelyi, valamint Ábrahám Zoltán és Vajda György marosvásárhelyi fényképészek archív felvételeiből. A kiállítást Novák Károly történész méltatja, majd megkoszorúzzák a művelődési ház melletti Sütő András-szobrot. Beszédet mond Lőrincz György író.
Riportok, sorozat az ETV-ben
A marosvásárhelyi tragikus eseményekre reflektál a héten az Erdélyi Magyar Televízió több műsora is. A Híradó a szerdán kezdődött sorozatban emlékezik a konfliktusra, történészek, értelmiségiek, politikusok közreműködésével. Csütörtökön 21.30-tól a témába illő Holtpont című riportfilmet láthatják a nézők. Március 24-én a Metszet című magazin is a marosvásárhelyi szomorú eseményekkel foglalkozik.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

2015. március 22.

Fekete március: kiállítás a Patkóban, koszorúk a Sütő-szobornál
„A marosvásárhelyi fekete március az erdélyi magyarság történelmében nem egy piros betűs ünnep, de a megemlékezésre időt, energiát kell szánni” – mondta el Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója vasárnap délben a Forradalomtól Fekete márciusig című rendhagyó szabadtéri tárlat megnyitóján.
A negyed évszázada történt forradalmat és a Fekete március néven elhíresült marosvásárhelyi pogromot szemlélteti a vasárnap megnyitott rendhagyó szabadtéri kiállítás az udvarhelyi Patkóban. A téren összegyűlt emlékező közönségnek Novák Károly történész vázolta a generációk életét meghatározó eseményeket, melyeket Kápolnási Zsolt és dr. Gidó Csaba történészek választottak témaként az újabb rendhagyó köztéri tárlathoz. A tíz pannó a második világháború szörnyűségeit követő emberpróbáló időkből, Nicolae Ceaușescu diktatúrájából, a rendszerváltó eseményekből, a székelyudvarhelyi forradalomból és az azt követő márciusi könyves-gyertyás felvonulásokból nyújt egy szeletet a szemlélőknek. A lényegre törő információkat Balázs Attila, Balázs Ferenc, id. Csedő Attila, Szabó Károly és Zepeczáner Jenő székelyudvarhelyi, valamint Ábrahám Zoltán és Vajda György marosvásárhelyi fényképészek archív felvételei egészítik ki.
„Alig három hónappal a decemberi eufória után Marosvásárhelyről aggasztó hírek érkeztek. Székelyudvarhelyen ezen a téren március 17-én, 20-án és 22-én azóta is példátlan létszámú, óriási tömeg gyűlt össze, hogy együttérzésükről biztosítsák a marosvásárhelyi magyarokat” – idézte fel a történész a kiállítás tárgyát képező eseményeket, amelyek az utóbbi 25 év alatt mélyen belevésődtek az erdélyi magyarság tudatába. Miklós Zoltán hangsúlyozta, fontos, hogy az a generáció, amely immár történelmi távlatból tekint a kiállítás tárgyaként választott eseményekre, hiteles és objektív információkat szerezzen.
A csendes megemlékezés második felvonása a Művelődési Ház melletti Sütő András-szobornál történt, ahol Lőrincz György író a szerző barátjaként és az események részvevőjeként szólalt meg. „Saját fizikai létét, életét is kockáztatva állt – nem csak írásaiban – az erdélyi magyarság politikai csatározásainak élére, ott volt mindig a fősodrásban, legelöl. Most már sorsa ismeretében kimondhatjuk, hogy Sütő András élete árán is vállalta azokat az eszméket, amelyeket korszakalkotó műveiben vallott” – hangzott el beszédében. Az író rámutatott: Sütő András emlékével, életművével törődni nemcsak illendőség, de kötelességünk is. Ezt követően Bota Adrienn, a Benedek Elek Pedagógiai Líceum tizenkettedikes diákja Nagy Gábor Sirató ének című versét olvasta fel. A csendes megemlékezés zárásaként koszorúkat helyeztek el a Sütő-szobornál.
Székelyhon.ro

2015. április 19.

Ízelítő az erdélyi kisvasutak történetéből
A marosvásárhelyi Borsos Tamás Történész Egyesület áprilisi meghívottjai Gidó Csaba és Virág Sándor erdélyi vasúttörténettel foglalkozó történészek voltak, akik pénteken tartották meg előadásuk a Bolyai-téri Unitárius Egyházközség Dersi János tanácstermében.
Gidó Csaba székelyudvarhelyi történész vázolta a világ vasúttörténetét, majd szűkítette a kört Magyarország, Erdély és végül Maros-Torda vármegye ilyen jellegű történetére. Az előadás második részében Virág Sándor régi képeket, kisfilmeket vetített a hajdani gőzösökről, vasúti kocsikról, állomásokról, pályaszakaszokról.
Elhangzott: erdélyi viszonylatban a vasútépítés a 19. század második felében bontakozott ki. A nagyobb folyóvölgyekben, mint a Maros, Olt, Küküllők völgyében, kiépült az erdélyi fővasútvonal, és ahhoz csatlakozott az erdélyi helyiérdekű vasútvonal-hálózat. A távolabb eső régiók összekötésének gondolata a fő- és mellékvonalakkal, a 20. század elején fogalmazódott meg. Ennek megvalósítása az olcsóbb keskenyvágányú vasútvonalak megépítésével sikerült is. A Marosvásárhely–Deményháza közötti vonalrészt 1915. február 1-jén adták át. Ez a nyárádmenti vonalnak egy részét képezte, 49,5 km hosszúságban. A munkálatok során a vasútvonallal együtt összesen 149 híd és áteresz, 13 állomás, három vízállomás, hat őrház és 85 aluljáró létesült. Ugyancsak 1915-ben adták át a Maroskeresztúr–Mezőbánd, Mezőbánd–Mezőméhes, majd az év végén a Deményháza–Parajd és Mezőbánd–Kolozsnagyida vonalakat. A történelmi Magyarországon utolsó osztálymérnökségként a MÁV kolozsvári üzletvezetőségének keretében 1915-ben megszervezték a Marostordai Helyi Érdekű Vasút Osztálymérnökséget.
A nyárádmenti és mezőségi keskenyvágányú vasutak megépítésével azonban a székelyföldi vasútépítkezés korszaka le is zárult. Marosvásárhely 1915-ben vasúti csomóponttá, a nyárádmenti és mezőségi termékek felvásárló központjává vált. Ezek a vasútvonalak nyolc évtizeden át szolgálták a kistermelők érdekeit, majd a II. világháború után az ingázók közlekedési eszközeként is szolgált. A két világháború közt, majd a „kis magyar világ” után a CFR vette át a MÁV erdélyi vasútvonalait. A Nyárád-völgyi vasút hanyatlása az 1970-es években vette kezdetét. Első fázisban a Szováta és Parajd közötti szakaszt számolták fel, majd 1997-ben a Román Állami Vasúttársaság (CFR) a vasúthálózat veszteségességére hivatkozva leállította a forgalmat. Az azóta eltelt időszakban a vasútvonal és a hozzá tartozó épületek elenyésztek, vagy egyéb szerepet kaptak. A síneket sok helyen felszedték az ócskavastolvajok, a pályát bozót nőtte be.
Mint beszámoltunk róla, az ország közlekedési főtervében (masterplan) szerepel a nyárádmenti kisvasút turisztikai célú felújítása, az elmúlt években pedig egy rövid szakaszon, Szováta és Vármező között nyaranta egy magánvállalkozó üzemeltetett nosztalgiavonatot.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro

2015. június 21.

Terekbe és udvarokba rejtett múlt
Annyi kocsmája van, hogy a mókus kimehet a városból a cégértáblákon ugrálva – állították Székelyudvarhelyről a század elején. Nemcsak erről, hanem az ezekhez kötődő személyekről tudtak meg többet azok, akik részt vettek a Sétapálca-túrán.
Kávéscsészéből felhörpintett konyakkal indult a túra, amelyet dr. Gidó Csaba történész és Péter Ildikó, a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány PR-felelőse vezetett. A séta a Kossuth utca 20. szám alatti udvarból indult. A mintegy ötven érdeklődő többsége a helyszínen tudta meg, hogy a túra fizetős, mégsem mondtak le a felfedező sétáról. Nem is bánták meg, hiszen Gidó Csaba anekdotákkal, történetekkel és érdekes szereplőkkel fűszerezte a történelmi adatokat, mindezt pedig Péter Ildikó a korabeli életmódról és divatról mesélve egészítette ki.
A történetmesélés hangsúlyát a 19. századra tette Gibó Csaba, ugyanis mint mondta, ekkor kezdődött el Székelyudvarhely tényleges fejlődése, így a túra alatt számos olyan épület történetét fedte fel, amely az Osztrák–Magyar Monarchia idején épült, de beszámolójában természetesen a korszak kulturális életét is felelevenítette a történész. A túra kiindulópontja régen is közismert volt, hiszen vendéglő és kaszinó állt a helyén, ahol a város elitje, valamint az értelmiségiek előszeretettel töltötték az estéket. Az udvarról kitérve az egykori Botos utcába vezetett tovább Gidó Csaba és Péter Ildikó, a mai Kossuth Lajos utcából egykoron fiákerek indultak, ugyanitt korzóztak a fiatalok is, szüleik pedig az ablakokból figyelték az utca életét.
A séta következő állomása az egykori alsó piactér volt, a jelenlegi Emlékezés Parkja mellett. Itt derült ki, hogy a városháza eredetileg más helyszínen volt, amely egyben színházi esteknek és táncos mulatságoknak is otthont adott. Az 1880-as évek végére az utóbbiak megszervezését betiltotta az akkori alispán, ugyanis az épület életveszélyesen rossz állapotba került. Ennek ellenére a későbbiekben még számos táncmulatságot szerveztek ott. Egyébként nem volt hiány vendéglőkből és „bodegákból” a városban – árulta el Gidó Csaba –, a század elején úgy tartották számon, hogy annyi kocsma volt Székelyudvarhelyen, hogy ezek cégérein a mókus kimehetett volna a városból.
Továbbhaladva a sétáló társaság megismerhette az egykori Ferenczy Vendéglőt, melynek hírét messze vitte a kiváló bárányflekken és a csigabéles, de remek konyhája mellett híres volt arról is, hogy az Állami Főreáliskola (a mai Eötvös József Szakközépiskola) tanárai előszeretettel töltötték ott lyukasóráikat, és Tomcsa Sándor is gyakori vendége volt a vendéglőnek.
A következő állomás a hajdani alsó piactér kiemelkedő, eklektikus stílusú épülete volt, valamint az előtte található Millenniumi Emlékmű. A két világháború közötti adóztatás elfojtotta a dualizmus alatt elkezdődött látványos fejlődést, emellett a város lakossága is sokat csökkent. A keserű történelmi tények ellenére továbbra is maradtak derűs történetek, amelyeket Gidó Csaba és Péter Ildikó a következő és egyben utolsó állomásnál, a várossal egyidős felső piactéren osztott meg a sétáló társasággal. A mai Márton Áron téren a történész a huszadik század eseményeivel együtt vázolta, hogy miként módosult a tér arculata, a beszélgetéshez pedig a túrán sétáló Várday Zsolt építészmérnök is csatlakozott, beavatva sétálótársait a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium épületének titkaiba.
A polgárosodó Székelyudvarhely meglehetősen divatos volt, pesti szabók készítették a ruhákat, és számos irodalmi estre jártak az értelmiségiek – árulta el Péter Ildikó. A század elején a kisváros egyik legismertebb figurája nem is udvarhelyi, hanem a Kolozsváron született Szabó Dezső tanár volt. Noha a fiatal férfi csupán öt évig tanárkodott Udvarhelyen, bohém életvitelével, feltűnő ruházatával rendszeresen felbolygatta a kisváros életét, botrányaival tette emlékezetessé ittlétét. Amellett, hogy rohadt almákkal csalogatta a disznókat a város legtehetősebb családjának háza elé, a „tanár úrfi” híres volt arról is, hogy 16–17 éves lányokat csábított el. Annak ellenére, hogy valódi botrányhős volt, Szabó Dezsőt remek pedagógusként tartották számon, emellett a város irodalmi életét is gazdagította.
Mivel többnyire helybéliek alkották a sétáló társaságot, a múlt emlékeit a személyes emlékek egészítették ki. A séta alatt gyakran nevetett fel egy-egy részvevő a felidézett emlékek kapcsán, s olykor nosztalgiázva elevenítették fel a cukrászdákat és boltokat, amelyek ma már csak a múlt részei. Talán emiatt is több, mint egyszerű túravezetés, ezért is mehetnek haza többel azok is, akik már számtalanszor fordultak meg a város utcáin. Legközelebb csütörtökön, június 25-én lehet túrázni „sétapálcával”, ám ezúttal bringázva fedezhetik fel a város múltját a részvevők. A Márton Áron térről indulva kerekezve vezeti a túrát Gidó Csaba, az útvonal a Jézus-kápolnát és a Szejkét is érinti.
Veres Réka
Székelyhon.ro

2016. február 2.

Történelmi vagy kortárs? Szoborvita Udvarhelyen
Nem mindenki ért egyet azzal, hogy Román Viktor Szekér című szobrát állítsák fel a székelyudvarhelyi 1918. december 1. és a II. Rákóczi Ferenc utcák kereszteződéséhez tervezett parkban. Erről vitáztak is a legutóbbi képviselő-testületi ülésen, ám a terveket végül elfogadták.
Gálfi Árpád MPP-frakcióvezető akkor úgy vélekedett: az nem kérdés, hogy szükség van Román Viktor Bükkfalváról elszármazott művész szobrára, csak más helyszínen. Tudomása szerint a Rákóczi Szövetség már évek óta kérvényezte a hivatalnál, hogy II. Rákóczi Ferencről mintázott szobrot helyezzenek el a kialakítandó köztér helyszínén, ám ezt figyelmen kívül hagyták. Gidó Csaba RMDSZ-es képviselő azt a magyarázatot adta az előterjesztett tervekre – amelyeket később megszavaztak a városatyák –, hogy Rákóczinak már van szobra Udvarhelyen.
Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója lapunknak azt nyilatkozta, a szobor kiválasztása előtt velük is egyeztetett a hivatal. Ő helyesnek tartja, hogy a kortárs, nonfiguratív szobrokat alkotó Román Viktor mű másolata kerüljön a térre. Mint mondta, a Szekér esetében nem feltétlenül az a fontos, hogy megtudjuk, mit szimbolizál, hiszen az alkotás a hagyományos formák újraértelmezéséből született. Úgy véli, ideje nyitni a modern szobrászat irányába, hiszen az elmúlt években csak történelmi személyekről formázott műveket állítottak Udvarhelyen.
Meg kívántuk szólaltatni az udvarhelyi Rákóczi Szövetség elnökét is, ám Hegyi Sándor, ismerve a városatyák döntését, nem nyilatkozott lapunknak. „Most már a képviselőkre és az újságírókra bízom az ügyet” – fogalmazott.
Több mint 1100 négyzetméteren végeznek majd területrendezést az 1918. december 1. és a II. Rákóczi Ferenc utcák kereszteződésében: kukákat, kerti bútorokat és új lámpatesteket helyeznek el, valamint zöldövezetet is kialakítanak. A beruházás több mint 700 ezer lejbe kerül, a projektet belefoglalták az idei költségvetés-tervezetbe, és a teljes összeget elkülönítették a megvalósításhoz.
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro

2016. február 8.

„Ha Orbán Balázs ma élne, szomorú lenne”
„Akár az író, akár a néprajzkutató, akár a politikus Orbán Balázs gondolatait olvassuk újra, mindig találunk olyan tartalmat szavaiban, amelynek a jelenkor számára, számunkra megfontolandó üzenete, mondandója van” – fogalmazott Gidó Csaba.
Kedei Mózes unitárius lelkész emlékeztetett, Orbán Balázs a magyar népet tette örökösévé. „Ha Orbán Balázs ma élne, volna mit látnia. Láthatná ifjaink tömeges elvándorlását, mert kilátástalannak tartják itt a jelent és a jövőt. Láthatná, hogy szülőföldjének gyermekei a leggyengébben vannak fizetve az egész országban. Láthatná, hogy a székelyek önrendelkezése csak elsóhajtott kérés maradt, mert képtelenek voltunk jogainkért kiállni s azért harcolni” – fogalmazott a lelkész.
Meggyőződését fejezte ki, hogy a polihisztor ma szomorúan tekintene az erdélyi magyarságra, amely képtelen összefogni közös céljai érdekében. Példaként a marosvásárhelyi politikai helyzetet említette. Az unitárius lelkész szavai után koszorúztak a jelenlévők, majd a Balázs Ferenc Vegyeskar és a Székely Dalegyelet közreműködésével elénekelték a Szózatot, valamint a székely himnuszt.
Fülöp-Székely Botond. Krónika (Kolozsvár)



lapozás: 1-30 | 31-38




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2021
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998