udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 12 találat lapozás: 1-12
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Grósz Károly

1990. november 17.

Szokai Imre külügyminisztériumi helyettes államtitkár nov. 15-e és 17-e között megbeszélést tartott Bukarestben Romulus Neaugu külügyi államtitkárral a két ország kapcsolatairól. Szokai Imrét fogadta Adrian Nastase külügyminiszter és Ion Iliescu elnök is. A Romániai Magyar Szó interjút készített Szokai Imrével. Az újságíró jelezte, hogy a Rompres közölte: a mostani tárgyalásokon a korábban előterjesztett román kezdeményezéseket vizsgálták meg. A román fél azt szeretné, ha a román javaslatokra vonatkozóan végleges megállapodás jöjjön létre. Szokai erre megjegyezte, a román hírügynökségnek nem ez az első híre, amely nem felel meg a valóságnak. Valójában azoknak, a kérdéseknek, melyeket most jegyzőkönyvbe rögzítettek, a 98 százalékát a magyar fél tette az asztalra, kezdve Horn Gyulával, aki elsőként látogatott tavaly a vérzivataros Bukarestbe. Horn Gyula látogatásakor a román fél kifejtette: elvileg egyetért a magyar javaslatokkal, részükről pedig javaslat nem hangzott el. Az akkor előterjesztett javaslatokat a magyar fél továbbfejlesztette. Ez év februárjában sor került egy külügyi szakértői konzultációra főosztályvezetői szinten, amelyen, a magyar fél a korábbi javaslatokat újabbakkal egészítette ki. A román főosztályvezetőnek nem volt felhatalmazása, hogy a felvetésekre reagáljon. A júliusi budapesti államtitkári találkozón a román fél valóban terjesztett elő javaslatokat, de ezekből csak három tekinthető román vonatkozású javaslatnak. Ezeket a javaslatokat Szokai már ismerte, mert ezeket Nicolae Ceusescu terjesztette elő Aradon Grósz Károlynak, a konstancai kikötő és a Duna-Fekete-tenger-csatorna hasznosításáról van bennük szó. Örvendetes, hogy az eredeti magyar javaslatok jelentős részét elfogadta, és most már sajátjának tekinti. Sajnálatos viszont, hogy a meghatározó jelentőségű javaslatokat nem akarja elfogadni. Szokai reménykedett benne, hogy a mostani tárgyaláson jegyzőkönyvben rögzítik, hogy mi a magyar és mi a román fél álláspontja. A dokumentum segítségével az utókor ellenőrizni tudja, ki mit mondott. Tavaly decemberben Horn Gyula fölvetette a kolozsvári magyar konzulátus újramegnyitását. Iliescu elnök akkor ezt válaszolta: "Mi sem természetesebb ennél, hiszen önöknek volt bátorságuk, hogy a mi mostani forradalmunkat támogassák!" A mostani tárgyaláson viszont a román fél időszerűtlennek tartja, hogy a magyar főkonzulátus folytassa munkáját. Szokai Nastase külügyminiszterrel is tárgyalt, aki leszögezte: nem tudják elfogadni, hogy a nemzeti kisebbségeknek kollektív jogai legyenek. Szokai Imre Iliescu elnöknek tolmácsolta Göncz Árpád köztársasági elnök üzenetét: javasolta, hogy december közepén kerüljön sor egy magyar román elnöki találkozóra. Iliescu a javaslatot nem tartotta elfogadhatónak, de nem zárta ki, hogy más alkalommal létrejöjjön a találkozó. /Székely László: Keressük a kulcsot. Exluzív interjú Szokai Imrével, a magyar külügyminisztérium helyettes államtitkárával. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 20./ Az interjú a tárgyalás szünetében történt, olvasható a lapban az interjú után. A tárgyalás eredménytelenül zárult, jegyzőkönyvet nem írtak alá.

1994. március 7.

Gazda Árpád emlékeztetőül közölte az erdélyi katolikus egyházmegye 20 vezető papi személyiségének memorandumát, melyet Jakab Antal erdélyi püspöknek címeztek. A beadványban felsorolták a problémákat és a memorandumot 1988. aug. 29-re, Grósz Károly miniszterelnök és Ceausescu aradi találkozójának napjára keltezték. A memorandumot öt évvel ezelőtt, 1989. márc. 5-én a Kossuth Rádió - akkor Győry Béla által szerkesztett - Vasárnapi Újság című adásában Sinkovits Imre olvasta fel. A beadvány kilenc pontban foglalta össze a sérelmeket, az orvoslásra váró problémákat. A hívek között nagy a megdöbbenés, az elkeseredés több olyan hatósági intézkedés miatt, amelyek a vallást és annak akadálytalan gyakorlását érintik. A papság nem maradhat néma a hívek aggodalmával szemben. Katasztrofálisnak tartják a papi utánpótlásnál a felvételi keretszám korlátozását minden jogalap nélkül. A városokban a régi templomok a hívek befogadására elégtelenek, új templomok építését nem engedélyezik. A Biblia teljes terjedelmében a háború óta egyszer sem jutott a hívek kezébe. Ha az Újszövetség, imakönyv nagy ritkán, korlátozott számban megjelenik, a szükségletnek csak csekély töredékét elégíti ki. Más vallásos könyv, folyóirat kiadására az egyház kísérletet sem tehet. A legifjabb nemzedék számos tagja nem tanulhat anyanyelvén, mert egyre osztályban folyik anyanyelvi oktatás. Az egyetemek végzettjeit szülőföldjüktől távol eső vidékekre helyezik, legutóbb hasonló sorsra jutottak a közép- és szakiskolát végzett fiatalok is. A tudományos, művészeti és közéleti pályákon hátrányos megkülönböztetéssel kell számolnia annak, aki vallását gyakorolja. A memorandum aláírói: Bakos Sándor, Bartalis Árpád, Borbély Gábor, Csató Béla, Csintalan László, Csenkey Ágoston, Csiszér Albert, Czirják Árpád, Gál Alajos, Gáll Sándor, Gere Béla, Hajdó István, Horváth Antal, Jakab Gábor, Kovács Sándor, Lestyán Ferenc, Mihály Imre, Nagy Imre, Nutz Ottó, Orbán László. /Gazda Árpád: ?89 kezdetei. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 5./

1998. január 26.

Katona Ádám, az RMDSZ keresztény nemzeti platformja, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés vezetője jan. 21-i keltezéssel nyílt levelet intézett Emil Constantinescuhoz és Göncz Árpádhoz, a két államfőhöz, kifejtve ismert álláspontját az erdélyi magyarság problémáiról. A Romániai Magyar Szó összefoglalta a lényegét, mert a "levél terjedelmi túlbeszéltsége nehezítené a megértést". Nem szabad megismételni az áltestvéri farizeusi ölelkezési jeleneteket, Kádár János, Grósz Károly és Ceausescu "örök barátsági" nyilatkozatait. Ezen nyilatkozatok idején a bukaresti hatalom eltaposta szülőföldjén a romániai magyarságot. A romániai magyar nemzeti közösség egyetlen politikust sem ruházott fel a közösségi jogok feladására. A jószomszédság kialakításának alapvető feltételei közül számos mindmáig hiányzik. Ezek között van az anyanyelvhasználat, az iskolarendszer és az anyanyelvű egyetem helyreállítása,a belső önrendelkezés törvényes kereteinek kiépítése. Katona Ádám sajnálatosnak tartja, hogy az alapszerződés bizonyos előírásai nem valósultak meg, elsősorban a román kormány mulasztásai miatt. Politikai akaratot igényel "a Moldova-Románia megkönnyebbített határátlépési gyakorlatnak, illetve postai- meg telefon-díjszabás gyakorlatnak az átültetése Magyarország-Románia viszonylatára." A bukaresti külpolitika ügyességének köszönhetően Románia képe a nyugati világban megjavult, de nem változott "a romániai magyarság folyamatos negatív megkülönbözetésének ténye és a ma is meglevő lelki környezetszennyezés: ma is a közélet porondján ágáló sovén román politikusok gyűlölködő, undorító megnyilvánulásai" ismertek. A levélíró szeretné, ha a két elnök elítélné a román sovénnacionlizmus megnyilvánulásait. Katona Ádám részletezte az elrománosító politikát, Székelyföld erőltetett militarizálását /Székelyudvarhely és térsége településein ma 224 %-kal több rendőr tevékenykedik, mint a Ceausescu-korszakban, a rendőrök 84 %-a nem ért magyarul, az itteni lakosság nyelvén/ és az egyetlen román gyermek miatt megnyíló székelyföldi román iskolákat: Hargita megyében 1997-ben nyolc ilyen román iskolát létesítettek, miközben legkevesebb 18 magyar gyermek szükséges egy magyar osztály beindításához. A moldvai csángó falvakban viszont hiába kérik a szülők a magyar iskola engedélyezését. /Levél a Budapesten találkozó román és magyar elnökhöz. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 26., /Szabadság (Kolozsvár), jan. 24., mindkét lap részleteket közölt a levélből, a levél teljes szövege: Európai Unió (Sepsiszentgyörgy), febr. 7./ Az Adevarul "Elszabadult szélsőségesek" címmel szemelgetett a levél mondataiból. /MTI/

2001. december 29.

Szent-Iványi István /SZDSZ/ képviselő szerint a kedvezménytörvény a magyar külpolitika legsúlyosabb veresége. Az ellenzéki politikus rámutatott, hogy a megállapodás ellentétes az elfogadott törvénnyel, ezért annak haladéktalan módosítására van szükség. Szent-Iványi István közölte: a külügyi bizottság ülésén a külügyminisztertől, a gazdasági minisztertől, valamint a szociális és családügyi minisztertől vár választ kérdéseire. Magyar Bálint ügyvivő a sajtótájékoztatón úgy fogalmazott, hogy Grósz Károly volt az utolsó olyan magyar miniszterelnök, akit ilyen mértékben félrevezetett és lealázott a román diplomácia. /Az SZDSZ lépése. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 29./

2003. április 12.

Beke György új Erdély-könyve, a Gyulafehérvár árnyékában /Státus Kiadó, Csíkszereda, 2002/ politikai telitalálat. Könyvébe belefoglalta a magyar kormány 2002. december elsejei erkölcsi mélyrepülését is. Az erkölcsi érzéketlenségnek ezt a nemzetet megalázó szintjét sem Károlyi Mihály, sem Kun Béla, de Rákosi és Kádár vagy Grósz Károly sem tudta - nem is akarták - alulmúlni. Ezt a fogadást Kovács külügyminiszter úgy próbálta erénnyé kalapálni, hogy hazudott. Azt állította ugyanis parlamenti felszólalásban, hogy 1918. december elseje nem is Erdély elcsatolásáról szól, ott ,,csak" egy népgyűlés volt, és mindezek után nem átallotta a román december elsejét és a magyar március 15-ét egybevetve közös nevezőre hozni. A magyar kormány saját honfitársai vélt nacionalizmusával, antiszemitizmusával van elfoglalva, ami azért okoz nagy gondot és igényel sok munkát, mert előbb létre kell hozni - legalábbis szavakban -, hogy legyen, ami ellen fellépni. A Kinyújtott kéz - levágott kéz fejezetben Beke azt elemezte, miként köszön vissza Gyulafehérvár eszmeisége, politikai törekvései a második világháború után. Iuliu Maniu pártja a háború utáni erdélyi magyarságot gyilkoló pogromok után. A Magyar Népi Szövetség a Román Kommunista Pártnak kötelezte el magát, olyannyira, hogy még a nemzetiségek számára esedékes nemzetközi kisebbségi garanciákat is visszautasították. (Bányai László véleménye szerint Gheorghe Gheorghiu-Dej, Teohari Georgescu személye a legnagyobb garancia ebben a kérdésben.) Dr. Takács Lajos, a magyar képviselőcsoport vezérszónoka 1947-ben Bukarestben nem csak elégtétellel nyugtázta Észak-Erdély visszacsatolását Romániához, hanem külön üdvözölte azt, hogy a békeszerződésből kihagytak bárminemű kisebbségvédelmi záradékot. Továbbá: ,,Meg voltunk győződve és meggyőződésünk azóta számtalanszor felerősödött, hogy a román munkás karja, a román földműves kérges keze és a haladó szellemű román értelmiségi szava sokkal nagyobb és hathatósabb védelmet nyújt nekünk, mint bármilyen záradék." Beke György Ágoston Vilmos - ismét egy erdélyi menekült - Debrecenben elhangzott felszólalására (1992) is kitért. Ebben Ágoston az 1968-as, a romániai magyar értelmiség számára felállított rafinált romániai csapdahelyzetről szól. - Ion Lancranjan uszító pamfletje Erdélyről 1982-ben és az utána következő kiadványok mutatták, hogy nem szűnt meg az uszítás. Ágoston Vilmos elemzéséből kiderül, hogy Ceausescu ugyanazt a módszert követte 1968-ban, mint korábban a Bolyai Egyetem megszüntetése alkalmával vagy később a 80-as években: taktikából paktumot kötött a romániai magyarsággal, azért hozta létre a kisebbségi intézményeket, hogy szembeállíthassa a magyarországi közös irodalmi és irodalmon kívüli törekvésekkel. Ágoston Vilmos hangsúlyozta: ,,Nem tudom, hogy milyen jogérzés szentesíti, hogy egyesek a Dnyesztertől a Tiszáig követeljék a román egyesülést, mikor ugyanezt a magyaroknak megtiltják. Csak az egyiknek van politikai, történelmi, ókori és feudális fenntartó joga a nemzeti egységre - s ne feledkezzünk meg témánkról, az egységes irodalomszemléletre, közös kultúrára -, míg a másik ugyanezen követelését jogtalannak, büntetendőnek tartják." Beke megállapította, hogy Közép-Kelet-Európa most évszázadokra rendezkedik be. Ez teszi különlegesen fontossá az önrendelkezés jogának elismerését a magyarság számára is. Sylvester Lajos hozzátette: A ,,Cserehátak", kaszárnyák telepítése, a románság üldözésének fantazmagóriái közepette ne próbáljuk móresre tanítani, eltávolítani vagy egyszerűen a szájukat befogni azoknak, akik autonómiát, a magyar többségű régiók, elsősorban a Székelyföld gazdasági prosperitását szorgalmazzák. /Sylvester Lajos: Beke György új könyve. Gyulafehérvár árnyékában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 12./

2003. augusztus 5.

A tusványosi táborban Orbán Viktor igen határozottan állt ki a vajdasági magyarok kettős állampolgársági igénye mellett. A magyarországi külügy nem hagyta szó nélkül. Bársony András politikai államtitkár nyilatkozott: "Önmagában nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy határon túli magyarok adott esetben magyarságuk okán kaphassanak majd magyar állampolgárságot. Ám ez is csak úgy képzelhető el, hogy ez a jogviszony az adott ország valamennyi állampolgára számára hozzáférhető legyen. - Vég nélküli procedúrákhoz vezetne, hogy ki milyen etnikumhoz tartozik. - Nincs Magyarországon politikai akarat arra, hogy olyan törvény szülessen, amely származás szerint diszkriminál, mert az a magyar demokrácia minden emberi és erkölcsi elkötelezettségét megkérdőjelezné". Mindehhez a Népszabadság hozzátette, hogy "Innen csak egy lépés lenne, hogy a nem magyar etnikumúak pedig hagyják el az országot". Bársony András első két mondata a D-209-es korszak egyik újabb tájékoztatási bravúrja. A magyarság okán kapott állampolgárság, melyhez az adott ország többi állampolgára is hozzáfér - jegyezte meg Borbély Zsolt Attila. Bársony ugyanazt játssza, mint az egész román politikai elit a státustörvény ügyében: összekeveri a vállaláson alapuló nemzeti hovatartozást az adottságnak tekinthető származással, a vérségi kötelékkel, majd ez utóbbi szempont beemelését a politikába megpróbálja preventív hitelteleníteni. Mellesleg Németország, az EU legjelentősebb tagállama ma is hatályos állampolgársági törvényének megfelelően éppenséggel vérségi szempontok alapján adott állampolgárságot több millió embernek. A származás alapján megadott állampolgárságtól a nem magyar etnikumú állampolgárok kitoloncolásáig (egyik egyébként alkotmányos, a másik alkotmányellenes lépés lenne, ami bármiféle demokratikus államban a legfontosabb vízválasztó) a távolság legalább akkora, mint az 56-os mártírokról való 1988-as megemlékezéstől a Grósz Károly által ugyanaz év decemberében emlegetett fehérterrorig. Nem véletlenül: mindkettőnek azonos a forrása, a tényekkel szemben igen kíméletlen manipulatív tájékoztatás, a köznapi józan észt is semmibe vevő szocialista logikai terror. /Borbély Zsolt Attila: Logikai terror. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 5./

2006. március 16.

Autonómiát a Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek! – zengte március 15-én a Székelyudvarhelyre összehívott Székely Nagygyűlésen résztvevő közel húszezres gyülekezet azt követően, hogy Csapó I. József, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke felolvasta kiáltványát. A jelenlévők közfelkiáltással erősítették meg a román államhoz, az Európai Parlamenthez, az Európai Unióhoz és az ENSZ-hez intézett dokumentumot. Traian Basescu államfő nem jelent meg az ünnepségen. Székelyudvarhely központjában, a Márton Áron téren már a délelőtti órákban népes gyülekezet gyűlt össze, Székelyföld minden részéről érkeztek az emberek, de jöttek gyimesiek és kolozsváriak is. A kezdési időpontig a baróti Transylmania etno-rock együttes szórakoztatta a közönséget, miközben a felvonulók zászlókat, magyar és angol nyelvű transzparenseket lobogtatattak, ilyen feliratokkal, mint „Őshonos népként jogunk az önrendelkezés”, „Szép szabad Erdélyországot”, „Területi autonómiát a székelyeknek”, „Justice for Transylvania”. A rendőrök többször is megállították a Székelyudvarhely felé tartó autóbuszokat, de a névsor ellenőrzésén túl nem akadékoskodtak. Az ünnepség a huszárok látványos lovas felvonulásával kezdődött, majd elsőként Szász Jenő, a város polgármestere szólt az egybegyűltekhez. A romániai magyarok sem többet, sem kevesebbet nem akarnak, mint ami a kisebbségben élő európai sorstársaikat megilleti, illetve amit a román nép ünnepélyesen megígért 1918. december 1-jén, jelentette ki, majd hozzáfűzte: „Hiszünk abban, hogy ami jó Európának, az jó Romániának is, ezért olyan autonómiát akarunk az erdélyi magyarságnak, mint például Dél-Tirolban és Katalóniában.” Hangsúlyozta: Székelyföld területi autonómiájának demokratikus igényéről akarnak hitet tenni békés módon a közvetlen demokrácia lehetőségeivel élve. Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke magyarul és románul köszöntötte a jelenlévőket. Szégyenletesnek tartja az RMDSZ legfelső vezetésének vádját, hogy az SZNT-t és Székelyudvarhely önkormányzata önös politikai célokra használja fel március 15-ét. Ezért a székely nagygyűlés követeli: az RMDSZ vezetői kérjenek bocsánatot e durva sértegetésért, továbbá javasolják: az RMDSZ vizsgálja felül elhibázott álláspontját, és a nemzeti közösség érdekében vállaljon párbeszédet a kistársadalom többi közszereplőivel, támogassa az SZNT és EMNT autonómiára irányuló törvénykezdeményezéseit, és közös összefogással harcolják ki az önrendelkezési jogot. A püspök kifejtette, álláspontja egybeesik Traian Basescu államfőével, aki Koszovónak autonómiát kívánna adni, hasonlóképpen biztosítsanak autonómiát Székelyföldnek is. Fontosnak tartja, hogy alakuljon ki magyar–magyar párbeszéd. Szerinte példát kellene venni Traian Basescutól, aki Szász Jenővel szóba állt, míg az RMDSZ vezetői elutasították a párbeszédet. Ugyanilyen lényeges a magyar–román párbeszéd is, de nem RMDSZ–román párbeszéd. „Az RMDSZ nem sajátíthatja ki magának a magyarság közképviseletét, ebbe a román–magyar politikába be kell vonni a magyar polgári és egyházi élet képviselőit is”, fogalmazott. Ugyanakkor kiemelte, hogy a mindenkori magyar kormánynak is támogatnia kellene küzdelmüket, szakítani kellene a kádári nemtörödőmséggel és a grósz károlyi politikai diskurzussal. Magyarországról Raffay Ernő történész szólalt fel, aki az autonómia különböző formáinak történetét tekintette át, hangsúlyozva, hogy most éles fordulópont elé érkezett az erdélyi magyarság. Ezután Csapó I. József felolvasta a székely nagygyűlés kiáltványát, amelyet a jelenlévők közfelkiáltással elfogadtak. Ebben hangsúlyozzák, hogy a székely települések, a történelmi Székelyföld lakói követelik: Autonómiát a Székelyföldnek – Szabadságot a székelységnek, tartsák tiszteletben az 1918. december 1-i gyulafehérvári határozatban tett ígéreteket, Románia parlamentje és kormánya tartsa tiszteletben a vállalt nemzetközi kötelezettségeket és garantáljon a szülőföldjén őshonos székely közösség számára teljes s tényleges egyenlőséget. Románia parlamentje hagyja jóvá Székelyföld autonómia statútumát, töröljék az alkotmányból a nemzetállam kifejezést, az Európai Unió tegye Románia csatlakozási feltételévé Székelyföld autonóm közigazgatási régió létrehozását, az ENSZ gyakoroljon felügyeletet Székelyföld autonóm státusának rendezése felett. Az ünnepség áldással, a himnusz, székely himnusz eléneklésével fejeződött be. /Több mint húszezer ember tett hitet az autonómia mellett. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 16./

2006. augusztus 28.

„Tisztelt Ceausescu elvtárs, tisztelt házigazdáink! Pártunk megbízásából nyílt szívvel, a legmesszebbmenőkig való együttműködés szándékával jöttünk ide. Beszélgetésünk, tárgyalásunk első szakasza arról győz meg bennünket, hogy népeink, pártjaink érdekében további együttműködési lehetőségek állnak előttünk.” – mondta Grósz Károly köszöntő beszédében Ceausescu tiszteletére, Aradon, 1988. augusztus 28-án. Göncz Kinga külügyminiszter augusztus 28-án Bukarestbe látogat, ahol román kollégája, az RMDSZ elnöke, valamint a kormányfő is várhatóan tárgyalásra invitálja majd. Sorskérdések kerülnek napirendre: az észak-erdélyi autópálya, a Sapientia Egyetem finanszírozása és a kisebbségi törvény. A diplomáciai esemény- és kapcsolattörténet kutatója a romániai levéltári kutatások során feltárt különböző típusú levéltári dokumentumok tartalomelemzéséből levonható következtetést is megkockáztathat: a magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partner szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes, az elmúlt évek fejleményei azt mutatják, hogy a két ország viszonyát továbbra is a magyar kisebbséggel kapcsolatos alapvető nézeteltérések jellemzik. A román politikumnak a magyarveszélyre való hivatkozása mint állandó fenyegetettségi tényező van jelen a sajtóban, közpolitikában, parlamenti vitákban, nemzetközi kapcsolatokban. S jelen van a mostani látogatáson is, éppen a dicstelen, elvtársias légkörű aradi találkozó évfordulóján. Varga Andrea kutató szerint lehetséges talán, hogy azt, amit öt évtized, vagy közel egy évszázad román és magyar politikai (diplomáciai) kapcsolattörténete, a magyar külpolitika nem oldhatott meg, most majd sikerül megoldani. Lehetséges, hogy „igaz ügy szolgálatában” megjelenő politikai tényező újfent „az országok fejlődését befolyásoló nagy felelősséget” képviseli, aki fogást is talál a román tárgyalófélen, annak magyar tagjai révén. /Varga Andrea: Magyar-magyar kapcsolatok ’89 előtt, Arad után. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 28./

2006. augusztus 30.

Varga Andrea történész kutatásai alapján tekintette át a magyar-román tárgyalásokat, visszamenve Grósz Károly rossz emlékű 1988-as aradi látogatására. Göncz Kinga augusztus 28-án Bukarestbe látogatott. A román és magyar kapcsolattörténet tompítani képes a várakozás optimista hangoltságát. A két ország viszonyában folytonosan kiemelt szerepet játszott a kisebbségi kérdés, főként a magyar diplomácia nézőpontjából. A magyar kisebbség mindenkori helyzete minőségileg függött Bukarest magyarságpolitikájától. Az 1948-49-ban kiépült sztálini típusú rendszer alapvetően megváltoztatta a két ország kapcsolatrendszerét. A sztálini államközi rendszerben a külpolitika diplomáciai jelentősége devalválódott, degradálódott. A pártközpontú külkapcsolatokra szakosodott külügyi apparátusok igyekeztek a nemzetek közötti ellentéteket háttérbe szorítani. Az 1956-ban hatalomra került, Kádár János nevével fémjelzett politikai vezetés a problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett – ezt is várta el tőle a Kreml. A mosolydiplomáciát erőltették, annak ellenére, hogy a hatvanas évek első felében a budapesti külügyminisztériumban is felismerték: Romániában a nacionalizmus a párt- és állampolitika hivatalos, bár nem nyilvános részévé vált, és a magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlik. Ennek ellenére az 1956-ot követő jó 30 évben az erdélyi magyarság problémáját minden esetben alárendelték a Moszkva által megkövetelt szívélyes „jószomszédi” politikának. A budapesti külügyminisztérium illetékesei számos – évek óta húzódó, megoldatlan, vitás – kérdésre hívták fel a pártvezetés figyelmét. (Például már ekkor javasolták, hogy az 1955-ben egyoldalú román lépésre megszűnt kolozsvári Útlevélhivatalt – már konzulátusi rangban – újra meg kellene nyitni, könnyíteni kellene a kölcsönös látogatás feltételeit stb.) Ennek ellenére az 1958. február 20-28. között Romániában „vendégeskedő” Kádár János és Kállai Gyula a bukaresti tárgyalásokon – a román fél szándékának megfelelően – a „kényes” problémákat még csak föl sem vetették, mindenben elfogadták a szomszédok ajánlásait. A román fél ugyanis ügyes taktikával elérte, hogy semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor! A közös nyilatkozatban – az eredeti magyar javaslat ellenére – még csak utalás sincs a nemzeti kisebbségekre. Kádár és Kállai látogatása tulajdonképpen két momentum miatt maradt emlékezetes az erdélyi magyarság köreiben. A Marosvásárhelyre érkező delegáció nevében Kállai Gyula a Simó Géza Bútorgyárban megtartott nagygyűlésen előbb „megdicsérte” az RMP vezetését a kisebbségpolitikájáért („Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén, [...] a szabad nyelvhasználat természetessé vált.”), majd sorra került „Erdély kérdése”. Először is kijelentette, hogy „a magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé”, és „felelevenítették a határkérdést”. Majd gyorsan hozzátette: „Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje, és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját”. Kállai után két nappal, a bukaresti nagygyűlésen Kádár kijelentette, hogy „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”. Majd Kolozsvárott tartott beszédében leszögezte: „Mi természetesen elsősorban forradalmárok vagyunk. A határok problémája csak alárendelt kérdés...” Kállai és Kádár kijelentései nagy megdöbbenést keltettek az erdélyi magyar tömegekben. Sokan sejtették, hogy ez nem mást jelent, mint hogy Budapest „levette a kezét” az erdélyi magyarságról, és Bukarest szabad kezet kapott az asszimilációs politikájához. A félelmek igen hamar beigazolódtak. A találkozó után egy évvel bejelentette a bukaresti politikai vezetés a két kolozsvári egyetem, a Bolyai és a Babes „egyesítését” – amihez egy szava sem volt Kádáréknak – sőt, az 1959 júliusi titkos bukaresti tárgyalásain Kállai Gyula megnyugtatta a román partnereit (köztük N. Ceausescut!), hogy „pártunk Politikai Bizottsága tagjainak az a véleménye, hogy e kérdést az önök belső ügyének tekintik.” A két ország viszonya a hetvenes évek elején sem volt probléma-mentes. Hiába volt több magas szintű találkozó is a két ország párt-és állami vezetői között (1972. február 24-26. közt Bukarestben tárgyalt a Kádár János vezette párt- és kormánydelegáció), valódi előrelépés nem történt. Ekkor már a budapesti külügyi vezetés is tisztában volt vele, hogy az RKP vezetésének „alapvető célja továbbra is a nemzetiségek gyors asszimilálása”. A Kádár-Ceausescu találkozó közvetlen előzménye Lázár György miniszterelnök 1976. december 20-21-i bukaresti látogatása volt, amelyen a felek – a közös közlemény szerint – megállapodtak abban, hogy „az illetékes szervek gyorsítsák meg a kishatárforgalmi egyezmény megvalósítását, fejezzék be a konzulátusok (kölcsönösségi alapú) létesítésére vonatkozó tárgyalásokat, terjesszék ki a magyar-román turisztikai együttműködést (beleértve a két ország lakossága közvetlen kapcsolatainak bővítését is)”. Ugyancsak ekkor állapodtak meg abban, hogy „meggyorsítják” a budapesti román, ill. bukaresti magyar kultúrházak megnyitását. (Erről még 1969-ben állapodtak meg!) Kádár és Ceausescu 1977. június 15-16-i nagyváradi-debreceni „baráti találkozó” magyar diplomáciai sikernek bizonyult. Ceausescu ugyanis hajlandó volt a közös nyilatkozatban kitérni a nemzeti kisebbségekre is, és magyar javaslatra bekerült az a kitétel, miszerint a két ország nemzetiségei „híd” szerepet töltenek be a kapcsolatok építésében. Megállapodtak arról, hogy mihamarabb megnyitják a kolozsvári, ill. debreceni főkonzulátusokat és a budapesti, ill. bukaresti kulturális központokat. Azonban, hogy a román fél – következetesen és kiszámíthatóan – nem tarja meg a korábbi ígéreteit. A kulturális központok 1989-ig nem is nyílhattak meg. A magyar főkonzulátus is csak a megállapodás után két évvel, 1979-ben nyithatta meg kapuját (hogy aztán egyoldalú román döntésre 10 év múlva megszűnjön). Az MSZMP legfelső vezetése tisztában volt a magyar kisebbség helyzetének fokozatos romlásával, amely a nyolcvanas évekre elviselhetetlenné vált. Ennek ellenére Kádárék nem léptek fel határozottan a helyzet javítása érdekében. Ennek okát egy hetvenes évek végi belső feljegyzésben így rögzítették: „Az MSZMP politikájának fő irányvonala, hogy előmozdítsa a MNK és a RSZK kapcsolatainak erősítését a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus elvei alapján. (...) Az alapvetően problematikus kérdéseket napirenden tartjuk, és találkozóinkon azokat szóvá tesszük. Változatlanul érvényes, hogy a román relációban türelmes, higgadt magatartást kell tanúsítanunk és érdekeinket szívósan és következetesen kell képviselnünk. (...) A nemzetiségi kérdést úgy tekintjük, mint amelynek megoldása minden ország belső ügye. Nem kívánunk abba kívülről beavatkozni.” A nyolcvanas évek elejétől fokozatosan elhidegül a viszony a két pártvezetés közt, aminek okaként említhető Kádár személyes ellenszenve Ceausescuval szemben, akivel nem volt hajlandó találkozni. 1988-ban színre lépett az új első titkár, Grósz Károly. Grósz abból indult ki: „nem tehetjük meg, hogy két szomszédos szocialista ország első számú vezetői több mint tíz év óta nem találkoztak”. Noha a Külügyminisztérium, és a pártvezetés reformerei is azt javasolták, kösse előre tisztázott szigorú feltételekhez a találkozót, Grósz csak magamagára hallgatott. Ennek meg is lett az eredménye. Az 1988. augusztus 28-i aradi magyar-román csúcstalálkozó román relációban a magyar diplomácia egyik legnagyobb kudarcának tekinthető. Összefoglalásul megállapítható, hogy az 1956 és 1989 közti évtizedekben a magyar párt-és állami vezetés mindvégig – a Moszkva által elvárt – problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett. A magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partnerek szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes. /Varga Andrea: Arad 1988/2006. A mosolydiplomácia nem talál fogást. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./

2008. augusztus 1.

Húsz éve, 1988. augusztus 28-án munkatalálkozót tartott Aradon Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának főtitkára, miniszterelnök és Nicolae Ceausescu, a Román Kommunista Párt KB főtitkára, a Román Szocialista Köztársaság Államtanácsának elnöke. Kádár János és Nicolae Ceausescu 1977. júniusi debreceni–nagyváradi megbeszélése óta 11 évnek kellett eltelnie az újabb kétoldalú magyar–román csúcstalálkozóig. Az összességében nyolcórányi tárgyalásokat a felek pozitívan értékelték, a „kölcsönös megértés” jelentőségét hangsúlyozták. A találkozót a közvélemény utólag a magyar fél diplomáciai vereségeként értékelte. 1988 nyarán hangvételében is szokatlan, ingerült vita zajlott a szocialista tábor két országa között, amihez az alapot a romániai magyar nemzetiség helyzetéről érkező aggasztó hírek szolgáltatták, nem utolsó sorban a romániai falurombolás kapcsán. A terv elleni több tízezres budapesti tiltakozó tüntetés június végén, majd erre válaszul a kolozsvári magyar főkonzulátus Bukarest általi bezáratása a helyzet elmérgesedését jelezte. Az MSZMP Politikai Bizottsága a megbeszélésekre 10 pontos javaslattal készült, köztük szerepelt a politikai kapcsolatok hiánya, a lakossági kapcsolatok akadályozása, a menekülők problémája, a kolozsvári főkonzulátus bezárása és a bukaresti Magyar Kultúra Háza megnyitása. A tárgyalásokon Grósz 25 perces beszédben ismertette a magyar álláspontot, válaszul Ceausescu két és fél órás expozét tartott. A négyszemközti találkozón csak a hivatalos román tolmács vett részt, a magyar delegáció tagjai nem is tudták meg, hogy ott mi hangzott el. A PB álláspontjával ellentétben Grósz elfogadta, hogy falurombolás nincs, és válaszra sem méltatta, amikor Ceausescu közölte: a kolozsvári főkonzulátus kiutasított diplomatáit tulajdonképpen le kellett volna tartóztatni. A Grósz jóváhagyásával kiadott közös közlemény teljesen a román fél álláspontját érvényesítette. 1991-ben a Társadalmi Szemle című folyóiratnak adott interjújában Grósz Károly így nyilatkozott: a Ceausescu által a tárgyalások megkezdésére kijelölt határidő rövidsége, valamint a helyszínekre vonatkozó javaslat lényegében csapda volt a magyar delegáció számára. Minden azt tükrözte, hogy a Ceausescu a találkozót saját céljaira akarja felhasználni. /Húsz éve történt: Rendszerváltás Kelet-Európában. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 30., folyt. aug. 1./

2009. február 5.

Ami megismétlődhet, az, úgy látszik, megismétlődik, ha magyar–román viszonyról van szó. Jelesen a mesterségesen táplált kisebbrendűségi érzés (,,Merjünk nagyon kicsik lenni!”), a túllihegett jószomszédi viszony egyoldalú (!) fenntartása, akár Románia és Magyarország, akár Szlovákia és Magyarország, akár Szerbia és Magyarország, akár Ukrajna és Magyarország viszonyáról van szó (,,Ne sértsük meg a szomszédok érzékenységét!”). Hát mi nem is sértjük, 1945 óta pedig különösképpen nem. Ez már a ,,dicsőséges” szocializmus és internacionalizmus kora volt a Kárpát-medencében is, a becstelen nemzetárulás után Kádár János Marosvásárhelyre ment, hogy kimondja: Magyarországnak semmiféle területi igénye nincs Romániával szemben, hozzátette, hogy pártja és kormánya semmilyen módon nem kíván beavatkozni a szomszédos baráti ország belügyeibe, az erdélyi magyarsággal szembeni román bánásmódba. Következhettek az erdélyi magyarokkal szembeni megtorlások, a Bolyai Egyetem felszámolása, az iskolák ,,eltagozatosítása”, a mértéktelen román betelepítések erdélyi városokba (később már falvakba is!). Kádár elvtársnál csak utóda, Grósz Károly viselkedett ostobábban, aki besétált Ceausescu csapdájába. Kádár szellemi örökösei csak gumilövedékekkel lövetik nemzettársaikat, véresre veretik őket, s nincs következmény a nagy magyar demokráciában. Kifelé pedig folytatódik a gazsulálás, Medgyessy Péter Adrian Nastase társaságában az Erdély elszakítását ünneplő ,,nagy egyesülés” évfordulóját a budapesti Kempinski Szállodában ünnepelte /2002-ben/, s hallgatta megilletődve: ,,Ébredj, román... vége a barbárok (magyarok) uralmának. ” Ezt folytatja Gyurcsány Ferenc kormányfő, s hiába mondja a magáét egyedül és igazi döntési jogkörök nélkül Sólyom László köztársasági elnök, az ő szavára nevetgélnek a ,,baráti” szomszédok. Basescu államfő budapesti hivatalos látogatásán kimondta: Romániában soha semmiféle kollektív jog és autonómia nem biztosíttatik a magyarok számára. /Magyari Lajos: A Kempinski-szindróma (Kárpát-medence) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 5./

2009. június 16.

Június 16-án húsz éve temették újra Nagy Imrét. Nagy Imre és társai exhumálását és újratemetését hatalmas viták előzték meg a már szétesőben lévő MSZMP felső vezetésében, az elvtársak féltek, mi fog történni a temetésen. Az ‘56-os Intézet néhány napja közzétette annak a 185 ismert besúgónak a névsorát, akiket mozgósítottak 1989. június l6-án, megbízták őket, hogy figyeljenek, ki mit beszél, hogyan viselkedik. Felesleges volt Grósz Károly akkori miniszterelnöknek és a hozzá közel állóknak vízágyúkról vizionálniuk, a több százezres tömeg méltóságteljesen emlékezett. Igaz, hogy néhány beszéd felháborította az elvtársakat, de leginkább az akkor még fiatal, kezdő politikus Orbán Viktor szónoklata, aki akkor vált Magyarország egyik ismert politikusává. Elmondotta ugyanis, hogy Nagy Imre kormányának követelései – a többpártrendszer, a magyar függetlenség és a szovjet csapatok kivonása Magyarországról – mit sem vesztettek aktualitásukból. Ezzel megkezdődött a vértelen magyar forradalom, és megbukott egy hazugságokon alapuló rendszer. Kádár János halála azt is jelentette, hogy a vérrel megpecsételt titok – Nagy Imre és mártírtársai nevét kimondani sem lehetett – nem titok többé. Hogy a 185 besúgó miket jelentett, talán nem is fontos. Megkezdődött valami, amit már nem lehetett vízágyúkkal és besúgókkal megállítani. /Bogdán László: A magyar bársonyos forradalom kezdete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 16./


lapozás: 1-12




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998