udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 7 találat lapozás: 1-7
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Husák, Gustáv

1997. március 6.

Negyven évvel ezelőtt, 1957. márc. 8-án halt meg a mirovi börtönben Esterházy János. Életművének állított emléket Molnár Imre /Esterházy János (Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997/. Esterházy Jánost 1932-ben választották az Országos Keresztényszocialista Párt elnökének, ettől az időponttól fogva vezető szerepet játszott a két világháború közötti szlovákiai magyarság életében. A parlamentben mindig kiállt az igazság mellett, így cselekedett 1942-ben is, amikor a szlovák parlamentben egyedül, egyetlen magyar képviselőként a zsidók deportálása ellen szavazott. A háború végén nem menekült el, Gustáv Husák parancsára letartoztatták, először a Szovjetunióba hurcolták, onnan hazaengedték, megszökhetett volna, de igazságának tudatában vállalta a törvénytelenséget, akkor a szlovák hatóságok ítélték el. Meg kell ismerni Esterházy János munkásságát, erkölcsi és lelki tartását. Gróf Esterházy János halálának 40. évfordulója alkalmából márc. 7-én Budapesten, az Országházban ünnepi tudományos emlékülést tartottak a Határon Túli Magyarok Hivatala és az Eötvös Lóránd Tudományegyetem rendezésében. Az emlékülésen megjelent Malfatti-Esterházy Alíz, Esterházy János lánya. Nem tisztelt mg a jubileumi emlékülést jelenlétével az Országgyűlés egyetlen képviselője sem, leszámítva az ülést megnyitó Kórodi Máriát, a házelnök helyettesét. Neves magyar történészek méltatták Esterházy helytállását, életútját: Balogh Sándor /Esterházy János és a felvidéki magyarság sorsfordulói/, Gergely Jenő előadásában /Esterházy János kereszténysége és a keresztényszocialista politika/ azt emelte ki, hogy Esterházy életútját végigkísérte a keresztény emberszeretet és a szociális igazságosság, Izsák Lajos a benesi dekrétumok hatásáról és a felvidéki magyarság kitelepítéséről beszélt /A benesi dekrétumok és a felvidéki magyarság tragédiája/, végül Molnár Imre szlovákiai származású történész Esterházy rehabilitálásával kapcsolatos problémákat elemezte /Esterházy János mártíromsága és utóélete, hangsúlyozva, hogy azok a szlovák fél elutasító magatartásából fakadnak. /Új Szó (Pozsony), márc. 8./ Az ülésen szó volt Molnár Imre most megjelent munkájáról: Esterházy János /Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997/ is. Esterházy János a felvidéki Egyesült Magyar Párt elnöke volt, a szlovák parlamentben 1942-ben egyedül /egyetlen magyar képviselőként/ a zsidók deportálása ellen szavazott. 1945-ben letartóztatták, először a Szovjetunióba vitték, ahonnan azután visszahozták, majd a csehszlovák hatóságok ítélték először halálra, majd életfogytiglani börtönre.

2002. december 4.

Ébert Tibor életműve elválaszthatatlan szülővárosa, Pozsony múltjától és örök jelenétől. Prózai írásainak és verseinek drámaisága és mondhatni: egész drámaírói útja az elveszített, elidegenített szülőváros létéhez kötődik. Ébert Tibor abszurd drámái először Franciaországban arattak sikert; későbbi: Bocatius Jánosról, Klapka Györgyről, Bartók Béláról és Esterházy Jánosról írt drámái (is) a Felvidékhez kapcsolják későn indult, mindenképpen szabálytalan életpályáját. (1926-ban született Pozsonyban, zenei, jogi, filozófiai tanulmányokat végzett; nyugdíjazásáig a budapesti Állami Hangversenyzenekar muzsikusa volt.) Ébert Tibor új könyve a Kaleidoszkóp /(C.E.T.) Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 2002./ novellák, portrék, útirajzok gyűjteménye és lírai életrajztöredék ("Önéletrajz-fantázia") is ugyanakkor. Az író a kötet első ciklusában a huszadik századi magyar történelem mártír alakjának, a vértanú és máig rehabilitálásra váró gróf Esterházy Jánosnak állít emléket. Ebből közölt részletet a lap. Pozsonyi magyar értelmiségiek 1945-ben emlékiratban fordultak a csehszlovák kormányhoz a szlovákiai magyarok érdekében, kérve a magyarellenes intézkedések leállítását. A memorandum érdekében Esterházy kihallgatást kért Gustav Husák belügyi megbízottól - a későbbi államelnöktől. Husák letartóztatta a nála megjelent Esterházyt és átadta a KGB embereinek. 1945. június 25-én a pozsonyi szovjet parancsnokság őrizetbe vette őt. Esterházy Jánost a vele letartóztatott Neumann Tiborral, Csáky Mihállyal, Teszár Bélával, Jabloniczky Jánossal, Párkány Lajossal, Böjtös Józseffel, Vircsik Károllyal, Szüllő Sándorral és Birnbaum Frigyessel Moszkvába deportálták. Koncepciós perükre a moszkvai butirszkajai börtönben került sor. Esterházy Jánost tíz évre ítélték. Közben odahaza Szlovákia első számú háborús bűnöseként akarták elítélni. Koncepciós per volt A Nemzeti Bíróság elfogatóparancsot adott ki a szökésben lévő Esterházy János ellen. /!/ Micsoda komédia! A Szlovák Nemzeti Bíróság tanácsa Karol Bedana elnökletével mintegy 15 percnyi tanácskozás után in contumaciam kimondta az ítéletet: halál. Kötél általi halál. "Azért kötél általi, mert az agyonlövetést általában becsületes halálnemnek tartják, és az eljárás során nem merültek fel olyan körülmények, amelyek a halálbüntetés végrehajtásának ilyen módját indokolnák." De elhangzik egy másfajta indoklás is Igor Daxner szájából, aki a bíróság elnöke. Dr Anton Rasla ügyész kérdésére, hogy miért kellett olyan szigorú ítéletet hozni Esterházy ügyében, Daxner azt válaszolta: "De hiszen ő magyar". Karol Bedrana, a perek hírhedt bírája, elutasította a kegyelmi kérvényt. Esterházy ott messze, a gulagon nem tud semmiről. Elhatalmasodik rajta a tuberkulózis. Barátai kegyelmi kérvényt adtak be. Végül döntöttek: nem fogják kivégezni. A halálbüntetést átváltoztatták börtönbüntetésre. A Szovjetunióból hazahozták, de börtönben maradt. Végül a morvaországi Mirov börtönében őrizték. Egyre romlott a fizikai állapota. Már csont és bőr, alig tud járni. 1955. május 9. Csehszlovákiában általános amnesztiát hirdettek. Esterházyt két szomszédja támogatta, olyan gyenge volt. A kapu kinyílt. Őrök megállították a menetet, a tántorgó Esterházynak vissza kellett jönnie.. Esterházy már annyira gyenge volt, hogy állni sem tudott, vacogott a hidegtől, vért hányt. Az őrök hordágyon vitték a beszélőbe. Testvére a börtön igazgatójától próbálta kikönyörögni, hogy a foglyot átvigyék a nyitrai kórházba. A válasz: "Nem adom ki maguknak a foglyot, sem élve, sem halva." 1957. március 8. Távirat Mirovból: "Fivére meghalt ma. Hamvasztással temetjük." Testvére kérte, hogy az urnát adják ki neki, hogy Újlakon eltemethesse édesapja sírjába. A börtönparancsnok így válaszol: "Egyszer már megmondtam, nem adom ki a foglyot sem élve, sem halva." Azóta eltűnt az urna. /Esterházy Jánosról születésének századik évfordulóján. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 4./

2007. március 3.

2007. március 8-án emlékezünk Esterházy Jánosra (1901–1957), a felvidéki katolikus keresztény szocialista politikusra, aki Csehszlovákiában, a mirovi börtönben 1957. március 8-án halt meg. Esterházy Jánosra 1936-ban az Egyesült Magyar Párt elnöke lett. Többször felszólalt a prágai parlamentben a nemzetiségi jogok teljes megvalósításáért. Hangoztatta: az én emblémám a kereszt, és nem a horogkereszt. 1942. május 15-én a pozsonyi parlamentben egyedül ő szavazott a zsidók deportálása ellen, ezt személyes keresztény meggyőződésből tette. 1945 áprilisában a kommunista vezetők (Gustáv Husák) letartóztatták Esterházyt, a magyar kisebbség vezetőivel együtt, Pozsonyban hazaárulással és Csehszlovákia szétverésével vádolták, majd halálra ítélték. Szovjet börtönökbe hurcolták, majd Csehszlovákiába került vissza, ahol életfogytiglanra ítélték. A csehek és szlovákok fasisztának bélyegezték, a szlovákiai magyarok nemzetmentőként tekintenek rá. Számos általa megmentett zsidó család is igazolta Esterházy János hősi magatartását. 1991-ben a pozsonyi dómban Frantisek Miklosko, a szlovák parlament elnöke magyar nyelvű gyászmise keretében emlékezett meg róla. 1992-ben a szlovákiai magyar lelkészek tartottak az olmützi (Olomouc) dómban emlékére gyászmisét. A Szovjetunió 1993-ban rehabilitálta Esterházyt, de két állam, Cseh és Morvaország, illetve Szlovákia a mai napig sem rehabilitálta őt. A csúzi (Szlovákia) kastélyban emlékszobát rendeztek be Esterházy János gróf tiszteletére. Az osztrák és a magyar parlament 2001-ben, születésének 100. évfordulóján ünnepi ülésen emlékezett meg róla. /Makovitzky József, Rostock: A szlovákiai „Wallenberg”. Esterházy János gróf emlékezete (1901–1957). = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 3./

2007. március 6.

Esterházy János, a két világháború közötti időszak meghatározó felvidéki magyar politikusa 50 évvel ezelőtt, 1957. március 8-án mártírhalált szenvedett Csehszlovákiában, Mirov börtönében. A Rákóczi Szövetség Esterházy-emlékévvé nyilvánította a 2007-es esztendőt, ennek jegyében szülőhelyén, a magyarokat már alig számláló Nyitraújlakon elhelyezik a magyar–szlovák megbékélési kápolna alapkövét. Esterházy János 1901. március 14-én született Nyitraújlakon. Középiskoláit Budapesten végezte. 1932. december 14-én lett a Keresztény Szocialista Párt vezetője, majd a Csehszlovák Köztársasági Magyar Népszövetségi Liga elnökévé választották. 1935-ben képviselői mandátumot szerzett a prágai nemzetgyűlésbe, ahol ellenzéki politikusként a magyarság érdekeinek védelmezője volt. 1936-ban az Egységes Magyar Párt ügyvezető elnökévé választották. Benes a magyar pártnak kormányzati szerepet, Esterházynak tárca nélküli miniszteri posztot ajánlott fel, ő azonban visszautasította azt mindaddig, amíg a kormány érdemi lépéseket nem tesz kisebbségi politikájában. 1938-ban, az első bécsi döntés után Szlovákiában maradt, a mintegy 65–70 ezer oda szakadt magyarral együtt, bár Magyarországon felsőházi bársonyszék és tárca nélküli miniszterség várta. A második világháború kirobbanásakor részt vett a lengyelországi menekültek magyarországi befogadásának szervezésében. Az önállóvá vált Szlovákia parlamentjének egyetlen magyar képviselőjeként 1942. május 15-én egyedül ő volt az, aki nem szavazta meg a zsidók deportálását elrendelő törvényt. Nyitraújlaki házában üldözött zsidókat bújtatott. Magyarország 1944-es náci megszállása ellen memorandummal tiltakozott. 1944 karácsonyán Budapesten a nyilasok letartóztatták, halálosan megfenyegették, amiért nem hajlandó pártját nyilas párttá szervezni. Háborúellenes nyilatkozatai miatt a Gestapo is üldözte. A háború után szlovákiai magyar értelmiségiekkel memorandumban kérte a csehszlovák hatóságok védelmét az üldözésnek, jogfosztottságnak kitett magyar lakosság részére. A memorandum átadása érdekében kihallgatást kér Gustáv Husák belügyi megbízottól, aki letartóztatta és átadta őt szovjet hatóságnak, az NKVD pozsonyi rezidensének. 1945 júniusában Moszkvába hurcolták, koholt vádak alapján tíz évi munkatáborra ítélték. A gulágok poklát megjáró Esterházy végzetes tüdőbetegséget kapott. Távollétében Pozsonyban 1949. szeptember 16-án a Csehszlovák Köztársaság felbomlasztásának és a fasizmus kiszolgálásának vádjával kötél általi halálra ítélték, a halálos beteget a szovjet hatóságok 1949-ben kiadták. Ügyvédje kegyelmi kérvényére Klement Gottwald államfő a halálos ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. Végigjárja Csehszlovákia szinte minden börtönét. Kegyelmet, könnyítést soha nem kapott. Börtönéből érkező üzenetei arról szóltak, átadta magát Isten akaratának, szenvedéseit, életét a magyarság felszabadulásának ajánlotta fel. Életének utolsó napjaiban kérte, szállítsák a nyitrai börtönbe, hogy szülőföldjén érje a halál, de kérését megtagadták. Csehszlovákia egyik legkegyetlenebb politikai börtönének, a morvaországi Mirovnak kórházában halt meg 56 éves korában, 12 évnyi rabság után. Azonnal elhamvasztották, kiadatását sem engedélyezték. Földi maradványainak hollétéről mindmáig csupán bizonytalan információk léteznek. Rehabilitációjára csak Oroszországban került sor, Szlovákiában máig hazaárulóként, fasiszta háborús bűnösként tartják számon. /Péntek László: 50 éve szenvedett mártírhalált gróf Esterházy János. Szovjetunióban rehabilitálták, Szlovákiában még fasiszta háborús bűnös. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 6./

2007. március 7.

Esterházy János a múlt század nagy magyar mártírjainak egyike, méltán állítható Márton Áron és Mindszenty József mellé. Ő is védte nemzetét, a felvidéki magyarságot, és őrizte, megvallotta hitét a legnehezebb időkben is. Méltó arra, hogy a róla szóló emlékezést pontosítsák. Érdemes idézni Esterházy János szavait, aki a pozsonyi parlamentben egyedül szavazott a zsidók deportálásáról szóló törvény ellen 1942. május 15-én (nem 16-án), kifejtve: „mint az itteni magyarság képviselője leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom. ” Molnár Imre megírta életrajzát (Esterházy János, Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997), ebből nyomon követhető, hogy mindig bátran helytállt. Pontosítani kell letartóztatását is. Sokan tanácsolták neki, hogy meneküljön el, ő azonban Pozsonyban maradt, nem akarta elhagyni népét. 1945. április 20-án maga ment el Gustáv Husák belügyi megbízotthoz, bejelentette, ő nem szökik el. A kommunista Husák letartóztatta Esterházy Jánost, majd 1945. június 25-én átadta a szovjet hatóságoknak. A Szovjetunióba vitték Esterházy Jánost a pozsonyi magyar vezetőkkel együtt, Esterházyt tíz év börtönre ítélték. Távollétében a pozsonyi bíróság halálra ítélte a szovjet munkatáborban raboskodó Esterházyt. A bíróság kérte a Szovjetuniótól Esterházy kiadatását. 1949-ben a szovjet hatóságok kiadták őt. A köztársasági elnök a halálos ítéletet életfogytiglani börtönre változtatta. Esterházy János sokat szenvedett a börtönben, súlyos tüdőbaj gyengítette. Az utolsó időben már hordágyon vitték beszélőre, amikor testvére látogatta, de akkor sem kegyelmeztek neki, nem vitték kórházba sem. A mélyen vallásos ember elmondta, hogy elfogadja a keresztet, és szenvedését felajánlja a legszűkebb családért, a szélesebb családért, a felvidéki magyarságért és a legszélesebb családért, a magyar nemzetért. Így halt meg a börtönben, 1957-ben. /Udvardy Frigyes, Budapest: Esterházy Jánosról bővebben. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 7./ Előzmény: Makovitzky József, Rostock: A szlovákiai „Wallenberg”. Esterházy János gróf emlékezete (1901–1957). = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 3./

2007. szeptember 25.

A szlovák parlament határozatban szentesítette a felvidéki magyarok és a németek II. világháború utáni meghurcoltatását törvényesítő Benes-dekrétumok érinthetetlenségét. Magyarország elfogadhatatlannak és érthetetlennek tartja, egyben visszautasítja a Benes-dekrétumok megerősítéséről szóló szlovák parlamenti határozatot. Az 1945-ben kiadott Benes-dekrétumok a csehszlovák kormány és Eduard Benes csehszlovák köztársasági elnök intézkedései a II. világháború utáni új egységes csehszlovák nemzetállamnak a német és a magyar nemzetiségtől való megtisztítását célozták. A németek elűzése 1945. május elején kezdődött, ugyanebben az évben mintegy 660 ezer német nemzetiségű ember menekült el vagy űzetett ki (370 ezren menekültek el a visszavonuló német csapatokkal), a szervezett kitelepítés 1946. január 25-én indult meg. A Benes-dekrétumok alapján összesen 2 millió 996 ezer német kényszerült elhagyni az országot (az 1950. évi népszámlálás már csak 165 117 német anyanyelvű személyt regisztrált Csehszlovákia területén). Az első magyarellenes intézkedések egyike az ún. pozsonyi akció volt. 1945. május 5-én a Pozsonyban élő magyarok lakásaira szlovák katonák törtek, s a csomagolásra fél órát engedélyezve a magyar lakosság mintegy 90 százalékát a Duna-hídon áthajtották Ligetfaluba, ahol mintegy 20 ezren embertelen körülmények közé, internálótáborba kerültek. Az akkori pozsonyi belügyi megbízott, Gustav Husák nem vette át a pozsonyi magyarok írásbeli tiltakozását, s küldöttségüket sem fogadta. Egy ligetfalui tömegsírban 90 magyar fiatal holttestét temették el 1945 nyarán. A pozsonyi akció mintegy nyitánya volt az országszerte meginduló letartóztatásoknak, a magyar államhatáron való áttoloncolásoknak, a magyarok csehországi deportálásának és az ún. magyar-csehszlovák lakosságcserének. 1945 májusában elbocsátották a magyar közalkalmazottakat, majd a 69/45. számú SZNT (Szlovák Nemzeti Tanács) rendelet a „megbízhatatlan” magyarokat a magánalkalmazásból is menesztette. A rendeletek értelmében megszüntették a nyugdíjak folyósítását, mindennemű szociális segélyezést, az egészségügyi gondozást stb. Az 1945. október 1-jei, 88. számú elnöki rendelet értelmében a közmunka-kötelezettség a nők számára 18–45 éves korig, férfiak számára 15–55 éves korig terjedt, ennek a dekrétumnak alapján deportáltak több tízezer magyart cseh-morva területre. A nagyhatalmak nem akadályozták meg a deportálást, a magyar kormány a csehszlovák kormánynak a lakosságcseréről szóló ajánlata elfogadására kényszerült (1946. február 27.). A magyarellenes politikát betetőző lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött, s 1949. június 5-én fejeződött be. Ez idő alatt 73 273 szlovák hagyta el Magyarországot, és Szlovákiából 89 660 magyart űztek el. Ezután következett az erőszakos elmagyartalanítás, a reszlovakizáció. (A lakosságcsere összesített adatai egyes forrásokban eltérnek egymástól.) A Benes-dekrétumoknak halálos áldozatai is voltak. Az intézkedések közvetlen és közvetett áldozatainak számát a cseh történészek is 30–40 ezerre becsülik, a szudétanémet szövetségek ezt a számot közel negyedmillióra teszik. A szlovák szemléletből máig nem tűntek el az egykori téveszmék, miszerint „Csehszlovákiából már az első világháború után minden magyart ki kellett volna takarítani. ” – vélte Skultéty Csaba, a Szabad Európa Rádió egykori munkatársa, aki a magyar áttelepítési kormánybiztosának titkáraként élte meg a történéseket. /Érinthetetlen Benes-dekrétumok. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 25./

2007. szeptember 28.

Az utódállamok java részében izzik a magyarság elleni gyűlölet. Ennek kézzelfogható bizonyítékai a szlovákiai, a szerbiai magyarverések, az ukrajnai szigor, arra azonban, hogy egy EU-tagország törvényhozása a nemzeti megsemmisítésre utasító, azt törvényerőre emelő Benes-dekrétumokat megerősítse, a legelvakultabb nacionalisták sem számítottak. E rendeletek elsősorban a szudéta-németeket sújtották, de a magyarokról sem feledkeztek meg. Az első magyarellenes intézkedés 1945. május 5-én, Pozsonyban történt, ahol a magyarok lakására éjjel szlovák katonák törtek, a tulajdonosoknak fél órát hagytak a csomagolásra, majd a helybeli lakosság 90%-át a Duna-hídon át Ligetfalura hajtották, ahol 20 ezer fős, embertelen körülmények között működő internáló táborba zárták őket. Az akkori belügyi megbízott, a kommunista Gustav Husák nem volt hajlandó átvenni a magyarok tiltakozó levelét. A magyar kormány kénytelen volt elfogadni a csehszlovák kormány által felajánlott lakosságcserét. 1947. április 12-e és 1949. június 5-e között 73 273 szlovák hagyta el Magyarországot, illetve 89 660 magyart toloncoltak ki Szlovákiából. Ezután Szlovákiában megkezdődött az elmagyartalanítás, a reszlovakizáció könyörtelen folyamata. Európa akkor is hallgatott, most is hallgat. A szlovákiai példa megtorlás nélkül hagyása precedens értékű, táptalajt teremthet az utódállamokban jelenleg is viruló uszításnak, a nemzetgyűlöletnek, a kisebbségek minden eszközzel történő beolvasztási törekvéseinek. Romániában több magyar többségű településre érkeznek sokgyermekes vadidegenek gyanúsan sok pénzzel házat vásárolni. /Balta János: Hátborzongató hallgatás. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 28./


lapozás: 1-7




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998