udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 17 találat lapozás: 1-17
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Axente Sever, Ioan

1995. október 3.

A román sajtóban több támadó cikk jelent meg a Vasvári Pál-emlékmű felállítása miatt. Eugen Goia szohodoli ortodox pópa a gyulafehérvári Unirea lapban "A Mócföldön, Kőrösön a magyar politikusok által felállított emlékművet nem tűri el a föld" címmel égig magasztalta a mócok vezéreinek tetteit, Horea. Closca, Crisan, Avram Iancu érdemeit, majd Vasvári Pált és hadseregét ócsárolta. Szerinte az emlékmű merénylet a román nép valódi történelme ellen. Valójában 1848-ban ezen a vidéken Abrudbánya, Zalatna, Magyarigen, Boroskrakkó, Verespatak, Sárd nagyszámú magyarságát halomra gyilkolták - nem Vasvári csapatai. Egyetlen éjszakán, 1849 januárjában Nagyenyed 700 védtelen magyar lakosát ölte meg Axente Sever csapatával, Avram Inacu katonái a védtelen Felvincet felperzselték, magyar lakossága földönfutó lett. Axente Severről városnegyedet, iskolát neveztek el, majd 1993-ban szobrot emeltek Nagyenyeden, gaztettei színhelyén. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 3./ A Vasvári Pál-emlékművet júl. 9-én állították fel Kőrösfőn: 1412. sz. jegyzet.

1999. június 14.

Az erdélyi arisztokrácia a magyarságnak olyan vezéregyéniségeket adott, akik tudták és vallották: születésükkel nem csupán előjogok, de sokszor roppant nehezen teljesíthető kötelezettségek is szálltak rájuk, állapíthatta meg jogosan emlékezésében Tibori Szabó Zoltán. A Wesselényieket, a Bánffyakat, a Bethleneket, a Keményeket, a Telekieket úgy nevelték, hogy egyetlen pillanatra se feledkezzenek meg róla: tartoznak népüknek. Nem kivétel ez alól széki gróf Teleki Béla sem, aki éppen száz évvel ezelőtt, 1899. május 16-án született Kolozsváron. Politikusként is élete végéig az erdélyi magyarságot szolgálta. Neki köszönhető, többek közt az, hogy a második világégés végén Kolozsvár nem vált harcok színterévé. Kolozsváron 1944 nyarán az ő vezetésével alakult meg az Erdélyi Magyar Tanács, amely határozatban követelte, hogy Magyarország azonnal kérjen fegyverszünetet a szövetségesektől. Bár itthon szeretett volna maradni, menekülnie kellett. 1950-ben települt át az Egyesült Államokba, ahol nemsokára megalapította az Amerikai Erdélyi Szövetséget (AESZ), amelynek 1989-ig elnöke volt. Egyik megalapítója volt a New York-i Magyar Ház Társaskörének, és segítette az ottani Könyvtár- és Történelmi Társulatot, hogy évtizedeken át Erdély igaz történelmét tárgyaló könyvek sorozatát helyezhesse el amerikai egyetemi könyvtárakban, a román propagandakiadványok ellensúlyozására. Több mint harminc éven keresztül szerkesztette és kiadta a Transsylvania című, negyedévenként megjelenő folyóiratot. - Az utódok hálájáról sokat mondó tény, hogy születésének centenáriumán Teleki Bélára nem szülővárosában, Kolozsváron, hanem éppen Magyarigenben emlékeztek. Jún. 6-án, vasárnap került sor arra a református istentisztelettel és katolikus misével egybekötött ünnepségre, amelynek keretében a falu népének átadták a New York-i Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - Magyar Emberi Jogok Alapítványa) és mások által Teleki Béla emlékére adományozott traktort. Az adomány nagyszerűen illik annak a néhai Teleki Bélának az egyéniségéhez, aki mind az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE), mind pedig az Erdélyi Párt egykori elnökeként az erdélyi gazdasági élet fellendítésében aktív szerepet töltött be. Nyilvánvaló, hogy az adományozók ismerték az 1990. február 7-én elhunyt Teleki Béla egyéniségét, erdélyiségét, s tudták: a szórványmagyarság egyik legelesettebb falujának juttatott - utánfutóval és más eszközökkel felszerelt - traktorral bármilyen díszes szobornál is nagyobb és méltóbb emléket állítanak neki. Szerény emléktábla került az egykoron Bod Péter lépteit is visszhangzó magyarigeni református templom falára: "In memoriam / (1899-1999) / Gróf Széki Teleki Béla / (1899-1990) / születésének 100. esztendős évfordulójára. / A korszerű erdélyi mezőgazdaság úttörőjének szerető megemlékezéssel / Magyar Emberi Jogok Alapítványa / (New York)." - Gudor Botond, a falu református lelkésze évek óta azon munkálkodik, hogy az egyházi tulajdonban lévő épületeket rendbe hozza, nyáron magyar fiataloknak táborokat szervez, és magyar családokat próbál visszatelepíteni a Hegyaljára. A református templomból az ünneplők átvonultak a falu szélén álló kis, katolikus templomba, ahol Baróti László, a gyulafehérvári Mailáth Gusztáv Károly Katolikus Gimnázium igazgató-tanára celebrálta a szentmisét, majd kis ünnepségre került sor a templom kertjében található negyvennyolcas emlékoszlopnál. 1848. október 28-án 187 magyarigeni férfit végeztek ott ki Axente Sever csapatai, akiket napokkal később az emlékmű alatti tömegsírban temettek el. Az amerikai adományozók nevében a Floridában élő Székely Árpád, a Wass Albert Alapítvány titkára mondott beszédet, a katolikus mise után pedig felolvasták Hámos Lászlónak a magyarigeniekhez intézett üzenetét. Magyarigenben ma már csupán 11 református és 12 katolikus magyar él. /Tibori Szabó Zoltán. = Magyarigeni magyarok maradékai között Emlékezés a szórványban a száz éve született széki gróf Teleki Bélára. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./

2001. január 9.

A város pusztulásáról emlékezett meg jan. 7-én Nagyenyed magyar közössége. Pásztori Kupán István református lelkész kifejtette, hogy az emberi közösségnek joga és egyben kötelezettsége, hogy megemlékezzen mérhetetlen emberi szenvedéseknek kitett elődeiről. A történelmi tényekkel és igazsággal szembenézés igazi megbékélést és fejlődést hozhat el ezen a tájakon. Az RMDSZ néhány éve rendszeresen kezdeményezi a megemlékezést, miközben Nagyenyed egyik iskolájának udvarán áll Axente Sever szobra. Rácz Levente megyei RMDSZ-elnök emlékeztetett: akkor kezdődött el a Fehér megyei magyarság még mindig tartó szórványosodása. Jelenleg az itt élő magyarság már csak közösségi megmaradásáért küzd. A várfalon több mint egy évszázada márványtáblára vésett dátum áll: 1849 január 8. /Bakó Botond: Megemlékeztek az 1849. januári áldozatokról. Akkor kezdődött el Fehér megye magyarságának szórványosodása. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 9./ Ezen a napon rohanták meg a román csapatok Axente Sever vezetésével az itt élő magyarokat.

2002. november 12.

A Kemény Zsigmond Társaság /Marosvásárhely/ októberi ülésén Nagyenyed nagy korszakai és szenvedései címmel tartott előadást Király László nagyenyedi tanár, tankönyvíró. A kollégium régi professzorai és diákjai között volt Pápai Páriz Ferenc, Aranka György, Köteles Sámuel, Tótfalusi Kis Miklós, Bod Péter, Benkő József, Kőrösi Csoma Sándor, Barabás Miklós, Szász Károly, Kemény Zsigmond, Makkai Sándor, Áprily Lajos és Sütő András. Nagyenyed tragédiái: 1704 (virágvasárnapkor a labancok felégették, kifosztották a várost, huszonnyolc diák vesztette életét), 1784 (a móc parasztlázadás fájdalmas emléket hagyott a városlakók életében), 1848 (az Axente Sever által vezetett román csapatok megtámadták a várost, felégették a kollégiumot, az el nem menekült magyar lakosok felét lemészárolták, nyolcszázra becsülik a halálos áldozatok számát), 1918 (az impériumváltás esztendeje). A város csodálatos regenerálódási képessége: minden tragédia után képes volt talpra állni. Az idén megnyitott Magyar Ház is ezt bizonyítja. Ezután Hantz Lám Irén Város az őrhegy alatt című könyvét mutatta be. /Sz. L.: Kemény Zsigmond Társaság. Nagyenyed nagy korszakai és szenvedései. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 12./

2003. szeptember 4.

Az aradi Szabadság-szobor újbóli felállítása időpontjának közeledtével a nagy "hazafiak" mindent bevetnek, nehogy erre sor kerülhessen. Nemrég a Realitatea tv-ben, a Harc Romániáért műsorban rendezett beszélgetésnek is ez volt a célja. Az említett adásban Adrian Paunescu "válogatott szakértőket" hívott meg, valamennyien a szobor felállítása ellen érveltek. Felhozták, hogy nem korunk, az Európai Unió szellemiségét hordozza, hogy lebontását 1925-ben a király és a miniszterelnök személyesen határozta el. Akkoriban emellett az ugyancsak aradi Kossuth-szobrot semmisítették meg, továbbá Kolozsvárt a hét vezér közül négynek még ép szobrát, a Kárpátok őrének a városháza előtt álló szobrát, lebontották a dési Rákóczi-házat, megsemmisítették az ugyancsak dési óvári Árpád-kori tornyot, lebontották Kolozsvárt az 1821-ben épült Farkas utcai első magyar kőszínházat. És a tábornokok? A tizenhárom egyszerűen katonaszökevény volt. Különben a szobor nem a tizenhármat ábrázolja, hanem a történelmi Magyarország tizenhárom tartományát. Paunescu fel is sorolta azt a bizonyos tizenhárom magyar tartományt. Állításának "hitelessége" egyetlen ún. tartomány, Burgenland nevével is lemérhető. Nos, a szobrot 1880-ban állították föl, a Burgenland nevet pedig negyven évvel később, 1919 után agyalták ki az osztrákok. Ausztria magának követelte annak a négy határ menti megyének a németek által lakott területét, amelynek német neve -burggal végződik: Preßburg Pozsony , Wieselburg Moson , Ödenburg Sopron és Eisenburg Vas . Így a területet, mielőtt megkaparintották volna, Vierburgenlandnak, négyvár tartomány -nak mondták. A csehek azonban fürgébbek voltak, és 1919 januárjában Pozsony megyét Pozsonnyal együtt megszállták. A négyből ezután három -burg maradt, s ez Dreiburgenland háromvár tartomány lett, ami 1921-től Burgenlandra egyszerűsödött. Paunescu továbbá Bácskát is említette. Ilyen nevű tartomány sem létezett soha. Ez a név csupán tájfogalom. Persze, nem hagyta ki, valótlanságot sem, amely szerint a magyarok annak idején negyvenezer románt gyilkoltak meg és 230 román falut perzseltek föl. A korabeli osztrák felmérés szerint a forradalomnak és szabadságharcnak egész Erdély területén - beleértve a tífuszban elhunytakat is - mintegy 18 000 áldozata volt. Ebből 9-10 ezer magyar, 5-6 ezer román, a többi szász, zsidó stb. Például Gh. Barit is hasonló eredményre jutott. Amikor a műsor közben fölhívott aradi alpolgármester, Bognár Levente arról szólt, hogy 1848-49-ben a tizenhárom tábornok nem a románok ellen, nem Erdélyben harcolt, hanem a szabadságért, a történész megjegyezte, hogy a románok is a szabadságért harcoltak, de a Habsburgok oldalán. Nyilván eszébe sem jut föltenni a kérdést, hogyan lehet a szabadságért az elnyomó Habsburgok oldalán harcolni? Arról persze hallgatott, mint ahogy mások is mindenkor hallgatnak, hogy a bánsági, a bihari, a Kővár-vidéki románok lelkesen támogatták Magyarország és Erdély unióját, s a máramarosiakkal együtt, a forradalom ellen fegyvert fogó erdélyi románoknál nagyobb számban a forradalom oldalán, a Habsburgok ellen harcoltak, hogy képviselőik voltak az akkor Debrecenben székelő Országgyűlésben. Hallgatott, amint a nagy nemzetféltők mindenkor hallgatnak 1849. jan. 8-áról, amikor Axente Sever emberei lerohanták Nagyenyedet, és kirabolták, felégették, lakói közül mintegy 700-800 személyt, többségükben nőket, gyermekeket, öregeket kegyetlenül legyilkoltak. Elpusztították az erdélyi református egyház püspöki levéltárát és számtalan ősnyomtatvánnyal együtt a kollégium könyvtárának java részét. Asztalos Lajos feltette a kérdést: mit tesz az ilyen adások elhangzásakor érdekvédelmi szövetségünk? Talán tiltakozik? Úgy tűnik, inkább "nagyvonalúan" süketnek, vaknak teszi magát. /Asztalos Lajos: Szabadság-szobor... és környéke. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 4./

2003. szeptember 17.

Még 2003-ban fel kell állítani az aradi Szabadság-szobrot - fogalmazták meg a Területi RMDSZ-elnökök Konzultatív Tanácsának (TEKT) szept. 16-i bukaresti ülésén. Két területi elnök is kötött mandátummal érkezett a megbeszélésre, és éppen ez a két területi elnök, az aradi Király András és a Fehér megyei Rácz Levente képviselte a legsarkosabb véleményt a tanácskozáson.Az Arad megyei szervezet operatív tanácsa elhatározta, ha szeptember 30-ig nem születik kedvező döntés a szobor felállítása ügyében, felfüggesztik az együttműködést a kormánypárttal. Szerintük "a szobrot még ebben az évben fel kell állítani a Tűzoltó téren, ott, ahol a városi tanács kijelölte a helyet számára. Beleegyezünk a megbékélési park létesítésébe, de azt nem lehet összekötni a szobor ez évben történő felállításával." Rácz Levente, a Fehér megyei szervezet elnöke elmondta, Fehér megyében a megbékélési parkot nem tartják megoldásnak a Szabadság-szobor felállítására. "A szobor felállításának az esetleges elmulasztása a PSD-vel való együttműködés szakítópróbája. Ez az utolsó csepp a pohárban. Erről a szimbólumról lemondani nem lehet - jelentette ki Rácz Levente. - A kollégáimhoz máris számtalan arra utaló visszajelzés érkezett, hogy az emberek nem tudják elképzelni a Szabadság-szobrot egy olyan emlékparkban, amelyikben mondjuk Axente Severnek vagy Avram Iancunak is emléket állítanak. Fehér megyében ma nekik köszönhetően van szórványban a magyarság - magyarázta az elnök. - Félő, hogy a javasolt hibridmegoldás az egykori Petőfi-Schiller Egyetem tervéhez hasonlítana."Verestóy Attila udvarhelyszéki RMDSZ-elnök szerint "Megjelent a román elit részéről egy kőkemény nacionalizmus". Verestóy hangsúlyozta, mindez azért jelenhetett meg, mert az ellenfelek megérezték a magyarság széthúzását. A szenátor a belső széthúzással kapcsolatos dolgok mielőbbi rendezését tartja a legsürgetőbb feladatnak. "Ha létezik és egyértelmű a szolidaritás a romániai magyarság körében, ha az RMDSZ valóban be tudja tölteni azt a szerepet, amiért létrehoztuk, meg tudjuk oldani a Szabadság-szobor ügyét, el fogjuk érni az alkotmány kedvező módosítását, és létre tudjuk hozni a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen a magyar karokat - sommázta véleményét. Egyvalamit kinevezni szakítópróbának arra utalna, hogy nem látnánk a magyarság szélesebb érdekeit - magyarázta Verestóy. A Kolozs megyei szervezet elnöke, Kónya-Hamar Sándor a határozott fellépést szorgalmazta annak érdekében, hogy a szobor még az idén a talapzatra kerüljön. Meglátása szerint azonban a kormánypárttal kötött megállapodást már csak azért sem lehet felmondani a Szabadság-szoborra való hivatkozással, mert a szobor felállítása nem szerepel az idei évre kötött megállapodásban./Gazda Árpád: Határidő a szoborállításra. = Krónika (Kolozsvár), szept. 17./Markó Béla, az RMDSZ elnöke a Szabadság-szobor okt. 5-re történő felállítását nem látja reálisnak. Felmerült, hogy a Szabadság-szobor ügye veszélyezteti a protokollumot, de egyelőre olyan javaslat, hogy felbontsák a megállapodást, nem született, mondta. Az újságíró közbevetette, hogy az aradi RMDSZ már kilátásba helyezte a megyei protokollum felfüggesztését. Markó erre helyesbített: Országos szinten nem hangzott el ilyen javaslat. Valószínűleg határidőhöz kötött "igen" válasz várható, mondta, hozzátéve, nem szeretné megelőlegezni az Operatív Tanács döntését. /Salamon Márton László: Markó feltételekhez kötött "igen"-re számít az Operatív Tanács ülésén. = Krónika (Kolozsvár), szept. 17./

2003. szeptember 23.

Az elkövetkező időkben dől el, hogy Aradon szimbolikusan megismétlődik-e a százötvennégy esztendővel ezelőtti világosi fegyverletétel. Iliescu államelnök budapesti diadalútja arra vall, hogy mindez lehetséges. Iliescu azt is vendéglátói tudomására hozta, hogy a Kossuth-Balcescu megbékélő kiegyezésére azért nem lehet hivatkozni, mert erre post factum került sor, mikor a szabadságharc sorsa már rég eldőlt. Iliescu Budapesten azt is szóvá tette, hogy a tizenhárom tábornoknak Aradon van egy obeliszkje, és a forradalmár tábornokok közül tizenegy e mellé (?) van elhantolva. Vagyis nincs szükség a Szabadság-szobor visszaállítására. Számos, aláírással ellátott megállapodás is született, már az avatóünnepség programját is kifundálták. Azonban mi a szószegések történelmi tapasztalatainak bőségével rendelkezünk írta Sylvester Lajos."Itt állott Árpád vezér szobra, 1916-ban az oláh ledöntötte." Hosszú időn keresztül volt olvasható e felirat a Brassó fölé magasodó Cenk tetején, egy hajdani szobortalapzaton - aztán a talapzatot magát is felrobbantották, széthordták, mint annyi mást. Ennyi maradt a hajdan tíz méter magasan álló, háromméteres Árpád-katonából, amely valamikor a magyar birodalom legdélkeletibb határát jelképezte, emlékezett György Attila. Mert Erdélyben magyar szobornak lenni sem könnyű, tette hozzá. A szimbolikus térfoglalás Romulus és Remus-szobrokban, román hősök emlékművében manifesztálódott. Később kolostorokban, templomokban, egyházi létesítményekben. Nem állhat magyar felirat Mátyás király kolozsvári lovas szobrán. "Ezért kellett rajta táblát elhelyezni, amely a király román származását és a magyarok galádságát hirdeti. Ezért kellett őt román nemzetiszínű zászlókkal körülvenni, és ezért kellett felásni a teret.Ezért nem lehetett Nagyváradon a nagyságos fejedelemnek, Bethlen Gábornak a szobrára felírni magyarul a nevét. Annak a fejedelemnek, aki román nyelvre fordíttatta a Szentírást. Ezért kenik be szinte naponta fekáliával Fehéregyházán a költő síremlékét. Ezért kellett eltávolítani a Wass Albert-szobrokat. És ezért nem állhat újra Aradon a Szabadság-szobor." És fájdalmas a megadás, amellyel e pusztítást fogadja a magyarság. A magyar kormány tehetetlensége, az RMDSZ gyávasága. Kovács László szemforgató álszentsége és Markó Béla szánalmas, ezredik "kiegyezése". És még sincs veszve minden. A lebontott, meggyalázott szobrok helyén mégiscsak ott marad valami, amit nem lehet eltüntetni. Árpád, Mátyás, Bethlen Gábor vagy éppen Wass Albert szelleme. Gyergyóalfaluban fehér márványba vésett felirat áll, hosszú évtizedek óta, és rendszerektől, hazáktól és hazaárulásoktól függetlenül hirdeti az igazságot, országnyi hitet adva: "Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad". /György Attila: Szabadság, szobor. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), szept. 23./A ,,megbékélési parkot" Kovács László külügyminiszter nem utasítja el. A román történelemszemlélet szerint berendezett ,,megbékélési emlékparkban" bizonyára helyet kap Avram Iancu, Balcescu és Axente Sever. Nem kellene-e az osztrákokat is a kerítésen belülre bevenni, hiszen ők is tettek ezt-azt 48/49-ben? Sylvester Lajos felidézte, hogy amikor Dózsa szülőfalujában, a háromszéki Dálnokban a parasztvezér számára emlékművet állítottunk, Bukarestben a méretek után érdeklődtek. Közölték, hogy Stefan cel Mare emlékművénál nem lehet magasabb. /Sylvester Lajos: A magyar szabadságharc aradi sírkertje. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 23./

2004. január 12.

1849. január 8-án az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópa vezette román sereg megrohanta a védtelenül hagyott Nagyenyedet, és lemészárolta a védtelen magyar lakosságot. A martalócok nemcsak Nagyenyeden, hanem szerte a megyében meggyilkoltak magyarokat, öregeket, gyerekeket és nőket. A vérengzés január 11-ig tartott. A vérfürdő áldozatainak tömegsírja a várfal tövében található. Az első megemlékezést 1998-ban tartották, és azóta a nagyenyedi magyarság január 8-án mindig fejet hajt az áldozatok emléke előtt. Eddig a református templom nyújtott otthont az ökumenikus istentiszteletnek, idén a római katolikus istenháza vette át ezt a szerepkört. /N. T.: Megemlékezés Nagyenyed pusztulásáról. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 12./ Rácz Levente, Fehér megyei RMDSZ-elnök bízik abban, hogy eljön annak is az ideje, amikor majd a templomfalakon kívül lehet beszélni e szomorú eseményekről Nagyenyeden. Egyelőre még nem érett meg Nagyenyed arra, hogy szembenézzen ezekkel a dolgokkal. /Sz. Cs.: Nagyenyed fekete vízkeresztje – 1849. január 8. Főhajtás a mártírok előtt. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./ Rácz Levente beszédében felidézte a történteket. Az 1848. szeptember 16-i balázsfalvi gyűlésen a románság képviselői – miután a császár megengedte fegyverkezésüket – külön nemzetőrség állítása mellett voksoltak. Ezt követően sorra végigpusztították Alsófehért, az akkor legtöbbet szenvedett vármegyét, és ezen belül Hegyalja magyar lakossággal rendelkező számos települését: Zalatnát, Magyarcsesztvét, Magyarigent, Búzásbocsárdot, Borosbocsárdot, Sárdot, Krakkót, Benedeket, Borbándot, Koslárt, Harit, Asszonynépét, Forrót, Nagylakot, Marosújvárt és Felvincet. Axente Sever parancsnoksága alatt ezen települések nagy részében a magyar közösségeket majdnem teljesen kiirtották. A nagyenyediek jelentős része ekkor nem tartózkodott a városban: a férfiak jelentős része a honvédségnél szolgált, a nők egy része elmenekült Kolozsvárra , a kollégiumban az oktatás szünetelt. Becslések szerint mégis kb. 4000 fegyvertelen ember maradt a városban, többnyire öregek, nők és gyermekek. A magyar lakosság egy része túlzott bizakodást mutatott, mert nem hitték, hogy a szelíd román emberek, akikkel addig együtt éltek, képesek legyenek őket lemészárolni és kirabolni. 1849. január 8-án Axente Sever feleskette embereit, hogy kő kövön nem marad Nagyenyeden. Prodan biztosította a város elöljáróit, hogy nincs szándékukban bejönni a városba, a polgárok maradjanak nyugodtan házaikban, és térjenek nyugovóra. Ezt követően indultak el a románok. Felgyújtották a házakat, nőket, gyerekeket és öregeket is öltek. A város magyarságának egy része a minorita rendházba és a katolikus templomba menekült, de hiába, őket is megölték. Az áldozatok száma kb. 800-ra emelkedett. /Részletek Rácz Levente ünnepi beszédéből. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./

2006. január 9.

Január 8-a Nagyenyeden a gyász napja. 1849-ben ezen a napon és a következő három éjjelen Nagyenyedet Axente Sever szabadcsapatai felégették, és az ártatlan magyar lakosok jó részét lemészárolták. Erről a tragikus eseményről a kegyeletet őrző utódok minden évben megemlékeznek. Idén a református vártemplomban Popa Tibor lelkész tartott istentisztelete, emlékezett arra, hogy a román csapatok felgyújtották a Bethlen Gábor Kollégiumot is. Rövid megemlékezést tartott Szabó Dénes esperes plébános is. Csávossy György mondott emlékbeszédet. “Nem könnyű feladat jó másfél évszázaddal az események után Enyed pusztulásáról megemlékezni – mondta a szónok –, mivel a januári események a borzalom, a gyilkolás, a fagy- és éhhalál rettenetes emlékeiként ívódtak be nemzedékek emlékezetébe. Ugyanakkor szem előtt kell tartani a ma megkövetelt visszafogottságot, amit az enyedi magyarság szórványhelyzete indokol. Nagyenyeden ma háromnyelvű városjelző tábla van a bevezető utak mentén, ami egy kialakuló, nemzetiségek közötti együttélés lehetőségét mutatja.” Csávossy György Szilágyi Farkas visszaemlékezése alapján vázolta föl az enyedi tragédia főbb eseményeit, köztük a két templom feldúlását és a menekülők legyilkolását. Talán eljön egyszer az az idő is, amikor az enyedi áldozatokért hivatalosan is bocsánatot kérnek, fejtette ki Csávossy. A várfalon elhelyezett emléktábla alatt az RMDSZ, a nagyenyedi magyar történelmi egyházak képviselői és a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója helyezte el koszorúját. /Takács Ildikó: Megemlékezés Nagyenyed pusztulásáról. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 9./ Nagyenyeden a vár falán található márványtábla, rajta mindössze a dátummal, némán őrzi az akkori idők nagy tragédiáját. Az egyházak és az RMDSZ első megbeszélése az ügyben 1994-ben volt, amely megtörte a hosszú hallgatást, a lappangó titkot. Akkor még sokan féltek attól, hogy a megemlékezéseknek, a koszorúzásnak következményei lehetnek. Ezek azonban elmaradtak. A magyar kisebbség megtette az első lépést ebben az irányban és teszi azóta évente. /Bakó Botond: Megemlékezés Nagyenyed pusztulásának napjáról. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 10./

2007. január 8.

Ökumenikus istentisztelettel és koszorúzással emlékezett 2007 első vasárnapján Nagyenyed lakossága az 1849. januári 8-i gyászos eseményekre, amikor 800 védtelen magyar gyermek, nő és idős polgár esett áldozatául az öldöklésnek. Az Árpád-házi Szent Erzsébet plébánián Pópa Tibor református, Sándor Botond unitárius lelkészek, valamint Rácz Levente megyei RMDSZ-elnök mondott megemlékező beszédet a 158 évvel ezelőtti eseményekről, azok áldozatairól, majd megkoszorúzták a várfal melletti sírok fölé emelt emléktáblát. A Zalatna, Abrudbánya, Verespatak, Magyarigen, Sárd mintegy 5000 magyar lakosát áldozatul szedő vérengzés visszafordíthatatlanul idézte elő az elszórványosodást. /Nagyenyed pusztulásának emléke. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 8./ Nagyenyedet földig rombolták, kirabolták, értékeit elpusztították. Axente Sever azt hirdette, hogy három nap alatt hamuvá teszik az egész várost. Úgy lett! Nagyenyeden kívül Nagylakon, Sinfalván és sok más településen zajlott még a magyarok kiirtása. Felfegyverzett hordák védtelen civileket, nőket, gyermekeket és öregeket öltek meg. /Bakó Botond: Másfél évszázados mártíromság a Maros menti Athénban. A szabadságharc áldozataira emlékeztek Nagyenyeden. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 10./

2007. március 17.

Az 1848-as szabadságharc idején a románok vérengzése sok magyar áldozatot követelt. Kisenyeden 140 magyart mészároltak le. Andrei Saguna román ortodox püspök körlevelében felszólította híveit, fegyverkezzenek fel. 1848 októberében Gerendkeresztúron meggyilkolták a környéken összegyűjtött 200 magyar nemest, Kocsárdon 60 magyart mészároltak le, méghozzá – miként Domokos Pál Péter írta – „oly kegyetlen vandalizmussal […], hogy a jegyző családjának három tagja, látva a borzalmakat, fölakasztotta magát”. Október 23-án pedig Zalatna mellett játszódott le az addigi legborzalmasabb esemény. Kacziány Géza Magyar vértanúk könyve – Alsó-Fehér megyei tömegmészárlás című könyve szerint Zalatnán Petre Dobra kiadta a jelszót, hogy a magyarokat le kell gyilkolni. „Vadállati kínzásokkal ölték meg a védteleneket. Némely magyar férfi, nő és gyermek húsz-harminc sebet is kapott, s még élt; mások a fájdalomtól megtébolyodva, meztelenül futkostak, a hörgés, a sikoltás, rémes kiáltozás a fegyverek ropogásával vegyült, s mindaddig tartott, amíg a szerencsétlenek mozogni bírtak. ” A vérengzés folytatódott, Borosbocsárd, Sárd, Magyarigen, Boroskrakkó, Körösbánya, Topánfalva, Hegyalja, Borbánd, Kis- és Nagyhalmágy következett. Egyedül Balázsfalva körzetében 1848 októberének legvégén már 400 halottat emlegetnek a források. (A magyar áldozatok számát csak ebben az időszakban és csak ebben a megyében 2000 és 2500 közé teszik óvatos becslések.) Mindennek híre eljutott az ekkoriban mintegy hatezer lakosú, színmagyar iskolavárosba, Nagyenyedre is. Negyvenkilenc januárjának első napjaiban alig több, mint a lakosság fele tartózkodott ott: a helybéli férfiak nagy része a honvédségnél volt. 1949. január 8-án Axente Sever vezetésével felfegyverzett román csapatok rárontottak a város védtelen magyar lakóira. Szörnyű kegyetlenséggel gyilkolták az embereket, a házakat felgyújtották. A minorita rendházba menekült 300-400 nőt és gyermeket meztelenre vetkőztetve kihajtották a piactérre, és végignézték, hogyan fagynak meg a mínusz húsz fokos hidegben. Kisgyermekeket lábuknál fogva vertek a falhoz, az anyja keblére borult csecsemőt, a férje tetemét testével védelmező asszonyt dárdákkal, lándzsákkal szögezték szeretteik testéhez. A nemi erőszak, a rablás mindezek kísérője volt. A vérengzés egészen január 17-éig tartott, a rettenetes hidegben a hegyek közé menekültek után folytatódott az embervadászat, és több környező települést is elpusztítottak. Nagyegyeden leégett a 33 ezer kötetes könyvtár, az éremgyűjtemény, az erdélyi református püspökség és a megye levéltára. A halálos áldozatok számát egyesek 700-800-ra, mások ezerre teszik. Azonban ha azt vesszük, hogy hiteles források szerint körülbelül kétezren menekültek a hegyekbe, s nagy részük a körülmények és a napokig tartó üldözés miatt nyilván elpusztult, a szám megduplázható. Dél-Erdély és Nagyenyed magyarsága a mai napig nem heverte ki az 1848–49-es magyarirtások következményeit: az etnikai arányok döntő mértékben megváltoztak, sok falu egyszerűen kihalt. Ma Nagyenyeden a kollégiummal szemközt, a vár falán, észrevétlenül, szinte beleolvadva a kövekbe kicsinyke kőtábla áll, rajta mindössze ennyi: „1849. január 8. ” /Domonkos László: Kegydíj. Román vérengzés Enyeden ezernyolcszáznegyvenkilencben. = Magyar Nemzet, márc. 17./

2008. január 11.

1849. január 8-án Axente Sever Csombordnál, a befagyott Maros jegén feleskette embereit, hogy kő kövön nem marad Nagyenyeden. Ezután a város egyetlen tűztengerré változott, ahonnan a menekülők jajkiáltása hallatszott mindenfelől a -24 fokos fagyos éjszakában. A város magyarságának nagy része, kb. 800-an estek áldozatul a vérengzésnek. Ezeknek egy része nyugszik a várfal melletti tömegsírban. A várfalon található emléktáblán csak ennyi áll: 1849. január 8. Az enyedi magyarok minden évben megkoszorúzzák ezt az emléktáblát, ami alig jelent valamit egyeseknek, de annál többet mond az emlékezőknek. A Fehér megyei RMDSZ a nagyenyedi református vártemplomban ökumenikus istentisztelet keretében emlékezik a vérengzésre. /Kerekes Hajnal, a Fehér megyei RMDSZ ügyvezető elnöke: 1849 gyászos vízkeresztjére emlékeznek Nagyenyeden. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 11./

2008. január 14.

Vérfürdőre emlékeztek január 13-án Nagyenyeden. A vártemplomban tartott istentiszteleten felidézték az 1849. január kilencedikére virradó hajnalt, amikor a honvédek által hátrahagyott 800 gyerek, idős ember és asszony esett Axente Sever 9 ezer fős csapatának áldozatául. E napok óta beszélhetünk szórványról Alsó-Fehér vármegyében, a vérengzés nemcsak Nagyenyeden zajlott, Abrudbánya, Magyarigen, Borosbenedek, Felvinc, Boroskrakkó, Zalatna és Verespatak magyar lakossága is hasonló sorsra jutott. /Tamás András: Mészárlás-mementó. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 14./

2009. január 12.

Polgárháború és vérengzések Alsó-Fehér vármegyében 1848–49-ben című háromnapos rendezvénysorozattal emlékeztek Nagyenyeden az 1849. januári vérengzésekre. Előadásokkal, könyvbemutatóval, kiállítással elevenítették fel az 1849. január 8-án történteket, amikor Axente Sever Csombordnál, a befagyott Maros jegén feleskette embereit, mindent megtesznek, hogy kő kövön ne maradjon Nagyenyeden. A város magyarságának nagy része, körülbelül nyolcszázan estek áldozatul a vérengzésnek, amely tovább folytatódott Fehér megye magyarlakta településein. „Nem két fegyveres erő állt itt egymással szemben, a befagyott Maroson átkelő portyázók etnikai tisztogatást végeztek” – fogalmazott Rácz Levente megyei RMDSZ-elnök. Sógor Csaba európai parlamenti képviselő is szólt az egybegyűltekhez, feltette a kérdést, hogy miért nincs jelen a román nép képviseletében senki, hiszen együtt kellene szembenézni a múlttal a közös jövőért. Az ünnepi istentisztelet után az egybegyűltek kopjafát helyeztek el Nagyenyeden. /Tamás András: Kopjafát állítottak Enyeden. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 12./ Bemutatták Domonkos László Nagyenyedi ördögszekér című, a témát feldolgozó könyvét. Az előadók kitértek az Alsó-Fehér vármegyében történt magyarellenes vérengzésekre. Sógor Csaba hangsúlyozta: „1849. január 8. Fehér megye magyarságának a holokausztja, hiszen ekkor vesztette életét többek között Nagyenyed, Magyarigen, Boroskrakkó, Sárd magyar lakosságának nagy része. ” „Az örmények, zsidók nagyobb tragédiák után talpra álltak, úgyszintén a világháborúk vesztesei: japánok, törökök, németek. Meg kell tanulnunk összefogni, a múlt hibáiból tanulni, hogy szellemiekben, lelkiekben, anyagiakban és számszerűen gyarapodhassunk. Ma a forradalom nem karddal zajlik, a gazdasági verseny, az európai uniós buktatók és lehetőségek között kell hősi túlélőknek lennünk” – tette hozzá Sógor Csaba EP-képviselő. /Sógor: nekünk hősi túlélőknek kell lennünk. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 12./

2009. január 14.

Nagyenyeden és a felenyedi templomban emlékeztek az 1849-es magyarellenes vérengzésre. Török Ferenc akkori lelkész közvetítő szerepet vállalt a román támadók és a polgári lakosság képviselői között, de családjával együtt áldozatul esett a vérengzésnek. Megjelent Barabás János kolozsvári magyar konzul, aki rövid hozzászólásában a nemzettudat jelentőségét emelte ki, és azt hangsúlyozta, hogy a fiatal generációval is meg kell ismertetni a történteket. A hegyaljai magyar történelem igen jó ismerője, dr. Gudor Kund Botond szakavatott kalauzolásával a háromnapos emlékezés után autóbusszal járták végig Boroskrakkó, Borosbenedek, Sárd, Magyarigen elhagyott vagy igen kevés lélekszámú református templomait, és ugyancsak Magyarigenben a katolikus templom udvarán található, és az ompolygyepűi (Presaca), Lukács Béla által készített emlékművet (1899), majd a gyulafehérvári vár árkait tekintették meg. Mindenhol akad egy-egy nyom a jeltelen tömegsírokról, amelyről a legtöbb helyen tudják a mai helybeliek, hogy mit is rejtenek, és babonásan kerülik őket. Itt-ott a pincékről is tudni, ahová bezárták azokat a magyarokat, akiket azután kifüstöltek, majd lemészároltak. A román értelmiség hallgat, az ompolygyepűi polgármester nem érti, hogy miért is jönnek ide évente többször a magyarok. Nagyenyeden mellszobrot állítottak a vérengzést vezető Axente Sever emlékére és utcát neveztek el róla. Rácz Levente, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének elnöke elmondta, etnikai tisztogatás történt, nem fegyveresek álltak egymással szemben. Bemutatták Domonkos László Nagyenyedi ördögszekér című, az öldöklésről szóló dokumentumregényét. A könyv előszavában Margittai Gábor, a Magyar Nemzet újságírója leszögezte, ez a munka: „A megemlékezés és az együttélés botrányáról beszél, arról, hogy a rendszerváltozások után sem voltunk képesek megfogalmazni kínos és kínzó történelmi kérdéseinket a szomszédokkal szemben. Valóban felzaklató könyv ez, az emlékezés iróniája, a többség által értelmezhetetlen táblákkal, holttesteket rejtő dombokkal és betemetett kutakkal. Arról szól, hogy emlékezés nélkül felejtés sincs, a bűntudat nélküli embernek még megbocsátani sem lehet. Ezért nem szabad felejtenünk és minduntalan emlékeznünk kell, mert halottainknak és önmagunknak is tartozunk ennyivel. ”Dr. Egyed Ákos történész, akadémikus átfogó előadást tartott. A rendezvényen részt vett H. Szabó Gyula, a Kriterion könyvkiadó igazgatója, aki bemutatta Murádin Jenő Megsebzett szobor című könyvét. /Bakó Botond: Nagyenyed. Emlékezés nélkül felejtés sincs. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./

2009. március 19.

Kolozsváron 1996 tavaszán a Biasini szálló falára hazug, torz adatokat tartalmazó emléktáblát helyeztek el, miszerint az 1848-as forradalom idején meggyilkoltak 40 ezer románt, felgyújtottak és megsemmisítettek 230 falut. Ezt „természetesen” a magyarok követték el. Erdélyi magyar történészek többször szóvá tették, ideje lenne eltüntetni ezt a felháborító táblát, mert ma is mérgezi a tudatlan lelkeket, a közéletet. Mindez soviniszta, magyarellenes megnyilvánulásokban ölt testet. Ezt tapasztalható Kolozsváron a több épület falán megjelenő uszító, magyarellenes feliratok esetében. A nacionalista Új Jobboldal csoportosulás szónoka március 15-én azzal hozakodott elő, hogy a magyarok 1848–1849-ben „több mint negyvenezer románt gyilkoltak le, több mint háromszáz román falut semmisítettek meg. De a végén mi [mármint a románok] legyőztük a forradalmukat.” Asztalos Lajos cikkében újból összefoglalta, hogyan keletkezett ez a hazug állítás. Avram Iancu és küldöttsége Bécsben beszélt erről, de ezt semmilyen adattal nem támasztotta alá. Bécsben is túlzónak találták ezt, az osztrákok felmérés készítettek, eszerint a fegyveres összetűzéseknek összesen 4834 áldozata volt. Arról nem beszélnek, hogy a forradalmat hátba támadó románok halomra gyilkolták a fegyvertelen magyar lakosságot. A Maros völgyén a Iancu, Axente Sever, Dobra, Balint vezette csapatok rémületben tartották a magyar falvak lakosságát, és sorra gyújtották föl e falvakat. 1848. november 13-án Felvincet perzselték föl. 1849. január 8-án Nagyenyed következett: több mint nyolcszáz asszony, gyermek, öreg lelte halálát a vérfürdőben. Január 14-én Járát borították lángokba. Az áldozatok száma itt több mint száz volt. És mikor győzték le a románok a magyar forradalmat? Az Új Jobboldalnak ez az állítása is nevetséges. /Asztalos Lajos: Több mint 40 000 román, több mint 300 falu. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 19./

2009. október 21.

Októberben két forradalom és szabadságharc dicsősége és hősei mellett a civil áldozatokra is emlékezni kell. Azokra a névtelenekre, akik népirtás áldozatai lettek Erdélyben, annyi bűnük volt, hogy magyarok voltak. Az ismeretek hiányosságai miatt meg a békesség kedvéért, a magyarok nem teszik szóvá a történteket. A román politika pedig minden alkalmat kihasznál a magyarellenességre. Emlékezni kell 1848–49-re. 1848. október 19-én kezdődött a vérengzés Kisenyeden (140 magyar áldozat), pár nappal később Székelykocsárdot (60) pusztította el egy román felkelő csapat, Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg. Zalatnát felgyújtották, a menekülő lakosságot (700) Ompolygyepű határában lemészárolták. Október 23-án Boroskrakkón és a környező településeken a lemészároltak száma 200 fő. Október 28-ról 29-re virradó éjszaka Borosbenedek 400, október 29-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg. Borosbocsárdon megközelítőleg 40, Marosújváron a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket legyilkoltak, és holttesteiket a Marosba dobták. Felvincet a személyesen Avram Iancu vezette sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. A leginkább elhíresült pusztítás 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt. Ezen az éjjelen Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével felkelők rohanták meg Nagyenyedet, megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították. Torockó csak azért menekült meg, mert akadt egy Zsakó, aki ki tudott egyezni a román lázadókkal. Több mint 3100 magyar áldozat eddig. Ez a szám még gyarapodott. Májusban Verespatak és Abrudbánya magyar lakossága esett Avram Iancu és társai áldozatául. A mészárlások következtében Dél-Erdély etnikai összetétele nagymértékben megváltozott. A mészárlások elkövetői nem kaptak büntetést, nyugodt körülmények között élhették le hátralevő életüket, sőt később településeket neveztek el róluk, szobrokat emeltek nekik, többek között Nagyenyed városában is. A lemészárolt magyarok emlékére Nagyenyeden mindössze egy táblát helyeztek el, amelyre felvésték a pogrom dátumát. Az egyetlen igazi emlékmű Ompolygyepű és Zalatna között található, egy 10 méter magas obeliszk PAX felirattal, mely az itt kivégzett zalatnai polgároknak állít emléket. Avram Iancu mellett Ion Buteanu, Petru Dobra, Ioan Axente Sever, Prodan Simion vezették a felkelőket. A román történetírás forradalmároknak nevezi őket. /Kuti Márta: Erdély gyásznapjai. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 21./


lapozás: 1-17




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998