udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 31 találat lapozás: 1-30 | 31-31
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Jordáky Lajos

1993. november folyamán

Tófalvi Zoltán ismertette az 1957-ben elítélt kilenc erdélyi magyar értelmiségi perét, akik Dobai István egyetemi tanár, nemzetközi jogász Erdélyről készített memorandumának elkészítésében, terjesztésében működtek közre. Dobai Istvánt és Varga Lászlót életfogytiglani szigorított börtönre, Komáromi Józsefet és Kertész Gábort 25 év kényszermunkára, Bereczki Andrást 20, Gazda Ferencet 10, Dobri Jánost 6, László Dezsőt és Nagy Józsefet pedig 5 évi kényszermunkára ítélték. Dobai István a Bolyai Tudományegyetem nemzetközi jogásza tervezetet dolgozott ki az erdélyi kérdés rendezésére. Dobai István a memorandumot megmutatta Jordáky Lajosnak, aki a tervezettel szemben a független Erdély gondolatát tartotta fontosnak. A Dobai által javasolt, a méltányosság elvén álló lakosságcserével egyetértett. Dobai felkereste Márton Áron püspököt is, aki Erdély Magyarországra való visszatérését tartotta megoldásnak, hasonló volt Dobri János református teológiai tanár véleménye. Dobai az ENSZ-hez akarta eljuttatni a memorandumot, de a letartóztatása ebben megakadályozta. Az elítéltek között volt Varga László református lelkész, aki jelenleg a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt elnöke. László Dezső 1941-1944 között magyar parlamenti képviselő volt. A Dobai-perben 1957. szept. 16-án kezdődött a tárgyalás. A román bíróság először tárgyalta nyilvánosan az erdélyi kérdést. Mindegyik vádlott fenntartotta véleményét a kínzások és annak ellenére, hogy az ügyész halálos ítéletet kért. Kertész Gábort például állandóan verték, mégsem tudták megtörni. Cellájába egy dühöngő elmebeteget tettek, aki valóságos kálváriává változtatta életét. Dobai István, Kertész Gábor és Nagy József dossziéján egy különleges jelzés volt, amelynek értelmében sohasem szabadulhattak a börtönből. Dobait és hat társát a hazaárulóknak fenntartott börtönbe vitték, ahol mintegy 400 ember raboskodott hihetetlen körülmények között. Dobai súlyos tébécés lett, az orvos megtiltotta, hogy gyógykezeljék. Az ablaktalan cellában elviselhetetlen volt az élet. A legnagyobb melegben is naponta csak három deci vizet kaptak, a forró ételt pedig tíz perc alatt, kanál nélkül kellett beszürcsölniük. A 400 elítéltből csak 42-en maradtak életben. 1959. márc. 6-án számolták fel ezt a különlegesen kegyetlen részleget. Dobait akkor lepedőben vitték az új cellába. Az orvos a börtönparancsnok utasítása ellenére sztreptomicinnel kezelte, így mentette meg az életét. /Tófalvi Zoltán: Magyarok a vádlottak padján. = Erdélyi Magyarság (Budapest), nov. - 16. sz./

1991. július 5.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöksége felhívta a figyelmet arra, hogy veszélyben van a kolozsvári Jordáky-könyvtár. Jordáky Lajos hatalmas magánkönyvtárát özvegye végrendeletében az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek ajándékozta, a lakással együtt. Az Egyesület nem tudja átvenni az örökséget, mert belügyi tisztek azt állítják, hogy ők kapták meg a lakást. /Beszélő (Budapest), júl. 27./

1991. augusztus 23.

Jordáky Lajos nagyértékű, tizenötezer kötetes tudományos könyvtárát, újság- és folyóiratgyűjteményét, levelezését, kéziratait özvegye végrendeletében az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek ajándékozta, a könyvtárnak helyet adó négyszobás lakásával együtt. Közben a lakást kiutalták egy román lakosnak. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület EME/ a végrendeletre hivatkozva kérte az ingatlankezelőtől és a minisztertől jogorvoslást, hogy az EME megkaphassa jogos tulajdonát. /Székely Raymond: Veszélyben a Jordáky-hagyaték. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 23./

1995. június 30.

Csőgör Lajos professzor, a Bolyai Tudományegyetem első rektora emlékezett vissza a háború utáni időkre. Az egyetem folytatta tevékenységét a szovjet csapatok bevonulása után. A román közigazgatás 1945 márciusában bevonult Észak-Erdélybe. A román fél arra hivatkozott, hogy erdélyi egyetemről van szó, azt nem képviselhetik magyar állampolgárságú tanárok, így Miskolczy Dezső, Buza László és Haynal Imre helyett Pásztai Géza, Jordáky Lajos, Vescan Teofil és ő, Csőgör képviselték a magyar egyetemet a tárgyalásokon. 1945. jún. 3-án neveztek ki egy háromtagú bizottságot /Demeter János, Jancsó Béla és Csőgör Lajos/ az egyetem megszervezésére. Heves vitát folytattak az egyetemről, az épületekről. Az orvosi kar nem kapta vissza épületeit, klinikáit, így az orvostudományi kar két vonattal Marosvásárhelyre költözött. Kolozsváron és Marosvásárhelyen 1946. febr. 9-én megnyitották a magyar egyetem új félévét. A tanárok javaslatára Csőgör Lajost nevezték ki rektornak. A prorektor György Lajos, a Katolikus Státus elnöke lett, az egyetemi tanács tagjai közé került a szerzetes Bíró Vencel, a református püspök-helyettes Tavaszy Sándor és a kommunista Gaál Gábor. 1948-ban a marosvásárhelyi orvosi kar önállósult, Csőgör lett a rektora, a Bolyai Tudományegyetem élére pedig Balogh Edgár került. /Beke Mihály András: Ötvenéves volna a kolozsvári Bolyai Egyetem. Beszélgetés az első rektorral, Csőgör Lajos professzorral. = Magyarország, jún. 30./ Előzmény: 1231. sz. jegyzet

1995. október 9.

Balogh Edgár válaszolt Csergő Bálint őt elmarasztaló cikkére. Nem tagadja le, hogy ifjúkorában a kommunizmus ígéreteiben bízott. "A kibontakozó bolsevik terrorhoz vagy a dákoromán sovinizmushoz semmi közöm nem volt, bíztam a román néppel való igazságos megegyezés és egy dunai konföderáció eljövetelében mindaddig, míg Kurkó Gyárfással és Márton Áronnal, Méliusz Józseffel és Jordáky Lajossal, Demeter Jánossal és Venczel Józseffel, Antal Dániellel és Csőgör Lajossal egyidőben bilincsbe nem vertek és börtönbe nem vetettek." A Százas Intézőbizottság 1945-ös marosvásárhelyi ülésén mindössze ketten akarták kimondani eleve a trianoni döntést, amint ez Csákány Béla mint koronatanú nemrég a kolozsvári Szabadságban 11 folytatásban megírta. Nem igaz, írta Balogh Edgár, hogy a Magyar Népi Szövetség /MNSZ/ Székelyudvarhelyen megtartott II. kongresszusán a vezetőségnek el kellett menekülnie. /Balogh Edgár: Meg kellene értenünk egymást. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 9./ Csergő Bálint írása: 1882. sz. jegyzet. Csákány Béla emlékezése: 1789. sz. jegyzet.

1996. április 6.

Demeter János Zsilava odúiban című, börtönéveire emlékező írását Demeter Zayzon Mária tette közzé. Az első rész az embertelen börtönkörülményeket írta le, a zárkában, Venczel Józseftől tudta meg, hogy testvére, Demeter Béla 1951. dec. 8-án a börtönben meghalt. Demeter Bélát a magyar kormány kiadta Romániának, hogy ott vizsgálják: Demeter Béla a párizsi magyar békedelegáció tagjaként kitől milyen adatot kapott Erdélyből. Demeter József Venczel Józsefnek a cellában köszönetet mondott korrekt viselkedéséért, ahogy a kihallgatásokon helytállt. A zsúfolt cellában többen a cementpadlón nyúltak el, alig lehetett mozogni. Néhányan az ágy alá feküdtek. A cellában voltak néhányan az ún. "tasnádi csoport"-hoz tartozók is. Perük fővádlottja egy Kónya nevű ifjú volt, akinek kezdeményezésére aláírtak egy nyilatkozatot: belépnek egy demokratikus nemzetközi ifjúsági szervezetbe. Tevékenységet nem fejtettek ki, mégis letartóztatták őket. Csőgör elmondta, egy ideig olyan cellában is volt, ahol 160-an voltak. A börtöncellában közölték velük az ítéletet, miután már negyedik éve voltak rabok: Jordáky Lajos 12 évi kényszermunka, Demeter János 10 év, Balogh Edgár 7 év, Csőgör Lajos 5 év. Balogh Edgár most már reálisabban látta a helyzetet. "Valószínűleg addig titokban remélte, hogy menekül s az ügye elválik a mienktől. Mintha az lett volna az érzése, hogy ő csak formailag szerepel a vádlottak padján és csupán a per sikere érdekében. Mihelyt elítélnek bennünket, az ő szerepe véget ér, s majd megtalálják a formát a hazaengedésére." - emlékezett Demeter János. A börtönben Jordáky Lajos elmesélte, hogy a letartóztatását megelőző hónapokban gyakran meglátogatta őt Bányai László és barátságosan elbeszélgetve bizalmasan érdeklődött különböző történetek és személyek felől. Közvetlenül letartóztatása előtt magához hívatta Csordás Sári, aki a pártközpont káderosztályán dolgozott és azt kérte, minden általa ismert aktivistáról írjon le minden rosszat, amit csak hallott az illetőről. Jordáky kb. 120 oldalt írt össze, ezután letartóztatták. Csőgör Lajost 1949 ősszén tartóztatták le fantasztikus vádakat tálaltak elé: Erdélyben nagy összeesküvést lepleztek le, és azt kérték, segítsen ennek felgöngyölítésében. A kihallgatók szerint minden szál Márton Áron püspökhöz vezetett, tőle ágaztak el a különböző összeesküvő vonalak: a Magyar Népi Szövetség, az EMGE, a Hangya Szövetkezet és a Bolyai Tudományegyetem. Õt az egyetemi vonal élére állították, ebben szerepelt Demeter János is. Csőgör elképesztőnek találta a vádat és ellenállt. De meddig lehetett ellenállni? Százharmincöt órán át tartották fönt egyfolytában, álmatlanul, éjjel, nappal. Az utolsó napokban összeroppant. Akkor végleg megtört, amikor megfenyegették, behozzák a feleségét. Ezután aláírt mindent, még egy olyan nyilatkozatot is, hogy pénzt fogadott el Magyarországtól az erdélyi reakció finanszírozására, s arra, hogy az egyetemet a reakció fellegvárává tegye. 1949-ben, Rajk László letartóztatása után Balogh Edgárt felhívatták Bukarestbe, a Magyar Népi Szövetség központjába, és közölték vele, a párt utasítására ki kell nyomozni a Rajk-ügy erdélyi szálait. Balog Edgár akkor Rávi Ilussal, Juhásszal és Bányai Lászlóval tárgyalt. Balogh Edgár ezért kérdőíveket osztott szét a magyar közélet kommunista vezetői között, saját tevékenységükről kérve beszámolót. Ezután őt is letartóztatták. /Demeter János: Zsilava odúiban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 30-31., 2. folytatás: ápr. 6-7, mindkét alkalommal a lap Szabad szombat mellékletében/ A Romániai Magyar Szó nem jelezte, hogy az emlékirat-részletet a budapesti Honismeret folyóiratból vette át, ott közölte eredetileg Demeter János lánya, Demeter Zayzon Mária. A Honismeret rövid életrajzi összefoglalót is adott: Demeter János /Kerlés, 1908. júl. 6. - Budapest, 1988. júl. 6./ kolozsvári jogtudós a kolozsvári Ellenzék belső munkatársa volt, alapító tagja az Erdélyi Fiatalok folyóiratnak, majd 1932-ben elindította a Falvak Népét, amely betiltásáig, csak egy fél évig létezett. Testvérével, Demeter Bélával együtt szerepe volt abban, hogy Kolozsvár nem vált utcai harcok színterévé. Demeter János vezető szerepet játszott a Magyar Népi Szövetségben, emellett a Bolyai Tudományegyetem professzora volt. Hamis vádak alapján Demeter Jánost 1952. aug. 30-án bebörtönözték, 1955 májusában engedték ki a börtönből. Ezután Demeter János a kolozsvári egyetem professzoraként működött, az egyetem prorektora volt és országgyűlési képviselő. Önéletírása Századunk sodrában /Kriterion, 1975/ címen jelent meg. Jogtörténeti munkája feldolgozta az 1944-1948-as időszak forrásait: A nemzetiségek egyenjogúsításának útján /Joó Rudolf beszélgetése Demeter Jánossal, Kossuth Kiadó, Budapest, 1983./ - Kiadásra vár többszáz oldalas börtönnaplója és a nemzetiségek kollektív jogairól írt tanulmánya. A Honismeretben szerepelnek - lábjegyzetben - Venczel József és Demeter Béla életrajzi adatai is. Venczel József /Csíkszereda, 1913-Kolozsvár, 1972/ 1950. febr. 17-től 1961. jan. 11-éig volt börtönben. Szabadulása után kisegítő munkákat végzett, majd 1969-től újra visszakerülhetett az egyetemre. Demeter Béla /Somkerék, 1910- Vacaresti börtön, 1952/ 1930-1933 között az Erdélyi Fiatalok Faluszemináriumának elnöke, 1936-1944 között az Esti Lapok /Kolozsvár/ főszerkesztője. 1946-ban Tildy Zoltán köztársasági elnök erdélyi szakértőjeként részt vett a magyar kormány békeelőkészítő tevékenységében, a párizsi értekezleten a román és kisebbségi kérdés referenseként a magyar békedelegáció tagja. 1951-ben az ÁVH letartóztatta és kiadta a román hatóságoknak. /Zsilava odúiban. Részletek Demeter János börtönnaplójából. = Honismeret (Budapest), 1. sz./

1996. április 23.

Balogh Edgár szólt hozzá Demeter János Zsilava odúiban /Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 30-31, 2. folytatás: ápr. 6-7./ című, a börtönévekre való emlékezéséhez. Demeter János meghalt, az emlékezést Demeter Zayzon Mária hozta nyilvánosságra. Demeter János a börtönben minden választ megtagadott, semmire sem felelt. Jordáky Lajos úgy próbált védekezni a kihallgatásokon, hogy azt állította: mindent a románság érdekében cselekedett, ezzel azonban csak magára haragította ellenfeleit. Csőgör Lajos pedig teljesen letört, amikor feleségét is le akarták tartóztatni, ezután olvasatlanul aláírt mindent, amit elébe tettek. Balogh Edgár egyedül saját magatartását tartotta helyesnek: vagy kétszáz kihallgatása során mindent, a legapróbb részletekig feltárt a Magyar Népi Szövetség munkájáról, hogy igazolja, soha sem történt törvénysértés. Teleki Bélát háborús bűnösként ítélték el, csak Malinovszkijhoz írt levelükkel tudták kiszabadítani a börtönből. Hamis tanúnak Teleki Béla perében a kiéheztetett Teleki Ádám grófot vették elő, aki elmondta a rákényszerített "vallomást". Balogh Edgár szerint Demeter János nem értette meg a pert. /Balogh Edgár: Már-már elfeledett tárgykör. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 23./

1996. december 14.

Huszonöt éve, 1971-ben halt meg Jancsó Elemér professzor, akire Kovács Ferenc emlékezett. Jancsó Elemér 1945-ben az Erdélyi Tudományos Intézetből került a Bolyai Egyetemre, amikor elődjét, Kristóf Györgyöt nyugdíjazták és György Lajos akadémikus, az egyetem prorektora a hatalmat meghódító kommunisták támadásainak pergőtüzébe került. Jancsó baloldali volt és szabadkőműves. A későbbi időben Jancsó professzort is támadni kezdték. A letartóztatások idején, amikor elvitték Csőgör Lajos rektort, Demeter János és Jordáky Lajost és másokat, Jancsó Elemér egyre jobban félt. Amikor meghalt, valaki azt mondta, hogy a sírjára azt kellett volna írni: "Itt nyugszik Jancsó Elemér. /F/élt 66 évet." Pályafutása alatt óriási adattárat gyűjtött össze. Inkább kutatótípus volt, mint tanár. Szerkesztője volt az Erdélyi Ritkaságok sorozatnak, abban 1942 és 1945 között 18 kötetben 13 olyan kézirat jelent meg, amely addig csak a szakemberek számára volt hozzáférhető. Jancsó hét esztendeig szerkesztette a sorozatot a Kolozsvári Rádióban Arcképek a két világháború közötti magyar irodalomról címmel. Halála után Mózes Attila kiadta ebből a szerző birtokában maradt szövegeket Kortársaim címmel a Kriterionnál. Jancsó Elemérnek 1969-ben jelent meg A magyar irodalomtöreténetírás ötven esztendeje a kolozsvári tudományegyetemen című tanulmánykötete. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 14-15./

1997. április 26.

Ápr. 26-án Kolozsváron tartotta meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület éves közgyűlését. Benkő Samu elnöki beszámolójában leszögezte: "Jogaink visszaszerzésében nem történt változás. Ez a tényállás." Még mindig az anyanyelvi oktatási rendszer visszaállítása a legégetőbb gond, ugyanúgy mint hét évvel ezelőtt. A kulturális javak visszaigénylése is fontos követelés. Az EME taglétszáma jelenleg 3125 fő, és önerőből alig 5 %-át képes előteremteni a tevékenységéhez szükséges anyagiaknak. Az EME kiállt a Bolyai Egyetem mellett, felmerült az alkotmány megváltoztatásának szükségessége is: a magyar nyelv csak úgy használható természetességgel, ha az ország második nyelvének fogadják el. Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetsége alelnöke bejelentette, hogy szervezete 200 ezer forinttal támogatja idén az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, emellett a Bolyai Egyetem érdekében tudományos titkárságot nyit Budapesten és Kolozsváron, és külön programot indít a nagycsaládosok megsegítésére.Kötő József, az RMDSZ alelnöke kifejtette, hogy a romániai magyarság a felsőoktatás megteremtésében három forrásra támaszkodhat: az állami költségvetésre, az önszerveződésre és az anyaországi támogatásra. Májusra várható az új oktatási törvény elfogadása, júniusban pedig az RMDSZ szakemberei befejezik a jelenlegi hazai magyar tanügy felmérését. Zárszavában Benkő Samu hangsúlyozta: az önálló magyar egyetem ügyében a törvényes magyar szervezeteknek, tehát az egyházaknak, a megválasztott politikai képviselőknek és az erdélyi művelődési intézmények választott testületeinek a véleménye lehet perdöntő. Az önálló magyar egyetem, a magyar főiskolai rendszer ügyében nem dönthet a Babes-Bolyai Tudományegyetem szenátusa. /Szabadság (Kolozsvár), ápr. 30./ Kiss András főtitkári jelentésében elmondta, hogy beindult az EME nagyváradi fiókegyesülete is. Az EMÉ-nek három főállású kutatója van, két könyvtárrészlegük: a Jordáky Lajos Könyvtár és a nyelv-és történettudományi szakkönyvtár, kialakulóban van a kézirattár. Felelevenítették a vándorgyűlések hagyományát, 1996-ban Szilágysomlyón volt az első. Az EME rendszeresen megjelenő kiadványai: Erdélyi Múzeum, Múzeumi Füzetek /Természettudományi és Matematikai Szakosztály évkönyve/, Orvostudományi Értesítő /Orvostudományi Szakosztály szemléje/, Erdélyi Tudományos Füzetek. Az Emlékkönyv Zsigmond születésének nyolcvanadik évfordulójára című kötet egyúttal a romániai magyar történeti kutatás eredményeinek bemutatása is. - Jelentős az öt egyéves ösztöndíj, melyet a Magyar Tudományos Akadémia ajánlott föl az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek. A magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium posztgraduális ösztöndíjakat biztosít. Az 1990-1995 között hosszabb időre kiküldött 25 ösztöndíjas közül 13 nem tért vissza. 1996-ban különböző adományok gazdagították az egyesületet. Kiemelkedő Szabó T. Attila hagyatéka, bútorzattal együtt, dr. Kós Károly hagyatéka, Nagy Jenő, az EME volt titkára hagyatéka. Két utóbbi néprajzi tárgyú hagyatékát az egyesület a Kriza János Néprajzi Társaságnál helyezte el. Pataki József történész szakkönyvtári és kéziratos hagyatéka szintén az EME tulajdonába került. Magyarországi könyvtárak szintén adományoztak könyveket. Kiss András megjegyezte, hogy az ismeretek hiányának tekinti a magyar kormányzati feladatokkal megbízott személy részéről annak jelzését, hogy a magyarországi támogatás - amelyet az első világháborút követően minden felelős és legális kormányzat erkölcsi kötelességének tartott - a jövőben átháramlana az itteni kormányra. - Az EME pert indított a Kolozsvár főterén álló Wass Ottilia házért, keresetét az Ítélőtábla elutasította. Nemzetközi bírósághoz fognak fordulni. - AZ EME-házban van az egyesületi elnök irodája, továbbá több szakosztály és könyvtár, az EME titkársága a római katolikus egyháztól bérelt lakrészben van, ott van továbbá a Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály és másik szakosztály is. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr.23./

1997. november 29.

A tárgyilagos történetírásnak az 1956-os forradalom erdélyi eseményeit tekintve még nem jött el az ideje, állapította meg Sipos Gábor történész, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosa, akivel Aniszi Kálmán beszélgetett. A rendelkezésre álló anyagot máris rostálni kell, mert a Securitate iratait csak nagy óvatossággal szabad használni. "Ötvenhatban eggyé vált a nemzet." Sepsiszentgyörgyön is felvonultak magyar zászlókkal a forradalom hírére. Hubecz Márton könyvelő börtönbe is került miatta. Le is ülte büntetését. Sokan forradalmi verseket másoltak, adtak tovább. Dobri János kolozsvári lelkész, aki 1940 őszétől újjászervezte a cserkészetet, 1956-ban a forradalmi versek egyik fő terjesztője volt. Ugyanígy Molnár Dezső kolozsvári lelkész, Dobainé Varga Piroska, Bányai Miklósné és sokan mások. 1956-ban újra felvetették az erdélyi magyar értelmiségiek Erdély helyzetét. Úgy érezték, emlékiratban a világ elé kell tárni a lehetséges megoldásokat: független Erdély, Erdély megosztása, illetve a Erdély teljes egészében kerüljön Magyarországhoz. Dobai István nemzetközi jogász Komáromi József matematikatanárral készítette a memorandumot, melynek szövegét Varga László református lelkész, Bereczki András és Gazda Ferenc tudományos kutatók ismerték a legjobban. Dobai István elvitte a memorandumot Márton Áronhoz, aki helyeselte a memorandumot, mert ő a Szent István-i Magyarország híve. Márton Árontól hazafele tartott Dobai István, amikor letartóztatták, megtalálták nála az emlékirat egy példányát. Az egyik szekus rögtön azt mondta: ez az - tehát tudtak róla. Ezután letartóztatták a többieket is. Sokáig az a hír járta, hogy Dobai azonnal kiadta a közreműködők nevét. Sipos Gábor cáfolta ezt a változatot. A perben nagyon súlyos ítéletek születtek, de halálos ítélet nem volt. Az emlékirat teljes szövegét még nem közölték sehol. A Dobai-Varga-per, másnéven ENSZ-per volt a legfontosabb megmozdulása az erdélyi magyarságnak ötvenhatban. Ezt a kezdeményezést a hatalom megtörte, de azt tudják, hogy az egyes változatokra kik szavaztak. A független Erdély mellett voltak a szociáldemokraták: Jordáky Lajos, Pásztai Géza, Nagy Géza és mások. Erdély Magyarországhoz tartozásának eszméje mellett tett hitet Márton Áron püspök és az idősebb nemzedék. Erdély igazságos megoszlása mellett állt ki a többség, Dobai István, Varga László, Kertész Gábor zilahi ügyvéd, a per egyik vádlottja. Annak, hogy Erdély Romániánál maradjon, csak a kollaboránsok voltak a pártolói.- A perben a vádlottak bátran viselkedtek. Később másokat is letartóztattak és a Dobai-csoporthoz csatoltak, köztük volt László Dezső kolozsvári lelkész, akit azért vittek el, mert esélyes lett volna a közelgő püspökválasztás. A börtönben a per több elítéltje meghalt. Szekeres Nagy József éhen halt a börtönben, Dobai István és Varga László többször volt a halál szélén. Hét év után kikerültek a börtönből a per elítéltjei. Beszélni kell még az érmihályfalvi csoportról. Itt már nem volt kézzelfogható vádpont, mint a másik perben a memorandum. Ebben a perben halálos ítélet is született, Sas Kálmán érmihályfalvi lelkészt kivégezték. Ez a per az erdélyi magyarság megfélemlítését szolgálta. /Aniszi Kálmán: 1956 - Erdély. = Kapu (Budapest), okt., újraközölte: Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 29-30./

1998. május 21.

Ápr. 25-én Kolozsváron megtartotta közgyűlését az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Benkő Samu, az EME elnöke hangsúlyozta, hogy a hazai tudományosságnak két lábon kell állnia, egyrészt az EME-re, másrészt az állami segédlettel létrehozandó teljes magyar oktatásra támaszkodva. A multikulturális elmélet mögött kimondatlanul a magyar nyelv fölöslegességének gondolata húzódik meg. Abodi Nagy Béla felhívta a figyelmet, hogy a magyar népművészet elindult a többségibe való beolvadás útján. Az EME taglétszáma 1994-ben 1789 fő volt, jelenleg 3170, a növekedés az egyetemi hallgatók beiratkozásának tulajdonítható /a taglétszámból 1348 egyetemista/. Az EME tevékenyen működő ifjúsági szervezetei: a Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete /KOMATE/, a biológia szakos hallgatók ÖKO-STÚDIUM csoportja, valamint a földrajz és geológia szakosok /GEKKO/ csoportja. Az EME két könyvtára a Jordáky Lajos Könyvtár és a nyelv-, irodalom- és történettudományi szakkönyvtár mellett az EME-házban van a Természettudományi és Matematikai Szakosztály szakkönyvtára. /Kiss András: Változatlanok az Erdélyi Múzeum-Egyesület céljai. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 21., Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 27./

1999. november 3.

1948-ban Romániában is megkezdődött a tisztogatás a baloldal berkeiben is. Ahhoz, hogy a Magyar Népi Szövetségben is tisztogatást kezdjenek, szükség volt Kurkó Gyárfás és híveinek eltávolítására. Az MNSZ balos szárnya segédkezett a "népfrontiak" félreállításában. Kurkót már az 1947-es MNSZ-kongresszuson leváltották elnöki tisztségéből. December 10-én Kolozsvárott tartották a szövetség utolsó kongresszusát. Ezúttal végképp eltávolították a Kurkó köréhez tartozókat. 1949. novemberében letartóztatták a félreállított MNSZ-vezetőket, Kurkó Gyárfást, Balogh Edgárt, Méliusz Józsefet, Csőgör Lajost, Demeter Jánost. Ugyanakkor vettek őrizetbe néhány, az MNSZ-szel szemben álló magyar közéleti személyiséget, Szász Pált, az EMGE volt elnökét és Antal Dániel alelnököt is, illetve Korparich Edét, a Hangya Szövetkezet elnökét. 1950-ben folytatódott a sor a magyar szociáldemokraták legismertebbjeivel, Lakatos Istvánnal, Pásztai Gézával. Ezután Venczel József, Teleki Ádám, Bodor Bertalan kerültek sorra. Gondosan készítették elő a kirakatper minden mozzanatát. Elsőként a rendszer legfőbb ellenségének tekintett Márton Áron püspököt vették őrizetbe, őt követték az MNSZ-vezetők. A tervezett nagy perből végül kettő lett: a memorandisták és az autonomisták pere. A memorandista per fővádlottja Márton Áron püspök volt. Ide sorolták be Kurkó Gyárfást is, akinek semmi köze nem volt ahhoz a memorandumhoz, amelyet a püspök és köre megszerkesztett és bátran vállalt is. Balogh Edgárnak, Csőgör Lajosnak, Demeter Jánosnak és az időközben letartóztatott Jordáky Lajosnak azért kellett fizetniük, mert 1944 őszén létrehozták és működőképessé tették az észak-erdélyi autonómiát. /(gál): 50 éve történt. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 4./

1999. november 6.

Kovács Ferenc emlékezett barátjára, a 25 éve elhunyt Jordáky Lajosra. Jordáky 1943-ban adat ki a 48-as Erdély című emlékkönyvet, amelynek létrehozásában Józsa Béla is közreműködött. 1944-ben a két munkáspárt, a szocdem és a kommunista őt javasolja a Szakszervezetek Tanácsa főtitkári tisztségére, majd 1945. február 22-étől ő lett a Román Kommunista Párt kolozsvári szervezetének titkára. Jordáky népgyűléseken szónokolt, ezt a tevékenységét ellenezte Lakatos István szocialista csoportja és a Szociáldemokrata Párt kolozsvári szervezetének hivatalos lapja, az Erdély. Jordáky rövidesen egyetemi tanár lett, a Józsa Béla Athenaeum Kiadóvállalat egyik vezetője, ő szerkesztette a Marx-Engels Könyvtár sorozatot. Jordákyt 1952-ben letartóztatták, koholt vádak alapján, három évig volt börtönben. 1957 áprilisától újból több hónapos vizsgálatot indítottak ellene. Végül rehabilitálták. Előbb a kolozsvári magyar színház irodalmi titkárságán dolgozott, majd az Akadémia kolozsvári fiókja Történeti Intézetében, mint kutató. 1971-ben megjelentette Janovics Jenő és Poór Lili (két színész arcképe) című kötetét, megírta Az erdélyi némafilmgyártás történet e története című összefoglalóját, és halála előtt egy esztendővel megjelent Kótsi Patkó János, a kolozsvári színházalapító A régi és új Theátrom históriája és egyéb írások című könyve a Kriterionnál. /Kovács Ferenc: Ifjúkori szomszédom, Jordáky Lajos. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 6./

2000. április 14.

Sírkőavatás lesz ápr. 15-én Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben dr. Jordáky Lajos sírjánál. Ismeretlenek megcsonkították a síremléket, Vetró Artúr szobrászművész alkotását és most várják mindazokat, akik a rendbetételéhez hozzájárultak, és várják az egykori munkatársakat, barátokat is. /Sírkőavatás. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 14./ Jordáky Lajos /Kolozsvár, 1913. szept. 6. - Kolozsvár, 1974. nov. 29./ szociológus, tanulmányíró, a Bolyai Egyetem tanára volt, 1952-ben koholt vádak alapján letartóztatták, elítélték, 1955-ben rehabilitálták. 1957-ben újabb vizsgálat indult ellene, később rehabilitálták.

2003. február 8.

A Házsongárdi temetőben nyugszik osdolai dr. gróf Kuun Géza. Neve ma már feledésbe merült, pedig egykor az erdélyi tudományosság nagy tisztelettel övezett képviselője volt, a mecénás-tudós főurak egyik utolsó megtestesítője. A keleti nyelvészetben szakosodott, megtanult héberül, arabul, törökül, perzsául és szírül. E nyelveket összehasonlító tanulmányokat írt, de kutatta néprajzukat, vallásukat is. A Magyar Tudományos Akadémiának 1883-tól tiszteleti tagja, 1901-től pedig másodelnöke volt. A Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli elnökéül választotta, a Magyar Történelmi Társulatnak egyik alapítója volt, akárcsak az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, amelyet haláláig elnökként vezetett. A temetőben már évek óta garázdálkodók a mindkét portrét övező koszorút letörték, s megrongálták, kivésték a grófnő arcmását. A temető immár jó évtizede sírgyalázók vadászterülete. Feltörik a kripták ajtaját, ablakát, felfeszítik a koporsókat, eltüntetik a fém domborműveket. Így tűnt el Jordáky Lajos, Kovács György portréja s még annyi más sír dísze, címere, emblémája. /Gaal György: Gróf Kuun Géza síremlékét is megrabolták. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 8./

2003. október 21.

Néhány hónapja jelent meg Gáll Ernő (1949-től 1989-ig a Babes-Bolyai Egyetem professzora, 1957-84 között a Korunk főszerkesztője) titkos naplójának első kötete az 1979- 1990 közötti évekből /Polis Kiadó, Kolozsvár/, következik majd a második kötet az 1990-2000 közti eseményekről. Gáll Ernő /sz. Nagyvárad, 1917/ az egyetemet a magyar időkben végezte be filozófia szakon, a hírhedt numerus clausus dacára. 1944-ben Buchenwaldba deportálták. 1945-49 között a kolozsvári Igazság főszerkesztője volt; 1949-től a Bolyai (majd Babes-Bolyai) marxizmus-leninizmus katedrájának professzora. 1957-től az újraindította Korunk folyóirat főszerkesztője volt 1984-es nyugdíjazásáig. 1989 után is aktív közéleti férfi, sokat közöl, szerepelt 2000-ben bekövetkezett haláláig. A napló írásának kezdése egybeesik a "hivatalos" cenzúra megszüntetésével; ezt egy súlyosabb, képmutatóbb, fenyegetőző irányítás váltotta fel, a Központi Bizottság "magyar bizottsága" részéről, akik az ún. magyar vezetőket sakkfiguraként tologatták. Ezek közül a naplóban igen elítélően Koppándi, Pezderka, Szász Béla, Vincze, Szilágyi Dezső elvtársak neve szerepel. A naplóban a legmeglepőbb az a kommunizmussal szembeni, szokatlanul élesen kritikus és önkritikus hang. Ilyen az egyenlőségjel, amely a szerző szerint a kommunizmus és fasizmus közt létezik (a holokauszt és Gulág összehasonlíthatósága). Ilyen Izrael állam szellemiségének (bigott, primitív) elítélése. Sokkoló azok (köztük önmaga) elítélése, akik még a háború előtt léptek be a sztálini kommunista pártba, noha (az újságokból stb.) ismerték a szovjetunióbeli rémségeket; bevallása szerint ezen híreket betegesen elhessegették maguktól. "Mennyire tekinthető erkölcsi értéknek a bátorság, helytállás, a szenvedések hősies elviselése - egész a mártíromságig -, ha ez utópisztikus, téves politikát szolgált?" - kérdi önmagától is, lefokozva a nem valló Józsa Béla mártír voltát - betyárbecsületté. Az illegális pártról: "Megdöbbentő a zsidók, értelmiségiek részaránya (66 százalék) a mozgalomban, kiknek a pártja a kommunista párt, mely társadalmi csoportnak a rendszere?" Talán saját magára és mai többi "damaszkuszi utasunkra" gondolva: "Ha abszolút elutasítjuk a marxizmus korszerűsítését, miért honorálni egy marxista állandó önrevízióját?" Mindig is divat volt, hogy egy-egy folyóirat főszerkesztője a humánértelmiség vezetője szerepében tetszelegjen. Az Utunk főszerkesztőjének, az uralkodói-inkvizítori megnyilvánulású Gaál Gábornak voltak ilyen allűrjei. A napló idején négy lap főszerkesztője küzdött e főkolomposi pozícióért: Gáll Ernő (Korunk), Létay Lajos (Utunk), Huszár Sándor (A Hét), Hajdu Győző (Igaz Szó), egymással sokszor feszült viszonyban. Szellemi vezetői ambíciói következtében G. E. igen sok "értelmiségivel" tartott kapcsolatot, munkáit dedikálta nekik, könyveiket ismertette: a naplóban ezek neve száz felett van. Különös társaság: céljuk az állandó önmutogatás, "közlés", ha van érdekes téma, ha nincs. Gáll nem kivétel, pályatársaival hol összevész, hol kibékül. Naplójában nem fukarkodik ilyenkor a jelzőkkel, mint például: Bretter Zoltán pökhendi, Balogh Edgár demagóg, naiv, képmutató, irreális, Benkő Samu sértődős, gőgös, arisztokratikus, Herédi Gusztáv bárdolatlan, felületes, Kántor Lajos szürke, fumigáló, Jordáky Lajos becsvágyó, gyűlölködő, Létay Lajos pitiáner, surmó, Méliusz József paranoiás, dühöngő, rigolyás, Panek Zoltán pimasz, patologikus, Huszár Sándor aljas, pimasz fickó, hiú, Sütő András fölényeskedő, lefitymáló, nem él a közéletben, Tóth Sándor intoleráns, Heller Ágnes és Tamás Gáspár Miklós tenyérbe mászó, pökhendi stb. Akad, akiket csak dicsér (például az Ilie Verdetnek súgó Gálfalvi Zsoltot, Lászlóffy Aladárt, Szász Jánost, sőt az ifjú Salat Leventét stb.). Két legkiválóbb költőnk (Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos) jellemzésétől tartózkodott. Egyértelműen gonosz G. E. szerint Rácz Győző, utóbb a Korunk főszerkesztő-helyettese. G. E. sajnálatraméltó megnyilvánulása, mikor 1989 őszén (a magyarországi, bulgáriai stb. rendszerbukások hatására) így írt: "Magyarországon a baloldal diszkreditálva, elanyátlanodva, magatehetetlenül számolja fel önmagát, mindez az én további ellehetetlenedésemet jelenti, csak az itthoni peremélet marad számomra - pillanatnyi távlat nélkül". Korainak bizonyult a magyar kommunisták siratása, csak átmeneti volt "elanyátlanodásuk"... Az 1989. decemberi fordulatkor felismerte. lehetséges a kommunizmus túlélése, elég, ha Ceausescut áldozzák fel. Barátaival részt vett a mai RMDSZ megalakítására szólító felhívás (Hívó szó) megfogalmazásában-aláírásában. E kiáltványban Gáll és társai elítélik Ceausescut és klikkjét, de a kommunizmust nem. Az embernek az az érzése támad Gáll Ernő naplóját olvasva, jegyezet meg Nagy László, hogy a Ceausescu-rezsim politikai rendőrsége, a Securitate hülye volt, mert a politikai és kulturális kulcspozíciókban (az örökös bűnbakká tett Hajdu Győzőt kivéve) mind ellenállók ültek, és nemcsak a folyóiratok szerkesztőségeiben, de minden intézménynél (például: rádió - Csép Sándor, televízió - Bodor Pál, Kriterion Kiadó - Domokos Géza), ahol még magyar főnökök egyáltalán megmaradhattak. /Nagy László, Kolozsvár: Gáll Ernő meglepő naplója. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 21., újraközölte: Szabadság (Kolozsvár), okt. 29./

2003. november 29.

A Kolozsváron összesereglett Kelet-Magyarországnak "különböző vallású és fajú népei" a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján kijelentették: Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni, s az egységes és csonkíthatatlan Magyarország keretén belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot. Kijelentette továbbá a nagygyűlés, hogy az erdélyi magyarság és székelység teljes jogosultságú önkormányzati szervének és képviselőjének elismeri a Kolozsvárt 1918. december 17-én egyesült erdélyi magyar-székely Nemzeti Tanácsot, illetve annak 1918. december 18-án megalakult választott központi Kormányzótanácsot (Ellenzék, 1918. december 20.). Két nappal később, december 24-én a román királyi csapatok megszállták Kolozsvárt, ahol dr. Haller Gusztáv polgármester fogadta őket. Kolozsvár megszállását követően Neculcea tábornok kilenc pontot tartalmazó rendeletet tett közzé: minden hivatal mellé tiszteket rendelt, a fegyvereket három nap alatt be kellett szolgáltatni, estétől hajnalig tilos volt az utcán járni, háromnál többen nappal sem járhattak együtt, a színházak folytathatták működésüket, továbbá Budapest felé utazni csak katonai engedéllyel lehetett, minden sajtótermék cenzúra alá esett, a sorozásra vonatkozó híreket alaptalanoknak tekintették, akik nem rendelkeztek Kolozsváron állandó lakhellyel, három nap alatt kötelesek voltak elhagyni a várost (Erdélyi Magyar Évkönyv 1918-1929, I. évf., Kolozsvár, 1930). Erdély fővárosának megszállása után a szövetséges hatalmak gyakorlatilag egész Erdélyt a román hadsereg kezére adták. 1919. január 8-án a szász népszervezet bővített központi választmánya Medgyesen kimondta a Romániával való egyesülést: "a határozat fontosságának teljes tudatában a szász nép a mai naptól kezdve a román birodalom tagjának tekinti magát, fiait és leányait a román állam polgárainak. Kéri Istent, hogy vezesse jóra és adja áldását ehhez a felelősségteljes lépéshez, melyet megtenni kötelességüknek érezték". (Erdélyi Magyar Évkönyv 1918-1929. I. évf., Kolozsvár, 1930.) A gyenge szótöbbséggel hozott határozat azonban hamarosan válságba sodorta az erdélyi szászokat, amelynek legnagyobb társadalmi egyesülete emlékiratban tiltakozott Erdély elszakítása ellen, leszögezvén, hogy a szász nép túlnyomó többsége nem azonosítja magát a medgyesi határozattal, és Erdélyt továbbra is Magyarországhoz tartozónak tekinti (Mikó Imre: Huszonkét év. Bp., 1941). A tenniakarók a Wilson-féle önrendelkezés elv alapján köztársaságokat alapítottak: Udvarhely megyében a volt alispán, dr. Paál Árpád vezetésével, Kalotaszegen pedig Kós Károly író, építész irányításával alakultak köztársaságok (Sas Péter: Az erdélyi magyarság politikai szervezkedése. Kézirat). Ugyanakkor 1919. január 14-én dr. Grandpierre Emil főispán, dr. Papp József ügyvédi kamarai elnök, dr. Menyhárt Gáspár egyetemi tanár, dr. Kertész Jenő ügyvéd, br. Jósika János birtokos és Jordáky Lajos nyomdász Nagyszebenbe utaztak, hogy tárgyalásokat folytassanak a román Kormányzótanáccsal. Azt javasolták Maniunak: a közigazgatás Erdély magyar területein legyen magyar, a románokon román, a vegyeseken vegyes, a tisztviselőktől pedig ne követeljenek esküt, hanem elégedjenek meg fogadalommal. A tanács azonban hallani sem akart a kezdeményezésről, és amikor a javaslattevők visszatértek Kolozsvárra, Apáthy Istvánt már börtönben találták (Mikó Imre: Huszonkét év. Bp., 1941).

2004. február 18.

Felnőtt egy nemzedék, amely aligha tud valamit Nagy Istvánról. Sokak számára egyszerűen egy író, mások magyar Makszim Gorkijnak, ismét mások a letűnt rendszer kiszolgálójának, haszonélvezőjének tartják. Mi hát az igazság? – tette fel a kérdést Nagy Károly, az író fia. Termékeny alkotó volt, több mint 30 kötete (regények, novellák, gyűjtemények, színdarabok, szociográfiák) látott napvilágot, publicisztikai írásait pedig még senki sem vette számba. Talán az egyetlen olyan kelet-európai író, akit mind a három rendszer cenzúrázott, s időnként üldözött. A királyi Romániában a sziguranca a szó szoros értelmében, majdnem agyonverte első kisregényéért, a bécsi döntés után a szamosfalvi börtönbe került. Nagy István a szocialistának induló társadalmi rendszer fegyelmezett katonája volt. Ahogy szaporodtak az aggasztó jelek, úgy vált a magatartása mindinkább kritikussá. Először 1952 januárjában került szembe a hivatalos pártvonallal. Arra próbálták rávenni, hogy mint a Bolyai Tudományegyetem akkori rektora, kezdeményezze a Bolyai és a Babes egyetemek egyesítését. Ezt elutasította, ezért úgynevezett "jobboldali elhajlás" címén leleplezték, mint jobboldali nacionalistát, s leváltották rektori tisztségéről (amelyet csak pártutasításra vállalt). Egy hónapig kényszerlakhelyen volt Bukarestben, s azzal vádolták, hogy Balogh Edgárral, Jordáky Lajossal s Teleki Béla gróffal együtt összeesküvést szőtt Észak-Erdély elszakítására. Szabadlábra helyezték, de titokban kizárták a pártból. Nagy István élete végéig megőrizte marxista meggyőződését. A hetvenes évekre már szilárd meggyőződése volt, hogy Kelet-Európában lényegileg letértek a marxi útról. /Nagy Károly: Ki is volt Nagy István? = Szabadság (Kolozsvár), febr. 18./

2005. július 31.

Az 1956-os forradalom leverése után az egész Kárpát-medencei magyarságot sújtotta a megtorlás. Lipcsey Ildikó az erdélyi magyarságot ért megtorlást foglalta össze, felsorolva a nagyobb pereket. Kolozsváron 1956 októberében új diákszövetséget alakítottak, erről tudomása volt a pártszervezetnek. Október 24-én azonban a diákszövetségi gyűlés természetszerűen átváltott a magyar forradalommal való szolidaritás gyűlésévé. Október 25-én letartóztatták a gyűlés három résztvevőjét, Balázs Imrét, Tirniván Arisztídet és Walter Frigyest. Az előző kettőre 7-7 évi fegyházra ítélték. November 17-én Várhegyi Istvánnal az élen letartóztatták a diákszövetség vezetőit, Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt és Nagy Benedeket. Temesvárom 2500 diákot tartóztattak le, végül 30, többségében román diákot ítéltek 3 hónaptól 8 évig terjedő fegyházra. Bukarestben is megmozdultak a diákok. 1957 májusában Paul Goma írót a bukaresti diákok tervezett sztrájkja miatt elítélték. 1956-tal volt kapcsolatos a szász írók 1959-es brassói pere, Schönfeld aradi főrabbi pere, Piesch Miklós, Blumenthál Pál pere, Teodor Margineanu román katonatiszt pere, aki a magyarországihoz hasonló felkelést akart kirobbantani Romániában. A perek történetét csak részben tárták fel Romániában. Megközelítő adatok szerint a perek 35 ezer embert érintettek. 30 személyt kivégeztek. Kb. 40-50 ember a bántalmazásokban vesztette életét. 1957 a nagy letartóztatások időszaka volt, emiatt Szamosújváron, a 3000 férőhelyes börtönben 10 ezren raboskodtak. A politikai elítéltek 80 %-a magyar volt. Itt és Jilaván működtették a „megsemmisítő részleget”. A Bolyai Tudományegyetemen 20-30 ítélet született. Az egyházakat is támadták. Erdővidék és Homoród mente unitárius papságának fele került börtönbe, családtagjaikkal együtt „szervezkedés” és „ellenséges elemek támogatása” címen. A kolozsvári Protestáns Teológia unitárius karán 3 tanárt és 15 diákok ítéltek el. A Nyárád mentén szintén egyház emberek kerültek a vádlottak padjára. A Csíkszeredai Főgimnázium tanárát, Puskás Attilát és társait – tanárokat, diákokat, 11 főt – ítéltek el. Nagyváradon diákok megalakították a Szabadságra Vágó Ifjak Szövetségét /SZISZ/. Ebből nagy pert csináltak, 1981-ben folytak a letartóztatások. A 151 letartóztatottból 57 főt elítéltek. Sepsiszentgyörgyön diákok Székely Ifjak Társaság /SZIT/ néven alakítottak csoportot, őket 1958-ban tartóztatták le, 1959-ben az 50-60 elítéltet a hírhedt brailai nagyszigetre vitték. A kizárólag munkás fiatalok által alapított Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége /EMISZ/ perben 1500 személy volt érintve, 76 ítélet született. A temesvári diákok perében 32-en szerepeltek. Szilágysomlyón 5 főt börtönöztek be, Szászrégenből 24 ember ellen indult eljárás. Kolozsváron az Illegális Kommunista Ellenes Szövetség /IKES/ 35 fiatalkorú rendszerellenes szervezkedés volt. A Kis-Küküllő menti szervezkedésnek 6 vádlottja volt. 1958-ban Bencze György református lelkész be nem jelentett vadászpuskája miatt terrorcselekményre való késztetés vádjával 20 év nehézbörtönt kapott. 1958 júliusában letartóztatták Fülöp G. Dénes református lelkészt, 11 évre ítélték, 1958 augusztusában Cseterki János lelkészt tartóztatták le, ugyanebben a hónapban Harai Pál brassói káplánt az EMISZ perben fel nem jelentés címén 10 évre ítélték. Ebben az évben további egyházi személyeket ítéltek el. Három nagy pert emelt ki Lipcsey Ildikó: a Szoboszlay és társai ügyét 1958. április-május hónapban tárgyalták. A vádirat szerint 1950-ben Keresztény Munkapárt néven szervezetet hoztak létre, hogy fegyveres lázadást készítsenek elő. A Szoboszlay-féle szervezkedés a többpártrendszer és a szocialista rendszer eltörlésének igényét hordozta magában. Magyarországgal szoros szövetségi rendszert akartak kialakítani. Az erdélyi kérdés megoldását a két ország államszövetségében látták. A szervezkedésnek román tagjai is voltak. A Szoboszlay-perben 200 személyt tartóztattak le, köztük lelkészeket, szerzeteseket, 57 főt ítéltel el, köztük tíz főt halálra, a kiszabott börtönévek száma:1300 év. A másik nagy per az érmihályfalvi csoport ügye. Vezetőjüket, Sass Kálmán református lelkészt 1958. február 19-én tartóztatták le. Az érmihályfalvi csoport ügyében 31 főt ítéltek el, ebből kettő halálos ítélet volt, amit Sass Kálmán református lelkészen kívül dr. Hollós István egykori hadbíró századoson végrehajtottak. A harmadik nagy ügy a „kilencek”, vagyis az ENSZ-memorandum megfogalmazóinak és terjesztőinek ügye, akik 1956-ban az erdélyi kérdés megoldását vetették fel. Három álláspont volt: 1. Márton Áron római katolikus püspök és Dobri János református teológiai tanár Erdély Magyarországhoz csatolását tartotta helyesnek. 2. Jordáky Lajos és Pásztay Géza a független Erdély gondolatát támogatták. 3. Dobai István, a református egyház világi gondnoka Erdély kettéosztásában és lakosságcserében gondolkodott. Mindannyian úgy látták, méltányos megoldást. A Dobai István által elkészített memorandumot az akkori erdélyi magyar társadalom szinte valamennyi képviselője ismerte és véleményezte, de ismerte Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Ravasz László, Illyés Gyula, Veres Péter és Sinka István is. A per során 16 személy ellen indult eljárás. 1957 márciusi letartóztatásuk után valamennyien fenntartották véleményüket. A per vádlottjaiból ketten a kínzásokba belehaltak, Dobait és Varga László tiszteletest életfogytiglanra, a többieket 25 és 5 év közötti börtönre ítélték. Dobait és hat társát a hazaárulóknak fenntartott börtönbe vitték, ahol a 400 elítéltből csak 40 maradt életben az elszenvedett kínzások, az éhezés és orvoshiány miatt. A Magyarország elleni szovjet katonai intervencióban Románia és Csehszlovákia készségesen részt vett volna, de Hruscsov erre nem tartott igényt. Azonban szovjet katonai egyenruhába öltöztetett román katonaság részt vett a szovjet intervencióban. A román titkosszolgálat – román szakemberek szerint – bekapcsolódott a magyar eseményekbe. Cristina Troncota történész, a hadtudományok doktora a román titkosszolgálatok történetével foglalkozó monográfiájában külön fejezetet szentelt ennek a kérdésnek. Ő is és mások is ketté választják a kérdést: a román titkosszolgálat beavatkozása a forradalom előtt és a beavatkozás a forradalom után. 1956 nyarától kezdődően a Securitate hamis osztrák, nyugat-német, francia és olasz útlevéllel ügynököket küldött Magyarországra, magyarul jól beszélő személyeket, akik a gyűjtött információkat Bukarestbe továbbították, onnan pedig a szovjet titkosrendőrség rendelkezésére bocsátották. 1956 november végi látogatása alkalmával Bodnaras felajánlotta segítségét az ÁVH újraszervezésére. Többszáz magyarul tudó szekuritate-alkalmazott érkezett Magyarországra, irányítójuk Einhorn Wilhem /Vilmos/ volt, aki fedéssel tartózkodott Budapesten, mint a román nagykövetség tanácsosa. Troncota irányt mutatott a román és magyar történészeknek, érdemes lenne ebben az irányban kutatni. /Lipcsey Ildikó: A forradalom hatása és következményei Erdélyben. = Erdélyi Magyarság (Budapest). 2005. július-szeptember/

2005. szeptember 23.

Hosszú évtizedeken át mind Magyarországon, mind Romániában bátorság kellett a Magyar Népi Szövetség történetének feszegetéséhez. Töttössy Magdolna kutatásainak doktori tézisének ez volt a témája, s dolgozatát 1986-ban sikeresen megvédte. Töttössy Magdolna úttörő munkájának – A Magyar Népi Szövetség története, 1944–1953 – a magyar történetírásban ezek az előzményei. Töttössy Magdolna könyvét széles levéltári munkára, a korabeli sajtóra, a visszaemlékezésekre és más igen fontos forrásra építette. Szembenálló érdekek gáncsolták az MNSZ működése idején keletkezett írásos emlékek és hagyatékok megőrzését, s még ma is homály fedi a megmaradt kútfők hollétét. Demény Lajos szemtanúja volt annak, hogy milyen hányatott sorsra jutott a Bányai László-hagyaték, hogy az özvegy milyen nehézségekkel találta magát szemben, amikor a hagyaték megmentésére törekedett. A Román Munkáspárt döntése alapján 1949. november 7-én letartóztatták az MNSZ kiemelkedő politikusait és szakembereit. A soha nyilvánosság elé nem tárt „hazaárulás” vádjával börtönbe került Kurkó Gyárfás, Antal Dániel, Balogh Edgár, dr. Csögör Lajos, Jordáky Lajos, Méliusz József. Ezzel a letartóztatások nem értek véget, dr. Demeter Jánost például 1950 áprilisában vették őrizetbe. A sors fintora, hogy a letartóztatási hullám utolérte Luca Lászlót is, aki pedig előretolt „élharcos” volt az MNSZ és a magyarság ellen folytatott könyörtelen felszámolásban. Őt 1952 februárjában vetették börtönbe, és hosszú rabság után a tömlöcben érte utol a halál. /Demény Lajos: A Magyar Népi Szövetség története. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 23./

2006. június 24.

Júniusban lesz tíz éve, hogy elhunyt Balogh Edgár. Nagyon sokat írt: lapokba, folyóiratokba, különböző kötetekbe. Beszélt egyetemi katedrán, a Kolozsvári Rádió mikrofonja előtt. Írásainak egy részét a Korunk belső munkatársa (ma főszerkesztője), Kántor Lajos állította össze 1974-ben, és az megjelent a Kriterion kiadásában Mesterek és kortársak címmel. Tanulmányokat, jegyzeteket, emlékezéseket tartalmaz. A kötetet összeállító Kántor Lajos szerint: „Balogh Edgár majdani életrajzírója, aki egyúttal egész életművének felmérésére fog vállalkozni, zavarban lesz, legalábbis a tekintetben, hogy az ő felmérő munkája tulajdonképpen kinek és minek a hatáskörébe tartozik. Mást ne mondjunk, vitatkozhat rajta a politikatörténet, a szociológia, a történelemtudomány, az irodalomtörténet, a stilisztika, sőt az etnográfia is, s a komparatistáknak egy-egy tudományágon belül ugyancsak érdekes anyagot kínál ez a szabálytalan, mégis a korra és megszületésének helyére annyira jellemző, oly sokféle »konkordanciába« illeszkedő életmű.” Balogh Edgár Temesváron született, Pozsonyban végezte el középiskoláit, majd a prágai német egyetemre iratokozott be. Publicisztikai munkásságát a Prágai Magyar Hírlapban kezdte, és kommunistának vallotta magát. 1935-ben kiutasították Csehszlovákiából, és visszatért szülőföldjére. Előbb Kolozsváron, majd Brassóban telepedett le, és a Brassói Lapokba, meg a Korunkba írt. Mikó Imre, a kortárs írta: „Kevés embernek adatott meg, hogy neve már életében fogalommá váljék. Ilyen fogalom romániai magyar közéletünk rezervátumában a Balogh Edgár neve.” Munkáját népszolgálatnak nevezte. Neve bebörtönzése után vált fogalommá. Börtönbe került Kurkó Gyárfással, Jordáky Lajossal, Lakatos Istvánnal, Márton Áron püspökkel és másokkal együtt. /Kovács Ferenc: Balogh Edgár ma is velünk van! = Szabadság (Kolozsvár), jún. 24./

2006. június 29.

1945 telén Kolozsváron az Agronómia Monostor úti falkerítésén megjelent egy román felirat (magyarul: „Eddig tart a demokrácia és itt kezdődik a Monostor”). A Monostoron lakó magyarokat terrorizálták, a magyarul beszélő vagy közismerten baloldali beállítottságú személyeket is megverték. Nagy Károlynak ez jut eszébe, 61 év után, amikor a sajtóban a Bolyai Kezdeményező Bizottság tagjai ellen indított hadjáratról olvas. Nagy bűnük, az, hogy a nagy nyilvánosság előtt is szóvá tették, amit majd mindenki tud. A minden tantárgyra kiterjedő magyar nyelvű oktatás jelene és jövője a „multikulturális” Babes–Bolyai Egyetemen nem biztosított. Az efféle mesterséges egyetemi képződmények helyett önálló állami magyar egyetemre, vagy legalább magyar tagozatra, illetve fakultásokra van szükség! Nagy Károly az egyetemen pedagógiát adott elő, láthatta a „multikulturálitást”. A 45 év tapasztalatai egyértelműen bizonyították azt, ami már az erőszakos egyetem-egyesítéskor előre látható volt: az egybeolvasztásnak egyetlen be nem vallott célja a magyar nyelvű egyetemi oktatás felszámolása, távlatilag pedig a magyar nemzeti tudattal rendelkező értelmiség elsorvasztása. Olyan közismert magyar értelmiségiek mint Balogh Edgár, Demeter János, Gáll Ernő, Jordáki Lajos, Márton Gyula, Nagy István, s ha megkésve is Takács Lajos, követelték Gheorghiu-Dej jelenlétében az akkori közoktatási minisztertől, hogy ha az okmány a korábbi ígéretek ellenére nem tartalmazza a magyar egyetemi tagozat létrehozását, legalább sorolja fel azokat a fakultásokat, amelyek keretében magyar nyelvű oktatás is folyik, valamint azokat a tantárgyakat, amelyek magyarul taníthatók. Ez megtörtént. (Ennek nyomán a magyar nyelven oktatható tantárgyak köre lényegesen kibővült, és mintegy tíz tantárgyat ölelt fel. Mindennek ellenére már 1961-ben kezdetét vette a magyar nyelvű oktatás további korlátozása. A Bolyain több karon úgynevezett kettős szakok léteztek, olyanok például mint matematika-fizika, földrajz-geológia, román-magyar, pedagógia-magyar. Az új egyetemen ezeket a kettős szakokat megszüntették (szétválasztották), s azzal az ürüggyel, hogy az egyetem működési szabályzatában nem szerepelnek egyszakos karok, kísérletet tettek a magyar nyelvű oktatás teljes felszámolására. Ameddig Demeter János volt a magyar prorektor, ezt a támadást sikerült elhárítani. Később azonban az olyan funkciókba, mint a prorektori, prodékáni, tanszékvezetői, eleve csak olyan magyarokat neveztek ki, akik mindenben beleegyeztek. Egy másik a 70-es évektől alkalmazott gyakorlat a magyarul tanítható tantárgyak pénzügyi fedezetének az elvonása volt. Igaz több katedrán került olyan magyar tanár, aki önként vállalta, hogy az illető órákat ingyenesen megtartja, a pszichológián pedig egy tantárgy anyanyelvű tanításának költségeit Nagy István író fedezte titokban, egészen haláláig. Sokszor úgy akadályozták a magyar nyelvű tanítást, hogy az illető órát kifelejtették az órarendből, vagy olymódon, hogy nem volt terem. Az emlékező Nagy Károly például évekig a lakásán volt kénytelen órákat tartani. A főveszélyt a magyar tanári kar fokozatos elsorvasztása jelentette. Már az egyetemek egyesítésekor több magyar tanári állás megszűnt. Később, amikor egy-egy tanár nyugdíjba ment, meghalt vagy kivándorolt, a helyébe nem vettek fel mást, hanem az óráit másodállásban plusz óránként fizették. Ami a Bolyai Kezdeményező Bizottság körül folyik, a különböző szintű fenyegetések és esetleges büntetések, nem más, mint egy megfélemlítési kampány. /Nagy Károly: Meddig tart a demokrácia? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 29./

2006. szeptember 22.

Tovább folyik a pusztítás Házsongárdi temetőben. A régi terméskő emlékeket többnyire a betonozó munkások törték össze az elmúlt négy évtizedben. Azután az 1990-es években jöttek a fém-tolvajok. Minden mozdítható portrét, fém díszt, öntvényt lefeszítettek a sírokról, még a kerítések láncait sem átallják magukkal vinni. Csak az utóbbi években a kaputól pár lépésre lévő Kovács György színművész (azóta pótolták), arrébb Gócz Mihály színész, Jordáky Lajos történész-szociológus (helyreállították), Cseke Péter orvos (pótolták), Márton Gyula nyelvészprofesszor, Kuun Géza orientalista tudós (két szobor!), Incze Ferenc festőművész sírszobrát, szoborportréját feszítették le, vitték el lelketlen sírrablók. És most, 2006 júniusában a Téglás Gábor mellszobrára is sor került. Ifjabb Téglás Gábor a századforduló Kolozsvárának volt jellegzetes alakja, jogász-újságíró és költő. Kolozsvár kedves egyénisége volt. Sírszobrát gyűjtésből készíttették. Veress Zoltán és Kozma Erzsi művészek csokornyakkendővel, gomblyukában szegfűvel örökítették meg a távolba néző fiatalembert. Szobra ott volt a baloldali főút mentén, igazi műalkotásnak számított. Talán nem is fémrablók, hanem műgyűjtők rendelésére történt ellopása. Talapzatát döntötték ki, s arról szerelték le a szobrot. Már csak vagy négy magyar fémszobra maradt az egész temetőben. /Gaal György: Téglás Gábor szobrát is ellopták. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 22./

2007. június 13.

Baloldali gondolkodásúként megkönnyebbüléssel olvasta Tamás Gáspár Miklós filozófus írását /Szabadság, április 23./ arról, hogy Romániában nincs hiteles baloldal, írta Nagy Károly, ez azt jelenti, hiányzik az a politikai erő amely szerinte kimozdíthatná az országot a mostani kátyúból. Tamás Gáspár Miklós kimondta, hogy Romániában a szocialista cégér ellenére nem létezett semmiféle szocializmus, hanem csak egy személyi diktatúrával súlyosbított államkapitalizmus és az ország politikai életét egy magát kommunistának nevező sajátosan román náci-fasiszta párt uralta. Nagy Károly szerint a romániai bűnök tehát nem az igazi marxi értelemben vett szocializmus szükségszerű velejárói, hanem torzulások, illetve torzítások. Azt a kérdést, hogy miért nincs Romániában hiteles baloldal, és különösen miért nincs magyar baloldal, a szerző nem tette fel. A kérdés második felének megválaszolásához Nagy Károly hozzájárul, mint illegalista környezetben felnőtt magyar ember. 1944 nyarán a szovjet csapatok Románia területére léptek, a király és a történelmi pártok felismerték, hogy a hagyományokhoz híven ideje megint átállni a győző oldalára. Ennek érdekében Lucretiu Patrascanun keresztül felvették a kapcsolatot a párt illegalitásban lévő főtitkárával, aki akkor Fóris István volt, magyar létére a Romániai Kommunisták Pártjának utolsó Komintern által beiktatott főtitkára. (A Kominternben szabály volt, hogy a nacionalista torzulások megelőzése érdekében a pártok élére általában más nemzetiségű főtitkárt állítottak, mint az adott ország lakosságának zöme). A fegyveres felkelésbe való bekapcsolódást Fóris elutasította, azzal indokolva, hogy a királyságnak és az egész burzsoá-földesúri rendszernek teljes vereséget kell szenvednie, nem pedig egy puccs árán átmentenie magát a háború utáni időre. Ezután Patrascanu a bebörtönzött kommunista vezetőkkel állapodott meg a kiugrásról, Fórist pedig – állítólag Gheorghiu-Dej emberei –agyonverték. A magyar baloldal további sorsára nagy befolyással volt az ún. „jobboldali elhajlás” ügy, Luka Lászlót, Pauker Annát és Teohari Georgescu-t jobboldali elhajlással vádolták. Később ez a három vezető már mint imperialista ügynök szerepelt a pártpropagandában. Lukát 1954-ben halálra, majd kegyelemként életfogytiglani börtönre ítélték. Ana Paukert ítélet nélkül tartották börtönben egészen 1956-ig, Teohari további sorsát Nagy Károly nem ismeri. Ezzel párhuzamosan 52 nyarán és őszén Erdélyben több ismert magyar illegalista kommunistát „lepleztek le”, például Dán Istvánt, Veress Pált, a moszkvai Komintern főiskola végzettjét, az 1944-es Észak-Erdély tartomány párttitkárát. Balogh Edgár közírót, Jordáky Lajos baloldali szocialista közíró történészt, Demeter János jogászt Észak-Erdély elszakítására szőtt összeesküvés vádjával sok évi börtönre ítélték, Nagy István munkásírót előbb csak jobboldali elhajlással, majd bukaresti házi őrizet során szintén összeesküvéssel vádolták. A vádat ugyan ejtették, de titokban kizárták a pártból. Az összes népi demokráciában folytak koncepciós perek. Ezek közös vonása volt, hogy a Moszkvából hazatért emigráns vezetők hamis vádakkal halálra vagy sok évi börtönre ítéltették a hazai illegalista vezetőket. Romániában fordítva történt, a hazai illegalista felső vezetők ültették a vádlottak padjára az emigrációból hazatért vezetőket és az ismertebb magyar illegalistákat. Amíg a Luka–Pauker–Georgescu trió a párt élén állt, a párt nemzetiségi politikája még nagyjából helyes volt – Nagy Károly szerint. /Nagy Károly: Egy hitvallás margójára. Avagy miért nincs Romániában hiteles magyar baloldal? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 13./ A szerző a Demokratikus Újbaloldali Fórum volt kongresszusi képviselője. Előzmény: Tamás Gáspár Miklós: Baloldal Romániában? = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 23., folyt. 24./

2007. október 3.

Nap mint nap tapasztalható a friss sírok meggyalázása a kolozsvári Házsongárdi temetőben. A töredezett, több százados terméskövek csak akkor menekülnek meg a feldarabolástól, ha idejekorán értesül helyükről a Házsongárd Alapítvány. Az utóbbi években ismeretlenek minden díszt, domborművet, portrét lefeszítenek a síremlékekről, még több tíz kilós szobrok szervezett elszállításától sem riadnak vissza. Például: Kovács György színművész (azóta pótolták), Gócz Mihály színész, Jordáky Lajos történész-szociológus (helyreállították), Cseke Péter orvos (pótolták), Márton Gyula nyelvészprofesszor, Kuun Géza orientalista tudós (két szobor!), Incze Ferenc festőművész, Téglás Gábor költő mellszobra, portréja tűnt el. Minden tiltakozás, rendőrségi feljelentés hiába való. Szeptember utolsó napjaiban vált ismertté, hogy Keresztes Kálmán (1887–1980) szobrászművész arcát karjával eltakaró férfi-szobra is eltűnt. Házsongárd újra szegényebb lett egy műalkotással. /Gaal György: Újabb szoborlopás a Házsongárdi temetőben. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 3./

2007. október 23.

1946-ban tüntettek először Erdélyben magyarok a kommunistákkal való együttműködés ellen. Azok ellen, akik az erdélyi magyarság nevében róla, de nélküle akartak dönteni. Majdnem tíz évvel ezután itt, Kolozsváron került sor az erdélyi magyar egyetemi ifjúság közös, 1956-hoz méltó összefogására, amelyet a kommunista diktatúra könyörtelenül megtorolt. Temesváron a magyar és román egyetemi ifjúság megmozdulása, a Szoboszlay-csoport mártíriummal végződött szervezkedése, a nagyváradi diákok csoportja, Székelyföld megannyi mártírja jelzi a megtorlást. Romániában az 1944–1947 közötti időszak fő jellemzője a „népi demokratikus” rendszer fokozatos bevezetése volt. A szovjet nyomásgyakorlással hatalomra juttatott, kommunisták által vezetett kormány, a párizsi békekonferencia lezárta (1947. február) előtt a kisebbségpolitikát illetőleg egy sor, a magyarság helyzetét lényegesen javító intézkedést is törvénybe iktatott. A romániai magyar kisebbség érdekképviseletét magára vállaló Magyar Népi Szövetség érdeme a magyar iskolahálózat, a Bolyai Tudományegyetem, az erdélyi magyar kultúregyesületek, a többségében magyar lakta településeken, a hivatalos intézmények keretében a magyar nyelvhasználat, a közigazgatási testületekben az arányos képviseltséget célzó törekvések, majd az 1946. évi választásokon a jelentős parlamenti képviselet biztosítása. Ennek ára is volt: a valós plurális politikai opció kizárása, a hatalom hivatalos kurzusának átvétele és kötelezővé tétele, valamint a „marosvásárhelyi nyilatkozatként” ismert, 1945. november 17-én a Magyar Népi Szövetség százas intézőbizottságával elfogadtatott állásfoglalás, amely a román állam keretében, az „igazi demokrácia” megvalósítása függvényének tekintette a kisebbség jövőjének biztosítását. Ezt a román hatóságok a párizsi békekonferencián is felhasználták. Ez az állásfoglalás a Magyar Népi Szövetség és az erdélyi magyarság jelentős része közötti törésvonal alapvető elemévé vált. Ennek a mélyülő szakadéknak a kifejezése volt az 1946. június 27–30. közötti, székelyudvarhelyi Magyar Népi Szövetség kongresszusa idején történt első tömeges tüntetés, amely a kommunista hatalommal való együttműködés elleni közösségi fellépést jelentette. A közművelődési intézmények (Erdélyi Múzeum-Egyesület, EMKE, Erdélyi Magyar Dalosszövetség), a hitel- és értékesítési szövetkezetek hálózata, de még az iskolahálózat is megsínylette az 1947 utáni fordulattal kiépülő proletárdiktatúrát. 1949-ben ugyanúgy áldozata lett a koncepciós kirakatpereknek Márton Áron püspök, Szász Pál, Korparich Ede, Nagy Géza, Pásztai Géza, a Magyar Népi Szövetség vezetőségéből Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár, a szociáldemokrata Lakatos István vagy Jordáky Lajos is. Az 1950-es évek nem csak a hagyományos erdélyi magyar kulturális, gazdasági intézményhálózat, hanem a Magyar Népi Szövetség (ön)feloszlatásának időszaka is. A kommunista hatalommal jött a nincstelenség, ínség, nyomor mellett a félelem, a meghurcolás, kényszerlakhely és bebörtönzés. Az 50-es évek első felében új elit jelent meg, amely a kommunista egypártrendszer keretei közt kereste az utat. Az 1952-es közigazgatási reform következtében létrehozott Magyar Autonóm Tartomány az új szovjet mintájú, „adminisztratív megoldás” következménye. Nem valós autonóm intézményről, hanem a szovjet közigazgatási rendszer mintájára létrejött testületről volt szó, amely az állami- és pártintézmények helyi, regionális szintű függvényeként működött. Központja Marosvásárhely lett, amelyet az erdélyi magyarság új, jól ellenőrizhető centrumává változtattak. 1947 után Bukarest, az 50-es években pedig Marosvásárhely lett a központi román kommunista hatalom által megtervezett kisebbségi intézmény és érdekképviseleti hálózatok regionális központja – Kolozsvár ellenében. Kulturális intézményeinek köszönhetően azonban Kolozsvár továbbra is fontos centrum maradt az erdélyi magyarok számára. Elkezdődött a magyar kultúrintézmények „átvándorlása” Marosvásárhelyre. A sort az Utunk kezdte, a Romániai Magyar Írószövetség központi lapja, majd követte a Színművészeti Intézet 1954-ben. Az 1953–1954-es tanévben megszűnt a kolozsvári Mechanika Intézet magyar oktatási részleg. A következő évben a Mezőgazdasági Főiskolára való felvételin már nem hirdettek meg magyar tannyelvű helyeket. A tiltakozó levelek miatt az 1956–1957-es egyetemi tanév kezdetén újból lehetett felvételizni magyar nyelven ezekre a szakokra. A Román Munkáspártnak 1956. július 15-én kiadott határozata a vegyes (román–magyar) oktatási egységek és vonalak bevezetését célozta. 1956. október 24-én, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem bölcsészkari diákszervezete az új statútumot és program-tervezetet előkészítő bizottság tagjai kérték a diákszervezet tényleges függetlenségének alapszabályzatba iktatását. 1956. november 1-jén Dávid Gyula tanársegéd vezetésével a bölcsészkar hallgatói felkeresték a Házsongárdban eltemetett jeles magyar irodalmi személyiségek sírjait. November 12-én Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György, Kelemen Kálmán, valamint a csoportjukhoz időközben csatlakozott Gyöngyösi Gábor, Bartis Ferenc, Páskándi Géza, Zalányi Ágota bemutatták a Diákszövetség vezetősége előtt az általuk elkészített programtervezetet, s egy perc néma csenddel adóztak a magyarországi áldozatok emlékének. 1956. november 18-án következtek a letartóztatások. 1957 tavaszáig egymást követő több hullámban letartóztatták, elítélték, majd munkatáborokba, börtönökbe zárták mindazokat, akik 1956 folyamán kifejezték elégedetlenségüket, vagy csupán méltó módon szóltak. /Lönhárt Tamás: Tiltakozás és közösségi összefogás. 1946-ban és 1956-ban Erdélyben. Az erdélyi magyarság a kommunista rendszer első évtizedében. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 22./

2008. május 19.

Május 16-án Kolozsváron a régi kollégiumoknak az irodalomhoz való kötődéséről volt szó a XVII. Szabédi Napok rendezvénysorozatán. Bartha Katalin Ágnes tartott előadást Szabédi és az Unitárius Kollégium kapcsolatáról. Szabédi Székely László nyolc évet tanult és 1925-ben érettségizett a kollégiumban, diáklapot szerkesztett és elnöke is volt az önképzőkörnek. Györfi Dénes a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diáklapjainak történetét vette számba. Róth András Lajos a székelyudvarhelyi református kollégiumban folytatott irodalomkutatásról értekezett. Dóczy Örs előadásának címe Klasszika literatúra a 18. század második felében a marosvásárhelyi ev. ref. kollégiumban volt, és a korabeli latin nyelvű oktatást vizsgálta. Szabédi László sírjának megkoszorúzásával zárultak a XVII. Szabédi Napok kolozsvári rendezvényei. A Házsongárdi temetőben Egyed Péter filozófus, író mondott beszédet. Május 17-én a résztvevők Szabédra látogattak, ahol ünnepi műsorral zárták az idei Szabédi-napokat. /Ö. I. B., K. K. : Szabédi, a diák és tanár. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 19./ Szabédi László (eredeti nevén Székely) 1907. május 9-én született Sáromberkén, de igazi szülőhelyének ősei fészkét, Szabédot tartotta mindig. Akárcsak Bözödi György, ő is faluja és népe iránti tiszteletből vette föl annak nevét. Kolozsváron tizenhét esztendeje emlékeznek rá a születésnap közelében, Szabédon tizenötödszörre gyűltek össze a tudós nyelvész és kiváló költő tisztelői. Május 17-én Szabéd fogadta a zarándokokat. Benkő Samu akadémikus emlékezőbeszédében két 1946-os keltezésű levélre hivatkozott, amelyeket Kurkó Gyárfáshoz és Jordáky Lajoshoz intézett Szabédi László. Bennük kifejti, hogy az erdélyi magyarság egyetlen megmenekülési útja az összefogás. Összefogva kell vállalnia megörökölt intézményeit, köztük az egyházakat, az új világ építésében. Világnézeti különbségek nem okozhatnak ellentéteket az erdélyi magyarok között. Szabédi László emberi méltóságában és írói szabadságában sértve 1959. április 18-án választotta a tragikus kilépést e világból. /Bölöni Domokos: Emlékezés Szabédon. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 19./

2008. október 28.

Az 1956-os magyar forradalom romániai előtörténetéről adott képet Szabó Gyula Képek a kutyaszorítóból /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ címmel 2001, 2002-ben megjelent önéletrajzi visszaemlékezéseiben, dokumentumokat közölt róla az Etnokulturális Sokszínűség kolozsvári Forrásközpontja kiadásában 2002–2003-ban megjelent Maghiarii din Romania című, Lucian Nastasa és munkatársai gondozta kétkötetes dokumentumgyűjtemény, azóta újabb levéltári források váltak hozzáférhetővé, s ezek részben pontosították az 1956-os év erdélyi magyar vonatkozású eseményeiről alakuló képet. Az újabb kiadványok közül különösen értékes és fontos az a jegyzőkönyv-köteg, amely a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írókkal, szerkesztőkkel, 1956. szeptember 29–30-án az RMP KB kezdeményezésére tartott két napos gyűlésen történteket tartalmazza, mégpedig úgy, ahogyan azok elhangzottak, legnagyobbrészt magyar nyelven. (Az őszinteség két napja. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. A RMP Kolozs Tartományi Bizottságánál kolozsvári és marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel tartott gyűlés jegyzőkönyvei és más dokumentumok. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Benkő Levente. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.) A jegyzőkönyvekből részleteket már korábban is közölt a Krónika napilapban Benkő Levente, most azonban a teljes anyagot tette hozzáférhetővé, sőt alaposan dokumentált bevezető tanulmányában és a jegyzőkönyveket kiegészítő, egykorú sajtóközleményeket, cikkeket, interjúkat magába foglaló függelék segítségével ennek a minden szempontból fontos gyűlésnek az előzményeit, összefüggéseit is feltárta. A Sztálin halála után az egész szovjet tömbben egyfajta olvadás kezdődött, ez vezetett szovjet kommunista párt XX. Kongresszusához. Romániában azonban a korábbi sztálinista vezetés arra használta fel a változást, hogy eltávolítsa a pártvezetés belső ellenzékét: ekkor ítélték halálra és kivégezték a már évek óta bebörtönzött Lucretiu Patrascanut, ekkor juttatták a süllyesztőbe Vasile Lucát és Ana Paukert. Ugyanakkor az irodalomban, a művészetek tájain tér nyílik az alkotás valódi problémáinak felvetésére, megvitatására. Az 1956. szeptember 29–30-i gyűlés szempontjából különösen fontos, hogy a megoldottnak kikiáltott nemzetiségi kérdés helyett felvetették a többségi nacionalizmus jelenségét. A romániai magyar írók és értelmiségiek egy számottevő része elfogadta a marxista ideológiát és a kommunista pártvezetést. Abban a meggyőződésben (vagy hitben) tette, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásáról hirdetett tanok valóságos szándékot fejeznek ki, s valóban elkövetkezik a megbékélésnek, közös dolgaink rendezésének kora. Azok a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írók és szerkesztők, akiket akkor a Központi Bizottság küldötteivel való tárgyalásra összehívtak, a magyarságnak vagy a pártnak való elkötelezettség közül az előbbit választották. Benkő Levente kiért röviden az előzményekre, az ún. „Jar-ügy”-re (a párt központi vezetését korábbi tetteik miatt nyilvánosan felelősségre vonó Alexandru Jar román író megbélyegzésére); az 1956 nyarán megrendezett és a Jar-ügy hatásaként jóformán érdektelenségbe fulladt országos írókongresszusra; végül magára a szeptember 29–30-i tanácskozásra. A tanácskozás légkörét Nagy Olga néprajzkutató felszólalása értékelte: „Tíz év telt el, mióta először mondhatjuk el sérelmeinket őszintén. ” A gyűlésen 35 író és szerkesztő szólalt fel. Többek között Szabédi László szóvá tette, hogy amennyiben Kolozsvár kétnyelvű város, az miért nem tükröződik az utcanevekben és a hivatalos feliratokban is; Szilágyi András a Mezőgazdasági Akadémia magyar tagozatának néhány évvel ezelőtti megszüntetése, az orvosi egyetemen a magyar származású tanárok hátrányos megkülönböztetése ellen emel szót; Sőni Pál a kolozsvári Politechnika magyar évfolyamainak felszámolását tette szóvá; Csehi Gyula azt sérelmezte, hogy a román akadémia miért mellőzi a magyar (és általában a nemzetiségi) kutatókat; Kányádi Sándor és Kormos Gyula az államosítással, a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatos túlkapásokat, Fodor Sándor a milícia tisztjeinek székelyföldi erőszakoskodásait tette szóvá. Sütő András az irodalmi alkotások cenzúrázásának megszüntetését sürgette, Bodor Pál a szerkesztőségekben hemzsegő hozzá-nem-értő pártaktivisták eltávolítását kérte, Földes László szerint „itt az ideje, hogy biztosítsuk végre irodalmunkban a vélemények valóban szabad harcát, minden áramlat kibontakozását”. A legfelső pártvezetés akkor a felvetett „hiányosságok” kijavítását ígérte, új magyar intézmények létrehozását, a magyarság nagyobb beleszólását a saját sorsát illető problémákba. Újra beindult a magyar nyelvű oktatás az Agronómián és a Politechnikán, előkészületek történtek a két háború közötti marxista Korunk, az 50-es évek elején fokozatosan megszüntetett Tanügyi Újság, Szakszervezeti Élet, Népsport újraindítására (utóbbiak Munkásélet illetve Új Sport címmel), post mortem rehabilitálták Gaál Gábort, s 1956 decemberében a börtönből előzőleg szabadon engedett Balogh Edgárt, Csőgör Lajost, Demeter Jánost és Jordáky Lajost, új folyóiratként megindult a román akadémia kiadásában a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, továbbá a Napsugár gyermeklap, Marosvásárhelyen a Művészet (később Új Élet), az Oktatásügyi Minisztériumba kisebbségügyi alminiszterré nevezték ki Bányai Lászlót. Egy idő múlva jött a számonkérés, jöttek a romániai megtorlás évei, zsúfolásig megteltek a börtönök, százakat távolítottak el az egyetemekről, milliókat némított el a félelem, s csak kevesen voltak, akik – akár életük árán is – nemet mertek mondani. Az 1956. szeptember 29–30-i tanácskozás mindennek ellenére a romániai magyar értelmiség 1945 utáni történetének – épp a folytatás ismeretében – emlékezetre érdemes pillanata volt. /Dávid Gyula: Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29-30. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

2008. november 8.

Dávid Gyula nyolcvanadik születésnapjára megjelent a találó című emlékkönyv Önzetlen pulpitus. Írások Dávid Gyula nyolcvanadik születésnapjára /EMKE – Mentor Kiadó, Kolozsvár – Marosvásárhely, 2008/. Dávid Gyula jelleméről és munkabírásáról, töretlen lendületéről szólnak a kötet írásai, mellettük Egyed Péter Laudatio című írásában kísérletet tett a szerkesztő (hosszú éveket töltött mellette a Kriterion kolozsvári fiókszerkesztőségében) és irodalomtörténész, irodalomszervező Dávid Gyula pályaképének megrajzolására.,,Megkerülhetetlenül fontos az a monográfia értékű tanulmányfüzér, amelyet a kisebbségi intézményrendszer kialakulásáról, történetéről, úgyszintén mindaz, amit a kisebbségi irodalom, magyar irodalom és világirodalom paradigmájáról írt. Világosan megfogalmazta, hogy ebben a sajátos közegben mi az érték, hogyan kell érteni és értelmezni az értékrendiség, értékváltás és értékválasztás kérdéseit. (…) Ilyen alapon rajzolt aztán fontos szellemi portrékat Makkai Sándorról, Bánffy Miklósról – akinek a regénytrilógiáját is kiadta –, Tamási Áronról, Jordáky Lajosról, Szabédi Lászlóról…" Sokan rajzolják az ember, a töretlen ember portréját. Árulkodó Cs. Gyimesi Éva vallomásának már a címe is: Gerincoszlop… Dávid Gyula élete nem volt könnyű, irodalomtörténészi pályáját megakasztotta és derékba törte az ötvenhat utáni ítélet, majdnem hét esztendőt töltött politikai fogolyként, együtt Páskándi Gézával és Páll Lajossal, a román börtönökben, lágerekben. Irodalomtörténészként Tolnai Lajos Marosvásárhelyen című monográfiájával tért vissza, foglalkoztatta az összehasonlító irodalomtudomány, sokat írt román írókról is, szerkesztett irodalmi lexikont /Romániai magyar irodalmi lexikon/, éppen úgy, mint politikai elítéltek lexikonát /1956 Erdélyben/. S írt sikerkönyvet Mikó Imrével közösen: a Jókai Erdélybent. /Bogdán László: Önzetlen pulpitus. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 8./

2009. június 1.

Az RMDSZ számára fontos tanulni a múltból. Erre nyújt alkalmat Nagy Mihály Zoltán és Olti Ágoston összeállította gyűjtemény a Magyar Népi Szövetség 1944 és 1953 közötti történetéből. Valószínűleg célzatosan a mához szóló címet adtak a kötetnek: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Kántor Lajos hibának tartja a Szabédi László-életmű ismeretében, hogy Szabédi nevét a megjelent munka még személynévmutatójából is mellőzte. Szabédi Kurkó Gyárfásnak (az MNSZ akkori elnökének), Balogh Edgárnak és Jordáky Lajosnak (meg Püski Sándornak Budapestre) írt leveleiben világosan látta a széthúzást, továbbá a kommunista pártirányítást (RKP), a nemzeti önfeladás veszélyességét. /Kántor Lajos: Kolozsvári néző. 2009. június (1). = Szabadság (Kolozsvár), jún. 1./ Nagy Mihály Zoltán, Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944-1953./Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2009/


lapozás: 1-30 | 31-31




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998