udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 22 találat lapozás: 1-22
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Kis János

1996. augusztus 21.

Borbély Zsolt Attila 1995 novemberében az Erdélyi Napló hasábjain taglalta az SZDSZ-nek a nemzeti problematikával szembeni viszonyrendszerét Az SZDSZ átlépte a Rubicont címmel, erre vehemens válasz jelent meg Révész Sándor tollából /Rágalomlánc/. Borbély Zsolt Attila akkor nem közölte válaszát, azonban az azóta bekövetkezett események, "az SZDSZ által birtokolt kultusztárca tevékenysége, a kormány külpolitikai csődje, az érték-konzervatív gondolkodás száműzése a médiából", a középosztály kialakulását gyengítő gazdaságpolitika felvetették benn a hallgatás revíziójának szükségességét. Különösen akkor, "amikor a közelmúltban a szólásszabadság liberális vívmányának programszerű megsemmisítését, a nemzeti sajtó teljes ellehetetlenítését fogalmazta meg az SZDSZ egyik oszlopos tagja. Tamás Gáspár Miklós ugyan látszólag a szélsőjobboldal visszaszorításának programját vázolta fel", a probléma csak az , hogy fenntartja magának a besorolás monopóliumát. Az SZDSZ-es média és maga Tamás Gáspár Miklós is összemossa a jobbközép politikai erőket a szélsőjobbal. "Ebben a politikai környezetben addig kell szólni a nemzet kulcsproblémáiról, míg cenzúrázatlanul tehetjük." - Az SZDSZ az egyetlen politikai erő a magyar palettán, melynek politikájában folyamatosan fellelhetők a közönségellenes mozzanatok. Az SZDSZ saját kezdeményezésére határozati javaslatot nyújtott be a Liberális Internacionálénak, amelyben a kollektív jogok és autonómia problematikájának tárgyalását az akadémiai viták szférájába kívánta áthelyezni, és az "aktuális, gyakorlati és jogos kisebbségi igényekre" való összpontosítást szorgalmazta. A Liberális Internacionálé /az SZDSZ javaslatával nem is foglalkozva/ elfogadott egy szöveget, amely kiáll a területi autonómia és a kollektív jogok mellett. Az SZDSZ ezen közös határozat mellett szavazott és igyekezett saját kezdeményezésének kisebbségellenes élét tagadni. Révész elismerte tervezetük tényét, Eörsi Mátyás ezzel szemben azt állította, hogy a tervezet nem is létezett, az ügyben felszólaló Németh Zsolt képviselő hazudik. - Borbély Zsolt Attila Tamás Gáspár Miklós írását nem pontosan idézte, csak emlékezetből. Most pontosan idéz: "Az új regionalizmus /értsd: csak kulturális közösségek vannak, politikai közösségek - nyugati értelemben vett nemzetek - nincsenek/, az egyetemes magyarság, Nagy-Szerbia, Nagy-Románia, Össz-Turkesztán, miegyéb, mint a modern nemzetek intézményesült 19. századi rendje, Kossuth, Eötvös, Apponyi, Tisza liberális rendje ellen irányul". "Föderalizmus, regionalizmus, autonomizmus: ez mind alkotmányos államaink felbontására irányul." Tamás Gáspár Miklós tehát szembeállítja a kulturális közösségeket a politikaiakkal. Nem ismerné Dél-Tirol és az Aland-szigetek példáját? Szükséges, hogy a Magyarországot ellenséges gyűrűbe fonó szomszédok által megszállottan ismételgető látszatérveket egy magyar politikus fölsorolja? "Ez nem nemzetellenesség?" - "Az SZDSZ továbbra is számít a nemzeti érdekek iránt valamilyen szinten elkötelezett választótömegek szavazataira, még nem tartja időszerűnek fellebbenteni a fátylat valódi törekvéseiről." Ezért folytatódik a lassan évtizedes nemzetpolitikai bújócska. Pokol Béla több átütő erejű tanulmányában hívja fel a figyelmet arra, hogy az SZDSZ körül csoportosuló gazdasági-pénzügyi, illetve médiaelit túlsúlya a politikai irányzatok esélyegyenlőségét kezdi ki. A Magyar Nemzet privatizációjával és az Új Magyarország küszöbön álló tönkretételével a mérsékelt jobboldal /néhány havilapot leszámítva/ teljesen fórum nélkül maradhat. /Borbély Zsolt Attila: Rágalomlánc?! = Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 14., folyt.: aug. 21./ Előzmény: 1995. év, 2132. sz. jegyzet. /Borbély Zsolt Attila: Az SZDSZ átlépte a Rubicont. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 15./ Reagálás: 1996. év 7. sz. jegyzet /Révész Sándor: Rágalomlánc. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 3./ Tamás Gáspár Miklós jelzett írásában kifejtette, hogy az SZDSZ "középponti szerepet játszik a magyar politikában, és ez már hét esztendeje így van. S minden jel arra utal: így is fog maradni." "Be kel fejezni a szélsőjobboldal bohócainak és botrányhőseinek frivol népszerűsítését. Haladéktalanul el kell bocsátani az államapparátusból a totalitárius mozgalmak szimpatizánsait. Az állam tisztviselőinek szüntelenül és fáradhatatlanul ki kell jelenteniük, hogy szolidárisak a neonáci, neonyilas, neoimrédista, neohorthysta hangoskodások és erőszakcselekmények sértettjeivel." "Matricát kell ragasztani azokra az újságosbódékra, melyek a Magyar Fórumot, az Antidemokratát, a Hunniát, a Pannon Frontot és a többi mocsadékot árulják: ?Itt fasiszta, fajüldöző, hazafiatlan sajtótermékeket árusítanak.? Ha a MIÉP tanácskozik, a színhelyet körül kell állni a tüntetőknek, tábláikon a fölirattal: ?Itt azok gyűléseznek, akiket megtévesztett a csaló fasiszta propaganda.?. Publikálni kell a szélsőjobb szponzorainak feketelistáját..." "Még az is előfordulhat, hogy egy kis polgári engedetlenség keretében fölborogatjuk azokat a standokat, ahol a rasszista trágya bűzlik." /Tamás Gáspár Miklós: Gyakorlati republikanizmus /Magyar Narancs, ápr. 18./ Tamás Gáspár Miklós Antidemokratának nevezte a Demokrata hetilapot. A Demokrata főszerkesztője, Bencsik András visszautasította a vádakat: "Tamás Gáspár Miklós a Kis János-i logikai sor végén fizikailag fenyegeti meg a teljes nemzeti, ellenzéki sajtót, becsmérli minősíthetetlen szavakkal a politikai ellenzéket, fejt ki olyan kristálytiszta náci propagandát, amilyenre Szálasi óta Magyarországon nem volt példa." /Bencsik András: Gyakorlati nácizmus. = Új Magyarország, ápr. 23./

1996. augusztus 21.

Borbély Zsolt Attila 1995 novemberében az Erdélyi Napló hasábjain taglalta az SZDSZ-nek a nemzeti problematikával szembeni viszonyrendszerét Az SZDSZ átlépte a Rubicont címmel, erre vehemens válasz jelent meg Révész Sándor tollából /Rágalomlánc/. Borbély Zsolt Attila akkor nem közölte válaszát, azonban az azóta bekövetkezett események, "az SZDSZ által birtokolt kultusztárca tevékenysége, a kormány külpolitikai csődje, az érték-konzervatív gondolkodás száműzése a médiából", a középosztály kialakulását gyengítő gazdaságpolitika felvetették benn a hallgatás revíziójának szükségességét. Különösen akkor, "amikor a közelmúltban a szólásszabadság liberális vívmányának programszerű megsemmisítését, a nemzeti sajtó teljes ellehetetlenítését fogalmazta meg az SZDSZ egyik oszlopos tagja. Tamás Gáspár Miklós ugyan látszólag a szélsőjobboldal visszaszorításának programját vázolta fel", a probléma csak az , hogy fenntartja magának a besorolás monopóliumát. Az SZDSZ-es média és maga Tamás Gáspár Miklós is összemossa a jobbközép politikai erőket a szélsőjobbal. "Ebben a politikai környezetben addig kell szólni a nemzet kulcsproblémáiról, míg cenzúrázatlanul tehetjük." - Az SZDSZ az egyetlen politikai erő a magyar palettán, melynek politikájában folyamatosan fellelhetők a közönségellenes mozzanatok. Az SZDSZ saját kezdeményezésére határozati javaslatot nyújtott be a Liberális Internacionálénak, amelyben a kollektív jogok és autonómia problematikájának tárgyalását az akadémiai viták szférájába kívánta áthelyezni, és az "aktuális, gyakorlati és jogos kisebbségi igényekre" való összpontosítást szorgalmazta. A Liberális Internacionálé /az SZDSZ javaslatával nem is foglalkozva/ elfogadott egy szöveget, amely kiáll a területi autonómia és a kollektív jogok mellett. Az SZDSZ ezen közös határozat mellett szavazott és igyekezett saját kezdeményezésének kisebbségellenes élét tagadni. Révész elismerte tervezetük tényét, Eörsi Mátyás ezzel szemben azt állította, hogy a tervezet nem is létezett, az ügyben felszólaló Németh Zsolt képviselő hazudik. - Borbély Zsolt Attila Tamás Gáspár Miklós írását nem pontosan idézte, csak emlékezetből. Most pontosan idéz: "Az új regionalizmus /értsd: csak kulturális közösségek vannak, politikai közösségek - nyugati értelemben vett nemzetek - nincsenek/, az egyetemes magyarság, Nagy-Szerbia, Nagy-Románia, Össz-Turkesztán, miegyéb, mint a modern nemzetek intézményesült 19. századi rendje, Kossuth, Eötvös, Apponyi, Tisza liberális rendje ellen irányul". "Föderalizmus, regionalizmus, autonomizmus: ez mind alkotmányos államaink felbontására irányul." Tamás Gáspár Miklós tehát szembeállítja a kulturális közösségeket a politikaiakkal. Nem ismerné Dél-Tirol és az Aland-szigetek példáját? Szükséges, hogy a Magyarországot ellenséges gyűrűbe fonó szomszédok által megszállottan ismételgető látszatérveket egy magyar politikus fölsorolja? "Ez nem nemzetellenesség?" - "Az SZDSZ továbbra is számít a nemzeti érdekek iránt valamilyen szinten elkötelezett választótömegek szavazataira, még nem tartja időszerűnek fellebbenteni a fátylat valódi törekvéseiről." Ezért folytatódik a lassan évtizedes nemzetpolitikai bújócska. Pokol Béla több átütő erejű tanulmányában hívja fel a figyelmet arra, hogy az SZDSZ körül csoportosuló gazdasági-pénzügyi, illetve médiaelit túlsúlya a politikai irányzatok esélyegyenlőségét kezdi ki. A Magyar Nemzet privatizációjával és az Új Magyarország küszöbön álló tönkretételével a mérsékelt jobboldal /néhány havilapot leszámítva/ teljesen fórum nélkül maradhat. /Borbély Zsolt Attila: Rágalomlánc?! = Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 14., folyt.: aug. 21./ Előzmény: 1995. év, 2132. sz. jegyzet. /Borbély Zsolt Attila: Az SZDSZ átlépte a Rubicont. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 15./ Reagálás: 1996. év 7. sz. jegyzet /Révész Sándor: Rágalomlánc. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 3./ Tamás Gáspár Miklós jelzett írásában kifejtette, hogy az SZDSZ "középponti szerepet játszik a magyar politikában, és ez már hét esztendeje így van. S minden jel arra utal: így is fog maradni." "Be kel fejezni a szélsőjobboldal bohócainak és botrányhőseinek frivol népszerűsítését. Haladéktalanul el kell bocsátani az államapparátusból a totalitárius mozgalmak szimpatizánsait. Az állam tisztviselőinek szüntelenül és fáradhatatlanul ki kell jelenteniük, hogy szolidárisak a neonáci, neonyilas, neoimrédista, neohorthysta hangoskodások és erőszakcselekmények sértettjeivel." "Matricát kell ragasztani azokra az újságosbódékra, melyek a Magyar Fórumot, az Antidemokratát, a Hunniát, a Pannon Frontot és a többi mocsadékot árulják: ?Itt fasiszta, fajüldöző, hazafiatlan sajtótermékeket árusítanak.? Ha a MIÉP tanácskozik, a színhelyet körül kell állni a tüntetőknek, tábláikon a fölirattal: ?Itt azok gyűléseznek, akiket megtévesztett a csaló fasiszta propaganda.?. Publikálni kell a szélsőjobb szponzorainak feketelistáját..." "Még az is előfordulhat, hogy egy kis polgári engedetlenség keretében fölborogatjuk azokat a standokat, ahol a rasszista trágya bűzlik." /Tamás Gáspár Miklós: Gyakorlati republikanizmus /Magyar Narancs, ápr. 18./ Tamás Gáspár Miklós Antidemokratának nevezte a Demokrata hetilapot. A Demokrata főszerkesztője, Bencsik András visszautasította a vádakat: "Tamás Gáspár Miklós a Kis János-i logikai sor végén fizikailag fenyegeti meg a teljes nemzeti, ellenzéki sajtót, becsmérli minősíthetetlen szavakkal a politikai ellenzéket, fejt ki olyan kristálytiszta náci propagandát, amilyenre Szálasi óta Magyarországon nem volt példa." /Bencsik András: Gyakorlati nácizmus. = Új Magyarország, ápr. 23./

1997. január 3.

Bíró Béla azt állította hogy a magyarországi közvélemény jelentős része a kisebbségi magyarság vonatkozásában egyetlen elfogadható megoldást talál, a beolvadást. - Nehezményezte továbbá, hogy a magyarországi társadalom agyonhallgatta Kis János Túl a nemzetállamon című, a Beszélőben megjelent tanulmányát. Szerinte "úgy tűnik, a magyar közvélemény ugyanúgy nem érett meg bizonyos gondolatok befogadására, mint a román." /Bíró Béla: Posztmodern modernül-premodernül. = Magyar Hírlap, jan. 3./ Bíró Béla erdélyi újságíró, rendszeresen publikál a Magyar Hírlapban. Bizonyára ebből a lapból nyerhette azt a megdöbbentő értesülést, hogy a magyarországi közvélemény a határon túli magyarság beolvadását kívánja. Ez természetesen nem igaz.

1997. április 11.

Ara-Kovács Attilával /sz. Nagyvárad, 1953/ készített interjút Bíró Béla. Ara-Kovács Attila volt az egyik elindítója 1981-ben az Ellenpontok című erdélyi szamizdat folyóiratnak. 1983 óta Budapesten él, ahol először megalapította az Erdélyi Hírügynökséget. Évekig az Európa Kiadó, majd a Beszélő munkatársa, írásai újabban a Magyar Narancsban jelennek meg. Ara-Kovács Attila elmondta, hogy kezdettől a baloldali és liberális világ vonzotta. Gyermekkorában Nagyvárad még magyar város volt, az első teljes román mondatot tíz éves korában hallotta. Csak az egyetemen tanult meg jól románul. Mély baráti szálak fűzték a magyar ellenzékhez, Pethő Ivánhoz, Kis Jánoshoz, Demszky Gáborhoz. Demszky és Rajk László segített a technikai részt illetően, szellemmel már az erdélyiek töltöttek meg a folyóiratot, emlékezett az Ellenpontok keletkezésére. Ara-Kovács Attila fontosnak tartotta leszögezni, hogy Szőcs Gézának fontos szerepe volt az Ellenpontok ügyében, de csak egy cikket közölt benne, tehát eltúlozta szerepét. Aki valóban nagyon fontos szerepet játszott, az Tóth Károly volt, aki most Svédországban él. A szálak Ara-Kovács Attila kezében futottak össze. Szerinte széltében-hosszában beszélték Budapesten, hogy Szőcs Géza szerkeszti a lapot, amikor még teljesen titokban dolgoztak. A Securitate valószínűleg szintén hallott erről, erre egyszerűen követni kezdték Szőcs Gézát. - A Magyarországra áttelepültek közül sokan nem találtak önmagukra és a szélsőségesek fele mentek el, jobbra tolódtak, még fasiszta szervezeteknek is támogatói lettek. Ara-Kovács Attila kirohant Szervátiusz Tibor, Páskándi Géza és Czegő Zoltán ellen: "Ezek az emberek /Szervátiusz, Páskándi Czegő/ a megtestesítői mindannak a balkanizmusnak, ami Romániában és Szerbiában és másutt 1919 óta ellenünk érvényesül." Ara-Kovács Attila kifejtette, hogy számára "Magyarország mindig a világravaló kitekintést jelentette. Nem elsősorban az etnikai szempontjaim voltak azok, melyek Magyarországhoz kötöttek..." Ara-Kovács Attila Tőkés Lászlót is elítélte: "Tőkés László és a radikálisok gyengéjét abban látom, hogy mögöttük nincs helyzetteremtő képesség. A saját imázs megtartása, illetve az egykori vélt vagy valós befolyás visszaszerzésének görcse az, ami megbénítja őket." /Brassói Lapok (Brassó), ápr. 11./

1998. február 20.

A Soros Alapítvány febr. 13-án ünnepélyesen átadta az 1997. évi díjait. Vásárhelyi Miklós kuratóriumi elnök - többek között- előző évről áthúzódó alkotói díjat adott át Eörsi István író, publicistának, Petri György költőnek, Orbán Ottó költőnek, Poszler György irodalomtörténésznek és Sigmond István kolozsvári írónak. A díj évi összege 720 ezer forint. Évi 600 ezer forintos díjban /Bibó István-díj/ Kis János filozófus, Nagy L. Zsuzsa történész /Ránki Dezső-díj/ részesült. /Élet és Irodalom, febr. 20./

2002. június 28.

A Medgyessy-ügyből eredően a rendszerváltás utáni idők legsúlyosabb erkölcsi-politikai válsága árkolja most keresztül-kasul Magyarországot. Kilábalni belőle látszólag könnyű volna: Kis János megfogalmazása szerint Medgyessynek mennie kell! A Kádár-korszak vezető káderei hemzsegnek a párt és a kormány új apparátusában. A balliberális és szocialista Medgyessy-mentés, a szerecsenmosdatás egyenes következményeként — a Juszt-féle médiasakálok igen aktív közreműködésének eredményeként is - tömegesen állnak ki a Medgyessy kémelhárítása, titkostiszti mivolta, a választóit félrevezető sunyisága védelmében, állapította meg Sylvester Lajos. /Sylvester Lajos: Gödörásás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 28./

2004. február 28.

Autonómia – a megvalósítás esélyei Romániában címmel február 27-re konferenciát tartott RMDSZ Szabadelvű Köre Kolozsváron. Eckstein-Kovács Péter szenátor, a Szabadelvű Kör elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács felkérésére elkészített autonómiatervezet koordinátoraként tartotta meg előadását Bakk Miklós politológus, a BBTE adjunktusa. Kifejtette: fontos elérni, hogy az autonómia kérdése állandóan jelen legyen a politikai diskurzusban. Bakk szerint a jelenlegi helyzetben magyar–magyar dialógusra lenne szükség Erdélyben, általános magyar–román dialógusra, valamint székelyföldi román–magyar párbeszédre is. Salat Levente politológus, a BBTE docense kifejtette: az autonómiatörekvések több vonatkozásban is kontraproduktívnak bizonyultak. A különböző törekvések a belső megosztottságot tovább fokozták. A másik probléma: a tervezet kidolgozása egyoldalúan történt, a román fél bevonása nélkül ki. Varga Attila RMDSZ-képviselő az autonómiát folyamatnak tekinti, nem pedig ugrásszerű dolognak Varga Attila hangsúlyozta: magyar–magyar, illetve magyar–román politikai-társadalmi párbeszédre van szükség. Kis János, a Budapesti Közép-Európai Egyetem professzora a párbeszéd megindításának fontosságára hívta fel a figyelmet. Gabriel Andreescu, politológus, emberjogi aktivista rámutatott: az autonómiaformák, akár a területiek is, pozitív megoldásnak bizonyultak a modern Európában, törvényes dolognak számít ezeknek a tervezeteknek a kidolgozása. Felhívta a figyelmet: a magyar közösségen belül súlyos krízishelyzet van, elérte a kritikus küszöböt. Az RMDSZ eddig politikai téren a rációt képviselte, most pedig oda jutott, hogy visszautasítja a politikai versenyképesség gondolatát a közösségen belül. /Köllő Katalin: Az autonómia megvalósításának esélyei. Folyamatos párbeszédre lenne szükség. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./

2004. december 3.

Kis János filozófus Népszabadságban közölt írása szerint a december 5-i igen szavazatok esetében ,,…beláthatatlan zűrzavar keletkezik a magyar–magyar viszonyban, a határok körül élő magyarok és a többségi nemzetek viszonyában, a magyar állam és a szomszéd államok viszonyában, továbbá Magyarország és az Európai Unió viszonyában”.   A Népszabadságban Valki László nemzetközi jogász is nemre szavaz. Nem lehet alapon ténykedik a magyar kormány és a két párt prominens gárdája is, élén Gyurcsány Ferenccel.   /Sylvester Lajos: ,,Szenny" és pánik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 3./

2006. április 14.

A magyarországi országgyűlési választások két fordulója között Orbán Viktor, az ellenzék vezére, lemondott miniszterelnök–jelöltségéről, hogy személye ne legyen akadálya a jobboldali összefogásnak. Veres István emlékeztetett, hogy a rendszerváltás meghatározó egyéniségei rendre kikerültek az élvonalból. Hol van ma a köztársaságot kikiáltó Szűrös Mátyás, vagy annak elnökségére is pályázó Pozsgay Imre, az ellenzéki kerekasztalt összehívó Kónya Imre, vagy a harcos liberális Kis János? Romániában is hasonló a helyzet. És hol van Lech Walesa vagy Mihail Gorbacsov? Orbán Viktor jóformán az utolsó, aki az említett rendszerváltók közül mostanáig a középpontban maradt. „Megtette kötelességét, tehát mehet. Sajnos” – írta Veres János. /Veres István: A mór megtette kötelességét... = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), ápr. 14./

2006. október 12.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt nemcsak a parlamentben, hanem az október 23-i ünnepségeken is bojkottálja az ellenzék. Orbán Viktor kijelentette, hogy a Fidesz nem fog együtt ünnepelni október 23-án Gyurcsány Ferenccel. A tervezett program szerint Sólyom László köztársasági elnök az Operaházban mond majd beszédet, az 56-os emlékművet Kosáry Domokos történész avatja, Gyurcsány Ferenc pedig a parlamentben fog beszélni. Kossuth téri beszédében a KDNP elnöke, Semjén Zsolt bejelentette, hogy bojkottálni fogják a magyar közszolgálati adó Napkelte című műsorát. Ezt azzal indokolta, hogy a lakájmédia elleplezi a hazugságot, ehhez nem akarnak asszisztálni. Az MTV erre közleményt adott ki, melyben reményüket fejezik ki, hogy minden parlamenti párt politikusa elfogadja a legnézettebb reggeli műsor meghívását. A Kossuth téri tüntetők közben nyílt levelet fogalmaznak az egykori demokratikus ellenzék vezetőinek: Kis Jánosnak, Tamás Gáspár Miklósnak és Kőszeg Ferencnek, arra kérve a címzetteket, hogy „a sajtó nyilvánosságán keresztül ítéljék el a nyílt kommunista restauráció fenyegetését, valamint a rendőri, bírói túlkapásokat és az értelmetlen erőszakot”, s hogy „hazai és a nemzetközi kapcsolataik felhasználásával tegyenek meg mindent erkölcsi forradalmunk fiatal tagjainak kiszabadítása érdekében”. /Guther M. Ilona: Bojkottálja október 23-át a Fidesz. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 12./

2006. november 22.

Több mint kétszáz baranyai roma a napokban a jobb megélhetés Svédországba utazott. A magyar jobboldal szerint Gyurcsány-kormány nem képes szociális biztonságot nyújtani a magyar állampolgároknak, a baloldal viszont egyéni akcióként próbálja beállítani a romák felkerekedését. Mindössze hat éve történt, hogy mintegy ötven magyarországi roma Strasbourgban kért (és kapott) menedékjogot, döntésük mögött bűncselekmény lapult. Az akkori ellenzék rögtön rasszizmust kiáltott, budapesti értelmiségiek egy csoportja pedig hálálkodó levélben köszönte meg Jacques Chirac francia államfőnek, hogy országa befogadta a hazájukban „idegengyűlöletnek kitett” romákat. Romániában más a helyzet. A bukaresti kormányok rá se hederítenek, hogy az elmúlt tizenhat évben több tízezer roma vándorolt ki az országból. Romániában egyetlen romastratégiára futotta: inkább külföldön kolduljanak, lopjanak, raboljanak, gettósodjanak a cigányok, mintsem szülőföldjükön. /Rostás Szabolcs: Romák és politikák. = Krónika (Kolozsvár), nov. 22./ Emlékeztető: 2001. márciusában magyar értelmiségiek nyílt levelet intéztek Lionel Jospin francia kormányfőhöz, megköszönve, hogy az illetékes francia hatóság menekültként ismerte el a roma (cigány) kisebbséghez tartozó magyar állampolgárok egy csoportját, a Zámoly községből Franciaországba menekült roma közösség tagjait. „Elkeserítőnek tartjuk, hogy ma, több mint tíz évvel a magyar demokratikus jogállam újjászületése után, még mindig vannak Magyarországon emberek, akiknek megalapozottan kell tartaniuk attól, hogy származásuk miatt hátrányos helyzetbe kerülnek, üldöztetés áldozatai lehetnek. Hisszük, hogy a francia társadalom szolidaritása a menedékkérőkkel és a francia hatóság döntése tanulság lesz a magyar társadalom számára.” Az aláírók között volt többek között Eörsi István, Esterházy Péter, Faludy György, Gombár Csaba, Halmai Gábor alkotmányjogász, Jancsó Miklós filmrendező, Kende Péter, Kenedi János, Kis János, Konrád György, Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság elnöke, Lengyel László, Nádas Péter és Tamás Gáspár Miklós.

2009. március 18.

Fico szlovák kormányfő visszautasította azokat a Magyarországon felmerült értesüléseket, amelyek a magyarországi romák elleni támadásokat a szlovák titkosszolgálatokkal hozzák összefüggésbe. Hangsúlyozta, hogy ő, illetve Szlovákia nem felelős Magyarország társadalmi és gazdasági bajaiért. „Lehetetlen azonban, hogy valaki ezt úgy próbálja meg eltakarni, hogy a nemzeti kisebbségek védelme terén mutatkozó problémákat példa nélküli támadásokkal megpróbálja áthárítani a Szlovák Köztársaságra” – húzta alá Fico. /Fico kormányfő tagad. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 18./ „A titkosszolgálati aktivitás lehetőségét a zámolyi romák elhíresült kínos ügyében is tényként emlegették. A titkosszolgálati tevékenység egyik terepe a felforgatás, amelynek célja egy-egy ország lejáratása. Kelet-Európában e tevékenység gyakori eszköze a cigánysággal kapcsolatos társadalmi feszültség szítása. – A nemzetbiztonsági szolgálatok is nagy erőkkel keresik a romák elleni támadások végrehajtóit – írta a Népszabadság. Nagy vihart kavart például 1999 februárjában, hogy a szlovák titkosszolgálat (SIS) megvált azoktól az ügynökeitől, akik felforgató tevékenységet folytattak a szomszédos országokban. /Titkos fejezetek a szlovák-magyar viszonyban? = Felvidék.ma, márc. 17./ Emlékeztető: Magyar értelmiségiek 2001. márciusában levelet írtak a francia kormányfőhöz, megköszönve, hogy befogadták menekültként ismerve el a roma kisebbséghez tartozó magyar állampolgárok egy csoportját Zámoly községből. Az aláírók között volt Eörsi István, Esterházy Péter, író, Konrád György, író, Nádas Péter, író, Tamás Gáspár Miklós, filozófus, Ungváry Rudolf, író és Kis János, filozófus.

2010. március 1.

Tőkés: az RMDSZ volt szekusokat futtat
Az a tény, hogy Romániában nem szereztek érvényt a Temesvári Nyilatkozat 8. pontjának, oda vezet, hogy a mai román közélet és társadalom tele van volt besúgókkal és szekusokkal – mondja Tőkés László EP-képviselő.
Tőkés László nagyváradi sajtótájékoztatóján kijelentette: „Amíg nem tesznek igazságot a terrosristák ügyében, nem fedik fel azt, hogy kik követték el a véres eseményeket, amíg nem ismerjük meg azt, hogy kik voltak a ‘bányászok’, addig nem lehet megtisztulásról és megbékélésről beszélni” Az EP-képviselőelmondta, hogy létezik egy lista a konkrét esetekről, ezért jó lenne ezeknek az eseteknek bíróság általi kivizsgálását újrakezdeni. Ebben a vonatkozásban Tőkés László a Temesvári Nyilatkozat 8. pontjára hívta fel a figyelmet, mely kimondja, hogy a diktatúra minősített képviselőit ki kell zárni a demokratikus jogállam közéletéből, és amely pont nem valósult meg. Egy bukaresti napilap kimutatására hivatkozva Tőkés elmondta, hogy az RMDSZ-ben két volt besúgó van. E témakort folytatva Tőkés kijelentette. „Tűrhetetlennek tartom Fazakas László egykori margittai lelkész parlamenti választásokon való futtatását. Az a Lakatos Péter parlamenti kápviselő állt mögötte, aki maga sem alkalmas a parlamenti képviseletre, hiszen nyilvánvaló, hogy a Belügyminisztérium kötelékében tűzoltótisztként dolgozva a 8. pont hatálya alá esik. Mennyivel jobb dolgunk volna nekünk, ha érvényesült volna a 8. pont, mert akkor megkíméltek volna minket mind Lakatos elvtársól, mind Fazakas Lászlótól, aki Kis János álnéven jelentett. A szekustisztekből és a kollaboránsokból sem kérünk” – hangoztatta Tőkés.
Bővülő lista
A sajtótájékoztatón kiosztották azoknak a szekuritátés tiszteknek a listáját, akik 1975-től számítva a református egyház szolgáinak és a velük kapcsolatban álló személyeknek a megfigyelésével foglalkoztak. A legutóbbi alkalommal kiadott listához képest több mint harminc személlyel bővült a lajstrom, mely így 136 személy nevét tartalmazza. A lista végén található megjegyzések között szerepel az, hogy az adatok Tőkés László és családja megfigyelési dossziéjából származnak, és az hogy a listán szereplők egy része valószinűleg már meghalt, viszont az is valószinű, hogy egyesek még ma is aktív tagjai a Román Hírszerző Hivatalnak.
Pap István. Forrás: erdon.ro

2011. február 25.

Berzsenyi Dánielre emlékeztek
Nagyvárad – Csütörtök délután a nagyváradi Ady Endre Középiskola egyik osztálytermében szokásos havi irodalmi körüket a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének tagjai. Berzsenyi Dánielre emlékeztek.
Szilágyi Magdolna nyugdíjas tanárnő, körvezető vezetésével ezúttal Berzsenyi Dánielköltőre emlékeztek a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének (PMNYE) tagjai. Egyebek mellett elhangzott: 1776. május 7-én született Egyházashetyén (Vas megye). Szülei evangélikus nemesemberek voltak. Tizenkét éves volt, amikor a soproni líceumba került, de nem érezte jól magát, ezért otthagyta. 1793-ban beállt katonának, majd anyai nagybátyjához került Niklára. 1794-ben ugyan édesapja visszavitte az iskolába, de nem fejezte be a tanulmányait. Két-három évig apja mellett gazdálkodott, 1799. május 22-én pedig feleségül vette az akkor tizennégy éves Dukai Takách Zsuzsannát. Az asszony nem volt túl művelt, ezért nemigen jártak társaságba. Csupán Kis János evangélikus lelkésszel tartották a kapcsolatot, aki felfedezte Berzsenyiben a költőt, a kéziratait pedig továbbította Kazinczynak, akivel később levelezett.
A niklai remete
1809-ben Napóleon ihlette meg Berzsenyit, de csalódott benne, amiért kikiáltotta magát császárnak. 1810-ben felment Pestre kiadatni a verseit, ekkor ismerkedett meg a kor jeles irodalmi személyiségeivel, akikre ugyan nem tett túl nagy benyomást a vidékiessége miatt, viszont tisztelték benne a tehetséget. 1817-ben Kölcsey recenziójában bírálta a költő vaskosságát és dagályosságát, ezért Berzsenyi ezután inkább esztétikai tanulmányokat írt. 1830-ban ő lett a Magyar Tudós Társaság filozófiai részlegének első vidéki tagja. 1832-ban személyesen is megismerte Széchenyit. Utolsói éveiben egyre gyakrabban betegeskedett, 1836. február 24-én halt meg „niklai remeteként”. Kölcsey bocsánatkérő és engesztelő emlékbeszéddel búcsúzott tőle.
Berzsenyi Dániel életében nem nagyon ismerték a verseit, később fedezték fel ezek szépségét, főleg a Nyugatos nemzedék, illetve Szabó Dezső és Németh László. Írt odákat, elégiákat, epigrammákat és szerelmes verseket, de fennmaradt egy félbeszakadt drámája is. A nőnevelés is foglalkoztatta, valamint a vallás szerepéről is írt egy értekezést, ami ugyancsak befejezetlen. Alkotásai hazaszeretetről és becsületességről árulkodnak, műveiben az ész diadalmaskodik a babonák fellett. Kritizálta ugyanakkor a magyar nemességet, nála jelenik meg először a dicső múlt és a sívár jelen szembesítése, mely gondolatot később Kölcsey és Vörösmarty vitt tovább.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

2013. október 27.

Az újságíró is közszereplő
RÁCZ ÉVA a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének szeptemberben megválasztott új elnöke. Mind az írott sajtóban, mind a rádiózásban jelentős tapasztalatokkal rendelkezik, és egy olyan személyiség, akinek lehetősége volt a mikrofon túlsó oldalán is helyet foglalni, hiszen mind a kormányfőtitkárságon, mind politikai kampányokban komoly szerepet töltött be az utóbbi években, jelenleg a Kolozsvári Rádió műsorvezetője, szerkesztője. A szakemberrel, aki a Babes–Bolyai Tudományegyem Politika-, közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának is tanára, a sajtó helyzetéről és az újságírókra nehezedő problémákról, illetve etikai kérdésekről beszélgettünk.
– Azzal, hogy megválasztották a MÚRE elnökének, egészen más súlyt kapott a véleménye a romániai magyar sajtóról. Miképpen jellemzi a média jelenlegi állapotát?
– Szerkezetét tekintve jó, hogy minden szegmens jelen van, földrajzilag mindenhol működik a magyar sajtó, a különböző orgánumokat tekintve pedig van írott sajtónk, rádiónk, televíziónk és internetes portáljaink. Ez az, ami jó. Sok kritika is éri a romániai magyar sajtót, és nem mondhatom, hogy nincs benne igazág. Például az interneten nagyon elterjedt a hivatkozás nélküli utánközlés, átvétel, úgy tűnik, mintha újságíróként elfelejtettünk volna utánajárni dolgoknak, kényelmessé váltunk. De hadd’ védjem is meg az újságírókat, egyáltalán nincsenek túlfizetve, nincsenek azok a gazdasági körülmények, hogy jól éljenek a szerkesztőségek, és ezen belül tehát az alkalmazottak sem. Ezzel együtt fájdalmas, hogy egyre kevesebb a riport, kevés az az ember, aki terepen saját anyagot felderít, és ha igen, akár ezt nem is értékelik.
– Az is sokat számít, hogy a praktizáló újságírók jelentős része szakmáját tekintve nem újságíró…
– Ez még nem lenne gond. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy négyéves újságírói képzést kell kijárni azért, hogy újságíró legyen valaki, de kell valamilyen ismereteket szerezni ahhoz, hogy a szakmában elhelyezkedjen, akár az írott sajtóban, akár audiovizuálisban. Ebben biztos vagyok.
– Ha hiányoznak az alapismeretek, nyilván nem várhatjuk el, hogy valaki riportokat készítsen…
– Ha az alapokat tekintjük, máris ott tartunk, hogy mit tekintünk fontosnak. A képzéseket össze kell hangolni azokkal az elvárásokkal, amikkel újságíróként önök szembesülnek. Mert soha ne felejtsük el, nekünk azért kell tudni, hogy milyen az újságíró, mert ha ő tudja, hogyan nyúljon egy témához, akkor lesz olyan az az írás, ami az olvasónak, a hallgatónak, a nézőnek információt ad. Önmagában az újságíróképzés – de lehetne akár a mérnökképzésről is beszélni – fontossága, hogy olyan kollégákat adjon, akik tudják, mi a dolguk. Tehát az újságírókat úgy kell képezni, hogy helyesen fel tudják mutatni a társadalom tükrét.
– Az elektronikus média térhódításával más értelmet nyer az újságírói szakma. Ön kit tart újságírónak?
– Az, hogy ki az újságíró, fontos kérdés, de az első dilemmám az, mit tekintünk sajtónak és mit nem. A klasszikus értelmezés szerint a sajtónak megvannak a sajátosságai, az, hogy rendszeresen jelenik meg, az, hogy gazdasági érdekek mentén működik, az, hogy közérdekű, a köztájékoztatás a célja. Hogy ki az újságíró? Lehet arról beszélni, hogy kinek van róla diplomája vagy ki az, aki a sajtóban dolgozik, de ez a kettő sok esetben nem fedi egymást. Lehet, jogosabb újságírónak tekinteni azt, aki ebben dolgozik, és hasznosat alakít, mint azt, akinek pusztán diplomája van erről, és nem is dolgozik a szakmájában.
– Hogyan látja a nyomtatott sajtó jövőjét?
– Szeretem az újságot, ugyanúgy, ahogy a könyvet is, a nyomtatott papír szagát. Sivárnak találnám azt a világot, ahol ez nincs jelen. Fáraszt a képernyőn olvasás, és jobban át is látom a papírra nyomtatott szöveget. Tehát nyilvánvaló, hogy hozzám emberként ez közel áll, ettől még tisztában vagyok azzal, hogy a sajtótermékek egyik problémája a nyomdaköltség. Súlyosak a gazdasági nehézségek, de valamiért erdélyi sajátosságként – a visszajelzések szerint – nagyon sokaknak szükségük van a nyomtatott újságokra.
– Az „online sajtó” elterjedésével átértékelődött a nyomtatott lapok szerepe, nem versenyezhetnek az internetes portálokkal, és nagyon szűk az a réteg, amely valóban a papíralapú újságokból tájékozódik.
– Igen. Kérdés, hogy a mai húszévesek olvasnak-e még papírújságot, mint régebben, vagy mint annak idején a kávéházakban, vagy már mindent az okostelefonon néznek meg. Teljesen egyetértek azzal, hogy a hírversenyben jelentős hátránynyal indulnak a nyomtatott lapok, és át kellene értékelni a napilapok szerepét. Lehet, hogy sokkal inkább a hetilapok, az időszaki kiadványok azok, amelyekre volna jelentősebb olvasói igény.
– Mi például átértékeltük a hírlap szerepét, a közéleti hírekre kevesebb, míg ezek magyarázatára, a témák körbejárására igyekszünk nagyobb hangsúlyt fektetni. De általában véve kevés a szakember, akinek megvan a képessége, hogy átlássa az összefüggéseket.
– Ezt inkább emberi tulajdonságnak látom, ami képessé teszi arra, hogy újságíró legyen. Mert kevesen látnak át összefüggéseket, és még kevesebben tudják ezt újságíróként úgy kifejteni, hogy az a befogadót is elgondolkodtassa.
– Ha már az emberi tulajdonságnál tartunk, nem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy az internetes médiát semmi sem szabályozza, és ezért rengeteg erkölcsi vétséget követnek el egyes kollégák, az álnéven hozzászólókról nem is beszélve. Melyek lehetnek azok a lépések, amelyek révén úgymond normális mederbe lehet terelni az online sajtó ügyét, hogy közben ne kiáltsanak cenzúrát vagy ne beszéljenek a véleményszabadság korlátozásáról?
– Kövezzenek meg, de én szükségesnek tartok valamilyenfajta szabályozást. De ennek nem kell feltétlenül érvényesnek lennie mindenkire. Fontosnak tartom, hogy beszéljünk arról, mi a sajtó és mi nem az, ki az, akit újságírónak tekintünk az interneten is és ki az, akit nem. Ezeket a vitákat a MÚRE-n belül meg lehet szervezni, a szervezeten belül kell ezeknek a vitáknak helyet adni. Látok erre hajlandóságot a kollégák részéről, éppen azért, mert nap mint nap beleütköznek abba, hogy az anyagaikat felhasználják hivatalos és nem hivatalos helyeken és sajátként kezelik. Az internetes szabályozás általában véve nálunk még nagyon kezdetleges, de nem lehet valamit kontrolálatlanul hagyni, elburjánzani. A mai sajtópréri egy kicsit elvadult. Ha nekiállunk gazdálkodni a saját területünkön – a MÚRE az újságírókkal és a sajtóval kell foglalkozzon –, akkor elérhetjük azt, hogy ez a préri gondozottabb hatást keltsen és értékeket teremjen. Úgy gondolom, nem lehet ezt halogatni. Ami a konkrét témát illeti, már a szeptemberi közgyűlésen úgy álltunk fel az asztaltól, hogy megmaradt bennünk az az igény, miszerint a következő tanácskozást éppen az online felületekről és az internetes etikai vétségekről szervezzük meg bővebb körben. Most ezen dolgozunk, ehhez keresünk szakértőket, helyet, és várjuk azokat az újságírókat, akik azért akarnak tanulni erről, hogy ezáltal neveljék az olvasó közönséget.
– Mi a helyzet a közösségi médiával, ahol sokan, az újságírók is sokkal szabadabban, az etikai szabályzatokra sokszor fittyet hányva nyilvánulnak meg?
– A MÚRE-n belül működik egy Etikai Bizottság, és a szervezetnek van egy Újságírói etikai kódexe, amit nem mi találtunk ki, hanem másokkal együtt alkottuk meg. Egyfelől az utóbbi időben látjuk, hogy ennek a kódexnek, bár sokszor újították, a gyorsulás miatt ismét szükség van a felújítására. Másfelől van már arra precedens – bár a példa nem biztos, hogy épp a legmegfelelőbb –, hogy a politikus a saját közösségi oldalán is közszereplő, ilyenként nyilvánul meg, „nem lehet magánember”. Egy újságíró is közszereplő, és úgy gondolom, hogy ugyanazok az etikai elvárások, amelyekhez tartja magát a szerkesztősége, érvényesek kell legyenek rá akkor is, amikor a saját közösségi profilján bejegyzéseket ír.
– Mint ahogy a lelkész akkor is lelkész, amikor nincs rajta a palást…
– Pontosan. Amikor az egyetemen a hallgatókkal arról beszélgettünk, a sajtószóvivő meddig sajtószóvivő, a diákok ők maguk jöttek rá, hogy mondjuk Kis János, amikor reggel kilép lakása ajtaján, akkor is sajtószóvivő, nemcsak akkor, amikor a kamerák elé áll. Ezt tartom érvényesnek az újságírók viselkedésére is.
– Mert ez nem pusztán szakma vagy hivatás, hanem életforma. Nem különböztethető meg az újságírói vélemény a magánvéleménytől, ellenkező esetben ez egy tudathasadásos állapot lenne, mint például Victor Ponta miniszterelnök múltkori megnyilvánulása Verespatak ügyében…
– Az is furcsa helyzet volt, amikor azt mondta, miniszterelnökként előterjeszti a verespataki cianidos aranybánya-beruházásról szóló törvénytervezetet, a következő pillanatban meg azt mondta, képviselőként ellene szavaz majd. Volt egy pillanat, amikor azt mondtam, kíváncsiam várom, vajon még hány énjére bukkan a kormányfő. Sajnálom, hogy ilyen helyzetek előfordulhatnak. És mint ez mindenkinek feltűnt, mivel ő egy nagyon ismert közszereplő, ugyanígy az újságírónak sem lehet tudathasadásosnak tűnő megnyilvánulása. Nem lehet hiteles a véleménye akkor, ha később vagy egy házzal odébb már mást mond.
– Ami Magyarországon tulajdonképpen már végbement, a politikai tömbösödés, az utóbbi időben egyre erőteljesebben felfedezhető az erdélyi magyar sajtóban, ami egyrészt a tulajdonosi szerkezeteknek is betudható. Ön szerint, főleg a magyarországi választások közeledtével, milyen indulatokat szül majd mifelénk ez a „szembenállás”?
– A sajtó politikai elkötelezettségét akkor tartom veszélyesnek a közéletre nézve, ha csak egyirányú elköteleződés látható. Ha mindkét oldalnak megvan a „szócsöve”, akkor beszélhetünk egyfajta kiegyensúlyozottságról. A gond azzal van – ha van két lap, mondjuk az egyik kormánypárti, a másik ellenzéki –, hogy az olvasó a valós képet csak akkor kapja meg, ha mindkettőt olvassa.
– De azt a lapot, amelyik nem az általa szimpatizált oldalhoz tartozik, nem fogja elfogadni hiteles forrásként…
– Nem fogadja el, de legalább tudomása lesz arról, hogy az mit ír. De mondom még egyszer, a gond az, hogy ehhez neki külön figyelni kell mindkét oldalra. Nem álmodhatunk arról, hogy mindenkitől függetlenül működik a sajtó. Nyilvánvaló, a politikának, minden oldalnak az az érdeke, hogy a saját szócsövét megteremtse. A médiafogyasztó ezzel akkor veszít, ha az olvasónak kell utánamennie a hiteles információnak. Az olvasókat is fel kellene készíteni arra, hogy kellő tartással kezeljék a hírcsatornákat, hogy tudatos médiafogyasztók legyenek. Föl kell ismerniük azokat a módszereket, amelyekkel őket befolyásolják. A mi feladatunk lenne ezzel foglalkozni, a médiaoktatást a középiskolákban is jó volna valamilyen formában bevezetni. Az internet is rossz irányba befolyásolhat, mert sokszor azt hihetjük, hogy amit ott olvasunk, az úgy van.
Borsi Balázs
Reggeli Újság (Nagyvárad)

2014. március 20.

Célkeresztben
Nagy Imre miniszterelnök kivégzésének 30. évfordulóján, 1988. június 16-án az agóniája kezdetén levő magyar pártállam rendőrsége szétverte a 301-es parcellánál békésen emlékezők gyülekezését. Grósz Károly azzal indokolta a rendfenntartó erők fellépését, hogy a tüntetők irredenta, nacionalista jelszavakat skandáltak, és rátámadtak a rendőrségre.
Propagandapatronok
Ismertük ugyan a kommunista tömegtájékoztatás totális gátlástalanságát a valóság megmásításában, de ez azért sok volt. Képzeljük el az SZDSZ egykori prominenseit Tamás Gáspár Miklóstól Kis Jánosig, amint irredenta jelszavakat skandálnak, vagy amint járdakövekkel dobálják a rendőrséget. A valószerűség minimuma azért nem árt, ha benne van a mégoly ordas pártpropaganda hazugságaiban is. Akkor persze nem tudtuk, hogy egyik oldalról a szélsőséges, rasszista, nacionalista, náci, fasiszta, soviniszta, irredenta jelzőfüzér bevett baloldali kommunikációs technika, amit tetszés szerint alkalmaznak bárkire 1945-től errefelé. S azt sem tudtuk, hogy ha a rendőrség ok nélküli brutális fellépését indokolni kell, akkor az a legbevettebb propagandapatron, hogy a tüntetők rátámadtak a rendőrökre. A szélsőséges, náci, rasszista stb. jelzőket az unos-untalan használattal – és olyan emberek megbélyegzésével, akiktől ez teljességgel távol áll –, olyannyira elcsépelték, hogy azok mára elvesztették minden értelmes jelentésüket és jelentőségüket, pejoratívvá váltak, már csak a célcsoportokban váltanak ki bármilyen hatást. Például román fennhatóság alatt álló területeken a „magyar veszély” rémképére amúgy is érzékeny paranoid többségi rétegekben, az anyaországban pedig a kommunista internacionalista, majd liberálkozmopolita doktrína áldozataiban. Azokban, akik bármikor mozgósíthatók bármi ellen, ami a magyarság kiegyenesedését, önmagára találását, történelmi önképének helyreállítását célozza, legyen az Horthy-szoboravatás vagy a német megszállás emlékműve. Ezek a rétegek minden esetre szűkülőben vannak.
Mindez annak kapcsán merülhet fel bennünk, hogy a Székely Szabadság Napja után a román politikum a román sajtó és az RMDSZ más-más hangfrekvencián, más felütésekkel, eltérő hangsúlyokkal, de kórusban szélsőségesezi a tüntetőket vagy azok egy részét. A rendezvényen részt nem vevő RMDSZ politikai alelnöke visszautasít „mindenféle szélsőséges megnyilvánulást”, és azt is, hogy „magyarországi pártok pártpropagandára használják ki”. Érdekes lenne tudni, mit tart Borbély László szélsőséges megnyilvánulásnak. Netán ugyanazt, amit Băsescuék és Pontáék? Trianon emlegetését vagy annak skandálását, hogy Székelyföld nem Románia? Politológiailag szélsőségesnek nevezhető a demokrácia felszámolása és az erőszak alkalmazása politikai célokra. Egyik sem húzható rá a tüntetőkre. Ami a pártpropagandát illeti, egy párt értelemszerűen bekaszálja annak profitját, ha fesztív módon kiáll a meghirdetett céljai és értékrendje mellett. Amilyen természetes a Fidesz vezetőinek rendszeres fellépése az egykori magyar területeken a nemzeti ünnepek alkalmával, éppoly természetes a kormányzati felelősséget nem viselő Jobbik elnökének és nemzetpolitikai kabinetvezetőjének részvétele a Székely Szabadság Napján. Egyik gesztus sem öncélú, hanem beilleszthető az adott politikai szervezetek évtizedes politikájának kontextusába.
Mérleg jobbról, balról
A román kormány célkeresztjébe az SZNT-n kívül ismét bekerült Tőkés László is, aki merészelte a krími tatárokéhoz hasonlítani az erdélyi magyarság helyzetét. „Fáj az igazság” mondhatnánk, ha igaz lenne. De nem az igazság fáj Pontáéknak, hanem annak a kimondása. Mert az igazság, a magyarság vészes fogyása nyilvánvaló elégtétellel töltheti el őket, hiszen politikájuk éppen úgy a magyarság eltüntetését célozza egyfajta ésszerű feszültségminimalizálás mellett, mint valamennyi román kormányzaté Trianontól errefelé. A különbség annyi, hogy Pontáéknak sikerült ehhez az RMDSZ révén magyar asszisztenciát, magyar hitelesítést is nyerni.
A román politikum szokás szerint most túlreagál. Vona Gábor kitiltása abszurd, jogtalan és oktalan lépés lenne, hiszen a politikus fegyelmezetten vonult fel, s miként román politikumhoz intézett levelében leszögezte – tiszteli a román kultúrát és román népet –, mindössze támogatja az erdélyi magyarság megannyi európai precedenssel bíró jogos követeléseit, a háromszintű autonómia elképzelését.
Az RMDSZ-es sajtó alig titkolt kárörömmel Izsák Balázs „bukásának kezdetéről”, „dicsőségének porladásáról”, „jól kitapintható hitelvesztéséről” beszél. A másik oldalról pedig azok, akiknek az SZNT elnöke túl „puha” alkotmány és törvénytisztelő magatartásával, szintén rajta köszörülik a nyelvüket, elfeledve, hogy az autonómián túlmutató célhoz semmi sem adott: sem a nagyhatalmi szövetséges, sem a katonai erő.
Szomorú, de való: a Székely Szabadság Napjának idei megünneplésének zárómérlege negatív. S nem azért, mert rég hallottunk olyan szintű és mélységű magyarellenes román kórust, mint most, amikor lassan egy hete rólunk szól a román közélet, ismét célkeresztben vagyunk, amihez persze március 15. is hozzásegített. Nem, a román támadások bizonyos mértékig kellenek is, hogy emlékeztessék a közélet iránt érdektelen magyarokat nemzeti önazonosságukra. Sokkal inkább azért, mert nem tudtunk kellő számban felvonulni, nyugodt erőt és fegyelmezettséget mutatni. Amit sikerült megvalósítani tavaly ugyanezen a napon a Székelyek Nagy Menetelésén.
Pótcselekvés és zsákutca
Szó sincs arról persze, amit az ellendrukkerek írnak, a legnagyobb igazságtalanság lenne a felelősséget az SZNT-re hárítani. Az SZNT tette azt, amit tehetett – vitatkozhatunk azon, hogy szerencsés volt-e az időpontválasztás, hogy helyes volt-e a felvonulás tiltásának tudomásulvétele és a polgári séta meghirdetése, de annyi biztos: Izsák Balázs és az SZNT elvi, értékrendi hibát nem követett el. A felelősség egy apró incidensért – amit ellenfeleink felfújni igyekeznek–, a helyi hatóságoké, a magyar-gyűlöletét számtalanszor kinyilvánított marosvásárhelyi polgármesteré, aki megtiltotta a vonulást az úttesten.
Az is hibás következtetés lenne, hogy lemondjunk a figyelemfelkeltő utcai akciókról, pusztán azért, mert bármikor akadhatnak olyan részvevők, akik a meghirdetett céloknál többet szeretnének, s akiknek megnyilvánulásait a többségi hatalom megpróbálhatja felhasználni az autonómia célkitűzésének diszkreditálására. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke mutatott rá a Székely Szabadság Napján elmondott beszédében, hogy „az autonómia a megoldás. Bármi, ami nem ezt segíti elő, az jó esetben pótcselekvés, de inkább zsákutca.” (…) „Az erő és a lehetőség a mi kezünkben. Csak végig kell járni az utat, szabadságharcunkat megharcolni. Mindig békés szándékkal és eszközökkel, de határozottan, tisztességgel és következetesen.” S ez így van akkor is, ha a távlati magyar érdekek iránt érzéketlen RMDSZ közösen a román hatalommal elhatárolódik, szélsőségesez, és híven az 1996 óta folytatott neptuni ihletésű politikájához, a területi autonómia követelését ismét jó mélyen elrejti.
Nem véletlenül támadja a román politikai elit és a román média Semjén Zsoltot, a Kézdivásárhely főterére lovon bevonuló magyar miniszterelnök-helyettest, felvetve még az ő kitiltását is. Legtöbbet vitatott mondata egybecseng a néppárt krédójával: az autonómia közösségi jussunk. S bár lenne igaza abban is, hogy ezt Románia csak késleltetheti, de nem akadályozhatja.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

2014. június 13.

Új könyv az olimpikonokról
Újra Csíkszereda ad otthont a közép-európai Sporttörténeti Vetélkedő döntőjének. A szombaton délelőtt kezdődő vetélkedőt megelőzően mutatják be a legújabb, Kárpát-medencei magyar olimpiai érmesekről szóló kötetet.
A Hargita Megyei Sport- és Ifjúsági Igazgatóság, a nagykanizsai székhelyű Európai Sport Hagyományőrző Egyesület és a Dr. Mező Ferenc Olimpiai Baráti Kör által 13. alkalommal szervezett vetélkedőre – melynek idei témája „A magyar labdarúgás és labdarúgó-világbajnokságok története” –, szombaton, június 14-én délelőtt 10 órától kerül sor a csíkszeredai Városháza gyűléstermében.
A vetélkedőt megelőzően bemutatják a Kis János és Csiki András által jegyzett Kárpát-medencei magyar olimpiai érmesek című kötetet, mely erre az alkalomra jelent meg a Csíkszereda Kiadóhivatal gondozásában. Sarány István, a könyv szerkesztője szerint „ez a kötet szól mindazoknak, akik szeretik a sportot, akik örülni tudnak minden nemzettársunk sportsikerének – bármilyen ország zászlója alatt érte is el ezeket a sikereket. Mert mint ebből a kötetből kiderül: a Magyarország határain túl élő magyar sportoló kétszer olyan jó kell legyen, mint a többségi nemzethez tartozó vagy az anyaországi magyar sporttársai.” Az eseményre minden sportbarátot tisztelettel várnak!
Dobos László. Székelyhon.ro

2014. június 26.

A bibliafordító – Sylveszter János emlékére
Az egyik vár alatti, kívülről sárral tapasztott, ám korában, 1504-ben (1503-ban) előkelőnek számító kis házikóban felsírt egy gyermek. – Fiú! – kiáltott fel boldogan Ambrus, az apa. – Egészséges, szép fiúgyermek!... Legyen a neve János, mint az apostol. A vajúdásában megkönnyebbült nő arcán a fájdalom és az öröm könnyei gördültek végig. – De szép gyermek! – nyugtázta elégedetten, mikor a csecsemőt megmutatták neki. A gyermek születésének a híre hamar bejárta a települést. Legalábbis álmomban úgy érzékeltem. Hogy a valóságban miként és milyen hamar szereztek tudomást az emberek az eseményről, nem tudom, nem tudhatom. Tény azonban, hogy láttam, ahogy előbb a szomszédok, rokonok, majd később a település többi lakói is eljöttek megnézni a legifjabb Erdőst. Nagy eseménynek számított ez, hiszen a család, és főleg Erdős Ambrus régóta várta, hogy világra jöjjön egy fiúgyermek, aki a család nevét tovább vigye és a gazdaságot átvegye.
Következő pillanatban már a cseperedő János állt előttem, s megtapasztalhattam, hogy már kisgyermekként kitűnt társai közül. Túl a korosztályára jellemző kíváncsiságon, őt olyan kérdések is érdekelték, foglalkoztatták, amelyek a többieket nem. Nem elégedett meg azzal, hogy választ kapott kérdéseire, hanem a válaszokat újabb kérdésekkel állította falhoz.
– Miért hívnak minket Erdősnek? – kérdezte egy adott pillanatban apjától, majd mikor az megpróbált válaszolni, János ezernyi további kérdést zúdított rá.
Szegény ember azt sem tudta, melyikre mit válaszoljon, aztán néhány halvány próbálkozás után úgy döntött, feladja, és inkább valami munka után néz a ház körül, hátha oda nem kíséri el fia kérdéseinek számára kesze-kusza, bábeli zűrzavara. Persze tévedett…
János szüleinek gyakran úgy tűnhetett, hogy a kérdések sora soha nem szűnik meg, már-már a legártatlanabb kérdések kapcsán is kerülgették, odázták amennyire csak tudták a válaszadást, hogy ne zúdítsanak magukra egy valóságos kérdés-lavinát. Amire aztán a szülők nem tudtak, vagy nem akartak választ adni, annak másutt nézett utána a kis János. Így derítette ki egyebek mellett azt is, hogy családnevüket deákul Sylvester-nek mondják.
Ahogy ott tébláboltam az álom és a valóság mezsgyéjén, azt tapasztaltam, hogy egy idő után Erdősék belátták: a kis János biza menthetetlen, csakis tanulva viheti valamire az életben, hiszen szűnni nem akaró tudásszomjával nem állná meg a helyét az úgymond (akkori értékrend szerint) normális emberek között. Ez a felismerés, amellett, hogy azért némi apai büszkeséggel is eltöltötte, talán kicsit el is szomorította Erdős Ambrust. Hiszen tanulással nem sokra vihette akkortájt az ember, vagyis, pontosabban fogalmazva: kevés embernek adatott meg, hogy tudását gyarapítva vigye valamire az életben. Mert hát a tanuláshoz nem volt elég az ész, pénz is kellett hozzá, az pedig nem termett a háztájiban. Meg aztán annak, aki tanulásra adja a fejét nem sok hasznát veszi a család, könyvtárakban edződött, sima tenyerű, tanult emberre nem lehet egy gazdaságot bízni.
De nem volt mit tenni, bele kellett törődni abba, hogy János nem földműveléssel, vagy éppen szőlőtermesztéssel fogja öregbíteni ősei hírnevét. Csak éppen azt nem tudta Ambrus, hogy miként teremti elő a fia taníttatásához szükséges pénzt... De egy kissé későbbi idősíkban, vagy álomsíkban ez is megoldódott. Tanúja voltam, amikor a település jómódú földesurának, Perényi Gábornak és feleségének, Frangepán Katalinnak a fülébe jutott, hogy egy különösen tehetséges gyermek él a vár alatt. Fel is ajánlották a szülőknek, hogy istápolják a gyermeket, ha már egyszer ilyen érdeklődő, kíváncsiskodó természete van. Be is fogadták udvarukba, ahol a környék legjobb oktatói alakítgatták, csiszolgatták elméjét. Később aztán János Nagybányára került, ahol tudásszomját tovább táplálhatta. A tudás végül lassan, szinte észrevétlenül kiemelte abból a közegből, ahová született, és a Várhegynél is magasabbra röpítette őt, igaz, csak miután egy furcsa, bűvös erő már visszafordíthatatlanul, életreszólóan beoltotta lényét a szülőföld és az ott élő emberek iránti szeretet és tisztelet ambróziájával.
Perényi Gábor, akinek már a század első évtizedében közeli kapcsolatai voltak a krakkói egyetemmel, érdemesnek találta Jánost arra, hogy a híres egyetemen folytassa tanulmányait. Már a mohácsi csata előtti években elő is készítette az ifjú útját, ám tervét nem láthatta megvalósulni, mivel az Úr magához szólította. Sorsa beteljesedett: elesett a mohácsi csatában.
Perényi halála után Szinér vára és az uradalom fia, János irányítása alá került. Szerencsére az alma nem esett messze a fájától, így az újdonsült várúr folytatta azt, amit szülei elkezdtek: szívesen fogadta várában a vándorló humanistákat, deákokat, támogatta az arra érdemes tehetségeket. Ily módon János karrierje sem tört meg, ahogy ma mondanánk, sőt, újabb csúcsok felé ívelt. 1526 októberében útra kelt, és beiratkozott a krakkói egyetemre, az első magyarként a mohácsi tragédiát követően. Nevét 1526. október 26-án jegyezték be a krakkói Alma mater anyakönyvébe. Ma is élénken a szemem előtt van az a mozzanat, mintha csak most álmodnám.
Sylvester János tudásszomja azonban csillapíthatatlan volt. 1529. július 31-én már a Wittenberg-i egyetemen találom, amint éppen bejegyzik nevét a kevéssel azelőtt alapított, de gyorsan Európa-szerte ismertté és elismertté vált egyetem anyakönyvébe. Majdnem elfelejtettem említeni, hogy túl az álom határán annak is tanúja voltam, amikor Sylvester János családot alapított, majd megszületett Teodor nevű fia.
* * * Hirtelen álom- és idősíkot váltottam, ott találtam magam a kisváros piacterén, valamikor az 1920-as évek derekán, a hála jeléül Sylvester tiszteletére emelt emlékmű előtt. Éppen bontották a jobb időket is megélt emlékművet, emelték le a talapzatról a gránittömböket, hogy elmenekítsék azt, azokat az akkori rezsim pribékjei elől. Azok elől, akik egy őrült pillanatukban úgy döntöttek, a messze földön híres váraljai piactéren nincs helye egy magyar időket idéző emlékműnek.
Nem volt mit tenni, menteni kellett a menthetőt, hiszen az olyan időkben, amikor a másság iránti tolerancia szunnyad, amikor a szavak elnémulnak, és suttogva sem ajánlatos kimondani az igazat, csakis a kövek képesek beszélni, üzenni az utánunk jövőknek, csakis az épített örökség tudja reményt adóan egységre, összetartásra szólítani a nemzetet.
Nagyokat nyelve figyeltem, mily alázattal és tisztelettel emelték le és tették szekérre azokat a súlyos kődarabokat a nagy humanista késői leszármazottai. Nem panaszkodtak, nem is nyögtek az erőlködéstől, mintha csak nem is köveket, hanem a jobb idők reményét, jövőjük zálogát emelték volna a szekérre.
Mikor elindult a fogat-karaván, az utcák férfiai leemelt kalappal tisztelegtek, a nők pedig alázattal lehajtották fejüket előtte. Bár csak tekintetükkel követték a szekereket, mégis olyan volt az egész, mint egy gyászmenet, vagy inkább mint egy újjászületési menet, attól függően, hogy ki mint viszonyult a történtekhez. A pesszimistábbak végső kegyelemdöfésként fogták fel a dolgot, míg az optimistábbak – akik kevesebben voltak – a bizakodás csíráját vélték megtestesülni látni.
Magam is csatlakoztam a karavánhoz, már csak azért is, hogy lássam, pontosan hová is kerül az emlékmű. Arra gondoltam, ha majd valamelyik álmomban esetleg összefutok Sylvester Jánossal, pontosan számolhassak be neki az eseményekről. Megnyugodtam, amikor azt tapasztaltam, hogy a református templom előtt megállnak a szekerek, az emlékművet pedig szép lassan, szakszerűen az előre elkészített talapzatra emelik.
Megnyugvással hagyhattam el az álomvilágot, és szenderedhettem vissza a valóságba…
Tamási Attila
nagybanya.ro/ Bányavidéki Új Szó. Erdély.ma

2014. július 28.

Kertész Melinda
TUSVÁNYOS 2014
Székely: nem az állam struktúrájához nyúlna hozzá Orbán
A politológus szerint Orbán az államról való nyilvános beszéd liberális felfogását kívánja megváltoztatni konzervatív értékekre alapozott közbeszéddel.
Székely István politológus szerint elsősorban egy belpolitikai „hitvitára” adott választ Orbán Viktor Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban elhangzott beszédében, nem arról van szó, hogy államszervezési szinten nyúlna hozzá a magyarországi demokrácia alapértékeihez.
A magyar miniszterelnök szombati politikai beszédében azt mondta, szakítani kell a liberális társadalomszervezési elvekkel. A nyugat-európai liberális társadalomszervezési elv helyett egy más megközelítést szorgalmaz. Mint fogalmazott, a „mindent lehet cselekedni, ami más szabadságát nem sérti” elv helyett inkább azt az elvet kell érvényesíteni, mely szerint amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se cselekedd másokkal”.
Orbán szerint az új kihívás, hogy megtalálják azt az új magyar államszerveződést, amely a liberális állam korszaka után, keresztény értékeket tiszteletben tartva ismét versenyképessé teszi a közösséget, és amely lehetővé teszi, hogy az emberek személye, munkája és érdeke a nemzet érdekével szoros összefüggésben álljon, ez pedig az illiberális állam lenne, amely „nemzeti megközelítést alkalmaz”.
„Az illiberális demokrácia fogalma Fareed Zakaria 1997-es tanulmányával került a szakmai viták középpontjába. Azóta is vitatott, hogy az illiberális demokrácia egyáltalán demokráciának minősül-e európai kontextusban” - mondta el a Transindexnek Székely István.
Magyarország az Európai Unió tagja és kétségtelen, hogy közjogi értelemben liberális demokrácia lesz még annak az intézkedéssorozatnak a megvalósítása után is, amit Orbán Viktor miniszterelnök vázolt. A liberális demokrácia alkotmányi szintjén szavatolt hatalommegosztást jelent, jogállamot, piacgazdaságot, a választások időben történő megtartását. Az én értelmezésemben szó sincs arról, hogy ezeket és az ehhez kapcsolódó európai gyakorlatot rúgná fel Orbán Viktor”
„Nem az állam struktúrájához nyúlna hozzá Orbán Viktor, nem arról van szó, hogy felrúgná a laikus államszervezési rendet és innentől kezdve Magyarország teokratikus állam lesz, vagy arról, hogy ezentúl a központi hatalom az erőszakszervezetekre fog támaszkodni, mint egyik-másik dél-amerikai országban, hanem egyszerűen arról van szó, hogy az államról való nyilvános beszéd liberális felfogását kívánja megváltoztatni konzervatív értékekre alapozott közbeszéddel” - vélekedett a politológus.
Kifejtette, a liberális demokráciának van egy köznapi értelembe vett szóhasználata is, ami elsősorban nem intézményi, hanem kormányzási, kulturális dimenziót jelent, amely egyben fogalmi keretet ad a mindennapok politikai közbeszédének.
Elmondta, Magyarországon még '89 előttről zajlik egy nagyon éles vita az állam szerepéről, a közösséghez, az egyénhez való viszonyáról. „A 90-es évek elején Kis János nevéhez köthető egy állammodell-típus, amit akkor ő az etnikailag semleges államként fogalmazott meg. Ezt az állammodellt azonosította a közvélemény a liberális állammodellel anélkül, hogy ennek fogalmi keretét tisztázták volna. Ezzel párhuzamosan fogalmazta meg Csurka István a nemzetépítő állam elméletét, amely szerint a történelmi okok miatt megkésett magyar nemzetállam kiépítését derékba törte a kommunizmus, és ahhoz, hogy a rendszerváltás után azt folytatni lehessen, az államnak ebben szerepet kell vállalnia az oktatási rendszeren és a kultúrafinanszírozáson keresztül. Ez az egyik dichotómia, amely meghatározta az elmúlt 30 év gondolkodását.
„Én azt gondolom, hogy Orbán, amikor illiberális állammodellről beszél, akkor ebben a vitában foglal állást egy olyan nemzetállam víziójával, amely a nemzeti eszme demokratikus keretek között történő továbbvitele, napjaink kormányzati eszközrendszerével. Sokat mondóak a beszédében említett ellentétpárok: egyén-közösség, magántulajdon-közösségi tulajdon, nemzetek feletti érdek-magyar érdek, világnézeti semlegesség-értékelvű konzervativizmus. Ha ehhez még hozzáadjuk az idei Tusványoson nem említett, de egyébként beszédeiben ismételten előforduló „versengő többpártrendszer – centrális erőtér (domináns pártrendszer)” fogalompárt, akkor azt mondhatjuk, hogy nincs új a nap alatt, csak az eddigi elképzeléseit csomagolta egy provokatív fogalmi keretbe” – mondta Székely István.
Transindex.ro

2015. május 21.

Szimbólumok gyámsága
A magukat liberálisnak mondó értelmiségiek jellemzően nem tudnak mit kezdeni a közösségi szintű altruizmussal, az egyénnek a közösség érdekeit célzó, akár a teljes fizikai önfeladásig, a megsemmisülésig menő odaadásával. Holott nem kellene mást tenniük, minthogy latba vessék a fennen hangoztatott racionalitásukat, és elfogadják az általuk is vallott tudományos tényeket. Szerintük az ember az állatvilágból nőtt ki, így értelemszerűen hordoz bizonyos etológiai meghatározottságokat. Márpedig az állatok között is igen gyakori az egyed önfeláldozása a kollektívum megmaradása, érvényesülése, megélhetése érdekében. Rovaroktól az emlősökig.
Egyes számú székely fenyő
Persze, akik a komplex, sok esetben átláthatatlan társadalmi viszonyrendszereket tervezőasztalnál, ideológia által vezérelt kézzel, vonalzóval és körzővel rajzolnák meg, majd rákényszerítenék a maguk fantazmagóriáit a hagyománykötött, közösségi létigényekkel is rendelkező egyénekre, hús-vér embereket kényszerítve bele elméleteik Prokszusztész-ágyába, hajlamosak figyelmen kívül hagyni mindent, ami ellentmond dédelgetett eszméiknek. Amelyek szerint a társadalom alapegysége az ember, nem pedig a család, a politika célja pedig az egyén, nem a közösség szolgálata. Az államnak ugyanakkor elsődlegesen szabaddá kell tennie a polgárokat, nem szükséges a közösségi standardokba belenevelnie őket, ideológiailag semlegesnek kell lennie, kivéve persze, ha a másság imádatának hirdetése, az idegenség népszerűsítése a tét, mert akkor nagyon is fontos az önfeladásig menő tolerancia.
Nem csoda hát, hogy kevés bennük az affinitás a szimbólumok fontosságának érzékeléséhez. Idősebb Tusványos-járók még emlékezhetnek rá, amikor közel negyed évszázada egy tanulmányban azt próbálta igazolni egy szociológus: a székelyek azért lepleznek le újabb és újabb emlékhelyeket, azért állítanak szobrokat nagyjaiknak, hogy a velük együtt élő románok orra alá dörgöljék székelyföldi gyökértelenségüket. Az vélhetően fel sem merült benne, hogy ez esetleg egy közösségi szintű, létező igény kielégítése, hogy az embernek tartoznia kell valahová. Hogy a liberálisok által előszeretettel „fesztivizmusnak” csúfolt hagyományébresztés és -ápolás célja a saját létben-térben való komfortérzet növelése, a saját kulturális gyökérzet táplálása. Amikor egy másik előadó hozzászólásában rámutatott eme eszmefuttatás abszurditására, a szociológusunk azt válaszolta: felőle egyenként megszámozhatják a hargitai fenyőket, és egyenként leleplezhetik őket, hogy „egyes számú székely fenyő”, „kettes számú székely fenyő”, ő akkor is a tudomány talaján marad. Az irónia, a magát szellemi arisztokratának vélő „tudós” gőgje önmagáért beszél.
De említhető e témakörben Kis Jánosnak, az SZDSZ elnökének emlékezetes, 1990-es kiszólása is, miszerint a magyar parlament azon vitatkozik, hogy húzzanak-e svájci sapkát egy pajzsra, értsd legyen-e ott a Szent Korona a magyar címerben vagy sem. A jóindulatú olvasat az, hogy neki ennyit számít a magyarság egyik legősibb, a nemzeti összetartozást talán legnagyobb erővel kifejező szimbóluma. A rosszindulatú az, hogy szántszándékkal provokált, hogy a politikai szabadság első évében azt tesztelte, meddig terjed a kimondhatóság határa, hol húzódik a magyar tolerancia tűrésküszöbe.
Jogalap zaklatáshoz
A liberálisok viszont nem egyszerűen ignoránsak és értetlenek e témakörben. A nemzeti szimbólumokban egyenesen veszélyt látnak. Hisz mi más indíthatja őket arra, hogy egyes ősi magyar jelképek ellen szabályos háborút vívjanak. Mint teszik azt a magyarság legősibb zászlaja, az Árpád-házi lobogó, s az egyik legősibb szimbólum, a turulmadár esetében. Egyiket megpróbálják diszkreditálni, a szélsőségesség abszurd rágalmával mocskolva, a másikat hol csúfolják – a turul szerintük „dülledt szemű tojószárnyas” –, hol pedig értelmét, üzenetét torzítják el.
Ugyancsak veszélyt érzékelnek a kisantant utódállamainak sovinisztái is a magyar szimbólumokban, nagyon is felfogva azok jelentőségét a nemzeti önazonosság megőrzésében. Épp azért üldözik azokat. Nekik csak a saját szimbólumok szentek. Azért irritálja őket a Székelyföld név, a székely lobogó, a székely himnusz és a magyar himnusz, mert felfogják azok közösségteremtő erejét. Ezért indítottak a székely megyékben szabályos háborút a székely zászló ellen, s ezért került be a minap elfogadott zászlótörvénybe két korlátozó kitétel: két közigazgatási egységnek nem lehet azonos szimbóluma, zászlaja, valamint hogy a helyi hatóságok által elfogadott szimbólumokat a bukaresti kormánynak kell jóváhagynia. Jellemző, hogy az RMDSZ korifeusai sikerről beszélnek, miközben a szubszidiaritás és decentralizáció tagadása, a nemzetállami centralizmus, a román etatizmus kapott törvényi megerősítést.
Izsák Balázsnak, a Székely Nemzeti Tanács elnökének van igaza, aki szerint a törvényt a székely zászló ellen hozták, s aki Románia nemzetközi kötelezettségvállalásaira hivatkozva utasítja el, hogy e törvény szerint éljenek a székely helyhatóságok a „jogaikkal”. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnökségének közleménye is találóan mutat rá, hogy az elfogadott jogszabály gyakorlatilag ellehetetleníti a székely zászló használatát, lényegében megteremti a hatósági zaklatások törvényes hivatkozási alapját. Előremutató a pártnak a székely jelképek védelmében való mozgalomindítási kezdeményezése, amelyben a szervezet azt javasolja: aki csak teheti, viselje a székely szimbólumokat ruhán, autón, a zászlót pedig tűzze ki, ahová csak lehet.
Kulcsrakész ország
A közelmúlt másik jelentős eseménye is az erdélyi magyar közösségi szimbólumok terén zajlott. A Partiumi Autonómiatanács több száz meghívott jelenlétében elfogadta a Partium zászlaját, amely konkrét történelmi hivatkozás szerint az erdélyi országgyűlés 1659. évi szászsebesi ülésének határozata alapján készült el. Az elfogadott zászló két eleme, a kettős kereszt és az árpádházi piros-fehér sávos lobogó minden magyart megerősíthet nemzeti öntudatában. Az egybegyűltek arról is határoztak, hogy bejegyzik a Partiumi Autonómiatanács Egyesületet – mint Tőkés László fanyar humorral rámutatott: hogy legyen, kit bepereljen a román állam a zászló használatáért.
Az új zászló éppúgy nem illeszkedik az újsütetű román zászlótörvény előírásaihoz, mint a székely lobogó. A román közigazgatás nem ismeri el egyik magyar történelmi képződményt sem. Nem véletlenül. Kilencvenöt éve Bukarest kapott egy több mint ezeréves kulcsrakész országot, amit elsősorban magyarok építettek fel. Azóta törekszik teljes és végleges bekebelezésére, a román alkotmányban meghirdetett egységes nemzetállam megteremtésére. Az 1923-ban alaptörvényi szinten meghirdetett program végrehajtásának szerves része a minap elfogadott zászlótörvény is, amely Bukarest gyámsága alá akarja helyezni az őshonosmagyarság olyan ősi szimbólumait, amelyek meghonosodásának idején Románia – mint államalakulat – még elképzelés szintjén sem létezett.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2017. október 28.

Kemény Jánosról szülővárosa kapcsán
A Szabadság adott hírt arról, hogy Szabó Csaba, kolozsvári újságíró kezdeményezésére a pennsylvaniai Pittsburgh-ben, szülővárosában emléktáblát avattak Kemény János (1903–1971) író, irodalom- és színházszervező emlékére. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, miként vált amerikai szülötté egy erdélyi főúri család sarja.
A magyargyerőmonostori Kemény család Erdély egyik legrégebbi nemzetségéből ered, tagjai évszázadokon át jelen vannak a történelemben, hadvezetésben, politikában. Szinte valamennyi arisztokrata családdal rokonságba kerültek. Volt a családnak bárói és grófi ága is. A báróiból származott a híres politikus és regényíró, Kemény Zsigmond, a grófiból pedig Kemény József és Kemény Sámuel, akik 1842-ben értékes gyűjteményeik felajánlásával megvetették az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapjait. A család legismertebb leszármazási vonalát Kemény János (1607–1662) erdélyi fejedelem és emlékíró alapította. II. Rákóczi György fejdelem vitéz hadvezére volt, s ő hagyta rá végrendeletileg a hatalmas marosvécsi uradalmat várkastélyával együtt. Kemény fejedelemsége mindössze egy évre terjedt, 1661 januárjában választották meg, s egy év múlva, január 22-én elesett a törökökkel folytatott nagyszőlősi csatában. De leszármazottai közel három évszázadon át birtokolták Marosvécset. Ez a birtok hitbizomány volt, mindig csak a család legidősebb, vagy arra legrátermettebb férfitagja örökölhette, s nem adhatta el, nem oszthatta fel utódai között.
A 19. század második felében Kemény György (1812–1896) főispán volt a birtok ura. Gróf Bethlen Máriával kötött házasságából hat gyermek született. A legidősebb volt Ödön (1837–1921), aztán következett Kálmán (1838–1918), azután pedig Mária (1844–1884). Az utóbbi báró Bánffy Dezsőnek, Magyarország későbbi miniszterelnökének lett felesége. A hagyomány szerint Ödön lett volna a vagyon örököse, de őt főleg az irodalom, bölcsészet érdekelte, visszavonuló természetű volt, s ezért a fess katonatisztet, Kálmánt választották szülei az uradalom örököséül. Bánffy Polixénával kötött házasságából azonban egyetlen felnőtt kort megért gyermek sem származott. Ödönnek viszont éppen hat gyermeke született feleségétől, Káli Nagy Gizellától (1839–1898). A hölgy Káli Nagy Lázár, a kolozsvári kőszínház építtető biztosának unokája volt, s örökölte annak alsójárai udvarházát és birtokát. Úgyhogy Kemény Ödön is oda költözött. Ödön legidősebb fiát, Istvánt (1863–1904) illette volna a nagy örökség. A jó megjelenésű Bécsben szolgáló főhadnagy azonban szégyent hozott a családra.
Kemény Istvánt parancsnoka, egy herceg felkérte, hogy egy váltóját ellenjegyezze. Ezt nem lehetett megtagadni, különben is a herceget gazdag emberként tartották számon. Egy idő elteltével azonban Kemény Istvánon akarták behajtani a meglehetősen nagy összeget. A hercegnek nyoma veszett. (Kemény János utólagos nyomozása szerint beállt a francia idegenlégióba.) Kemény Istvánnak, de még szüleinek sem állt rendelkezésére a követelt összeg. Márpedig egy tiszt, ha nem tudott fizetni, akkoriban vagy főbe lőtte magát, vagy „meglógott”, távoli országba ment, de akkor elvesztette becsületét, szégyent hozott családjára is. Kemény István kénytelen volt nagybátyjához folyamodni a tartozás rendezéséért. Kemény Kálmán valóságos belső titkos tanácsos, főrendiházi tag, a „kegyelmes úr”, csak úgy volt hajlandó a tartozást kiegyenlíteni, ha István lemond minden örökségről, s kivándorol Amerikába. Így nem ő, hanem öccse, Kemény Ákos (1866–1922), Kis-Küküllő vármegye főispánja vált az örökössé, akinek azonban a Zeyk Cecíliával kötött házasságából nem született gyermek.
Kemény István Amerikában a legalantasabb munkákkal kereste kenyerét: volt dokkmunkás, mosogatólegény, liftesfiú. Végül az osztrák–magyar külképviseleten kapott szerény állást. Washingtonban feleségül vette, Ida Berenice Mitchell (1871–1956) különleges szépségű színésznőt, akinek az előző házasságából már volt egy fia. Kettejüknek három gyermeke született: Gizella (1898), Berenice (1900) és János (1903). Az apa hirtelen halálát követően a művésznő nem tudta eltartani gyermekeit, de hallott róla, hogy férjének Erdélyben gazdag rokonai volnának. Így felkerekedett, áthajózott Európába, s a négy gyermekkel megérkezett Alsójárába, Kemény Ödön nagyapához. Bár ez a két pártában maradt húgával együtt nem túl fényes anyagi jólétben élt, befogadta a „kakukkfiókákat” (ahogy önéletrajzi regényében nevezi magukat élete végén Kemény János).
Alsójára Kemény „fogadott szülőföldje” lett, hiszen itt kezdett eszmélkedni, gyerekkora ide kötődött. A falu gyermekeivel játszott, legjobb barátja Ferenczi Sándor volt, aki később az Unitárius Kollégium neves természetrajztanára lett. Nagy hatással volt rá az állandóan olvasó, folyóiratokat járató nagyapja. Itt szerette meg a természetet, ismerte meg a vadászat és halászat fortélyait. A nyarakat hol Nagyenyeden a Zeyk-rokonságnál, a „Burgban” töltik, hol pedig a „szelídlelkű” Ákos nagybácsinál, a dicsőszentmártoni főispáni lakban. Tízéves korában a kis Jánost beíratják a kolozsvári Református Kollégiumba. Nagy Jenő latintanárnál kap szállást és kosztot. Osztálytársa a későbbi orvos-író Jancsó Béla.
1916 nyarán Dicsőszentmártonban éri a román betörés, s a családdal együtt menekül Budapestre. Több hónapig tartózkodnak ott. Szemtanúja a Ferenc József halála okozta gyász megnyilvánulásának, majd az új király, IV. Károly koronázásának is.
A kollégium diáklapjában, a Reményben jelennek meg első versei. 1920-ban ki is ad egy kis kötetet Költemények címmel. Az új írónemzedéket szárnyra bocsájtó, Jancsó Béla szerkesztetteTizenegyek antológiájában már 12 verssel szerepel. 1921-ben az Unitárius Kollégium diákjaként tesz érettségit, s a család kívánságára Bécsbe megy erdészeti főiskolára, mert ekkor már sejthető, hogy a gyermektelen Ákos halálát követően ő lesz a marosvécsi uradalom örököse. Különben is szereti a természetet, a havasokat. Bécs aztán lehetőséget ad neki a művészetek, de különösen a színházi-zenei élet alapos megismerésére. Ákos nagybátyja szívszélhűdés okozta hirtelen halálát követően tényleg Kemény Jánosra száll a birtok. Igaz, ekkorra a román földreform a földek közel 70%-át kisajátítja, de még mindig hatalmas erdőségek társulnak a vécsi várkastélyhoz.
A mindössze 20 éves Kemény János 1923-ban veszi át Marosvécset. Ebben az évben meg is nősül. A Görögországban régészkedő William Roger Paton angol–skót archeológus lányát, Augusta Patont veszi nőül. Úgyhogy nemcsak édesanyjával, hanem feleségével is otthon „anyanyelvén”, vagyis angolul beszél. E házasságból is – a családban már hagyományos – hat gyermek születik. Közülük többen is a művészet felé tájékozódnak. Ezután Kemény János Marosvécs mellett Marosvásárhelyen és Kolozsvárt is lakást tart.
Még csak kezdő író, amikor 23 évesen szétküldi meghívóleveleit a 27 legnevesebb erdélyi írónak, akik 1926. július 15-én gyűlnek össze Marosvécsen néhány napos tanácskozásra, megteremtve az erdélyi irodalom félhivatalos parlamentjét, a Helikont.
Kemény János a 20-as évek végére válik tényleges íróvá. Első regénye, a Kákoc Kis Mihály címszereplője szegényparaszt a „kegyelmes úr” birtokán, vagyis Marosvécsen. Aztán kitör a világháború, elviszik katonának. A háborút és az őszirózsás forradalmat az avantgarde eszközeivel jeleníti meg a regény. Hazakerülve Mihály a kisvárosban próbálkozik megélhetést keresni. Egy évre besorozzák a román hadseregbe is. Végül szülőfalujában talál rá párjára, s itt alapít családot. Azután egymást követik a havasok életét bemutató regények és novelláskötetek, s egy déltengeri utazás élményeit összegző kötet, a Kokó és Szókratész (1940).
Mint mecénás is számottevő. Őt választják a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Irodalmi Társaság elnökévé. Mindegyiket a tetszhalálból kell feléleszteni. Különösen jelentős színházpártoló tevékenysége. Mikor a kolozsvári színtársulat csődbe jut, 1931-ben megalakul a Thália Magyar Színházi Rt., s ennek elnök-igazgatójául választják. Sok száz hold erdejét áldozza fel a színház talpra állítására és fenntartására. 1941-ben aztán a Hunyadi téri színházépületben megnyíló Magyar Nemzeti Színház főigazgatói tisztségével is kitüntetik. Ebbe a társulatba nem veszik be a zsidó színészeket, úgyhogy ők Kemény támogatásával külön társulatot alapíthatnak Fekete Mihállyal az élen, Concordia elnevezéssel, s a Vasas klub színpadán tartják előadásaikat.
A második világháború végén a marosvécsi kastélyt feldúlják, kirabolják. Majd az egész birtokkal együtt államosítják. Kemény még részt vehet 1945-ben a marosvásárhelyi Állami Székely Színház megszervezésében, pár évig dramaturg is. De aztán – mint „osztályellenség” – csak fizikai munkát végezhet, úgyhogy mészégetéssel keresi kenyerét. 1954-től a Kolozsvárról Vásárhelyre költöző Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben kap könyvtárosi állást. 1958-ban innen is kiteszik származása miatt. Végül Sütő András alkalmazza az Új Élet című képeslap színházi rovatának szerkesztőjeként, s ezután tud újra az irodalomnak élni. 1957-ben jelenik meg novelláskötete: A havas dicsérete. Szó van benne a mészégetők nehéz munkájáról is. Aztán meglepetésszerűen sorra hozzák ki köteteit a kiadók. A gyermekvers-könyvek és novella-gyűjtemények mellett három regénye jelenik meg: Vadpáva (1958), Farkasvölgy (1963),Víziboszorkány (1965). Az 1830-as évektől 1914-ig a havason élő románok és magyarok életvitelét egy bátor, vállalkozó szellemű asszony történetével kapcsolatban bemutató utóbbi regény kétségtelenül érett munka. 1970-ben románra is lefordítják.
Legsikeresebb műve azonban csak halála után látott nyomdafestéket, a Kakukkfiókák (1972). Ez önéletírása. Főleg az alsójárai éveket ábrázolja megkapóan. Sajnos, 1918 karácsonyával zárul, az „idegen egyenruhások” bevonulásával. A tüdőrák nem hagyott időt a további kötetek megírására, pedig kordokumentummá válhattak volna sorai.
Kemény János gyakran emlegette: „Pennsylvaniában születtem, Transzilvániában fogok meghalni”. Jóslata bevált, a marosvécsi kastély kertjében nyugszik 1989-ben elhunyt feleségével együtt. Gaal György / Szabadság (Kolozsvár)

2017. december 10.

„Visszatért” Marosszentgyörgyre Petőfi
A település minden ötödik lakosa részt vett december 9-én, szombaton délután a Petőfi Sándor-szobor avatóünnepségén a helyi iskola előtti szökőkút mellett. Vendégek jöttek az egész Kárpát medencéből, az anyaországból, de sokan eljöttek Marosvásárhelyről és a környező településekről. A szoboravatás így a megye magyarságának ünnepévé vált.
Régi vágya teljesült Sófalvi Sándor Szabolcs polgármesternek és a marosszentgyörgyi magyar lakosságának a Petőfi-szobor felállításával. Már a helyhatósági választások előtt, de főként utána, 2008-ban a köztéri szobrok arányának kiegyensúlyozását tűzte ki egyebek mellett célul. Akkor még nem tudta, hogy mennyi vesződséggel és munkával jár ennek a megvalósítása.
Román lakosok is támogatták
Szombaton délután a hideg, borús időjárás ellenére mintegy ezerhatszáz marosszentgyörgyi lakos – magyarok, románok és romák – gyűlt össze a Szent György szobor mögötti iskola előtt lévő szökőkút mellett, amelyet az adventi időszakra hatalmas adventi koszorúvá alakítottak át. A szökőkút egyik oldalán már áll a Constantin Romanu Vivu-szobor, a másik oldalán még lepelben Petőfi. Így egyensúlyozódott ki a település szobrainak aránya – van egy közös, a Szent György, egy román forradalmár és szombattól egy másik forradalmár, immár egy magyar, Petőfi Sándor. Az ünnepség szónokai kiemelték – miután az egész világon állnak már Petőfi-szobrok (még Kínában is van kettő), eljött az ideje, hogy Marosszentgyörgy is kapjon egy ilyent, az itteni közösség óhajára.
Az erdélyi hadjárat idején Petőfi áthaladt ezen a településen is, most pedig „visszatért Marosszentgyörgyre”. Azt, hogy kinek a szobrát helyezzék el a központban a lakosság megkérdezésével döntötték el – emelte ki a polgármester. Annál is inkább szükség volt erre a közös döntésre, mert a szoborállítás teljes anyagi hátterét adományokból biztosították, ami külön is emeli a szobor szellemi értékét. Marosszentgyörgyi emberek, köztük román nemzetiségűek is adakoztak anyagi állapotuk függvényében, helyi vállalkozók, egyesületek, intézmények, magyarországi és Kárpát-medencei települések, emberek válaszoltak a felhívásra, s így sikerült megteremteni a pénzalapot arra, hogy mostanra ez a szobor elkészüljön. A polgármester röviden vázolta a megvalósítás körülményeit, majd szót kaptak a díszvendégek, meghívottak.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma részéről Lakatos Mihály osztályvezető tolmácsolta a miniszteri üzenetet, Magyarország Kormánya, Semlyén Zsolt miniszterelnök-helyettes üzenetét Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusnak konzulja, Percze László olvasta fel, beszélt Zalaszentgyörgy polgármestere, Kovács Dezső, Kecskemét alpolgármestere, Mák Kornél üzenetét Székely Szilárd olvasta fel, a kárpátaljai testvértelepülés, Dunakarva polgármestere, Duka Gábor, Jászberény polgármestere, Szabó Tamás is szólott az ünneplő egybegyűltekhez, majd a helybeliek közül Novák Csaba Zoltán szenátor és Vass Levente parlamenti képviselő méltatta a szoborállítás fontosságát. Valamennyien kiemelték a költő aktív, tenni akaró egyéniségét, amely példaként szolgál a mai magyarság, az itt élők számára is.
Lehullott a lepel
Az alsósófalvi fúvószenekar által szolgáltatott zenei háttér mellett levonták a leplet a szoborról, Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész alkotásáról. Ezután a helyi vallásfelekezetek lelkészei (Becsky Örs, Baricz Lajos, Kis János Csaba, Bíró Jenő) megáldották a szobrot és az egybegyűlt ünneplő tömeget. Az esemény ünnepiességét emelte a marosszentgyörgyi egyesített kórus, a marosszentgyörgyi Kistáltosok Néptáncegyüttes, Palkó Réka versmondó fellépése. Az eseményen részt vett a XV. Mátyás huszárezred hagyományőrző csapata, a Visegrádi Szent György Lovagrend marosszéki proiorátusa, valamint a Történelmi Vitézi Rend. Az ünnepség utolsó aktusaként elhelyezték a szobor talapzatánál az emlékezés koszorúit a résztvevők.
A himnuszok elhangzása után a házigazdák szeretevendégség keretében kaláccsal, forró teával és forralt borral kínálták az ünnepség résztvevőit.
Az alkotó öröme
A Petőfi-szobrot a marosvásárhelyi illetőségű, lőrincfalvi születésű szobrászművész, Bálint Károly készítette. Az avatás után elmondta – lőrincfalvi műtermében készen állt a gipsz makett, amikor a marosszentgyörgyi elöljárók megkeresték. Azóta elhunyt felesége javaslatára díjmentesen adta Marosszentgyörgynek a makettet. Mint mondta, öröm tölti el lelkét, hogy a bronzváltozat felavatását megérhette, egyszersmind szomorú, mert felesége, az adományozásra biztató, nem érhette meg a szobor sorsának beteljesülését.
A szobor kiöntését a székelyudvarhelyi Selwerk Kft., a talapzatkészítést a Kovászna megyei Kamen Ro Kft. végezte, tervezők: Keresztes Géza és Furó Judit.
Érdekességek a szoborról
A bronzszobor súlya 346 kg, magassága 150 cm, szélessége 100 cm, mélysége 60 cm. A talapzatot egy tömbből faragott kanfanár mészkő, amit Horvátországból, Pazin településről hoztak. Súlya 3650 kg. A talapzat hátoldalán levő plakett 2 cm vastag fekete gránitból készült Kolozsváron. Rajta az alkotó neve, a község vezetőié, a főbb adományozóké. A szobor érdekessége, hogy teljes mértékben adományokból, támogatásokból készült, a helyi közpénzekből egy banit sem használtak fel. Feliratát („Istenünk és hazánkért!”) Petőfi Föl a szent háborúra című 1849. június 20-30-án írt verséből vették. Bakó Zoltán / Székelyhon.ro



lapozás: 1-22




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998