udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 4 találat lapozás: 1-4
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Lázár György

1996. március 22.

Tóth Sándor beszélt életútjáról. A háború után illegalista múlttal politikai karrier állt előtte, felhozták Bukarestbe, a Központi Bizottság tagja lett. Salamon József, későbbi nevén Bogdan Iosif hozta őt fel. Tóth Sándor viszont hamarosan közölte, hogy ő tanulni akar, így került Kolozsvárra. 1946-ban kezdődött a Gaál Gábor elleni hajsza, Emil Isac támadta őt meg a Romania liberában. Tóth Sándor az 1956-os forradalom után döbbent rá arra, hogy a rendszer nem reformálható meg. Ugyancsak belátta, hogy nincs mód megfékezni a román nacionalizmust, csak a világ közvéleménye segíthet. 1954-ben megbízták Tóth Sándort, hogy készítsen tanulmányt a magyar nacionalizmusról. Elkészült 110 oldalas tanulmányában úgy elemezte a magyar nacionalizmust, hogy "azt román sem teheti kirakatba". Romániában Gaál Gábor írásait kiadták, de meghamisított, meghúzott szövegek szerepeltek a kötetben, akkor Tóth Sándor átcsempészte Magyarországra az akkor már áttelepült barátjának, Tordai Zádornak az eredeti szövegeket. Ugyancsak barátjával írta meg a Jelentés Erdélyből című összefoglalást, amely Lázár György álnévvel jelent meg a párizsi Irodalmi Újságban. Ennek folytatását is megírta, az a Párizsi Füzetekben látott napvilágot. Tóth Sándort sok megaláztatás érte Erdélyben, 1988-ban áttelepült Budapestre. 1989-ben terjedelmes tanulmányt szentelt a román írástudóknak a román nacionálkommunizmusban vállalt szerepéről. Arra is kitért, hogy a román nacionalizmus hogyan fogja lerázni magáról kommunista múltját, hogyan fogja a magyarok, zsidók és egyéb "idegenek" nyakába varrni azt, amiből ők profitáltak a legtöbbet. A dolgozatot franciára fordítva a nyugati közvéleménynek és az emigrációnak szánta. Sajnos, nem jelent meg. 1991-ben adták csak ki románul Quo vadis Románia? címmel, Gelu Pateanu fordításában. Alig vette észre a könyvet néhány vatrás. Tóth Sándor Tamás Gáspár Miklóssal, előtte Kende Péterrel keveredett vitába. Tóth Sándor évtizedek óta dolgozik másik könyvén, amelyet Gaál Gábor életművéről ír Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korszakából címmel. /Brassói Lapok (Brassó), márc. 22-28./

2001. április 18.

Hatvanöt egyetemi tanár állásfoglalása. A Professzorok Batthyány Köre nyílt levele Lionel Jospin úrnak, a Francia Köztársaság miniszterelnökének Tisztelt Miniszterelnök Úr! Cigány (roma) honfitársaink egy csoportja nemrég tartózkodási engedélyt kapott Franciaországban. A Magyar Helsinki Bizottság elnöke negyvenedmagával nyílt levelet írt Önhöz, amelyben megköszönte a francia hatóságok eme intézkedését, alig burkoltan rasszizmussal, cigányüldözéssel vádolva meg a magyar társadalmat, a hatóságokat és a kormányt. A jelen nyilatkozat aláírói a honi politikai erkölcsök kemény bírálóiként és az európai értékek elkötelezett híveiként felelősségük teljes tudatában a következőket kívánják leszögezni ezzel kapcsolatban. A magyar nép számos etnikum keverékéből alakult ki. Ezeréves államisága során jó néhány népcsoportot fogadott be, majd a versailles-i békeszerződések következtében egyharmada kisebbségi sorba került, s így maga is megtapasztalta a kisebbségi lét keserveit. Nem véletlen, hogy a második világháború alatt befogadtuk többek között a franciák és lengyelek ezreit, napjainkban pedig a délszláv polgárháborúk menekültjeit. Tudatában vagyunk annak, hogy az 1956-os forradalom leverését követő kommunista terror elől menekülő honfitársainknak a nyugati világ számos országa, köztük Franciaország nyújtott menedéket. A magyarság együttérzést és segítőkészséget tanúsít az országban élő etnikai kisebbségekkel szemben is. Különösen vonatkozik ez a cigányságra, amely sajátos hagyományaival együtt a magyar nemzethez tartozik. Kultúrája a nemzeti kultúra része, nyomorúsága a nemzet nyomorúsága. A mai Magyarországon politikai, vallási, kulturális, de különösen etnikai különbözőség okán senkinek nem kell hátrányos megkülönböztetéstől, még kevésbé üldöztetéstől tartania. A cigány kisebbség a modern társadalomba való bekapcsolódás szükségét érzi, de annak óriási nehézségeivel nehezen boldogul, akárcsak Európa más országaiban. A jelenlegi magyar kormány a cigányság társadalmi beilleszkedéséért államilag finanszírozott felzárkóztatási programot indított el. Jelentős támogatást nyújt a cigányságnak oktatási és nevelési programok, tartósan munkanélküli cigányok részére nyújtott képzés keretében. Ugyancsak tetemes öszszeggel segítik a romák részvételét a közmunkaprogramokban. Államilag támogatják mind az országos, mind a helyi cigány kisebbségi önkormányzatok költségvetését stb. Mindezt természetesen az állampolgári jogon nekik juttatott segélyen kívül kapják. Magyarországon törvények garantálják a nemzeti és etnikai kisebbségek anyanyelvű hírközlési eszközeinek működtetését is. A Magyar Televízió mind a tizenhárom hazai nemzetiségnek készít anyanyelvi műsort. A jelenlegi magyar kormány a cigány kisebbség számára több sajtótermék mellett egy önálló civil sajtóirodát is támogat. Korántsem állítjuk azonban, hogy ezzel a roma kisebbség problémái meg lennének oldva, mint ahogy Európa-szerte sincsenek. Bajaik gyökere a hatékonyságra épülő dehumanizált modern társadalom és az emberi kapcsolatokban gazdag hagyományos viszonyok összeegyeztethetetlensége. A megoldáshoz a többség és a kisebbség kölcsönös jóindulata, megértése, türelme, sok munka, hosszú idő és természetesen még több pénz kell. Noha a türelem és a pénz időnként fogytán van, a jelenlegi magyar kormány és cigány partnerei sokat tesznek az ügy előmozdításáért. Árt azonban ennek a munkának az az ellenséges propagandakampány, amelynek sok megnyilvánulása tapasztalható napjainkban. A Professzorok Batthyány Köre a magyar tudós professzorok civil szervezete, és nem óhajtja sem kutatni, sem találgatni, hogy kiknek és miért érdeke az ország, a demokratikusan választott kormány, a magyar nép lejáratása, az Európai Unióba való felvétel akadályozása. Meggyőződésünk, hogy a zámolyi roma csoport ennek a háttérből irányított kampánynak eszköze és egyben áldozata. A cigányság leszakadása nem mai keletű, nem csupán magyar, hanem általános európai gond. Megoldása csak összefogással, türelemmel, a nevelési és képzési rendszerek hatékonyabb működtetésével képzelhető el. Kártékonynak tartjuk a nemzetünket rágalmazó nyilatkozatokat; ezek akadályozzák e gondok megoldását is. A Professzorok Batthyány Köre az eredményes munka mellett tesz hitet, és ahhoz kész minden lehetséges formában hozzájárulni. Ádám Antal, Berényi Dénes, Bitskey István, Borhidi Attila, Czvikovszky Tibor, Dubrovay László, Dux László, Falkay György, Fazekas András, Freund Tamás, Gáspár Zsolt, Gönczöl Éva, Görömbei András, Guczi László, Hámori József, Hernádi Ferenc, Hollósi Miklós, Imre László, Janszky József, Kalaus György, Keszthelyi Lajos, Kilár Ferenc, Király Zoltán, Klement Zoltán, Kóczy T. László, Kollár István, Kollár Lajos, Kopp Mária, Kovács László, Kőrös Endre, Kurutzné Kovács Márta, Lázár György, Lipták András, Lovas István, Lovas Rezső, Nagy Zoltán, Nemes Attila, Ormos Pál, Párducz Árpád, Pethes György, Prékopa András, Sajgó Mihály, Sándor Péter, Schneider Gyula, Sík Tibor, Sohár Pál, Solymosi Frigyes, Sonkodi Sándor, Sótonyi Péter, Szakoczai György, Szathmáry Örs, Szendrő Péter, Szentirmai Attila, Szilágyi László, Szőkefalvi-Nagy Zoltán, Sztaricskai Ferenc, Tamás Attila, Taxner Ernő, Tringer László, Tyihák Ernő, Vajna Zoltán, Varga János, Veress László, Verő József, Zimányi József. /Magyar Nemzet, ápr. 18./

2006. augusztus 30.

Varga Andrea történész kutatásai alapján tekintette át a magyar-román tárgyalásokat, visszamenve Grósz Károly rossz emlékű 1988-as aradi látogatására. Göncz Kinga augusztus 28-án Bukarestbe látogatott. A román és magyar kapcsolattörténet tompítani képes a várakozás optimista hangoltságát. A két ország viszonyában folytonosan kiemelt szerepet játszott a kisebbségi kérdés, főként a magyar diplomácia nézőpontjából. A magyar kisebbség mindenkori helyzete minőségileg függött Bukarest magyarságpolitikájától. Az 1948-49-ban kiépült sztálini típusú rendszer alapvetően megváltoztatta a két ország kapcsolatrendszerét. A sztálini államközi rendszerben a külpolitika diplomáciai jelentősége devalválódott, degradálódott. A pártközpontú külkapcsolatokra szakosodott külügyi apparátusok igyekeztek a nemzetek közötti ellentéteket háttérbe szorítani. Az 1956-ban hatalomra került, Kádár János nevével fémjelzett politikai vezetés a problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett – ezt is várta el tőle a Kreml. A mosolydiplomáciát erőltették, annak ellenére, hogy a hatvanas évek első felében a budapesti külügyminisztériumban is felismerték: Romániában a nacionalizmus a párt- és állampolitika hivatalos, bár nem nyilvános részévé vált, és a magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlik. Ennek ellenére az 1956-ot követő jó 30 évben az erdélyi magyarság problémáját minden esetben alárendelték a Moszkva által megkövetelt szívélyes „jószomszédi” politikának. A budapesti külügyminisztérium illetékesei számos – évek óta húzódó, megoldatlan, vitás – kérdésre hívták fel a pártvezetés figyelmét. (Például már ekkor javasolták, hogy az 1955-ben egyoldalú román lépésre megszűnt kolozsvári Útlevélhivatalt – már konzulátusi rangban – újra meg kellene nyitni, könnyíteni kellene a kölcsönös látogatás feltételeit stb.) Ennek ellenére az 1958. február 20-28. között Romániában „vendégeskedő” Kádár János és Kállai Gyula a bukaresti tárgyalásokon – a román fél szándékának megfelelően – a „kényes” problémákat még csak föl sem vetették, mindenben elfogadták a szomszédok ajánlásait. A román fél ugyanis ügyes taktikával elérte, hogy semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor! A közös nyilatkozatban – az eredeti magyar javaslat ellenére – még csak utalás sincs a nemzeti kisebbségekre. Kádár és Kállai látogatása tulajdonképpen két momentum miatt maradt emlékezetes az erdélyi magyarság köreiben. A Marosvásárhelyre érkező delegáció nevében Kállai Gyula a Simó Géza Bútorgyárban megtartott nagygyűlésen előbb „megdicsérte” az RMP vezetését a kisebbségpolitikájáért („Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén, [...] a szabad nyelvhasználat természetessé vált.”), majd sorra került „Erdély kérdése”. Először is kijelentette, hogy „a magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé”, és „felelevenítették a határkérdést”. Majd gyorsan hozzátette: „Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje, és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját”. Kállai után két nappal, a bukaresti nagygyűlésen Kádár kijelentette, hogy „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”. Majd Kolozsvárott tartott beszédében leszögezte: „Mi természetesen elsősorban forradalmárok vagyunk. A határok problémája csak alárendelt kérdés...” Kállai és Kádár kijelentései nagy megdöbbenést keltettek az erdélyi magyar tömegekben. Sokan sejtették, hogy ez nem mást jelent, mint hogy Budapest „levette a kezét” az erdélyi magyarságról, és Bukarest szabad kezet kapott az asszimilációs politikájához. A félelmek igen hamar beigazolódtak. A találkozó után egy évvel bejelentette a bukaresti politikai vezetés a két kolozsvári egyetem, a Bolyai és a Babes „egyesítését” – amihez egy szava sem volt Kádáréknak – sőt, az 1959 júliusi titkos bukaresti tárgyalásain Kállai Gyula megnyugtatta a román partnereit (köztük N. Ceausescut!), hogy „pártunk Politikai Bizottsága tagjainak az a véleménye, hogy e kérdést az önök belső ügyének tekintik.” A két ország viszonya a hetvenes évek elején sem volt probléma-mentes. Hiába volt több magas szintű találkozó is a két ország párt-és állami vezetői között (1972. február 24-26. közt Bukarestben tárgyalt a Kádár János vezette párt- és kormánydelegáció), valódi előrelépés nem történt. Ekkor már a budapesti külügyi vezetés is tisztában volt vele, hogy az RKP vezetésének „alapvető célja továbbra is a nemzetiségek gyors asszimilálása”. A Kádár-Ceausescu találkozó közvetlen előzménye Lázár György miniszterelnök 1976. december 20-21-i bukaresti látogatása volt, amelyen a felek – a közös közlemény szerint – megállapodtak abban, hogy „az illetékes szervek gyorsítsák meg a kishatárforgalmi egyezmény megvalósítását, fejezzék be a konzulátusok (kölcsönösségi alapú) létesítésére vonatkozó tárgyalásokat, terjesszék ki a magyar-román turisztikai együttműködést (beleértve a két ország lakossága közvetlen kapcsolatainak bővítését is)”. Ugyancsak ekkor állapodtak meg abban, hogy „meggyorsítják” a budapesti román, ill. bukaresti magyar kultúrházak megnyitását. (Erről még 1969-ben állapodtak meg!) Kádár és Ceausescu 1977. június 15-16-i nagyváradi-debreceni „baráti találkozó” magyar diplomáciai sikernek bizonyult. Ceausescu ugyanis hajlandó volt a közös nyilatkozatban kitérni a nemzeti kisebbségekre is, és magyar javaslatra bekerült az a kitétel, miszerint a két ország nemzetiségei „híd” szerepet töltenek be a kapcsolatok építésében. Megállapodtak arról, hogy mihamarabb megnyitják a kolozsvári, ill. debreceni főkonzulátusokat és a budapesti, ill. bukaresti kulturális központokat. Azonban, hogy a román fél – következetesen és kiszámíthatóan – nem tarja meg a korábbi ígéreteit. A kulturális központok 1989-ig nem is nyílhattak meg. A magyar főkonzulátus is csak a megállapodás után két évvel, 1979-ben nyithatta meg kapuját (hogy aztán egyoldalú román döntésre 10 év múlva megszűnjön). Az MSZMP legfelső vezetése tisztában volt a magyar kisebbség helyzetének fokozatos romlásával, amely a nyolcvanas évekre elviselhetetlenné vált. Ennek ellenére Kádárék nem léptek fel határozottan a helyzet javítása érdekében. Ennek okát egy hetvenes évek végi belső feljegyzésben így rögzítették: „Az MSZMP politikájának fő irányvonala, hogy előmozdítsa a MNK és a RSZK kapcsolatainak erősítését a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus elvei alapján. (...) Az alapvetően problematikus kérdéseket napirenden tartjuk, és találkozóinkon azokat szóvá tesszük. Változatlanul érvényes, hogy a román relációban türelmes, higgadt magatartást kell tanúsítanunk és érdekeinket szívósan és következetesen kell képviselnünk. (...) A nemzetiségi kérdést úgy tekintjük, mint amelynek megoldása minden ország belső ügye. Nem kívánunk abba kívülről beavatkozni.” A nyolcvanas évek elejétől fokozatosan elhidegül a viszony a két pártvezetés közt, aminek okaként említhető Kádár személyes ellenszenve Ceausescuval szemben, akivel nem volt hajlandó találkozni. 1988-ban színre lépett az új első titkár, Grósz Károly. Grósz abból indult ki: „nem tehetjük meg, hogy két szomszédos szocialista ország első számú vezetői több mint tíz év óta nem találkoztak”. Noha a Külügyminisztérium, és a pártvezetés reformerei is azt javasolták, kösse előre tisztázott szigorú feltételekhez a találkozót, Grósz csak magamagára hallgatott. Ennek meg is lett az eredménye. Az 1988. augusztus 28-i aradi magyar-román csúcstalálkozó román relációban a magyar diplomácia egyik legnagyobb kudarcának tekinthető. Összefoglalásul megállapítható, hogy az 1956 és 1989 közti évtizedekben a magyar párt-és állami vezetés mindvégig – a Moszkva által elvárt – problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett. A magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partnerek szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes. /Varga Andrea: Arad 1988/2006. A mosolydiplomácia nem talál fogást. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./

2007. július 21.

Almási Kálmán, a bukaresti magyar nagykövetség nyugalmazott gazdasági attaséja a közelmúltban magánkönyvtárából 880 kötetet az Arad megyei magyar közösségnek ajándékozott. A vele készült interjúban elmondta, 1932-ben Aradon született, 18 éves koráig ott is élt, 1950-ben családegyesítés folytán került az anyaországba. 1946 táján, hogy az aradi magyarság akkori szervezete könyvtárral rendelkezett, ahonnan érdekes olvasnivalókat lehetett kölcsönözni. Almási tudja, hogy a diktatúra megszüntette a legtöbb magyar könyvtárat. Almási 1978-tól diplomataként töltött több mint 13 évet Bukarestben. Abban az időben megpróbáltak segíteni, elsősorban újságok, könyvek, folyóiratok eljuttatásával a magyar közösségekhez Bukarestbe és Erdélybe. Ha lehetett, magyar betegeknek gyógyszert szereztek vagy címek, telefonszámok megszerzésével elveszett kapcsolatokat keltettek életre. Természetesen, tudták, hogy a biztonsági szerveknek állandóan rajtuk volt a szeme. 1982-ben Lázár György miniszterelnök bukaresti tárgyalásai alkalmával partnerének átadott egy 22 személyes névsort, amelyiken romániai magyar politikai üldözöttek voltak felsorolva. Kérte, tegyék lehetővé az anyaországba településüket. Megtették, örültek, hogy megszabadultak tőlük. Folyamatos “poloskairtás” zajlott a követségen, ami azt jelenti, mindkét fél, a telepítők is, az irtók is keményen dolgoztak. /Balta János: Exkluzív interjú egy nyugalmazott diplomatával. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 21./


lapozás: 1-4




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998