udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 9 találat lapozás: 1-9
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Marosi Péter

1998. szeptember 13.

Szept. 13-án, 78 éves korában elhunyt Marosi Péter szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész. Az Utunk /Kolozsvár/ szerkesztőjeként évtizedeken át szervezte az erdélyi magyar irodalmat. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 17./ Marosi Péter /Marosvásárhely, 1920. jún. 15. - Kolozsvár, 1998. szept. 13./

2001. augusztus 4.

Borcsa János Kézdivásárhelyen élő tanár, irodalomkritikus a nyolcvanas évek eleje óta folyamatosan jelen van az erdélyi irodalomkritikai életben. Erősödnek a vidéki kis központok, azonban a sok kis vidéki központ sem oldhatja fel teljesen azt a távolságot, ami Budapest és Kézdivásárhely vagy Kolozsvár és Kézdivásárhely közt fennáll, szögezte le Borcsa János. A székely régióban nő Csíkszereda jelentősége, tudományos és irodalmi központtá kezd válni. - Megcsappant a kritika súlya az irodalmi életben. Nem is a fórumok hiányáról van szó. 89 előtt a kritikai életnek volt egy-két fontos szervezője, ők ma mintha hiányoznának. Marosi Péter volt ilyen személyiség, akinek fontos volt, hogy minden megjelent könyvről az Utunkban valamiféle tanulmány, bírálat jelenjen meg. Van egy fiatal kritikusi tömörülés, többé-kevésbé a kolozsvári Láthatatlan Kollégium tagjaiból, akik főleg a Látóban hallatják hangjukat a kilencvenes évek eleje óta. - Szükség lenne a mai irodalomnak a közelmúlttal való szembenézésre. Minderre igazából még nem került sor sem emlékiratban, sem regényben, sem értekező prózában. Erre nem igazán vállalkozott Domokos Géza sem az Igevárban. Aztán mai közéletünk bírálata inkább áttételesen jelenik meg, például Kovács András Ferenc verseiben, aki művészi eszközökkel, kemény formakritériumoknak eleget téve mondja el látleletét közéleti viszonyainkról. - A közélet értelmezése ma egyértelműen a publicisztikában történik meg, s nem versben vagy a prózában. /Bakk Miklós: Megcsappant a kritika súlya. Beszélgetés Borcsa János irodalomkritikussal. = Krónika (Kolozsvár), aug. 4./

2002. június 29.

Méliusz József utolsó éveiben Cédulák címmel készítette - könyvvé kerekedő - napi jegyzeteit. Egy cédulán csak ennyi: "Jordáky levele Anna könyve anyagában". A története: Harag Györgyöt 1952-ben tanulmánya folytatására a moszkvai színművészeti főiskolára küldték volna az illetékes művészeti hatóságok. Már megvolt az útlevele, amikor behívták a KP kolozsvári főtéri épületébe, a művelődési osztályra, és közölték vele: moszkvai tanulmányi kiküldetését visszavonták. Magyarázattal, indoklással nem szolgáltak. Sok év múlva Harag György egy régi ismerőse, különben magyar nemzetiségű állambiztonsági tiszt, immár nyugdíjban, azzal lepte meg a sikeres rendezőt, hogy átadta neki a róla, Harag Györgyről szóló feljelentést. Emiatt történt a moszkvai tanulmányútra jelölés visszavonása. Az állambiztonsági tiszt közölte, hogy Jordákyval állandó kapcsolatban volt. A feljelentés szövegét Méliusz József fordította magyarra. Harag hiányossága gyenge jelleme, ami nem méltó egy kommunistához. Az utóbbi években általában nem vett részt a fontos problémák megoldásában, legtöbbször hallgatott, amikor színészekkel, a színház rendezőivel ideológiai vita támadt. Magatartását megalkuvásnak lehet nevezni. Erre Jordáky példákat hozott. 1949 januárjában a színházat megtisztították a reakciós elemektől, Harag viszont megmentette Lohinszky Lorándot, aki a legreakciósabb volt a fiatal színészek között. 1949-ben a színház ideiglenes igazgatóságában minden politikai és művészeti kérdésben Méliusz Józseféivel azonos nézeteket vallott. Ezért Méliusz József letartóztatása után bírálatban részesült. Harag a Marosi Péter kezdeményezte opportunista politikának híve, a színházban felkarolta a burzsoá gondolkodású egyéneket. Mindez szerepel Méliusz József: Cédulák. Egyszemélyes kávéház. Szávai Géza előszavával. /Pont Kiadó, Budapest, 2002/ című könyvben. /B. D.: Feljelentés Harag György ellen. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 29./

2005. április 27.

Mózes Attila Céda korok történelme című kötetét mutatták be Kolozsváron, a Bulgakov Kávéházban, Bretter György Irodalmi Körön. A szerző legújabb kötete az irodalomkritika műfajába sorolható, felfedezhető néhány „mester” hatása is: Cs. Gyimesi Éva, Bretter György és Marosi Péter. /Dézsi Ildikó: Irodalomtörténet egy kicsit másképp. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 27./

2006. június 9.

Nikolits Árpád, a Nagyváradról Budapestre települt író nagyobb lélegzetű, monografikus interjút készített: Kozmikus csendből. – Megőrzött vallomások a Holnap városából címmel, a Kecsmetion Pressnél százhat példányban megjelent kötetében a száz éve született Horváth Imrét és nejét, Margit nénit beszéltette. Emellett születésnapi üzenetekben mondta el véleményét, jókívánságát néhány, a költővel közeli kapcsolatban álló kortárs: Bajor Andor, Marosi Péter, Létay Lajos, Banner Zoltán. Nikolits beszéltette az interjúalanyokat. Óvatosan kérdezett, jelentéktelen epizódok kerülnek előtérbe. A kötetből nem tudhatja meg az utókor, hogy Horváth Imre miként vált a Petru Groza-i, Gheorghiu Dej-i kommunista diktatúra egyik kegyenc magyar költőjévé. Nem szembesít azzal a ténnyel, minek elismeréséül kapta a tizenötezer lejjel (egy komoly ház ára akkor!) járó állami díjat. Vajon hogyan jutott el beérett költőként, negyvenhét évesen a kulákság gúnyrajzáig, Sztálin dicsőítéséig? Az olvasó arra is kíváncsi lehet, a kisebbségbe nyomorított erdélyi magyarság létkérdései miért nem itatják át költészetét, miért nem foglalkoztatta – miként nagy kortársait, Kós Károlyt, Reményik Sándort – a nemzetsors? Arra sem derül fény, hogy 1971-ben miért nem írta alá a pártállam megbecsült költője a nagyváradi írók, festők, színészek petícióját, melyben egy, a Familiával párhuzamos magyar nyelvű irodalmi folyóirat megjelenését kérték a Központi Bizottságtól? /Pataki István: Költőarc félhomályban. = Reggeli Újság (Nagyvárad), jún. 9./

2007. november 8.

Marosi Péter és Márkos Albert is írt jelentéseket Könczei Ádámról – áll a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság /CNSAS/ értesítésében. Marosi Péter, az Utunk irodalmi hetilap egykori vezető szerkesztője „Szabó Tibi”, Márkos Albert hegedűművész-zenetanár pedig „Tóth Rudi” fedőnéven írt jelentéseket az erdélyi magyar táncházmozgalmat elindító Könczei Ádám néprajzkutatóról. Könczei Csilla, Könczei Ádám lánya mindkét értesítést nyilvánosságra hozta blogján. „Gondoltam arra, hogy ez így lesz. Hogy a halottakkal kezdik (Marosi Péter 1998. szeptember 13-án, Márkos Albert pedig 1981. június 11-én hunyt el.)” – olvasható Könczei Csilla blogjában, aki elmondta, Marosi Péterrel nem találkozott, a jelentéseket „Tóth Rudi” álnéven aláíró Márkos Albertet azonban személyesen is ismerte. A kolozsvári Könczei családot besúgó ügynökök egy része Marius Tabacuról is írt jelentéseket. Tabacu elmondta: szekuritátés megfigyelési dossziéjában a Könczei családról az 1970-es, 1980-as években jelentéseket író Bíró Ferencen kívül Szabó Tibi, Adam, valamint Lazarescu fedőnevű ügynökök is „megbízható forrásként” szerepelnek. /Gyergyai Csaba: Felfedtek két ügynököt. = Krónika (Kolozsvár), nov. 8./

2008. január 16.

Újabb dokumentumok kerültek napvilágra Lászlóffy Aladár költőnek a Szekuritátéval való feltételezett együttműködéséről. Könczei Csilla kolozsvári néprajzkutató Transindex interenetes portálon szekusblogján ismertette a „Tamás” fedőnevű ügynök jelentéseit. A dokumentumok szerint 1963–1965 között „Tamás” kilencszer jelentett a kommunista titkosszolgálatnak az akkoriban nyomdai munkásként dolgozó Könczei Ádámról. „Both Pál” ügynöktől származó, 1965. június 9-én keltezett jelentés utóiratában Florian Oprea szekus főhadnagy megjegyzi: „Lászlóffy Aladár a mi Tamás ügynökünk”. (Több információ is arra utal, hogy Florian Oprea 1976-ban kiadott Jogos önvédelem című regényét éppen Lászlóffy fordította le). Tartótisztjei azt a feladatot bízták a „Tamás” fedőnevű ügynökre, hogy kövesse és értékelje az „ellenséges nacionalista megnyilvánulásokért” megfigyelt Könczei Ádám folklorisztikai tevékenységét. „Tamást” különösen érdekelte Könczei előkészületben lévő, Ősz János székely mesegyűjtő hagyatékát feldolgozó könyve, amelynek kapcsán jelentéseiben elismerően nyilatkozott Könczei munkastílusáról, szakmai lelkiismeretességéről. „Tamásnak” a tartótisztjével 1965. május 20-án megejtett találkozóján N. Dumitrascu ezredes utasítást adott az ügynöknek a hálózatból való eltávolítására, mivel nem volt becsületes a szervekkel folytatott együttműködés során. Ezután „Tamás” már nem is kapott újabb feladatot. Könczei Csilla szerint édesapja megfigyelési dossziéjában az általa eddig közzétett dokumentumokban tűnik fel a „Tamás” névre keresztelt besúgó, akinek kilétére akkor derül fény bizonyosan, amikor a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Bizottság megnevezi az iratokban szereplő ügynököket. Az átvilágító testület 2007. novemberi átirata értelmében eddig Marosi Péterről, az Utunk irodalmi hetilap egykori vezető szerkesztőjéről (fedőneve „Szabó Tibi”) és Márkos Albert hegedűművész-zenetanárról (fedőneve „Tóth Rudi”) bizonyosodott be, hogy rendszeresen jelentett Könczei Ádám néprajzkutatóról a titkosszolgálatnak. /Rostás Szabolcs: Nem tekintette megbízható ügynöknek „Tamást” a szeku. = Krónika (Kolozsvár), jan. 16./

2008. április 16.

Egyre nehezebb lett az élet, emlékezett Katona Szabó István, 1952. január 28-án bejelentették a pénzbeváltást, csak egyéneknek váltottak be pénzt személyre szólóan, egy kisebb összegig, 1000 lejig 100 lejért 1 lejt adtak, aztán emelték a beváltási arányt, de nagyobb összegnél már 400 régi lejért számítottak 1 új lejt. Az átváltást január 31-ig be kellett fejezni. Nagy tömegek pénze elúszott. A sajtó tele volt olyan híradásokkal, hogyan akarták kijátszani egyesek a pénzbeváltást. Szóba kerültek a spekuláns áru rejtegetők, élelmiszert felhalmozók. Március elején megjelent a pártvezetés hivatalos közleménye, mely a januári pénzreformot bírálta és Luka pénzügyminiszter felelősségét állapította meg. Luka mindezt önbírálattal elfogadta. Azt lehetett gondolni, hogy ezzel megússza az egészet. Felmentették Iacob Alexandru pénzügyi államtitkárt, aki nem volt más mint a Kolozsváron 1945-ben nagyhatalmú pártpotentát, Jakab Sándor. Tamás Gáspár volt a kolozsvári Magyar Színház igazgatóságának várományosa. Jeles színészek panaszolták el, milyen állapotokat teremtett opportunista túlbuzgóságával Marosi Péter, aki már harmadik éve igazgatta a színházat. Tamás Gáspár nem szerette a kiugrott református papból lett színigazgató kritikust. /Katona Szabó István: A felszámolások folytatódnak. Részlet A nagy hazugságok kora című önéletírásból. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 16./

2008. december 12.

A novemberben megrendezett XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik legjelentősebb újdonsága volt Stefano Bottoninak Sztálin a székelyeknél című kötete. (Megjelent a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadónál a Múltunk könyvek sorozatban; sorozatszekesztő: Bárdi Nándor.) A kötet eligazító alcíme: A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). A fiatal olasz történész, Stefano Bottoni, aki 1977-ben született Bolognában, s az ottani egyetemen szerzett diplomát 2001-ben, majd doktori fokozatot 2005-ben, szülővárosában tanított megbízott előadóként; jelenleg a Kelet-Piemont Egyetem kutatója és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének külső munkatársa. Pályájának kezdete óta lankadatlan érdeklődést tanúsít az erdélyi magyarság huszadik századi sorsa, s ezen belül különösképpen a székelység iránt. Véleménye szerint a MAT hajdani létrehozásáról, szűk nyolcesztendős történetéről, megszüntetésének körülményeiről eleddig magyar nyelven is csak elvétve születtek érdemleges tanulmányok, szükséges volt összegzés elkészítése. Könyve születéséről Bottoni így vall az Előszóban: „A kötet alapját egy 2002–2004 között elkészített olasz nyelvű disszertációm képezi, melyet a bolognai Egyetemen védtem meg 2005 májusában. 2007 őszén olasz nyelven jelent meg ennek meglehetősen átdolgozott változata (Transilvania rossa. Il comunismo romeno e la questione nationale. 1944–1965. Roma. Carocci Editore.) Az eredeti kézirat magyar nyelvre való átültetése során azonban kiderült, hogy az olaszból való visszafordítás nem elégítheti ki az olvasóit: új, adatokban gazdagabb és a magyar autonómia történetére fókuszáló kötetre van szükség. Hosszú és bonyolult folyamat eredményeként született meg az itt olvasható kötet. ”Nagy Pál nem történész, Stefano Bottoni könyvét a szóban forgó történések egy részének közvetlen ismerőjeként vizsgálta. Az Igaz Szó szerkesztőjeként 1956-ban egyike volt a szellemi forrongások résztvevőinek, többek között annak a megalázó kihívásnak is, hogy a magyarországi forradalmat elítélő nyilatkozat aláírására kényszerítették őket. (Később ezt az aláírást négyen visszavonták – számot vetve a legsúlyosabb következményekkel.) Érzékelhető volt a kommunista párt, a kormányzat nacionalista, beolvasztó célzatú politikája a MAT létezésének éveiben is. A kegyes „sztálini ajándék”, ahogyan Bottoni találóan jelezte a Magyar Autonóm Tartomány létrejöttének lényegét, sokak számára olyan illúziókat szült, hogy ilyenképpen megoldódott Erdély földjén az úgynevezett nemzetiségi kérdés. Bottoni éveken át kutatott a romániai levéltárakban, gyűjtögette, tanulmányozta a Magyar Autonóm Tartományra vonatkozó dokumentumokat, megnézte a korabeli sajtókiadványokat. (Előre, Igaz Szó, Igazság, Korunk, Scinteia, Utunk, Vörös Zászló stb.) Hatalmas forrásanyag birtokában kereste a választ arra, hogy mi volt a Magyar Autonóm Tartomány, és milyen emlékezet maradt róla ötven év távlatából? Bottoni leszögezte, a sztálini autonómiát kirakatnak, magyar gettónak lehet tekintetni. Szerinte a MAT létrehozása teljesítette egy városnak, Marosvásárhelynek a kulturális-gazdasági központ szerep iránti vágyát. Bottoni tehát elsősorban a levéltárakban fellelhető dokumentumokra épített. Nagy Pál némiképpen mellőzöttnek érezte a korabeli emberi vonatkozások bemutatását, a székelyföldi autonómia mindennapi életének meghatározó jegyeire való utalásokat. A korszak szellemi életét, kulturális arculatát illetően körültekintőbb, árnyaltabb megközelítést igényelt volna ez a bonyolult kérdéskör. A fennmaradt dokumentumok egy részét csakis kellő kritikával, megfelelő tárgyismerettel lenne célszerű kézbe vennie, használnia egy történésznek. Bottoni közölte például annak a jegyzőkönyvnek levéltárban őrzött szövegét, amelyet a marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel 1956. október 24-én tartott gyűlésről vettek fel. Ebben olvasható, hogy a gyűlésen jelen volt – többek mellett – Tompa László és Tomcsa Sándor is Székelyudvarhelyről. Valójában sem Tompa, sem Tomcsa egyetlen alkalommal sem volt jelen azokon a gyűléseken, amelyeket ezekben a napokban tartottak Marosvásárhelyen. Mégis: a nevük is szerepel a második, november 4-i gyűlés után született, Lelkiismeretünk parancsszava címet viselő levéltári nyilatkozatban is. Azonban a jegyzőkönyv levéltári példányának élén kézírással ez a feljegyzés olvasható: „A jegyzőkönyvvezető hiányzott. ”Mennyiben lehet hitelesnek tekintetni egy olyan jegyzőkönyvet, amelyet utólag „valakik” fabrikáltak? Továbbá: a Lelkiismeretünk parancsszava című levél-nyilatkozat köztudomásúlag nem jelent meg a központi magyar napilap, az Előre hasábjain, amelynek akkori főszerkesztője, Robotos Imre – írja Bottoni – „állítólag megtagadta a nyilatkozat közlését, mivel az aláírók közül ketten, Sütő András és Gálfalvi Zsolt arra kérték, törölje nevüket, mert ők »szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal«. ”Ezzel szemben az az igazság, hogy a nyilatkozatról aláírásunkat négyen vonták vissza /köztük a cikkíró, Nagy Pál is/, s Robotos nem „állítólag”, hanem ténylegesen megtagadta a közlést. Ezt írta meg Sütő Andrást Szemet szóért című naplókötete Egy októberi éjszakának aknamezején című fejezetében: „Érthető, hogy ’56 októberének eseményei folytán a belügy megbízottai minden lépésemet figyelni kezdték. Ugyanúgy három barátomat is, akik közös szellemiségű politikai fellépésekben a következők voltak: Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor. (…) A mi levelünk pedig jogos sérelmekből támadt, ám ellenforradalomba torkolló katasztrófát emlegetett többek között. – Négyen ültünk lakásomon a rádió előtt: Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam. Késő este volt már. Azonnal fölhívtam telefonon Robotos Imrét, közöltem vele, hogy négyünk nevét törölje a levél aláíróinak névsorából. A levél nem a valót mondja, nem vállaljuk… (…). ”Bottoni nem vette figyelembe Sütő András hiteles emlékezését. Kár, hogy Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című kötetében az úgynevezett Földes-ügy kapcsán ezúttal sem fogalmazott kellő körültekintéssel. (2005-ben A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma című tanulmánya erről az „ügyről” heves vitát váltott ki a sajtóban. Nincs jele annak, hogy ezúttal lényegbevágóan hasznosította volna az akkori helyreigazító, kritikai véleményeket.) 1958 őszén Földes Lászlót eltávolították az Utunk főszerkesztői székéből. Előzőleg tanulmányt közölt lapjában Irodalomunk eszmei tisztaságáért címmel, s ebben súlyosan elmarasztalta – pártos érveléssel – nem csak az Utunkat, de különösképpen az Igaz Szót, túlzott „liberalizmussal” és „nacionalizmussal” vádolva ezeket a kiadványokat. Erre a Földes-tanulmányra többen reagáltak; az Igaz Szó főszerkesztője, Hajdu Győző terjedelmes (25 gépelt oldalas) feljelentést küldött Bukarestbe 1958. augusztus 20-án a Román Munkáspárt Központi Bizottságához. (Hajdu feljelentésének teljes szövege megtalálható a marosvásárhelyi Állami Levéltárban. Bottoni nem vette figyelembe ezt a perdöntő jelentőségű dokumentumot.) Feljelentésében Hajdu Győző utal arra is, hogy 1956 őszén Marosvásárhelyen „Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor, akik akkoriban Földes László közvetlen baráti köréhez tartoznak és ők is szembehelyezkedtek a marosvásárhelyi kommunista írók magatartásával” – épp úgy, mint Kolozsváron például Marosi Péter, Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor és mások. Ennek ellenére a Sztálin és a székelyek című könyvében Bottoni így fogalmazott: „A marosvásárhelyiek, Hajdu Győző és a körülötte csoportosulók (Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Papp Ferenc, valamint az idősebb Kovács György), úgy gondolták, ha Bukarest mellé állnak a kolozsvári magyar elit elleni harcban, nemcsak egyéni pályafutásukat alapozzák meg, hanem az autonóm tartomány számára is erős politikai pozíciót biztosítanak. ”Hajdu Győző feljelentését azonnal eljuttatta a belügyi szervekhez, a Földes elleni hadjáratban tehát Hajdu Győző volt a fővezér, nem pedig Sütő András, vagy valaki más, ahogyan a 2005-ös vita némely hangadói (élükön épp Stefano Bottonival) ezt állították. A Hét hetilap berkeiben 2005-ben Sütő András lejáratása, rágalmazása volt a legfőbb szerkesztői célkitűzés. Most azonban itt lett volna az alkalom a valóságnak, a tényeknek megfelelő helyreigazításra. /Nagy Pál: Egy „ajándék” története. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 12. / Emlékeztető: Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Parászka Boróka főszerkesztő: Fegyelmezett csend. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Ezzel a két írással kezdődött az A Hétben zajló vita.


lapozás: 1-9




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998