udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 15 találat lapozás: 1-15
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Matuska Márton

1995. január 11.

Matuska Márton újvidéki újságíró Sepsiszentgyörgyön is tartott előadást kutatási területéről, a szerb partizánok 1944-es délvidéki magyarirtásáról. Többtízezer magyart öltek meg, erről évtizedekig nem lehetett beszélni. Matuska Márton könyvet írt erről a vérengzésről Temetetlen holtaink címmel. Eddig 4000 meggyilkolt személy adatait gyűjtötte össze. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 11./

1999. szeptember 24.

Az elmúlt ötven évben még csak beszélni sem volt ildomos a határon túli magyarokról, tíz éve beszélni lehet ugyan, ám sokan egyfajta szegény rokonként, sajnálkozva említik a szomszédos országban élő honfitársakat - fejtette ki Szabó Tibor, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke egy fórumon szept. 22-én a Médiahajón. Elmondta, hogy most végre az anyaország felismeri: egyfajta kitörési lehetőséget rejtenek a határon kívüli egykori magyar területek, ahová érdemes befektetni, üzleti kapcsolatokat teremteni. Duray Miklós a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja tiszteletbeli elnöke elmondta: most az évtizedeken keresztül lerombolt értékek helyreállítása a fő feladat. Spielmann Mihály Marosvásárhelyről úgy vélte: meg kell gyorsítani a polgárosodási folyamatot, új óvodák, kórházak építésére van szükség. Matuska Márton Újvidékről arról szólt, hogy világos program, célkitűzés kell a kint élő magyarok helyzetének erősítéséhez. /A határon túli magyarokról a Médiahajón. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 24./

2000. augusztus 16.

Megjelent Határtalan hazában /Erdélyi Könyv Egylet, Stockholm/ címmel, a kolozsvári Dávid Gyula és a Stockholmban élő Veress Zoltán szerkesztésében az Erdély Kövei sorozat 10. kötete. A könyv 15 interjúra épül, amelyben a kérdezettek időszerű sorskérdésekről vallanak, illetve megneveznek és az olvasó asztalára tesznek egy-egy olyan szellemi terméket - verset, drámarészletet, esszét stb. -, mely a leginkább kifejezi, illetőleg folytatja gondolataikat. A kérdezettek - a történész Nemeskürty István, a Keresztény Szót főszerkesztő Jakab Gábor, a teológusprofesszor Kozma Zsolt, a Svédországban élő Szente Imre, a müncheni Magyar Intézetet vezető K. Lengyel Zsolt, Pomogáts Béla író, az ungvári Balla D. Károly, a felvidéki Dobos László, a vajdasági riporter Matuska Márton, Dávid Gyula, a SZER-es Borbándi Gyula, a szociológus Nagy Károly, a Tel Avivban élő Tabák László, a diplomata Jávorszky Béla, Benkő Samu - mellett így aztán szóhoz jut Sajó Sándor, Madách Imre, Makkai Sándor, Szőcs Géza, Babits Mihály, Berniczky Éva, Domonkos István, Tompa László, Szabó Zoltán, Illyés Gyula, Kodolányi János, Vörösmarty Mihály. /(Cseke Gábor): Határtalan hazában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 16./

2001. november 7.

Újvidéken ismét meggyalázták az 1944-45-ös megtorlások és razziák ártatlan magyar áldozatainak az emlékét. Újvidék Futaki úti temetőjében 1990 óta a vajdasági magyarság minden esztendőben elhelyez kereszteket az 1944-45-ös megtorlások áldozatainak az emlékére. Eddig minden évben ismeretlen tettesek eltüntették az emlékezés jelképeit. Az idén, halottak napján, november 2-án helyezték el a kereszteket az áldozatok parcellájában, valamint - egyelőre hatósági engedély nélkül - elhelyezték a Makovecz Imre által tervezett emlékmű alapkövét is. Hétfőre virradóra a nyolc kereszt közül négyet kidöntöttek, és egyet eltörtek. Matuska Márton - aki a vajdasági megtorlásokat kutató újságíró - az újvidéki Magyar Szóban közleményt tett közzé a kegyeletsértő cselekedetről. Az írás szerint a vajdasági Magyar Műemlékvédelmi és Hagyományápoló Egyesület rendszeresen tájékoztatni fogja az újvidéki lap olvasóit a keresztek további sorsáról. A legkegyetlenebb mészárlás színhelyén, a vajdasági Csurogon 1944 őszén több ezer magyart végeztek ki. Kivégzésük helyén mindmáig szeméttelep van. A csurogiak minden évben fakeresztet, koszorúkat és virágokat helyeznek el a szeméttelep dögtemetőjénél, de eddig általában már a megemlékezést követő napon semmi nyoma sem maradt annak, hogy az áldozatok hozzátartozói ott jártak. /Kidöntött keresztek Újvidéken. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 7./

2002. október 15.

A vajdasági Temerin mellett található Csurogon (Curug) sírkövet állítottak a titói partizánosztagok által 1944-45-ben kivégzett ártatlan magyar áldozatok emlékére. Délvidéken ez az első síremlék, amelyet a magyar áldozatok emlékére állítottak. A márványlapra egyetlen mondat került: Akikért nem szólt a harang. A csurogi vesztőhely színhelyén jelenleg szeméttelep van. Az áldozatok tetemét annak idején sintérgödörbe dobálták, illetve a szeméttelepen szórták szanaszét. Az elmúlt években a kivégzettek hozzátartozói a szeméttelepen fakeresztet állítottak, amelyet a rákövetkező napokban ismeretlenek eltüntettek. A sírkövet, mely Teleki Júlia csurogi önkormányzati képviselő kezdeményezésére került a vesztőhelyre, halottak napján szentelik fel. Teleki Júlia évek óta állhatatosan küzd azért, hogy fény derüljön az 1944-ben és 1945-ben elkövetett gazságokra, s mentsék fel a magyarokat a kollektív bűnösség terhe alól. Az 1942-es "hideg napok" után két és fél évvel jött a titói partizánok megtorlása. Mindmáig nem tudni pontosan, hogy hány áldozata volt a bosszúhadjáratnak. Matuska Márton vajdasági történelemkutató szerint Délvidéken az elesettek száma elérheti a 40 ezret. Csurog és Temerin környékén közel háromezren vesztették életüket. Csurogon a falu magyar férfi lakosságát majdnem teljesen kiirtották, s aki megmaradt, azt a tiszaistvánfalvai (Backi Jarak) haláltáborba vitték. Ugyanez történt a magyar lakossággal a közelben fekvő Zsablyán (Zabalj) és Mozsoron (Mosorin). A titói partizánosztagok házról-házra járva szedték össze az embereket, megkínozták, majd nyilvánosan kivégezték őket. Az 1944-45-ös titói megtorlásról 1990-ig egy szót sem lehetett kiejteni Jugoszláviában. A hatvan évvel ezelőtt történt vérengzéseket csak az elmúlt években kezdték feltárni. /Első emlék a délvidéki vérengzések magyar áldozatainak. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 15./ A délvidéki vérengzésről több könyv látott napvilágot, például Matuska Márton: A megtorlás napjai /Forum Kiadó és a Magyar Szó közös kiadása, Újvidék, 1991/, Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában /Magvető, Budapest, 1991/, Teleki Júlia: Visszatekintés a múltba (Napló, Szabadka, 1996), Dr. Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva /Hatodik Síp, Budapest, 1995/, Szloboda János: Zentán történt '44-ben (Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság , Újvidék, 1997/, Matuska Márton: Temerini razzia /2001/

2002. november 4.

A halottak napján szerte a Vajdaságban megemlékeztek a Tito partizánjai által 1944-45-ben kivégzett ártatlan magyar áldozatokról. Az újvidéki Futaki úti temetőben lezajlott megemlékezést a Nagy Sándor nevét viselő Hagyományápoló és Műemlékvédő Magyar Egyesület szervezte. Jelena Jevtic, a vajdasági parlament alelnöke reményét fejezte ki, hogy a tartomány polgárai a jövőben egyenjogúan emlékezhetnek meg halottaikról. Papp Ferenc, a hagyományápoló egyesület elnöke beszédében azt hangoztatta: a 44-45-ös áldozatok egyetlen bűne az volt, hogy magyarok voltak. Az elmúlt tizenkét évben minden esztendőben állítottak keresztet a magyar mártíroknak, de ismeretlen tettesek azt rendre kidöntötték. Matuska Márton újvidéki publicista, történelemkutató szerint nem lehet pontosan tudni, hogy Újvidéken hány magyart végeztek ki, de az áldozatok száma több ezerre tehető. Az egész Délvidékre vonatkozóan sincsenek hivatalos adatok, becslések szerint a halottak száma valószínűleg meghaladja a harmincezret. A Vajdaságban a titói vérengzések áldozatairól első ízben nyíltan és szervezetten tizenkét évvel ezelőtt emlékeztek meg, addig a partizánok vérengzéseit tabu témaként kezelték Szerbiában. /A vérengzésekre emlékeztek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./

2002. december 24.

Matuska Márton elsőként kezdte s a mai napig kutatja a délvidéki magyarság fájdalmas múltját. Most Aracs-díjat kapott munkásságáért. Matuska Márton elmondta, hogy több túlélőtől hallott a szerb partizánok vérengzéséről. Egy férfi elmondta: 1944 végén Csurogon kocsin hordta a kivégzett magyarok hulláját a dögtemetőbe, s munka után lapáttal takarította a vért a kocsi deszkájáról. Megboldogult Kecskés Ferenc plébános bizalmasan megmutatta, hogy a bezdáni egyházi halotti anyakönyvben az ottani mintegy száz áldozat neve fel van jegyezve. Matuska elkezdte az adatgyűjtést. A túlélők egy része önként jelentkezett tanúnak. Sokan még ma is hallgatnak. A szerbiai magyar politikai pártokba tömörülő politikusok kivétel nélkül mind támogatták a törekvést, hogy az adatokat gyűjteni kell tovább. Támogatásuk eszmei, nagyon hiányzik az anyagi. A munka sok kiadással jár, s erre gyakran nincs meg a fedezetem. Az értelmiség vegyes fogadtatásban részesítette Matuska munkáját. Az Aracs-díj a legnagyobb és egyben az egyetlen nyilvános elismerés. A hivatásos kritikusok nem írtak könyvéről, az egyetlen Vajda Gáboron kívül. Matuska felkereste ebben az ügyben Herceg János írót, aki fájdalmas hangvételű levelet írt neki. Nagyon nagy a szerb hallgató többség. A legfrissebb példa erre Csurog falu idén megjelent szerb monográfiája, melyet szerb szakértők írtak, köztük hat tudós - tudományok doktora és egyetemi tanár. A monográfiában ez áll: "Kertelés nélkül azt is ki kellett mondani, hogy a felszabadulás után számtalan személyes leszámolásra és magyar polgári lakosok likvidálására került sor jogi ítélet nélkül, amit meg lehet magyarázni, de nem lehet igazolni. A két eseményt azonban nem lehet egyensúlyba állítani, mert szükséges megérteni az időt, amelyben ez történt (...) Ez lényegében spontán reakció volt, ami semmiképpen nem valamiféle kiirtási politikának a kifejezője." A szerb hivatalos hatalom nem akarja látni, hogy a magyarságnak is voltak sérelmei, a magyarok éppúgy elnyomást, jogtalanságot, megaláztatást, kisemmizést éltek át 1918-tól, amikor országunkat szétosztották a győztesek között, mint a szerbség 1941-től. Nincsen megérthető, megmagyarázható tömegmészárlás egy faluban. A kiirtás kérdését pedig nem lett volna szabad felvetniük a monográfia tudós szerzőinek, hiszen a magyarságot Csurogon valóban kiirtották. Hol van Csurogon a magyar ártatlan áldozatok emlékműve? Hol van Zsablyán? A zsablyai magyarok tömegsírját meg sem lehet közelíteni. A magyar parlamentben már 1942-ben napirenden szerepelt az az évi vérengzés ügye. A magyarság kárára elkövetett vérengzés pedig a belgrádiban még ennyi idő után, 2002 végéig sem került napirendre. A Csurogról, Zsablyáról, Mozsorról kiirtott magyarok még mindig mindannyian háborús bűnösnek számítanak. A kivégzettek, legalább húszezren, szintén. A magyar áldozatok hivatalosan kivétel nélkül mindannyian háborús bűnösként vannak számon tartva. Nem került még elő az a dokumentum, de bizonyítékok vannak a létezésére, amely arról szól, hogy 1944-ben vagy 1945-ben az akkori zsablyai járás minden magyar lakóját háborús bűnössé nyilvánították. Mindezzel képtelenek szembenézni a szerb politikusok és történészek. Harminc magyar papot válogatott módszerekkel kínoztak, aláztak, gyaláztak meg. Reök Andorról nem sokat tudok, leginkább Csuka János könyvéből tájékozódhattam felőle. Deák Leó a kisebbségi magyarság igaz jótevője, áldozatkész vezetője volt. A háború után kivégezték. Deák Leót - minden jogi szabályt mellőzve - egyszerűen elhozták Tito pribékjei Budapestről. A két háború közötti teljes vajdasági magyar politikusi vezetőgárdát kiirtották a háború végén. A vajdasági magyarság szellemi vezetők és lelki ápolók nélkül maradt, a véresen erőszakos kommunista ideológiának kiszolgáltatva. /Dévavári Dattler Zoltán (Hét Nap, Szabadka): Lámpás a ködben. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 24./

2004. április 7.

Hat évtized után találkozhatnak újra Újvidéken az 1941–44 között különböző helyőrségekben szolgáló vagy fronton harcoló magyar honvédek. Matuska Márton újságíró, az esemény szervezője, a második világháború vajdasági eseményeinek kutatója és szakértője elmondta, az Újvidéken első ízben rendezett honvéd bajtársi találkozóval át akarják törni a hallgatás falát. Február óta közzétett első felhívásukra eddig több mint hetven veterán honvéd jelezte: eljön a találkozóra. Azóta folyamatosan keresik fel a volt katonákat, akiknek visszaemlékezéseikből hetente közölnek részleteket az újvidéki Magyar Szó napilapban. Az újság és a helyi Magyar Polgári Kör által szervezett május 7-ei találkozón hadtörténészek tartanak előadásokat, lesz könyvbemutató, és az elhunytakról is megemlékeznek. /Benkő Levente: Honvédek találkoznak. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 7./

2004. október 29.

Bunyik Zoltán vajdasági oktatási minisztert, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) alelnökét is kihallgatta a szerb rendőrség a májusban rendezett újvidéki honvédtalálkozó miatt. A Magyar Szó rendezésében május 7-én zajlott le a lapkiadó épületében a második világháborús délvidéki honvédek első találkozója. Szava Grujics, az Össz-szerb Nemzeti Mozgalom vezetője a honvédtalálkozó megtartása után feljelentést tett amiatt, hogy „fasiszta katonák, az 1942-es délvidéki razziák végrehajtói” tartottak gyűlést a szerkesztőségben. Kókai Péter főszerkesztőt és Matuska Márton publicistát múlt héten, öt hónappal a feljelentés után hallgatta ki a rendőrség. Bunyik a honvédtalálkozó idején a Magyar Szó igazgató bizottságának lemondott elnöke volt, így most megrökönyödéssel fogadta az idézést. Bunyik szerint a rendőrség nemcsak a honvédtalálkozóval kapcsolatosan nyomoz, illetve tett feljelentést Kasza József VMSZ-elnök ellen szabadkai polgármesterként elkövetett többmilliós hűtlen kezelés gyanújával, hanem Újvidéken is vizsgálódik. Emellett az elmúlt hónapokban jelentősen megnőtt a pénzügyi rendőrség és az adóhivatal ellenőrzéseinek száma a Magyar Szónál. „Az időzítésből ítélve ez a szerb hivatalos szervek válasza arra, hogy a VMSZ erélyesen tiltakozott a magyarellenes jogsértések és a hatóságok tétlensége miatt” – mondta Bunyik. Kitoloncolták Szerbiából Toroczkai Lászlót, a magyarországi székhelyű Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) szervezet elnökét. Toroczkai korábban a Szabadka melletti Palicsban kétszer is összeverekedett szerb fiatalokkal. Állítása szerint megtámadták, egyértelműen nemzetiségi okokból. A HVIM elnökét kihallgatták a szabadkai rendőrségen, illetve a szabálysértési bíróságon, ahol őt és az egyik támadót pénzbüntetésre ítélték, majd Toroczkait kitoloncolták Szerbiából. /Tovább folytatódnak a vajdasági kihallgatások. = Krónika (Kolozsvár), okt. 29./

2006. április 4.

Makón Szilágyi Rózsa, a makói Marosvidék kulturális folyóirat főszerkesztője meghívására Aradtól Szabadkáig három ország magyar nyelvű kiadványai mutatkoztak be élőszóban. A makói Harmónia kamarakórus és a temesvári Mátray László színművész műsorát a szabadkai Gyurkovics Hunor képzőművész mini-tárlata egészítette ki. Jámborné Balog Tünde (Marosvidék) olvasta fel jegyzetét Makó szellemi örökségéről és jelenéről, majd az Irodalmi Jelen (Arad) mutatkozott be, az IJK /Irodalmi Jelen Könyvek/ könyvekből kiállítás nyílt, végül a Szabadkán megjelenő közéleti folyóirat, az Aracs népes csoportjában  Vajda Gábor irodalomtörténész, felelős szerkesztő, Gubás Jenő orvos, az Aracs Társadalmi Szervezet elnöke, Gubás Ágota lektor, Gyurkovics Hunor képzőművész-szerkesztő, Tari István költő, Matuska Márton újságíró és Mirnics Károly tudományos kutató szerepelt. A délvidéki magyarság helyzetéről, valós gondjairól is szó esett őszinte beszámolóikban. /Pongrácz P. Mária: Határtalan irodalom. Az Irodalmi Jelen szerkesztői Makón. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 4./

2006. július 18.

Megrendezték az első délvidéki nemzeti tábort Palicson, ahová az Egyesült Magyar Ifjúság hívta a fiatalokat. Palicson, a Szabadka melletti fürdővároskában történt talán a legtöbb magyarellenes támadás, itt ugyanis nagyon sok idegen szerb bevándorló telepedett le a délszláv háború után.  Az aracsi pusztatemplom, a tatárjárás előtt épült bencés kolostor maradványa mára Délvidék szimbóluma lett. A topolyai Sarlós Boldogasszony templom Délvidék legnagyobb katolikus temploma, Törökbecse temetőjében pedig áll az 1848–49-es forradalomra emlékeztető Hungária-szobor.   Az Egyesült Magyar Ifjúság rendezvényén kizárólag Délvidékről esett szó, a Vajdaságról nem. A Vajdaság kifejezés a terület szerb közigazgatási nevének (Vojvodina) magyar visszafordítása. Sajnálatos, hogy a délvidéki négy magyar párt közül három – kivétel a Magyar Polgári Szövetség – vajdaságinak nevezi magát.      A táborban, melynek védnöke Becsey Zsolt fideszes európai parlamenti képviselő volt, az előadók között volt Wittner Mária halálraítélt szabadságharcos, parlamenti képviselő, aki ötvenhatos élményeiről és a megtorlásról mesélt. A fiatalok a rovásírással is megismerkedhettek Friedrich Klára és a Demokrata munkatársa, Szakács Gábor irányításával. Matuska Márton újvidéki író, újságíró és egy fiatal történész, Forró Lajos előadást tartott az 1944–45-ös délvidéki vérengzésekről, melyekben negyven-ötvenezer magyart mészároltak le a szerb partizánok. Matuska Márton leszögezte, a szerbekkel ellentétben a délvidéki magyarság számára 1941 húsvétja volt a felszabadulás, 1944-et pedig újbóli megszállásként élték meg. Dr. Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd, európai jogi szaktudós, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kuratóriumának tagja és újvidéki kollégája, dr. Bozóki Antal a magyarság jogvédelmének lehetőségeit vitatták meg. Szó esett a magyar élet legalapvetőbb kérdéséről, a népesedési helyzetről, Vincze Gábor történész pedig a történelem egyik ismeretlen epizódjáról, a ma is Magyarországhoz tartozó Deszken helyi szerb partizánok által elkövetett gyilkosságokról emlékezett. Az Egyesült Magyar Ifjúság is bemutatkozott a táborlakóknak. Maurer Oszkár elnök, Strahl Zoltán alelnök és a testvérszervezet Erdélyi Magyar Ifjak elnöke, Soós Sándor beszámoltak tevékenységükről és hitvallásukról. Andrási Attila, a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház vezetője, a Délvidéki Magyarok Közösségének elnöke és Rácz-Szabó László, a Magyar Polgári Szövetség elnöke kemény szavakkal ostorozták a legnagyobb délvidéki magyar pártot, a Vajdasági Magyar Szövetséget. A hallgatóság megismerhette annak a temerini verekedés részleteit, melynek következményeként öt magyar fiatalt összesen hatvanegy év fegyházzal sújtott a szerb bíróság. Két évvel ezelőtt egy részeg szerb férfi öt magyar fiatallal is összetűzésbe került, s ezek alaposan helybenhagyták. A fiatalokat gyilkossági kísérlettel vádolták, noha nem is mind ismerték egymást előtte, s az eljárás során számos törvénytelenség történt, az anyanyelvű beszélők megtiltásától kezdve bizonyítékok meghamisításáig. A magyar fiúk végül súlyosabb büntetéseket kaptak, mint a Hágában tömeggyilkosságokért elítélt szerb háborús bűnösök némelyike. A példátlan ítéletet a semmítőszék is helybenhagyta. A szerb jogrendre jellemző, hogy a temerini fiatalokat elítélő bíró azóta maga is börtönbe került korrupció miatt, de rács mögött van az a szerb férfi is, akit a magyar fiatalok megvertek. Őt fegyveres rablásért ítélték el. Borbély Zsolt Attila, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács állandó bizottságának jegyzője az erdélyi és a délvidéki autonómiatörekvéseket hasonlította össze, megemlítve, hogy Felvidéken a Magyar Koalíció Pártja még csak föl sem vetette az önrendelkezést. Fellépett a székelyföldi TransylMania, ők először játszottak Délvidéken.    /I. Gy.: Nemzeti tábor Palicson. Éledő Délvidék. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 18./

2008. augusztus 8.

Körülbelül 800 magyarországi és romániai magyar fiatal vett részt augusztus 6-án a negyedik EMI-tábor megnyitóján. A tábort a Gyergyószentmiklós közelében fekvő Hétvirág panzió területén szervezik. A megnyitó ünnepségen beszédet mondott Mezei János gyergyószentmiklósi polgármester, Bagoly Zsolt, az Erdélyi Magyar Ifjak alelnöke, Strahl Zoltán, az Egyesült Magyar Ifjúság elnöke, Nagy Endre unitárius lelkész és Csergő Tibor, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója. Az első napi programban szerepel többek között A transzszilvanizmus tájszemlélete Wass Albert epikájában című előadás, a Lehull nevedről az ékezet – emigráns magyar élet az óceánon túl előadás, az Erdély, a hét autonómia országa, valamint Az autonómiáért való küzdelem a román parlamentben előadás. A szervezők szerint a tábor célja az, hogy "egyesítse azokat a magyar fiatalokat, akiknek egészséges nemzeti öntudatuk van". A tábor meghívottjai között van Tőkés László református püspök, Asztalos Lajos író, Bakk Miklós politológus, Toró T. Tibor képviselő, Sógor Csaba parlamenti képviselő, Patrubány Miklós MVSZ-elnök. A tábor szervezői, az EMI és az Egyesült Magyar Ifjúság, naponta ezer személy részvételére számítanak. /Mintegy 800 magyar fiatal az EMI-táborban. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 8./ A délvidéki helyzetről, a népesedésről, a ’89 előtti magyar ellenzékiségről, a székelyek eredetéről, valamint Erdély európai értékeiről esett szó a negyedik EMI-táborban augusztus 7-én. Vincze Gábor történész és Tóth Károly Antal irodalmár, az Ellenpontok című nagyváradi szamizdat egyik szerkesztője idézte fel az akkori időket. Csép Sándor, az Áldás, népesség mozgalom elindítója népesedési helyzetről szólt, rámutatva, a 24. óra utolsó perceiben vagyunk. Megállapította: a politikumban nincs elképzelés a folyamat megállítására, s ha így megy tovább, 2200-ban eltemetik az utolsó magyart. A szakember a defetista, pesszimista hozzáállás ellen emelte fel szavát, bizalmának adva hangot a civil szervezetekben, melyek végzik a felvilágosító munkát addig, míg egy olyan politikus meg nem jelenik a színen, aki a megfelelő jogszabályok megalkotására felhívja a figyelmet, s így államilag ösztönzik majd a gyermekvállalást. A beszélgetésen részt vett Csíki Sándor, a Pro Familia Egyesület vezetője és Ábrám Noémi nagycsaládos, aki személyes élményeit osztotta meg a hallgatósággal. A délvidéki helyzetről tartott előadást Matuska Márton temerini újságíró, őt Grandpierre Attila követte, aki a székelység eredetéről beszélt, Csetri Elek akadémikus pedig Erdély európai értékeiről tartott előadást. A táborba várják Wittner Mária ’56-os szabadságharcost is. Augusztus 7-én délutánig napi 3500 látogatót tartottak számon a szervezők. /Népesedés, ellenzékiség (EMI-tábor). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 8./

2008. augusztus 21.

Önrendelkezés, egyetem, nyelvi jogok, népesedés, Wass Albert, történelmünk, kultúránk, nemzeti önvédelem: az Erdélyi Magyar Ifjak /EMI/ által folyamatosan felszínen tartott témák, rangos szakértők előadásában, hatalmas érdeklődés mellett – a második legnagyobb magyar ifjúsági rendezvénnyé lépett elő a vasárnap véget ért IV. EMI-tábor. Több előadó a nemzeti gondolat erdélyi zászlóvivőjeként értékelte az eseményt és a mögötte álló fiatalokat az Erdélyi Magyar Ifjak és az Egyesült Magyar Ifjúság táborában, Gyergyószentmiklóson. Az autonómiáért vívott küzdelméről számolt be Garda Dezső képviselő. Elmesélte, hogyan ellenezte és próbálta megakadályozni az RMDSZ kezdettől fogva a Székely Nemzeti Tanács autonómia-statútumának benyújtását. Tóth Károly Antal irodalmár, az Ellenpontok című nagyváradi szamizdat folyóirat egyik szerkesztője megállapította, az akkori tájba simuló magyar politikusokhoz hasonló utat jár „a Markó-féle társaság” is, akik a hatalom és a pénz érdekében kiszolgálják a román politikát. Csép Sándor, az Áldás, népesség mozgalom elindítója „népesedési riadót” fújt. A délvidéki helyzetről tartott előadást Matuska Márton temerini újságíró. Előadást tartott többek között Jókai Anna, Wittner Mária, Csath Magdolna, Raffay Ernő, Czakó Gábor, Buzánszky Jenő, Wass Endre és Bartha József. Jókai Anna rámutatott: lyukas Magyarországon élünk, s a lyukakon folyik el belőlünk az érték. Már nem a közép, hanem a szélek tartják egyben ezt a nemzetet, de ha a belső kör nem tudja bestoppolni a lyukakat, nem tud új életet teremteni, akkor ez az állapot sem marad fenn tovább – szögezte le az írónő. Levetítették a Wittner Máriáról készült filmet, jelen volt maga a szabadságharcos is. A Hóhér, vigyázz! végén a népes nézőközönség álló vastapssal köszöntötte Wittner Máriát és a film egyik készítőjét, Siklósi Beatrixot. Eva Maria Barki az autonómiáról beszélt. Szilágyi Zsolt rámutatott, hogy a délszláv válság minden rendezési terve az autonómiára alapult, mely a térség stabilitását volt hivatott biztosítani. Borbély Imre, a Magyarok Világszövetsége Stratégiai Bizottságának elnöke tartott előadást Szélárnyékban erősödve címmel. Böjte Csaba atya arra szólította fel hallgatóságát, hogy „fejezzük be a Trianon utáni nyavalygást”, teremtsünk élhető életet magunknak, és oldjuk meg bátran, amit Isten kér tőlünk. A magyar nyelvhasználati lehetőségek Erdélyben című előadáson Kovács Lehel, a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnöke, Soós Sándor EMI-elnök, Bagoly Zsolt alelnök és Barta Béla, a szervezet partiumi régiójának elnöke ismertette a helyzetet. A táborban összesen 15 ezren voltak jelen. /Bagoly Zsolt: Közel tizenötezer látogatóról számoltak be. Erdélyt ébresztgették az EMI-táborban. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), aug. 21./

2009. február 18.

Délvidéki S. Attila közel két évtizede kutat. Ennek eredménye egy roppant méretű összefoglaló munka, sokkötetes könyv lesz. A tervezett könyvsorozat címe: Lángoló temetők – Az úgynevezett Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai (1268–1868). Ezt mutatja be a most megjelent Fejeztek a rácjárások történetéből című kötet. Ismeretterjesztő jellegű, de tudományos igényességű könyv, szerb és angol nyelven is megjelenik majd. Jeszenszky Géza történész, egykori magyar külügyminiszter, Arday Lajos és Barta János MTA doktorok, Domonkos László sokkötetes szerző és még sokan mások ajánlják az olvasó figyelmébe. Teljesen új megközelítést nyújt nemcsak a Csernovics pátriárka által végbevitt nagy rác betelepítésnek és az úgynevezett Kossuth-legendának is, amikor a magyar forradalom vezéregyénisége állítólag kijelentette volna: „Akkor döntsön köztünk a kard!” A mindenért magyarokat hibáztató történet a szakadár lázítók meséje, amit a szerbezés hívei utólag koholtak: Kossuth és Sztratimirovics György ténylegesen nem találkozott soha, 1865 előtt. Mi több, a vérgőzös mondat eszmei szerzője valójában maga Sztratimirovics, aki a legközönségesebb háborús bűnökre és népirtásra uszította híveit a máig elhallgatott kiáltványaiban… A tanulmánykötet legmegrendítőbb állomása az aknamunkájukat magyar oldalon kifejtő áruló osztrák katonatisztek segítségével 1848. július 14-én Bácsszenttamáson (ma Szenttamás) végbevitt magyarirtás, amelyet hihetetlen kegyetlenséggel hajtottak végre a városkát megszálló, úgynevezett „rácvédő” (szerbobranac) lázadók. Zákó István 1848-as országgyűlési képviselő szerint csak a kikarózott emberfejek száma 1500-ra ment, a szerző aprólékos mérlegelés után mintegy kétezerre becsüli a halálra kínzott fegyvertelen szenttamási emberek, édesanyák és kisgyermekek számát. Tiszaföldvár (ma Bácsföldvár) magyarságát ugyancsak legyilkolták három nap múlva, ugyanilyen bécsi aknamunka következtében. Az áldozatok maradványait mindmáig az óbecsei út mellett látható hatalmas Csonthalomban vannak. A magyar történetírás azóta sem dolgozta föl a tárgyat: ha eltekintünk a földvári templomban gúlába rakott magyar gyermekfejeknek itt-ott olvasható esetétől (ami gyakran összemosódik a később lemészárolt zentai magyarság koponyahegyeivel), mindkét magyarirtásról e kötet tárgyalja először. 1849 februárja táján Bácsszenttamás és Tiszaföldvár rettenete megismétlődött egész Dél-Magyarországgal: Sztratimirovics szabad kezet kapó fegyveresei gyökeres nemzetiségi tisztogatásokba kezdtek az Al-Dunától Kaponyáig és Zentáig, a kor legnagyobb magyarirtásának a színhelyéig. Mindennek nem állítottak emléktáblákat, szobrokat, a történt gyilkosságoknak nyoma sincs a tankönyveinkben. Cseres Tibor és Matuska Márton délvidéki vonatkozású könyvei óta nem született hasonló jelentőségű kötet e tárgyban. A kötetet, mely a délvidéki történelem tanulmányozóinak fontos kézikönyve lehet, részletes irodalom- és forrásjegyzék, lapalji jegyzetek, név-, hely- és tárgymutató teszi teljessé. /Dzsida Eszter: Fejezetek a rácjárások történetéből. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), febr. 18./

2009. november 2.

1944 őszén, illetve a következő év elején a Délvidéken a szerb partizánok egyes források szerint 20 ezer, mások szerint 40 ezer magyart végeztek ki. Erről a vajdasági magyar családokban, csakúgy, mint a hatalmon lévők körében, sokáig hallgattak. A jugoszláv történetírás letagadta, illetve szükséges igazságtételként állította be „a fasiszta magyarok és a kollektív bűnösnek nyilvánított ugyancsak fasiszta németek elleni megtorlásokat”. Az utóbbi 15–20 évben örvendetesen megszaporodtak az 1944–45-ös atrocitásokkal foglalkozó tényfeltáró kiadványok, közöttük is a monografikus igényű helytörténeti és régiótörténeti jellegű munkák. Mojzes Antal, dr. Mészáros Sándor, Forró Lajos, Teleki Júlia, Szloboda János, Matuska Márton, Csorba Béla, de mások is kísérletet tettek arra, hogy a maguk környezetében végzett kutatással hozzájáruljanak az igazság feltárásához. Ez nem könnyű, mert a felelősök és csatlósaik több évtizeden át mindent megtettek, hogy a tényeket eltüntessék, megsemmisítsék, eltitkolják és meghamisítsák. Ezt bizonyítja, hogy a csúrogi magyar áldozatok maradványait a dögtemetőből titokban máshova szállították, a tömegsírok egy része fölé a hatvanas években autóbusz-pályaudvarokat építettek, esetleg szeméttelepet létesítettek a helyükön. Szerbiában a levéltári anyagok jó része még ma is hozzáférhetetlen. Temessük el ezeket az embereket tisztességesen – mondja Forró Lajos magyarkanizsai származású, Szegeden élő történész, aki nemcsak könyveket írt és filmet készített, de bírósági úton próbálja elérni az ártatlanul kivégzett nagyapja rehabilitálását. Teleki Júlia helytörténész, több kötet szerzője, akinek az édesapját a csúrogi dögtemetőben hantolták el, maga pedig egyévesen a faluból kitelepített magyarok között volt, már csak azt szeretné hivatalosan hallani, hogy a szörnyűségek valóban megtörténtek. És egy tartós emléktáblát a vesztőhelyen, amelyet végre nem rombolnának le a vandálok, mint ahogyan eddig tették a hozzátartozók által felállított keresztekkel. A vajdasági képviselőház is pénzelt egy több évig tartó kutatást, eléggé felemásra sikeredett az eredménye. Az igazság felé vezető úton címmel mutatták be nemrégiben. (Az anyagot nagyon kevesen láthatták, mert a többkötetes kiadvány kilenc, az adatokat tartalmazó CD pedig 120 példányban készült el, ami egyszerűen nevetséges.) A szerzők, akik az 1941 és 1948 közötti időszakot vizsgálták, arra a megállapításra jutottak, hogy több mint százezer embert likvidáltak, közöttük 4600 magyart. Ezzel kapcsolatban Egeresi Sándor, a Tartományi Képviselőház elnöke is megjegyezte, hogy a munka nem fejeződött be és a lista korántsem teljes. Személyes példaként hozta fel, hogy a saját nagyapját sem találta meg a névsorban. A legfontosabb annak a kimondása, hogy 1944 őszén és 1945 elején különös kegyetlenséggel elkövetett, törvénytelen népirtás zajlott, Tito tudtával és parancsára. /Tóth Lívia: Hatvanöt év után. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 2./


lapozás: 1-15




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998