udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 8 találat lapozás: 1-8
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Constantinescu, Miron

2003. december 11.

Ötvenöt évvel ezelőtt 1948. dec. 11-én kezdetét vette a sétatéri színházban a kolozsvári magyar Népopera intézmény megnyitó díszelőadását megelőző ünnepség. Az ünnepi estén jelen volt dr. Groza Péter miniszterelnök, valamint kormányának pénzügyminisztere Luka László is, Miron Constantinescu társaságában. A Népopera célkitűzéseiről Eisikovits Miksa - az opera igazgatója, zeneakadémiai tanár - mondott megnyitó beszédet, őt követte Balogh Edgár nemzetgyűlési képviselő beszéde. A Népopera Eisikovits Miksa egyéni ambíciójának köszönheti létrejöttét. Az alapítási szándékot Balogh Edgár hozta Groza Péter tudomására. Az első bemutató Kodály Zoltán daljátéka, a Háry János volt, Rónai Antal karmester vezényelt. 1948. dec. 17-től a Népopera törvénymódosítással Kolozsvári Állami Magyar Opera néven önálló intézményként folytatta tevékenységét. A 2002-2003-as évadtól hivatalos elnevezése Kolozsvári Magyar Opera. /Turánitz J. Lajos: A Kolozsvári Magyar Opera születésnapjára. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 11./

2005. január 18.

1952-ben létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt, az akkori szóhasználattal a „MAT”-ot. 2003-ban két tanulmány is napvilágot látott a tárgyban a Regio c. budapesti, negyedévenként megjelenő folyóirat 3. számában. Az első (A sztálini „kis Magyarország” megalakítása – 1952 szerzője Stefano Bottoni történész /akkor a bolognai egyetem PhD-hallgatója/ azt vizsgálta, mi késztette a román politikát erre. Annak nincs nyoma, hogy a tartomány ötlete személyesen Sztálintól származik – bár a szálak egyértelműen hozzá vezetnek, sem annak, hogy a román pártvezetésben egyáltalán fölvetődött volna az előzetes szándék és motivációja. Ebben az időszakban a lényeges politikai-gazdasági döntéseket kizárólag a szovjet tanácsadók rábólintásával, illetve sugallatára lehetett meghozni. Az erdélyi magyarság a döntést sajátos lelkesedéssel fogadta. Sok esetben az elkeseredett tiltakozásig ment a román reagálás. A szerző idézte a román pártvezetés vitájának jegyzőkönyvét az új alkotmány szövegéhez javasolt szovjet módosításokról. „Emil Bodnaras: A Magyar Autonóm Tartomány megjelenésével szükségesnek tűnik megszabni az ottaniak anyanyelvhasználatát a bírósági eljárások alkalmával. A bírókat és a népi ülnököket választják. Ha olyan személyt választanak, aki nem beszél románul, hogyan fog lezajlani az eljárás? Miron Constantinescu: A szovjet alkotmány szerint minden autonóm tartományban a bírósági eljárások a vádlott anyanyelvén zajlanak. Politikai értelemben ezen csak nyerhetünk. Azerbajdzsán [alkotmányát példának véve] úgy fogalmazhatnánk: »A Magyar Autonóm Tartományban a bírósági eljárások nyelve a magyar, de azokban a rajonokban, melyekben román vagy más nemzetiségű lakosság él, az adott nemzetiség nyelve.« Vannak ugyanis olyan rajonjaink, ahol a lakosság román: pl. Ludas, Marosvásárhely. Gheorghe Gheorghiu-Dej elvt.: Ne menjünk tovább. Nem véletlen az, hogy az elvtársak nem tettek több megjegyzést. Hagyjuk így [...]. A bírósági eljárások román nyelven folynak, biztosítva az anyanyelv használatát. Ez a mi fejlettségi szintünkön elég.” Az egykori MAT választott-kinevezett vezetői bizonyítani próbálták egyrészt, hogy megbízhatóak, másrészt azt, hogy ez a közigazgatási forma eddig a lehető legjobb. Voltak elképzelések arra, hogy a fajsúlyosabb magyar intézményeket is a MAT-ba összpontosítsák, amiből annyi valósult meg, hogy az erdélyi magyarság körében beinduljon a többségi érdekek számára jótékony belháború, rivalizálás, áskálódás. Bottoni leginkább a MAT üvegházhoz hasonlító funkcióját látja, Marosvásárhelyből egy funkcionális régióközpontot emeltek az addig egyedüliként elismert Kolozsvár mellé. A másik tanulmány a csíkszeredai antropológus Gagyi Józsefé (Határ, amely összeköt), aki jó ismerője a kérdésnek, s a kor sajtóját is tanulmányozta. Politikai gesztusnak nevezte a MAT létrehozását, amit mindkét oldalon indulatosan félreértenek, komolyan vesznek. A magyarok előszeretettel érezték úgy, hogy védett területen, egyfajta „kicsi Magyarországon” élnek, a román lelkiismeret pedig azzal vigasztalta magát, hogy a MAT határai tulajdonképpen összekötnek. /Cseke Gábor: Változatok az autonómiára. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 18./

2005. február 24.

Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét, febr. 17./ című tanulmánya vitát váltott ki. A hetilap következő számában több reagálást közöltek: a/ Sütő András cáfolta Stefano Bottoni állításait. 1957-ben nem váltották le az Igaz Szóban viselt beosztásából, hozzátette: 1956-ban – „forradalom-pártiságért” – a letartóztatandó személyek listájára került, Fazekas János – akkori KB-titkár vállalt érte felelősséget. Sütő András visszautasította Bottoni állítását, hogy Hajdu Győzőt ő látta volna el folyamatosan információval Földes Lászlóról, Sütő ugyanis bekerült az Utunk szerkesztőbizottságába. Sütő ezt rágalmazásnak minősítette, mondván általános gyakorlat volt a tiszteletbeli szerkesztőbizottsági tagság. A hetilap testületében szerepelt, de gyakorlatilag semmi köze sem volt hozzájuk, mert 1956 elejétől kezdve már a Művészet című folyóirat főszerkesztőjeként dolgozott Marosvásárhelyt. „Így a kolozsvári Utunknál nem volt alkalmam Hajdu Győző „besúgójaként” működni Földes László ellenében” – írta. Sütő szerint Hajdu Győző véleményeket kért több, Földes által megtámadott írótól, ezt nevezte a tanulmány feljelentő levélnek. Sütő az emlékezetes gyűlésen védeni próbálta Földes Lászlót. /Sütő András: Traumát oldó emlék. Gálfalvi Zsoltnak. = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ b/ Gálfalvi Zsolt az akkor történteket csapdahelyzettel magyarázta: „Földes tehát egy szorongató csapda-helyzetből úgy próbált kiutat találni, hogy másokat taszított csapda helyzetbe. Nemcsak helyzetmegítélése, eljárása is téves volt.” Gálfalvi Földes László hitelét és megbízhatóságát vonta kétségbe, de utólag úgy látja, hogy saját csapdahelyzetéből téves módon próbált menekülni. Ami akkor történt, az csak a diktatúra ismeretében ítélhető meg. /Gálfalvi Zsolt: Megjegyzések egy esettanulmányhoz. = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ c/ Bodor Pál hozzászólásában a diktatúra akkori korszakát elevenítette fel. A románosítás 1956-ra már egyértelmű volt. 1956 szeptemberében Miron Constantinescu, a párt KB keménykezű titkára Kolozsváron magyar értelmiségi gyűlést hívott össze, ahol a felszólalók óriási többsége nyíltan kritikus volt a pártvezetéssel és a kormánnyal, a magyar érdekeket sértő jelenségek tekintetében. Ezt látva Miron Constantinescu elmondta, a párt vezetése jóváhagyta a régi kérést az 1940-ben megszüntetett Korunk újrakiadására, egy új gyereklapra (ez lett a Napsugár), nem állítják le a szakszervezetek magyar nyelvű hetilapját, (Szakszervezeti Élet, majd Munkásélet), a KISZ ifjúsági lapját sem szüntetik meg (Ifjúmunkás), visszaállítják a kolozsvári Agronómia magyar tagozatát, megvizsgáltatja az utcanév-változtatásokat stb. Bodor elismerte, hogy felszólalt Földes László ellen, de hozzátette: ezt a szövegét szinte Földes László diktálta és heteken át kérte Bodor Pált, hogy olvassa föl. /Bodor Pál Diurnus: Stefano Bottoni! = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ d/ Hozzászólt a hetilap munkatársa, Sipos Géza is, aki nekirontott Sütő Andrásnak és ítélkezett, Sütő nem jelentős író. „Egyszerre volt a működtetője, haszonélvezője és ugyanakkor eszköze a hatalomnak, másrészt nemzetiségi mivolta miatt sohasem válhatott annak szerves részévé” – minősítette Sütő Andrást Sipos Géza. Sőt, Sipos szerint az író „ellenzéki szerepben is megnyilvánult”, „átnyergelt”, „ellenzéki-nemzetvédő identitást épített ki magának”, „hatékonyan dolgozott önnön irodalmi kultuszán”. Sipos szerint Sütőnek 57 kötete jelent meg, „tézisdrámái 1975-től a szelep funkcióját töltötték be diktatúra és nemzetiség viszonyában”. Sipos Géza megvonta Sütő András írói mérlegét: egyetlen jó könyve van, az Anyám könnyű álmot ígér. /Sipos Géza: Az önfelmentő.= A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ e/ Kuszálik Péter saját magára hivatkozott, ő már régebben sürgette a „kibeszélést”. Földes László már 1964 decemberétől közölhetett, igaz, kezdetben csak recenziókat, kisebb cikkeket. Kuszálik két könyvcímet hiányolt Bottoni bibliográfiájából: Huszár Sándor: Sorsom emlékezete. Vallomások egy bűntelen nemzedék elkárhozásáról /Kriterion, Bukarest, 1982/ és Földes László: Elvek és viták. Tanulmányok, kritikák /Kriterion, Bukarest, 1983/. Huszár könyvéből kiderült, hogy a pártból kizárt Földes haláláig a marxista esztétika egyetemi előadótanára maradhatott. /Kuszálik Péter: Eljött (?) a kibeszélés ideje? = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./

2006. október 21.

A magyar forradalom kirobbanásának idején Gheorghe Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt első titkára Jugoszláviában tartózkodott. Ezért 1956. október 28-ig Romániában a biztonsági intézkedések foganatosítása a Politikai Bizottságra hárult. Már 24-ére eldöntötték, hogy teljes hírzárlatot léptetnek életbe a szomszéd országot illetően. Ezenfelül lezárják a határt, és kerülnek minden olyan intézkedést, ami ingerelhetné a magyar vagy a német lakosságot. Ugyanakkor teljhatalmú megbízottakat küldtek ki a határ menti, vegyes lakosságú és a politikailag „érzékenyebbnek” tartott tartományokba: Fazekas Jánost Marosvásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány székhelyére küldték, Miron Constantinescut Kolozsvárra. Másokat, főként magyar származásúakat Nagyváradra, Nagybányára és Temesvárra. Október 26-án a Politikai Bizottság kidolgozott egy akciótervet. Ebben előírták a munkahelyi gyűlések összehívását és a magyarországi események „feldolgozását”, azonnali intézkedések foganatosítását a lakosság jobb élelmiszerellátása érdekében. Gheorghiu-Dej hazatérte utáni elemzéskor a Román Munkáspárt vezetősége a helyzetet válságosnak ítélte és különleges intézkedéseket hozott. Október 30-án vezérkari csoportot állítottak fel Emil Bodnaras vezetésével, azzal a feladattal: „megtegyenek minden szükséges lépést, hogy biztosítsák a legnagyobb rendet a Román Népköztársaság területén”. A Magyar Autonóm Tartomány központjában, Marosvásárhelyen október 26-tól Fazekas János koordinálta a politikai akciókat. Fazekas egy 1989 után készült interjúban említette, hogy Gheorghe Pintilie tábornok, aki 1948-tól a Securitate irányítója volt, titkos parancsot küldött neki, amely mintegy ezer névből álló listát tartalmazott, akiket előzetes letartóztatásba akart helyeztetni. A listán a Magyar Autonóm Tartomány fontos személyiségeinek, számos írónak és értelmiséginek, tanároknak és az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet mintegy 150 diákjának a nevét azonosította. Azonban Fazekasnak a Kolozsváron hasonló utasításokat kézhez kapó Miron Constantinescuval együtt sikerült hatályon kívül helyeztetni a rendelet végrehajtását. Fazekas november első napjaiban számos nagygyűlés megtartását rendelte el, amelyeknek egyedüli célja a Román Munkáspárt politikájának helyeslése és a magyarországi események elítélése volt. Az ülésen többnyire kényszerűségből munkások szólaltak fel a forradalmat elítélően, őket megfenyegettek, nehogy visszautasítsák a „felkérést”. Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában gyűlést tartottak az írókkal és szerkesztőkkel. Fazekas János minden résztvevőt nyílt állásfoglalásra kötelezett, ami nem lehetett más, mint a forradalom elítélése. Az összejövetel után, hűséglevelet készítettek, amelyet „aláírt” tizenhat író, három szerkesztő és három szerkesztőségi dolgozó. A levél november 4-én jelent meg a Vörös Zászlóban Lelkiismeretünk parancsszava. A Magyar Autonóm Tartományban élő írók és a marosvásárhelyi irodalmi intézmények dolgozóinak levele az RMP Központi Vezetőségéhez címmel. Visszaemlékezéseiben Fazekas János úgy magyarázta, hogy ez a nyilatkozat „védőpajzs volt évtizedeken keresztül, lehetőséget biztosított az alkotómunkához.” Következett a nyilatkozatnak az Előrében történő közzététele. Ezt megelőzően Sütő András és három társa (Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor és Nagy Pál) felhívta Robotos Imrét, a központi magyar napilap, az Előre főszerkesztőjét, hogy nevüket törölje az aláírók közül, mivel ők nem értenek mindenben egyet annak tartalmával és „szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal”. Robotos a kérdést úgy oldotta meg, hogy a felhívást nem közölte le, ami súlyos következményekkel járt számára. Fazekas az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet összejövetelén arra kötelezte annak tanárait, hogy ők is egy nyílt levélben fejezzék ki hűségüket a rendszer iránt. A nyilatkozat 42 aláírással november 5- én jelent meg a Vörös Zászlóban. A marosvásárhelyihez hasonló nagygyűléseket tartottak Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és máshol. /Pál-Antal Sándor: Preventív retorzió – nagygyűlések, hálanyilatkozatok. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 21./

2007. szeptember 18.

Dokumentum. Keleti Ferenc nagykövet jelentése a Bolyai Egyetemen készült 1955-ös memorandummal kapcsolatban. Bukarest, 1956. október 5. SZIGORÚAN TITKOS! 327/szig. titk. -1956. Előadó: Juhász nagyköv. Tanácsos. Azok az események, melyek a Bolyai Egyetem pártalapszervezetében, valamint a Kolozsvári Írószövetségi Fiók alapszervezetének ülésén lejátszódtak, vezettek el voltaképpen egy olyan ankét megtartásához, melynek eredménye „a kolozsvári tartományi pártszervezet memoranduma” néven ismert. E memorandum története információink szerint a következő: a kolozsvári párttartományi szervezet megbízásából három magyar ember referátumot készített egy ankét számára. Ebben a referátumban a romániai magyarság sérelmeit tárták fel és foglalták össze. Mivel a referátumon több magyar aláírása is szerepelt, kapta a memorandum nevet. A kolozsvári párttartomány ezt a memorandumot felküldte a Központi Vezetőségnek, de nem említette meg, hogy ő hívta össze az ankétot, valamint ő adott megbízást a memorandum megírására is. A Központi Vezetőségben a memorandumot pártellenes akciónak nyilvánították, egy kicsit olyanformán, mint nálunk az Írószövetségben megtörtént aláírásgyűjtést. A továbbiakban a KV kitartott amellett, hogy a memorandum ellenséges cselekedet. A Bolyai Egyetemen, valamint a Kolozsvári Írószövetségi Fiók Alapszervezetében történt események után a memorandum tartalma fentről energikus intézkedéseket váltott ki. Éppen ezért szeptember utolsó napjaiban bizottság szállt ki Kolozsvárra a következő tagokkal: Miron Constantinescu, Fazekas János, Pavel Tugui, [Iosif] Ardeleanu (sajtó-főigazgatóság vezetője), Bihari (a KV agit-prop. osztályán a kiadási ügyek vezetője), Után Tiberiu, a KV aktivistája, továbbá a Művelődésügyi Minisztérium, Tanügyi Minisztérium és Pénzügyminisztérium képviselői. Robotos Imre elvtársat is meghívták, de ő „lekésett” a repülőgépről és nem vett részt a bizottság munkájában. A Bizottság Kolozsvárott kiszállt a Bolyai-egyetemre, a magyarnyelvű középiskolákba, a Magyar Színházba, s egyéb magyar intézményekbe. A látogatások kapcsán elsősorban aziránt érdeklődtek, hogy az un. memorandum adatai mennyiben felelnek meg a valóságnak. A látogatások alkalmával a Bizottság megállapította, hogy a memorandum adatai hitelesek s így a memorandum szerzői ellen emelt vádak (pártellenesség) teljesen elesnek. A Bizottság azonban sok olyan sérelmet is megállapított, amelyek a memorandumban nem szerepeltek. Általános vélemény szerint a Bizottság kiszállását a fent említett okokon kívül a Pándi-cikk váltotta ki. Miután a Bizottság kutató munkáját befejezte, megbeszélésre hívta össze a magyar írókat. A gyűlésen részt vettek a teljes kolozsvári és vásárhelyi író-gárda, valamint nagyszámú egyetemista. A gyűlés három nap és három éjjel tartott. Valamennyi író feliratkozott és beszélt is. Ami a felszólalások hevességét s az elhangzott bírálatok éles hangját illeti, ez az ülés jóval erősebb volt, mint az az értekezlet, amelyet az Írókongresszus előtt tartottak a magyar írókkal Bukarestben a Központi Vezetőség épületében. Földes László, akinek a „kikészítését” már régen elhatározták, az utolsók között iratkozott fel. Ennek ellenére elsőnek adtak szót neki, a jelenlevő írók szerint provokatív szempontból. Ekkor felállt Csehi Gyula és kijelentette, hogy ez nem demokratikus eljárás és kéri a feliratkozási sorrend tiszteletben tartását. Ez már annak a jele, hogy a magyar írók közt egy-kettő kivételével kialakult az egységfront s képesek megvédeni egymást. Elsőnek – akárcsak Bukarestben – Szilágyi András szólalt fel. Ez a felszólalás rányomta a bélyegét az egész ülés lefolyására. Szilágyi általában a súlyos gazdasági helyzetről beszélt igen vehemens hangon. Ami pedig a magyar sajtót és irodalmat illeti, kijelentette, hogy a romániai magyarság érdeklődéssel és szeretettel olvassa az odaáti irodalmat, figyeli a magyarországi eseményeket, mivel azokat saját gondjaihoz közelállónak tartja. Szilágyi megemlítette, hogy ami a magyar nép magatartását illeti, amely bizonyos vezetők leváltására vezetett, az szintén közelről érdekel bennünket. Ezután sorrendben felszólaltak Asztalos István, aki igen hevesen bírálta a jelenlegi falupolitikát, Nagy István, aki a munkásosztály nyomoráról, tanügyi kérdésekről beszélt, Csehi Gyula, aki a Bolyai Egyetem helyzetéről s egyéb sérelmekről beszélt. Ezen az ülésen általában részleteiben kerültek megtárgyalásra a romániai magyarság sérelmei. Szabédi László például kijelentette, hogy tekintettel arra, miszerint Miron Constantinescu már a múltban egyes kijelentéseit eltorzította, felszólalását írásban adja be. A végkövetkeztetéseket Miron Constantinescu vonta le. Felszólalásából látszott, hogy a Földes-ügyet egyelőre elejtették, ellenben Csehi ellen fokozták a tüzet. Szabédi írásban beadott felszólalását Miron Constantinescu aprólékosan elemezte. Adott pillanatban Szabédi dühösen felugrott s azt kiabálta, nem igaz, amit mond, én ilyet nem állítottam. Erre a terem Szabédi mellett zúgni kezdett s Miron Constantinescu kénytelen volt félretenni Szabédi felszólalását. Az ülés légköre ismételten azt mutatta, hogy ma már kialakult a teljes értelmiségi arcvonal s ennek erejére jellemző, hogy folyamatosan vissza tudják verni a meg-megújuló provokációkat. Ezek a provokációk a régi módszer szerint abban álltak, hogy egyes felszólalásokat hirtelen kérdések bevetésével akartak megzavarni. Egy ilyen alkalommal állott fel Csehi Gyula s a következőket mondotta: „Kérjük az elvtársakat, ne szakítsanak félbe bennünket, mert megzavarodunk s esetleg félni is kezdünk s így aztán az elvtársak nem fogják megtudni mindazt, amire kíváncsiak. ” Erre a félbeszakítások elmaradtak. Az ülés eredményeképpen a romániai magyarság a többi között a következőket érte el: a Művelődési Minisztériumban magyar miniszterhelyettest neveznek ki, a Tanügyi Minisztériumban magyar főigazgatóságot állítanak fel, a megszüntetett magyar nyelvű Agronómiai és Pedagógiai Főiskolát visszaállítják, a magyar középiskolákból helyhiány ürügye miatt elutasított diákok felvételét elintézik, a Bolyai-egyetem korszerű felszerelését elintézik, ugyanis a Bizottság véleménye az volt, hogy ennek az egyetemnek a felszerelése több területen egy közepes középiskola színvonalát sem éri el, elérték továbbá a Kolozsvári Magyar Színház kibővítését, a Korunk folyóirat megindítását stb. Meg kell jegyezni, hogy az említett intézkedések közül egyesekről már beszéltek előzőleg is, de éppen az a veszély állott fenn, hogy Pándi cikke és egyéb események miatt ezek teljesítésére nem került sor. Érdekes jelenség volt még az ülésen az, hogy Balogh Edgár visszautasította a Pándi-féle cikket azzal, hogy a magunk dolgait saját pártunk segítségével magunk fogjuk elintézni. Felszólalását még ketten támogatták. Az a vélemény, hogy Miron Constantinescu-féle bizottság ezt a körülményt fel fogja használni, hogy három magyar értelmiségi ilyen hangnemben beszélt a Pándi-cikkről. A magyar íróknak egymás között az a véleménye, hogy ez a felszólalás mindössze taktikai fogás volt abból a célból, hogy a Pándi-cikk vonalán provokáció ne érhesse a magyar írók kialakult frontját. Ez azért is valószínű, mert Balogh Edgár és az írók általában egyetértettek a cikkel. Keleti Ferenc, nagykövet/Memorandum a Bolyain. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 18./

2007. október 19.

„Az ‘56 kapcsán Erdélyben folytatott kutatás inkább helyzetfelmérésnek nevezhető. Nem elégedhetünk meg a szubjektív visszaemlékezésekkel. Rekonstruálnunk kell a teljes belpolitikai helyzetet, de azt is a nemzetközi konjunktúrába ágyazva” – mondta Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi levéltáros a vele készült beszélgetésben. Az igazi kutatás és feldolgozás a jövő évek feladata. Várni kell, hogy megnyíljanak a katonai levéltárak, mert az anyagok nagy része nem a már tanulmányozható Szekuritáté irattárában, hanem a kolozsvári és brassói katonai törvényszék birtokában van. Sokan kemény ellenállásukról regélnek, mondván, hogy a vallatások során egy kukkot sem szóltak. Azonban a jegyzőkönyvek szerint a legtöbb esetben a vallatott előbb-utóbb megtört. A megtorló szervek a rendszerellenes elemek semlegesítésére használták a magyar forradalmat. Az ‘56-ig kiépített besúgóhálózat később egyre szerteágazóbbá és szervezettebbé vált. Feltűnő, hogy egyetlen költő, író vagy színész sem volt az ‘56-os megtorlás szenvedő alanyai között. Ez is pártpolitika volt. Gheorghe Gheorghiu-Dej 1956. december 15-én és 16-án Marosvásárhelyen tartott beszédeiben megjegyezte, hogy míg a magyarországi írók közül sokan az úgynevezett ellenforradalmárok mellé szegődtek, romániai magyar társaik a párt politikáját támogatva, egyenként sorakoztak fel a román hatalom mögött. Ennek az volt az előzménye, hogy közvetlenül az események után a Kolozsvárra kiküldött Miron Constantinescu és a Marosvásárhelyre látogató Fazekas János gyűlést hívatott össze, melynek során az íróknak, költőknek állást kellett foglalniuk, majd az ellenforradalmat elítélő nyilatkozatot kellett tenniük. Az írók viselkedése három csoportba sorolható. Hajdu Győző és a párt politikájához hű társai nyíltan elítélték a Budapesten történteket. A második kategóriába az óvatosak tartoztak, mint például Sütő András, akik elfogadták a párt irányelveit. A harmadik, legvékonyabb csoportot Nagy Pál és Oláh Tibor képviselte, akik kényszerből foglaltak állást, akkor is nagyon kurtán-furcsán. Fazekas János a gyűlés végén szemrehányóan megjegyezte, hogy „ha fegyvert kellene fogni, maguknak, kettőjüknek csak fapuskát adnék”. A hatalom az 1948 és ‘53 közötti politikai tisztogatás után a végső leszámolásra használta fel az ‘56-os forradalmat. Az egyházi vezetők szerepvállalása szinte az egész közösségre nagy befolyással bírt. A Szekuritáté ezért is tartóztatta le a hangadókat. Erdélyben nem volt olyan vidék, ahonnan ne hurcoltak volna le papokat. A gyergyóalfalusi plébánost például azért zárták be, mert úgymond arra utasította a kántort, hogy irredenta énekeket játsszon, holott csak zsoltárokról, egyházi énekekről volt szó. Az itthoni megmozdulások eleve kudarcra voltak ítélve. Hiányzott a politikai eszme, amelyért az emberek – úgy, mint Magyarországon – utcára vonuljanak. Voltak Erdélyben csoportosulások, amelyek szervezkedtek, de ezek naiv próbálkozásoknak számítottak. Pál-Antal Sándor /sz. Csíkkarcfalva, 1939/ levéltáros, a történelemtudományok doktora. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem elvégzése után a marosvásárhelyi levéltárba került, és azóta is ott dolgozik. Fő kutatási területe Székelyföld története, a levéltártan, pecséttan és heraldika. A magyar forradalom erdélyi utórezgéseiről számos tanulmányt közölt, tavaly megjelent az Áldozatok – 1956 (A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban) című kötete. Munkásságáért A szabadság hőse emlékéremmel tüntették ki. /Szucher Ervin: Erdélyi ‘56: hiányzott a politikai eszme. = Krónika (Kolozsvár), okt. 19./

2009. május 29.

A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) 1956. február 14-25-e között Moszkvában lezajlott, XX. kongresszusa mérföldkőként vonult be a kommunizmus történetébe. Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkárnak a kongresszus utolsó napján elhangzott, addig titkos jelentése feltárta a sztálini korszak egyik szakaszát és a volt diktátor törvénytelenségeit. A Hruscsov-jelentés távolról sem tárta fel a terrort, az összes törvénytelenséget, a szovjet befolyás alatt álló közép-kelet-európai államokban addig lezajlott kommunista terrort meg sem említette, mégis hatalmas fegyvertény, hogy egy kommunista ország kommunista vezetője hivatalosan ítélte el a kommunizmus egyes túlkapásait. A jelentés csak a szovjet kommunista káderekkel szemben az 1934–37-ig terjedő időszakban elkövetett visszaélésekre, gyilkosságokra, meghurcolásokra tért ki, és teljes mértékben mellőzte azt az 1917–1934 közötti időszakot, amelyért a pártvezetést, ezzel együtt magát Hruscsovot is felelősség terhelte. A titkos jelentést Hruscsov 2500 kongresszusi küldött jelenlétében zárt ajtók mögött olvasta fel, ennek ellenére a dokumentum tartalmáról viszonylag hamar értesült a nemzetközi közvélemény. Hiányosságai ellenére a huszadik század egyik legfontosabb dokumentumai közé sorolt Hruscsov-jelentés vádiratnak bizonyult, amely gyökeresen megváltoztatta a világon a kommunizmussal szembeni szemléletet. Romániában – legalábbis hivatalosan – nem volt ismert a Hruscsov-jelentés. Az SZKP XX. kongresszusán részt vett RMP-küldöttség – Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, Miron Constantinescu, Iosif Chisinevschi és Petre Borila – vezetője, Dej az RMP központi vezetése tájékoztatásával is kivárt, és csak egy hónappal később, a párt 1956. március 23–25-i plenáris ülésén tájékoztatta azt a moszkvai kongresszus történéseiről. Az RMP 1956. március 23–25-i plenáris ülésén Dej jelentést tett a Politikai Bizottság előtt, bírálta Sztálint, és főleg személyi kultuszát, azonban a Hruscsov-jelentésről szó szerint nem tett említést. Nevek említése nélkül, de Ana Pauker, Vasile Luca és Teohari Georgescu 1952-beli félreállítására utalva Dej azt állította, hogy a romániai sztálinizmust és a személyi kultuszt az RMP még 1952-ben felszámolta, ő maga, Dej pedig még az SZKP XX. kongresszusa előtt végrehajtotta a desztálinizálást. Dej vezetése alatt zajlott le Romániában az államosítás, a „kulákság” felszámolása, ekkor kezdték néhol – például 1950. szeptember 22-én a háromszéki Gidófalván és Maksán – szekuritátés katonák sortűzzel átszervezni szovjet kolhozos mintára a mezőgazdaságot, ebben az időben hurcolták a kulákoknak kinevezett földművesek tízezreit a Duna-csatorna kényszermunkatáboraiba és Dobrudzsába. Mindezekről 1956 áprilisában–májusában már vidéki pártgyűléseken is szó esett. /Benkő Levente: „Versenyeztünk az emberek meghurcolásában” (1.) = Krónika (Kolozsvár), máj. 29./

2009. október 9.

1949-ben a Romániai Magyar Népi Szövetség bukaresti elnöki hivatalának munkatársai lázasan készülődtek a tizenhárom vértanú tábornok százéves évfordulója alkalmával megrendezendő ünnepségekre, emlékezett Czédly József. Révy Ilona kultúr- és propaganda tevékenységért felelős alelnök azt akarta, hogy az ünnepség fénypontja Zala György csodálatos Szabadság-szobrának eredeti helyére való visszaállítása legyen. Ebből azonban nem lett semmi, annak ellenére, hogy az akkori aradi alpolgármester, Kővágó József biztosított róla: technikailag meg lehet oldani a szobor visszaállítását (akkor még nem létezett azon a helyen a román katonahősök emlékére utólag felállított emlékmű). A legfelsőbb engedélyt a Kommunista Párt Politikai Bizottságának kellett volna megadnia, személy szerint a nemzeti kisebbségek problémáival (is) foglalkozó Miron Constantinescu titkárnak. A javaslatot akkor azzal az érvvel utasították vissza, hogy ne sértsék meg az aradi várban is állomásozó Vörös Hadsereget túlságosan nagyszabású emlékünnepély megtartásával, alkalmat adva ezáltal, hogy párhuzamot vonjanak a világosi fegyverletételt kikényszerítő cári orosz csapatok és a „felszabadító” szovjet hadsereg szerepe között. Az elutasításában valójában nem ez volt a döntő érv, hanem az, hogy hanem az hogy Constantinescu nem kedvelte a magyarokat. 1949. október 6-án, az ünnepség keretében az aradi színházban, a marosvásárhelyi Székely Színház díszelőadásban, a legjobb színészi gárda felvonultatásával (Kovács György, Lohinszky Loránd) Illyés Gyula Fáklyalángját mutatta be. Páratlan élmény volt. /Czédly József: Hatvan éve, Aradon. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 9./


lapozás: 1-8




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998