udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 5 találat lapozás: 1-5
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Pásztai Géza

1995. június 30.

Csőgör Lajos professzor, a Bolyai Tudományegyetem első rektora emlékezett vissza a háború utáni időkre. Az egyetem folytatta tevékenységét a szovjet csapatok bevonulása után. A román közigazgatás 1945 márciusában bevonult Észak-Erdélybe. A román fél arra hivatkozott, hogy erdélyi egyetemről van szó, azt nem képviselhetik magyar állampolgárságú tanárok, így Miskolczy Dezső, Buza László és Haynal Imre helyett Pásztai Géza, Jordáky Lajos, Vescan Teofil és ő, Csőgör képviselték a magyar egyetemet a tárgyalásokon. 1945. jún. 3-án neveztek ki egy háromtagú bizottságot /Demeter János, Jancsó Béla és Csőgör Lajos/ az egyetem megszervezésére. Heves vitát folytattak az egyetemről, az épületekről. Az orvosi kar nem kapta vissza épületeit, klinikáit, így az orvostudományi kar két vonattal Marosvásárhelyre költözött. Kolozsváron és Marosvásárhelyen 1946. febr. 9-én megnyitották a magyar egyetem új félévét. A tanárok javaslatára Csőgör Lajost nevezték ki rektornak. A prorektor György Lajos, a Katolikus Státus elnöke lett, az egyetemi tanács tagjai közé került a szerzetes Bíró Vencel, a református püspök-helyettes Tavaszy Sándor és a kommunista Gaál Gábor. 1948-ban a marosvásárhelyi orvosi kar önállósult, Csőgör lett a rektora, a Bolyai Tudományegyetem élére pedig Balogh Edgár került. /Beke Mihály András: Ötvenéves volna a kolozsvári Bolyai Egyetem. Beszélgetés az első rektorral, Csőgör Lajos professzorral. = Magyarország, jún. 30./ Előzmény: 1231. sz. jegyzet

1997. november 29.

A tárgyilagos történetírásnak az 1956-os forradalom erdélyi eseményeit tekintve még nem jött el az ideje, állapította meg Sipos Gábor történész, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosa, akivel Aniszi Kálmán beszélgetett. A rendelkezésre álló anyagot máris rostálni kell, mert a Securitate iratait csak nagy óvatossággal szabad használni. "Ötvenhatban eggyé vált a nemzet." Sepsiszentgyörgyön is felvonultak magyar zászlókkal a forradalom hírére. Hubecz Márton könyvelő börtönbe is került miatta. Le is ülte büntetését. Sokan forradalmi verseket másoltak, adtak tovább. Dobri János kolozsvári lelkész, aki 1940 őszétől újjászervezte a cserkészetet, 1956-ban a forradalmi versek egyik fő terjesztője volt. Ugyanígy Molnár Dezső kolozsvári lelkész, Dobainé Varga Piroska, Bányai Miklósné és sokan mások. 1956-ban újra felvetették az erdélyi magyar értelmiségiek Erdély helyzetét. Úgy érezték, emlékiratban a világ elé kell tárni a lehetséges megoldásokat: független Erdély, Erdély megosztása, illetve a Erdély teljes egészében kerüljön Magyarországhoz. Dobai István nemzetközi jogász Komáromi József matematikatanárral készítette a memorandumot, melynek szövegét Varga László református lelkész, Bereczki András és Gazda Ferenc tudományos kutatók ismerték a legjobban. Dobai István elvitte a memorandumot Márton Áronhoz, aki helyeselte a memorandumot, mert ő a Szent István-i Magyarország híve. Márton Árontól hazafele tartott Dobai István, amikor letartóztatták, megtalálták nála az emlékirat egy példányát. Az egyik szekus rögtön azt mondta: ez az - tehát tudtak róla. Ezután letartóztatták a többieket is. Sokáig az a hír járta, hogy Dobai azonnal kiadta a közreműködők nevét. Sipos Gábor cáfolta ezt a változatot. A perben nagyon súlyos ítéletek születtek, de halálos ítélet nem volt. Az emlékirat teljes szövegét még nem közölték sehol. A Dobai-Varga-per, másnéven ENSZ-per volt a legfontosabb megmozdulása az erdélyi magyarságnak ötvenhatban. Ezt a kezdeményezést a hatalom megtörte, de azt tudják, hogy az egyes változatokra kik szavaztak. A független Erdély mellett voltak a szociáldemokraták: Jordáky Lajos, Pásztai Géza, Nagy Géza és mások. Erdély Magyarországhoz tartozásának eszméje mellett tett hitet Márton Áron püspök és az idősebb nemzedék. Erdély igazságos megoszlása mellett állt ki a többség, Dobai István, Varga László, Kertész Gábor zilahi ügyvéd, a per egyik vádlottja. Annak, hogy Erdély Romániánál maradjon, csak a kollaboránsok voltak a pártolói.- A perben a vádlottak bátran viselkedtek. Később másokat is letartóztattak és a Dobai-csoporthoz csatoltak, köztük volt László Dezső kolozsvári lelkész, akit azért vittek el, mert esélyes lett volna a közelgő püspökválasztás. A börtönben a per több elítéltje meghalt. Szekeres Nagy József éhen halt a börtönben, Dobai István és Varga László többször volt a halál szélén. Hét év után kikerültek a börtönből a per elítéltjei. Beszélni kell még az érmihályfalvi csoportról. Itt már nem volt kézzelfogható vádpont, mint a másik perben a memorandum. Ebben a perben halálos ítélet is született, Sas Kálmán érmihályfalvi lelkészt kivégezték. Ez a per az erdélyi magyarság megfélemlítését szolgálta. /Aniszi Kálmán: 1956 - Erdély. = Kapu (Budapest), okt., újraközölte: Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 29-30./

1999. november 3.

1948-ban Romániában is megkezdődött a tisztogatás a baloldal berkeiben is. Ahhoz, hogy a Magyar Népi Szövetségben is tisztogatást kezdjenek, szükség volt Kurkó Gyárfás és híveinek eltávolítására. Az MNSZ balos szárnya segédkezett a "népfrontiak" félreállításában. Kurkót már az 1947-es MNSZ-kongresszuson leváltották elnöki tisztségéből. December 10-én Kolozsvárott tartották a szövetség utolsó kongresszusát. Ezúttal végképp eltávolították a Kurkó köréhez tartozókat. 1949. novemberében letartóztatták a félreállított MNSZ-vezetőket, Kurkó Gyárfást, Balogh Edgárt, Méliusz Józsefet, Csőgör Lajost, Demeter Jánost. Ugyanakkor vettek őrizetbe néhány, az MNSZ-szel szemben álló magyar közéleti személyiséget, Szász Pált, az EMGE volt elnökét és Antal Dániel alelnököt is, illetve Korparich Edét, a Hangya Szövetkezet elnökét. 1950-ben folytatódott a sor a magyar szociáldemokraták legismertebbjeivel, Lakatos Istvánnal, Pásztai Gézával. Ezután Venczel József, Teleki Ádám, Bodor Bertalan kerültek sorra. Gondosan készítették elő a kirakatper minden mozzanatát. Elsőként a rendszer legfőbb ellenségének tekintett Márton Áron püspököt vették őrizetbe, őt követték az MNSZ-vezetők. A tervezett nagy perből végül kettő lett: a memorandisták és az autonomisták pere. A memorandista per fővádlottja Márton Áron püspök volt. Ide sorolták be Kurkó Gyárfást is, akinek semmi köze nem volt ahhoz a memorandumhoz, amelyet a püspök és köre megszerkesztett és bátran vállalt is. Balogh Edgárnak, Csőgör Lajosnak, Demeter Jánosnak és az időközben letartóztatott Jordáky Lajosnak azért kellett fizetniük, mert 1944 őszén létrehozták és működőképessé tették az észak-erdélyi autonómiát. /(gál): 50 éve történt. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 4./

2007. október 23.

1946-ban tüntettek először Erdélyben magyarok a kommunistákkal való együttműködés ellen. Azok ellen, akik az erdélyi magyarság nevében róla, de nélküle akartak dönteni. Majdnem tíz évvel ezután itt, Kolozsváron került sor az erdélyi magyar egyetemi ifjúság közös, 1956-hoz méltó összefogására, amelyet a kommunista diktatúra könyörtelenül megtorolt. Temesváron a magyar és román egyetemi ifjúság megmozdulása, a Szoboszlay-csoport mártíriummal végződött szervezkedése, a nagyváradi diákok csoportja, Székelyföld megannyi mártírja jelzi a megtorlást. Romániában az 1944–1947 közötti időszak fő jellemzője a „népi demokratikus” rendszer fokozatos bevezetése volt. A szovjet nyomásgyakorlással hatalomra juttatott, kommunisták által vezetett kormány, a párizsi békekonferencia lezárta (1947. február) előtt a kisebbségpolitikát illetőleg egy sor, a magyarság helyzetét lényegesen javító intézkedést is törvénybe iktatott. A romániai magyar kisebbség érdekképviseletét magára vállaló Magyar Népi Szövetség érdeme a magyar iskolahálózat, a Bolyai Tudományegyetem, az erdélyi magyar kultúregyesületek, a többségében magyar lakta településeken, a hivatalos intézmények keretében a magyar nyelvhasználat, a közigazgatási testületekben az arányos képviseltséget célzó törekvések, majd az 1946. évi választásokon a jelentős parlamenti képviselet biztosítása. Ennek ára is volt: a valós plurális politikai opció kizárása, a hatalom hivatalos kurzusának átvétele és kötelezővé tétele, valamint a „marosvásárhelyi nyilatkozatként” ismert, 1945. november 17-én a Magyar Népi Szövetség százas intézőbizottságával elfogadtatott állásfoglalás, amely a román állam keretében, az „igazi demokrácia” megvalósítása függvényének tekintette a kisebbség jövőjének biztosítását. Ezt a román hatóságok a párizsi békekonferencián is felhasználták. Ez az állásfoglalás a Magyar Népi Szövetség és az erdélyi magyarság jelentős része közötti törésvonal alapvető elemévé vált. Ennek a mélyülő szakadéknak a kifejezése volt az 1946. június 27–30. közötti, székelyudvarhelyi Magyar Népi Szövetség kongresszusa idején történt első tömeges tüntetés, amely a kommunista hatalommal való együttműködés elleni közösségi fellépést jelentette. A közművelődési intézmények (Erdélyi Múzeum-Egyesület, EMKE, Erdélyi Magyar Dalosszövetség), a hitel- és értékesítési szövetkezetek hálózata, de még az iskolahálózat is megsínylette az 1947 utáni fordulattal kiépülő proletárdiktatúrát. 1949-ben ugyanúgy áldozata lett a koncepciós kirakatpereknek Márton Áron püspök, Szász Pál, Korparich Ede, Nagy Géza, Pásztai Géza, a Magyar Népi Szövetség vezetőségéből Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár, a szociáldemokrata Lakatos István vagy Jordáky Lajos is. Az 1950-es évek nem csak a hagyományos erdélyi magyar kulturális, gazdasági intézményhálózat, hanem a Magyar Népi Szövetség (ön)feloszlatásának időszaka is. A kommunista hatalommal jött a nincstelenség, ínség, nyomor mellett a félelem, a meghurcolás, kényszerlakhely és bebörtönzés. Az 50-es évek első felében új elit jelent meg, amely a kommunista egypártrendszer keretei közt kereste az utat. Az 1952-es közigazgatási reform következtében létrehozott Magyar Autonóm Tartomány az új szovjet mintájú, „adminisztratív megoldás” következménye. Nem valós autonóm intézményről, hanem a szovjet közigazgatási rendszer mintájára létrejött testületről volt szó, amely az állami- és pártintézmények helyi, regionális szintű függvényeként működött. Központja Marosvásárhely lett, amelyet az erdélyi magyarság új, jól ellenőrizhető centrumává változtattak. 1947 után Bukarest, az 50-es években pedig Marosvásárhely lett a központi román kommunista hatalom által megtervezett kisebbségi intézmény és érdekképviseleti hálózatok regionális központja – Kolozsvár ellenében. Kulturális intézményeinek köszönhetően azonban Kolozsvár továbbra is fontos centrum maradt az erdélyi magyarok számára. Elkezdődött a magyar kultúrintézmények „átvándorlása” Marosvásárhelyre. A sort az Utunk kezdte, a Romániai Magyar Írószövetség központi lapja, majd követte a Színművészeti Intézet 1954-ben. Az 1953–1954-es tanévben megszűnt a kolozsvári Mechanika Intézet magyar oktatási részleg. A következő évben a Mezőgazdasági Főiskolára való felvételin már nem hirdettek meg magyar tannyelvű helyeket. A tiltakozó levelek miatt az 1956–1957-es egyetemi tanév kezdetén újból lehetett felvételizni magyar nyelven ezekre a szakokra. A Román Munkáspártnak 1956. július 15-én kiadott határozata a vegyes (román–magyar) oktatási egységek és vonalak bevezetését célozta. 1956. október 24-én, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem bölcsészkari diákszervezete az új statútumot és program-tervezetet előkészítő bizottság tagjai kérték a diákszervezet tényleges függetlenségének alapszabályzatba iktatását. 1956. november 1-jén Dávid Gyula tanársegéd vezetésével a bölcsészkar hallgatói felkeresték a Házsongárdban eltemetett jeles magyar irodalmi személyiségek sírjait. November 12-én Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György, Kelemen Kálmán, valamint a csoportjukhoz időközben csatlakozott Gyöngyösi Gábor, Bartis Ferenc, Páskándi Géza, Zalányi Ágota bemutatták a Diákszövetség vezetősége előtt az általuk elkészített programtervezetet, s egy perc néma csenddel adóztak a magyarországi áldozatok emlékének. 1956. november 18-án következtek a letartóztatások. 1957 tavaszáig egymást követő több hullámban letartóztatták, elítélték, majd munkatáborokba, börtönökbe zárták mindazokat, akik 1956 folyamán kifejezték elégedetlenségüket, vagy csupán méltó módon szóltak. /Lönhárt Tamás: Tiltakozás és közösségi összefogás. 1946-ban és 1956-ban Erdélyben. Az erdélyi magyarság a kommunista rendszer első évtizedében. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 22./

2008. június 14.

Puskás Attila kiadta édesapja, Puskás Lajos 1947-es börtönnaplóját a vele együtt raboskodó magyarok névsorával, és szekus-dossziéjának néhány válogatott darabjával. /Puskás Lajos: Más jövőt álmodtam. Napló, dokumentumok. Szerkesztette és magyarázó jegyzetekkel ellátta Puskás Attila. Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2008./ Az 1982 tavaszán elhunyt Puskás Lajos tanárra sokan emlékeznek Kolozsváron: többek között volt diákjai is. A harmincas évek végén a Magyar Népközösség keretében, majd 1940–1944 között a Tizes Szervezet élén végzett szociális és családvédelmi munkát. A Sziguranca már 1944 őszétől figyelte, internálták, szabadulása után pedig a „Legfelsőbb Tisztogató Bizottság” úgy döntött, hogy „semminemű vezető állami állást nem vállalhat”. 1947. május 5-én újból elhurcolták. A naplófeljegyzéseket olvasva, Dávid Gyula összehasonlíthatta az 1947-es és az 1956 utáni börtönt, 1956 után ugyanis ő került börtönbe. 1947-ben még rendszeresen kaphatnak csomagot hozzátartozóiktól, az internáltak maguk főzhették meg ebédjüket, a csomagban kaphattak olvasnivalót is. Az internáltak nap közben felkereshették egymást, sőt az akkor még meglevő kápolnában felváltva tartottak misét-istentiszteletet az ortodoxok, római katolikusok ér protestánsok. Ha pedig konfliktusba kerültek a börtön vezetőségével, az esetet a rabokból alakult „komité” tárgyalta meg a börtönparancsnokkal. Szabad idejükben előadásokat hallgattak. Idilli élet? Aki úgy gondolja, megpróbálhatja, írta Dávid Gyula. A Puskás Lajos által feljegyzett névsor, fontos dokumentum. Köztük volt Kakassy Endre író, műfordító, Koncz Rudolf kolozsvári, Kovács Károly zilahi és Elekes Viktor nagyenyedi református. kollégiumi tanár, Lévai Lajos és Haáz F. Rezső tanárok a székelyudvarhelyi ref. kollégiumból, Hadnagy János, a híres zetelaki plébános, Pásztai Géza szociáldemokrata politikus, Kiss Bertalan szatmári, Sass Kálmán érmihályfalvi ref. lelkész. Összesen 146 magyar értelmiségi, akiket a „demokrácia ellenségei”-ként, ítélet nélkül tartottak fogva 1947-ben Szamosújváron. Puskás Lajost szabadulása után állandóan megfigyelték, ezt mutatják a besúgói jelentések közölt válogatott dokumentumai. Fiát, Puskás Attilát 1958-ban húsz évre ítélték, 1964-es szabadulása után őt is a megfigyelték. /Dávid Gyula: Így éltünk Szamosújváron. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./


lapozás: 1-5




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998