udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 6 találat lapozás: 1-6
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Paál Árpád

2001. október 16.

Nyolc egykori udvarhelyszéki országgyűlési képviselő portréját és életútját tartalmazza az a kiadvány, amely nemrég jelent meg az SZ-Madisz és az Udvarhelyszéki RMDSZ kiadásában, Fecső Zoltán történészhallgató szerkesztésében, összesen száz példányban. Wesselényi Miklós, Orbán Balázs, Pállfy János, Ugron Gábor, Tibád Antal, Daniel Gábor, Balogh Artúr, Paál Árpád mind olyan személyek, akiknek életéről, munkásságáról egy-két kivétellel keveset tud az utókor. Fecső Zoltán elmondása szerint rengeteg levéltári anyagot kellett feldolgozni ahhoz, hogy az életrajzi adatok hitelesek legyenek. Az arcképeket eredeti fényképek után Biró Gábor festőművész készítette. /K. Z.: Országgyűlési képviselők arcképei. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), okt. 16./

2002. június 20.

A Kiáltó Szó című röpiratot 1920 végén tette közzé Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István. Azóta nagyon sok változás történt, csak Erdélyben–Romániában nem változott semmi. A "Kiáltó Szó"-ban megfogalmazottak, 81 és fél esztendő távlatából időszerűek. 1920-ban az emigrálási hullámsorozat késztette Kósékat a Kiáltó Szó megírására. Most újfent a kivándorlás, a menekülés tapasztalható, mégpedig tömegméretekben, mert a kisebbségi sorban élő magyarság ma is a 80 évvel ezelőtti állapotokkal szembesül. Ma is a nagy-román álom uralja a többségi politikai elit törekvését: a magyar kisebbséget háttérbe szorítani, jogait megnyirbálni, életlehetőségeit behatárolni. "Ezért akadályozzák az iskolaügy demokratizálását, ezért nem hajlandók önálló állami magyar egyetemet biztosítani, ezért háborognak a közigazgatás kétnyelvűsége ellen, ezért nem hajlandók lemondani a nemzeti állam alkotmányosságáról stb." – állapította meg írásában Bitay Ödön. Az RMDSZ listáin a hatalomba bekerült magyar politikusok pedig olykor csak éppen jogvédelemmel és érdekképviselettel nem foglalkoznak, hanem a maguk pecsenyéjével törődnek. /Bitay Ödön: A "Kiáltó Szó" időszerűsége. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 20./

2002. augusztus 26.

Huszonöt éve, 1977. aug. 25-én halt meg Kós Károly építész, grafikus, író, könyvkiadó, politikus.Kós Károly 1883. dec. 16-án született Temesváron. Nagyszebenben, Kolozsváron és a budapesti Műegyetemen végezte építészmérnöki. Még nem volt 30 éves, amikor a főváros őt és társát, Zrumeczky Dezsőt bízta meg az új állatkert pavilonjainak megtervezésével. 1910-ben építette sztánai házát, a híres Varjúvárat, és megírta A régi Kalotaszeg című könyvét. 1911-től adta ki Kalotaszeg című folyóiratát, és megtervezte a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot. 1919 tavaszán megszervezte a Kalotaszegi Köztársaságot, amelynek címert, zászlót, pénzt és bélyeget tervezett. Tervezett templomokat, lakóházakat, restaurált középkori építményeket. Kós Károlyt a transzszilvanizmus atyjának szokták nevezni, munkásságának központjában a szülőföld értékeinek megbecsülése, a hagyományok továbbvitele, a kor kihívásainak megválaszolása állt. Főbb épületei: Budapesten a Városmajor utcai iskola (Györgyi Dénessel), az óbudai református parókia (Zrumeczky Dezsővel), a zebegényi templom (Jánszky Bélával), a sepsiszentgyörgyi Leánygimnázium és Székely Nemzeti Múzeum, Kolozsvárt a Műcsarnok, a Monostori úti református templom. Ő tervezte a kispesti Wekerle-telepet és két épületét a Főtéren, s számos értékes tanulmányt tett közzé a magyar művészetről. Jelentős szerepet vállalt az erdélyi magyar politikai élet megszervezésében. Paál Árpáddal és Zágoni Árpáddal röpiratokat adott ki Kiáltó szó címmel, részt vett a Magyar Néppárt és a Magyar Szövetség megalakításában, s szerkesztette Benedek Elek Vasárnap című politikai lapját. Sztánai nyomdájában elkészítette Erdély kövei és Attila királról ének című műveit, amelyeket maga illusztrált. 1924-ben alapította meg az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadót, ott volt 1926-ban az Erdélyi Helikon magalapításánál, 1931-44 között ő szerkesztette a folyóiratot. Regényeinek tárgyát legtöbbször Erdély múltjából merítette, művei nagyban hozzájárultak a romániai magyarság nemzeti tudatának kialakításához. Első regénye, A Varjú nemzetség (1925) a Bethlen Gábor halála utáni kort, Az országépítő (1934) Szent István tragédiáját idézte fel. Budai Nagy Antal című drámája (1936) az 1437-es felkelés vezetőjének tragikus sorsát ábrázolta. 1940-44 között mezőgazdasági építészetet tanított Kolozsvárt. 1944-ben sztánai otthonát kifosztották, kéziratait elpusztították, Kolozsvárra kellett menekülnie. 1945-ben a Magyar Népi Szövetség vezetőségi tagja, a Romániai Magyar Képzőművész Szövetség elnöke, 1946-ban képviselő lett, 1952-től nyugdíjasként főleg irodalommal foglalkozott. 1937-65 között a református egyházmegye főgondnoka. Kolozsvári otthona 1977-ben bekövetkezett haláláig az erdélyi magyar szellemi élet egyik központja volt. /25 éve halt meg Kós Károly. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./

2003. október 18.

Tíz évfolyamot ért meg, s 1933-tól 1944-ig tanárok, tanítók, nevelők és más értelmiségiek lapja, az Erdélyi Iskola című folyóirat. Szerkesztői György Lajos nyelvész, illetve Márton Áron kolozsvári pap, egyetemi lelkész, majd gyulafehérvári püspök. Az Erdélyi Iskolát bemutató kötetet Ozsváth Judit szerkesztette és a csíkszeredai Státus Kiadó adta közre. Ez a válogatás a korabeli erdélyi szellemi elit katolikus részének "fotográfiája" is. "Akik őrhelyen állanak, éber figyelésre és megsokszorozott munkára vannak kötelezve", hirdette Márton Áron. A kötet első része tanulmány az Erdélyi Iskola kor- és szellemtörténeti beágyazottságáról, a második rész a tíz évfolyam antológiája (néhány kiemelt szerző: Paál Árpád, Márton Áron, Sándor Imre, Sulyok István, Bálint Sándor, Blédy Géza, Venczel József, Domokos Pál Péter, Kelemen Béla, Dávid László, Heszke Béla, Boga Alajos, Pintér Jenő), a harmadik rész pedig az Erdélyi Iskola több bibliográfiai szempont szerint is rendezett repertóriuma. A jól ismert történész, Vincze Gábor vállalta a lektori teendőket. /Jakabffy Tamás: Könyv az Erdélyi Iskoláról. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 18./

2003. november 29.

A Kolozsváron összesereglett Kelet-Magyarországnak "különböző vallású és fajú népei" a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján kijelentették: Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni, s az egységes és csonkíthatatlan Magyarország keretén belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot. Kijelentette továbbá a nagygyűlés, hogy az erdélyi magyarság és székelység teljes jogosultságú önkormányzati szervének és képviselőjének elismeri a Kolozsvárt 1918. december 17-én egyesült erdélyi magyar-székely Nemzeti Tanácsot, illetve annak 1918. december 18-án megalakult választott központi Kormányzótanácsot (Ellenzék, 1918. december 20.). Két nappal később, december 24-én a román királyi csapatok megszállták Kolozsvárt, ahol dr. Haller Gusztáv polgármester fogadta őket. Kolozsvár megszállását követően Neculcea tábornok kilenc pontot tartalmazó rendeletet tett közzé: minden hivatal mellé tiszteket rendelt, a fegyvereket három nap alatt be kellett szolgáltatni, estétől hajnalig tilos volt az utcán járni, háromnál többen nappal sem járhattak együtt, a színházak folytathatták működésüket, továbbá Budapest felé utazni csak katonai engedéllyel lehetett, minden sajtótermék cenzúra alá esett, a sorozásra vonatkozó híreket alaptalanoknak tekintették, akik nem rendelkeztek Kolozsváron állandó lakhellyel, három nap alatt kötelesek voltak elhagyni a várost (Erdélyi Magyar Évkönyv 1918-1929, I. évf., Kolozsvár, 1930). Erdély fővárosának megszállása után a szövetséges hatalmak gyakorlatilag egész Erdélyt a román hadsereg kezére adták. 1919. január 8-án a szász népszervezet bővített központi választmánya Medgyesen kimondta a Romániával való egyesülést: "a határozat fontosságának teljes tudatában a szász nép a mai naptól kezdve a román birodalom tagjának tekinti magát, fiait és leányait a román állam polgárainak. Kéri Istent, hogy vezesse jóra és adja áldását ehhez a felelősségteljes lépéshez, melyet megtenni kötelességüknek érezték". (Erdélyi Magyar Évkönyv 1918-1929. I. évf., Kolozsvár, 1930.) A gyenge szótöbbséggel hozott határozat azonban hamarosan válságba sodorta az erdélyi szászokat, amelynek legnagyobb társadalmi egyesülete emlékiratban tiltakozott Erdély elszakítása ellen, leszögezvén, hogy a szász nép túlnyomó többsége nem azonosítja magát a medgyesi határozattal, és Erdélyt továbbra is Magyarországhoz tartozónak tekinti (Mikó Imre: Huszonkét év. Bp., 1941). A tenniakarók a Wilson-féle önrendelkezés elv alapján köztársaságokat alapítottak: Udvarhely megyében a volt alispán, dr. Paál Árpád vezetésével, Kalotaszegen pedig Kós Károly író, építész irányításával alakultak köztársaságok (Sas Péter: Az erdélyi magyarság politikai szervezkedése. Kézirat). Ugyanakkor 1919. január 14-én dr. Grandpierre Emil főispán, dr. Papp József ügyvédi kamarai elnök, dr. Menyhárt Gáspár egyetemi tanár, dr. Kertész Jenő ügyvéd, br. Jósika János birtokos és Jordáky Lajos nyomdász Nagyszebenbe utaztak, hogy tárgyalásokat folytassanak a román Kormányzótanáccsal. Azt javasolták Maniunak: a közigazgatás Erdély magyar területein legyen magyar, a románokon román, a vegyeseken vegyes, a tisztviselőktől pedig ne követeljenek esküt, hanem elégedjenek meg fogadalommal. A tanács azonban hallani sem akart a kezdeményezésről, és amikor a javaslattevők visszatértek Kolozsvárra, Apáthy Istvánt már börtönben találták (Mikó Imre: Huszonkét év. Bp., 1941).

2009. december 3.

Erdély Romániához csatolása és Nagy-Románia megalakulása 1918 és 1920 között megbénította az erdélyi magyarság közéletét. Az éledezés 1921 körül kezdődött, azután a nemzeti (kisebbségi) autonómia és az államok konföderációja lett az a két legfontosabb törekvés, amit a romániai magyarság el akart érni. Száraz György munkája Erdély múltjáról, jelenidőben címmel jelent meg a nyolcvanas években. Könyvében megpróbált képet kialakítani a román-magyar viszonyról. Művében számos idézet szerepel arról, hogyan fogadták Trianont és a román Egyesítést a kortársak: magyarok, németek és románok. Botlik József Erdély tíz tételben (1918-1940) című munkája 1988-ban szintén összegzést készített, ugyanígy az Erdély rövid története /Budapest, 1989/ című kötet. Paál Árpád, a kolozsvári Napkelet főszerkesztője például így írt lapjában 1921-ben: „A magyar népkisebbségeknek mindenütt olyan önálló nemzettestekké kell válniok, melyek szervesen beilleszkednek az utódállamok közéletébe. ” Paál hozzátette: „A törzsmagyarságot is, az összes környező államokat is a történelem sodra hajtja az egyedül lehetséges kibontakozás irányába, a népek testvériségének államszövetségi intézményesítése felé. ” 1921. január 23-án Kolozsváron jelent meg Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István híres röpirata, a Kiáltó szó Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyarságához. Ebben olvasható: „Fölébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat. Számba kell venni erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni... Kiáltok! Neked: Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros ezeresztendős magyarsága: Ébredj kétesztendős álmodból, szemedet nyisd ki, nézz széjjel és állj az új életben tusakodni akarók közé. A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból. (…) Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. ”1919. szeptember 6-án Temesváron a romániai németek képviselői gyűltek össze. Megfogalmazták: „Alkotmány alkotandó, amely örök időkre biztosítja a romániai németség jogát arra, hogy politikailag mint egységes nemzet szervezze magát, s ennek alapján követhesse nemzeti, kulturális és gazdasági törekvéseit. ” Az erdélyi szászok már 1919. január 8-án a Szász Nemzeti Tanács medgyesi gyűlésén kijelentették, hogy „Erdély szász népe is nemzeti jövője garantálását remélve, állást foglal Erdély és Románia egyesülése mellett”. A román politikus, Iuliu Maniu biztosította őket „a szorgalmas szász nép nemzeti jogainak védelméről és tiszteletben tartásáról”. Az erdélyi románok nem voltak kezdetben egységesek Erdély kormányzásával kapcsolatban, az észak-erdélyi görög-katolikus románok voltak bizalmatlanok a regáti politikusokkal szemben. Az Erdély rövid története című könyv összefoglalta a Trianon utáni helyzetet: „A román nyelv uralkodóvá tételét minden eszközzel szorgalmazták. A hely- és utcaneveket a magyar többségű helyeken sem lehetett magyarul kiírni, sőt időnként a magyar nyelvű publikációkban sem, a kétnyelvű cégtáblákat megadóztatták, végül megszüntették. A bíróságokon 1921-től románul tárgyalták az ügyeket, románul nem tudó ügyfelek tolmács útján beszélhettek. Minden hatósági beadványt az állam nyelvén kellett megfogalmazni. A nyilvános helyeken megjelentek a feliratok: Csak románul szabad beszélni. ” hvg. hu /Kisebbségek Nagy-Romániában: kiáltottak, de hova? = Reggeli Újság (Nagyvárad), dec. 3./


lapozás: 1-6




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998