udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 5 találat lapozás: 1-5
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Pintér Lajos

2005. április 22.

Életének 95. évében Bukarestben elhunyt Pintér Lajos újságíró, zenetörténész /Arad, 1910. jan. 18. – Bukarest, 2005. ápr. 20./. 1929-ben Aradon, az Erdélyi Hírlapnál kezdte el újságírói pályafutását. A háború után Bukarestbe költözött, 1949-től a Romániai Magyar Szó, az Előre, majd 1972-től nyugdíjazásáig az Új Élet szerkesztője, zenekritikusa, a román rádió magyar adásának külső munkatársa volt. Fáradhatatlanul végezte művelődéstörténeti kutatásait, különösen a zene területén. Tevékenységét tükrözik a Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán romániai, illetve George Enescu magyarországi és erdélyi kapcsolatait bemutató könyvei, valamint számos aradi vonatkozású sajtótörténeti tanulmánya. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 22./

2005. április 28.

Néhány éve augusztus 1-jén ünnepelik az Aradi Magyar Sajtó Napját, hiszen 1861. augusztus 1-jén jelent meg az első hosszú életű újság Aradon, az Alföld. Nem kevésbé fontos azonban egy majd száz évvel később napvilágot látott lap, amely 1940 és 1945 közötti anyanyelvi sajtócsendet tört meg. A dél-erdélyi magyar lapokat ugyanis a bécsi döntés után beszüntették. Még dúlt a háború, amikor a romániai magyarság képviseletében fellépő Magyar Népi Szövetség kezdeményezésére sikerült kiharcolni egy magyar újság megjelentetését. A Jövő első száma 60 évvel ezelőtt, 1945. április 28-án került ki a nyomdából. Fejléce azt hirdette, hogy független, demokrata napilap. Függetlensége azonban megkérdőjelezhető volt, hiszen az MNSZ erőteljes befolyása alatt állt. Felelős szerkesztője is az egykori illegalista, népi szövetségi vezető, Palásti József volt, aki a két világháború közötti polgári újságírás legjobb erőit gyűjtötte a lap köré. A Jövő első munkatársai közé tartozott Ádám Elek, Bérczi György, Károly Sándor, Korda István, Messer Sándor, Molnár Tibor, Pintér Lajos, Schauer Soós Aladár, Szomory Oszkár. (Közülük idén április 20-án 95 éves korában hunyt el Pintér Lajos.) A 2. lapszám a Jövő sikere címmel jelezte: “Magyarul írni nemcsak jog, de kötelesség is. Súlyos és szép kötelezettségeket ró erre a lapra az, hogy Aradon magyar nyelven szólaltatja meg a haladó, korszerű eszmék törekvéseinek, célkitűzéseinek, harcának hangját”. A Jövő első száma 2500 példányban jelent meg, év végére elérte a négyezres példányszámot, s évről évre növelte olvasótáborát. Az 1948–1949-es években az erősödő politikai nyomás hatására a polgári zsurnalisztika több kiválósága kikerült a szerkesztőségből, végül 1949 nyarán az RMP megyei bizottsága politikai és gazdasági céljainak rendelte alá a lapot, 1950 végétől Vörös Lobogó lett a lap címe. /Puskel Péter: Elődünk, a Jövő. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 28./

2007. március 3.

Utolsó könyvét már nem vehette kezébe Sütő András, a Létvégi hajrában című szövegösszeállítás halála után, nemrég jelent meg Debrecenben a Kossuth Egyetemi Kiadó gondozásában. (Szerkesztette, a jegyzeteket írta Ablonczy László és Cs. Nagy Ibolya.) A vaskos kötetben olvasható esszék, interjúk, születésnapi köszöntők, laudációk, levelek döntő többségükben az utóbbi években keletkeztek, mikor a testet-szellemet bénító gyilkos betegség nagyobb vállalkozásba való bocsátkozást immáron nem engedélyeztek Sütő András számára. A Létvégi hajrában darabjai Sütő András mindig eleven szellemi érdeklődésének, tájékozódásának dokumentumai. Újból meg újból figyelmeztetett a feledhetetlen szülőföld, a létükben s anyanyelvükben olyannyira fenyegetett mezőségi magyar szórványok gondjaira. Hittel vallotta, hogy mifelénk, ezeken a tájakon az íróembernek nagy hagyományokban gyökerező erkölcsi kötelezettsége a közügyek teherviselése tollal és szóval, azonosulással idézvén Németh Lászlót: ,,Nem akarok csak művész lenni. Egy író, aki csak szép: szajha. ” 2002-ben mondta Sütő egy interjúban: ,,Az írástudó nem fordíthatja el fejét a saját népétől. Ez itt olyan világ, amelyben író, költő, színész, művész maga is felelős azért, hogy olvasóinak, közönségének tömege megmarad-e, vagy megsemmisül a történelem olvasztókemencéiben. Ez itt olyan világ, amelyben vissza kell szereznünk mindazt, amit 80 év alatt elvettek tőlünk. Ez itt olyan világ, amelyben először közösségileg kell átvészelnünk a viharos időket, hogy azután majd jobban őrizhessük az individuum szentségét is. ” Sütő András soha nem rejtette véka alá eszményeit, néphez-nemzethez való szoros kötődését. A kötetben a szóban forgó nevekkel érzékeltethető Sütő András írói műhelyének légköre. A recenzens, Nagy Pál sorolta a könyvből: Illyés Gyula, Czine Mihály, Kemény János, Bözödi György, Horváth István, Nagy Gáspár, Csoóri Sándor, Fekete Gyula, Görömbei András, Beke György, Domokos Géza, Farkas Árpád, Sára Sándor, Romsics Ignác, Szekér Endre, Pintér Lajos, Sylvester Lajos, Magyari Lajos, Bogdán László többek között, de Antall József is. 2002-ben, a 75. születésnapja alkalmával rendezett soproni ünnepségen többek között így szólt a jelenlévőkhöz Sütő András: ,,Azzal vigasztalom magam, hogy az erdélyi magyarság eszméletében én is őrző lehettem a strázsán. ” /Nagy Pál: Aki őrző lehetett a strázsán (Olvasólámpa). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 3./

2007. október 20.

Az 1978-ban Temesváron elhunyt neves magyar költő első versei 1906-ban jelentek meg, barátja volt Ady Endrének, megjárta az első világháború tűzvonalait, levelezett a magyar és világirodalom élő klasszikusaival, egyéb nagy emberekkel. Család híján egyedül élt otthonában. Temetésén váratlanul mégis megjelent egy müncheni fiatalember; németül közölte, hogy ő az egyedüli vér szerinti leszármazott. A lényeg azonban csak ezután következett: bejelentette, hogy igényt tart a megboldogult rokon házára és minden ingóságára. Kiderült, hogy a „nagybácsi” egyetlen sorát sem olvasta. Megkapta a házkulcsot. Jött a váratlan fordulat: a szomszédok kétségbeesetten telefonáltak szerkesztőségekbe, hogy napszámosok zsákokban hordják szemétre a dolgozószoba polcainak, fiókjainak tartalmát, főképpen testes papírkötegeket. Irodalmi mentőosztag az utolsó pillanatban érkezett a helyszínre, hogy megtudja: a német örökös egy betűt sem ért a kéziratokból, levelekből, a szobát fel akarja szabadítani, hogy az egész lakással együtt eladja. Szerencsére örömmel egyezett bele, hogy a kihordott „szemetet” írókból szervezett bizottság biztonságba helyezze. Így menekült meg a pusztulástól a romániai magyar irodalom számára felbecsülhetetlen értékű dokumentumanyag. A cikkben nem szerepel a neve, Franyó Zoltánról van szó. Pintér Lajos /Arad, 1910. jan. 18. – Bukarest, 2005. ápr. 20./ újságíró, a magyar és román zenetörténet kutatója, több monográfia szerzője két évvel ezelőtt, 95 éves korában hunyt el bukaresti lakásán. Magányosan élt. Egyetlen rokona, a szintén Bukarestben élő unokahúga, Szabóné Pintér Diána és férje látogatta rendszeresen, segítette élelemmel, anyagiakkal. Halála után ők örökölték minden ingóságát, beleértve megsárgult aradi újságokat, folyóiratokat, nagy zeneszerzők leveleit, dedikált fényképeit, háborús emlékeket, a családi irattárat stb. Szabóék meggazdagodhattak volna, ha mindezt régiséggyűjtőknek, antikváriumoknak eladják. Értelmiségiek lévén, tisztában voltak a hagyaték felbecsülhetetlen eszmei értékével, ezért szokatlan nagylelkűségről tettek tanúbizonyságot: az anyagot a bukaresti magyar közösségnek ajándékozzák. A Pintér Lajos-hagyaték így került a Viilor úti református egyházközség dokumentációs részlegének tulajdonába, ahol azóta is bárki számára hozzáférhető. Régi, úri hagyomány folytatói, például gróf Kemény József és gróf Kemény Sámuel 1841-ben aranyosgerendi birtokuk kézirat- és ásványgyűjteményét a Kolozsváron szerveződő erdélyi múzeumnak ajándékozták, mire példájukat követték Csík-, Udvarhely- és Marosszék közismert személyiségei is. A szép hagyomány folytatódott 1862-ben, amikor gróf Mikó Imre, Erdély főembere 800 régi könyvet ajándékozott egykori iskolájának, a nagyenyedi Bethlen Kollégiumnak. Úgyszintén, gróf Teleki Sámuel önzetlen gesztusának köszönhető a ma is nevét viselő marosvásárhelyi Téka, Batthyány Ignác püspöknek a gyulafehérvári csillagvizsgáló és érseki könyvtár. A legfrissebb példa: Molnár Attila dokumentumfilmes, Tekerőpatak szülöttje (1975), édesapjával, Molnár Jánossal és Ádám Gyula csíkszeredai fotóművésszel együtt tervezi az Erdélyi Fotográfiai Múzeum megalapítását. Céljuk összegyűjteni a családok birtokában lappangó régi fényképeket. /Barabás István: Mentsük múltunkat! = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 20./

2008. június 21.

1958 áprilisában indult el útjára, de csupán a következő esztendő szeptemberéig látott napvilágot szülőhelyén, Marosvásárhelyt, havonként, a Művészet, ezzel az alcímmel: Színház, zene, képzőművészet, film. A beharangozó vezércikket a kinevezett főszerkesztő, Sütő András írta. A szerkesztőbizottságban ott volt Abodi Nagy Béla festőművész, Jagamas János zenetudós, Kovács György színművész és Tompa Miklós rendező-színigazgató. A színházi rovat vezetője jó ideig az a báró Kemény János volt, akit Sütő a mészégető kemencék mellől hozott be a szerkesztőségbe. A színház állt a lap érdeklődésének középpontjában. A Művészet munkatársai közé tartoztak azoknak az éveknek a legjobb tollú színházi, képzőművészeti, zenei kritikusai: Jánosházy György, Deák Tamás, Földes László, Oláh Tibor, Lőrinczi László, Páll Árpád, Halász Anna, Banner Zoltán, Lukácsy András, Ditrói Ervin, Gazda József és Pintér Lajos. Működött a cenzúra, kötelező volt a romániai és a szovjet „vívmányok” állandó népszerűsítése. Azután jött az átmeneti engedmények visszavonása, a Művészet felsőbb parancsra egyik napról riportlappá alakult át – Új Élet címen, így jelent meg – most már kéthetenként – egészen 1989 decemberéig, majd a kilencvenes években Erdélyi Figyelő címmel fejezte be pályafutását. (Nagy Pál: Volt akkor egy Művészet. Hitel /Budapest/, 2008. június). /B. D. : Egy kérészéletű folyóiratról. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 21./


lapozás: 1-5




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998