udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 17 találat lapozás: 1-17
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Puskás Lajos

1995. július 7.

Kolozsváron évszázadokig működött a tizedrendszer, mint a század szervezeti egysége, erről már 1564-ből vannak feljegyzések. Puskás Lajos kolozsvári latintanár 1939-ben kezdte megszervezni a tizedesintézményt, ehhez 1940-ben már 11 ezer családfő tartozott. 1941-ben megalakult a "Kolozsvári Tizes Szervezet", dr. Keledy Tibor akkori polgármester megbízásokat adott a "tizedesek" számára. Puskás Lajos könyvet adott ki erről, összefoglalva a tizedes feladatait: a múlt őrzése, szolgálat, a magyar család segítése. 1945 után félreállították, 1947. máj. 2-án elhurcolták a szamosújvári börtönbe, ahonnan 1947 októberében szabadult. Puskás Lajos ezután a gyulafehérvári Batthyaneum Könyvtárban dolgozott. Fiait, Attilát és Csabát bebörtönözték, 20, illetve 18 évre ítélték őket, de hamarabb szabadultak. Puskás Lajos 1982. ápr. 9-én halt meg. /Magyarország, júl. 9./

2002. november 4.

Puskás Attila /Kolozsvár/ hozzászólt Nagy Károlynak és Nagy Istvánnak a Romániai Magyar Szóban folytatásokban közölt visszaemlékezéseihez. Puskás Attila apja, Puskás Lajos tanár a két világháború között ugyanolyan meghatározó személyisége volt Kolozsvárnak, mint Nagy István, de polgári oldalról. Nagy István elkötelezett kommunista volt - mindvégig, csalódásai ellenére is. Nagy Károly leszögezte: "Csakis és kizárólag azt írom meg, amit tényként ismerek.". Puskás Attila épen ezt kérte számon. Kolozsvár október 11-i "felszabadításáról" (megszállásáról) így ír: "A szovjet járőrök próbálták megakadályozni a fosztogatását..." Puskás Lajos naplója szerint: "...a szovjet parancsnokság október 17-én felnyittatta a széfeket, s minden ott talált értéket elvitt..." Nagy Károly szerint a szovjet városparancsnok a város életének az újraindítását követelte. Puskás Lajos naplója szerint: "Maga a T.SZ. (Tizes Szervezet. P.A. megj.) a szovjet katonai hatóságoknál mint "kémszervezet" lett feljelentve... Okt. 17-én értem jött egy patrula és elvitt a főtéri Erdélyi Bank emeletén lévő szovjet parancsnokságra... Végül is a parancsnok nagyon barátságosan elengedett azzal, hogy érdekes és jó munkát végeztünk... s még további jó munkát kívántak (t.i. a Tizes Szervezet aktivistái a háborús években. P.A. megj.)". A T.Sz. politikamentes magyar szervezet volt, azzal a céllal, hogy a nehéz háborús időkben segítse Kolozsvár közigazgatását. Magyar szervezet volt, de bizonyítható módon segítette a szegény zsidó és román kolozsváriakat is, amit annak idején nem "díjaztak"! Nagy István a Réz Mihályék kóstolója című regényében teljesen igazságtalanul és félretájékoztatva állítja be a képbe a "tizedes" alakját. Kitessékelésük a T.Sz.-ből annyira "távhatású" volt, hogy bár apám is aláírója volt az elítélt kommunisták börtönből való kiengedése folyamodványnak és a Békepártnak aktív tagja, nyugtot soha nem hagyott neki, újságcikkben és - befolyásánál fogva - a tanügyi hatóságoknál, míg élt addig üldözte N.I. apámat "reakciósként, revizionistaként". Nagy Istvánnak sikerült börtönbe juttatnia 1947-ben, több magyar polgári személlyel együtt Puskás édesapját is. Nem igaz, hogy a székely hadosztály kisebbik része beolvadt a magyar vörös hadseregbe. Valójában a székely hadosztály állandó harcokban - hátba támadva a magyar vörös hadseregtől is! - Dunántúlig visszavonulva harcolt. Az 1956-os év forradalmat illetően Nagy Károly beismerte, hogy akkor a hivatalos kommunista verziót elfogadta, s helyeselte a szovjet beavatkozását. Puskás Attilát 20 évre ítélték 1956-ért. - Az igaz az, hogy "...a marxista magyar értelmiség itt Erdélyben elárulta a népét." Majd: "...az vesse rájuk az első követ, aki nálunk többet tett." Nagy Károlynak ehhez a megállapításához Puskás Attila hozzáfűzte: ne felejtsék el azokat a magyar tanárokat, papokat, földműveseket, diákokat, iparosokat, akik sokkal, de sokkal többet tettek, mint a "marxisták", azokat, akiket kivégeztek, akik sok éves börtönt szenvedtek, hogy 1989 megvalósulhasson. /Puskás Attila: A "tények és tettek" bal fele. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 4./

2005. február 21.

Kolozsvár és Eger városát összeköti az is, hogy Eger olyan több évszázados közösségi hagyományt élesztett újjá, amelyet még csak Kolozsvárnak sikerült az 1940-es években, egyébként a magyar nyelvterület java részén már a 19. században feledésbe merült. A városi hatóság és a lakosság között élő kapcsolatot tartó egri fertálymesterségről, illetve a kolozsvári tizedességről van szó. Egerben maradt fenn a legtovább, 1950-ig az a korábban szinte minden magyar településen létezett fertálymesteri rendszer, amelyet máshol és a középkorban mindenütt tizedes (latinul: decurio) néven ismertek. A tizedesek több magyar városban, így Kolozsváron, Szatmárnémetiben vagy Nagyváradon is, tíz egység (család, ház, utca stb.) élén álltak, és hírvivőkül szolgáltak a helyhatóság és a lakosság között. Kolozsváron mindvégig tizedeseknek nevezték őket, másutt, például Egerben is egy-egy negyed élén a fertálymester állt. A tizedes tisztséget hivatalosan az 1848-as forradalom során megszüntették, de egyfajta helyi közösséget átfogó szerveződésként több helyen is fennmaradt. Kolozsváron 1940–44 között felélesztették, és jól működött. Egerben ennek újjászervezésére 1995–96-ban került sor. A kolozsvári tizedesekről Nagy Mihály kolozsvári történész, az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatója tartott előadást. Balló Áron, a Szabadság főszerkesztője arról beszélt, hogy miként élesztették fel Puskás Lajos volt cserkészparancsnokkal az élen a Tízes Szervezetet 1940-ben, hogy átfogta a város egész magyar lakosságát. Ez a szervezet, ha kellett, gyorssegélyt osztott a rászorulóknak, magyar orvosokat és ügyvédeket állított szolgálatba, ruhára gyűjtött a honvédségnek, árvákat helyezett el gyermektelen nőknél. /B. Á.: A közösségszervezés eltanulható. Kolozsvári tizedesek és egri fertálymesterek példamutatása. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 21./

2005. december 21.

Domokos Pál Péter a gyergyóalfalvi emberek tudatában úgy él, mint az igaz szó és a szeretet nagy mestere. Mindössze három évet élt és tevékenykedett Gyergyóalfaluban (1933–1936 között), de ez az idő elég volt ahhoz, hogy tanár és tanítvány, a mester és a közösség összeforrjon. Bizonyíték erre a mester részéről az évtizedek során, apró cédulán küldött üzenete, mely szerint „Alfalu minden apraját és nagyját határtalanul szeretem” (aláírás dr. Domokos Pál Péter). Szülőfaluja, Csíksomlyó után Gyergyóalfalu elsőként állított szobrot a híres tudósnak /1998-ban/. A hagyományőrzésben a Domokos Pál Péter-i gondolatok – az emberszeretet és a munka megbecsülése – átvétele több évtizeddel a civil szervezet létrejötte előtt megtörtént Alfaluban. A húszéves népművészeti kör (1968–1988), a líceumban és V–VIll. osztályban tanított termelőgyakorlat (1970–1978) során, a szárhegyi Szépteremtő Kalákában való aktív részvétel (1978–1998), a Csíkszeredai Művészeti Népiskola kirendelt szövő-varró osztályainak tevékenysége (1990–1995), mind-mind ezt a célt szolgálta. A Domokos Pál Péter Hagyományőrző Egyesület (DPPHE) civil szervezet létrejöttét Gyergyóalfaluban a népi életvitel igényelte. ,,2000. november 10-én létrejött a DPPHE civil szerveződés Gálné Kovács Irma kezdeményezésére. Így szövők, varrók, faragók, citerások, dalosok, táncosok egyesülete lettünk” – olvasható a Kultúrák egymás mellett és egymás között című, 2004-ben megjelent kiadványban. Létrejötte óta az egyesületben megtörtént a generációváltás, főleg ami a táncosokat, faragókat, dalosokat és részben a citerásokat illeti. Folyamatos volt a régi kultúra tanulása, átadása és átvétele. Az egyesület tagjai belföldi és külföldi kiállítások, bemutatók, vásárok egész sorának voltak szervezői, résztvevői vagy kiállítói. Az V. Alfalvi Napok keretében, 2005-ben a citerások megünnepelték fennállásuk 25. évfordulóját, amelyet a Szivárvány havasán című kiadvány méltatott. A III. Alfalvi Napok alkalmával a DPPHE-nek emlékszobát avattak fel. A Kultúrák egymás mellett és egymás között és a Szivárvány havasán, valamint Gálné Kovács Irma Cifrahímesek Gyergyóalfaluban című kiadványok megjelentetése az ötéves civil szervezet időállóságát mutatja. Ahhoz, hogy a DPPHE-emlékszoba négyes célja (1. Domokos Pál Péter emlékének folyamatos őrzése, 2. Alfalubó1 származó vagy kötődésű jeles embereknek emlékállítás, 3. Gyergyóalfalu a napjaink szakirodalmában témakör összegyűjtése és megőrzése, 4. a DPPHE civil szervezet tevékenységének felszínen tartása) megvalósulhasson, Gálné Kovács Irma 25 millió (régi) lej értékű gyűjteményt ajándékozott a községnek. Segítséggel sikerült hazahoznia, hogy otthon őrizzék emlékét, kötődését dr. Domokos Pál Péter néprajztudósnak, Puskás Lajos néprajzkutatónak, dr. László Antal vegyészmérnöknek, dr. Gaál Mihály agrármérnök tudósnak, Asztalos István írónak, Köllő Miklós szobrásznak, dr. Koncsag Károly bányamérnök, jogásznak és dr. Bíró István címzetes egyetemi tanárnak. /Gálné Kovács Irma, Gyergyóalfalu. Debrecen: Ötéves a DPPHE nevű civil szervezet Gyergyóalfaluban. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 21./

2008. május 29.

Puskás Attila szerkesztésében és jegyzeteivel jelent meg édesapja, néhai Puskás Lajos Börtönnaplója. /Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, Múltidéző sorozat/. A könyv törzsanyaga a Börtönnapló, fontosak a kiegészítő megjegyzések, magyarázó szövegek és lábjegyzetek. A naplóíráshoz szükséges papírt Puskás Lajos felesége juttatja be a szamosújvári lágerbörtönbe: az elemózsiás kosár fülét vászonnal betekerte, ez alatt lapult a papír. Ez 1947-ben történt, a börtönviszonyok nem torzultak el, mert később ez elképzelhetetlen lett volna. Puskás Lajost a Magyar Népközösség jogutódjaként 1941-ben megalakult Tízes Szervezet volt kolozsvári elnökeként tartóztatták le. Nem tetszett a hatalomnak Puskás Lajosnak a cserkészmozgalomban vállalt szerepe, a moldvai csángókkal kiépített s a magyarországi kapcsolatai sem, ezért a börtönből való szabadulása után is állandó megfigyelés alatt tartották. A szintén börtönviselt Puskás Attila jegyzeteiből az apját figyelő ügynök-besúgókra is fény derül. A titkos dossziékban fellelhető dokumentumokból Puskás Attila kihámozta az ügynökök kilétét, sőt, azt is felfedezte, hogy volt köztük kettős ügynök is, aki egyrészt jelentette a szekuritáténak a Börtönnapló meglétét, másrészt a börtönviselt Puskás Lajossal egy olyan ,,változatot” készített, amely ártalmatlannak tűnt, s az eredeti helyett ez került a biztonságiak kezébe. A Dossziék című fejezet válogatott dokumentumokat tartalmaz Puskás Lajos több ezer oldalas, négykötetes szekus iratcsomójából. /Sylvester Lajos: Puskás Lajos: Más jövőt álmodtam (Börtönnapló a kommunista hatalomátvétel évéből) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 29./

2008. június 14.

Puskás Attila kiadta édesapja, Puskás Lajos 1947-es börtönnaplóját a vele együtt raboskodó magyarok névsorával, és szekus-dossziéjának néhány válogatott darabjával. /Puskás Lajos: Más jövőt álmodtam. Napló, dokumentumok. Szerkesztette és magyarázó jegyzetekkel ellátta Puskás Attila. Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2008./ Az 1982 tavaszán elhunyt Puskás Lajos tanárra sokan emlékeznek Kolozsváron: többek között volt diákjai is. A harmincas évek végén a Magyar Népközösség keretében, majd 1940–1944 között a Tizes Szervezet élén végzett szociális és családvédelmi munkát. A Sziguranca már 1944 őszétől figyelte, internálták, szabadulása után pedig a „Legfelsőbb Tisztogató Bizottság” úgy döntött, hogy „semminemű vezető állami állást nem vállalhat”. 1947. május 5-én újból elhurcolták. A naplófeljegyzéseket olvasva, Dávid Gyula összehasonlíthatta az 1947-es és az 1956 utáni börtönt, 1956 után ugyanis ő került börtönbe. 1947-ben még rendszeresen kaphatnak csomagot hozzátartozóiktól, az internáltak maguk főzhették meg ebédjüket, a csomagban kaphattak olvasnivalót is. Az internáltak nap közben felkereshették egymást, sőt az akkor még meglevő kápolnában felváltva tartottak misét-istentiszteletet az ortodoxok, római katolikusok ér protestánsok. Ha pedig konfliktusba kerültek a börtön vezetőségével, az esetet a rabokból alakult „komité” tárgyalta meg a börtönparancsnokkal. Szabad idejükben előadásokat hallgattak. Idilli élet? Aki úgy gondolja, megpróbálhatja, írta Dávid Gyula. A Puskás Lajos által feljegyzett névsor, fontos dokumentum. Köztük volt Kakassy Endre író, műfordító, Koncz Rudolf kolozsvári, Kovács Károly zilahi és Elekes Viktor nagyenyedi református. kollégiumi tanár, Lévai Lajos és Haáz F. Rezső tanárok a székelyudvarhelyi ref. kollégiumból, Hadnagy János, a híres zetelaki plébános, Pásztai Géza szociáldemokrata politikus, Kiss Bertalan szatmári, Sass Kálmán érmihályfalvi ref. lelkész. Összesen 146 magyar értelmiségi, akiket a „demokrácia ellenségei”-ként, ítélet nélkül tartottak fogva 1947-ben Szamosújváron. Puskás Lajost szabadulása után állandóan megfigyelték, ezt mutatják a besúgói jelentések közölt válogatott dokumentumai. Fiát, Puskás Attilát 1958-ban húsz évre ítélték, 1964-es szabadulása után őt is a megfigyelték. /Dávid Gyula: Így éltünk Szamosújváron. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./

2008. november 19.

A Politikai Foglyok Székelyudvarhelyi Szervezete szervezésében Puskás Lajos Más jövőt álmodtam című könyvét november 20-án mutatják be Székelyudvarhelyen. Házigazda: Lőrincz György és Páll László. /Más jövőt álmodtam. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 19./

2013. január 31.

Kálváriás esztendők krónikája
Az ötvenes évek elején, a felsőbányai bányakitermelés mélyszintjein politikai rabok is dolgoztak, több ezren. Ám erről csak külső észleléseim voltak: a Bányahegyről, miközben a kecskéket legeltettük, beláthattunk a magas kerítéssel, szögesdróttal körülvett lágerbe. Rém titokzatos világnak tűnt. A város alig-alig tudott róluk, csupán annyit, hogy politikai elítéltek élnek ott teljes elzártságban. A velük kapcsolatban levő helybeli dolgozók maguk is katonai egyenruhában jártak dolgozni, ezzel is kifejezésre juttatva a szigort, magasra emelve a hallgatás falát. A suttogásokból a gyermekfülekbe aligha juthatott el valami is.
Ötven esztendeje annak, hogy a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratban elolvashattam Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című kisregényét, amely megvilágosította előttem, mi is folyhatott, milyen élet lehetett a tíz évvel azelőtt látott kerítések mögött: embertelenség, kegyetlenség, megaláztatás – szöges ellentéte mindannak, amit a szocialista társadalomról tanultunk. Kolozsvári diákéveim első éveiben megtapasztalhattam, hogy tanáraink, diáktársaink közül egyik napról a másikra eltűntek néhányan; az egyetemek egyesítése után öngyilkos professzorok életáldozata jelezte, valami nincs rendjén a „legigazságosabb” társadalom működésében. A csend – a félelem csendje! – elaltatta bennünk/bennem a gyanakvást, beálltunk azok sorába, akik engedelmes polgárokként rendeztük be életünket.
Azokban az években egymás után jelentek a meg a hitleri koncentrációs táborokról szóló, a borzalom világát idéző könyvek, köztük a nagyváradi Nyiszli Miklós kötete: Orvos voltam Auschwitzban, 1964-ben. A hazai lágerekről – régiekről és újakról –, a romániai megsemmisítő táborokról semmit sem tudhattunk.
A szovjet blokk „fonákja” – helyesebben szólva: igazi arca – igazi kontúrjait ismételten Szolzsenyicin tárta fel a világ előtt, 1973-ban: A Gulág–szigetcsoport két kötete.
A német/szovjet mintájára 1944 őszén létrehozott romániai lágerek a „demokrácia ellenségeit” voltak hivatottak egyéni és közösségi szinten is kiiktatni a társadalomból. Az elsők közé tartozott a földvári tábor. Az oda elhurcoltak tízezreinek állít emléket Boros Ernő könyve: „Hogy a magyar pusztuljon” (1944 vége – 1945 eleje: Szatmár megyeiek a földvári haláltáborban) (2009) Az azt követő években a szovjet csapatok árnyékában berendezkedő hatalom harcot hirdetett az előző rendszer elitjeivel szemben, beleértve a magyarság prominens képviselőit is. Közéjük tartozott a kiváló tanár, Puskás Lajos is, akit ítélet nélkül tartottak fogva az embertelen bánásmódjáról hírhedt szamosújvári börtönben. Börtönnaplóját az ugyancsak súlyos büntetést szenvedett fia, Puskás Attila tette közzé Más jövőt álmodtam (Sepsiszentgyörgy, 2008) címmel.
A „felszabadító dicsőséges szovjet hadsereg” előnyomulásával egyidejűleg jelentek meg a fasisztákat, háborús bűnösöket „felkutató” belügyi szervek, amelyek rögtönítélő katonai bíróságai válogatás nélkül, ezerszámra osztogatták a tíz-, húsz-, huszonöt évi kényszermunkára szóló ítéleteket. Közéjük került nagykárolyi középiskolás diák – Komáromi Attila – is, aki Életre ítélve című könyvében (Svájc, 1993) állít emléket az átélt borzalmaknak, a Gulágnak. Alig telt el pár hónap, Erdélyből svábok, szászok tízezreit vitték ún. „malenkij robotra”, köztük a szatmári svábokat. Az ő szenvedésük, kálváriás éveik, életáldozatuk tükreként olvasható Kálmándi Papp László Svábok a paradicsomban (Déva, 1997) és Boros Ernő A szatmári svábok deportálásának története I–II. (Nagykároly, 2011) című visszaemlékezése, illetve dokumentumkötete. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után kényszermunka-táborok láncolatát hozták létre. Az elítéltek tízezrei szenvedtek e lágerekben – közéjük tartoztak a felsőbányai, kapnikbányai és miszbányai színesfém kitermelő bányáknál létrehozott kényszermunka-táborok –, melyek „zászlóshajója” a Duna–Fekete-tengeri csatorna volt. Magyar nyelven ennek korántsem alakult ki olyan dokumentum-irodalmi feldolgozása, mint a későbbi, az 1956-os forradalom utáni terrorhullámnak. A nyolcvankilences fordulatot követően jött el a lehetősége az 1956-ot követő kegyetlen megtorlások koncepciós perei feldolgozásának, a lágerélet bemutatásának, az áldozatok előtti főhajtásnak. Tófalvi Zoltán munkái, a Dávid Gyula által összeállított 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára. 1956–1965 (Polis Könyvkiadó – Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2006) jelentik a törekvés fővonalát, melyekhez társíthatók az egyéni emlékiratok megjelenése. Ez utóbbiak közé sorolható Varró János Erdélyi sorsvallató (Kecskemét, 2008) című megrázó tanúságtétele az átélt borzalmakról. E kiadványok lapjain a megszenvedett esztendők személyes életsorsok tükrében tárulnak elénk. Ebben a sorban, a dantei poklot idéző emlékiratok közt említhetjük Veress Sándor könyvét: Hét esztendő kálváriája 1957–1964, amelyet a Polis Könyvkiadó adott ki, 2011-ben. Az előszót író Dávid Gyula kor- és sorstársként hangsúlyozza ki e kiadványok szükségességét: „Sok még a fehér vagy homályos folt. Sok még a mai napig is belügyi levéltárakban lapuló (természetesen koncepciósan torzított, de torzítottságában is valós tényeket rögzítő) bírósági peranyag. S akik még élünk az egykori 56-osok közül, az évek múltával egyre jobban érezzük, mennyi még az adósságunk azokkal szemben, akik – vagy akiknek családja – legfeljebb emlékük megőrzése által részesülnek valamiféle »kárpótlás«–ban.” Az 1956-os forradalom az erdélyi magyarság körében is felkeltette egy újabb politikai berendezkedés létrehozásának reményét, „érlelődni kezdetek bizonyos elgondolások egy valóban demokratikus átrendeződés esetére”. A hatalom keményen lesújtott, kihangsúlyozta e szándékok „nacionalista”, „irredenta” jellegét, monstre koncepciós perekben hirdetett halálos ítéleteket, osztott ki súlyos börtönéveket. Új, demokratikus berendezkedésű államról álmodott az erdélyi egyetemi, valamint a középiskolás diákság is. A megtorlás áldozata lett a brassói kezdeményezésű EMISZ, a sepsiszentgyörgyi SZIT, a nagyváradi SZVISZ; s a csíkszeredai, szászrégeni, gyergyói csoportok tagjainak tucatjai kerültek rács mögé. A következmény nem csupán a kegyetlen ítéletekben öltött testet, a hatalom elérkezettnek látta az időt az önálló magyar egyetemi és iskolai hálózat felszámolására. Az Áldozatok – 1956. A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban című dokumentumkötet (Mentor Kiadó, 2006) – Pál–Antal Sándor kutatása és közlése eredményeként – felöleli azokat a dokumentumokat is, amelyek a Veress Sándor kezdeményezte akció tagjainak ügyiratát is tartalmazza. „Belőlük – írja Dávid Gyula – arról is fogalmat alkothatunk, miképp duzzasztották fel és értelmezték a maguk igényei szerint a vádelőkészítő hatóságok a valós tényeket, miképpen alakították ki azt a »koncepciót«, amelynek végkövetkeztetéseként Veress Sándorra és Németh Zoltánra az ügyész halálbüntetés kirovását kérte.”
Az előszó írója, Veress Sándor kötetéről szólva, kiemeli: „Ez a visszaemlékezés azonban nemcsak az adott helyzetről, hanem főképpen azok közepette sorsot vállaló és szenvedő emberekről szól, akik végigjárták a »hét esztendő kálváriáját«: ki-ki a maga egyéni tartása, ereje vagy emberi gyöngesége szerint”, továbbá „egymás vállalásáról, a másik sorstárs elesettségének, adott esetben elviselhetetlenségének vállalásáról” is. Sőt azon is túl: „Veress Sándor sorstörténetét végigkíséri a család története a leendő feleségével való megismerkedéstől a hét esztendőn át remélt és végre beteljesedett újratalálkozásig”. Dávid Gyula az előszó záró soraiban megindokolja a megtorlásokat megidéző dokumentumkötetek kiadásának szükségességét: „Fontosnak érzem, hogy sorsunk emberi tanulságai valamiképpen beépüljenek a következő nemzedékek: az életbe már kilépett unokáink s a most születő dédunokáink tudatába. Hogy a világban senki se legyen kiszolgáltatva semmiféle Hatalomnak, s hogy az igazságért, az emberségért való kiállást soha sehol ne lehessen erőszakkal megtorolni.” Veress Sándor könyve fél évszázad múltán idézi vissza a kálváriás esztendőket. Az időbeni távolság teszi, hogy a leírtak objektivitásába csak elvétve szüremlenek be szubjektív érzelmi elemek, szenvedélyes megnyilatkozások. Az idő csökkentette a fájdalmat, az átélt borzalmak okozta testi-lelki sérüléseket, a létbizonytalanság kétségbeesett kiáltásait? A tárgyszerű közlésből hiányzik a vérbírókkal, a rabtartói szemben érzett gyűlölet. Előszavában nem rájuk, hanem azokra a százezrekre emlékezik, akik szembe szálltak a kommunista zsarnoksággal. „Kegyelettel és fejhajtással emlékezem mártírjainkra és a börtönökben vagy szabadulásunk után elhunyt sorstársainkra. Ez a könyv az ő emléküket is őrizni kívánja.” Ajánlásában – „Drága kicsi feleségem, Lujza emlékére, aki hűséggel hazavárt hét éven át” – jelképesen megemlékezik „a sok százezernyi otthon maradt feleség, gyermek, szülő” szenvedéséről is, akik „vállalták az áldozatot, egyedül nevelték fel gyermekeiket (…) nekik bizonyos szempontból sokkal nehezebb volt”.
Veress Sándor könyvét származása, az otthon, az egymásra találás, a családi élet leírásával indítja. Ígéretes életkezdés: munkára, szorgalomra, szeretetre épült. Ebbe szól bele a történelem: 1956 éles cezúra lesz életében. Számára elfogadhatatlan az a mocsokáradat, az események meghamisítása, rágalom, amely a magyar forradalom romániai hivatalos visszhangját jellemzi. Úgy érzi cselekednie kell: leveleket, röpiratokat ír és terjeszt, amelyekben cáfolja azokat, a forradalom igaz tartalmát és célját szeretné tudatosítani, szolidaritást vállal a forradalommal, cselekvésre buzdít. „Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom, szabadságharc van. Lépjünk fel az elnyomó kommunista zsarnoksággal szemben és annak kiszolgálói ellen, mert ők a népünk legnagyobb ellenségei! Menjenek haza az orosz csapatok! Sajtó- és szólásszabadságot! Demokratikus, titkos választásokat, többpárt rendszert. Bojkottáld a közelgő választásokat! A változásokban való reménykedéssel és meggyőződéssel vállalnunk kell a magyar forradalom–szabadságharc eszméinek terjesztését.” A „Titkos Forradalmi Szervezet” akciója, besúgók közreműködésével, hamar lelepleződik. Kezdeményező tagjait – dr. Németh Zoltánt, Ravasz Győzőt, Veress Zoltánt, Elekes Balázst, Szilveszter Sándort és Veress Sándort – 1957 júniusában letartoztatták és azon év szeptemberében „a szocialista rend elleni összeesküvés” vádjával bíróság elé állították, súlyos fegyházbüntetésre ítélték. Ezzel kezdetét vette a hét éves kálvária. Stációi: a marosvásárhelyi gyűjtőfogház, Zsilava sötét földalatti kazamatái, Szamosújvár zárkái, Periprava–Grind kényszermuka táborai. Az emlékezés elénk hozza a korabeli román börtönviszonyok kegyetlenségét, az elítélteknek szánt sorsot: „Itt pusztultok, mint a patkányok – e szavakkal fogadta az újabb rabszállítmányt Goiciu, a szamosújvári börtönparancsnok. Őreik szemében „banditák” voltak, akiknek nincs kímélet, akiket nyíltan halálra szántak, akikről nem tartoztak számadással senkinek. A királyi hadsereg tisztjei, magas rangú politikusok, tisztviselők, értelmiségiek, diákok, munkások, földművesek – a társadalom minden rétege „képviselve volt” a börtöncellákban, a munkatelepeken. A börtön a jellemszilárdság próbája volt. A sorsukat méltósággal viselők és letargiába merülők, egymást segítők és besúgók széles spektruma alkotta a kényszerű közösségekbe sodródottak sokszínű palettáját. Mindig és mindenhol voltak olyanok, akik a legkíméletlenebb helyzetben is emberségesek tudtak maradni, a legreménytelenebb helyzetekben is őrizték és másokban is ébren tartották az életbe vetett hitet. Különösen érvényes volt ez a hol kisebb, hol nagyobb létszámú magyar foglyok esetében. Közös sorsukban egymás támaszai voltak a bajban, a munkában, a reménykedésben. A túlélés egyfelől az alkalmazkodás függvénye volt, másfelől annak a hite, reménye, hogy a súlyos ítéletek letöltése előtt eljön a szabadulás órája. Nem volt oly nap, amelyben gondolataik ne szálltak volna haza, a családhoz, amelyről évekig semmit nem tudhattak, amely évekig nem tudhatott róluk semmit. Veress Sándor többször is szól arról, hogy elítéltetésétől kezdve imádkozott értük „a nap minden szakában, amikor csak lehetőség volt rá, hogy mielőbb viszontlássuk egymást a mi kis otthonunkban”. A rá mért húsz esztendős ítélet árnyékában sem tört meg: „imádkoztam a jó Istenhez, hogy adjon hitet a szabadulás reményéhez és adjon erőt, egészséget kicsi feleségemnek, hogy szeretetben tudja felnevelni két kislányunkat és elviselni a rá nehezedett sorsot. A szabadulás reményéhez kapott hitet a jó Isten és sorstársaim annyira megerősítették, hogy már másokat is bátorítottam afelől, hogy minden nehézséget túlélve, a ránk mért évek lejárta előtt haza fogunk menni.” Ez adott neki erőt a kegyetlen bánásmód, a rosszindulatú rabtársak elviseléséhez. Egy pillanatra sem ingott meg. Nem bánta meg tettét, azt igaz cselekedetnek tartotta. Az események belső szálán kívül mindig ott lebegett egy másik, az elképzelt otthoni élet, szeretteik sorsa. Az évek múltán kapott első hazai hír mérhetetlen módon felértékelődött. Veress Sándor külön fejezetben idézi fel családja életét, az ő kálváriajárásukat. Hisz a hatalom őket sem kímélte. Az ő szabadságuk is viszonylagos szabadság volt – kiközösítéssel, megbélyegzéssel, üldöztetéssel teli évek –, súlyos próbatételekkel terhelt esztendők. A hűség, az emberség, az életerő próbája.
A könyv olvasása tiszteletet és elismerést ébreszt azok iránt, akik szembe mertek szállni a hatalommal. „Mindig voltak bátrak, akik mertek”, akik lelkük mélyén hittek abban, bizonyosak voltak abban, hogy az öröknek hirdetett kommunista rendszer sem sebezhetetlen, hogy támadhatnak Dávidok, akik legyőzik Góliátot. Sokan nem érték meg ezt a győzelmet. Évekig, évtizedekig hallgatniuk kellett, nem szólhattak szenvedéseikről, az áldozatokról. Veress Sándor könyve – önnön személyes történetén, sorsán túlmenően – mementó mindazokról/mindazokért, akik a román börtönökben, kényszermunka–táborokban szenvedtek. Azon túlmenően pedig egy embertelen társadalom természetrajza, amelynek sosem szabad feledésbe merülnie.
Máriás József

2015. április 27.

Bárdi Nándor: Paál Árpád Székely Köztársaság terve 1919-ből
A budapesti Székely Nemzeti Tanács 1918. november 17-én nagygyűlést tartott, ahol támogatásáról biztosította a kormány nemzetiségi politikáját.
Javasolták, hogy amennyiben a békekonferencia nem tartja a magyar állam területi integritását:
1. a magyar–román együttélés a wilsoni elvek alapján kantonális rendszerben biztosíttassék,
2. ahol a székelység összefüggő többséget alkot, ott – nemzetközi garanciák mellett – „független, szabad és szuverén köztársaságot alkothasson”,
3. kérik a Magyar Köztársaság támogatását az államalakulat létrehozásában és abban, hogy biztosíttassék számára képviselet a békekonferencián. Továbbiakban kérik a székelyföldi Nemzeti Tanácsokkal való kapcsolattartás biztosítását, és egy bizottság kiküldése mellett döntenek, amelynek emlékiratba kellett volna foglalni a „Székely Népköztársaság” tervét.
A Székely Nemzeti Tanács vezetői (Jancsó Benedek és Ugron Gábor) Jászi Oszkárt is felkeresték javaslataikkal, aki támogatásáról biztosította törekvéseiket. Az utóbb említett bizottság felállításáról, esetleges tevékenységéről nincs tudomásunk.
A székelyföldi megyék közül egyedül Udvarhely álláspontját ismerjük a budapesti határozatokkal kapcsolatban. A béketárgyalásokon való részvételt támogatták, de a Székelyudvarhelyi Nemzeti Tanács „a székelyföldi külön köztársaság eszméjét egyelőre el nem fogadta”. Az ügyben a budapesti Székely Nemzeti Tanácshoz megbízottakat küldtek, és felvették a kapcsolatot a szász és kolozsvári román, illetve magyar Nemzeti Tanácsokkal is.
Bethlen István ösztönzésére 1918. november 19-én létrejött egy előkészítő bizottság az Erdélyi Székely Nemzeti Tanács megalakítására, illetve a november 28-ra Marosvásárhelyre hirdetett székely nagygyűlés megszervezésére. Felhívásukban nem szóltak a Székely Köztársaságról, de a Kolozsvári Hírlap már az Erdélyi Székely Nemzeti Tanács feladatát egy önálló Székely Köztársaság alapjainak megteremtésében látta.
A marosvásárhelyi baloldal, a helyi Nemzeti Tanács és a munkásság nyomására az előkészítő bizottság november 24-én feloszlott, és a nagygyűlés vezetését a Nemzeti Tanács vezetőinek adták át.6 A november 28-i többezres gyűlés helyeselte a kormány nemzetiségi politikáját és az integritáshoz való ragaszkodást.
„ A világ népeihez” c. kiáltványuk Erdély megszállását és tervezett elcsatolását jogtalannak tekintette. Megoldási javaslatként Jászi – az aradi tárgyalásokon a románok által már elutasított – elképzeléseit támogatták. Nem választották meg az Erdélyi Székely Nemzeti Tanácsot, és a Székely Köztársasággal sem foglalkoztak. Ellenben létrehozták az Erdély-részi Magyar Nemzeti tanácsot azzal a céllal, hogy az majdan a megszállt területeken Magyarországot képviselje.
A már említett udvarhelyi állásfoglalás a Marosvásárhelyi Nemzeti Tanács mint Székelyföldi Központi Nemzeti Tanács elismeréséről is ide kapcsolódik. A megszállás alatti gyülekezési és utazási korlátozások miatt azonban a létrehozott tanács nem tudta betölteni hivatását. Paál Árpád a Székely Közélet december 8-i (Székelyudvarhely román megszállását követő első) számában a gyulafehérvári román nemzetgyűlés határozatait értékelte. Úgy vélte, hogy a magyarországi románság nem fogja megtalálni gazdasági kapcsolatait Nagyromániában, mivel egyrészt a szászok és a székelyek területileg elválasztják őket a Román Királyságtól, másrészt „az erdélyi román vidékek rászorulnak a magyar Alföld gabonájára és a gépipari termelésre, viszont a magyar Alföld is rászorul az erdélyi fára, sóra és egyéb ásványra.
Ez a kölcsönösség olyan együttélést teremt, mely a politika mesterkéltségét túl fogja nőni.” Ezért a következőt javasolja: „ Legyen külön Erdélyi Köztársaság a maga román, székely, szász és magyar nemzeteivel. Ezzel az alakulattal az előbbi magyar állam egységét sem zavarhatjuk, s politikai és nemzetközi tűzfészekké a magunk szülőföldjét nem tesszük, mert minden nemzet egyensúlyozottan megkapja a maga új államhatalmát is, meg a régi összefüggéseit is. Ez a külön államalakulat barátságos szomszédként fog állni Magyarország és Románia között, s a két régi állam testvéri szövetségének a létrehozása fog lenni.”
Helyi szinten lemondana a történelmi Magyarország integritásáról, ha a wilsoni elveket, illetve az etnikai önrendelkezés elvét következetesen egész Erdélyben érvényesítenék. Az önálló erdélyi államiság, mint a kérdés rendezésének kulcsa, Gyárfás Elemér 1919 márciusi Iuliu Maniunak készített tervezetében részletesebb kidolgozásra került.
Az önálló Erdélyi Köztársaság eszméjét Paál a román Kormányzótanács miniszterével, Romul Boilával folytatott tárgyalásokon is felvetette. Boila ezt ideális megoldásnak nevezte, de sajnálattal közölte, hogy a gyulafehérvári nemzetgyűlés határozata már ezen az eszmén túlmenő megoldást létesített, ehhez az antant is hozzájárult.
Miután bebizonyosodott az önálló Erdélyi Köztársaság létrehozásának lehetetlensége Paál és környezete számára, a Székely Köztársaság eszméje került előtérbe. Az elképzelés az 1918 novemberi határozatok nyomán, a századelő Székely Kongresszusainak törekvéseire támaszkodva a székelyföldi tisztviselői ellenállás során 1918 decemberében – 1919 januárjában formálódott ki.
December 18-án az egyik adóügyi tisztviselő jelezte, hogy szívesen kidolgozná a székely autonómia rendszerét. 21-én össze is ültek néhányan, és elhatározták egy emlékirat elkészítését, semleges államalakulat létrehozása érdekében. Ebben az ügyben a szomszédos megyékkel is felvették a kapcsolatot. A kezdeményező személyek: Mezey Ödön, Paál Árpád, Gál István, Puskás Lajos, Haáz Rezső, Kolumbán Lajos.
30-án a köztársaság terve mellett egy népszavazás lehetősége is felmerült. 1919 januárjában Paál Árpád mint helyettes alispán aktív propagandát folytatott Székelyudvarhelyen a Székely Köztársaság mellett.10 Január 4-re többekkel megállapodott már a köztársaság ügyében: a fegyverszüneti szerződés és a megszállás elismerése mellett akarták kikiáltani az önálló független székely államot.
Ez gazdasági szövetségre lépett volna a román és a szász nemzettel, Romániával, Magyarországgal, Szerbiával, Lengyelországgal, Ukrajnával, Oroszországgal, illetve Svájc, Anglia és az Egyesült Államok protektorátusát kérte volna. 1919. január 5-én küldött ment Csíkszeredába azzal, hogy a köztársaság békés kikiáltására 10-én kerül sor. 9-én azonban Paált letartóztatták és akkor találták meg Gyergyószentmiklósra írt levelét, amelyben azt fejtegette, hogy a román impérium ellen a Székely Köztársaság lehet a megoldás.
Három nappal később már a házi őrizetben kapott arról értesítést, hogy a háromszékiek a Székely Köztársaságot Budapesten tervezik kikiáltani akkor, ha a békekonferencia Magyarország felosztása mellett dönt. Január 13-án este Valer Neamþiu – a nagyszebeni Kormányzótanács által Udvarhely megyébe kinevezett kormánybiztos/prefektus – felkereste a házi őrizetben lévő Paál Árpádot13, és a szászok medgyesi nyilatkozatához hasonló székely határozat kinyilvánítására akarta rávenni a helyettes alispánt.
Paál a tárgyalásokat a Székely Köztársaság alapján látta folytathatónak két feltétellel: a székelyföldi megyék vezetőinek szabad tanácskozásának, illetve a budapesti kormányzattal való kapcsolattartás biztosításával. Ezt azonban a román fél elutasította. Ugyanekkor fejezte be Paál 20 oldalas, e számunkban közreadandó kéziratát, Emlékirat a semleges, független székely államról címmel. A köztársaság magában foglalta volna a történelmi Székelyföldet, valamint Brassó és Kolozs, Maros–Torda megyék magyarok lakta területeit. Az államalakulat szükségességét a tömbmagyar terület mellett a székelység múltbeli jogi és politikai különállásával indokolta. Az elképzelt semleges államot gazdasági szerződések köthetik Magyarországhoz és Romániához.
S ezt a semlegességet a nagyhatalmak garantálhatnák. Teljesen újak a belső berendezkedésre vonatkozó elképzelések. Az államosított erdővagyon adná az önálló állam gazdasági alapjait. Nagy állami beruházások révén új tisztviselő réteget és munka-milíciákat működtetne. A terv társadalompolitikai elképzelései utópisztikusak. Magában hordozza a századforduló óta szerveződő Székely Kongresszusok székelyföldi állami-iparfejlesztő ambícióit, az ezzel együtt jelentkező „székely-egység” kolletivizmussal együtt. Udvarhely megyében a készpénzgazdálkodás a háborús bizonytalanság nyomán került előtérbe. Paál úgy látja, hogy az érdekek nyílt felszínre kerülése, a pénz és az egyéni érvényesülési vágy a falusi lázongások okozója.
Valójában az ún. hagyományos székely falu rendjének Bárdi Nándor: Paál Árpád Székely Köztársaság terve 1919-ből felbomlása zajlott, amelyet a visszatért katonák lázongása és a közigazgatás felbomlása felgyorsított. Paál nemzetközi helyzetmegítélése – az ázsiai és az európai fajok harca között közvetítő székelység szerepét illetően – távol állt a realitásoktól. A századforduló turanista, szociáldarwinista eszméi keveredtek a forradalmi messianizmussal. Nem tudni, hogy a megye vezetői közül mennyien osztották Paál nézeteit a már említett decemberi megbeszélések résztvevőin túl, de valószínű, hogy a fiatalabb városi értelmiség körében ezekről a kérdésekről körülbelül az emlékiratban olvasható toposzok, érvelések alapján folyhattak a viták.
A ma mosolyra késztető gondolatok egy megyei közigazgatási apparátus felkészült vezetőjétől származnak: a felzaklatott vágyak, kapkodva alakuló jövőképekbe ad betekintést. Az akkoriban 10 ezer lakosú, főleg iparosok, kiskereskedők lakta város iskolái révén komoly értelmiségi réteggel rendelkezett, és a század első évtizedében megindított szabadiskolai előadások azt tükrözték, hogy a modern koreszmék igen hamar közvetítőkre találtak Székelyudvarhelyen.
Paál további pályafutása során kidolgozott közigazgatási és kisebbségpolitikai koncepcióiban a tervezetben található államosító, néhol falanszterszerű elképzelések nem tértek vissza. Ellenben a székelyföldi társadalom alulról történő megszervezése mindvégig jelen volt. A „Székely Köztársaságról” készült tervezetet eljutatták a szomszédos székelyföldi vármegyék vezetéséhez, valamint Budapestre, de további sorsáról vagy az ezzel kapcsolatos vitákról nincs tudomásunk. A béketárgyalások és a nemzetközi erőviszonyok teljesen más megoldási modelleket használtak, mint a közigazgatási és hatalmi vákuumhelyzetben pozícióőrzésre kialakuló lokális autonómia-terveket.
Jegyzetek 1 Részletes háttérként: Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918-1920. Aetas 1993. 3. sz. 76–118.
2 A székelyek küldöttsége Jászi miniszternél. MOL K 40-1918-XVIII-308.
3 Székelyszervező és erdélyi mozgalmak. Székely Közélet 1918. november 24.
4 Részletesen tárgyalja Romsics Ignác: Bethlen István. Magyarságkutató Intézet, Bp., 1991, 73.
5 Kolozsvári Hírlap 1918. november 22.
6 Romsics Ignác i. m. 73. 7 Uo. 8 Az erdélyi három nemzet uniójának alapelvei. Magyar Kisebbség 1998. 1. sz. 123–130. 118 ARCHÍVUM 9 Székely Közélet 1918. december 22.; A Székely Köztársaság története I. Erdélyi Magyarság, 1992. 5. sz. 34. 10 Paál Árpád kéziratos hagyatéka. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, Ms 7651/330. Paál Árpád: Naplók. ua. Teleki László Alapítvány Kv. K-1951/95. 11 Uo. 12 Uo. 13 A tisztviselők hurcolásának vázlatos adatai. Paál Árpád kéziratos hagyatéka. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, Ms 7651/166. 14 Uo. Ms 7651/330. 15 Erről részletesebben: A szupremácia és az önrendelkezés igénye. Javaslatok, tervek, az erdélyi kérdés rendezésére (1918–1940) In Források és stratégiák. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999. 29–113.
Székelyhon.ro

2016. január 7.

Emléktöredékek 17. (Letartóztatják édesapámat)
Így kezdi édesapám naplóba írt visszaemlékezéseit: Amilyen simán és felfelé ívelve telt el az 1945/46-os tanév, és amilyen jó előjelekkel indult az 1946/47-es, amikor a Magyar Népi Szövetség által újra komoly társadalmi feladatokat kaptam, olyan váratlanul ért szamosújvári fogságba vitelem 1947. május 5-én.
Ildikó húgom naplójában így emlékszik az eseményre: Egyszer csak éjjel kettőkor csengetnek. Csaba nyitott ajtót, és rémült arccal ment a hálószobába, mondván: „apuka, téged keresnek”... A hálószobába bementek, és mondták apukának, hogy öltözzön fel. Házkutatást tartottak, de semmit nem találtak. Azt mondták, hogy csak kihallgatásra viszik, reggelre hazajön. Semmi pénz nem volt a háznál. Akkor volt a nagy infláció is – jegyzi meg emlékezéseiben Ildikó. Megengedték, hogy mindenkitől elbúcsúzzon, majd a két sziguranciatiszt elvitte. Kistestvérem, Árpi arany szívére jellemző volt, hogy amikor aznap visszajött az iskolából (elsősként), hozott egy darab szalonnát, amelyet egyik osztálytársának (Dávid Teréznek) a szülei küldtek, miután ezt a „hozzájárulását” az egyszeriben lett szegénységünkhöz átadta, így folytatta: Édesanyám, én kaptam tegnap keresztapámtól 12 ezer lejt (ez akkor nem volt nagy pénz), ezt én neked adom, hogy legyen pénzed. Mert bizony a legutolsó garas is elkelt, hiszen unokanővéremmel, Száva Évával öten voltunk, és még nagyanyám, aki valami csekély segélyt kapott. Aztán reggel édesanyám ruhát vitt be a fogdába és érdeklődött a letartóztatás okáról. V. Gligor komisszár a már jól ismert hazug vádakat sorolta fel (együttműködött a fasiszta magyar hatóságokkal, a Tízes Szervezet kémszervezet volt, ő pedig tagja volt a Revíziós Ligának, a Wesselényi Lövészegyletnek stb.). Tanítványainak Erdély fejedelemségéről, azaz „Erdély autonómiájáról” és a jelenlegi kétségbeejtő helyzetről beszélt. Nem árt emlékeztetnem tisztelt olvasóimat, hogy ez év februárjában megszületett a párizsi békeszerződés. Végre a román politikum megnyugodhatott, hogy immár nemzetközi egyezség biztosítja Észak-Erdély újra birtokbavételét. Immár fölöslegessé vált a Groza-féle hitegetés a légies határokkal és a kínkeservesen adott magyar intézmények végleges megmaradása. Édesapámmal a szamosújvári börtönben együtt volt számos magyar és román politikus, újságíró, nagygazda, a történelmi pártok jelentős képviselői. (Regényes körülmények között napról napra írt börtönnaplóját 2000-ben a Romániai Magyar Szóban, majd 2008-ban könyvként is megjelentettem. Érdemes elolvasni, hiszen egyetlen hitelesen konkrét börtönnapló a terrorral hatalomra jutó kommunisták idejéből.) A Római Katolikus Főgimnázium mindvégig folyósította édesapám fizetését. Márton Áron püspök úr rendszeresen küldött dollárt a piaristák közvetítésével. Élelemmel segítettek gyergyói és budapesti rokonaink is. Édesanyám optimizmusa most is páratlan volt. Egyik alkalommal még nem volt ebéd, és már közeledett hazaérkezésünk az iskolából. Nagyanyám izgatottan szólt édesanyámnak: Mi lesz most, Margit? Anyuka – felelte édesanyám –, eddig is megsegített a jóisten, ezután is megsegít. És néhány perc múlva érkezik Uitz Mátyás, öcsém keresztapja, és átad 100 dollárt, a püspök úr küldeményét. Tele lett a kamra, és ebéd is várta az öt gyermeket. Édesapám október harmadikán szabadult Szamosújvárról befolyásos személyek közbenjárására.
Puskás Attila
Emlékeztető: Puskás Lajos Börtönnaplója /Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2008. Múltidéző sorozat/. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. március 31.

Tóth István emlékezete
Tóth István költő emlékét idézték a költészet kedvelői 2016. március 18-án, Kedei Zoltán festőművész műtermében, a marosvásárhelyi Várban. A tisztelgő műsorban elhangzott Elekes Ferenc Kié itt a dér? című írása, majd rövid ismertető a tudós költő, irodalomtörténész, tanár munkásságáról, Doszlop Lídia Naómi közreműködésével.
Tóth István verseit Székely Szabó Zoltán színművész olvasta fel. Az összejövetelt a Cantuale énekegyüttes nyitotta, és a versek szünetében, valamint zárásként is hangulatos dalműsorral kedveskedett a jelenlévőknek. Nyilas Szabolcs, a csoport vezetője egykori tanítványként idézte a mester emlékét, a beszélgetés keretében pedig Dr. Nagy Attila és Komán János költők szóltak Tóth Istvánról.
Kié itt a dér?
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkásüveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig.
Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is.
Kié itt a dér?
Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll.
Ezek nagy igazságok.
Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngyvárosban a kérdés:  „Kié itt a tér?”
Most ez a kérdés vetődik fel: Kié itt a dér?
Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi László, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát a hűs levegővel s a májusi faggyal.
És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is. Senki.
És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki.
Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét.
Kié itt a dér?
Az a dér, mely reáhullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé!
És hányan, de hányan mentek el még? Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetű Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild!
És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának a sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül.
Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent!
Kié itt a dér?
Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk. De hogy vagyunk?
Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon.
Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal.
Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér.
És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér.
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
(Az írás eredetileg a Népújság, 2011. október 29-i, szombati számában jelent meg.)
Elekes Ferenc
Szólnak a várbeli harangok
„Szólnak a várbeli harangok,/ mint egy idegen csillagon:/ aki ily csendben menetel,/ attól egy szót sem vehet el/ kihallgatás vagy tilalom.”
Tóth István költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, drámaíró, egyetemi tanár, 1923. október 25-én született Tenkegörbeden. Elhunyt 2001. szeptember 16-án (77 évesen), Marosvásárhelyen. Marosvásárhelyen a Nyár utcában élt és alkotott. Özvegye Fekete Erzsébet.
Szülei: Tóth István és Lupás Mária voltak. 1944-ben érettségizett. 1944-1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, francia–magyar szakos hallgatója volt. 1948-1963 között Nagyváradon középiskolai tanár, 1953-1954 között igazgató volt. 1963-1983 között a Marosvásárhelyi Tanárképző és Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esztétikatanára volt. 1979-ben doktorált a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1983-ban nyugdíjba vonult. 1991-től a gyulafehérvári Római Katolikus Hitoktató Tanárképző tanára volt.
Latin nyelvű humanista és kortárs francia költőket fordított.
Művei. Versek: Ódák és elégiák (1957), A kalászok lehajolnak (1961), Névtelen emlékek között (1964), Vízválasztók (1967), Amerre jártam (1968), A szétszedett szobor (1971),Jégbuborékok (1973), Európa kövei között (1975), Törékeny tükrök (1979), Sziklás parton (1980), Antifóna (1983), Napvárás (1984), Ha azt mondom, hogy élek… (1987),Közös nevező (1994), Párbeszédek és limerickek (1995), Herbárium (1998), Besztiárium(2000).
Drámája: A koszorúper (1981) . Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányai: Irodalmi műveltségünk főbb korszakai: Őskor és középkor (1994), Reneszánsz és manierizmus(1995), Értékek és mértékek (1998). Műfordításai: Miron Radu Paraschivescu legszebb versei (1963), Jó reggelt, Párizs! Kortárs francia költők versei (1969), Alkinoosz kertje. Humanista költőink Janus Pannoniustól Bocatius Jánosig (1970), Írásjelek a földön. Francia nyelvű belga költők (1972), Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (közzéteszi Jakó Zsigmonddal, 1974), Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája (1977), Pápai Páriz Ferenc: Békességet magamnak, másoknak (1977), Eugène Guillevic legszebb versei (1978), Tótfalusi Kis Miklós halotti kártája (Jakó Zsigmonddal, Weöres Sándorral, 1978), A feledés kapuja. Edmond Vandercammen versei (1979), Talált kincs. Német költők antológiája I-II. (1981), A tűz és a rózsa. Jean Rousselot versei (1986), Ha azt mondom, hogy élek… Válogatott versek és műfordítások (1987), Kolozsvári emlékírók 1603-1720 (Köllő Károllyal és Puskás Lajossal, 1990), Phoebus forrása. A váradi laton nyelvű humanista költészet antológiája (Nagyvárad, 1996).
Díjai: Marosvásárhelyi Írói Egyesület díja (1969), Román Írószövetség díja (1984).
Irodalom Szekér Endre: T. I. törékeny tükrei. Forrás 1987/10. – Tófalvi Zoltán: Magunkról szólok. Beszélgetés T. I. költővel. Kelet–Nyugat 1990/12–13. – Sebestyén Mihály: Közös nevező. Látó 1994/10.
Összeállította: Bölöni Domokos. eloszekelyfold.wordpress.com

2016. április 21.

Internálni! (Egy megfigyelt család (2.))
Kolozsvár megmenekült attól a pusztítástól, amelyet Budapestnek el kellett szenvednie. A szovjet–román hadtestekkel szemben több hétig tartó tordai ellenállás az Erdélyben maradt német–magyar csapatok gyorsított kivonását szolgálta a nyugat felől már-már záródó zsákból. Október 11-én „felszabadult” Kolozsvár. A város viszonylagos nyugalmát a végig működő Tízes Szervezet és a gyáraknál munkásőrségek biztosították.
A sebtiben megalakult Országos Demokrata Arcvonal (FDN) Észak-erdélyi Központi Tanácsadó Testülete Teofil Vescan egyetemi tanár elnökletével és Jordáky Lajos társelnökletével, valamint a szovjet városparancsnokkal ügyelte fel a törvényes rendet. Miután a bevonuló román katonai és félkatonai szervezetek Észak-Erdélyben ártatlan magyarokat öltek meg kegyetlen módon, a szovjetek kitiltották innen a román közigazgatást. Ennek titkolt célja az volt, hogy a történelmi pártok uralta román politikai paletta átváltson kommunista irányításúvá. Azaz egyfajta zsarolásként is szolgált. Nem sokat késett a Kolozsváron maradt értelmiségiek számonkérése. Édesapámra a Tízes Szervezet – amelynek elnöke volt – kapcsán került sor, valamint egy könyvének kitételét rótták fel neki. (Salazar portugál diktátort idézte.) Persze, ez kevés volt, s akkor jöttek a meredek hazugságok. Íme: „A Magyar Revíziós Liga Bizottságának, valamint a fasiszta partizánok Wesselényi Lövész Egyletének tagja volt. Kitüntették a Nemzetvédelmi Kereszttel soviniszta magatartása miatt és a Vitézi Szék tagjaként tevékenykedett.” (Ezt a hazugságáradatot a Tanügyi Tisztogató Bizottság állította.) Ezzel szemben az igazság: 1944. március 19-i német megszállás után az Estilap március 20-i számában így fejezi be írását: „A legszebb tizedesi feladat ezekben a hisztériás, gyávák részére félelmetes napokban az, hogy felkészítsük tizedünk magyarságát lelkileg arra az elszánt, komoly elhatározásra, a belső ellenálló erő kifejlesztésére, amely habozás nélkül szembeszáll azzal, aki a nemzet szabadsága és függetlensége ellen tör.” Továbbá, miután a háborús segélyakciók során begyűjtött javakból a zsidóknak és a románoknak is osztottak a tizedesek, a Magyar Megújulás Pártja kolozsvári szervezetének körlevelében ez (is) áll: „amennyiben a »magyar a magyarért« tiszta vonaláról letért Tízes Szervezet munkása maradsz, pártunk tagjai sorából kénytelenek vagyunk törölni”. Puskás Lajost internálásra ítélték „bűneiért”, de a Tisztogató Bizottságtól Teofil Vescan által aláírt levél kitöltöttnek ítélte az internálást (néhány napig volt a Sziguránca fogdájában, innen egyenesen a Mátyás Mátyás Kórházába vitték). Ellenfelei nem nyugodtak bele ebbe, amint azt az FND levele alatti bejegyzés bizonyítja (fotó). Végül 1947. május 5-én letartóztatták, és október 3-áig a szamosújvári börtön rabja volt sokakkal együtt. Itt megírt börtönnaplóját megjelentettem Más jövőt álmodtam címmel (Charta Kiadó, 2008).
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. június 23.

Bărbosu érdeklődik és jelent (Egy megfigyelt család 11.)
Igen hatékony munkát végzett a Bărbosu (Szakállas) fedőnevű ügynök. Informátorunknak a kolozsvári Securitate megbízásából elsősorban a római katolikus egyház „nem nyilvános” ügyeit kellett felderítenie, mivel állandó kapcsolatban állt nemcsak a Szent Mihály-plébánia papjaival és alkalmazottjaival, hanem Márton Áron püspökünkkel is. Erről is szólunk, de először lássuk, édesapámmal kapcsolatban mire volt kíváncsi.
Együtt voltak 1947-ben Szamosújváron, ahova abban a politikai szempontból igen kritikus évben a sziguranca összegyűjtötte a befolyásos romániai magyar és román személyiségeket. Régóta ismerték egymást, mindketten buzgó gyakorlói voltak vallásuknak. A hatvanas években jogtanácsos és összekötő kapcsolattartó volt a gyulafehérvári püspökség és a kolozsvári plébánia között. Üzeneteket, pénzeket hoztak, vittek. Márton Áron teljes mértékben megbízott benne. Ezekben az években a brétfűi gyümölcsösünk házikójában írta édesapám családunk krónikáját. Mondván, ha hamarabb meghal, mint ahogy két fia (Csaba és én) kiszabadul a börtönből, ismerjék meg családunk történetét. Nos, ez az írásmű igencsak izgatta a Securitatét, és megbízták Bărbosut a megszerzésével. Egyik jelentéséből fordítom: „Te, említetted, hogy írod emlékeidet a szamosújvári börtönről, légy szíves, add ide nekem is, hogy olvassam el, hadd emlékezzem vissza a mi börtönbeli múltunkra. Azt válaszolta (édesapám): Kedves Ignác, még nem másoltam le. A kertünkben őrzöm, s amikor kimegyek, elhozom és odaadom. (...) Gyermekkoromtól kezdtem írni az életem eseményeit, és nem tudom, hogy szólhattam el magam valaki előtt erről a dologról, képzeld el, eljutott a híre a Securitatéhoz is.”
Édesapánk tovább írta a naplóját, amit végül is nem adott oda Bărbosu ügynöknek. Azt azonban mégis meg kellett szerezni. Ezért 1961. május 31-én felkereste édesapánkat „Sófalvy” (ismeretlen, csupán gyanított) ügynök a Mozart utca 10. szám alatti kertünkben. Jelenti többek közt: „Figyelembe véve (Puskás Lajos) polgári származását és fokozott nacionalista politikai tevékenységét a horthysta rendszer támogatására, feltételezhető, hogy ez a munka nacionalista jellegű, és felfed egy egész sor problémát a magyarok nacionalista tevékenységéről. A helyszínen megállapítottam, hogy jó feltételei vannak egy titkos házkutatásnak.” Magyari securitatés hadnagy, „Sófalvy” tartótisztje: „Javasoljuk, hogy hagyják jóvá a titkos házkutatást Puskás Ludovic (Lajos) kolozsvári, Mozart utca 10. szám alatti kertjében.” Ez ugyan nem történt meg, mert mégsem ítélték eléggé biztonságosnak (ugyanis a szomszédok állandó lakók voltak), de tervéről nem mondott le a Securitate. Erről majd írásom folytatásában. Most még csak annyit, ki is volt Bărbosu: dr. Bartha Ignác ( Craiova, 1896. június 18.– Kolozsvár, 1970. október 12.), a katolikus egyház jogtanácsosa, a magyar négy évben behívott képviselő, csakúgy, mint a román királyi parlamentben. Az Erdélyi Múzeum Egyesület jog- és társadalomtudományi részlegének a vezetője. A jóhiszemű püspök, Márton Áron és édesapám „bizalmi” embere...
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 7.

„Marin” ügynök kettős élete (Egy megfigyelt család élete) 13.
Ha megpróbáljuk a romániai nemzeti kommunizmus ügynökeit megérteni, megmagyarázni, rájövünk, hogy nem kaphatunk egységes képet. Valamennyi ügynök (informátor, besúgó) sajátosan egyéni utat járt be, vállalt és kapott feladatait nem egyforma lelkesedéssel és megbízójának fogadott „hűséggel” töltötte be. Édesapám egyik régi elvbarátja és munkatársa a Tízes Szervezetben – szorongatott helyzetében – aláírta a kötelezvényt, és ennek megfelelően végrehajtotta a kapott feladatokat. Majdnem...
Azzal a közléssel lepett meg édesapám egyik hetvenes évek végén történt hazalátogatásomkor, hogy az általa évekig írt családi krónikát megismerte a Securitate, és azóta békén hagyják ebben a tárgykörben. Az úgy történt, mondta a rá igen jellemző ravaszkás mosolyával, hogy az egyik informátort, aki neki jó híve volt és ma is az, azzal bízták meg, hogy kérje el olvasásra – mert együtt dolgoztak a magyar négy év alatt a Tízes Szervezetben –, mintha ő lenne kíváncsi a leírtakra. Képzeld el – folytatta édesapám –, leleplezte magát, mondván, hogy valójában a Securitate akarja látni, miket ír naphosszat. Id. dr. Csortán Márton, fedőnevén „Marin” ezt követően megbeszélte édesapámmal, hogy írjon néhány semleges tartalmú oldalt, és ő majd azt odaadja a megbízójának. Így is történt.
Veszélyes volt ez a kettős játék, mert az ügynökök egymás ellenőrzésére is kaptak megbízást. S hogy Marci bátyánkat gyanították is, az néhány szemelvényből kitűnik. Kevesellték a szállított és jobbára közömbös értesüléseit is, majd egy szekusbejegyzés a rendszerből való kizárását is felveti. Néhány, a fentieket alátámasztó példa (fordításban): „»Marin« örökké talál indokot arra, hogy ne szolgáltasson nekünk teljes értékű információt. Gondoljuk meg, hogy kívánatos-e továbbra is foglalkoztatnunk a hálózatban? (1968. okt. 18.) Mivel »Marin« informátorral nem tisztáztak valamennyi részletet arra vonatkozóan, hogy mint vezető beosztású, milyen feladatokat látott el Puskás Lajos, javasoljuk, hogy hagyják jóvá kihallgatását a Belügyminisztérium Kolozs Megyei Igazgatóságának székhelyén.”
Azt említette édesapám, hogy többször is kihallgatták, nagyon udvariasan, tisztelettel. A Tízes Szervezet iratainak nagy részét át is adta kérésükre a Securitaténak. Alább csak egy eredeti szövegrészt adok meg, amelyből egyértelműen kitűnik Csortán Márton ügynöki múltja (fordítás). „Az iroda megjegyzése: Csortán Martin (Márton) a 2-es iroda ügynöke »Marin« fedőnévvel, és Puskás Ludovic (Lajossal) kapcsolatosan dolgozik. Feladat: A fent nevezettel kapcsolatban nem kapott feladatot. Intézkedések: A jegyzéket (utalás a »Papp János« által adott jelentésre) Puskás L. ügyében hasznosítjuk, és hogy ellenőrizzük »Marin« és »Papp János« őszinteségét, ugyanis jelentést kérünk »Marin« informátortól is. Aláírja: Magyari T. hadnagy. Az irodafőnök megjegyzése: De ügyelj arra, hogy kéred a jelentést, nehogy leleplezd. Aláírja Chifor C. őrnagy.”
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 21.

Ad acta. De... (Egy megfigyelt család /15./)
...egy ilyen megátalkodott magyar nacionalistában mégse bízzunk meg végérvényesen – folytatnám a címben megkezdett mondatot a magam szavaival a szeku ki nem mondott, de később valósnak bizonyult véleményéről. Hogyan, milyen előzmények után tűnt el az operatív nyilvántartásból „Pescaru Teofil” (azaz Puskás Lajos)?
Édesapámat 1959-ben megfosztották az 1944. augusztus 23-a előtti nyugdíjjogosultságától. Ez a civilizált világban ismeretlen gazemberség (tanár, majd kollégiumi igazgató volt 1925 és 1944 között) mindenkit mélyen felháborított. Akkor hagyták a tengődés határán, csupán 15 év munkaviszony elismerésével, édesanyánkkal megélni, amikor mi börtönben voltunk, és nem lehettünk segítségükre. Tanítványokat vállaltak, és minden tantárgyat oktattak – miután előbb ők maguk megtanulták –, így pótolva a megélhetéshez sem elég egyetlen nyugdíjat. „Marin” informátor révén az államhatalommal szembeni „pozitív megnyilvánulásait” tudomásul vette a szeku. Valóban elégedett volt édesapám, amikor 1964 karácsonyán – kérvényezésére – visszaállították a teljes munkaidős, jóval nagyobb nyugdíját. Úgy vélték, hogy „ad acta” tehetik a „Pescaru Teofil”-dossziét, azaz elhelyezik a C betűvel jelölt irattárukba, és gyakorlatilag megszüntetik a követését. (Az 1-es szövegnél a „problema nr. 19” jelentése: „nyilvántartott magyar nacionalisták”, szám szerint 19-en, nevesítve egy másik dokumentumban.) Hogy megszűnt-e édesapám megfigyelése? Nem. A megfigyelési „szünet” csak abban nyilvánult meg, hogy a „Marin” fedőnevű informátor most mint forrás („sursa”) szerepelt, ami a szeku gyakorlatában alkalmi jelentéseket, és nem naponta történő követést jelentett. Puskás Lajos sohasem élvezte a politikai rendőrség bizalmát. Amikor 1968-ban Magyarországra utazott Ildikó húgom és családjának, valamint számos egykori tanítványának meglátogatására, a szeku jelezte kiutazását, és kérte szigorú ellenőrzését a vámnál (Biharpüspökinél), mivel feltételezték, hogy a családi krónikát ki akarja csempészni az országból (2. dokumentum). Különösen az foglalkoztatta mindvégig a Securitatét, hogy 1947-es, a szamosújvári lágerben töltött időszakról készített naplójegyzeteit nyilvánosságra hozhatja. (Bár 1947-ben ugyan királyság volt Romániában, de lényegében már a kommunista párt gyakorolta a hatalmat, hathatós szovjet „segítséggel”, úgynevezett „tanácsadók” révén.)
Aztán 1973. november 12-én újra beindították Puskás Lajos aktív megfigyelését, ezúttal a dossziét „Károly” titkosított névvel látták el. Ez a dosszié igen sok jelentést tartalmaz, hangsúlyosan egykori tanítványaival fenntartott kapcsolatai és a csángók magyar öntudatra keltésének ügyében magyarországiakkal együtt tett látogatásai miatt. Ezt a dossziét csak halálának bekövetkezte után, 1982. május 11-én zárolták.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. október 12.

Példaértékű emberi sors: Puskás Attila útjai és ösvényei
Kolozsvár szülőttének, Puskás Attilának Utak és ösvények – Erdélyi magyar sors című könyvét mutatták be kedden délután Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesboltban. A biológus végzettségű, irodalom iránt vonzodó, az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való szimpatizálása miatt meghurcolt Puskás Attila nyolcvanhat évesen látogatott haza szülővárosába, és hozta el a Kolozsváron sokak által ismert, hagyományaihoz, hitéhez és nemzetéhez ragaszkodó családja történetét megörőkítő kötetét „ajándékba”. Mozaikszerűen összeálló családtörténete betekintést nyújt egy olyan erdélyi, polgári értelmiségi családnak az életébe, amelybe Puskás Attila beleszületett és felnőtt, s amelynek értékrendjét mai napig vallja. Éppen ezért a Puskás-családot évtizedeken keresztül megfigyelte a Szekuritáté, és apától fiúig meghurcolták őket.
Puskás Attila Utak és ösvények –Erdélyi magyar sors című könyvét mutatták be kedden délután Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesboltban. Az esemény október 23-a, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulója közeledtével különösen időszerű volt, hiszen a biológus végzettségű Puskás Attilát és öccsét, Csabát annak idején sok más tásukkal együtt a kommunista hatóságok kegyetlenül meghurcolták. Köszöntőjében Weghofer Erna Aletta, a Gaudeamus Könyvesbolt vezetője arra figyelmeztetett, hogy eltűnőben az ötvenhatosok nemzedéke, ezért is fontos, hogy emléküket folyamatosan éltesse az utókor.
A kötet tartalmának nagy része korábban a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Háromszék című napilapban már napvilágot látott, szerzője pedig valójában nem (ön)életrajzot írt – nyolcvanhat éves kora ellenére ma is dolgozik, mi több, számítógépen „veti papírra” munkáit – , hanem különböző életkorok jelzéseit közvetíti az olvasók felé – mondta felvezetőjében Benkő Levente. A történész-újságjró szerzővel folytatott beszélgetéséből kiderült, hogy az 1931-ben Kolozsváron született Puskás Attila 1954-ben hagyta el a kincses várost, miután a Bolyai Tudományegyetem természetrajz karán elvégezte felsőfokú tanulmányait. Irodalmat kedvelő és a versírást is művelő biológia tanárként kezdte pályafutását a Magyar Autonóm Tartomány Csík rajonjában, Csíkszépvízen, ahonnan egy év múlva a csíkszeredai (ma Márton Áron) gimnáziumban tanított három évig. Innen politikai okokból kénytelen volt kérni áthelyezését Csíkdánfalvára, ahol 1959. május 12-én letartóztatta a Szekuritáté.
Az 1956-os események nyomán kimutatott érzelmei, a forradalom és szabadságharc melletti nyilvános kiállása, „a verselő diákjaival” való kapcsolatai mind terhelő bizonyítékot jelentettek a kommunista hatóságok számára. A csíkszeredai tanár-diák koncepciós perben, az ún. Puskás-csoport fővádlottjaként húsz, illetve pusz tíz év szabadságvesztéssel sújtották. Huszonnyolc évesen harminc esztendő rabságot szabtak ki számára, mindvégig Szamosújváron tartották fogva, 1964. augusztus 3-án általános közkegyelemmel szabadult.
A Puskás-családot folyamatosan megfigyelés alatt tartották a kommunista hatóságok: már az édesapát, Puskás Lajos történészt és műfordítót, a kolozsvári Zágoni Mikes Kelemen római katolikus gimnázium latin-történelem szakos közkedvelt tanárát meghurcolták. Négy gyermeke közül Attila, Csaba és Árpád állandóan a Szekuritáté megfigyelése alatt voltak. Az 1956-os események nyomán Csaba öccsét, gyimesfelsőloki tanárt úgyszintén letartóztatták 1959-ben, és tizennyolc évre ítélték, 1964-es kiszabadulásáig a peripravai kényszermunkatáborban tartották fogva. Puskás Attila kötetében olvasható végelszámolásában megállapítja: összességében a család „nyilvántartására” a román állam 29 összeállított dossziéban 4531 lapot pazarolt el, 54 besúgót foglalkoztatott 39 szekus tiszt hadnagytól ezredesig, ám – mint vallja – megtörni egyiküket sem tudták.
A könyvesbolti találkozón levetítették a Xantus Film Produkció Fény a végeken dokumentumfilm-sorozatának A Puskás-csoportcímű alkotását. A közönség ebből részletesebben megismerhette Puskás Attila és „verselő diákjainak” szomorú történetét, letartóztatásuk okait és körülményeit. Ugyanakkor tudomást szerezhetett arról, miként lehetett túlélni azokat a szekusoktól és besúgóktól nyüzsgő zavaros, viharos időket anélkül, hogy „elárulták”, feladták volna önmagukat. Puskás Attila meghurcoltatása legnehezebb pillanataiban sem tört meg, a rácsok mögött is versekben megtestesülő – ezekből néhányat a jelenlévők meg is hallgathattak – erős hite tartották benne a lelket s az emberséget.
A rendezvényen megjelent kortársai, egykori évfolyamtársak, cimborák és hozzátartozók hangulatosan elevenítették fel régi közös kolozsvári emlékeiket. Ezekből kiderült, hogy a biztonsági szervek által „Şahistul” (Sakkozó) fedőnévvel számon tartott Puskás Attila nemcsak emberként és tanárként, hanem biológusként és tudománytörténeti kutatóként is maradandót alkotott. Pályatársa, Uray Zoltán hozzászólásában külön kiemelte Puskás Attilának ezt az „arcát”, emlékeztetve arra, hogy az évek során számos, biológusi tanulmányaihoz kapcsolodó értékes tudománynépszerűsítő szakkönyvet tett le az asztalra. A rendszerváltás után több (köztük a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztje) kitüntetéssel ismerték el társadalmi, szakmai és politikai tevékenységét. ÖRDÖG I. BÉLA, PAPP ANNAMÁRIA / Szabadság (Kolozsvár)

2017. október 20.

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere #2.# (Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára)
A Groza-kormány „kirakatintézményeként” emlegetett Bolyai Tudományegyetem alapító oklevelét már eleve úgy fogalmazták meg, hogy abban kódolva benne volt: a román történelmi pártok, a román kormány bármit megtehetett azért, hogy a magyar egyetem működését ellehetetlenítse, akadályozza, majd magát az intézményt is felszámolja. Constantin Daicoviciu, a dák-római kontinuitás apostola, 1945-ben a román egyetem dékánja a magyar tárgyalóküldöttség javaslataira nyíltan kijelentette: „az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Kolozsvárra való visszatérése politikai és nemzeti szükségesség”, „két egyetem párhuzamos működése teljes lehetetlenség”.
1945. december elején Bukarestben tárgyalt a kolozsvári magyar egyetem vezetősége. Jóváhagyták az egyetem elnevezését: „Universitatea Bolyai din Cluj – Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem”. Ekkor hozhattak elvi döntést arról, hogy a magyar állampolgárságú egyetemi tanárokat szerződtetik, részben rendeződött az egyetemi könyvtár sorsa is. Az 1945. december 17-ei egyetemi tanácsülésen elhatározták, hogy az egyetem megsegítése érdekében országos gyűjtést rendeznek az egyházak és a Magyar Népi Szövetség – MNSZ – segítségével. Megalakult a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Barátainak Egyesülete. Öthavi késéssel, 1946. február 11-én megkezdődött a Bolyai Tudományegyetem első tanéve: több mint kétezer romániai magyar diák iratkozott be. Dr. Csőgör Lajos rektor a tanévkezdéskor – olvasható a Sajtóbeszámoló a Bolyai Tudományegyetem első tanévének megnyitásáról című újságcikkben – beismerte: „csak azért kezdjük meg az oktatást, hogy az egyetemi ifjúság ne szenvedjen több időveszteséget.” Majd hozzáfűzte: „Kolozsváron a természettudományi fakultás hat intézete még ma sincs elhelyezve. Arról a hat intézetről van szó, amelynek tudományos anyagát jórészt az Erdélyi Múzeum Egyesület tárai alkotják. A Bolyai Egyetem vezetőségének az volt az elgondolása, hogy ezeket az intézményeket közösen használjuk az I. Ferdinánd-egyetemmel… Sajnos, az egyetem vezetőségének felfogása miatt ezt nem lehetett megvalósítani. A második példa Marosvásárhely, ahol a katonaiskola épületei közül csak egy épület helyreállításához foghattak hozzá anyagiak hiányában, és emiatt kilenc klinika két épületben van elhelyezve tarthatatlan körülmények között.” (A Szentgyörgy utcai Régi Kórház és a marosvásárhelyiek által ún. volt Hadapródiskolának nevezett épület közelében álló Újkórház épületéről beszélt dr. Csőgör Lajos rektor.) Az önfeladás úján elindult Magyar Népi Szövetség 1946-tól kezdőden – úgymond – „levette a kezét a Bolyai Tudományegyetemről”. Ez derül ki a brassói gyűlésük határozataiból. Beszámoló az MNSZ százas intézőbizottságának 1946. március 18–20. napján tartott értekezletről című, az MNSZ Intézőbizottsága kiadásában 1946-ban, Kolozsváron megjelent dokumentumból: az oktatással kapcsolatos elvárások megfogalmazásánál meg sem említik a Bolyai Egyetemet. Az MNSZ 1946. június 28–30-a között Székelyudvarhelyen megtartott kongresszusának határozatai között még egy mondatnyi utalás sincs a Bolyai Egyetemre. 1947-ben a Román Kommunista Párt legfelső vezetése új magyarságpolitikát hirdetett meg. A romániai magyarság további sorsát is nagymértékben meghatározta Luka László/Vasile Luca 1947. május 22-i, a kolozsvári Igazságban megjelent „politikai oroszlánordítása”: „az elvtelen magyar egység jegyében” a romániai magyarság politikai vezetését az általános tisztogatás megkezdésére szólította fel. A tisztogatás már előtte megkezdődött: 1947. március 25-ről 26-ra virradó éjszaka – több magyar kolozsvári értelmiségivel együtt – elhurcolták a Bolyai Tudományegyetem megteremtésében meghatározó szerepet vállaló Venczel Józsefet, a statisztika professzorát, szociológust. Piteşti-re internálták őket. Bírósági ítélet, határozat nélkül százas nagyságrendű – e sorok írójának százegy személyt sikerült azonosítania – magyar értelmiségit internáltak a szamosújvári börtönbe. Köztük volt az érmihályfalvi csoport koncepciós perében – 31 személyt ítéltek el – halálra ítélt, 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán, az Érmellék „Messiása”, de Puskás Lajos, a kolozsvári tízes szervezet megteremtője, Sepsiszentgyörgy népszerű biológusának, közírójának az édesapja, nagy tekintélyű lelkészek, tanárok. Az internáltak között volt Oriold Béla, a kolozsvári jogi kar helyettes tanársegédje is. A Kolozsváron megjelenő Igazság 1947. június 6-i számában olvasható: „Tegnap tartotta második ülését a miniszterközi bizottság, amelynek feladata az egyetemi oktatásban tervezett változásokat és tisztogatásokat végrehajtani. A megbeszélésekről annyit közöltek, hogy elhatározták az egyetemek tanári karának purifikálását. El fogják távolítani a felsőfokú oktatásból mindazokat, akik az utóbbi évtizedekben antidemokratikus politikát űztek, és ennél fogva nem alkalmasak arra, hogy az ifjúságot a mai idők szellemében neveljék.” Jóformán meg sem száradt a nyomdafesték az Igazság lapjain, ugyanannak a napilapnak az 1947. június 16-i számában durva támadást indítottak a nagy műveltségű, nagy tudású jogtörténész Bónis György professzor ellen. Lefasisztázták! „Az egyetemi purifikációs bizottság figyelmébe. Mit tanít a Bolyai Egyetemen a marxizmusról Hóman Bálint volt házi embere, Bónis »professzor úr«?” A Magyar Népi Szövetség lapjában, a Világosságban 1947. június 27-én az irodalomtörténész György Lajosra zúdítottak össztüzet: „Tisztogatást a Bolyai Egyetemen is! György Lajos dr. akadályozza a magyar diákság demokratikus nevelését, és szívesebben látná Maniu uralma alatt az egyetem megszűnését, mint demokráciánk megerősödését.” György Lajos nemcsak egyetemi tanár volt, hanem az Erdélyi Római Katolikus Egyházmegyei Tanács (Státus) világi elnöke is. A támadás Márton Áron erdélyi római katolikus püspök ellen is irányult, aki 1947. július 7-i körlevelében arra utasította egyházmegyéje minden papját, hogy tartózkodjon a Magyar Népi Szövetséggel való további együttműködéstől, ha tag, lépjen ki az MNSZ-ből. Ugyanakkor 1947. június 28-ai keltezéssel tiltakozó levelet küldött Ştefan Voitec nemzetnevelésügyi miniszternek. Megjelent dr. György Lajos nyilatkozata is. Márton Áron körlevelét – a püspök ellen folyó sajtókampány részeként – a marosvásárhelyi Szabad Szó 1947. augusztus 22-i száma is ismertette.
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-17




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998