udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 9 találat lapozás: 1-9
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Tisza Kálmán

1990. szeptember 22.

Olivier Lustig nyugalmazott ezredes csak Észak-Erdély zsidóságának tragédiájával foglalkozott, állapította meg Vasas Samu, kimondva, hogy az egész magyar nép fasiszta volt, a román nép ellenben mentes maradt a fasiszta fertőzéstől. Valójában a pártlap, a Scinteia 1945. máj. 24-i és aug. 4-i, a Mantuirea 1944. nov. 20-i és 1945. márc. 26-i számai megírták, mi is a valóság. A cernovici főrabbit megkínozták, majd agyonlőtték. Jegában 14 ezer, Toroinet és Radauti megyékben 15 ezer zsidót gyilkoltak meg. Transznisztriába, két megsemmisítő táborba deportáltak 108 ezer zsidót, ahol közülük 64 556-an meghaltak. Bukovinából 58 ezer zsidót vittek el, akik közül csak 12 ezren tértek vissza, Odesszában 30 ezer, Bagdanoviza táborában 50 ezer, Galacon 70 ezer, Cetatea Alban 10 ezer embert öltek meg, Virjuleni és Marculesti táboraiban 24 ezren haltak éhen. Összesen tehát 323 000 zsidót öltek meg. Lustignak elkerülte a figyelmét az, hogy erről a tragédiáról Romániában háromkötetes Fekete könyvet állítottak össze 1946-ban. Igaz, hogy később zárolták ezt az összefoglalót. - Raoul Sorban a hetvenes években Kós Károly lefasisztázásával keltett feltűnést. Festő volt, művelődéstörténész, most pedig felcsapott történésznek, megjelent művében /Fantasma imperiului Ungar si Casa Europei/ revizionistaként szerepel Szabó T. Attila nyelvtudós, Herepei János, de Németh László, Sütő András és Balassa Iván, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke is. /Szabadság (Kolozsvár), szept. 22./ Raul Sorban akinek jelleme, viselt dolgai ismertek most egy könyvvel jelentkezett: Fantasma imperului ungar si Casa Europei, Bucuresti, 1990. A szerző munkája függelékében adott egy felsorolást: "Erdélyről és a romániai magyarokról szóló revizionista és hungarista könyvek nem teljes listája". Sorban revizionistának kiáltotta ki Cseh Gusztáv metszeteit erdélyi személyiségekről, Kányádi Sándor verseit az év hónapjairól vagy Szabó T. Attilának a helynevekkel foglalkozó művét. A szerző a hungarizmust az összmagyarság, a mindenkori magyar állam vezéreszméjévé tette: "A Magyar Birodalom fantomja ma áthatja a magyar politika minden munkatervét." Könyvében Klapka György, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Tisza Kálmán, Jókai Mór, Kós Károly és mások egy-egy kijelentésük miatt hungaristrák lettek. /Balázs Sándor: Cérnára fűzött rögeszme. = A Hét (Bukarest), szept. 27./

2003. január 22.

Castellum Értesítő a címe az erdélyi magyar történelmi családok negyedévenként megjelenő tájékoztató lapjának. A legfrissebb, 2002. decemberi számban olvasható például marosvásárhelyi emlékezés a diktatúra útlevéladó gyakorlatára. Hírt adnak arról, hogy Emlékkönyv készül (tízéves a Castellum Alapítvány). Az Értesítőt Haller Béla, Tisza Kálmán, Torma Miklós, Ugron Ádám és Ugron Zoltán szerkeszti Marosvásárhelyen. /(Komoróczy György): Castellum Értesítő. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 22./

2003. szeptember 9.

A Korunk szerkesztősége elhatározta, hogy kötetbe foglalja és az idei őszi könyvhétre kiadja néhány jeles erdélyi magyar főnemesi család történetét. A kézirat megírására, illetve összeállítására a szerkesztők a családok leszármazottait kérték fel. A Tisza család 1867 és 1918 között két miniszterelnököt adott a nemzetnek: Tisza Kálmánt és Tisza Istvánt. A Tisza család krónikája című írás tiszta képet fest a két miniszterelnökről, ugyanis eddig számos ellentmondásos vélemény látott napvilágot róluk. A jó íráskészséggel megáldott, Marosvásárhelyen élő szerző, Tisza Kálmán megbízható források, korabeli feljegyzések és családi hagyományok alapján jegyezte le családja történetét a kezdetektől napjainkig. Tisza Kálmánról olvasható: "A XIX. század második feléből Deákon kívül neki volt a legnagyobb befolyása nemzete sorsára, hazája történelmére... Közéleti pályája az ország fénykorának és fejlődésének visszatükrözője." 1914-ben Tisza István minden erejével a háború elhárításán dolgozott. Tisza békés javaslatát azonban leszavazták. /Komoróczy György: A Tisza család krónikája. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), szept. 9./

2003. szeptember 11.

Az erdélyi magyar történelmi családok nemrég tartott gernyeszegi találkozóján az egyik előadás címe így szólt: A magyar nemesség elmúlt másfél évtizede. A lap munkatársa megkérdezett néhány résztvevőt, milyen erkölcsi és anyagi rehabilitációt hozott az 1989-es fordulat óta eltelt időszak az 1949-ben teljes vagyonvesztéssel sújtott történelmi rétegnek, a kényszerlakhelyre hurcolt birtokos nemességnek, illetve leszármazottaiknak? Bethlen Anikó (Marosvásárhely) szerint családja esetében (is) csak fordulatról lehet beszélni, ugyanis nem nevezhető igazi rendszerváltozásnak a szó komoly értelmében, ami Romániában történt 1989 óta. Folyik a jól ismert porhintés Nyugat felé a hatalom részéről. Két súlyos megalázás érte a történelmi elitet: az egyik a teljes vagyonelkobzás és az azzal járó hátrányos megkülönböztetés volt évtizedeken át. A másik ma zajlik: végignézhetik, miként gazdagodnak egykori kifosztóik vagy azok hozzátartozói. Kerekes József (Kolozsvár) szerint egyes megemlékezéseken a leszármazottak jelen lehetnek, ez a változás. Klebelsberg Éva (Budapest): Magyarországon az arisztokráciával szemben megnyilvánuló ellenséges magatartás szépen kibontakozott a tavalyi választások óta. Ilyen felemás helyzetben a leszármazottak nem hajlandók politikai, közéleti szerepet vállalni. Tisza Kálmán (Marosvásárhely): 1949-ben egy tollvonással és tíz perc alatt elintézték ingó és ingatlan vagyonok elkobzását, a fordulat után másfél évtizednyi idő sem volt elég a vagyontöredék, a morzsák visszaszolgáltatására. A bírósági úton visszaszerzett kastélyok vagy udvarházak java része gyatra állapotban van. 1989 után egyetlen kormány vagy politikai párt sem ítélte el a 83/1949-es kitelepítési rendeletet. Ugron Ferenc (Marosvásárhely):. Sajnos a polgári oldal sem érzi igazán, mit jelentett a történelmi Magyarország és benne a történelmi családok szerepe. /Komoróczy György: Részt vehetünk évfordulókon, megemlékezéseken. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 11./

2004. április 20.

Magánkiadásban jelent meg a Marosvásárhelyen élő Tisza Kálmán István könyve: A Tisza család krónikája. A Tiszák két miniszterelnököt adtak Magyarországnak, Tisza Kálmánt (1830-1902) és Tisza Istvánt (1861-1918); mindketten meghatározó személyiségei voltak az 1867-1918 közötti korszaknak. /Gábor Attila: Krónika egy történelmi családról. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 20./

2005. február 1.

Nagyváradot szokták a tolerancia városának nevezni, azonban a város egyre inkább a gyávaság települése, írta Csűry István. Azok a “magyarok” voltak a “toleráns hazafiak”, akik segédkeztek beolvasztani Tisza Kálmán közeli bronzszobrát (1945-ben), melynek talapzatán Barbu Stefanescu Delavreancea szobra áll 1970 óta háborítatlanul. Barátságtalan magyar polgároknak bizonyultak azok, akik nem törődtek bele, hogy a kommunista párt inasiskolájává degradált Református Egyházkerületi Székház (épült 1937-ben) a katonaság, vagy az 1989 után állami egyetem karmai között maradjon. Egészen “kiváló” magyarnak bizonyultak azok, akik a Református Leánynevelő Intézetet még a közelmúltban is engedték átkeresztelni Andrei Saguna nevére, ahelyett hogy jogos tulajdonosának, a református egyháznak visszaszolgáltatták volna. Ippen nemcsak azt írják ki a bejáratoknál, hogy mártír falu, hanem a magyarok állítólagos bűnét kőbe vésve megörökítik. Hadd szégyenkezzen minden utód. Cserében Gyantán elnézik, hogy a magyarok megemlékezzenek áldozataikról. Sőt, a magyarokkal megértetik, hogy nem kell a magyaroknak saját mártírjaikról meg feliratokról beszélni. – Nagyváradon már ástak el szobrot, már öntöttek be szobrot, már vettek el templomot, és bontottak el templomot, megalázták számtalanszor a magyart... és nemcsak Nagyváradon. Meddig tolerálhatjuk? – kérdezte Csűry István. /Csűry István: Tolerancia többségi óhajra. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), febr. 1./

2005. március 1.

Nagyváradot szokták a tolerancia városának nevezni. Manapság egyre inkább a gyávaság települése lesz, írta Csűry István. A város egyik 1693-ben épült római katolikus templomát 1786-ban a rutén ajkú görög katolikusoknak ajándékozták. Ezt a templomot az 1948-as államosítás alkalmával elkobozták az ortodox államegyház javára. Ez az áltulajdonos további területekre vetett szemet, mondván, annak idején ők veszítették el ezeket. Tisza Kálmán közelben állt bronzszobrát 1945-ben ledöntötték, talapzatán ma Barbu Stefanescu Delavreancea szobra áll 1970 óta. A református egyházkerületi székház az 1989 után erőszakosan térfoglaló állami egyetem tulajdonába került, ahogy sok történelmi épület lett csendőriskola stb. A Református Leánynevelő Intézetet még a közelmúltban is engedték átkeresztelni Andrei Saguna nevére a tanácsban levő magyarok, ahelyett hogy jogos tulajdonosának visszaszolgáltatták volna. Nem kellene elhallgatni, hogy a mai megyei rendőrség melletti Szemináriumi templom sem az ősi ortodox tulajdon, hanem a jezsuitáktól kapott görög katolikus örökség, amit az államosítás (1948) játszott a kezükre. A magyarok toleranciáját próbára teszik, például Ippen nemcsak azt írják ki a bejáratoknál, hogy mártír falu, hanem a magyarok állítólagos bűnét kőbe vésve megörökítik. Hadd szégyenkezzen minden utód. Cserében Gyantán elnézik, hogy a magyarok megemlékezzenek áldozatokról, de a hegyi gyilkos hordákról nem akarnak hallani, ott nem lehet felirat arról, hogy magyarokat öltek meg. „Nagyváradon már ástak el szobrot, már öntöttek be szobrot, már vettek el templomot, és bontottak el templomot, megalázták számtalanszor a magyart... és nemcsak Nagyváradon. Meddig tolerálhatjuk?” /Csűry István: Tolerancia többségi óhajra. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), márc. 1./

2008. május 10.

Hunyad megye magyarsága három nagy csoportra osztható – írta az Akadémai Kiadó által 1982-ben megjelentetett Magyar Néprajzi Lexikon. A Hunyad megyei magyarság legősibb, de egyben legcsekélyebb számú részét a honfoglaláskor itt megtelepedett magyarok jelentik. A törökdúlások idején azonban ez a népesség többnyire kipusztult, soraikat elmagyarosodó hegyvidéki román családokból próbálták pótolni. A régi polgári magyar lakosság ma már csak kis számban maradt meg főleg Déván és Szászvároson. A másik jelentős kategória az 1888–1910 között betelepedett „dévai csángók”, azaz bukovinai székelyek, akik valójában nem csupán Dévára, hanem Csernakeresztúrra, Vajdahunyadra és Sztrígyszentgyörgyre is jelentős számban telepedtek. A harmadik fontos ága a Hunyad megyei magyarságnak a 19. század második felétől betelepedő székelyek, akik az iparosítás nyomán több hullámban jöttek e vidékre. 1883-ban a Tisza Kálmán vezette magyar kormány elindította a Bukovinába elmenekült székelyek hazatelepítését. Elsőként az Al-Duna környékére telepednek, ennek a hullámnak az 1885-ös nagy árvíz vetett véget. Déva telepeseket kért és az akkori polgármester, dr. Issekutz Gergely annyira a szívén viselte a betelepülők gondját, hogy ez utóbbiak egyenesen atyjuknak nevezték a város elöljáróját. Végül két nagy hullámban összesen 99 család telepedett be az öt bukovinai faluból (Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Fogadjisten), 10 holdas földeket kaptak. 1910-ig szépen fejlődött a telep. Az 1910-ig betelepült 288 lélek 1934-re 1250 főre szaporodott. 1910-ben még további 31 házat épített az állam a betelepülőknek, ez alkalommal 35 újabb család jött, összesen 292 lélek. Később, az első világháborúig még további 27 család jött, összesen 105 személy. Hasonlóan történt a betelepedés a szomszédos Vajdahunyadra is, ahova kizárólag hadikfalviak települtek. A XX. század folyamán több hullámban is jöttek a székelyek a megyébe. Számtalan tanár, orvos, művész, lelkész, illetve ezek tanulni vágyó gyermekei kerültek ide. Sokan már a nyolcvanas évek idején kitelepedtek külföldre, aki maradt, az 1989 után költözött vissza valamelyik erdélyi nagyvárosba. Napjainkban Hunyad megye 24 ezer körüli magyar lakosságának jó egyharmadát a bukovinai székelyek leszármazottai teszik ki, másik harmadát az időközben betelepülő székelyek, csupán egy sovány harmadát képezik az „őshonos” magyarok. /Gáspár-Barra Réka: Hunyad. Sok a székely, de így is kevés. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 10./

2009. március 9.

Hatvan évvel ezelőtt, 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszaka hurcolták kényszerlakhelyekre a kastélyaikból, udvarházaikból kizsuppolt erdélyi nemesi családokat. A „kiűzetési” akció időzítése szigorúan titkos és egységes volt. Nagyon sokukat Dobrudzsába, a Duna-deltába deportálták, a szerencsésebbek Marosvásárhelyre vagy Sepsiszentgyörgyre kerültek. Különösképpen azokkal volt „kegyes” a hatalom, akik a nyugati határ mentén éltek. A kijelölt településeken a rendőrség a személyazonossági igazolványba pecsételte a hírhedt D. O. jelzést, ami a kényszerlakhely (domiciliu obligatoriu) román nyelvű rövidítése volt. A megbélyegzetteknek nem volt szabad elhagyniuk a város területét, és – végzettségüktől függetlenül – csak alsóbb rendű fizikai munkákra alkalmazták őket. A nemesi családokból származó fiatalokat jó évtizedig nem vették fel sem gimnáziumokba, sem egyetemekre, sőt az is előfordult, hogy a korábban bejutottakat egyik napról a másikra kirúgták. A kitelepítetteknek többnyire dohos pincék, mosókonyhák, padlászugok vagy vályogkunyhók jutottak lakásként. A legiszonyatosabb körülmények azokra vártak, akiket Dobrudzsába száműztek kényszermunkára. Tófalvi Zoltán publicista és történész az írástudók szerepvállalását kifogásolja a hatvan évvel ezelőtti események kapcsán. Számára érthetetlen, hogy néhány kivételtől eltekintve kevés hiteles írás, dokumentum látott napvilágot a teljes magyarságot érintő tragédiáról. Pozitív példaként Beczásy Istvánt említette, akinek ‘89 után volt ereje és bátorsága papírra vetni mindazt a borzalmat, amit 1949-től errefelé megélt /Beczásy István: Bekerített élet, Literator Kiadó, Nagyvárad, 1995/. Az egykori úri családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke, Haller Béla szerint bármennyire is furcsa, de a hatvan évvel ezelőtti kisemmizéseknek pozitív hordaléka is volt: a lakosság összefogása. Mint mondja, az emberek többsége rokonszenvvel viseltetett a földönfutóvá tett nemesek iránt. Tisza Kálmán kisgyermekként tanúja volt a zaklatásoknak, még a Bibliát is elvették. A koholt vádak alapján 14 évi börtönbüntetésre ítélt apja 1964 márciusában amnesztiával szabadult. Édesanyja a megfeszített munkába belebetegedett, hosszú időre munkaképtelenné vált, kórházba került. „Bátyám és én magunkra maradtunk, én pedig a csíksomlyói árvaházat is megjártam” – fűzte hozzá gróf Tisza Kálmán. /Szucher Ervin: Mészégető grófok, patkányirtó bárók. = Krónika (Kolozsvár), márc. 9./


lapozás: 1-9




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998