udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
55
találat
lapozás: 1-30 | 31-55
Helymutató:
Jilava
2003. február 27.
A Marosvásárhelyi Rádió hivatásának érezte adáskörzete zenei és irodalmi életének felkarolását, az értékek megőrzését és továbbadását. Kiváló írók, publicisták szólaltak meg, köztük Sütő András, Szász János, Beke György, Méhes György vagy Gálfalvi György. 1985. jan. 12-én elnémították a Marosvásárhelyi Rádiót. A szalagtárat az ország leghírhedtebb börtönébe, Jilavára szállították, nagy részük az újrainduláskor került vissza Marosvásárhelyre. 1989. dec. 22-én ismét elkezdte műsorszórását a Marosvásárhelyi Rádió. Csaknem másfél éve a rádió az interneten is hallgatható (www.radiomures.ro). A felszerelés főleg a holland kormánnyal való együttműködés eredménye. 2001. szeptembere óta a Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségének adásidejét ultrarövid hullámon sugárzott 2 órás (vasárnap 1 órás) műsorral bővítették. Borbély Melinda, a rádió aligazgatója közölte, hogy magyar közszolgálati műsorszórás létezik 50 órában hetente Marosvásárhelyen, heti 37 órában Kolozsváron, 6 és fél órában hetente Temesvárott és heti 6 óra 20 perc Bukarestben. Temesváron 8 nyelvű, Konstancán 6 nyelvű adás működik. A Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségének 16 alkalmazottja van, a heti 50 órához ez nagyon kevés, külső munkatársakat foglalkoztatnak. A kereskedelmi rádiók megjelenése ellenére a felmérés szerint a Marosvásárhelyi Rádió, 23 százalékkal a piaci részesedésből, első helyen van. /Lokodi Imre: Negyvenöt év a közösség szolgálatában. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 27./ 2003. június 4.
Pert veszített a román állam jún. 3-án az emberi jogok európai törvényszékén. Ennek következtében egy hét évvel ezelőtt letartóztatott temesvári férfit a nagyváradi börtönben elszenvedett kínzás miatt 40 ezer eurós kárpótlás illet meg. Ez az első ilyen jellegű per 1989 óta. A temesvári Alexandru Panteát egy férfi ellen elkövetett agresszió miatt vették őrizetbe, s a nemzetközi bíróságon feljelentette a román államot a börtönbeli bánásmód miatt. Legfőbb panaszai között szerepelt az orvosi ellátás hiánya, a börtönőrök közönyössége és az, hogy lehetetlen volt a törvénynek megfelelő módon védekeznie. Az európai bíróság szerint több rendben megszegték az emberi jogokat: az őrizetest nem a megfelelőképpen kezelték, nem volt hatékony kivizsgálás, nem volt feltétlenül szükséges az őrizetbe vétele, és bent tartották azután is, hogy az előzetes letartóztatási parancs már nem volt érvényes. Alexandru Pantea ügyvédet 1994 áprilisában letartóztatták. 1995 áprilisában szabadult ki, miután letartóztatását törvénytelennek ítélték meg. A panaszos állította, hogy a nagyváradi börtönőrök felbujtására cellatársai megverték, és összekötözött kezekkel két napon át az ágy alá kényszerítették. Sérüléseinek eredményeként egy vagonban szállították a zsilávai börtönkórházba, de a néhány napos út közben nem kapott orvosi ellátást, vizet és élelmet, ráadásul még le sem tudott ülni, olyan sok rabot szállított a vonat. Pantea azt nyilatkozta, hogy Zsiláván egy AIDS-es beteggel kellett megosztania fekhelyét, pszichológiai kínzásnak vetették alá. Az orvosi jelentések bizonyítják, hogy a panaszos sokrendbéli és mély sérülést szenvedett, amíg a börtönben volt. /Negyvenezer eurós kárpótlás. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 4./2003. július 9.
Székelyudvarhelyen érettségi találkozóra jött el dr. Sass Huba főiskolai docens, csillagász, Komoróczy György /Székelyudvarhely/ nyelvész gyermekkori barátja. Mindkettőjüket kitelepítették, deportálták, Sass Hubát 1959-ben, Komoróczyt 1949-ben; mindkettőjük édesapja 54 éves korában meghalt. Dr. Sass Huba az 1956-os forradalom ürügyén hazaárulással vádolt, majd kivégzett érmihályfalvi református lelkipásztor, néhai Sass Kálmán legkisebb fia. Sokan összetévesztik az érmihályfalvi 56-osok perét a szintén 56-os Szoboszlay-perrel. Ma már van ennek a kérdésnek megbízható irodalma. Elég, Balaskó Vilmos, Péterszabó Ilona és Tófalvi Zoltán kutatásaira, könyveire gondolni. Balaskó Vilmos cellatársa volt Sass Kálmánnak. Az ő könyvében található az egyetlen hiteles dokumentum másolata Sass Kálmán kivégzéséről (Élet a föld alatt, Nagyvárad, 2002; kiadja a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület Sajtóosztálya). A kivégzés dátuma: 1958. december 2. Sass Kálmánt az úgynevezett érmihályfalvi csoport perében ítélték halálra, mint a csoport vezetőjét, a Szoboszlay-perben egy másik, bánsági csoportot ítéltek el. Az előbbit Nagyváradon, utóbbit Temesváron szinte azonos külsőségek mellett. És mindkét csoportnak egyforma bűne volt: az, hogy tagjai magyarok voltak. Semmi más. Az igazságszolgáltatás és annak végrehajtói elé egy célt tűzött ki a kommunista párt: minden olyan embert, aki az erdélyi magyarságot valamilyen formában össze tudja fogni, önazonosságtudatát ébren tudja tartani, el kell tüntetni, meg kell semmisíteni fizikailag.Sass Kálmánt 1957 februárjában letartóztatták le. A családja soha nem kapott értesítést arról, hogy hová vitték és mi történt vele. Sass Kálmán családját kitelepítették, csak 1964-ben jöhettek el a kényszerlakhelyről, a Baraganból. Sass Kálmán egyik gyermekét, Bélát szintén elítélték három év börtönre, agyba-főbe verték, megjárta Jilava, a Braila környéki hírhedt Duna-szigetének poklait. Dr. Sass Huba hangsúlyozta, hogy a mai napig tapasztalhatják a hátrányos megkülönböztetésnek bizonyos jeleit, ugyanis Romániában még nem volt igazi rendszerváltozás. Sok régi magas beosztású vezető ma is vezető. Ma is él a döntéshozók egy részében a gyűlölet például a volt történelmi osztály, a volt gazdagok, sőt az értelmiségi elit iránt is. A család például még nem kaptunk vissza semmit az elkobzott vagyonból, Sass Kálmán nincs rehabilitálva jogi értelemben. /Komoróczy György: A véndiák a küszöbről még egyszer visszanéz... = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 9./2003. augusztus 10.
A Maroshévízzel szomszédos Galócás kb. 3000 fős lakossága vegyes nemzetiségű és vallású. A római katolikus közösség itt kisebbségben van. Nagy eseményre készülnek, aug. 15-én templomszentelés lesz. A templom alig három év alatt készült el a hívek áldozatkészségének és a lelkes Salamon József plébános fáradhatatlan munkájának köszönhetően. Támogatást kaptak egy németországi plébániától, az Illyés Közalapítványtól és a román Kultuszminisztériumtól is.A templom a Magyarok Nagyasszonya nevet fogja viselni, a templomban középen a Magyarok Nagyasszonya festmény áll, körülvéve a közösség példaképeivel: Szent István király, Szent Imre herceg, Szent László, Árpád-házi Szent Erzsébet, Szent Margit, Boldog Özséb, Szent Pongrácz István, Boldog Apor Vilmos, Boldog Batthyány-Strattman László, Isten szolgája Márton Áron püspök és Petrás Incze János szerzetes. A festményeket a plébános elképzelése szerint Baróti Ádám szászrégeni művész készítette el. Az előző napon, aug. 14-én emlékműavatás is lesz. Az elmúlt rendszer két áldozatának tiszteletére állítanak emlékművet a galócásiak: Ábrahám Árpád volt gyergyóhodosi és galócási plébánosnak, akit 1958-ban a Szoboszlay-per vádlottjaként végeztek ki a zsilávai börtönben, és Lőrinc János Rajmond galócási ifjúnak, aki katonai szolgálata alatt az 1989-es események áldozata lett. /Portik M. Erika: Templomszentelés Galócáson. = Vasárnap (Kolozsvár), aug. 10./2003. augusztus 25.
Galócás ünnepelt: aug. 14-én emlékművet avattak, 15-én pedig fölszentelték a galócási magyarság új római katolikus templomát. A Gyergyói Kisújság legfrissebb számában Gergyely Géza Megvalósult a galócásiak régi álma címmel részletesen írt mindkét eseményről: az emlékművet a kommunista rendszer két áldozata, Ábrahám Árpád és Lőrincz János Raymond emlékére emelték. Ábrahám Árpád 1939-1940-ben teljesített papi szolgálatot Gyergyóhodoson és Galócáson, 1957-ben tartóztatták le, majd 1958. szeptember 1-jén végezték ki a zsilávai börtönben, mert "csatlakozott ahhoz az ellenállási mozgalomhoz, amely Temesvárról indult a Szoboszlai Aladár irányításával". A katonai szolgálatot teljesítő Lőrincz Jánost 1989. dec. 27-én gyilkolták meg Brailában. Gergely Géza cikkében azt is megemlíti, hogy a kiskatona tragédiájáról a Romániai Magyar Szó 1990. ápr. 6-án adott hírt. A nyitott történelemkönyvet ábrázoló emlékmű két alapján a két áldozat fényképe, s alatta felirat: "Beteg rendszer és beteg ember halálos áldozata". Az aug. 15-én a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére felszentelt katolikus templom alapköveit 2001. jún. 17-én szentelte meg Tamás József segédpüspök, fölépítése bel- és külföldi támogatásokból és a galócási katolikus hívek összefogásával valósult meg. "Ez a közösség bebizonyította, hogy életképes. Élni akar, tehát élni fog! 225 személy dolgozott itt 3500 munkanapot díjtalanul. Ennek a teljesítménynek több mint 15%-át nők végezték." - írja a templomépítésről Gergely Géza. A csaknem 3000 lelket számláló Galócáson 700 római katolikus él, a község plébánosa Salamon József. /Új katolikus templom Galócáson. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 25./ 1994. február 2.
A katolikus lelkiségi lap, a Lélek Szava /Budapest/ 1993. máj. 5-i száma közölt részletet Scholtz Klára nővér Nagyváradi emlékeim című művéből egy részletet. Ebben a szerző emlékezett a vértanú püspökről, dr. Scheffler Jánosról /Kálmánd, 1887. okt. 29. - Jilava, 1952. dec. 6./, akit letartóztattak és a jilavai börtönbe vittek. Amikor a püspök érezte, hogy már nem sokáig bírja, akkor megkérte zárkatársát, Nimburger kolozsvári cipőnagykereskedőt, hogy amikor haldoklik, imádkozza felette a Miatyánkot és a bánat-imát. "Így szeretnék jutni az Örök Bíró elé" – mondta. A püspök dec. 6-án meghalt zárkatársa, zsidó rabtársa karjaiban. Nimburger egy jobb érzésű őrt megkért, figyelje meg, hová temetik a püspököt. A zárkatárs Nimburger szabadulása után Szatmárra sietett és mindent elmondott az ottani papoknak, egyben később saját költségén elhozatta a püspök hamvait, hogy a szatmári székesegyházba temessék el. Elmondta, hogy élete legmeghatóbb idejének tartja, amit a börtönben töltött, ott megtért. Püspök fogolytársa vezette be őt a hit titkaiba. Nimburger egész családjával katolikus lett. /Hadrava Nándor tb. kanonok, Nagyvárad: Vértanú püspökünk utolsó napja. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 2./2002. január 24.
Sokan ismerik Szatmárnémetiben Fábián Elemért. Korábban hosszú időn át ő volt a színház közönségszervezője, mindkét tagozaté egyszerre. A román tagozat megalakulása után, a 70-es évek elején, amikor még alig volt közönsége a városban, elküldték Moldvába turnézni, aztán Bákó környékén több faluban felugrált a közönség a színpadra, leállította a román előadást és azt követelte a színészektől, hogy "a többit mondják magyarul". Ezután a színészek magyar nótákat énekeltek. Fergeteges sikerrel. A csángók az előadás előkészítése során vették észre, hogy az együttesben többen magyarul beszélnek, s a zongorista (Vakarcs Miki) magyar dalokat játszik. Zsák pénzzel tértek haza. Azt csak a rendszerváltás után merték elmondani, hogy a román tagozat csángóföldi magyar előadásaival szerezték. Nagy baj lett volna belőle, hogy ilyen "árulásra" vetemedtek. Fábián Elemér előzőleg négy évet ült mint politikai elítélt. Az 56-os magyar forradalom hatására írt, Nyugaton kél fel a nap című verséért kellett lakolnia. Nagyenyed, Szamosújvár, Jilava sötét falai után a brailai Nagyszigeten lévő lágerbe vitték. A szigeten többek között Corneliu Coposuval és Páskándi Gézával volt együtt. Az elmúlt napokban Fábián Elemér magas kitüntetést kapott Budapesten, a kardokkal ékesített Hazáért Szabadságkeresztet. A Parlamentben nyújtotta át neki Fónagy Jenő a POFOSZ elnöke. Rajta kívül még tizenhárom személynek adományoztak hasonló kitüntetést, de a határon túlról csak Fábián Elemérnek, illetve a már hosszabb ideje áttelepült kolozsvári szobrászművésznek, Szervátiusz Tibornak. – Egyébként Fábián Elemér a vezetője a POFOSZ (Politikai Foglyok Országos Szövetsége) Szatmár, Szilágy és Máramaros megyét átfogó itteni szervezetének. Mindössze 130 tagja van, holott jóval többen lehetnének, hiszen ezrek élnek még azok közül, akiket a kommunizmus éveiben üldöztek és meghurcoltak. Például a volt kulákok, akik közül sokan semmiféle elégtételt nem kaptak. Annyira megfélemlítették az embereket, hogy ma sem mernek beszélni. /Sike Lajos: Táncol a volt politikai üldözött. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 24./2002. március 13.
A Volt Politikai Foglyok Szövetsége Hargita megyei szervezete márc. 9-én tartott Csíkszeredában megemlékező ünnepséget. Emlékezni és emlékeztetni gyűltek össze, a Romániai Volt Politikai Foglyok és a Diktatúra Üldözöttei Szövetsége megalakulásának 12. évfordulóján. Azokra a tíz- és százezrekre emlékeztek, akik jeltelen gödrökben elkaparva porlanak szerte az országban, Máramarostól a Duna-deltáig, Szamosújvártól Zsiláváig és szinte mindenütt. A kommunista és a fasiszta totalitarizmus súlyos veszélybe sodorta a kétezer esztendős keresztény európai civilizációt, behelyettesítve ezeket a modern rabszolgaság, a terror és az egész társadalmat átszövő és szétzüllesztő hazugság és megfélemlítés rendszerével. E modern rabszolgaság elleni lázadás áldozataira emlékeztek, az ártatlanul meghurcoltakra, elítéltekre, a munkatáborokban lassú halálra ítéltekre, a kivégzettekre, de a családi otthonaikból kitelepítettekre is. Constantin Ticu Dumitrescu hangsúlyozta: ameddig a politika nem épül erkölcsi alapokra, addig folytatódni fog a világban az erőszak, az igazságtalanság, és lesznek politikai üldözöttek. /Id. Rafain Gábor, Csíkszereda: Emlékező ünnepség a mártírok napján. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 13./2002. március 21.
Az Otthonom, Szatmár megye helytörténeti sorozat tizennegyedik kötete dr. Tempfli Imre: Dr. Scheffler János szatmári püspök és nagyváradi apostoli kormányzó pásztorlevelei és utolsó írásai /Szent–Györgyi Albert Társaság, Szatmárnémeti/ A helytörténeti könyvek sorában ez az első egyháztörténeti munka. 2002. márc. 26–án hatvan éve annak, hogy XII. Pius pápa püspökké nevezte ki dr. Scheffler Jánost, a kolozsvári egyetem egyházjogi tanszékének tanárát. /Csirák Csaba: Az Otthonom, Szatmár megye könyvsorozat újabb kötete. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), márc. 21./ Scheffler János /Kálmánd, 1887. okt. 29. - Jilava, 1952. dec. 6./ az egyház vértanúja, bebörtönözték, a börtönben halt meg. 2002. június 26.
Adrian Paunescu kormánypárti szenátor jún. 24-én a szenátusban politikai nyilatkozatában rátért a "semmirekellő" polgármesternek a gesztusára, akinek még a nevét sem tudta megjegyezni, és miután kollégái "kisegítették", végig Almos polgármesterként aposztrofálta. "Lehetetlen – harsogta, hogy egy senkiházi saját akaratából, csak úgy, valamiféle gulyásmentalitás felsőbbrendűségétől vezérelve levétesse a nemzeti zászlót, amelyet a felszabadító hadsereg tűzött ki." Szerinte az igazságszolgáltatásnak le kell sújtania a városvezetőre, a bűnöst ítéljék el, és példás büntetéssel sújtsák. "Almos polgármester senkiházi, gazember, terrorista..." Az RMDSZ-t pedig felszólította, hogy hagyjon fel ezzel a cinkos kiváró magatartással, és foglaljon állást az ügyben. - A csángók – Paunescu szenátor értesülései szerint – nem akarnak magyarok lenni, de az RMDSZ-ből többen is azon munkálkodnak, hogy tagjai közt csángók is legyenek. Ezeknek a provokációknak véget kell vetni – adta ki a szenátor a parancsot. Az RMDSZ és a kormánypárt együttműködése, amelynek során – Paunescu szerint – az RMDSZ privilégiumokat ért el, mert a kicsikart eredmények meghaladják a jogok határát. Másfelől egyes RMDSZ-politikusok, akik nevetségesen radikálisoknak mondják magukat, a szégyentelen magyar sajtóval együtt már a román állam fundamentumát támadják, és megkérdőjelezik az alkotmányos előírásokat is. Szerinte hiba volt beleegyezni abba, hogy a kisebbségek ünnepeiken használhassák saját zászlaikat. Paunscu a következőképpen zárta szavait: "Az RMDSZ-nek színt kell vallania. Ilyen szent dolgokkal nem lehet tréfálni. Ha nem sikerül Romániát megszabadítani a terroristáktól, ilyen terrorcselekményektől, akkor szégyellhetjük magunkat!"... Taps, viharos elismerés követte a beszédet, főként a Nagy-Románia Párt traktusában, amelynek egyik tagja később külön megköszönte Adrian Paunescu szenátornak ezt a politikai nyilatkozatot, hozzátéve: jó, hogy kormánypárti politikus mondta ki mindezeket, mert ha ők tették volna, rögtön rájuk sütik, hogy szélsőségesek, xenofóbok stb. Verestóy Attila, az RMDSZ-frakció vezetője, az RMDSZ alelnöke válaszolt. Amikor beszélni kezdett, egyes szenátorok a jilavai börtönt emlegették mint jövendő szálláshelyet az RMDSZ-politikusok számára. Másról van szó, jelezte Verestóy. A törvény értelmében a nemzeti zászlót a középületeken és a polgármesteri hivatalokon kell kitűzni. És ez a zászló most is ott lobog a sepsiszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal épületén. Sepsiszentgyörgyön a prefektúra épületén régen volt egy kétnyelvű tábla, amelyet eltávolítottak. Az érv a törvény betűje volt, mely szerint a táblának ott nincs helye. Erről hosszas vita folyt, döntés született, az ügyet rendezni kell. Álmos polgármester sértve érezte magát, hogy a prefektúra ilyen szűklátókörűen értelmezte a törvényt, úgy döntött, hogy a Polgármesteri Hivatal oromzatán kéthavonta cserélt nemzeti zászlót – és mivel éppen a csere ideje volt – nem tűzeti vissza, mert a törvény ezt nem írja elő. Verestóy hozzátette: egymás szimbólumait kölcsönösen tisztelni kell. A prefektus hibát követett el, amikor megtagadta a tábla visszahelyezését, és nem volt helyes az eljárás a polgármester úr részéről sem, aki úgy vélte, ha a prefektúra így akarja alkalmazni a törvényt, akkor ő is cselekedhetik ekképpen. /Béres Katalin: Adrian Paunescu politikai "gyöngyszemeiből": "Almos polgármester senkiházi, gazember, terrorista..." . = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 26./ 2002. június 29.
Távolítsák el Antonescu képmását Bukarestben a Viktória palotából, továbbá Calarasi-ból, Nagysármásból és a zsilavai börtön udvarából, kérik az amerikai biztonsági és európai együttműködési bizottság tagjai a román kormánytól. Amellett, hogy felszólították a kormányt egyéb, Antonescuhoz kötődő szimbólumok nyilvános helyről való eltávolítására, az amerikai kongresszusi képviselők azt is kérték, hogy ne akadályozzák többé a Holokauszt Múzeum tagjainak hozzáférését egész sor okirathoz. A bizottság úgy ítéli meg, hogy az Antonescuról továbbra is elnevezett utcák, a meglévő szobrok, valamint a róla készült festmény Viktória palotabeli elhelyezése ellentmond a kormányfő márciusi szónoklatának, amikor megígérte, hogy megszüntetik Románia kétértelmű viszonyulását a fasizmussal és szélsőségességgel szemben./ Távolítsák el Antonescu képmását. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 29./2004. február 25.
Február 24-én tett politikai nyilatkozatában Sógor Csaba Hargita megyei szenátor a Szoboszlay-csoport pereként elhíresült ügyet, illetve annak utóéletét elevenítette fel. Az 1956-os forradalmat követő kirakatperek egyike volt ez, többek között tizenegy halálos ítélettel végződött, melyet haladéktalanul végre is hajtottak. A túlélő volt politikai foglyok: Orbán Péter, Tamás László és a hozzátartozók minden szóba jöhető forrást felkutatva kiderítették, hogy az ítéletet 1958 nyarán a Kolozs Tartományi Katonai Törvényszék Temesvárra kihelyezett tárgyalásán mondták ki. Halotti bizonyítványokat is sikerült kikérni, ezek dátuma 1958. szeptember 1. Valószínűsíthető, hogy a halálraítélteket az aradi börtönből vitték utolsó útjukra. Egyes értesülések szerint a Temesvárhoz közeli mácsai erdőbe, mások szerint Jilavára. Az elhantolás bármelyik említett helyen megtörténhetett. A családtagok a szomorú emlékezetű esemény 45. évfordulóján szerettek volna koszorúkat helyezni a jeltelen sírokra. Ez azonban nem sikerült, ezért Sógor Csaba szenátor a szenátus segítségét kérte a keresett információk megszerzéséhez. /Belföldi hírek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 25./2004. december 3.
Scheffler János néhai szatmári megyés püspök szobrát avatják fel dec. 4-én szülőfalujában, a Szatmár megyei Kálmánd községben. Schönberger Jenő, a vértanú püspök utóda szenteli fel az emlékművet, majd dec. 6-án Szatmárnémetiben, a székesegyházban ünnepi szentmisén emlékeznek meg Scheffler Jánosról. A szentmisén a hívek a jilavai fegyházban elhunyt püspök mihamarabbi boldoggá avatásáért imádkoznak, majd Bura László szatmárnémeti tanár mutatja be Scheffler Jánosról szóló könyvét. /Szobor a vértanú püspöknek. = Krónika (Kolozsvár), dec. 3./ 31/ Erdélynek is megvannak a maga reneszánsz emberei. Takács Gábor fogtechnikusként elvégezte el a közgazdasági egyetemet, közben szinte magántanulóként látogatta a kolozsvári Gy. Szabó Béla és a szintén erdélyi származású szentendrei mester, Barcsay Jenő műtermét, aki a világ valamennyi rangos művészeti akadémiáján tankönyvnek számító Művészeti anatómiát megalkotta. S miután első grafikai munkái megjelentek a kiállításokon, művészeti írásai jelentek meg az Igazság /a Szabadság előde/, az Utunk /a Helikon előde/, a Korunk és más lapok hasábjain. Azóta már három művészeti könyv szerzője. Takács Gábor íróportréi, portrékompozíciói mellett a műemléki, városképi, építészeti motívumok megörökítője is. /Banner Zoltán: Egy művész életútjának felén... = Krónika (Kolozsvár), dec. 3./2004. december 9.
Ötvenkét esztendeje, 1952. december 6-án halt vértanú halált a zsilavai börtönben Scheffler János, a szatmári római katolikus egyházmegye püspöke. Rá emlékezve, dec. 5-én, vasárnap szülőfalujában, a Nagykároly melletti Kálmándon felavatták mellszobrát. Szatmárnémetiben, az ünnepi megemlékezésen Schönberger Jenő püspök elevenítette fel nagy elődje életét. Scheffler Jánost nem sokkal letartóztatása előtt kinevezték győri püspöknek, amit nem fogadott el, mert együtt akart maradni szenvedő népével. A szentmise után dr. Bura László bemutatta Scheffler Jánosról írt könyvét. Az első évek kutatási nehézségei miatt először csak egy kisebb könyvet tudott összeállítani /Bura László: Hűségesen, fáradhatatlanul. Scheffler János szatmári megyéspüspök életútja (Római Katolikus Püspökség, Szatmárnémeti, Agape Nyomda, Újvidék, 1991)/. Azután tovább kutatott, megkezdte a püspök boldoggá avatásához szükséges dokumentumok összegyűjtését. A mostani könyv összeállításában nagy segítség volt számára a fennmaradt napló, s a püspök köteteket kitevő sok kézirata, a különböző levelek, beszédek, tanulmányok, igemagyarázatok. /(Sike Lajos): Bemutatták a Scheffler János vértanú püspökről készült könyvet. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 9./2004. december 26.
Dr. Scheffler János /Kálmánd, 1887. okt. 29. –Jilava, 1952. dec. 6./ Rómában tanult, egyházjogbó1 és teológiábó1 doktorált. A nagyváradi és a kolozsvári egyetemen teológiát tanított. 1942-ben nevezte ki a pápa a szatmári római katolikus egyházmegye püspökévé és a nagyváradi egyházmegye apostoli kormányzójává. Kormányzása idején 14 új plébániát alapított. Az egyházüldözés idején 1948-ban egy kormányrendelet megszüntette főpásztori működését. Két évvel később Kőrösbányára internálták, 1952 márciusában pedig a Bukarest melletti Jilavára vitték. Az ottani börtönben halt vértanúhalált. Reizer PáI püspök 1995-ben kezdeményezte Scheffler János püspök boldoggá avatását. Szülőfalujában, Kálmándon most szobrot állíttattak a tiszteletére. Az életnagyságú szobrot Vida Zoltán budapesti szobrászművész készítette. A püspök szoboralakja magához öleli a keresztre feszített Jézus szobrát, jobb kezét áldásra emeli. Schönberger Jenő püspök szentelte meg a szobrot december 5-én. Ez alkalommal dr. Bura László bemutatta Köztünk élt – Scheffler János Szatmár vértanú püspöke című új könyvét. /Nagy Karolina: Szatmár mártír főpásztorára emlékeztek. = Vasárnap (Kolozsvár), dec. 26./2005. július 31.
Az 1956-os forradalom leverése után az egész Kárpát-medencei magyarságot sújtotta a megtorlás. Lipcsey Ildikó az erdélyi magyarságot ért megtorlást foglalta össze, felsorolva a nagyobb pereket. Kolozsváron 1956 októberében új diákszövetséget alakítottak, erről tudomása volt a pártszervezetnek. Október 24-én azonban a diákszövetségi gyűlés természetszerűen átváltott a magyar forradalommal való szolidaritás gyűlésévé. Október 25-én letartóztatták a gyűlés három résztvevőjét, Balázs Imrét, Tirniván Arisztídet és Walter Frigyest. Az előző kettőre 7-7 évi fegyházra ítélték. November 17-én Várhegyi Istvánnal az élen letartóztatták a diákszövetség vezetőit, Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt és Nagy Benedeket. Temesvárom 2500 diákot tartóztattak le, végül 30, többségében román diákot ítéltek 3 hónaptól 8 évig terjedő fegyházra. Bukarestben is megmozdultak a diákok. 1957 májusában Paul Goma írót a bukaresti diákok tervezett sztrájkja miatt elítélték. 1956-tal volt kapcsolatos a szász írók 1959-es brassói pere, Schönfeld aradi főrabbi pere, Piesch Miklós, Blumenthál Pál pere, Teodor Margineanu román katonatiszt pere, aki a magyarországihoz hasonló felkelést akart kirobbantani Romániában. A perek történetét csak részben tárták fel Romániában. Megközelítő adatok szerint a perek 35 ezer embert érintettek. 30 személyt kivégeztek. Kb. 40-50 ember a bántalmazásokban vesztette életét. 1957 a nagy letartóztatások időszaka volt, emiatt Szamosújváron, a 3000 férőhelyes börtönben 10 ezren raboskodtak. A politikai elítéltek 80 %-a magyar volt. Itt és Jilaván működtették a „megsemmisítő részleget”. A Bolyai Tudományegyetemen 20-30 ítélet született. Az egyházakat is támadták. Erdővidék és Homoród mente unitárius papságának fele került börtönbe, családtagjaikkal együtt „szervezkedés” és „ellenséges elemek támogatása” címen. A kolozsvári Protestáns Teológia unitárius karán 3 tanárt és 15 diákok ítéltek el. A Nyárád mentén szintén egyház emberek kerültek a vádlottak padjára. A Csíkszeredai Főgimnázium tanárát, Puskás Attilát és társait – tanárokat, diákokat, 11 főt – ítéltek el. Nagyváradon diákok megalakították a Szabadságra Vágó Ifjak Szövetségét /SZISZ/. Ebből nagy pert csináltak, 1981-ben folytak a letartóztatások. A 151 letartóztatottból 57 főt elítéltek. Sepsiszentgyörgyön diákok Székely Ifjak Társaság /SZIT/ néven alakítottak csoportot, őket 1958-ban tartóztatták le, 1959-ben az 50-60 elítéltet a hírhedt brailai nagyszigetre vitték. A kizárólag munkás fiatalok által alapított Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége /EMISZ/ perben 1500 személy volt érintve, 76 ítélet született. A temesvári diákok perében 32-en szerepeltek. Szilágysomlyón 5 főt börtönöztek be, Szászrégenből 24 ember ellen indult eljárás. Kolozsváron az Illegális Kommunista Ellenes Szövetség /IKES/ 35 fiatalkorú rendszerellenes szervezkedés volt. A Kis-Küküllő menti szervezkedésnek 6 vádlottja volt. 1958-ban Bencze György református lelkész be nem jelentett vadászpuskája miatt terrorcselekményre való késztetés vádjával 20 év nehézbörtönt kapott. 1958 júliusában letartóztatták Fülöp G. Dénes református lelkészt, 11 évre ítélték, 1958 augusztusában Cseterki János lelkészt tartóztatták le, ugyanebben a hónapban Harai Pál brassói káplánt az EMISZ perben fel nem jelentés címén 10 évre ítélték. Ebben az évben további egyházi személyeket ítéltek el. Három nagy pert emelt ki Lipcsey Ildikó: a Szoboszlay és társai ügyét 1958. április-május hónapban tárgyalták. A vádirat szerint 1950-ben Keresztény Munkapárt néven szervezetet hoztak létre, hogy fegyveres lázadást készítsenek elő. A Szoboszlay-féle szervezkedés a többpártrendszer és a szocialista rendszer eltörlésének igényét hordozta magában. Magyarországgal szoros szövetségi rendszert akartak kialakítani. Az erdélyi kérdés megoldását a két ország államszövetségében látták. A szervezkedésnek román tagjai is voltak. A Szoboszlay-perben 200 személyt tartóztattak le, köztük lelkészeket, szerzeteseket, 57 főt ítéltel el, köztük tíz főt halálra, a kiszabott börtönévek száma:1300 év. A másik nagy per az érmihályfalvi csoport ügye. Vezetőjüket, Sass Kálmán református lelkészt 1958. február 19-én tartóztatták le. Az érmihályfalvi csoport ügyében 31 főt ítéltek el, ebből kettő halálos ítélet volt, amit Sass Kálmán református lelkészen kívül dr. Hollós István egykori hadbíró századoson végrehajtottak. A harmadik nagy ügy a „kilencek”, vagyis az ENSZ-memorandum megfogalmazóinak és terjesztőinek ügye, akik 1956-ban az erdélyi kérdés megoldását vetették fel. Három álláspont volt: 1. Márton Áron római katolikus püspök és Dobri János református teológiai tanár Erdély Magyarországhoz csatolását tartotta helyesnek. 2. Jordáky Lajos és Pásztay Géza a független Erdély gondolatát támogatták. 3. Dobai István, a református egyház világi gondnoka Erdély kettéosztásában és lakosságcserében gondolkodott. Mindannyian úgy látták, méltányos megoldást. A Dobai István által elkészített memorandumot az akkori erdélyi magyar társadalom szinte valamennyi képviselője ismerte és véleményezte, de ismerte Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Ravasz László, Illyés Gyula, Veres Péter és Sinka István is. A per során 16 személy ellen indult eljárás. 1957 márciusi letartóztatásuk után valamennyien fenntartották véleményüket. A per vádlottjaiból ketten a kínzásokba belehaltak, Dobait és Varga László tiszteletest életfogytiglanra, a többieket 25 és 5 év közötti börtönre ítélték. Dobait és hat társát a hazaárulóknak fenntartott börtönbe vitték, ahol a 400 elítéltből csak 40 maradt életben az elszenvedett kínzások, az éhezés és orvoshiány miatt. A Magyarország elleni szovjet katonai intervencióban Románia és Csehszlovákia készségesen részt vett volna, de Hruscsov erre nem tartott igényt. Azonban szovjet katonai egyenruhába öltöztetett román katonaság részt vett a szovjet intervencióban. A román titkosszolgálat – román szakemberek szerint – bekapcsolódott a magyar eseményekbe. Cristina Troncota történész, a hadtudományok doktora a román titkosszolgálatok történetével foglalkozó monográfiájában külön fejezetet szentelt ennek a kérdésnek. Ő is és mások is ketté választják a kérdést: a román titkosszolgálat beavatkozása a forradalom előtt és a beavatkozás a forradalom után. 1956 nyarától kezdődően a Securitate hamis osztrák, nyugat-német, francia és olasz útlevéllel ügynököket küldött Magyarországra, magyarul jól beszélő személyeket, akik a gyűjtött információkat Bukarestbe továbbították, onnan pedig a szovjet titkosrendőrség rendelkezésére bocsátották. 1956 november végi látogatása alkalmával Bodnaras felajánlotta segítségét az ÁVH újraszervezésére. Többszáz magyarul tudó szekuritate-alkalmazott érkezett Magyarországra, irányítójuk Einhorn Wilhem /Vilmos/ volt, aki fedéssel tartózkodott Budapesten, mint a román nagykövetség tanácsosa. Troncota irányt mutatott a román és magyar történészeknek, érdemes lenne ebben az irányban kutatni. /Lipcsey Ildikó: A forradalom hatása és következményei Erdélyben. = Erdélyi Magyarság (Budapest). 2005. július-szeptember/2005. október 22.
Az 1956-os forradalom leverése után ha valaki másként mert gondolkodni, eleget mert tenni emberbaráti kötelességének, megverték, rabláncra fűzték, megalázták, lelkét meggyötörték és életét vették. Tófalvi Zoltán a baróti művelődési ház kistermében megtartott előadása ebbe a kegyetlen világba vezetett be. A határokon is átgyűrűző ’56-os eseményeket jól ismerő történész, publicista hangsúlyozta: ,,Bár Erdélyben géppuskák nem ropogtak, de szervezkedések és megmozdulások igenis történtek, következményeik pedig a magyarországiakéval vetekednek.” Kijelentését a Szekuritáté archívumából származó adatokkal és periratokkal támasztotta alá, majd a több ezer meghurcolt által végigjárt kálvárián – Nagyenyed, Szamosújvár, Jilava, Duna-delta – tíz esztendővel ezelőtt tett utazás élményeit osztotta meg. Végezetül megemlékezett a mártírhalált vállaló Moyses Mártonról. /(hecser): Az erdélyi ötvenhat. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 22./2006. január 16.
Bikfalvi György alig volt 14 éves, amikor tagja lett a nagyváradi székhelyű Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének, amelynek az volt a fő célja, hogy az 1956–os magyarországi forradalmat Erdélyre és a Partiumra is kiterjessze. A szervezet leleplezése, illetve a szálak felgöngyölítése után a tasnádi Bikfalvi Györgyöt is letartóztatták. Tasnádon tíz tagja volt a titkos csoportnak, és a koordinátor szerepét Bikfalvi György töltötte be. Annyira óvatosak voltak, hogy a tagok egy részének nem is volt tudomása egymásról. A társaság a tanácskozások, pár fős ülések mellett plakátragasztással is foglalkozott. Például akkor, amikor megszűnt az esti líceumban a magyar nyelvű oktatás, egy éjjel maga Bikfalvi György ragasztotta tele a várost a „Tanulni akar a magyar ifjúság” feliratot tartalmazó röpirattal. 1960 novemberében aztán a Szekuritáté lecsapott, elkezdődtek a letartóztatások. Érte 1961. január 13–án jött a hatóság. Elkezdődött a házkutatás: felforgatták a házat, a legaljasabb módon. A szekrényből mindent kihajigáltak, sáros lábbal végigtapostak a vasalt ruhákon, a szalmazsákból a földre szórták a szalmát. Már az autóban verni kezdték a fiút. Nyolc hónapig volt letartóztatva, és, amikor Bikfalvi beöltötte a tizennyolc évet, a bíróság ötvenkilencüket ítélte el. A szervezetben körülbelül ötszázan voltak, kétszázkilenc embert letartóztattak: összesen ötszáznegyven évet sózott ki rájuk Macskási, a katonai törvényszék suszterből lett elnöke. A tizenöt év kényszermunkából négy évet húzott le Románia legkomolyabb politikai börtöneiben, végül az 1964-es amnesztiával szabadult. Nagyvárad, Kolozsvár, Enyed mellett a hírhedt zsilavai börtönben is megfordult, majd Galac, a Duna egy szigetén lévő, gradinai munkatábor, aztán Szamosújvár jött a sorban. A börtönökben az őrök durvalelkű, kegyetlen gazemberek voltak. A politikai elítéltek különleges bánásmódban részesültek: sokkal kevesebb ennivalót kaptak, mint a köztörvényes bűnözők. A folyosón a takarítást és az ételosztást a köztörvényesek végezték, viszont, ha egy politikai elítélt kiment a cellából, szemmel a fal felé kellett fordulnia, ne lássák a társak az arcát. Rabruhájukra a CR felirat volt ráírva, ami az ellenforradalmár szó rövidítése. A szülők egyáltalán nem tudtak semmit Bikfalvi Györgyről: a tárgyaláson látták utoljára. Egy alkalommal azonban megengedték neki, hogy levelezőlapot küldjön, amelyre az alábbi szabványszöveget kellett ráírnia: „Kedvesem! Egészséges vagyok. Kérlek benneteket, küldjetek egy öt kilogramm élelmiszert tartalmazó csomagot. Kérem, ezentúl több csomagot ne küldjetek.” /Fodor István: Fejezetek Tasnád történelméből. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jan. 16./2006. március 10.
1954. december 17-én a Bukarest melletti Jilava börtön udvarán a kivégzőosztag sortüzében tizenhét fiatalember halt meg. A tizenhét kivégzett fiatal a hírhedt Eugen Turcanu egykori vasgárdista és csapata volt. Ehhez fogható – tömegesnek is nevezhető – ítélet évekkel a háború befejezte és a háborús bűnösök kivégzése után nem született. Később, 1955-ben még egy társukat végezték ki, majd négy, szintén halálra ítélt legionárius életfogytiglani ítélettel túlélte közösen véghezvitt, hátborzongató tetteiket, amelyeket saját börtöntársaikon követtek el Pitesti és Szamosújvár (Gherla) börtöneiben, valamint a Duna-csatorna rabtelepein. Bűnlajstromukon legalább harminc rabtársuk meggyilkolása, többnek az öngyilkosságba kergetése és legalább 700 (!!) politikai elítélt módszeres megkínzása, fizikai és lelki megcsonkítása szerepelt. A kínzások kézé tartozott a folyamatos botozás: háton, hason, talpon, az egész testen, csupaszra vetkőztetve. Az órákon keresztüli fél lábon állás, az éjjeli virrasztás szemmel az égő felé. Napirenden volt az ürülék megetetése, a hányadék visszatömése, a szájba vizelés, a kimerülésig tartó ,,tornáztatás”, a beadott ételbe hintett só és utána a víz megvonása, az evőeszköz nélküli, hason fekve evés stb. Nem mindenki tudta ezt elviselni. Az így megalázott rabok többen maguk is beálltak az átnevelők közé. A ,,felvételi” vizsga a legjobb barát kegyetlen megverése volt. Ezek a verést végrehajtók orvostanhallgatók, jogászhallgatók, mérnökjelöltek, valamennyien értelmiségiek, a Vasgárdának elkötelezett huszonéves ifjak voltak. Cselekedeteik mögött – természetesen – a Szekuritáté akciója volt. Ezekben az években a Szekuritáté legfőbb parancsnoka Nikolski tábornok volt. Már 1948-tól a büntető törvénykönyv előírta a munkatáborokba internálás lehetőségét, így azután 1950-től a munkatörvénykönyv alapján elvitték az ,,engedetlen” dolgozókat, a kollektivizálással szembeszegülő parasztokat, s ez 1952-ben tömegessé vált. 1949. március 2-án éjjel összeszedték a volt nagybirtokosokat, kényszerlakhelyre internálták őket. Ugyanekkor, 1950-ben az 1154-es Minisztertanácsi Határozat intézkedett az ,,ellenséges elemek” deportálásáról. Egy év alatt (1951. március 15-ig) 43 899 személyt deportálnak az ország nyugati területeiről Románia déli megyéibe. 1952-ben újabb határozat alapján mintegy 6000 ,,kizsákmányolót” deportáltak a nagyobb városokból. A letartóztatott politikai ,,bűnözők” száma 24 826-ra rúgott 1952-ben. Ezekben az években Románia hegyei még fegyveresen ellenálló ,,partizánok” uralta terültek voltak. A Vasgárda neves személyisége, Horia Sima Nyugat-Németországban élt. Románia fegyverfordítása után a honi Vasgárda-vezér, Nicolae Petrascu és a németek ellen forduló szövetség ,,fegyvernyugvási szerződést” kötött. A vasgárdisták széles körű ,,szervezőmunkát” folytattak a román értelmiségi ifjak körében. Eugen Turcanu jogászhallgató, bár az 1941-es Vasgárda-akciókban részt vett, 1947-ben belépett a Román Kommunista Pártba, és felfelé ívelt karrierje. Azonban kiderült gárdistamúltja, ezért 1948. május 15-én letartóztatták. A suceavai szekuritátén társaival – látszólag – kommunista szimpatizánsok lettek. Turcanu Nikolski tábornokkal dolgozta ki az ,,átnevelés” módozatait. Ennek négy szakasza van. Első: a kintiek leleplezése a legfontosabb a Szekuritáté számára. Ebben a szervezési szakaszban megalakult a Turcanu vezette ODCC (Organizatia Detinutilor cu Convingeri Comuniste – Kommunista Meggyőződésű Rabok Szervezete). Az említett kínzásokkal nyert adatokat Turcanu juttatta el a pitesti-i börtön igazgatójához, Dumitrescuhoz, vagy a politikai tiszthez. A második szakasz a bentiek, a rabtársak leleplezése. A harmadik és negyedik szakasz a legmegalázóbb: ,nyilvános erkölcsi leleplezés, amely során saját magát és hozzátartozóit kellett sárba tipornia a kiszemelt áldozatnak. Karácsonykor a vallásos rabtársaknak minden szentséggyalázást (különösen a teológusoknak) végig kellett csinálniuk. Aki mindezt a tortúrát nem bírta ki, az beállhatott a csapatba, és ezt többen megtették. Végül, bármennyire is titok volt a börtönök belső világa, kiszivárgott mindaz a szörnyűség, ami 1949. december 6. és 1952 augusztusa között a börtönökben végbement. A váratlanul betiltott tevékenység Turcanuék képzeletében már a jutalmat sejttette. Bukarestben a két évig tartó kivizsgálás során 22 kegyetlenkedőt vontak felelősségre. Évek múlva négy szekustisztet és a szamosújvári orvost bűnrészességgel vádolva 5–7 év kényszermunkára ítéltek (1957. április 20.). Az a négy szerencsés ,,halálraítélt”, aki kegyelmi kérésére életfogytiglani kényszermunkát kapott, az 1964-es közkegyelemmel kiszabadult. Az egyik legkegyetlenebb, Popa Alexandru (Popa Tanu), Turcanu helyettese még 1990-ben Szebenben élt, és az Orvosi Társaság titkára volt. /Puskás Attila: Egy kegyetlen kísérlet emlékezete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 10./2006. április 22.
Elkészült a leendő kolozsvári 1956-os emlékmű városházi engedélyeztetéséhez szükséges dokumentáció, a látványterv, beindult az a meglehetősen hosszú engedélyeztetési folyamat, hogy a Sétatéren felállíthassák a pályázatnyertes Szakáts Béla temesvári szobrászművész alkotását. A Kolozsvár Társaság (KT) reprezentatív köztéri szobor felállításával kíván az 1956-os magyar forradalomra emlékezni. A KT reményei szerint a szobrot idén október 23-án, a forradalom kezdetének 60. évfordulóján sikerül majd felavatni. 1956-ban Kolozsváron zajlottak azok a diákmegmozdulások, amelyek után a Bolyai Tudományegyetemről 15, a Képzőművészeti Főiskoláról 3, a Protestáns Teológiáról 20 diákot és tanárt ítéltek el. És Kolozsváron került sor az 1956. november 1-jei Házsongárdi temetői tüntetésre, és ugyanitt működött a Kolozsvári Területi Katonai Bíróság, amely székhelyén és kihelyezett tárgyalások során egész Erdély területén, az 1956-hoz kötött perekben több, mint húsz halálos ítéletet hozott. Ezeket az ítéleteket később Szamosújváron, Aradon és Jilaván hajtották végre. Ugyanakkor Kolozsvár a román megmozdulások színhelye is volt, hiszen a magyar forradalommal rokonszenvező román diákokat ítéltek el a Babes Egyetemről, köztük a Volcinschi-csoport 12 tagját. /Tibori Szabó Zoltán: Közös ügy az 56-os szobor. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 22./2006. szeptember 19.
Szinérváralján élt Fábián Elemér technikus, verseket írogatott egy füzetbe. Ez a füzet lett a veszte, mert corpus delictiként mutatták fel: íme, el akarja szakítani Erdélyt Romániától! Nem volt abban ilyesmi, sokkal inkább szerelmes versek és a magyar szabadságharcok dicsérete. Azonban Zrínyi, Bercsényi, Rákóczi, Kossuth neve a szekusoknak egyet jelentett a román haza elárulásával. Egy bizonyos Strempel Öcsi nevű emberről sokan tudták, hogy a szekusokkal barátkozik. Strempel látta szobatársa füzetét. Egy napon aztán eltűnt a füzet. Fábián Elemért ezért letartóztatták a szekusok. Hat vagy hét hónapig tartották a betonpincében, a napi verésektől nagyon szenvedett. Egy nap megmutatták a füzetet. Megvárták, hogy betöltse a 18. évét, akkor ítélték el. Az egész tárgyalás mindössze 15-20 percig tartott. Négy évet kapott, hazaárulással, hazagyalázással vádolták. Először Szamosújvárra, azután Nagyenyedre vitték, majd Jilava földalatti kazamatái következtek. Ott találkozott volt házigazdájával, Muzsai Pállal, akit szintén elhurcoltak, méghozzá Fábián versei miatt. Házkutatást tartottak nála és találtak egy lemezt, amelyen rajta volt a magyar himnusz. Ez volt a „bűne”. A brailai nagy sziget, Balta Brailei, a politikai foglyok nagy gyűjtőhelye lett a végállomás. Preliprava, Gradinari, Salcea neve sok ezer romániai ellenálló számára a szenvedéssel, a kínok kínjával volt egyenlő. Fábián Elemér itt találkozott Páskándi Gézával és Corneliu Coposuval. Coposuról, azaz Kornel bácsiról azt hitte, hogy magyar tanár vagy ügyvéd, mert mindig magyarul beszélt vele. S kitartásra biztatta, ilyeneket mondva: „Vigyázz nagyon magadra, mert még szükség lesz ránk!” Páskándi arra serkentette: ne engedje, hogy eluralkodjon rajta a magány, mert kikezdi az ember eszét, olvasson, amennyit csak tud. Fábián Elemér két év múlva, 1963-ban amnesztiával szabadult. Alig töltötte be a 21. életévét, de már többet megélt, mint mások egy hosszú élet során. Egy ideig eredeti szakmájában dolgozott, majd a szatmári színházhoz került közönségszervezőnek. Itt dolgozott 25 éven át, mégis Fábián Elemér egyik nagy színházi élménye a moldvai csángókhoz kötődik. 1970 után a színház frissen alakult román társulatát fel kellett futtatni, s mivel Szatmárnémetiben nem volt nagyobb közönsége, Moldvába küldték turnézni. Bákó megyében jártak, s az egyik nagy községben zsúfolásig megtelt a kultúrház. Elkezdődött az előadás, majd tíz perc múlva két markos legény felpattant a színpadra: „Ez most már elég lesz, a többit mondják magyarul!” Hiába magyarázták, hogy román társulat és csak románul tarthat előadást, nem tágítottak. „Hallottuk mi, amikor próbálták a zongorát, hogy milyen szép magyar nótákat énekeltek!” Ami igaz is volt, mert a műszaki személyzet jobbára magyarokból állt, s ráérős idejükben nótázgattak. Nem volt más választásuk, mint az, hogy átálljanak a magyar nótára. Ami azért se ment olyan nehezen, mert több román színész ismert magyar dalokat. Hatalmas sikerük volt. Mindez még további négy-öt Bakó környéki községben megismétlődött. Hazafelé tartva megesküdtek egymásnak, hogy Szatmáron egy szót nem szólnak az elvtársaknak a „sikeres turné” hátteréről. Nagy baj lett volna, ha kiderül: a szatmári román társulat magyar nótával turnézott Moldvában! Fábián Elemér megkapta a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ) Hazáért kitüntetését. /Sike Lajos: Erdélyi ötvenhatosok. Szobatársa jelentette fel. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 19./2006. október 3.
Schuller Jenő 1956-ban Besztercén volt tanár. Koholt vádak alapján 7 év börtönbüntetésre ítélték, ebből négyet töltött le Kolozsváron, Jilaván és Szamosújváron. A Bolyai Egyetem biológia szakán végzett 1954-ben, s fiatal tanárként Besztercére került. Diákjainak megtanította a Himnuszt és Szózatot, később a székely himnuszt. Csinált egy farmot a magyar tagozaton levő gyermekeknek a város szélén. Úgy nevezték a helyet, hogy Magyar telep. 1958-ban volt egy olyan törekvés, hogy a magyar tagozatokat olvasszák be a román tagozatokba. Három román tanár akarta meggyőzni Schuller Jenőt, vegye rá a magyar szülőket arra, hogy a gyerekeiket román osztályba írassák. Ő azonban kitartott: a 450 magyar gyermek megérdemli, hogy magyarul tanuljon. 1960. július 20-án bevitték Besztercére a Szekuritátéra. A vád szerint az egyik kollégájának azt mondta: jobb lenne, ha független Erdély lenne, mert csak akkor oldódik meg a nemzeti kérdés, továbbá szimpatizált az 56-os forradalommal. A másik vád az volt, hogy megtanította a Himnuszt a gyermekeknek. Az iskolakérdés nem szerepelt a vádak között, pedig őt azért tartóztattak le, mert nem egyezett bele a magyar tagozat megszüntetésébe. Tanártásai ellene vallottak, 7 évre ítélték. Négyet töltött le. Ezalatt a négy év alatt banditának szólították a börtönben. A börtön után behívattak a Szekuritátéra, s megkérdezték: vissza akar-e menni a tanügybe. Ha igen, akkor vállalnia kell, hogy ha a Román Népköztársaság ellen valaki valamit tesz, jelenti. Ezt természetesen nem vállalta, s így nem kapta vissza az állását. /D. Szentes Szidónia: 1956 Erdélyben. Az első tárgyaláson senkit sem ítéltek el. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 3./2006. október 3.
Hat évig raboskodott román fegyházakban Jancsó Csaba, amiért sepsiszentgyörgyi társaival együtt szolidarizált a budapesti ötvenhatos eseményekkel. Bukását a Székely Ifjak Társasága szervezésében történt negyvennyolcas obeliszk megkoszorúzása hozta. Tizenöt éves, nyolcadik osztályos diákja volt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumnak, amikor Budapesten kitört a forradalom. Október 24-én tizennegyedmagával együtt létrehozták a Székely Ifjak Társaságát (SZIT). A szervezet célja volt a felkészülés arra a pillanatra, amikor a magyarországi forradalom eléri Erdélyt, Székelyföldet. 1956 novemberében elbukott a szabadságharc Magyarországon, a szervezet tagjai azonban úgy döntöttek, hogy tenniük kell valamit. 1957. március 15-re virradóan megkoszorúzták titokban Sepsiszentgyörgyön a negyvennyolcas obeliszket. A következő évben, az 1848-as szabadságharc 110. évfordulója alkalmából ismét koszorúzásra készült a SZIT. A szekusok előre megjelentek, számítva arra, hogy a koszorúzás megismétlődik. Amikor Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba és Jancsó Sándor elhelyezte a koszorút, váratlanul több helyről származó rendőrsíp füttye hallatszott. Csak Bordást tudták elkapni, a másik két fiatal elfutott. Bár nem vett részt az éjjeli akcióban, Jancsó Csabáért az iskolába jöttek el a szekusok, a másik két fiatalt is bevitték. Júniusban volt a tárgyalás, Macskássi Pál kolozsvári katonai törvényszéki bíró vezetésével. Jancsó Csabát 10 évre, a 29 éves Szalai Attila 18 évre, Molnár Bélát 6 évre ítélték, a többiek 7 és 15 év közötti elzárásra. Zsilaván a börtönben megverték Jancsó Csabát, mert megcsókolta az őt meglátogató édesanyját. Később Brailától 75 kilométerre lévő munkatelepre vitték, több száz társával együtt, ahol gátat építettek. Egy főnek naponta 3,2 köbméter földet kellett kiásnia. A kosz, a hiányos táplálkozás miatti legyengülés, a fertőzött, Dunából származó ivóvíz miatt 1960-ban kitört a tífuszjárvány, s ennek áldozata volt Jancsó Csaba is. Könnyebb munkára vitték, répát szedni Gradinára, ahol Páskándi Gézával együtt dolgozott. Jancsó Csaba 1964. augusztusában szabadult. Munka után esti líceumba járt, elvégezte a X. és XI. osztályt, majd érettségi után beiratkozott a faipari technikumba. A szekusok az évek során egy percig sem hagyták alább megfigyelését. /Domokos Péter: Erdélyi ötvenhatosok. Tíz év koszorúzásért. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 3./2006. október 10.
Bikfalvi György tasnádi nyugalmazott műbútorasztalost, könyvkereskedőt 17 éves korában tartóztatta le a Szekuritáté. 15 év kényszermunkára ítélték. Tasi Gyula nevű korábbi iskolatársa által csatlakozott a Nagyváradon fiatalok által megalakított Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetéhez, a SZVISZ-hez. A Szabad Európa Rádió híradásaiból tájékozódva terveket gyártottak. Ő sejtvezető volt Tasnádon, feladata emberek beszervezése volt. A szervezet évekig élt, egymáshoz kapcsolta a fiatalokat. Ápolták a magyarságtudatot. Amikor Tasnádon megszűnt a magyar középiskola, röpcédulákon tiltakozott. Ez volt a főbűne, meg a magyarságtudat ápolása, ami miatt később letartóztatták. A szervezet felgöngyölítése 1960 októberében kezdődött. Bikfalvi Györgyöt 1961. január 13-án vitték a váradi szekura. Mindössze 17 éves volt, mégis hatan jöttek érte, a helyi rendőrfőnök kíséretében. Mikor elhurcolták őt, kint volt az egész utca. Gumibottal verték. Kb. egy évig tartott a kihallgatás, kimerültek, éjjel sem hagyták őket aludni, többször megtörtént, hogy kivitték a hidegzuhany alá, aztán a szabadba, rugdosták, szíjjal verték őket. 1961. szeptember 15-én megkezdődött a tárgyalásuk. Románul nem tudott, aláíratták vele a jegyzőkönyvet, amiről mai napig sem tudja, mit tartalmazott. Tasit és őt 15 év kényszermunkára ítéltek, Ruff Mihály pedig 6 év javítót kapott. 1962 áprilisának közepéig börtönben tartották Nagyváradon, ezután Jilavára került, a földalatti börtönbe. Innen Galacra vitték, majd a brailai nagyszigetre, kényszermunkára. Sok képzett emberrel volt együtt, úgy mint: Páskándi Géza író, Antal József református esperes, Kósza József katolikus esperes, Léta Áron unitárius esperes, Lőrinczi Mihály unitárius lelkész, Nyitrai Mózes későbbi unitárius püspök-helyettes. Ők előadásokat tartottak a fiataloknak, ki-ki a szakterületén. Arra törekedtek, hogy rendes, becsületes magyar embert neveljenek a fiatalokból. Végül 1964 júliusában hazaengedték őket, amerikai nyomásra. Vonattal jöttek haza, vasárnap reggel volt. Az utcára kitódultak az emberek, főleg azok, akik megjárták Oroszország poklait. /Buchmüller Ildikó: Erdélyi ötvenhatosok. A rossz jó oldala. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 10./2006. október 30.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc utáni megtorlás áldozatául esett – kivégzett, börtönt viselt vagy más módon meghurcolt – protestáns teológiai tanárok, diákok, lelkipásztorok és egyháztagok tiszteletére emlékművet avattak október 28-án Kolozsváron a Protestáns Teológiai Intézet hátsó udvarán. Az emlékműhöz az Illyés Közalapítvány is hozzájárult. Ez az alkotás az intézet udvarára tervezett szoborpark első darabja. Az emlékmű a szovátai Bocskai Vince szobrászművész alkotása. A kőtalapzaton két, félig nyitott ajtóra emlékeztető bronztábla helyezkedik el, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy a zsarnokság megszűnt ugyan, de ha nem ügyelünk, könnyen feltámadhat ismét. Ünnepi emlékező beszédében Csiha Kálmán nyugalmazott református püspök a bibliai Nabukodonozornak és későbbi világi diktátor-utódainak esetét említette, akiknek uralkodása idején mindig akadtak előttük meghajolni nem akaró igazi férfiak. A kommunista rendszerben a szamosújvári, jilávai, periplávai, Duna-deltai stb. börtönökben meghurcoltak lelke számára mindig ott lebegett egy láthatatlan ablak, amelyet sosem lehetett bezárni. „Amíg nekünk ilyen ablakunk van, addig lesz számunkra egyház és nemzet” – mondta a volt püspök. Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspök szerint a Trianonban megtaposott, majd 1945-ben a vörös birodalomnak odavetett magyar nemzet, amely azelőtt ezer éven keresztül védelmezte Európát, 50 esztendővel ezelőtt kimondta ősi szabadságvágyát. A felavatott emlékművet az egyházak, a főkonzulátus, helyi magyar szervezetek képviselői, magánszemélyek koszorúzták meg. /Ördög I. Béla: Figyelmeztető félig nyitott/csukott ajtó. 1956-os emlékművet avattak Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 30./