udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
36
találat
lapozás: 1-30 | 31-36
Helymutató:
Pitesti
2006. március 6.
Dr. Lucian Turcescu (született 1966-ban, Pitesti-en) montreali teológus professzor az Adevarul bukaresti lapban március 4-én megjelent interjújában egyház, politika, nacionalizmus összefüggéseit taglalta kutatómunkája alapján, amelyet a kanadai Centre for Post-Communist Studies igazgatójaként végzett. Az interjúból: A kommunizmust megelőző időszakban a Román Ortodox Egyház /ROE/ viszonylagos kényelemben élt, mert az 1923-as alkotmány nemzeti egyháznak nyilvánította. A kommunisták uralomra jutása után azonban addigi igényei veszélybe kerültek, mígnem Iustinian Marina pátriárka révén a rendszer támogatójává váltak. A nacionalizmus kérdésében a ROE és Ceausescu sokszor ugyanazt a nyelvet beszélték. Egykori tisztek beismerték, hogy a Securitate 1960-tól kezdett együttműködni az ortodox egyházzal. – A fejlemények igazolták a Turcescu professzort. Például a Icoana din Adanc, a ROE lapja, 1997/1-es száma a románságra és az ortodox „nemzeti vallásra” veszélyes jelenségek közé sorolja a kisebbségeknek nyújtott olyan privilégiumokat, mint az anyanyelvű oktatás, egyetem, kétnyelvű feliratok stb. Evenimentul zilei, 1997. november 4. – cím: Papok ezrei a Securitate szolgálatában. Fényképpel és rövid életrajzzal az ortodox hierarchia hat személyisége szerepel a listán. Köztük van Bartolomeu Anania, a múlt hónapban Erdély metropolitájává választott főpap is. 1958-1964 között politikai elítéltként börtönben ült, ahol egykori cellatársai szerint besúgó volt. Szabadulása után egy évvel, a Ceausescu-rezsim őt küldte ki az Egyesült Államokba, hogy elfoglalja a detroiti ortodox püspökség székét. – Evenimentul zilei, 1997. november 19.: A Ceausescu-rendszer idején a ROE nem lépett fel műemléképületei védelmében, sőt szolgalelkűségében odáig ment, hogy Scornicesti-ben (a diktátor szülőfaluja) a templom falán megörökítették Ceausescu portréját is. – 22 (a Társadalmi Dialógus Csoport hetilapja), 1997. november 4.: Ion Moisin szenátor papokat sorolt fel, akik besúgókként börtönbe juttatták társaikat: „Teoctist pátriárka négy évtizeden keresztül a kommunista rendszer kollaboránsa volt.” – Romania libera, 1998. március 23.: Bogdan Ficeac főszerkesztő-helyettes: „Helyet adtunk a ROE és a Securitate együttműködését leleplező írásoknak, az egyháznak meg kell tisztulnia erkölcsileg.” – Romania Literara, 2002. április 10.: Mircea Mihaies: „Ha a mai őszentségek és őboldogságok nem volnának tegnapi securitate-rangokat viselő, alázatos közhivatalnokok, hajlamos lennék hinni a harácsoló-bürokrata ROE méltósággal vállalt küldetésében. De mióta ezek a politikai aktivistákká vedlett papok kezdtek kulcspozíciókat megkaparintani a román társadalomban, jön, hogy odakiáltsam nekik: Vade retro!” /Barabás István: A tömjénfüst árnyékában. Román Ortodox Egyház (ROE) kollaborálása a kommunista rendszerrel? = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 6./2006. március 10.
1954. december 17-én a Bukarest melletti Jilava börtön udvarán a kivégzőosztag sortüzében tizenhét fiatalember halt meg. A tizenhét kivégzett fiatal a hírhedt Eugen Turcanu egykori vasgárdista és csapata volt. Ehhez fogható – tömegesnek is nevezhető – ítélet évekkel a háború befejezte és a háborús bűnösök kivégzése után nem született. Később, 1955-ben még egy társukat végezték ki, majd négy, szintén halálra ítélt legionárius életfogytiglani ítélettel túlélte közösen véghezvitt, hátborzongató tetteiket, amelyeket saját börtöntársaikon követtek el Pitesti és Szamosújvár (Gherla) börtöneiben, valamint a Duna-csatorna rabtelepein. Bűnlajstromukon legalább harminc rabtársuk meggyilkolása, többnek az öngyilkosságba kergetése és legalább 700 (!!) politikai elítélt módszeres megkínzása, fizikai és lelki megcsonkítása szerepelt. A kínzások kézé tartozott a folyamatos botozás: háton, hason, talpon, az egész testen, csupaszra vetkőztetve. Az órákon keresztüli fél lábon állás, az éjjeli virrasztás szemmel az égő felé. Napirenden volt az ürülék megetetése, a hányadék visszatömése, a szájba vizelés, a kimerülésig tartó ,,tornáztatás”, a beadott ételbe hintett só és utána a víz megvonása, az evőeszköz nélküli, hason fekve evés stb. Nem mindenki tudta ezt elviselni. Az így megalázott rabok többen maguk is beálltak az átnevelők közé. A ,,felvételi” vizsga a legjobb barát kegyetlen megverése volt. Ezek a verést végrehajtók orvostanhallgatók, jogászhallgatók, mérnökjelöltek, valamennyien értelmiségiek, a Vasgárdának elkötelezett huszonéves ifjak voltak. Cselekedeteik mögött – természetesen – a Szekuritáté akciója volt. Ezekben az években a Szekuritáté legfőbb parancsnoka Nikolski tábornok volt. Már 1948-tól a büntető törvénykönyv előírta a munkatáborokba internálás lehetőségét, így azután 1950-től a munkatörvénykönyv alapján elvitték az ,,engedetlen” dolgozókat, a kollektivizálással szembeszegülő parasztokat, s ez 1952-ben tömegessé vált. 1949. március 2-án éjjel összeszedték a volt nagybirtokosokat, kényszerlakhelyre internálták őket. Ugyanekkor, 1950-ben az 1154-es Minisztertanácsi Határozat intézkedett az ,,ellenséges elemek” deportálásáról. Egy év alatt (1951. március 15-ig) 43 899 személyt deportálnak az ország nyugati területeiről Románia déli megyéibe. 1952-ben újabb határozat alapján mintegy 6000 ,,kizsákmányolót” deportáltak a nagyobb városokból. A letartóztatott politikai ,,bűnözők” száma 24 826-ra rúgott 1952-ben. Ezekben az években Románia hegyei még fegyveresen ellenálló ,,partizánok” uralta terültek voltak. A Vasgárda neves személyisége, Horia Sima Nyugat-Németországban élt. Románia fegyverfordítása után a honi Vasgárda-vezér, Nicolae Petrascu és a németek ellen forduló szövetség ,,fegyvernyugvási szerződést” kötött. A vasgárdisták széles körű ,,szervezőmunkát” folytattak a román értelmiségi ifjak körében. Eugen Turcanu jogászhallgató, bár az 1941-es Vasgárda-akciókban részt vett, 1947-ben belépett a Román Kommunista Pártba, és felfelé ívelt karrierje. Azonban kiderült gárdistamúltja, ezért 1948. május 15-én letartóztatták. A suceavai szekuritátén társaival – látszólag – kommunista szimpatizánsok lettek. Turcanu Nikolski tábornokkal dolgozta ki az ,,átnevelés” módozatait. Ennek négy szakasza van. Első: a kintiek leleplezése a legfontosabb a Szekuritáté számára. Ebben a szervezési szakaszban megalakult a Turcanu vezette ODCC (Organizatia Detinutilor cu Convingeri Comuniste – Kommunista Meggyőződésű Rabok Szervezete). Az említett kínzásokkal nyert adatokat Turcanu juttatta el a pitesti-i börtön igazgatójához, Dumitrescuhoz, vagy a politikai tiszthez. A második szakasz a bentiek, a rabtársak leleplezése. A harmadik és negyedik szakasz a legmegalázóbb: ,nyilvános erkölcsi leleplezés, amely során saját magát és hozzátartozóit kellett sárba tipornia a kiszemelt áldozatnak. Karácsonykor a vallásos rabtársaknak minden szentséggyalázást (különösen a teológusoknak) végig kellett csinálniuk. Aki mindezt a tortúrát nem bírta ki, az beállhatott a csapatba, és ezt többen megtették. Végül, bármennyire is titok volt a börtönök belső világa, kiszivárgott mindaz a szörnyűség, ami 1949. december 6. és 1952 augusztusa között a börtönökben végbement. A váratlanul betiltott tevékenység Turcanuék képzeletében már a jutalmat sejttette. Bukarestben a két évig tartó kivizsgálás során 22 kegyetlenkedőt vontak felelősségre. Évek múlva négy szekustisztet és a szamosújvári orvost bűnrészességgel vádolva 5–7 év kényszermunkára ítéltek (1957. április 20.). Az a négy szerencsés ,,halálraítélt”, aki kegyelmi kérésére életfogytiglani kényszermunkát kapott, az 1964-es közkegyelemmel kiszabadult. Az egyik legkegyetlenebb, Popa Alexandru (Popa Tanu), Turcanu helyettese még 1990-ben Szebenben élt, és az Orvosi Társaság titkára volt. /Puskás Attila: Egy kegyetlen kísérlet emlékezete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 10./2006. augusztus 18.
Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd bejelentette: a kolozsvári ügyészséghez fordulva perújrafelvételt kezdeményezett Wass Albert író ügyében, akit a Kolozsvári Népbíróság 1946-ban háborús bűnösként halálra ítélt. Kincses a pitesti-i hadügyi, illetve a bukaresti külügyminisztérium levéltárából újabb bizonyítékokat szerzett Wass Albertre vonatkozóan. /Perújrafelvétel Wass Albert ügyében. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 18./2006. szeptember 9.
Perújítási kérelmet nyújtott be Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd a kolozsvári törvényszék mellett működő ügyészségre Wass Albert rehabilitációjának ügyében. A kérelmet augusztus 23-án iktatták, és a jogszabályok szerint a perújítási kérelmet az ügyészség harminc napon belül köteles átküldeni az illetékes törvényszéknek. Kincses elmondta: Vekov Károly történész, volt parlamenti képviselő segítségével sikerült olyan dokumentumokat találni a pitesti-i katonai levéltárban, valamint a román külügyminisztérium archívumában, amelyekből kiderül, hogy kik voltak a tényleges felbujtók a Vasasszentgothárdon és Omboztelkén elkövetett gyilkosságok esetében. Mint ismeretes, Wass Albertet és rajta kívül még 19 személyt 1946-ban a Kolozsvári Népbíróság távollétükben halálra ítélt. Az iratanyagokból kiderül, hogy az omboztelki gyilkosságokért nem Wass Albertet terheli a felelősség, hanem Körösi polgármestert, valamint egy Szakács nevű férfit. /P. A. M.: Perújítási kérelem a Wass Albert-ügyben. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 9./2006. szeptember 26.
Varga László jogász akart lenni, kirúgták az egyetemről. Elment teológiát hallgatni. Református lelkész lett Abrudbányán. 1956-ban napi sok kilométert gyalogolt a felfordult Budapesten, hogy Erdélybe hiteles hírt hozzon. Hazajött, életfogytiglanit kapott a kolozsvári bíróságon. Először politikus akart lenni. Nemzetközi jogot hallgatott a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen, már elsőéves korában tagja volt Búza László nemzetközi jogi szemináriumának. Számba vette a lehetőségeket, hogy lehet a kommunizmussal szembeszállni. A református, katolikus és unitárius, vagyis a három egyházi ifjúsági mozgalom tudatosan összefogva megpróbálta megőrizni a beszivárgó marxista-kommunista irányzattal szemben a népi-nemzeti hangulatot, ők a népi írók tanítványai voltak. Az 1948-as fordulat után eltávolították a híres egyetemi tanárokat az egyetemek éléről, és jött helyükbe mindenféle csirkefogó. Megkezdődött a politikai tisztogatás, és az első kolozsvári koncepciós per során hármukat kirúgták az egyetemről, reakciós magatartás vádjával. Varga László a kolozsvári református teológiára ment. 1952-ben végzett a teológián, Abrudbányára került, a Kárpát-medence legkisebb városába; ott volt egy százötven lelkes kis gyülekezet. A magánbányákat megszüntették, kötelezték a lakosságot, hogy adja le az államnak a bányászattal nyert aranyát, aki pedig elrejtette, addig verték, míg meg nem mondta, hova rejtette. A kisebb enyhülést kihasználva Varga László Magyarországra ment turistaútlevéllel, tanulmányi szabadságra, két hónapra, 1956 szeptemberében. A forradalom idején Budapesten mindenki szervezkedett, a pártok, az egyházak, az ifjúság. Hazatért, és itthon tudta meg, hogy az oroszok bementek Budapestre. Otthon barátainak elmondta, milyen volt a forradalom Magyarországon. Barátaival elkészítette az ENSZ-hez címzett memorandumot, közben Szekuritáté már tudta, mire készülnek. A kolozsvári bíróság hazaárulás vádjával kiszabta rá az életfogytiglani ítéletet. Az ügyész ötükre halálos ítéletet kért, de aztán „csak” életfogytiglanit kaptak. Több mint három évet a szamosújvári börtönben ült, volta a pitesti-i, a dési, a kolozsvári börtönökben is. 1964-ben szabadult, összesen hét és félévet ült. Börtönélményeit megírta a Püski Kiadónál megjelent A fegyencélet fintorai című könyvében. /Lokodi Imre: Erdélyi ötvenhatosok. Elfelejtettük a félelmet. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 26./ Emlékeztető: ez volt a Dobai-per 1957-ben, melyben kilenc magyar értelmiségit ítéltek el.2006. december 22.
A Tismaneanu-jelentés a kommunizmus rémtetteiről szól. A jelentés szerint az 1948-ban megalakított Securitate volt a kommunista megtorlás legfontosabb eszköze. A terror többféle módon nyilvánult meg: letartóztatások, kihallgatások, kínzások, előre meghatározott ítéletek, de nem szabad megfeledkezni az általános zsarolásról, megfélemlítésről, félretájékoztatásról, fenyegetésről stb. A politikai terror 1948 tavaszán kezdődött, több történész szerint május 14. volt a romániai “Szent Bertalan-éjszaka”, amikor széles letartóztatási hullám indult. Más oldalról pedig szovjet mintára kialakított “csendes” népirtás indult meg, 1989-ig több százezer politikai foglyot, különböző korú, nemű, vallású, nemzetiségű, foglalkozású állampolgárt gyilkoltak meg, illetve deportáltak. Romániában 1945–1989 között 240 olyan egység működött, ahol a lakosságot fogva tartották, kihallgatták, megkínozták, munkatáborba kényszerítették. A 240 egységből 44 volt börtön, 61 helyen folytak kihallgatások, száműzetések, ugyanakkor felállítottak 72 kényszermunkatábort, 63 deportálási övezetet és kényszerlakhelyet. Mindezek mellett létezett tíz pszichiátriai kórház-menhely, ahol a politikai nézeteik miatt üldözötteket tartották fogva, és találtak 93 kivégzőhelyet, tömegsírt is. Emellett a rajonokban-megyékben a Securitaténak még volt számos kihallgató helye, az egységek száma így eléri a 450-et. A kutatások jelenleg is folynak, és a térképen szereplő települések száma rendszeresen szaporodik. A feltárást nehezíti, hogy a ’60-as évektől a politikai üldözötteket rendszeresen köztörvényes bűnök miatt ítélték el, így nehéz kideríteni, hányan szenvedtek-haltak meg politikai nézeteik miatt. Akadályozza a kutatómunkát, hogy a börtönök archívumaiban szereplő űrlapok hiányosak, a foglyokat rendszeresen költöztették egyik fegyházból a másikba, és ezeket a mozgásokat nem mindig tüntették fel. Arad megyében több településen is találtak tömegsírt, voltak munkatáborok. A megyeszékhelyen volt börtön, de végeztek is ki politikai foglyokat, akiknek a tetemét közös sírba dobták. Már 1949-ben megkezdődtek a leszámolások, a Securitate hajtóvadászatot indított a Bánsági-hegyekben bujkáló antikommunista partizánok ellen. 1949. július 16-án a csoport öt tagját halálra ítéltek és kivégezték, hét személy meggyilkolásához azonban már bírósági ítélet sem kellett: a kommunistáknak: augusztus 2-án azt hazudták nekik, hogy Temesvárról Nagyenyedre szállítják őket, de Zölderdőben leszállították őket a kocsiról és agyonlőtték a hét embert. Sírjukat a mai napig nem találták meg. A rendszer módszereit jellemzi, hogy a Zölderdőben lelőttek halotti bizonyítványaiba a halál okaként tuberkulózist, szívelégtelenséget, magas vérnyomást és hasonló okokat írtak, természetesen az orvosok közreműködésével. Az ország más börtöneiből is küldtek Temesvárra elfogott ellenállókat, akiket azután a Zölderdőben kivégeztek: 1950 tavaszán Szamosújvárról vonaton szállítottak 38 politikai foglyot, de érkeztek ellenállókkal “paktáló” személyek Dobrudzsából, Nagyszebenből vagy Pitesti-ről is. Gyulafehérváron börtön volt, de létezett kivégzőhely, megtalálták a kivégzettek közös sírját. Hasonló kivégzőhelyek, közös sírok voltak még Bisztrán, Aranyosronkon, Boroskrakkón, Kismindszenten, Kismuskán és Obrázsán. Fehér megye leghírhedtebb fegyháza a nagyenyedi volt, “a romániai Gulag”, ahol politikai foglyokat nem csupán az 1964-es amnesztiáig, hanem ezt követően is őriztek, kínoztak. Nagyenyeden több ezer embert kínoztak meg vagy ítéltek csendes halálra csak azért, mert nem értett egyet a kommunista hatalommal, mert felemelték szavukat az alapvető emberi jogok védelmében. 1980-tól megszüntették az utolsó magyar nyelvű középiskolákat is, a végzősöket pedig román megyékbe helyezték. 1948. július 17-én a román állam egyoldalúan megszakított minden kapcsolatot a Vatikánnal, s ennek eredményeként tragikus helyzetbe sodorta, például, a gyulafehérvári püspökséget, amely közel 700 ezer hívével együtt kénytelen volt minden kapcsolatot megszakítani a külföldi testvér-egyházkerületekkel. 1949. június 21-én letartóztatták Márton Áron püspököt, akit két évvel később életfogytiglani kényszermunkára ítéltek. A hatalom megbénította a papképzést, felszámolta a szerzetesrendeket, elkobozta az egyházi vagyont, a szerzeteseket pedig deportálta. A nagyvárosokba Ceausescu masszívan telepítette be a románokat. 1948-ban az erdélyi városok lakosainak 39,7%-a volt magyar, 1966-ban 26,8%-a, 1992-en pedig 13%-a, s miközben a magyarság fogy, a románság száma megháromszorozódott Erdélyben. 1948-ban 547 ezer román élt Erdélyben, 1966-ban 1,69 millió, ma már több mint kétmillió. /Irházi János: Kommunista terror a régióban. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 22./