Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 4 találat lapozás: 1-4

Helymutató: Érkőrös

1999. szeptember 4.

Mindössze két Szatmár megyei községben /Tasnádszántón és Érkörösön/ kérték magyar nyelv fakultatív tanítását - heti 3-4 órában - azok a magyar szülők, akiknek gyermekei, nem lévén más választásuk, az V-VIII. osztályt románul végzik. Veres József illetékes szaktanfelügyelő elmondta, máshol is volna erre lehetőség. Például Pálfalván, Nagymajtényban és Patóházán, s a jelek szerint igény is, hisz a helybeli magyar gyermekek csak az I-IV. osztályban tanulnak anyanyelvükön. Ám nincs kezdeményező szülő, felelős értelmiségi, aki összeállítaná a névsort és bevinné a tanfelügyelőségre. /Hol van a felelős falusi értelmiségi? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 4./

2003. június 13.

Az egyház az egyetlen összetartó erőnek számít azokban a falusi közösségekben, ahol a súlyosbodó megélhetési gondok elszigeteltséggel is párosulnak. A maroknyi gyülekezetek pár évtized múlva nem fogják tudni fenntartani az egyházat. Ilyen vidékre került a Kurta-Tőtös lelkész házaspár A feleség Érkőrösre, a férj pedig Tasnádszántóra kapott kinevezést. A lelkésznő azóta is az eredeti helyen szolgál, férje pedig Pelében és Kesziben hirdeti az igét. Egy átlagos vasárnapi istentiszteleten harmincan-negyvenen vesznek részt a 190 lelkes érkőrösi gyülekezetben. Érkőrösön a gyülekezetben évente átlagosan négy temetésre kerül sor, a tavaly két gyereket kereszteltek. Kurta-Tőtös Beáta Érkőrösön kívül Sződemeterre és a "Kandelbe" is beszolgál. Mindkét szórványgyülekezetben 40 körüli a lélekszám. Sződemeternek nemrég felújított temploma és parókiája van. Az egyházi élet újjáélesztése a családok végiglátogatásával kezdődött. /Fodor István: Maroknyi gyülekezetek sorsa. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jún. 13./

2003. június 13.

2003. november 6.

Szatmár megyéből kb. 5000 német etnikumú román állampolgárt 1945 januárjában a volt Szovjetunióba deportáltak, ez már ismert történelmi eseménynek számít. Az ott elhunytak emlékére mostanáig az érintett szatmári települések szinte mindegyikében állítottak már emlékművet. Egészen más a helyzet egy másik tragikus deportálás áldozataival. Szatmár megyéből - akárcsak Észak-Erdély más részeiről - 1945 januárja előtt, 1944 novemberében is deportáltak embereket. Ezt a deportálást a román (és nem a szovjet!) közigazgatás képviselői hajtották végre. 1944 októberében Szatmár megye községeibe visszaérkezett azoknak a román csendőröknek a nagy része, akik 1940-ben, a bécsi döntés után hagyták el Észak-Erdélyt. Elsősorban ezek a csendőrök megyénkből több száz magyar, illetve sváb férfit gyűjtöttek össze Szatmár megyéből, és vittek a hírhedt földvári haláltáborba. Ezeknek a deportáltaknak a sorsa a történészek előtt is alig ismert. Az RMDSZ által 1995-ben megjelentetett Fehér könyv az 1944. őszi magyarellenes atrocitásokról című kiadvány Szilágy és Szatmár vármegye című, nyúlfarknyi fejezete a következő mondattal kezdődik: "Észak-Erdély eddig nem említett megyéire szórványos adataink miatt nem térhetünk ki." Boros Ernő, az emlékező cikk írója sorra járta valamennyi olyan Szatmár megyei települést - Bere, Börvely, Csanálos, Csomaköz, Domahida, Érkőrös, Gencs, Kaplony, Kálmánd, Kismajtény, Lele, Nagymajtény, Krasznaszentmiklós, Mezőpetri, Mezőterem, Nagyszokond, Szaniszló, Tasnád, Túrterebes, Szatmárudvari -, ahonnan a román csendőrök embereket indítottak a földvári lágerbe. Lejegyezte a túlélők, ezek híján a volt földvári foglyok legközelebbi hozzátartozóinak a vallomásait, visszaemlékezéseit. Ezekből válogatott. A román csendőrök a katonaviselt férfiakat Csanálosra vitték. A Csanálosra érkezőkről kísérőiratot fogalmaztak, miszerint a román csendőrök az erdőben, katonaruhában és fegyverrel a kezükben fogták el őket. Ezt követően fegyveres kísérettel vitték őket Földvárra vagy Focsaniba. Útjuk során ennivalót legfeljebb csak jószívű civilektől kaptak. Ha egy fogoly valamilyen gyümölcsöt fedezett fel a közelben, és éhségében kilépett érte a sorból, azt lelőtték. A katonák azokra az asszonyokra is rálőttek, akik ennivalót hoztak, közülük, kettő meg is halt. A láger egy szögesdrót kerítéssel körülvett marhalegelőn volt. A román csendőrök az orosz tisztnek elmondták, hogy ezek partizánok. Az oroszok ugyanis a partizánokra haragudtak a legjobban. A magyarok közül a fiatalabbakat, erősebbeket kiválogatták és továbbvitték Oroszországba, kényszermunkára. Azért fogdosták össze őket, hogy Erdélyből kipucolják a magyarokat. Az egész földvári tábor is azért volt, hogy minél több magyar elpusztuljon. És Földváron nagyon sokan meghaltak. A táborban a földön aludtak, takarójuk sem volt. A székelyföldiekkel együtt eredetileg 32 ezer magyart gyűjtöttek össze, de 1945 januárjában a többieket elvitték Oroszországba, 8500-an maradtak Földváron, olyanok, akik munkára már nem voltak alkalmasak. A Földváron maradottaknak legalább a fele sohasem tért haza. Földváron éheztették, ütötték-verték, megalázták az embereket. /Boros Ernő: 1944 novembere: indulás Földvárra. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 6./

lapozás: 1-4