Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 20 találat lapozás: 1-20

Helymutató: Focsani

1996. augusztus 26.

Immár harmadik éve gyűltek össze aug. 26-án azok a csíkszentmártoni és háromszéki székelyek, akik három évvel ezelőtt emlékművet állítottak a második világháborúban az Úz völgyében elesett áldozatoknak, a hősöknek. Gergely Andrásnak, Csíkszentmárton polgármesterének megnyitója után Sylvester Lajos író leplezte le az új márványtáblát, az Úz-völgyi harcokban elesettek újabb névsorát. Jeszenszky Géza volt külügyminiszter, országgyűlési képviselő is jelen volt a megemlékezésen. Hajdú Gábor RMDSZ-szenátor is köszöntötte az egybegyűlteket. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 29./ Az Úz-völgyben elesettek névsorát, kilencven nevet véstek fel az 1994-ben felállított emlékműre. Mára százötvenre emelkedett a számuk, a listán az ő nevüket is el kell helyezni, írta Sylvester Lajos, aki az Úz-völgyi harcokra emlékező könyvet írt, azóta újabb szemtanúk, túlélők keresték fel. Köztük van Gyergyószárhegyről Keresztes András zászlós, aki azt a feladatot kapta Kásás Andor vezérőrnagytól, feledhetetlen parancsnokától valahol Németországban, hogy szakaszát épségben hozza haza. Keresztes ezt teljesítette: a foksáni /Focsani/ internálótáborba kerültek, ahonnan vitték volna őket tovább Szibériába. Paradicsomszedésre kértek önként vállalkozókat, Keresztes egész szakaszával jelentkezett, majd megszöktek. Keresztes román katonaként ugyanis éppen itt szolgált 1938-39-ben, jól ismerte a terepet, így mind a negyven embert, egész szakaszát épségben hazahozta. /Sylvester Lajos: Úz-völgyi arcképcsarnok. = Új Magyarország, jún. 27./ Sylvester Lajos jún. 26-án vette át Budapesten a MÚK /Magyar Újságírók Közössége/ Petőfi Sándor Sajtószabadság-díját. Előzmény: 598. sz. jegyzet.

1996. augusztus 26.

1995. január 24.

Minden szeparatista, a román állam egységének és integritásának aláaknázására irányuló akciót vissza fogunk utasítani, jelentette ki Iliescu elnök jan. 24-én Focsani városban. /MTI, jan. 24., Szabadság (Kolozsvár), jan. 26., Új Magyarország, Magyar Hírlap, jan. 25./

2000. február 29.

A Csíkszeredai Polgár Társ Alapítvány február 16-án találkozót hívott össze Gyergyószentmiklóson, a városi tanácsteremben, abból az alkalomból, hogy itt is beindítja Párbeszéd a polgárokért programját. Potoczky László, az alapítvány igazgatója ismertette a Polgár Társ Alapítványt, amely a The German Marshall Fund of Us, Usaid és a Charles Stewart Mott amerikai alapítványok támogatásával öt éve indította be a Párbeszéd programot Csíkszeredában, Focsani-ban és Szebenben, és célja a polgárok bevonása a demokratikus döntéshozatali mechanizmusba. Másik programja a Partnerség a környezetért, amely Magyarországon, Csehországban, Lengyelországban és Szlovákiában már régebben működik, és 1999 novemberétől Romániában is beindult. E program célja az ökológiai mozgalom erősítése egy fenntartható társadalom kialakítása érdekében, és az ország 21 megyéjében, összesen 30 000 dollár értékben finanszíroz környezetvédelmi programokat. Gyergyószentmiklóson meg akarják indítani a tömbházlakók egyesületeinek megalakítását. /Párbeszéd Gyergyószentmiklóson. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 29./

2000. június 23.

Három éves várakozás után értesítettek egy vérvölgyi nyolcvanéves férfit az Orosz Föderációból, pontosabban azt igazolták Moszkvából, hogy "fogságba esett a magyar hadseregből". A Szilágy megyei Vérvölgy lakosa, Könnyű József esztendők óta járta és járja a hivatalokat, hogy a veteránoknak járó előnyöket öregsége napjaiban sok más sorstársához hasonlóan élvezze. Kutakodtak állítólag budapesti és pitesti-i irattárakban, ugyanis a szovjet-román barátság esztendeiben katonakönyvébe nem írták be, hogy a Szovjetunióban raboskodott. 1944-ben őt is elvitték, először a Brassó melletti Földvárra, a hírhedt lágerbe, sok ezer magyar társa mellé. Földvárról vitték Foksáni-ba, onnan pedig a Szovjetunióba. Végül ügyében orosz illetékes hatóságtól jött a fogság tényéről igazolás. Három naptári esztendőre volt szükség ahhoz, hogy az orosz bürokrácia útvesztőjében azért ne kallódjék el egy szegény öregember kérvénye A hivatalos levél: "Az Orosz Föderáció 1725-17 számú, 2000. április 19-én kelt átiratával igazolja, hogy Konnyu Iosif háborús fogoly volt a Szovjetunióban 1944. 11. 13. és 1947. 06. 28. között. A Szovjetunió Belügyminisztériuma internálta a 157. számú Leningrád tartományi lágerébe". /Fejér László: Megtörölte a szemét - Moszkva válaszolt. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 23./

2001. április 20.

Ion Iliescu elnök Focsani-ban "nyugati szeszélynek" minősítette a tulajdonjogot, ápr. 19-én pedig Giurgiuban kijelentette: míg 1989 előtt az unióhoz tartozó országok élesen bírálták a kelet-európai vezetőket, amiért korlátozzák a lakosságot a szabad utazáshoz való jogban, most ők, a "gazdagok" gördítenek akadályokat azzal, hogy szigorú vízumokhoz kötik a beutazást. Iliescu szerint a Nyugat elsősorban az egyre nagyobb hullámban Románián "átutazó" szomáliaiaktól, pakisztániaktól és bangladesiektől riad meg, másfelől pedig annak a lehetőségétől, hogy a vízumkényszer eltörlésével elözönli országaikat a kelet-európai államokból érkező olcsó munkaerő. /Iliescu: Emberi jogainkban korlátoz a "gazdag" Nyugat. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 20./

2001. augusztus 9.

A napokban elhunyt 85. életévében dr. Száva János professzor, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem egyik legendás alakja, aki Európában másodikként készített csípőprotézist. Máthé Éva felidézte a professzorral 1995-ben készített interjút. A professzor elmondotta: Csíkszépvizen született, elektromérnöknek készült, azután mégis Kolozsvárra ment, a Ferencz József Tudományegyetemre, orvosnak készült. Harmadéves medikusként a frontra került, ahol számtalan műtétet végzett. Volt úgy, hogy csak két órát tudott aludni. Egyedüli sebész volt. Öt hónapig feküdt a hírhedt táborban, Focsani-ban, deszkapriccsen, súlyos betegen. 1948-ban Zilahon osztályvezető sebészfőorvos volt, amikor értesült marosvásárhelyi ortopédiai kinevezéséről. Új szakmát kellett tanulnia. A következő években dr. Száva János Marosvásárhelyen ortopéd klinikát létesített, melynek keretében később gyermekrészleg is létesült. A csípőprotézis terén a másodikak voltak Európában, melyet 1950-ben végeztek el. A csigolyatumor kezelését tartja dr. Száva János pályája csúcsának. Száva professzor iskolát teremtett, kiváló szakorvosokat nevelt, 42 éven át vezette az egyetemi klinikát. /Máthé Éva: Hőskori küzdelem volt..." = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 9./

2002. november 4.

Nov. 2-én megemlékezés keretében az 1944/45-ben a 2-es számú fogolytáborba hurcoltak és ott elhunytak emléke előtt Földváron. Bálint László brassói református lelkész emlékeztetett: a hírhedt haláltáborba hurcoltak elsöprő többsége észak-erdélyi magyar polgári személy volt, akikre a kollektív bűnösség pecsétjét sütötte rá az 1944 őszén berendezkedő új hatalom. "Nem szabad felednünk Szárazajtát, Földvárt, Lügetet, Foksányt, Tigyinát és a többi székelymagyar, múlt századi Golgotánkat" - fogalmazott a lelkipásztor. A koszorúzás után Hídvégre, a református parókiára mentek az emlékezők, ahol szeretetvendégség keretében könyv- és filmbemutató volt. Ungvári Barna András helybéli református lelkész ismertette Boros Ernő Mindennap eljött a halál című könyvét, amelyben a szerző a Szatmár megyéből Földvárra hurcolt magyar és sváb polgári személyek, illetve az elhunytak hozzátartozóinak visszaemlékezéseit közölte. Végezetül a gyülekezet megtekintette Somogyi Csaba, Bartók Emese és Benkő Levente közös alkotását, a Megbocsátás című filmet, amelyben székelyföldi túlélők és tanúk szólalnak meg. /(ajtai): Megtartó emlékezés. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./

2003. január 15.

Varga Márton egyike volt azoknak, akiket a szovjet hadsereg Kolozsvár utcáiról összeszedett /akkor 18 éves volt/ és ártatlanul elhurcolt a Szovjetunióba. Először a törvényszék fogdájába vitték őket. Elindították őket, Tordáig gyalog tették meg az utat. A foglyokat bevagonírozták, megérkeztek Focsani-ba, ahol bekísérték őket egy hatalmas gyűjtőlágerbe. Zuhogott az eső, valósággal bőrig áztak. Egy garázsféle helyiségben szállásolták el őket, a nedves, sáros földön aludtak. Egy hétig tartották itt őket, a körülmények katasztrofálisak voltak. Egy nap összezsúfolták őket vagonokba, megfagyva a hidegtől, étlen, szomjan. Egyik éjszaka Varga Márton kiugrott a vonatból, egyik társa követte. Elindultak visszafelé, de elfogták őket és Harkovba, a fogdába kerültek. A cella ablakából hiányzott az üveg. Akkor már kint nagyon hideg volt. Innen egy Harkovhoz közeli városkába vitték őket, egy lágerbe. A cipőjét ellopták, fabakancsot kapott, amelynek a talpa fából készült, a szára pedig vászonból. A bányába vitték őket dolgozni. Egy idő múlva másik lágerbe, Novográdba kerültek. Itt az építkezésnél dolgoztak. Varga Márton megbetegedett, a kórházban segítették, lábra állt. Végül eljött a hazatérés ideje. /Papp Annamária: Elképzelni is nehéz, mit kibír az ember. Az ártatlanul elhurcoltak emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 15./

2003. március 8.

Markó Béla RMDSZ-elnök márc. 6-án néhány órát hívei körében töltött Sepsiszentgyörgyön.Albert Álmos területi elnök szerint a Polgári Kör, az ASIMCOV, a Kereszténydemokrata Mozgalom, az alsó-háromszéki polgármesterek, falusi RMDSZ-vezetők amúgy is találkozóra, megbeszélésre készültek. Puskás Bálint szenátor, a Kereszténydemokrata Mozgalom megyei elnöke szerint az egységet meg kell őrizni. Markó Béla kifejtette, hogy az RMDSZ most sokkal erősebb, mint valaha, figyelemre méltó egyezményt sikerült tető alá hozni idén a kormánypárttal, jó úton haladnak a tulajdonjog rendezése, az egyházi ingatlanok és közösségi javak visszaszolgáltatása terén, az anyanyelvi oktatás kiteljesítése ügyében, elérték, hogy kormányprioritásként kezelik az Erdélyt átszelő autópályát, s rögzítették a Nastaseékkal aláírt paktumban, hogy bármilyen fajta területi, adminisztratív átszervezés csak az RMDSZ támogatásával történhet meg. Vannak, akik szerint egy szűk érdekcsoport kezébe került a szövetség, amely már rég nem követi a közösség hasznát, hanem önös célok nyomában halad. Markó mindezt nem így látja. Úgy véli, az RMDSZ-nek nincs szüksége tiszteletbeli elnökre, a civil társadalomnak, az értelmiségieknek, az egyházaknak, a sajtónak kell ellátnia az ellenőrző funkciót. A Magyar Nemzeti Önkormányzatot deklaráció szintjén létre lehet ugyan hozni, de haszna kevés lesz. Markó arról beszélt, hogy az aggodalom, a rossz közérzet indokolt például Kovászna megyében. Igen magas a munkanélküliség, a prefektúra és a kormánypárt által ellenőrzött intézmények megbénítják az önkormányzatokat, és bizonyíthatóan ellenünk dolgoznak. Olosz Gergely alprefektus leszögezte, hogy a Romániában érvényes törvények Kovászna megyében érvénytelenek, itt nem lehet közös erdőgondnokságokat létrehozni, az egykori állami gazdaságok földjét valós tulajdonosaiknak visszaadni, nem mozdul a magánerdészetek ügye. Demeter János, a megyei tanács elnöke felhívta a figyelmet arra, hogy 2003. év folyamán az uniótól igen nagy pénzek érkeznek Romániába, sajnos, Bukarestben azon dolgoznak, hogy Moldva, Havasalföld felé irányítsák azokat. Háromszéken nagy mennyiségű földet, erdőt, telket, házakat vásárolnak fel brassóiak, bukarestiek. Ki kell dolgozni Székelyföld regionális fejlesztési politikáját. Szőke György vállalkozó szerint a csúcsvezetésnek lépnie kellene Verestóy szenátor ügyében, akinek rossz híre Focsani-tól Csíkszentsimonig, Bukaresttől Martonosig terjed. Megkérdezte: hogyan harcolnak az RMDSZ-es tisztségviselők a magyar vezetők kinevezéséért, miközben Verestóy szenátor Hungastro nevű sepsiszentgyörgyi cégében mind az igazgató, mind az aligazgató román. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspök-helyettese az RMDSZ értékrendjét firtatva azt kérdezte, melyik lenne az a három feltétel, melynek nem teljesítése a szövetséget partnerével való szakításra bírná. (Markó végül a tulajdon-visszaszolgáltatás megtorpanását, az egyetemi oktatásban kitűzött célok elmaradását, a 2004. évi állami költségvetésnek a magyarlakta vidékekre hátrányos voltát jelölte meg szakítópróbaként.) Tamás Sándor képviselő a megvalósult autonómia szeletének nevezte a 90 000 hektár visszaszolgáltatott erdőt, melynek értéke 400 millió dollár. /(simó): Markó Béla Sepsiszentgyörgyön. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 8./

2003. szeptember 1.

A Nagy-Románia Párt (PRM) a képviselőház művelődési bizottságában a Fájdalom Múzeumának létrehozását kezdeményezi Kolozsváron. A párt szerint a múzeumban mindazoknak a románoknak, zsidóknak és más nemzetiségűeknek állítanának emléket, akik a Horthy-rendszer áldozatai voltak. Márton Árpád, az RMDSZ képviselője erre a hírre megjegyezte: Ha a leendő múzeumban helye van a szilágyippi és ördögkúti tragédiának, akkor helye van ott Szárazajtának és Csíkszentdomokosnak, de Földvárnak is, és minden olyan helynek és történetnek, amely Erdély népeinek szenvedését okozta. A kezdeményező PRM-s Radu Ciuceanu képviselő szerint a múzeumban azoknak a románoknak, zsidóknak és más nemzetiségűeknek állítanának emléket, akik a Horthy-rendszer áldozatai voltak. A művelődési bizottság döntése szerint nem terjesztenek a képviselőház elé törvénytervezetet, ehelyett a bizottság javaslatot tesz Razvan Theodorescu kulturális miniszternek, valamint Kolozs megye tanácsának a Fájdalom Múzeuma létrehozásáról a Kolozsváron működő Erdélyi Történelmi Múzeum keretén belül. Márton Árpád, a művelődési bizottság tagja elmondta: "Semmi esetre sem lehet szó olyan múzeumról, amely csak a Horthy-rendszer alatt és csak a románok és a zsidók szenvedéseinek és meghurcoltatásának állít emléket. Erdély valamennyi népe és nemzete szenvedett a második világháborúban, akárcsak a történelem más pillanataiban, következésképpen Erdély valamennyi népének meghurcoltatását és fájdalmát be kell mutatni a leendő múzeumban". 1940 szeptemberében tragikus esemény helyszíne volt a Szilágy megyei Ördögkút és Szilágyipp. A második bécsi döntés nyomán bevonuló magyar honvédekre lőttek a helyi románság köréből orvlövészek, egy esetben pedig almáskosárba rejtett gránát robbant fel, és okozta több honvéd halálát, illetve sérülését. Megtorlásul a magyar tisztek egyike, bizonyos Szabó főhadnagy tömeggyilkossággal válaszolt, a megtorlásnak több román férfi, nő és gyermek esett áldozatául. Szárazajtán 1944. szeptember 26-án a gyilkosságairól és fosztogatásairól hírhedté vált Maniu-gárda rendezett vérfürdőt, amelynek során a helyi iskola udvarában a fegyverek segítségével összeterelt falustársak szeme láttára két székely férfit lefejeztek, további tizenegyet, köztük egy nőt agyonlőttek. Hasonló mészárlást rendeztek a gárdisták 1944. októberében Csíkszentdomokoson, ahol tizenegy székelyt, köztük egy 86 éves öregasszonyt lőttek agyon a Gábor-kertben. A Kolozs megyei Egeresen, a Bihar megyei Kőröstárkányban és Gyantán is több magyart végeztek ki román fegyveresek. Gyantán hiába kérte az egyik román férfi a kivégzést vezénylő Bride kapitányt: engedjék szabadon magyar feleségét és gyermekét, hiszen ő román, a tiszt hajthatatlan maradt. Amikor pedig a román férfi kijelentette, hogy akkor őt is lőjék agyon övéivel együtt, a tiszt őt is kivégeztette. Kőröstárkányban szintén 1944 őszén tisztázatlan körülmények között ismeretlenek megöltek egy román tisztet, megtorlásként a Maniu-gárda a falu és a szomszédos Kisnyégerfalva magyar férfijait gyanúsította. "Álljanak ki azok a románok, akik felelősséget vállalnak a magyarok ártatlanságáért" - szólította fel a falubelieket a román parancsnok, látván a megrémült magyarokat. Senki nem állt ki. Erre román szomszédjához fordult az egyik "letartóztatott" magyar férfi: "Marian, hát együtt gyermekeskedtünk, együtt nőttünk fel, jól ismersz, mi rosszat tettem én? " "De magyar vagy" - válaszolta a szomszéd, és Egyed Mihályt falustársaival együtt kivégezték. A második világháború magyar golgotái voltak még azok az internálótáborok, ahol teljesen ártatlan civilek ezreit tartották fogva, és százak vesztették életüket. Ilyen volt a focsani-i, corbeni-i, Tirgu Jiu-i, Rimnicu Sarat-i, caracali láger, ahol a dél-erdélyi magyarság szellemi-gazdasági elitjét tartották fogva, és itt is hunytak el emberek. Földváron 1942-45 között működött a haláltáborként elhíresült láger. Az 1944. augusztus 23-i román átállásig szovjet állampolgárságú embereket tartottak itt fogva, akik közül többen elhunytak. 1944. augusztus 23. után magyar és német hadifoglyok mellett észak-erdélyi magyar és sváb polgári személyek ezreit internálták az Olt-parti lágerbe, ahol az eddig napvilágra került adatok szerint több mint 320-an, elsöprő többségben magyarok vesztették életüket éheztetés és járványos betegségek nyomán. A földvári haláltáborban történtekre a szomszédos Hídvég református parókiáján korabeli fényképekből, levelekből és tárgyakból álló kiállítás emlékeztet. /Benkő Levente: A háború okozta szenvedés mindenkinek fáj. = Krónika (Kolozsvár), szept. 1./

2003. november 6.

Szatmár megyéből kb. 5000 német etnikumú román állampolgárt 1945 januárjában a volt Szovjetunióba deportáltak, ez már ismert történelmi eseménynek számít. Az ott elhunytak emlékére mostanáig az érintett szatmári települések szinte mindegyikében állítottak már emlékművet. Egészen más a helyzet egy másik tragikus deportálás áldozataival. Szatmár megyéből - akárcsak Észak-Erdély más részeiről - 1945 januárja előtt, 1944 novemberében is deportáltak embereket. Ezt a deportálást a román (és nem a szovjet!) közigazgatás képviselői hajtották végre. 1944 októberében Szatmár megye községeibe visszaérkezett azoknak a román csendőröknek a nagy része, akik 1940-ben, a bécsi döntés után hagyták el Észak-Erdélyt. Elsősorban ezek a csendőrök megyénkből több száz magyar, illetve sváb férfit gyűjtöttek össze Szatmár megyéből, és vittek a hírhedt földvári haláltáborba. Ezeknek a deportáltaknak a sorsa a történészek előtt is alig ismert. Az RMDSZ által 1995-ben megjelentetett Fehér könyv az 1944. őszi magyarellenes atrocitásokról című kiadvány Szilágy és Szatmár vármegye című, nyúlfarknyi fejezete a következő mondattal kezdődik: "Észak-Erdély eddig nem említett megyéire szórványos adataink miatt nem térhetünk ki." Boros Ernő, az emlékező cikk írója sorra járta valamennyi olyan Szatmár megyei települést - Bere, Börvely, Csanálos, Csomaköz, Domahida, Érkőrös, Gencs, Kaplony, Kálmánd, Kismajtény, Lele, Nagymajtény, Krasznaszentmiklós, Mezőpetri, Mezőterem, Nagyszokond, Szaniszló, Tasnád, Túrterebes, Szatmárudvari -, ahonnan a román csendőrök embereket indítottak a földvári lágerbe. Lejegyezte a túlélők, ezek híján a volt földvári foglyok legközelebbi hozzátartozóinak a vallomásait, visszaemlékezéseit. Ezekből válogatott. A román csendőrök a katonaviselt férfiakat Csanálosra vitték. A Csanálosra érkezőkről kísérőiratot fogalmaztak, miszerint a román csendőrök az erdőben, katonaruhában és fegyverrel a kezükben fogták el őket. Ezt követően fegyveres kísérettel vitték őket Földvárra vagy Focsaniba. Útjuk során ennivalót legfeljebb csak jószívű civilektől kaptak. Ha egy fogoly valamilyen gyümölcsöt fedezett fel a közelben, és éhségében kilépett érte a sorból, azt lelőtték. A katonák azokra az asszonyokra is rálőttek, akik ennivalót hoztak, közülük, kettő meg is halt. A láger egy szögesdrót kerítéssel körülvett marhalegelőn volt. A román csendőrök az orosz tisztnek elmondták, hogy ezek partizánok. Az oroszok ugyanis a partizánokra haragudtak a legjobban. A magyarok közül a fiatalabbakat, erősebbeket kiválogatták és továbbvitték Oroszországba, kényszermunkára. Azért fogdosták össze őket, hogy Erdélyből kipucolják a magyarokat. Az egész földvári tábor is azért volt, hogy minél több magyar elpusztuljon. És Földváron nagyon sokan meghaltak. A táborban a földön aludtak, takarójuk sem volt. A székelyföldiekkel együtt eredetileg 32 ezer magyart gyűjtöttek össze, de 1945 januárjában a többieket elvitték Oroszországba, 8500-an maradtak Földváron, olyanok, akik munkára már nem voltak alkalmasak. A Földváron maradottaknak legalább a fele sohasem tért haza. Földváron éheztették, ütötték-verték, megalázták az embereket. /Boros Ernő: 1944 novembere: indulás Földvárra. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 6./

2003. december 2.

Ungvári Barna András, Hídvég falu akkori református lelkésze 1998-ban határozta el egy sziklatömbemlékmű Földváron való felállítását. Ioan Cioaca földvári polgármester 1999 júliusában a sziklatömbnek a hajdani fogolytemető helyére való szállítását akadályozta meg, majd 2000 júliusában, amikor a mártíremlékművet mégis a helyszínre szállították és talapzatra állították, ugyancsak Cioaca ledönttette azt. Az 1944 novemberében Földvárra elhurcolt személyeket román csendőrök gyűjtötték össze, román katonák őrizték egy a lágerben. A Földváron történteket nem lehet a szovjetek nyakába varrni, be kellene ismerni, hogy mindenért, ami itt történt, az akkori román hatóságokat terheli a felelősség. 2001 augusztusában sikerült mégis emlékművet avatni Földváron. Boros Ernő 1997-2001-ben sorra járta a 20 Szatmár megyei települést, ahonnan a román csendőrök 1944 novemberében embereket indítottak a földvári lágerbe. Lejegyezte a túlélők, ezek híján a volt földvári foglyok legközelebbi hozzátartozóinak a vallomásait, visszaemlékezéseit. Ezekből közölt néhány emlékezést. A szaniszlói római katolikus templom Historia Domusából: A román hadsereg előrenyomulásával egyidejűleg román csendőrség jött a faluba. Felszólították a lakosságot, hogy aki 1940-től bármilyen formában katonai szolgálatot teljesített, katonai helyzetének tisztázása céljából jelentkezzen előbb a helybeli csendőrőrsön, majd vegyen magához három napra való élelmet, és menjen Csanálosra. A Csanálosra érkezőket ott egy csűrbe zárták, olyan - állítólag az akkori községi elöljárók által is aláírt - kísérőiratot fogalmaztak róluk, amely szerint a román csendőrök az erdőben, katonaruhában és fegyverrel a kezükben fogták el őket. Más szóval magyar partizánoknak lettek beállítva. Ezt követően többnapi fogva tartás után fegyveres kísérettel Zilahra lettek irányítva, és aki útközben megszökni nem tudott, a hírhedt Brassó melletti Földvárra vagy Focsani-ba jutott. Az 1944. szept. 12-én Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezményben Erdéllyel kapcsolatban az állt: "A szövetséges kormányok a bécsi döntésnek Erdélyre vonatkozó határozatát semmisnek tekintik, és egyetértenek azzal, hogy a békeszerződésben történő jóváhagyástól feltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának." A román kormány mindenáron egész Erdélyt akarta, ezért elhatározták: nem maradnak tétlenül, a biztonság kedvéért lépéseket tesznek az ügy előmozdítása érdekében. Észak-Erdély hovatartozása az itt élő lakosság etnikai összetételén is múlhat, elhatározták, hogy sebtében, amennyire lehetséges, "javítanak" ezen az összetételen. A gyakorlati kivitelezésre a következő módszereket eszelték ki:a nem román lakosságnak a trianoni határon kívülre juttatása, illetve a már eltávozottak távolmaradásra bírása (Maniu-gárdisták garázdálkodása, németek, svábok Ukrajnába való deportálása stb.); leplezett formában történő etnikai tisztogatás.Földvár az utóbbi célt szolgálta. Ebben a Dél-Erdély területén létrehozott lágerben nem közvetlenül lelőtték, felakasztották stb., hanem olyan körülmények között tartották a foglyokat, hogy ilyen eszközök alkalmazása nélkül pusztuljanak el közülük minél többen. /Boros Ernő: "Mindennap eljött a halál". = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 2./

2003. december 17.

Benkő Levente a vele készült beszélgetésben elmondta, hogy nagypapája sokat mesélt neki a második világháborúról, a fogságról, ő pedig már tizenévesként mindezt feljegyezte. Benkő Levente 1991 júniusában lett a Háromszék erdővidéki tudósítója. Elvégezte a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumot. Első könyvében /Szárazajta, H-Press Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1995/ a szárazajtai tragédiának állított emléket. 1944. szept. 26-án az úgynevezett Maniu-gárdák vérengzést hajtottak végre Szárazajtán, tíz magyart agyonlőttek, kettőt lefejeztek, fejszével, középkori stílusban. A második könyve 1998-ban jelent meg, Volt egyszer egy 56 címmel, az 1956-os erdélyi elítéltek kálváriájáról szólt. Következő könyvében a földvári fogolytáborba, továbbá Foksányban, Tîrgu Jiuban, Tighinában vagy Szibériába elhurcoltaknak állított emléket. Ez Fogolykönyv címmel jelent meg 1999-ben. Könyvritkaság, mivel a kiadója szó szerint belebukott, és a szerződött ezer példányból csak 250 darabot nyomott ki. Jó lenne újranyomni, hogy minél több emberhez eljusson. - Erdővidéken a szénbányászat a kilencvenes évek elején összeomlott, az alkalmazottak nagy részét elbocsátották. Összegyűjtöttem az erről szóló írásait, Hová mennek a bányászok? címmel. Ezek a szocioriportok hiányoznak a mai erdélyi magyar sajtóból. Ez a kis könyvecske egyfajta fényképet jelent az erdővidéki társadalom 90-es évekbeli állapotáról. Közben tovább gyűjtöttem az anyagot a földvári táborba hurcoltakról. Munkája Muszáj volt élni valahogy címmel jelent meg, amelyben 12 magyar ember mesél arról, hogy a második bécsi döntés után milyen volt az élet Észak- és Dél-Erdélyben, a háborús körülmények között. Hatodik kötete: Bűn volt a szó, olyan embernek a tragédiájáról szól, aki zseni volt, atomfizikától elkezdve a magas szintű matematikáig, folklórkutatástól találmányokig mindennel foglalkozott. Bezárták, ellehetetlenítették, halálba kergették. Ő volt Moyses Márton, aki Brassóban a Kommunista Párt székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Benkő Levente adósságot törlesztett hetedik könyvével /Székely golgota/. Tartozott ezzel az előtte járóknak, akiknek nem adatott meg, hogy saját kezűleg papírra vessék a velük történteket. Ez a földvári fogolytáborról szóló kötet. Ezek az emberek huszonévesként a fronton harcoltak, majd hazamentek, tehát nem hadifoglyokról van szó, hanem otthonukból elhurcolt észak-erdélyi magyar civilekről. Boros Ernő, a Szatmári Friss Újság munkatársa szintén összegyűjtötte a Szatmár megyéből Földvárra hurcolt magyar férfiak és asszonyok visszaemlékezéseit. Az ő kötete Minden nap eljött a halál címmel 2002-ben jelent meg. Néhai kollégája, Daróczi Ferenc pedig Maros megyében gyűjtött össze sok visszaemlékezést. Egyszer ezt a három gyűjtést egy kötetben érdemes lenne kiadni, hogy érzékelhetővé váljon, mi is történt Észak-Erdélyben a magyarokkal. /Sándor Boglárka Ágnes: Ideje van a szólásnak - vallja Benkő Levente újságíró. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 17./

2002. február 11.

Két év börtönbüntetésre ítélte a focsani-i bíróság Erdély Ede üzletembert, aki két Vrancea és Braila megyei mezőgazdasági társaságot juttatott csődbe. A nyomozás során kiderült, hogy Erdély okiratokat hamisított, illetve magáncélra használta fel azt a hitelt, amely segítségével talpra kellett volna állítania a privatizálás során megvásárolt mezőgazdasági társaságokat. A vádirat szerint, miután 1999-ben megvásárolta a Vrancea megyében található Agromecet, olcsón eladta a nagybátyja cégének ezeket, amely mintegy 1,27 milliárd lejért adta tovább őket egy kereskedelmi társaságnak. Ebből csak 411 millió folyt be a csőd miatt rövid időn belül bezárt Argomec számlájára. Papp Levente: Két évet kapott Erdély Ede. Okirat-hamisítás miatt ítélték el. = Krónika (Kolozsvár), febr. 11./

2005. november 16.

Ráduly Béla /sz. Kézdiszentlélek, 1919/ tíz évvel ezelőtt írta meg a hadifogságát felidéző emlékiratát. 1945 és 1950 között volt szovjet hadifogolytáborban. Emlékiratát az Ambrózia Kiadó fogja megjelentetni a közeljövőben. Részlet az emlékezésből. Hazaérkezésekor a Szekuritáté titoktartásra kötelezte őt is – sorstársaihoz hasonlóan-, mielőtt a Ploiesti városához közeli börtönből 1951. április 6-án végleg szabadon bocsátotta volna. Ráduly Béla 1940. decemberében bevonult katonának a kézdivásárhelyi 24. önálló határvadász zászlóalj első századába, Bereckbe. 1943-ban a csendőrséghez mert, elméleti kiképzésben részesült. Az iskolát nem tudták elvégezni, századát felrendelték Budapestre, karhatalmi szolgálatteljesítésre. 1945. február 5-én hadnagyuk főbe lőtte magát, már lőszerük sem volt. Lőszer híján kitűzték a fehér lobogót. A szovjet katonák összeterelték a százhúsz csendőrt, ütlegelés és káromkodás közepette. Első dolguk az volt, hogy kifosszák őket. Elvették az órákat, a zsebkéseket, borotvafelszereléseket, még a jó csizmákat is lehúzatták. Egy hétig voltak Foksányban, a táborban, majd elindították őket a Szovjetunió felé. Az utazás rettenetes volt. Naponta megszámlálták őket, akkor verés következett. Megérkeztek Krematorszkba, egy lebombázott településre. 1946 aszály sújtotta esztendő volt, éheztek, ő már az öngyilkosságra gondolt. Azután arra gondolt, hogy Jézus értünk szenvedett, akkor nem szabad az életet eldobni magunktól. Harkovban a láger foglyaiként egy téglagyárba jártak dolgozni. A gyárban az orosz, brigádvezető megállás nélkül hajtotta őket. Állandóan a sarkukban volt, ütött-vágott azzal, ami a keze ügyébe került. Egy szép napon egy orosz mester kérdezte, van-e közöttük bádogos. Ráduly azonnal jelentkezett, hogy megszabaduljon a magyargyűlölő szörnyeteg brigádvezetőtől. Szerencséjére nem derült ki, hogy nem ért a bádogossághoz. Egyszer kihirdették, hogy a magyarok szabadulnak, felsorakoztatták a magyar foglyokat. Boldogan elindultak a lágerből, majd az úton hirtelen katonák vették körül őket, futniuk kellett, aki nem bírta, azt ütötték-verték. Így terelgették őket egyik lágerből a másikba. Végül marhavagonokba zárták őket, elindult velük a vonat. Három nap múlva megérkeztek Voronyezsbe, az itteni lágerbe. Az ottaniaknak elmondták, hogy a most érkezők vad emberek, kulturálatlanok, gyilkosok. Az egyik nap újra közölték velük, hogy most már hazamehetnek. Nem akarták elhinni, de ezúttal valóban elindulhattak haza, 1950 november végén. A román hatóságok átvették őket, majd egy másik szerelvényen vagonokba zárták őket, mint a foglyokat. Nagyon elkeseredtek. Ploiestibe vitték őket a szekustisztek. /Ráduly Béla: Hadifogoly voltam a Szovjetunióban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 15., folyt,: nov. 16./

2006. április 29.

Kövesdi Kiss Ferenc Riadóra szól a harang – A mezőség településeinek helyzetképe (1981-1991) című kötetének sajtó alá rendezésével a Kráter Műhely Egyesület tiszteletét rótta le egy tiszta, megszállott ember hatalmas szellemi teljesítménye és egy szomorú sorsú magyar vidék sokat szenvedett népe iránt. Kövesdi Kiss Ferenc /Székelyköves, 1913. jún. 29. –Marosvásárhely, 2004. júl. 22./ magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, de hivatását jobbára szórvány tanítóként, pontosabban lévitaként végezte, aki egyszerre folytatta a templomi és az iskolai szolgálatot. A magyar királyi hadseregbe vonult be, szovjet hadifogságba került, Foksániból szabadult. Megszállott ember volt, élő legenda, nemzetmentő apostol. Lehetett volna főállású újságíró, egyetemi professzor is, de helyét és választott küldetését egy pillanatra el nem hagyta. A szórványmagyarsági gyerekeket fogta magyar szóra, magyar betűre, s a szórványmagyar templomokban hirdette magyarul Isten igéjét. Maroskeresztúr, Székelyföldvár, Fintaháza, Ákosfalva, Szentgerince, Marosvásárhely – ezek életútjának fő állomásai. Elismerései: Juliánus -díj, Makkai Sándor díj, a Debreceni Egyetem tiszteltbeli doktorátusa. Néptánccsoportok szervezése, vezetése, művelődési és gazdasági előadások, számtalan megjelent cikk és két verseskönyv fémjelzik életútját /Derengő tűzzel (1977), Reménységdajkálók (1977)/. Egész életében gyűjtötte az anyagot nagy, átfogó, mezőségi művéhez. A könyvből még életében napvilágot látott számos cikkrészlet, sőt könyv alakban megjelent ízelítő is. A Kráter Műhely Egyesületben sajtó alá rendezett, a napokban megjelentetett kötet Kovács Attila Zoltán főszerkesztő, Turcsány Péter költő, könyvkiadó, valamint Papp Vilmos református lelkész munkáját dicséri. A könyv, Vetési László utóhangját idézve, Erdély legszomorúbb vidékéről, a Mezőségről szól. Az óromániai betelepítések tették fokozatosan szórványmagyarrá a Mezőséget. A kötet olykor az esszé, máskor a helytörténeti tanulmány, ismét máskor a képek és a közvetlenül megszólaltatott magyar ajkú panaszok nyelvén szól. Idézve Vetési László végszavát: „Van e még valaki, aki Kövesdi Kiss Ferencen, e megszállott emberen, e csodálatos prófétán kívül jobban ismerné a Mezőséget, a sokat szenvedett, szomorú tartományt, Székelyföldnek talán legtöbb megpróbáltatást átélt vidékét? Van e még valaki, aki vállalja azt, amiről mi leginkább csak beszélni szeretünk: nemcsak az utat dombról dombra, faluról falura, de háztól házig, lélektől lélekig is? Verseskötetekkel, kórustörténetekkel maga mögött az utóbbi évtizedek legfájdalmasabb könyvét tette le – nem az asztalunkra, hanem a lelkiismeretünkre. Riadóra szól a harang....még szólnak a rogyadozó harang-lábakon, ledőlés előtt álló tornyokban, vagy idegen templomokban, de még mindig szólnak. Halljuk meg a hangját.” /Pósa Zoltán: Riadóra szól a harang. Könyv a szórványmagyarság településeiről, Magyar Nemzet Online, ápr. 29./

2006. november 14.

Bemutatták Skultéty Csaba, a Szabad Európa Rádió egykori hírszerkesztője Vasfüggönyön át. A Szabad Európa Rádió mikrofonjánál – előtte és utána című könyvét a Marosvásárhelyi Rádió stúdiójában. Skultéty 1920-ban született Nagykaposon, Budapesten járt közigazgatási karra, majd 1945 januárjában a szovjet csapatok őt is elvitték „malenkij robotra”. Ceglédre, végül a moldovai Focsani-ba került. Innen megszökött, s Erdélyen keresztül hazament Magyarországra. 1947 októberében elhagyta Magyarországot és Párizsban telepedett le, ahol nemzetközi jogi tanulmányokat folytatott. 1951-től 1983-ig a Szabad Európa Rádió munkatársa Münchenben. „Nem létezett tévé, telefon, mobilkészülék, világháló. Hajnalban a szolgálatos hírszerkesztő asztalára került a Budapesti Rádió éjfélig sugárzott műsorának minden szava, leírva; kétszer egy héten a magyar nyelven megjelent Kárpát-medencei lapok cikkeinek összefoglalója, valamint a nyugati tudósítók magyarországi hírei. Az amerikai vezetőség nem ismert cenzúrát, de a gondos felismerésen, pontos információn, hitelességen volt a hangsúly” – fejtette ki Skultéty. /Berekméri Ildikó: „Nem magányos zsenik voltak, csapatmunka volt”. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 14./

lapozás: 1-20