udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 10 találat lapozás: 1-10

Helymutató: Istensegíts

1999. november 9.

Megjelent a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat októberi száma. Ebben Kovách Géza udvarhelyi születésű történész Haynau első aradi áldozatai címmel közölt tanulmányt. Dr. Németh Kálmán, a bukovinai Józseffalva plébánosa budapesti útjára (1937-ben) készített "emlékiratában" a moldvai csángóknál folytatott missziós tevékenységéről és a bukovinai magyarok helyzetéről számolt be. A plébános Andrásfalva, Fogadjisten, Hadikfalva, Istensegíts és Józseffalva lakóinak Bácskába történt áttelepítését irányította. /Megjelent a Székelyföld. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), nov. 9./

2000. február 29.

László Anikó a csernakeresztúri hagyományőrzők kapcsán a bukovinai székelyekre emlékezett. Nagyapja, László János kézirata /A Bukovinában élő (élt) magyarság és kirajzásának története 1762-1914-ig, az első világháború kitöréséig. Írta László János, dévai telepesgazda 1935-ben/ sok emléket összegyűjtött családjuk, rokonságuk múltjából, az 1764-es madéfalvi székelyirtástól kezdve a Moldvában létrehozott településeken /Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva/ át a kirajzásig. /László Anikó könyvtáros: Családi (közösségi) krónika? = Nyugati Jelen (Arad-Temesvár), febr. 29./

2000. augusztus 23.

A bukovinai székelyek gróf Hadik András, a jó emlékezetű tábornok jóvoltából, bár a madéfalvi veszedelem után menekültek, nem szóródtak szét, hanem az akkor még a Monarchiához tartozó Bukovinában egy kis "hazát”, egy kompakt közösséget teremthettek: Józseffalva, Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegíts... E székely közösségek "hazaköltöztek″, kisebb részük Erdélybe, a többség Délvidékre, a mai Vajdaságba. Az erdélyiek viszonylag jobban jártak, hiszen a dévai és csernakeresztúri közösségek ma is élnek és virágoznak. A Délvidékre telepítettek viszont egész tragédiasorozaton estek át: elüldöztetés, lemészároltatás, menekülés és menekítés. Maradékaik a Dunántúlon leltek végleges hazára. - A visszajövetel, a hazajövetel gondjai a legbonyolultabbak a moldvai csángók esetében. A székelyföldi erőltetett menetű iparosítás megkezdése óta százával, sőt ezrével jöttek ők a székelyföldi városokba: Kézdivásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredába és Gyergyószentmiklósra főleg. Kenyeret, megélhetést kaptak itt, de jó szót, felkaroló megértést már annál kevesebbet, másságuk mintha irritálta volna a székelyek egy részét. Vallásukat töretlenül megőrizték. 1989 után ezért is tehetett és tesz legtöbbet értük a római katolikus egyház. Sepsiszentgyörgyön például, az állomás mellett, egy imaházból igazi templomot építettek nekik, ahol magyar és román nyelven egyaránt tartanak istentiszteletet. A hazatért csángók többsége a román nyelvű misét választja. Nem paradox helyzet. "Odahaza″, Moldovában magyar nyelvű prédikációért esdekelnek, a székely városokba költözve pedig, minden kényszerítés nélkül, a román nyelvűt választják. De közben a családban magyarul beszélgetnek. Paradox az is, hogy az ide, illetve visszahonosodott csángó családok döntő többsége román nyelvű osztályokba-iskolákba íratja-járatja gyermekeit, holott bőven jutna hely nekik a magyar nyelvű oktatási hálózatban is. Moldvában ugyancsak kétségbeesett harc folyik legalább a fakultatív magyar nyelvórák bevezetéséért. Százados félelmek és fájdalmak mutatkoznak meg ebben a magatartásban. A helyzetet csak szeretettel lehet kezelni. Különben bekövetkezhet az az észbontó abszurditás, hogy a hazatelepedett moldvai csángómagyarok elrománosodása a Székelyföldön teljesedik ki. /Magyari Lajos: Székelyföldi csángóinkról. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 23./

2000. augusztus 26.

Egyed Ákos Szekszárdon a Székelyek a Duna mentén - Tanulmányok a bukovinai székelyekről c. tudományos értekezleten, aug. 19-én ismertette a Források a bukovinai székelyek történetének tanulmányozásához /Babits Kiadó, Szekszárd/ című munkát, egy szerzőhármas: Foki Ibolya, Solymár Imre és Szőcs Zoltán történeti forráskötetét. Az 1777-1782-es években létrejött öt kis székely-magyar falu: Fogadjisten, Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva, így született meg egy különleges magyar népcsoport. Állami szinten először 1848-ban, a magyar népképviseleti országgyűlésen tárgyalták a "határokon túli magyarok″, vagyis a csángók s a bukovinai székelyek helyzetét s fogadtak el határozatot a Magyarországra való hazatelepítésükről. A szabadságharc leverése elodázta a hazatelepítés ügyét, a magyar közvélemény azonban érdeklődéssel fordult a moldvai s bukovinai magyarok felé. A társadalom lelkiismerete megmozdult: többrendbeli gyűjtés nyomán jelentős segítség érkezett a bukovinai székelyekhez. A magyar nemzethez való tartozás jelei voltak ezek. A bukovinai székelyek megoldásként a hazatelepedést fogadták el. 1874-ben bukovinai küldöttség érkezett Magyarországra, amelynek helyzetfeltárása szintén ilyen irányban hatott. Jókai Hon című lapja, a Szent László Társulat és más fórumok kitartó odaadással karolták fel a bukovinai magyarok ügyét. Kiemelkedő jelentősége volt Szádeczky Lajos közismert történész, kolozsvári egyetemi tanár küldetésének, aki határozottan síkra szállt a hazaköltöztetés mellett. Végül a kormány 1883-ban úgy döntött, hogy az Al-Duna mentén ármentesítendő kincstári területre fogja folyamatosan letelepíteni azokat, akik kifejezik hazatelepedési szándékukat. Az első hazatérő csoport 1883-ban indult el. Így jött létre az Al-Duna mentén három település: Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve. 1941-ben lehetővé vált a Bukovinában maradt családok megmentése. Ők a Bácskában kaptak ideiglenesnek bizonyult szállást, ahonnan 1944 őszén s 1945-ben a háborús események következtében a Dunántúlra telepedtek át. /Egyed Ákos: Forráskiadvány a bukovinai székely-magyar népcsoport születéséről és kálváriájáról (I.) = Szabadság (Kolozsvár), aug. 25., (II.) aug. 26./

2001. július 17.

Zsók Béla Én mindig itthon voltam. Néprajzi írások Déváról /Kriterion/ című kötetében a Bukovinából Hunyad megyébe áttelepült székelyek hányatott múltját, életét, népi kultúráját örökítette meg. A szerző a múltat idős emberek visszaemlékezéséből, továbbá népi tollforgatók feljegyzéseiből ismerte meg. Közülük László János, a dévai gazda emlékezett, írását a Székelyföld folyóirat idei számai közölte. Az öt bukovinai falu (Istensegíts, Fogadjisten, Andrásfalva, Hadikfalva és Józseffalva) túlnépesedett lett. Az első kivándorlóhullám, a magyar kormány segítségével, az Al-Duna mellé történt, ahol három települést (Hertelendyfalva, Székelykeve és Sándoregyháza) hoztak létre. 1883-ban mintegy négyezren vándoroltak a Bánságba. A következő hullámban Dévára, majd Vajdahunyadra, Sztrigyszentgyörgyre, Csernakeresztúrra mentek, ezenkívül Gyorokra, Magyarnemegyére, Vicére és máshova is települtek. A bukovinai székelyek 1941-ben hazatértek, Bácskába, ahonnan 1944 őszén a Dunántúlra kellett menekülniük. /Szőcs János: "Mikor Csíkból elindultam..." = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 17./

2003. június 20.

Elhunyt Erdély legidősebb papja, Elekes Dénes /Székelyudvarhely, 1901. nov. 14. - Pécs, 2003. jún. 2./ Három évig káplánként működött Csíkszentsimon-Csatószegen, majd Székelyudvarhely-Szombatfalván. Amikor a bukovinai székely falu, Istensegíts egyháztanácsa Gyulafehérvárra jött székely "papocskát" kérni, Majláth püspök megengedte, hogy Elekes Dénes káplánt meggyőzzék, menjen velük. Elekes Dénes atya vállalta a meghívást. 1928-ban jelentkezett Istensegíts faluban. Velük együtt vándorolt ki Bácskába 1941-1942-ben, velük együtt menekült tovább 1945-ben Baranyába, a pécsi egyházmegyébe. Kalaznó faluban (Szekszárd mellett) telepedett le 250 istensegítsi hívével. Elekes Dénes atya élete 1928-tól haláláig egybeforrott a bukovinai székelyek sorsával. Az ínséges körülmények között gazdálkodással segítette ki magát. Sohasem kért elbocsátót Erdélytől, mindig erdélyi (azaz 1932-től gyulafehérvári) egyházmegyés maradt. Végül a Pécs melletti egyházi Szent Lőrinc Gondozóotthonban talált nyugalmat. Itt élte meg "acélmiséjét" is (75 évi papság 2000-ban!). Meghagyása szerint Kalaznón temették édesanyja sírjára június 13-án. A gyászmisét a község főterén Mayer Mihály pécsi megyés püspök és Jakubinyi György gyulafehérvári érsek együttesen vezették, a temetési szertartást is. A Magyarországi Bukovinai Székely Szövetség elnökei, tagjai énekkel, beszédekkel búcsúztak szeretett lelkipásztoruktól. /Dr. Jakubinyi György: 102 évesen meghalt Erdély legidősebb papja. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 20./

2003. július 10.

Húsz vállalkozó szellemű székelykevei, hertelendi és sándoregyházi fiatal úgy döntött, hogy egy nemzetközi kerékpártúra keretében felkeresi ősei szülőhelyét, a Bukovinában levő Hadikfalvát, Istensegítset, Fogadjistent, Andrásfalvát és Józseffalvát. Százhuszonnégy évvel ezelőtt ugyanis az említett településekről (és ma a Bákó megyében levő Magyarfalváról) az akkori magyar kormány hívására és szervezésében útra kelt több ezer csángószékely, hogy az Al-Dunánál új otthonra leljen. Megérkezésük után a Duna többször is teljesen elmosta településüket. Végül három helyen, a mai Székelykevén (Szkorenovácon), Hertelenden (Vojlovicán) és Sándoregyházán (Ivanovón) hetvenöt éves törlesztésre megfelelő portákat adtak a nem kis embercsoportnak. Azóta a valamikori bukovinaiaknak csak emlékeikben élt az őshaza. Olykor eldalolták a "Bukovina, mit vétettem, hogy én benned nem élhettem" kezdetű éneket, de nem mentek vissza szülei, nagyszülei egykori otthonát megnézni. Most erre vállalkoztak most a három faluból verbuválódott fiatalok. Júl. 23-án teherkocsival indulnak. Madéfalvától kétkeréken teszik meg a Bukovinába vezető utat, majd 26-án Hadikfalva lesz a visszaút kiindulási pontja, akkor magyarországi fiatalok csatlakoznak hozzájuk. /Both Mihály: Kerékpárral az ősök útjain Madéfalvától Bukovináig. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 10./

2005. február 3.

Kóka Rozália, a bukovinai székely származású magyarországi előadóművész az utóbbi évtizedben gyakori vendég Hunyad megyében. A napokban újra betoppant Dévára, a helyi Magyar Házban tartott előadást. A Dévára telepedett bukovinai székelyek leszármazottai közül már kevesen emlékeznek a régiek történeteire. Kóka Rozália emlékezéseiből kiderült, hogy a Hunyad megyébe (Vajdahunyadra, Dévára, Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra) telepedett bukovinai székelyek tarthatják magukat a legszerencsésebbeknek. A Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts és Fogadjisten bukovinai falvakból a háború idején menekülni kényszerülő székelyek sorsa sokkal keservesebben alakult. Előbb a Vajdaságból elmenekült szerbek házaiba telepítették őket, aztán a Dunántúlról elüldözött németek otthonaiban kellett meghúzódniuk. Kóka Rozália gondolatban végigvezette dévai hallgatóságát ősei útján, Madéfalvától Moldován át Bukovinába, az Al-Dunához, Erdélybe, Kanadába és Bácskába. /Gáspár-Barra Réka: Kóka Rozália dévai előadóestje. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 3./

2005. június 9.

Az 1970-es évek elején Beke György írt átfogó riportsorozatot a Gyorokra telepített bukovinai székelyekről. Jóval később, 2002-ben a Bartók szülőföldjén című riportkötetében visszatért pár gondolat erejéig erre a témára. A köznyelvben tévesen csángóknak nevezett népcsoport jó 120 éves gyoroki jelenléte azonban eddig elkerülte a tudományos kutatók érdeklődését. Egy aradi román néprajzos, Elena Rodica Colta figyelt fel a témára, térképezte fel román nyelvű tanulmánykötetében Gyorok hegyaljai nagyközség sajátosságait hangsúlyozó etnikum hagyományait, kapcsolatrendszerét. Aradon a kulturális antropológiai nemzetközi szimpóziumon mutatta be az érdeklődőknek dr. Pozsony Ferenc kolozsvári egyetemi tanár, ismert néprajzkutató. Pozsony Ferenc szerint szerencsés, hogy éppen Rodica Colta nyúlt ehhez a témához, hiszen olyan kérdéseket vethetett fel, amelyekért egy magyar kutatót “hazabeszéléssel”, azaz az elfogultság vádjával illetnék. A szerző, az aradi múzeum néprajzi osztályának főkutatója előítéletek nélkül vizsgálta meg és vázolta fel az 1883-ban a bukovinai Istensegítsről Gyorokra érkezett és itt megtelepedett 126 család történetét napjainkig. A szerző kitért a szomszédsági viszonyokra, az interetnikus kapcsolatokra is. Rodica Colta hangsúlyozta, hogy milyen fontos szerepet játszott az egyház és az anyanyelvi oktatás az önazonosság megőrzésében, és milyen kedvezőtlen hatást váltott ki az etnikum életében a telepi általános iskola 1975-ös összevonása a román iskolával. A telepi magyar lakosság rohamos fogyatkozása, elvándorlása, asszimilálódása ellenére a szerző még életképesnek látja ezt az immár egyre kevésbé archaikus magyar közösséget. /Puskel Péter: Forrásértékű tanulmánykötet a gyoroki magyarokról. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 9./

2006. január 9.

40 éve elnémított hagyományt élesztettek újra idén január 7-én a Dévára költözött bukovinai székelyek leszármazottai. Az 1888 és 1910 között e vidékre telepedett népcsoport évtizedeken keresztül megemlékezett az 1764. január 7-i madéfalvi veszedelemről, a több száz legyilkolt székelyre és azokra, akik új hazát keresve, a Gyímeseken keresztül Bukovinába menekültek. A kommunista diktatúra gyökértelenítő politikája megszakította az évenkénti emlékezés láncát. A Dévára telepedett bukovinai székelyek által épített, pár éve visszakapott helyi Magyar Ház zsúfolásig megtelt az emlékünnepélyre. Az érkezőket vetített képsorozattal fogadták a szervezők, végigvezetve őket Madéfalvától át az ezer éves határon Józseffalvára, Istensegítsre, Fogadjistenbe, Hadikfalvára és Andrásfalvára, abba az öt bukovinai faluba, melyeket nagyrészt őseik alapítottak. Majd visszakanyarodtak Dévára, századeleji telepesek életét elevenítve fel a képek segítségével. A népcsoport vándorlását Madéfalvától Déváig, a Bácskába, Dunántúlra, sőt Amerikába László János hajdani telepes gazda fia jegyezte fel az 1930-as években. A kézirat kiadását a Kriterion Könyvkiadó vállalta fel. A mostani találkozóra még nem készült el a könyv, de egy részletet Daradics János olvasott fel. A ma élő leszármazottak ismét keresni kezdték a gyökereket. Tavaly májusban zarándoklatra indultak Déváról Madéfalvára, Bukovinába, felkutatni az ősök szülőföldjét, sírjait. A Duna TV filmet forgatott a zarándoklatról, amelyet most bemutattak. A szintén a hajdani telepesek által épített Szent Antal-templom kertjében állított emlékkereszt mellett felcsendült a székely himnusz. /Gáspár-Barra Réka: Újjáéledt hagyomány. Emlékezés a Siculicidiumra. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 9./


lapozás: 1-10




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék