udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
3
találat
lapozás: 1-3
Helymutató:
Salcea, Salcia
1997. július 10.
A kommunista diktatúra idején a Duna-deltában levő salciai láger volt a leghírhedtebb haláltábor, ugyanis volt olyan éjszaka, amikor 800 embert végeztek ki Albion szekuritatés ezredes parancsára. Salcián több tömegsírt takar a föld, a gát és a Duna, ugyanis mindennap voltak kivégzések. A kivégzendőket meztelenül vagy egy szál ingbe vitték a kivégzőhelyre, megásatták velük sírjaikat, majd tartólövéssel végeztek velük. A foglyokkal télvíz idején, térdig érő vízben nádat vágattak. Az ott levő belügyisek, Pavel Ioan parancsnok vezetésével, válogatott szadista hóhérok voltak. Sok esetben élve eltemettek foglyokat. Nyáron fejjel lefelé akasztották fel őket, kitéve a szúnyogok marásának. Az egyik túlélő írta ezt a rövid emlékezést, arról értesülve, hogy a Nagy Románia Párt és a Szocialista Munkáspárt jún. 27-én Bukarestben szervezett tüntetésén a Román Kommunista Párt zászlait lengették. /Sipos János: A salciai haláltábor. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 10./2002. január 25.
Farkas Pál magyar-francia szakot végzett, ígéretes tanügyi kádernek indult: Mindene volt a tanítás, de megfosztották tőle. Farkas Pali bácsit mindenki ismeri Torján. Január 13-án Sepsiszentgyörgyön lovaggá ütötték, Vitézi Lovagrend ünnepségén. A Vitézi Lovagrend 1997-ben Budapesten létesült társadalmi szervezet, tagjai azok közül kerülnek ki, akik az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc miatt üldöztetésben részesültek, itt a határokon túl is. Voltak olyanok, akik megpróbáltak szervezkedni, hogy ha átcsap a forradalom lángja ide is, akkor ne találja a magyarságot felkészületlenül. Így indult el Szoboszlay Aladár katolikus pap és Huszár József báró tagokat beszervezni. Farkas Pál úgy kerültem ebbe a szervezetbe, hogy véletlenül találkozott Ábrahám Árpád, akkori torjai katolikus pappal, aki meghívta egy beszélgetésre. Farkas Pának azonban nem volt ideje elmenni. Ennyi volt az ő részvétele. 1958. január 14-én éjjel rárontottak vagy öten, pisztolyokkal, bilincsekkel, és letartóztatták. Temesváron volt a kihallgatás januártól májusig, májusban pedig a tárgyalás és az ítélethirdetés. Egy Macskási Pál nevezetű bíró ítélkezett az összes magyar forradalmi szervezet felett, olyan ember volt, aki nagyon könnyen adta a huszonöt évet vagy a halálbüntetést. Farkas Pált azzal vádolták, hogy neki gyanúsnak kellett volna lennie Ábrahám Árpád meghívása és azt jelentenie kellett volna. Ezért kapott nyolc évet. Valamivel később Salcea-ra vitték. Itt húzott le öt évet, építették a Duna-gátat. Rettenetes volt. Nem vették őket emberszámba, ha közülük valaki elpusztult, nem számított. Sőt, kijelentették, hogy őket nem azért vitték oda, hogy túléljék, hanem, hogy ott maradjanak a börtönben. Hozzájuk képest a többi rabnak aranyélete volt, másként bántak velük. Szadista emberek voltak a börtönőrök, élvezték, hogy az embereket kínozhatták. Jogászokat, pedagógusokat nem lehetett munkahelyükre visszavenni, nem lehetett többé tanár. /Vizi Melinda: Farkas Pál "Megbocsátunk, de nem felejtünk". = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), jan. 25./2006. szeptember 19.
Szinérváralján élt Fábián Elemér technikus, verseket írogatott egy füzetbe. Ez a füzet lett a veszte, mert corpus delictiként mutatták fel: íme, el akarja szakítani Erdélyt Romániától! Nem volt abban ilyesmi, sokkal inkább szerelmes versek és a magyar szabadságharcok dicsérete. Azonban Zrínyi, Bercsényi, Rákóczi, Kossuth neve a szekusoknak egyet jelentett a román haza elárulásával. Egy bizonyos Strempel Öcsi nevű emberről sokan tudták, hogy a szekusokkal barátkozik. Strempel látta szobatársa füzetét. Egy napon aztán eltűnt a füzet. Fábián Elemért ezért letartóztatták a szekusok. Hat vagy hét hónapig tartották a betonpincében, a napi verésektől nagyon szenvedett. Egy nap megmutatták a füzetet. Megvárták, hogy betöltse a 18. évét, akkor ítélték el. Az egész tárgyalás mindössze 15-20 percig tartott. Négy évet kapott, hazaárulással, hazagyalázással vádolták. Először Szamosújvárra, azután Nagyenyedre vitték, majd Jilava földalatti kazamatái következtek. Ott találkozott volt házigazdájával, Muzsai Pállal, akit szintén elhurcoltak, méghozzá Fábián versei miatt. Házkutatást tartottak nála és találtak egy lemezt, amelyen rajta volt a magyar himnusz. Ez volt a „bűne”. A brailai nagy sziget, Balta Brailei, a politikai foglyok nagy gyűjtőhelye lett a végállomás. Preliprava, Gradinari, Salcea neve sok ezer romániai ellenálló számára a szenvedéssel, a kínok kínjával volt egyenlő. Fábián Elemér itt találkozott Páskándi Gézával és Corneliu Coposuval. Coposuról, azaz Kornel bácsiról azt hitte, hogy magyar tanár vagy ügyvéd, mert mindig magyarul beszélt vele. S kitartásra biztatta, ilyeneket mondva: „Vigyázz nagyon magadra, mert még szükség lesz ránk!” Páskándi arra serkentette: ne engedje, hogy eluralkodjon rajta a magány, mert kikezdi az ember eszét, olvasson, amennyit csak tud. Fábián Elemér két év múlva, 1963-ban amnesztiával szabadult. Alig töltötte be a 21. életévét, de már többet megélt, mint mások egy hosszú élet során. Egy ideig eredeti szakmájában dolgozott, majd a szatmári színházhoz került közönségszervezőnek. Itt dolgozott 25 éven át, mégis Fábián Elemér egyik nagy színházi élménye a moldvai csángókhoz kötődik. 1970 után a színház frissen alakult román társulatát fel kellett futtatni, s mivel Szatmárnémetiben nem volt nagyobb közönsége, Moldvába küldték turnézni. Bákó megyében jártak, s az egyik nagy községben zsúfolásig megtelt a kultúrház. Elkezdődött az előadás, majd tíz perc múlva két markos legény felpattant a színpadra: „Ez most már elég lesz, a többit mondják magyarul!” Hiába magyarázták, hogy román társulat és csak románul tarthat előadást, nem tágítottak. „Hallottuk mi, amikor próbálták a zongorát, hogy milyen szép magyar nótákat énekeltek!” Ami igaz is volt, mert a műszaki személyzet jobbára magyarokból állt, s ráérős idejükben nótázgattak. Nem volt más választásuk, mint az, hogy átálljanak a magyar nótára. Ami azért se ment olyan nehezen, mert több román színész ismert magyar dalokat. Hatalmas sikerük volt. Mindez még további négy-öt Bakó környéki községben megismétlődött. Hazafelé tartva megesküdtek egymásnak, hogy Szatmáron egy szót nem szólnak az elvtársaknak a „sikeres turné” hátteréről. Nagy baj lett volna, ha kiderül: a szatmári román társulat magyar nótával turnézott Moldvában! Fábián Elemér megkapta a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ) Hazáért kitüntetését. /Sike Lajos: Erdélyi ötvenhatosok. Szobatársa jelentette fel. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 19./
lapozás: 1-3