Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 6 találat lapozás: 1-6

Helymutató: Csurog

2001. november 7.

Újvidéken ismét meggyalázták az 1944-45-ös megtorlások és razziák ártatlan magyar áldozatainak az emlékét. Újvidék Futaki úti temetőjében 1990 óta a vajdasági magyarság minden esztendőben elhelyez kereszteket az 1944-45-ös megtorlások áldozatainak az emlékére. Eddig minden évben ismeretlen tettesek eltüntették az emlékezés jelképeit. Az idén, halottak napján, november 2-án helyezték el a kereszteket az áldozatok parcellájában, valamint - egyelőre hatósági engedély nélkül - elhelyezték a Makovecz Imre által tervezett emlékmű alapkövét is. Hétfőre virradóra a nyolc kereszt közül négyet kidöntöttek, és egyet eltörtek. Matuska Márton - aki a vajdasági megtorlásokat kutató újságíró - az újvidéki Magyar Szóban közleményt tett közzé a kegyeletsértő cselekedetről. Az írás szerint a vajdasági Magyar Műemlékvédelmi és Hagyományápoló Egyesület rendszeresen tájékoztatni fogja az újvidéki lap olvasóit a keresztek további sorsáról. A legkegyetlenebb mészárlás színhelyén, a vajdasági Csurogon 1944 őszén több ezer magyart végeztek ki. Kivégzésük helyén mindmáig szeméttelep van. A csurogiak minden évben fakeresztet, koszorúkat és virágokat helyeznek el a szeméttelep dögtemetőjénél, de eddig általában már a megemlékezést követő napon semmi nyoma sem maradt annak, hogy az áldozatok hozzátartozói ott jártak. /Kidöntött keresztek Újvidéken. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 7./

2002. október 15.

A vajdasági Temerin mellett található Csurogon (Curug) sírkövet állítottak a titói partizánosztagok által 1944-45-ben kivégzett ártatlan magyar áldozatok emlékére. Délvidéken ez az első síremlék, amelyet a magyar áldozatok emlékére állítottak. A márványlapra egyetlen mondat került: Akikért nem szólt a harang. A csurogi vesztőhely színhelyén jelenleg szeméttelep van. Az áldozatok tetemét annak idején sintérgödörbe dobálták, illetve a szeméttelepen szórták szanaszét. Az elmúlt években a kivégzettek hozzátartozói a szeméttelepen fakeresztet állítottak, amelyet a rákövetkező napokban ismeretlenek eltüntettek. A sírkövet, mely Teleki Júlia csurogi önkormányzati képviselő kezdeményezésére került a vesztőhelyre, halottak napján szentelik fel. Teleki Júlia évek óta állhatatosan küzd azért, hogy fény derüljön az 1944-ben és 1945-ben elkövetett gazságokra, s mentsék fel a magyarokat a kollektív bűnösség terhe alól. Az 1942-es "hideg napok" után két és fél évvel jött a titói partizánok megtorlása. Mindmáig nem tudni pontosan, hogy hány áldozata volt a bosszúhadjáratnak. Matuska Márton vajdasági történelemkutató szerint Délvidéken az elesettek száma elérheti a 40 ezret. Csurog és Temerin környékén közel háromezren vesztették életüket. Csurogon a falu magyar férfi lakosságát majdnem teljesen kiirtották, s aki megmaradt, azt a tiszaistvánfalvai (Backi Jarak) haláltáborba vitték. Ugyanez történt a magyar lakossággal a közelben fekvő Zsablyán (Zabalj) és Mozsoron (Mosorin). A titói partizánosztagok házról-házra járva szedték össze az embereket, megkínozták, majd nyilvánosan kivégezték őket. Az 1944-45-ös titói megtorlásról 1990-ig egy szót sem lehetett kiejteni Jugoszláviában. A hatvan évvel ezelőtt történt vérengzéseket csak az elmúlt években kezdték feltárni. /Első emlék a délvidéki vérengzések magyar áldozatainak. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 15./ A délvidéki vérengzésről több könyv látott napvilágot, például Matuska Márton: A megtorlás napjai /Forum Kiadó és a Magyar Szó közös kiadása, Újvidék, 1991/, Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában /Magvető, Budapest, 1991/, Teleki Júlia: Visszatekintés a múltba (Napló, Szabadka, 1996), Dr. Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva /Hatodik Síp, Budapest, 1995/, Szloboda János: Zentán történt '44-ben (Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság , Újvidék, 1997/, Matuska Márton: Temerini razzia /2001/

2002. október 24.

A vajdasági Temerin mellett található Csurogon ismeretlenek ledöntötték a titói partizánosztagok által 1944-45-ben kivégzett ártatlan magyar áldozatok emlékére állított sírkövet. Délvidéken ez volt az első síremlék, amelyet a magyar áldozatoknak emeltek. A sírkövet másfél héttel ezelőtt állították fel a csurogi szeméttelep egyik dombján, a vesztőhely színhelyén. A márványtömbre egyetlen mondat került: Akikért nem szólt a harang. Az újvidéki Magyar Szó szerint a sírkövet okt. 19-re virradóra ismeretlen tettesek ledöntötték. A helyi magyarság a vérengzés 50. évfordulója, 1994 óta minden évben fakereszteket állított az áldozatok emlékére, de ismeretlenek minden évben eltüntették a kereszteket. A nemrég felállított sírkövet nem vitték el, csak ledöntötték. A márványlapot halottak napján szentelték volna fel. A történtek ellenére megtartják a megemlékezést a ledöntött síremléknél. /Kidöntötték a magyar áldozatok sírkövét. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 24./

2002. december 24.

Matuska Márton elsőként kezdte s a mai napig kutatja a délvidéki magyarság fájdalmas múltját. Most Aracs-díjat kapott munkásságáért. Matuska Márton elmondta, hogy több túlélőtől hallott a szerb partizánok vérengzéséről. Egy férfi elmondta: 1944 végén Csurogon kocsin hordta a kivégzett magyarok hulláját a dögtemetőbe, s munka után lapáttal takarította a vért a kocsi deszkájáról. Megboldogult Kecskés Ferenc plébános bizalmasan megmutatta, hogy a bezdáni egyházi halotti anyakönyvben az ottani mintegy száz áldozat neve fel van jegyezve. Matuska elkezdte az adatgyűjtést. A túlélők egy része önként jelentkezett tanúnak. Sokan még ma is hallgatnak. A szerbiai magyar politikai pártokba tömörülő politikusok kivétel nélkül mind támogatták a törekvést, hogy az adatokat gyűjteni kell tovább. Támogatásuk eszmei, nagyon hiányzik az anyagi. A munka sok kiadással jár, s erre gyakran nincs meg a fedezetem. Az értelmiség vegyes fogadtatásban részesítette Matuska munkáját. Az Aracs-díj a legnagyobb és egyben az egyetlen nyilvános elismerés. A hivatásos kritikusok nem írtak könyvéről, az egyetlen Vajda Gáboron kívül. Matuska felkereste ebben az ügyben Herceg János írót, aki fájdalmas hangvételű levelet írt neki. Nagyon nagy a szerb hallgató többség. A legfrissebb példa erre Csurog falu idén megjelent szerb monográfiája, melyet szerb szakértők írtak, köztük hat tudós - tudományok doktora és egyetemi tanár. A monográfiában ez áll: "Kertelés nélkül azt is ki kellett mondani, hogy a felszabadulás után számtalan személyes leszámolásra és magyar polgári lakosok likvidálására került sor jogi ítélet nélkül, amit meg lehet magyarázni, de nem lehet igazolni. A két eseményt azonban nem lehet egyensúlyba állítani, mert szükséges megérteni az időt, amelyben ez történt (...) Ez lényegében spontán reakció volt, ami semmiképpen nem valamiféle kiirtási politikának a kifejezője." A szerb hivatalos hatalom nem akarja látni, hogy a magyarságnak is voltak sérelmei, a magyarok éppúgy elnyomást, jogtalanságot, megaláztatást, kisemmizést éltek át 1918-tól, amikor országunkat szétosztották a győztesek között, mint a szerbség 1941-től. Nincsen megérthető, megmagyarázható tömegmészárlás egy faluban. A kiirtás kérdését pedig nem lett volna szabad felvetniük a monográfia tudós szerzőinek, hiszen a magyarságot Csurogon valóban kiirtották. Hol van Csurogon a magyar ártatlan áldozatok emlékműve? Hol van Zsablyán? A zsablyai magyarok tömegsírját meg sem lehet közelíteni. A magyar parlamentben már 1942-ben napirenden szerepelt az az évi vérengzés ügye. A magyarság kárára elkövetett vérengzés pedig a belgrádiban még ennyi idő után, 2002 végéig sem került napirendre. A Csurogról, Zsablyáról, Mozsorról kiirtott magyarok még mindig mindannyian háborús bűnösnek számítanak. A kivégzettek, legalább húszezren, szintén. A magyar áldozatok hivatalosan kivétel nélkül mindannyian háborús bűnösként vannak számon tartva. Nem került még elő az a dokumentum, de bizonyítékok vannak a létezésére, amely arról szól, hogy 1944-ben vagy 1945-ben az akkori zsablyai járás minden magyar lakóját háborús bűnössé nyilvánították. Mindezzel képtelenek szembenézni a szerb politikusok és történészek. Harminc magyar papot válogatott módszerekkel kínoztak, aláztak, gyaláztak meg. Reök Andorról nem sokat tudok, leginkább Csuka János könyvéből tájékozódhattam felőle. Deák Leó a kisebbségi magyarság igaz jótevője, áldozatkész vezetője volt. A háború után kivégezték. Deák Leót - minden jogi szabályt mellőzve - egyszerűen elhozták Tito pribékjei Budapestről. A két háború közötti teljes vajdasági magyar politikusi vezetőgárdát kiirtották a háború végén. A vajdasági magyarság szellemi vezetők és lelki ápolók nélkül maradt, a véresen erőszakos kommunista ideológiának kiszolgáltatva. /Dévavári Dattler Zoltán (Hét Nap, Szabadka): Lámpás a ködben. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 24./

2005. november 1.

Vajdaságban több településen megemlékeztek a hét végén a titói katonai hatalom által 1944-45-ben elkövetett tömegmészárlások magyar áldozatairól. Újvidéken, a Futaki úti temetőben elhelyezett Turul emlékműnél emlékeztek az 1944-es megtorlások áldozataira vajdasági magyar pártok képviselőinek jelenlétébe. A második világháború egyik legkegyetlenebb mészárlásának színhelyén, a Temerin melletti Csurogon az idén is a település szeméttelepén található vesztőhelyen volt a megemlékezés. A vasárnapi gyászrendezvény főszervezője, Teleki Júlia közölte az MTI-vel, hogy az idén már harmadszor fordult azzal a kéréssel a helyi hatóságokhoz, hogy engedélyezzék az emléktábla felállítását az áldozatoknak, s kifejezték hajlandóságukat arra is, hogy meg is veszik a dögtemető felett lévő „senki földjét”, de nem kaptak rá választ. /A Vajdaságban megemlékeztek az 1944-45-ös vérengzések áldozatairól. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 1./

2006. április 19.

A szerbiai parlament elfogadta április 17-én a politikai kivégzettek és üldözöttek rehabilitációjáról szóló törvényt, ennek révén megszabadulhatnak a háborús bűnösség bélyegétől a délvidéki Csurog, Zsablya és Mozsor magyar lakói, akiket 1944-45-ben ártatlanul kivégeztek, illetve vagyonelkobzással sújtva örökre elüldöztek otthonukból. A szerb kormány által előterjesztett jogszabályra csak az úgynevezett „demokrata tömb” kormánypárti és ellenzéki képviselői adták voksukat. A törvény rehabilitálja azokat a személyeket, akiket bírósági döntéssel vagy e nélkül, politikai vagy ideológiai indíttatásból kivégeztek, megfosztottak szabadságától vagy más jogaitól 1941. április 6., a náci megszállás után. A jogszabály értelmében külön törvény rendezi majd az anyagi jóvátételt, és külön a nem anyagi jellegű kárpótlást, továbbá a vagyon- visszaszármaztatást. Ispánovics István, a G17 Plus nevű párt képviselője közölte, hogy javaslatára a parlament három módosítást hajtott végre a törvénytervezetben. A rehabilitálás iránti kérelmet magán- vagy jogi személy nyújthat be, de az eredeti törvénytervezettel ellentétben nem kizárólag a belgrádi kerületi bíróság, hanem az ország minden kerületi bírósága elbírálhatja a folyamodványt. Az is fontos módosítás, hogy a kérelmezőnek a kérelem benyújtásakor nem kell birtokolnia azokat a dokumentumokat, amelyekkel bíróságon kétséget kizáróan bizonyítani lehet az üldöztetés tényét. A vajdasági magyarság szempontjából rendkívül fontos jogszabályról van szó. A Délvidéken 1942 január-februárjában a horthysta honvédségi és csendőralakulatok partizánvadász razziáiban közel háromezer polgári lakos – jobbára szerb és zsidó – vesztette életét. Két és fél évre rá, az 1944. október 17-től 1945. február 1-ig tartó titói katonai közigazgatás idején következett a megtorlás, amelyben becslések szerint 20-40 ezer délvidéki magyar vesztette életét. A Temerin melletti Csurog, Zsablya és Mozsor megmaradt teljes magyar lakosságát – azokat, akik túlélték a vérengzést – kollektív háborús bűnösnek nyilvánították, kilakoltatták, és gyalogmenetben koncentrációs táborba hajtották. A gyűjtőtáborban 6500-an életüket vesztették, közöttük többszáz gyermek. /A szerb parlament elfogadta a rehabilitációs törvényt. A magyarok mentesülnek a kollektív bűnösség vádjától. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 19./

lapozás: 1-6