udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 36 találat lapozás: 1-30 | 31-36

Névmutató: Dupka György

2009. október 31.

A XIV. Kárpát-medencei napok műsorait Szilaveczky Csilla állította össze. Olyan előadók szólaltak meg, akik őrállóként helyt álltak. Az ülést megnyitó dr. Koncz Gábor, az Magyar Kultúra Alapítvány igazgatója S. Benedek András kárpátaljai származású irodalomtörténészt búcsúztatta. Az elhunytat a teljes Kárpát-medencei irodalmi élet legjelentősebb képviselői búcsúztatták. Az Ápoljuk, őrizzük és tartsuk meg anyanyelvünket c. irodalmi tanácskozást Tőkéczki László és a kárpátaljai Vári Fábián László előadása vezette be. A szlovákiai magyar pedagógusok és szülők lapját, a Katedrát Lacza Tihamér, a pozsonyi Pátria Rádió munkatársa mutatta be. A kárpátaljai Együtt c. folyóiratról, annak alapító főszerkesztőjéről, a tanácskozás napján eltemetett S. Benedek Andrásról Vári Fábián László és Dupka György beszélt. Univerzális kiadót hoztak létre a lap munkatársai számára, ezideig több mint száz szerzőnek jelentettek meg kötetet. Füzesi Magda és Lengyel János a Kárpátaljai Hírmondót ismertették. Másnap az Irodalmi kávéházban Csörgits József szólította a közelmúltban megjelent és a megjelenés előtt álló kötetek szerzőit. Itt kapott szót az erdélyi küldöttség is. Szabó Zsolt főszerkesztő a Művelődés folyóiratot mutatta be. Vasárnap, a Peremvidékek magyarsága c. szociográfiai műhelyek bemutatásában Teleki Júlia Hol vannak a sírok c. dokumentumgyűjteményéről beszélt. Hihetetlen, hogy milyen szörnyűségek történtek a Vajdaságban, szülőfalujukban a magyarokkal. Hihetetlen, hogy mindezekről, az 1944-es magyarellenes vérengzésről nem tud (nem akar tudni?) Európa. /Gáspár Attila: Írott szóval a megmaradásért. XIV. Kárpát-medencei napok. Budapest, Magyar Kultúra Alapítvány, 2009. szeptember 25–27. = Művelődés (Kolozsvár), október/ S. Benedek András /Munkács, 1947. febr. 1. – Budapest, 2009. szept. 8./ számos önálló kötetben és tanulmányban foglalkozott Kárpátalja magyar irodalmával, történetével, kultúrtörténetével és néprajzával. Az Együtt című folyóirat alapító főszerkesztője volt 1965–1967-ig, Vezetője volt az ungvári Forrás Irodalmi Stúdiónak és a kárpátaljai magyar irodalmi-polgárjogi mozgalomnak.

2009. december 7.

Heten kapták meg idén Csíkszeredában az 1993-ban alapított Julianus-díjat, amelyet olyan személyiségeknek ítélnek oda minden évben, akik munkájukkal a magyarságot szolgálják. A Julianus Alapítvány kitüntetését többek között Csáky Zoltán, a Duna Televízió munkatársa kapta meg Hagymakupolás honfoglalás című dokumentumfilmjéért. Dupka György, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet igazgatója a kárpátaljai magyarság önkormányzati képviselőjeként, nemzetpolitikai és szépirodalmi művek kiadójaként vehette át a díjat. Ezenkívül az elismerést Fülöp Lídia, a Lugosi Irodalmi Kör vezetője, Kolár Péter, a kassai Thália Színház újjáalapítója, a csíkszeredai Lázár Zoltán és a besztercei Koszorús Zoltán, valamint az anyanyelve miatt megvert révkomáromi Malina Hedvig kapta meg. /Kiosztották a Julianus-díjakat. = Krónika (Kolozsvár), dec. 7./

2012. március 15.

Az egész Kárpát-medencében emlékeztek 1848-ra
A Vajdaságban, Romániában és Kárpátalján is megemlékezéseket tartottak március tizenötödike alkalmából az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc 164. évfordulójára. A KMKSZ Ungváron emlékezett
A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Ungváron, a Petőfi-szobornál tartotta meg ünnepségét. Beszédében Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke hangsúlyozta: “ha a kárpátaljai magyarok méltó utódai akarnak lenni 1848-1949 hőseinek, akkor itt és most kell megvívniuk saját forradalmukat, hogy ne szakadjon meg a nemzet túlélésének a lánca, hogy a magyarokat a jövőben ne történelmi kuriózumként emlegessék ezen a tájon”. – Ha a kárpátaljai magyarság meg akar maradni, akkor elsősorban az anyanyelvű iskoláit kell megvédenie, amihez az szükséges, hogy a magyar emberek magyar iskolába írassák a gyermekeiket – tette hozzá.
Beszédében Dupka György, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének (MÉKK) elnöke elítélte a kárpátaljai magyarokat érő ukrán nacionalista támadásokat. Azt kérte az ukrán államhatalomtól, hogy biztosítsa a magyarok számára az alkotmányos jogaikat.
Kárpátalja magyarsága megyeszerte megemlékezett az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc 164. évfordulójáról. A KMKSZ szervezésében Nagyszőlősön, a Perényi Zsigmond Középiskolában, míg Munkácson, a szabadságharc podheringi csatájának emlékművénél tartottak ünnepi rendezvényt és koszorúzást. Técsőn és Nagypaládon a helyi Kossuth-szobornál méltatták március 15-ét. Lembergben (Lviv) a Lembergi Magyarok Kulturális Szövetsége, az ukrán fővárosban a Kijevi Magyarok Egyesülete szervezett ünnepi megemlékezéseket.
Emlékezés 1848 hőseire a Bácskában és a Bánátban
A Bácska és a Bánság több mint 15 településén emlékezett meg az évfordulóról. Óbecsén felavatták a Vajdaság első egész alakos Petőfi-szobrát. A forradalom költőjének életnagyságú bronz szobra Szarapka Tibor szabadkai szobrászművész alkotása. A Petőfi Sándor nevét viselő magyar kultúrkör épülete előtt és az ugyancsak Petőfiről elnevezett óbecsei általános iskola szomszédságában álló szobornál tartott megemlékezésen részt vett Réthelyi Miklós, Magyarország nemzeti erőforrás minisztere, Egeresi Sándor, a vajdasági parlament elnöke, Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke és Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke, Nikowitz Oszkár, Magyarország belgrádi nagykövete, Korsós Tamás, Magyarország szabadkai főkonzulja, egyházi méltóságok, köztársasági és tartományi parlamenti képviselők, önkormányzati tisztségviselők.
Réthelyi Miklós beszédében emlékeztetett rá, hogy a délvidékiek derekasan kivették a részüket az 1848-as szabadságharcból, hisz az aradi vértanúk közül négyen is a Délvidékről származtak. “Petőfi nélkül nincs magyar kultúra, magyar kultúra nélkül nincs magyarság” – fogalmazott Réthelyi Miklós.
A bánsági Magyarittebén 108 éve áll Kossuth Lajos szobra és 1990 óta évről évre megkoszorúzzák azt. A néhány száz fős ünneplő tömeg előtt beszédet mondott Páll Károly, a Vajdasági Magyar Szövetség ügyvezető alelnöke, Sepsey Csaba, a VMDP alelnöke, és Hangya István, a VMDK tanácsának a tagja. Csütörtökön Petőfi szobránál, emléktáblájánál koszorúztak Bácskertesen és Lukácsfalván is
Kelemen Hunor: 1848 ifjainak szabadságharca a miénk is
Petőfi és Kossuth, vagy a márciusi ifjak követelései ma is aktuálisak, azokat nem ülte meg az esztendők pora, “az ő igazságuk a miénk, minden magyar igazsága” – mondta Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából megrendezett ünnepségen csütörtökön Szatmárnémetiben.
Az István téren megjelent, több száz fős ünneplő tömeg előtt az RMDSZ elnöke beszédében kifejtette: 164 éve más-más eszközökkel és körülmények között, de ugyanazért a célokért küzd a magyarság, jólétet, biztonságot, szülőföldön való boldogulást, szabadságot és törvény előtti egyenlőséget akarva.
Március 15. minden magyar ember ünnepe, nincsen különbség közöttünk, az ünnepen egyformák vagyunk és egyet akarunk – hangsúlyozta Kelemen Hunor. Hozzátette: a magyaroknak szeretni kell gyökereiket, a múlt történéseit ahhoz, hogy a nemzet bízni tudjon a jövőbe. “Legyünk ma büszkék, hogy Erdélyben megmaradtunk, legyünk ma büszkék, hogy itt erősek vagyunk!” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
MTI
Bumm.sk

2013. május 4.

Málenkij robot emlékbizottság alakult Kárpát-medencei összefogással
Majorszki András: mint a búvópataknak, utat kell törnünk
„Málenkij robot” – Emlék, emlékezet, megemlékezés címmel szervezett április végén háromnapos nemzetközi konferenciát Miskolcon a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága (GKNT) és a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelemtudományi Intézete. A GKNT nyilvános közgyűlésén eldöntötte: a „Málenkij robot” 70. évfordulója alkalmával emlékbizottságot hoz létre. Jövőre lesz ugyanis hetven éve annak, hogy az 1944-ben Magyarországra bevonuló szovjet haderő elkezdi a magyar és német nemzetiségű polgári lakosság tömeges elhurcolását. A túlélők elbeszélése szerint arról volt szó, hogy csupán egy „kis munkára” viszik őket, ez azonban több évig tartó nehéz „rabságot” jelentett.
Az értekezleten bemutatták a GKNT alapító elnökének, Zsíros Sándornak Szemelvények a Gulágok Memoárirodalmából című könyvét, majd Majorszki András, a társaság elnöke tartott előadást. Stark Tamás, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének főmunkatársa a GULAG és GUPVI táborrendszer megítéléséről beszélt a nemzetközi tudományos életben, míg Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense a „Málenkij robot” kutatási és közfelfogási problematikáiról értekezett.
Dupka György, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet igazgatója, a Szolyvai Emlékparkbizottság felelős titkára a Gulág- és „Málenkij robot”-kutatás kárpátaljai eredményeit ismertette, Molnár D. Erzsébet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, a Lehoczky Tivadar Intézet tanára pedig a magyar és német nemzetiségű lakosok deportálásának történetéről számolt be.
Kolozsvárról Benkő Levente, a Művelődés kulturális folyóirat szerkesztője, magánkutató és Murádin János Kristóf, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa tartott előadást az erdélyi eseményekről. Előbbi a magyarok és németek nemzetiségi alapú, 1944 őszén történő romániai internálását foglalta össze, utóbbi a kolozsvári magyar civilek elhurcolását ismertette a konferencia résztvevőivel.
A rendezvényen bemutatkoztak a téma feltárásában szerepet vállaló szervezetek, önkormányzatok és egyházak is. Majorszki András a GKNT, Stark Tamás a GULAG-okban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány, Matkovits Kretz Eleonóra pedig a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre tevékenységét ismertette. Árvay Attila és Stumpf Bálint a szerencsi, illetve a sárospataki német nemzetiségi önkormányzat munkájáról számolt be. Endrész György a rátkai Schwarzwald Hagyományőrző Egyesület, míg Börzsönyi Józsefné lelkész az Ondi Református Egyházközség által kifejtett tevékenységet vázolta fel. Az eseményt megtisztelték jelenlétükkel túlélők is, akiket virágcsokrokkal köszöntöttek a konferencia résztvevői.
– A GKNT a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának támogatásával civil kezdeményezésként jött létre 2009-ben – válaszolta kérdésünkre Majorszki András, a GKNT elnöke, akit a társaság megalakulásáról és céljairól kérdeztünk. – Ennek hátterében Várdy Béla és Várdy Huszár Ágnes professzorok álltak, akik a pittsburgi katolikus egyetem tanárai. Már nagyon régóta foglalkoznak gulágkutatással, a „Málenkij robot” feltárásával. Magyarországon Zsíros Sándor tanár úr, felsőzsolcai nyugalmazott iskolaigazgató, pedagógus, lokálpatrióta volt az, aki felkarolta a kezdeményezést. Iszonyatosan sok energiát fektetett a társaság létrehozásába, az ő munkájának eredményeként alakulhatott meg a szervezet. A GKNT gyakorlatilag három nagy csoportból tevődik össze: elsősorban a tudományos kutatókból, akik közül a teljesség igénye nélkül kiemelném Stark Tamás és Bognár Zalán nevét. Másrészt ide tartoznak azok a fiatalok, egyetemisták, akik a téma iránt érdeklődnek, és ennek feltárásával szeretnének foglalkozni. A harmadik csoportot a túlélők, illetve azok második, harmadik generációs leszármazottai alkotják. Ez is népes tábor, csak számuk, sajnos, egyre jobban fogyatkozik.
Elsődleges célkitűzésünk a kutatók összegyűjtése és a tudományos munka megszervezése. A második világháború után a szovjetek által a GULÁG, illetve a GUPVI táborokba elhurcolt magyarok – hadi- és politikai foglyok, valamint civil internáltak – történetének feltárása, dokumentálása és bemutatása. Ezen belül kiemelten fontos szerepet tölt be a „Málenkij robot” néven ismertté vált eseménysorozat felkutatása, és nyilvánosságra hozatala. További feladat az ismeretterjesztés mind az egyetemeken, mind pedig a középiskolákban. Szemináriumokat és előadásokat tartunk, könyvbemutatókat szervezünk: itt ki kell emelnem a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelemtudományi, valamint Kulturális és Vizuális Antropológia Intézetét, amelyek hátteret biztosítanak ennek a tevékenységnek. Ugyanakkor alapvető célunk megemlékezések szervezése, emléktáblákat igyekszünk elhelyezni, ahova csak lehet, illetve megpróbálunk feltárni olyan helyszíneket, ahol annak idején internálótáborok és gyűjtőközpontok voltak. A kutatások során felszínre kerültek olyan helyek, amelyekről az adott közösségnek nem volt tudomása. Mindemellett hangsúlyt helyezünk az adatgyűjtésre, felkeressük a még élő túlélőket, szemtanúkat, interjúkat készítünk velük, tárgyi emlékeket gyűjtünk és fotózunk. Szerény eszközeinkkel mindent megteszünk annak érdekében, hogy a magyar történelemnek ezt a „sötét” időszakát feltárjuk, bevigyük a köztudatba, és annak emlékét ápoljuk.
– Miért tartják fontosnak, hogy felhívják ezekre a történelmi eseményekre a közvélemény figyelmét?
– Az említett események a magyar történelemnek méltatlanul elfeledett epizódját jelentik, az 1944–1945 közötti tragikus történések kimaradtak a tankönyvekből mind a mai napig. Vagy ha benne is vannak, akkor csak egy-két mondat erejéig foglalkoznak velük. Ezért úgy gondoljuk, hogy ezeket be kell mutatnunk, és meg kell ismertetnünk minél több fiatallal, hiszen múltunk megfelelő ismerete nélkül, hogyan tekinthetnénk a jövőbe, hogyan tudnánk közösséget építeni, s meghatározni önmagunkat. Pedagógusként fontosnak tartom, hogy az ifjúság megismerje a magyar történelmet, helyesen ismerje meg azt, és a tabunak számító témákról is tudomást szerezzen. Ugyanakkor nagyon fontos megemlíteni, hogy a hadifogság, illetve a politikai, etnikai és gazdasági alapon történő elhurcolás nemcsak az anyaországot, hanem az egész Kárpát-medencei magyarságot érintette. Természetesen meg kell említeni a németséget is, akik szintén elszenvedői voltak az eseményeknek.
– Hogyan viszonyulnak a fiatalok ehhez a kérdéshez? Mutatnak-e érdeklődést a téma iránt?
– Azt tapasztalom, hogy általában a mai nemzedéknek fogalma sincs a szóban forgó történésekről. Munkám során sokat beszélgetek fiatalokkal, de nem tudják, hogy miről van szó. Néhányuknak rémlik valami, merthogy a nagyszülők elbeszéléséből hallottak erről-arról, de az egész körülbelül ennyiben merül ki. Igazából a „Málenkij robotról” nem volt szabad beszélni, mivel a történteket évtizedeken keresztül a kollektív és egyéni emlékezet mélyére süllyesztették. Nem csoda, hogy nem szereztek tudomást a „Málenkij robotról” a fiatalok, sőt sok esetben szüleik sem. Nagyon jó dolog, hogy a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégiumban, ahol dolgozom, fiatal tanári gárda van, akik fogékonyak a történelem új megközelítésére, így az iskolában megfelelő teret kap ez a téma. Úgy gondolom azonban, hogy innen tovább kellene lépni, és a kezdeményezést országos szintre kell kiterjeszteni.
– Mire lenne szükség ahhoz, hogy ez az elképzelés megvalósuljon?
– Iskolánk jó kiindulópont lehet ehhez, de mindemellett nagyon fontos az intézmények hozzáállása a kérdéshez. Ha meg tudjuk nyerni az ügynek ezek vezetőit, akkor ettől kezdve sokkal könnyebb a dolgunk. A GKNT civil szervezet, szerények az eszközeink, inkább helyi szinten tudunk értékes dolgokat teremteni, bár ezeknek sok esetben országos kihatása is van. Fontos lenne minél nagyobb körben kiterjeszteni a munkát, de ehhez az egyesületünk még kevés. Állami támogatásra lenne szükségünk, jó lenne tehát, ha a mindenkori kormányzat felvállalná a program támogatását. Úgy vélem, mint a búvópataknak, utat kell törnünk, és meg kell találnunk az utat a fák gyökerei és a kőkemény sziklák között.
– A „Málenkij robot” emlékbizottság létrehozása fontos előrelépést jelenthet ebben a tekintetben…
– Amint az a konferencián is kiderült, nagyon jó helyi, területi és magán kezdeményezések vannak. Azt tapasztaljuk azonban, hogy ezek országos, illetve Kárpát-medencei kihatása nem annyira átütő erejű. Szinte mindenki felvetette: a különböző szervezeteknek, egyesületeknek, önkormányzatoknak, egyházaknak és kutatóknak össze kellene fogniuk, mert akkor hatékonyabban tudnák képviselni ezt az ügyet. Az emlékbizottság célkitűzései között szerepel egy kutatóközpont létrehozása, amely szeretnénk, ha függetlenül és önállóan működne, de az is jó lenne kezdésként, ha például a miskolci egyetemen belül valósulna meg egy gyűjtőhely. A lényeg az, hogy jöjjön létre, és kezdjen el működni. Felvetődött egy virtuális, azaz internetes kutatóközpont „létesítésének” a gondolata is, amennyiben nem kínálkozik más lehetőség. Nagyon fontos lenne dokumentum-, ismeretterjesztő- és játékfilmek készítése az adott témakörben, továbbá egy átfogó tanulmánykötet és dokumentumgyűjtemény kiadása. Másik alapvető célkitűzése az emlékbizottságnak, hogy a tankönyvekbe bekerüljenek a GULÁG- és a GUPVI táborokkal, a „Málenkij robottal” kapcsolatos információk. Fontosnak tartjuk továbbá közös megemlékezések, vándorkiállítások szervezését, továbbá egy interaktív internetes oldal létrehozását.
– Hogyan lehetne hosszabb távon fenntartani ezt az összefogást?
– A konferencia kiemelkedő eseménye volt a „Málenkij robot” emlékbizottság létrehozása, amely 2013. április 27-én Miskolcon jött létre. Ez volt az első lépés! 2013-ban felkészülünk az emlékévre, 2014 és 2015 között pedig igyekszünk megvalósítani célkitűzéseinket. Bízom abban, hogy ez az összefogás továbbra is megmarad, hiszen a Kárpát-medencei magyarság traumáit fel kell tárni. A „Málenkij robot” csak egyike azoknak a tragikus eseményeknek, amelyek a történelem folyamán a népünket érte. Nagyon fontos, hogy hitelesen, szakszerűen, tényekre alapozva és lehetőleg érzelmektől mentesen dolgozzuk fel a múltunkat. Úgy gondolom, ez a kulcsa annak, hogy bemutathassuk a tabuként kezelt, eltitkolt eseményeket, természetesen tiszteletben tartva minden más nép történelmét és érzékenységét. A Kárpát-medencei népek együtt élték át ezeket a szörnyűségeket, amelyeket nem lehet egyenként kiragadni a történelem folyamatából. Az események között ok-okozati viszony van, és ezeket ennek megfelelően kell kezelni, tárgyalni, értelmezni, bemutatni.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

2014. november 11.

Embermentés a vészkorszakban
A budapesti Szent Margit Gimnáziumban rendezett „Embermentés a vészkorszakban”című konferencia megnyitásakor Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa számszerűen, tényekkel alátámasztva is bemutatta azt a hősies küzdelmet, amelyet papok és szerzetesek végeztek zsidó embertársaik megmentése érdekében.
E heroikus munkában százötven pap és szerzetes vett részt, akik sorsa később, a fordulat éve után megkínzatás vagy internálás lett. Becslések szerint rajtuk kívül még háromszázötven-négyszáz egyházi személy volt elkötelezve az ellenállásban, összesen tehát ötszáz pap és lelkész kockáztatta meggyőződésből az életét. Martin Gilbert Atlas of Jewis History című művében (Dorsett Press, 1977) Magyarországon huszonnyolc százalékra teszi a holokauszt idején áldozatul esett zsidók számát, míg a környező országok veszteségeit hetvennégy és nyolcvanöt százalék közé. Ha az általa megadott kétszázezer áldozattal szemben Stark Tamás számítását fogadjuk el – aki az összes forrást újra áttekintve az 1938-tól Magyarországhoz visszacsatolt területek veszteségeit is beszámítva összesen 424 ezerre teszi az áldozatok számát –, még akkor is aránytalanul nagy a különbség a szomszédos országokban és hazánkban áldozatul esett üldözöttek között, ami igen kiterjedt szervezett embermentésre utal. Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa hangsúlyozta: a konferencia célja, hogy feltárják az egyéni helytállások mellett a mentésbe életük kockáztatásával bekapcsolódó szervezetek munkálkodását a Kárpát-medencéből meghívott kutatók segítségével.
Dr. Latorcai Csaba helyettes államtitkár megnyitójában hangsúlyozta: „Érdemes volna úgy átformálnunk az emlékezés kultúráját, ahogyan azt ez a mai, az Erdélyi Szövetség által szervezett kiváló konferencia is teszi. Tisztelettel és kegyelettel emlékezve az ártatlan áldozatokra, megnevezve az embertelen és iszonyatos bűnök elkövetőit, figyelmünk középpontjába azonban az igaz embereket állítva. Megbecsüléssel és elismeréssel adózva azoknak, akik mások megmentésén fáradoztak sokszor a saját életük kockáztatásával, vagy éppen feláldozásával.” – Ezt követően felidézte Kriszten Rafael atya életének néhány epizódját, aki 1941–1946 között a Margit körúti ferences rendház házfőnök-plébánosaként, hogy mentse az üldözött zsidókat, megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba. Több száz kilométert gyalogolt, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez eljuttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól. 
Dr. Gaal György kolozsvári irodalom- és művelődéstörténész „Igaz emberek a Kincses Városban”című előadásában azokat a kolozsvári embermentőket mutatta be, akiknek sok ezren köszönhetik életüket. A kolozsvári téglagyár területén álló kényszerlakhelyre nemcsak a helyi zsidóságot zsúfolták be, hanem idehozták a bánffyhunyadi, hídalmási, kolozsborsai és szamosújvári járási gettók rabjait is. Így egyes vélekedések szerint közel 18 ezer zsidót gyűjtöttek össze a téglagyárban. 1944. május 25. és június 9. között hat szerelvénnyel, lepecsételt marhavagonokban szállították őket Auschwitzba. Mindössze egy 388 tagú csoportot hagytak hátra, akiket június 10-én Budapestre vittek, ott az úgynevezett „Kasztner-csoport” tagjaiként Bergen-Belsenbe, majd Svájcba jutottak és megmenekültek. A kolozsvári születésű Kasztner Rezső ügyvéd mentőakciója utóbb sok vitát váltott ki. Kasztner 1940 végén költözött Budapestre, s ott tagja lett a Zsidómentő Bizottságnak, amely titkos tárgyalásokat folytatva a német hatóságokkal – bizonyára tekintélyes összegekért – elérte, hogy egy külön szerelvénnyel végül 1684 zsidót kijuttasson Svájcba.
Kasztner Rezső mellett még számosan érdemesek arra, hogy tevékenységük emlékét megőrizze az utókor. Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök levelet intézett mind a kolozsvári végrehajtó szervekhez, mind pedig a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez, melyben felelősségükre figyelmeztette őket, és a zsidókat érintő rendeletek visszavonását szorgalmazta. Járosi Andor, a város evangélikus-lutheránus esperese kiérdemelte a „Szamos-parti város Wallenbergje” címet. A zsidótörvények bevezetése idején rendszeresen zsidók társaságában mutatkozott, prédikációiban az emberek közti egyenlőséget hirdette, és antedatált hamis keresztleveleket állított ki zsidók számára. Lakásába befogadta és rejtegette Kádár Imre színigazgató tizenöt éves lányát, annak ellenére, hogy az épület jó részében német katonák voltak elszállásolva. Bejárt barátaihoz a gettóba, s elérte Róth Marcell orvos és családja mentesítését a deportálástól. 1944 őszén a bevonuló szovjet csapatok letartóztatták, kényszermunka-táborba vitték, december 26-án az Ural vidéki Magnyitogorszk városában lelte halálát. 1999-ben Járosi Andort feleségével együtt a Yad Vashem Intézet az „Igaz keresztény” címmel tüntette ki
Tóth József későbbi közgazdászprofesszor Nagyváradról Kolozsvárra vezényelt hadapród őrmesterként éppen annak a villának az öttagú családját mentette meg – a pincében elfalazott helyiségbe zárva őket –, amelynél elszállásolták. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor saját korábbi tanára és kollégája, a Református Kollégium magyar szakos tanára és könyvtárnoka, Brüll Emánuel kiszabadítását érte el. Szabó T. Attila maga hozta ki a gettóból Brüllt. Mikó Imre jogász-politikus osztálytársát, Gyalui Rosenberger Béla műszerészt mentette ki a gettóból. Bánffy József báró saját gépkocsiján vitte Budapestre Róth Hugó közismert ügyvédet, s menekítette meg a gettótól. Péter Lajos baloldali érzelmű cipészmester Neumann Jenő ügyvédet saját műhelyében és házában bújtatta. Rajta kívül még hat politikai üldözöttnek nyújtott menedéket a pincéjében.
Dr. Gaal György külön szólt azokról a kolozsvári orvosprofesszorokról, akik példát mutattak emberségből. Miskolczy Dezső ideggyógyász, akadémikus 1944–45-ben a felsőház tagja, az egyetem rektora volt. Az elmeklinikán tizenhat zsidót tartott beutalva, s így megmentette őket a deportálástól. Vitéz Haynal Imre bel- és szívgyógyász professzor e tanévben éppen a kar dékáni tisztségét töltötte be. Klinikáján több izraelita beteget kezelt fiktív diagnózissal. Haynal elutasította azt a minisztériumi rendeletet is, amely arra kötelezte volna, hogy zsidókat ne avassanak doktorrá. Klimkó Dezső sebészprofesszor szintén több veszélyeztetett személyt utalt be klinikájára. Csőgör Lajos fogorvos, a Bolyai Egyetem későbbi rektora rendelőjében rejtegette Szegő Júlia énekesnőt, Bartók-kutatót.
A mentés egy különös módja volt a gyermekek fiktív örökbefogadása. A kétségbeesett szülők szívesen rábízták gyermekeiket egy-egy keresztény asszonyra, aki azokat sajátjaként tudta a hatóságok előtt feltüntetni. A magyar törvények lehetővé tették, hogy egészen kivételes érdemeket felmutató, a magyarsághoz hű személyeket hivatalból mentesítsenek a zsidótörvények hatálya alól. Kolozsvárt vagy 15-20 ilyen személyt emlegetnek. Köztük van Gyalui Farkas író, volt könyvtárigazgató, Steiner Pál volt sebésztanár, Kovács György színművész, Dobó Ferenc könyvesbolt-tulajdonos. Az átszöktetésre a várostól délre húzódó határvonalon külön személyek, többnyire helyismerettel rendelkező parasztok vállalkoztak.
Dr. Kapronczay Károly professzor, az MTA doktora, egyetemi tanár (Semmelweis Egyetem) „A lengyel menekültügy szociális és politikai kérdései 1939–1945 között” címmel tartott előadást. A professzor elmondta, hogy a lengyelek gondozását végző két minisztérium – a Belügy- és a Honvédelmi Minisztérium – összehangolt tevékenysége eredményezte, hogy a második világháború poklában magyar földön százezer feletti lengyel emigráció – közülük mintegy öt-húszezer zsidó – valóban nyugodt feltételekre talált. Magyarország olyan intézményekkel rendelkezett, ami abban az időszakban páratlan volt egész Európában. Minden belépőt kereszténynek tekintve menekülttáborba irányítottak. A vallásukhoz ragaszkodó lengyel zsidók esetében annyit módosítottak, hogy valamelyik zsidó hitközség gondjaira bízták őket, nekik adták át a menekülteknek járó pénzügyi és természetbeli ellátást. A magyar–lengyel határ közelében működő menekülteket fogadó és regisztráló bizottságokat dr. Antall József (a néhai miniszterelnök édesapja), a Belügyminisztérium IX. osztályának vezetője irányította.  Kérésére 1939. szeptember végén Budapesten megalakult a Lengyel Lelkészi Hivatal, amely minden lengyel menekültnek keresztény papírokat állított ki, így a hivatalos nyilvántartásokban csak elvétve lehetett zsidó vallásra utaló bejegyzéseket találni. Serédi bíboros is utasította papságát, hogy a hozzájuk forduló lengyel zsidóknak adjanak ki katolikus vallásról szóló igazolást, de óvta őket az erőteljes áttérítési szándéktól. A bíboros utasítására a zsidó értelmiség jeles tagjait Esztergomban helyezték el, olyan házakban, amelyek közel álltak az érseki palotához, és amelynek két kijárata volt, hogy a védett személyek veszély esetén könnyebben menekülhessenek. 1941 után sokuknak segítséget nyújtott a megszállási feladatokat ellátó magyar katonaság, akik vöröskeresztes sebesültszállító vonatokon és katonai szerelvényeken szöktették át a lengyel zsidókat Magyarországra. Baló Zoltán ezredes, a Honvédelmi Minisztérium 21. alosztályának, a hadifoglyokkal és lengyelekkel foglalkozó részlegének vezetője visszaemlékezésében külön szólt ezekről az akciókról, kiemelve Körmendy századost, aki rendszeresen járt át a galíciai területekre lengyel zsidókért. Ebben az időben Hitler határozottan követelte Horthy Miklós kormányzótól Kállay Miklós miniszterelnök leváltását, mivel nem kötelezte a magyarországi zsidókat a sárga csillag viselésére, nem távolította el őket a kulturális és gazdasági életből, és nem állította fel a gettókat.  A sorozatos német tiltakozások miatt új formát kellett keresni a magyar földön tartózkodó lengyel zsidó gyerekek oktatására, mivel jelentős számban voltak olyanok, akik magukra maradtak (például szüleik koncentrációs táborokba tartó vonatokból dobták ki őket, és a magyar vöröskeresztesek mentették át őket magyar földre). Az árva zsidó gyerekek számára Vácott szervezték meg 1943 nyarán a Lengyel Menekült Árvák Otthonát.
Móna Ilona nővér (Szociális Testvérek Társasága), akinek nevét a rendtársairól, Slachta Margitról és Salkaházi Sáráról írott monográfiái révén is ismerhetik olvasói, a konferencia alkalmával az egyszerű emberek – ápolónő, bádogos és vízszerelő, csendőr, festőművész, fogorvosi asszisztens, folyamőrtiszt, földbirtokos, földműves, gépkocsivezető, gyári munkás, házfelügyelő –   hősiességéről beszélt, akik életük kockáztatásával tették keresztényi kötelességüket. Berény Imre újságíró A reggel című lap „Voltak jó emberek is…”  címmel indított sorozatában 1945. április 23-án közölt egy cikket. A „Tündérmesébe illő riport egy munkásember, egy parasztasszony és egy hivatalnok életmentő hőstetteiről” egyik főhőse egy Király utcai ház házmestere, Varga József volt, aki kilenc embert mentett meg szoba-konyhás házmesteri lakásában. A házfelügyelő csőrepedés ürügyén elfalaztatta a lakással szomszédos üzlethelyiség egy részét, majd a lakásából egy „egérlyukat” nyitott, ahová a menekítettek átbújhattak. Varga József az újságíró kérdésére annyit mondott: „Megtettem, amit lehetett. Hozzám menekültek, segítettem rajtuk. Kérem szépen, emberek vagyunk.” A cikksorozat megjelenése után Berény Imre újságírót hivatalos intézkedésre elbocsátották, és mint újságíró sem dolgozhatott tovább. Az osztályharc korszakának eljövetelével először csendben, majd mind erősebben uralta az egyházellenes hang a sajtót. Innentől kezdve semmit sem lehetett arról írni, hogy számosan voltak olyanok, akik helyesen értett hitük parancsára segítettek az üldözötteken.
Matuska Márton vajdasági újságíró „Egy nyomozó mártírhalála” címmel egy vajdasági rendőrtiszt életmentő tevékenységét mutatta be.2005. május 10-én Hegyi Margit budapesti lakos felkereste az újságírót és elmondta, hogy édesapja a frontról hazatérve, 1941 végén szerb és magyar barátaik unszolására belépett a rendőrséghez. A nagyapja is rendőr volt, aki e minőségében sok emberen segített, s a vajdaságiak megőrizték jó emlékezetükben. Az újvidéki razzia alatt teli volt a lakásuk, mert az apja, akiket csak tudott, összeszedett: ismerősöket, szerbeket, zsidókat. A rendőrség egyik teherautójával sikerült egy egész teherautónyi embert kimenteni; még a ruhásszekrényt is a padlóra fektették, hogy abban is tudjanak aludni. Később  Hegyi Margit nagyapját áthelyezték Pestre, ahol az internálótáborból hozott ki embereket. Végül engesztelhetetlen  kommunistaellenessége okozta halálát: 1945-ben a magyar hatóságok kiadták, s a szerbek kivégezték. 
Dr. Szekér Nóra, az Óbudai Egyetem adjunktusa új tudományos eredményeket feltáró előadásában számos konkrét példával illusztrálva részletesen bemutatta a Teleki Munkaközösségből kinövő Magyar Függetlenségi Mozgalom embermentő tevékenységét, amelyet Soós Géza személye kötött össze a katolikus és protestáns szervezetekkel a kormányzóig futó szálakkal. Nélkülük Angelo Rotta pápai nuncius és Raul Wallenberg sem tudta volna sikerrel véghezvinni embermentő tevékenységét. Az 1944-ben külföldre menekülő Soós Gézától a mentés teljes szervezetére, működésére vonatkozó anyag az amerikaiakhoz került, és ma ismeretlen helyen van.
Dr. Csisztay Gizella polonista „Az ellenállástól Auschwitzig” című előadásában Kerényi Grácia életútját mutatta be. A jeles műfordító, a lengyel–magyar kapcsolatok legendás alakja a mai napig sokkal nagyobb megbecsülést kap Lengyelországban, mint idehaza. Kerényi Grácia kora legnagyobb ókortudósa, Kerényi Károly lánya volt. Édesapja mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra elől menekülni kényszerült, s végül Svájcban telepedett le.
Amikor Magyarország 1939-ben befogadta és segítette a lengyel menekülteket, Kerényi Grácia is ott segített, ahol tudott. Ebben a munkában lengyelbarát szülei is támogatták. Így került kapcsolatba a magyarországi lengyel ellenállási mozgalommal és magával a lengyel nyelvvel. Grácia a műveltség terén is továbbvitte apja érdeklődését, 1943-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin–magyar–görög szakra jelentkezett. Mivel diáktársai körében egyre nyíltabban kritizálta a nácikat, egy feljelentés következtében 1944-ben a Gestapo letartóztatta. Bebörtönzése után Auschwitz poklába vezetett az út. Kerényi Grácia számára azonban még ez is új távlatokat nyitott: fogolytársnőitől megtanult lengyelül, a Bibliát már lengyelül olvasta. 1945-ben megmenekült a koncentrációs táborból, és négy év múlva már ő kezdeményezte az egyetemen a lengyel tanszék megalapítását.
A kommunista diktatúrában mint Kerényi Károly lánya nemkívánatos személynek minősült (ráadásul nővére 1956-ban Amerikába emigrált), de így is mindent megtett a lengyel irodalom magyarországi megismertetéséért. Joggal nevezhetjük a lengyel kultúra magyar nagykövetének. Olyan kiváló ellenzéki írókat, költőket fordított, akiket a kultúrpolitika, a cenzúra teljesen ellehetetlenített, többek között Wiktor Woroszylski Magyar naplóját. Nemcsak a lengyel irodalmat közvetítette hazánkba, de a magyar kultúrát is Lengyelország felé. 1956-tól tevékenységét a III/III-as ügyosztály rendszeresen megfigyelte, jelentések készültek róla. Saját művei csak igen későn jelenhettek meg, ahogy állást is csak egy lengyel tanszékvezető közbenjárására kaphatott az ELTÉ-n.
Kerényi Grácia a hazai ellenzék egyik vezéralakja volt, alapító tagja a SZETÁ-nak, a Szolidaritás mozgalom támogatója, a szükségállapot bevezetésekor lengyelbarát tüntetést szervezett. Temetéséből is ellenzéki tüntetés lett. Nevét Óbudán őrzi egy emléktábla, ám Lengyelországban sokkal nagyobb kultusz övezi tevékenységét, emlékét.
Dupka György kárpátaljai  író  a vészkorszak kárpátaljai megpróbáltatásait, a zsidóság által 1938 és 1945 között elszenvedett üldöztetéseket mutatta be. Előadásában számos eddig ismeretlen adattal gazdagította a történettudományt, így kitért többek között  a szovjetunióbeli menedékkeresésre, az „önmentés és önvesztés” kérdéseire, és az újrakezdés nehézségeire.
Molnár Imre történész, diplomata Esterházy János gróf és a felvidéki magyarság zsidómentő tevékenységéről beszélt.
Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa történelemtanár, az Erdélyi Szövetség elnöke ismertette a budafoki papok és az ott működő Ferences Szegénygondozó Nővérek, egyszerű emberek zsidómentő tevékenységét. Bemutatta a fehérvári egyházmegye intézkedéseit a keresztény ifjúság Volksbundtól való távoltartására, továbbá a papok bekapcsolódását az egyházmegyén keresztül az embermentő tevékenységbe.
A konferencia szerteágazó témaköreit hozzászólások is gazdagították. Felszólalt Reiner Péter, aki megosztotta a közönséggel, hogy Dupka György meghívására részt vesz és megszólal majd a Beregszászon a november 22-én rendezendő emlékkonferencián, mely a Szolyván létesített bolsevista megsemmisítő- és haláltáborról, és az ott ártatlanul meggyilkolt közel ötvenezer magyar mártírunkról szól majd, a tábor létesítése 70. évfordulóján.
„Amikor előzetes egyeztetés alapján megszólaltam az »Embermentés a vészkorszakban« című konferencián, éppen soha nem tagadott származásom okán nem hallgathattam” – hangsúlyozta Reiner Péter. Véleménye szerint a hazai média által méltatlanul agyonhallgatott konferencia méregként fog hatni vadonatúj feltárt tényeivel a hazai balliberális közvélekedésre. Sajnos sokan, akiknek már rég meg kellett volna szólalniuk, némák maradnak, mert rossz értelemben vett öncenzúrájuk lakatja hallgatásra kényszeríti őket. „Számomra elfogadhatatlan az a beidegződött kettős mérce, hogy aki a balliberális gondolkodással esetleg vitába száll, az antiszemita” – fogalmazott Reiner Péter. Ha létezik ma hazánkban – mert valóban létezik – antiszemitizmus, az nagyrészt a tudatosan származásukat tagadó, hitehagyott zsidóságunknak is köszönhető.
Az előadó kiemelte, kizárólag történelmi tényekre támaszkodó kutatásai közben családja tragédiája is szeme előtt lebeg, akik jórészét a náci koncentrációs táborokban vesztette el, de soha nem felejti el családja azon részét sem, akik a második világháború során munkaszolgálatosként orosz hadifogságba kerülve bolsevik megsemmisítő táborokban haltak mártírhalált. „Tudatosan sértek megszólalásaimmal érdekeket abból a célból, hogy hiteltelenné tegyem a marxista történelemhamisításokat” – emelte ki az előadó, aki szándéka szerint további harcot indít az igazságtételért a belpolitikában.
Meglátása szerint végül elkerülhetetlenül szükséges lesz a hazai zsidóságnak a kommunista rendszerben a náci rémtettek megtorlásaként elkövetett népellenes, háborús bűntetteit elítélni. (Természetesen nem származás alapján.) Erre konszenzusos alapon kell majd törvényeket hozni, bár nem lesz könnyű.
„Kötelességünk a hazánkban otthont találó és többségében magyarként hazájukat szerető zsidóságunk hiteles történelmi tényekre támaszkodó bemutatása, hogy ellensúlyozhassuk a Trianon tragédiáját is okozó baloldali, bolsevista, túlhangsúlyozott zsidóképet” – zárta hozzászólását Reiner Péter.
A konferencia végén hozzászólók között a mikrofonhoz lépett többek között Szent-Iványi Domokos özvegye és hagyatékának gondozója is, aki hangsúlyozta, milyen fontos az új generációkkal is megismertetni azok példáját, akikről itt megemlékeztek a konferencián.
Laik Eszter
 
irodalmijelen.hu

2015. május 14.

Nagyváradon tartják a 13. Anyanyelvi Konferenciát
Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen tartja a XIII. Anyanyelvi Konferenciát, 2015. május 14—17. között.
A Magyar nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia olyan független egyesület, amely a világ bármely részében – különösen kisebbségekben – élő magyarság magyar anyanyelvének, kultúrájának, így anyanyelvi és kulturális önazonosságának megtartását, művelését, fejlesztését szolgálja. Célja, hogy az öt világrész magyarságának segítsen anyanyelve ápolásában, kultúrája megtartásában, fejlesztésében és magyarságtudata megőrzésében. A társaság elsősorban kulturális és pedagógiai tevékenységet folytat. Negyedévenként kiadja a Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratot.
A nagyváradi konferencia tervezett programja:
2015. május 14. csütörtök
20.30 A 12 legszebb magyar vers (Pusztay János Prima Primissima-díjas egyetemi tanár előadóestje). Helyszín: Scriptum könyvesbolt, Teleki (ma Városháza) utca 31/A (a PKE épületétől balra, a sarkon álló könyvesbolt-kávézó).
2015. május 15. péntek
9.00 Megnyitó és plenáris előadások (Bartók-terem)
Tőkés László EP-képviselő: Köszöntő
Hoppál Péter kulturális államtitkár: Megnyitó
János Szabolcs rektor: Köszöntő
Pomogáts Béla (MNYKNT), Budapest): Közel fél évszázad a magyar nyelv szolgálatában
Péntek János (Babeș-Bolyai Tudományegyetem): Mit ér a nyelv(ünk), ha magyar?
Pusztay János (Konstantin Filozófus Egyetem, Közép-Európai Tanulmányok Kara, Nyitra): A magyar-magyar terminológia jelene és jövője
Balázs Géza (ELTE-PKE): A magyar nyelv stratégiája
Cseke Péter (Babeș-Bolyai Tudományegyetem): Nagy Károly emlékezete
14.00 Tervezett szekcióülések (15-15 perces előadások)
A. szekció: A magyar nyelv és kultúra helyzete, lehetőségei (2010-2015) (Bartók-terem)
Szekcióvezető: Minya Károly
Boka László (PKE): Várad az irodalomban
Málnási Ferenc (Kolozsvár): Irodalmi bölcsőink Váradon
Magyari Sára (PKE): Lesz új értelmük a magyar igéknek? A romániai magyar oktatás helyzetéről
Minya Károly (NYF): Neologizmusok, nyelvújítás
Dede Éva (Manyszi): A nyelvi viselkedésformák változásai
Veszelszki Ágnes (ELTE): Egy új nyelvváltozat, a digilektus.
Hujber Szabolcs (Manyszi, Édes anyanyelvünk): Ötvenéves a magyar nyelvű pop-rock
Fleisz János (Kolozsvár): Az erdélyi magyar sajtó 1940-1944 között
B. szekció: Kisebbségi magyar nyelv és kultúra (E14-es terem)
Szekcióvezető: Balogh Andrea
Hódi Sándor (Ada): Nemzetpolitika – nyelvstratégia
Andrássy Dorottya (PPKE): Horvátország
Máté László (Kassa): Szlovákia
Hódi Éva (Ada, SZGNYE): A magyar nyelvhasználat Délvidéken
Dupka György (Ukrajna): Kárpátalja
Kardos Béla (Ausztrália): A magyar nyelv használatának és oktatásának lehetősége Ausztráliában
Balogh Andrea (PKE): A kortárs magyar irodalom recepciója a román kultúrában
Bartha Krisztina (PKE): Magyar-román kétnyelvű gyermekek beszédfeldolgozásának jellemzői – a fejlesztés lehetséges útjai
16.30 Az AK 2015. évi közgyűlése (E14-es terem)
Elnököl: Pomogáts Béla
19.00 Fogadás a Partiumi Keresztény Egyetemen, a PKE zenepedagógia szakos hallgatóinak fellépésével (Bartók-terem)
21.00 Búcsú Váradtól – egy vers sok színben (Pölcz Ádám előadóestje). Janus Pannonius versének fordításai, valamint a most elkészült román fordítás (Adio Oradiei) bemutatása (Mátray László Gyula munkája) (Bartók-terem).
2015. május 16. szombat
Fakultatív program
9.00 Nagyváradi séta – Nagyvárad művelődéstörténete
Találkozás 9 órakor a PKE rektori hivatala előtt (Teleki/Városháza u. 36.)
12.00 Autóbusz-kirándulás Nagyszalontára, Világosra és Ménesre
Ebéd: Nagyszalontán, majd: Arany János, Sinka István-emlékek, Csonkatorony
Megálló Világoson. Fakultatív vacsora és borozás Ménesen (Balla Géza borászata). Visszaérkezés busszal Nagyváradra 24 óráig.
2015. május 17., vasárnap
9.00 Séta, kávézás a Pece-parti Párizsban...
Találkozás 9 órakor a PKE rektori hivatala előtt
Hazautazás
itthon.ma



lapozás: 1-30 | 31-36




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék