udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 93 találat lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-93

Névmutató: Farkas Imola

2017. október 9.

Huszonöt éves a 34. sz. Gábor Áron Cserkészcsapat
„Legyetek a jövő emberei”
Vidám, festett cserkészlány- és cserkészfiú-figurák üdvözölték szombaton a kézdivásárhelyi Vigadó előcsarnokában azokat, akik arra szánták a délelőttöt, hogy együtt ünnepeljenek a negyedszázados működéssel büszkélkedő 34. sz. Gábor Áron Cserkészcsapattal.
Érezhető volt, hogy nem rossz helyre érkeztünk: az első jó benyomást csak erősítette, hogy egy kislány önként, kérés nélkül adta át ülőhelyét a zsúfolásig telt teremben, ahol sokan álltak is. „Szükség van kicsit megállni” – fogalmazott köszöntő beszédében Kerekes László plébános, csapatparancsnok, mindenkinek csak „Laci atya”, 2004 óta a kézdivásárhelyi cserkészet hajtómotorja. Ez a megállás azonban nem szó szerint értendő, ismerve a cserkészek számos tevékenységét, sokkal inkább a tartalom és elmélyülés nélküli, rohanós mindennapokból, a személytelen, számítógép és mobiltelefon uralta hétköznapokból való kiszakadást jelenti.
Üdvözölték a számos jelenlevő vendégcsapatot, és azokat is, akik csak köszöntésüket küldhették, Babos Abigél csengő énekét követően Székely István körzetvezető kapott szót, elmondta: 1992-ben találkozott a cserkészettel, és megható látnia a teremben a sok száz háromszögű cserkésznyakkendőt. Ezért Istené a dicsőség, hiszen nélküle nem létezik semmi, vallotta meggyőződéssel. Nánia Hilda szavalata után Vas József, azaz Jóska bá idézte fel a kezdeteket, a szép és küzdelmes emlékeket egyaránt, hiszen utóbbiakról is szólni kell, azért, hogy a maiak értékelni tudják a 90-es években a semmiből megteremtett cserkészmozgalmat. 1992-ben került „hivatalos pecsét” a megalakulási iratokra, ám a munka már két évvel korábban megkezdődött.
Jóska bá kedvenc nótája, a Zavaros a Nyárád című dal első strófája csendült fel köszönetül, majd Bíró Zsuzsanna, azaz Zsuzsa néni cserkésztiszt, csapatparancsnok-helyettes osztotta meg gondolatait, aki szintén 25 éve halad a cserkészet útján. „A cserkészet olyan, mint egy lexikon, minden benne van. És minden, ami benne van, jó, érték, követendő” – fogalmazott. Ismertette a Vigadó földszinti kiállítótermében megnyílt kiállítást is: naplók, jelképek, fotók, emléktárgyak stb. tekinthetők meg két héten át, cserkészek tárlatvezetésével, akiktől kérdezni is bátran lehet.
A Láger sláger közös eléneklése, a már említett fotóösszeállítás levetítése után cserkészek mondták el saját szavaikkal, mit is jelent számukra ez a mozgalom: jellemformáló, életforma, kihívás, barátságok, emlékek sokasága a cserkészet, amely mindig új arcát mutatja, „egy közösség, ahová jó tartozni”. A záró csatakiáltásba beleremegtek a sokat látott Vigadó falai, majd a közös imádság és himnuszunk eléneklése után a nyugdíjasklubban szervezett agapéra hívtak mindenkit, további beszélgetésre, emlékidézésre.
Akik végigkövették a kétórás ünnepséget, megbizonyosodhattak arról: a cserkészet olyan pluszt ad mindenkinek, aki részese, amit máshol nem kaphat meg. Olyan fogózót kapnak itt, amire minden fiatalnak szüksége lenne, főleg most, hogy sok családban egyszerűen arra sem jut idő, hogy a gyermek erkölcsi iránytűjét beállítsák. Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. október 19.

Helytelen a székely zászló ábrázolása – a piros–fekete új divat
A VIII. Székelyföld Napok rendezvénysorozat részeként volt a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Ház vendége kedden dr. Szekeres Attila István heraldikus, aki A székely zászló fejlődése az utóbbi négy évszázadban címmel tartott előadást székely jelképeinkről.
A Kovászna Megyei Művelődési Központ képviseletében Mágori István köszöntötte a jelenlevőket, röviden vázolva a Székelyföld Napok október 13–22. között három megyében zajló rendezvénysorozatát.
Az előadás angol nyelven a 27. Zászlótudományi Világkongresszuson, Londonban hangzott el, ahol jó fogadtatásban részesült, érdeklődés kísérte a szakma és a jelenlevők részéről, osztotta meg a hallgatósággal Szekeres.
Ugyanakkor meggyőződésünk, hogy a céhes városiak is sokat tanulhattak belőle, hiszen a vetített képekkel gazdagon kísért bemutatóban adatok sokaságát nyújtotta a szakember, olyan korabeli címerekkel, zászlókkal, pecsétnyomókkal stb. ismerkedhettünk meg, amelyekről laikusként nehéz összegyűjteni a releváns információkat, egy tudósítás kereteiben pedig lehetetlen felidézni.
Elsősorban egy 1601-es és egy 1603-as drezdai zászlókódexben maradtak fenn régi székelyzászló-ábrázolások. Az egyik legrégebbi jelképen kardot tartó páncélos kar látható, a kard szívet és medvefejet döf át, ez több helyen címerben és zászlón is felbukkan. Azt, hogy a Nap és a Hold a székelység jelképe, az 1659-ben Szászsebesen tartott országgyűlésen iktatták törvénybe. A jelenleg ismert, használt székely zászlónak Zekely Moses, azaz Székely Mózes (1603-ban, a brassói csatában esett el) lovassági zászlaja képezi az alapját.
Megtudhattuk: az 1848–49-es forradalom- és szabadságharcban ugyanakkor a székelyek is sajátjuknak érezték és használták a piros–fehér–zöld zászlót, ezek közül néhányat ma is őriznek a múzeumok.
A piros–fekete változat, bár egyesek „régi székely zászlónak” tartják, az 1950-es években született meg Csíkszéken, a népviselethez tartozó székely szoknya színeiből, a rendszerváltás előtt csak dugva, titkolt lázadásként, amióta pedig elő lehetett venni és kibontani őket, a csíkszékiek ragaszkodnak hozzá és használják.
Fonák helyzet, hogy a kék–arany–kék székely zászló a román hatalom általi üldöztetésének is köszönheti óriási népszerűségét, az autonómiaharc jelképévé emelkedett. Nem hallgatható el ugyanakkor, hogy heraldikai szempontból a nyolcágú csillag, és a vele nem egy síkban, hanem kissé lennebb elhelyezkedő Hold nem helyes. A régi székely jelkép ugyanis, mint már írtuk, a Nap, mégpedig 16 sugarú, és egy síkban van a mellette levő Holddal.
Megfontolandó, és érdemes lenne fokozatosan áttérni a helyes ábrázolásra a székelység számára nagy érzelmi töltettel bíró jelképen.
Az előadás hétfőn Illyefalván, tegnap Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum Tolerancia-termében is elhangzott, 20-án 18 órakor pedig Bereckben, a Művelődési Központban mutatják be ismét. Farkas Imola / Székely Hírmondó; Erdély.ma

2017. november 30.

Száznál több nagycsoportos vetélkedett
Céhes városunkról játékosan
Tartalmasan, vidáman indult a hét a kézdivásárhelyi óvodások számára, akik délelőtt a Vigadó Művelődési Házban mutathatták meg egymásnak, milyen ügyesen és felkészülten érkeztek a városismereti vetélkedőre.
„Szokás” búsongani azon, mivé leszünk, hiszen olyan kevés gyermek születik, de a Vigadó dísztermét körös-körben elfoglaló, közel 120 apróság látványa mégis bizakodásra adott okot. Annál is inkább, hogy nemcsak szépek és jókedvűek mindannyian, hanem okosak, szófogadóak is – ebben pedig illeti némi érdem az őket terelgető óvónőket is.
Maga a városismereti vetélkedő nem kevesebb, mint 12 éves múltra nyúlik vissza, minden tanév novemberében zajlik a város nagycsoportosainak részvételével. Ötletgazdája és lelke a „műsorvezetői” szerepet is ellátó Csiszár Katalin, a Vackor Napközi Otthon pedagógusa, aki mintegy két éve azonban „átadta a stafétát”, és hasonlóan lelkes szervezőkre bízhatta a továbbiakat Lázár Edit és Bakó-Fazakas Zsuzsa óvónők személyében.
A résztvevőknek – Sün Soma és Napocska csoportok a Manócska Napközi Otthonból, Pillangó csoport a 3-as számú Napköziből, a Csipkerózsika Napközi Otthon azonos nevű csoportja, illetve a szervező Vackor Napközi Otthon Borsika és Vuk csoportjai – számos próbát kellett kiállniuk.
A bemelegítő próbajátékon különböző kijelentéseket hallhattak, amelyekről jelezniük kellett: igaz vagy hamis, amit a műsorvezető állít, majd következtek a „kisembert próbáló” feladatok. A csapatoknak sorra kellett 5–5 mondatot mondaniuk városunk valamelyik nagy szülöttéről, így a kicsik megidézték Turóczi Mózes, Gábor Áron, Márton Áron, Molnár Józsiás alakját is, és fogadni mernénk, hogy az elhangzott tudnivalókat nem mindenik középiskolás tudná ugyanígy fejből idézni.
A következő próbatételnél Kézdivásárhely jeles épületeit kellett fotóról felismerniük, és a kért pannóhoz szaladniuk mindannyiuknak egyszerre – csak úgy hömpölygött a gyerekáradat. Sikerrel vették ezt az akadályt is, nem fogott ki rajtuk sem a Molnár Józsiás park, sem a református templom, a Vigadó vagy a Gábor Áron-szobor.
Végül – mivel előzetesen múzeumba látogattak, a céhekről tanultak – egy-egy előre begyakorolt kis jelenetet mutattak be valamely mesterségről. Így pillanthattunk be egy csizmadia napjába, akinek bugyuta inasával kell vesződnie (a kapta, dikics, ár kifejezések minden bizonnyal sok felnőttön is kifognának ma már), a fazekasság titkaiba, megnézhettük, hogy készítik a szép kislányok a mézeskalácsot, asztalosokat figyelhettünk munka közben, majd a kenyérsütés igényes jelenete következett (amelybe ügyesen bevontak minden gyereket a kenyerek szerepében), végül egy kovácsmester és segédje vidám lópatkolást mutatott be.
S lett légyen a zsűri bármely szigorú, minden egyes csapat olyan rátermett volt, és annyi mindent tanult a felkészülés során, hogy rangsorolni bizony nem sikerült, mindenki első helyezésről kapott megérdemelt oklevelet, amelyet ujjongva vettek át a kicsik.
Élettel telt meg tehát a Vigadó díszterme, amit szívmelengető volt megtapasztalni, hiszen kié is lehetne inkább egy ilyen intézmény, mint a gyerekeké, akik szemünk láttára cseperednek fel, és akiktől azt reméljük: jobbak, ügyesebbek lesznek nálunk, és idejében megtanulnak vigyázni értékeinkre – legyenek azok szellemiek vagy anyagiak. Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)



lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-93




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék