udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 99 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-99

Névmutató: Fazekas János

2006. október 28.

Nagyenyed magyar közössége kicsit késve tartotta meg ünnepi megemlékezését a forradalomra. Dávid Gyula irodalomtörténészt, valamint Koczka György újságírót, a temesvári rádió szerkesztőjét hívták meg a rendezvényre, akik hosszú éveket töltöttek börtönben, az 56-os forradalom résztvevőjeként. A dr. Szász Pál Magyar Közösségi házban összegyűlt közönség először Dávid Gyulát hallgatta, aki az évforduló tiszteletére megjelent Erdélyi politikai elítéltek életrajzi adatai 1956–68, valamint Gazda Ferenc Elrabolt esztendők című könyvét mutatta be. Veres Sándor kezdeményezésére olyan levelezés indult Erdélyben, amelyet az emberek sokszorosítottak és továbbítottak. Az „Aki kapja, adja át” levelezési mozgalom annyira sikeres volt, hogy egy moldvai lakos még 1959-ben is kapott egy 56-os tartalmú levelet, amelyért bűnhődnie kellett. A kitalálónak 20 év börtön járt „jutalmul.” Dávid Gyula könyve 1400 ember adatait tartalmazza, a következő kiadásra pedig máris újabb és újabb adatok érkeznek. Koczka György humorosan ismertette keserű történeteit 56-ról. Egy vers elszavalásáért, a kispolgárinak nevezett Kossuth-nóta elénekléséért, vagy egy viccért súlyos börtönbüntetéseket szabtak ki. Az ítélkezők között élen járt a hírhedt magyar hadbíró Macskássy Pál, és számos ügyész. Fazakas János a Trabant-osztogató miniszterelnök-helyettes, gyalázatos szerepet játszott a megtorlás ideológiájának megfogalmazásában. /Bakó Botond: Aki kapja, adja át. 56-os ünnepi megemlékezés Nagyenyeden. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

2007. március 10.

A csíktaplocai Fazakas János László (Yana) munkáiból nyílt kiállítás a marosvásárhelyi Bernády Házban Dicsőség az állandóságnak címmel. A színes tusrajzoktól az alumínium nyomatokig széles kínálattal, többnyire portrékkal érkezett a művész Marosvásárhelyre. A Yana névvel alkotó Fazakas János László grafikus Szegeden, majd Pécsett folytatta tanulmányait grafika szakon. Hat évig tartózkodott Magyarországon, ahol tanított, könyveket illusztrált és közben alkotott. /Antal Ildikó: Továbbképző a néprajzoktatásban. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 10./

2007. április 17.

A csíkszeredai Fazakas János László szokatlan technikával készíti alkotásait. Magyarországon végzett mint grafikus, nemcsak rajzol, hanem fest is. A Gy. Szabó Béla Galériában, Kolozsváron megtekinthető tárlat anyagát különleges technikával készítette: nem rézbe, hanem alumíniumba karcolta. A kiállítás egy Csíkszereda melletti templom díszítését szolgálja majd, és Krisztus kálváriáját mutatja be 15 képben. Fazakas János László Keresztút rézkarcban című tárlatát érdemes megtekinteni. /Kiss Bence: Karcolt kálvária. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 17./

2007. június 15.

Nagy Károly szerint a romániai magyar baloldal sorsát egy sötét ügy befolyásolta. 1947 telén a Bihar megyei (akkor még) Sziguranca magyar kommunista főnökének, Czellér Lajosnak a kezébe került a Vasgárda utolsó körlevele, amelyben közölték a gárda tagjaival, hogy az új helyzetben a titkosan működő szervezet feloszlik. Parancsba adták a tagoknak, épüljenek be a kommunista pártba. Arra buzdították őket, hogy igyekezzenek minél több zsidó és magyar személyt vezető tisztségbe juttatni. A kisebbség soraiból származó vezetők egyre nagyobb száma kiváltja a „hazafias jó románok”, főképp az értelmiségiek felháborodását a kommunista párt ellen. Czellér ezt az iratot átadta belügyminisztériumi feletteseinek. Ezek megtiltották, hogy az üggyel tovább foglalkozzon. 1948-ban Czellért megvádolták, hogy titoista ügynök, és bezárták. Később kiszabadult és a Belügyminisztériumban dolgozott. 1952 őszén halva találták a bukaresti Belu temetőben, jobb keze mellett pisztoly. Nagy Károly nem fogadja el, hogy öngyilkos lett. 1957-58-ban két vezető pártfunkcionáriusról kiderült, hogy vasgárdista. 1964-ben amnesztiával kiengedték a börtönből az összes politikai foglyot, a súlyos bűnökért elitélt vasgárdistákat is. (De Luka Lászlót és Lakatos Istvánt nem). A legismertebb magyar közéleti személyiség, aki körül 1989 után egy hiteles magyar baloldal kibontakozhatott volna, az Fazekas János, a Kommunista Párt központi vezetőségének tagja volt. Azonban javasolta a köztársasági elnöki tisztség megszüntetését és az Elnöki Tanács visszaállítását, ezért Ceausescu 1984-ben, 56 évesen nyugdíjba kergette a miniszterelnök-helyettesi funkcióból. Fazekas ellenezte a Bolyai Egyetem felszámolását 1959-ben, majd egyedül szavazott a Magyar Autonóm Tartomány nemzetiségi összetételének románosító megváltoztatása ellen. Fazekas 1984-ben a Ceausescu-diktatúrát és a nemzetiségek elnyomását leleplező levelet juttatott el Gorbacsovhoz, az ENSZ főtitkárához és az Amerikai Egyesült Államok elnökéhez. Végül 1989 januárjában Sütő Andrással együtt újabb levelet intézett az említett személyiségekhez, ezúttal a falurombolás és a határokon lelőtt menekültek ügyében. Mindezek után logikus lett volna, hogy egyike legyen az RMDSZ vezetőinek. Nem így történt. Sőt. Amikor 1993-ban az RMDSZ brassói kongresszusának nyílt levelet akart átadni, már az előcsarnokból kiutasították. Nagy Károly súlyos hibát követett el, amikor Fazekas Jánost lebeszélte a magyar szocialista párt megalakításáról. 1995-ben megalakult egy demokratikus baloldali politikai platform. Létrejött annak bukaresti csoportja is, és ez Fazekas Jánost választotta meg elnökéül. A platform akkori országos elnöke azonban – bár erre az alapszabályzat nem jogosította fel, mi több Sütő András és Balogh Edgár írásban követelték Fazekas tisztségének elismerését – érvénytelenítette a bukaresti csoport választását. Tiltakozásképpen a bukaresti csoport feloszlott. – 2003-ban létrejött székelyföldön még egy baloldali platform, a Demokratikus Újbaloldali Fórum, azonban nem tett szert akkora befolyásra, hogy az RMDSZ politikájára befolyást gyakoroljon. Nagy Károly: Egy hitvallás margójára. Avagy miért nincs Romániában hiteles magyar baloldal? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 15./ A szerző a Demokratikus Újbalodali Fórum volt kongresszusi képviselője. Az írás első része: Szabadság (Kolozsvár), jún. 13.

2007. június 28.

Nagy Károly egyetemi tanár, Nagy István munkásíró és kommunista pártember fia a Szabadságban (Egy hitvallás margójára, június 13. és 15.) arról elmélkedett, miért nincs a romániai magyaroknak erős demokrata-baloldali pártja vagy legalábbis platformja (az RMDSZ-en belül). Bevezetőjében „szokatlan” eseményeket beszél el az illegális, majd törvényes kommunista mozgalom történetéből (Fóris István, Luka-Luca László-Vasile története), majd kifejtette, hogy a magyar baloldalnak Fazekas János (a Kommunista Párt központi vezetőségének tagja, miniszter, majd miniszterelnök-helyettes) köré kellett volna tömörülnie. Nagy V. László hozzászólásában leszögezte, nem lehet elfelejteni a kommunizmus 45 évét, a börtönöket, kényszer-munkatelepeket. A diktatórikus pártok ideológiája egyforma, a külön jobb- vagy baloldali diktatúra csak porhintés. Ne mondja senki, hogy a Szovjetunióban nem az orosz sovinizmus uralkodott. Hibázik Nagy Károly, ha túldicséri Luka Lászlót vagy épp Fazekas Jánost. Ők akkor csatlakoztak a kommunizmushoz, amikor már ismertek voltak a kommunista proletárdiktatúra szörnyűségei. Fazekas János pozitív oldalai ismert, de ettől még érzelmeiben kommunista maradt. Ára volt annak, hogy a fiatal Fazekasban megbízott Gherghiu-Dej vagy épp Ceausescu, hogy oly magasra emelkedhetett. Mint ahogy annak is ára volt, hogy Hajdú Győző úgy megbízott Markó Bélában, hogy helyettesének nevezték ki. Igazi, mérsékelt szociáldemokráciára Romániának és a romániai magyarságnak is szüksége van. /Nagy V. László: A romániai magyar szociáldemokrácia feléledése? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 28./

2007. szeptember 18.

Dokumentum. Keleti Ferenc nagykövet jelentése a Bolyai Egyetemen készült 1955-ös memorandummal kapcsolatban. Bukarest, 1956. október 5. SZIGORÚAN TITKOS! 327/szig. titk. -1956. Előadó: Juhász nagyköv. Tanácsos. Azok az események, melyek a Bolyai Egyetem pártalapszervezetében, valamint a Kolozsvári Írószövetségi Fiók alapszervezetének ülésén lejátszódtak, vezettek el voltaképpen egy olyan ankét megtartásához, melynek eredménye „a kolozsvári tartományi pártszervezet memoranduma” néven ismert. E memorandum története információink szerint a következő: a kolozsvári párttartományi szervezet megbízásából három magyar ember referátumot készített egy ankét számára. Ebben a referátumban a romániai magyarság sérelmeit tárták fel és foglalták össze. Mivel a referátumon több magyar aláírása is szerepelt, kapta a memorandum nevet. A kolozsvári párttartomány ezt a memorandumot felküldte a Központi Vezetőségnek, de nem említette meg, hogy ő hívta össze az ankétot, valamint ő adott megbízást a memorandum megírására is. A Központi Vezetőségben a memorandumot pártellenes akciónak nyilvánították, egy kicsit olyanformán, mint nálunk az Írószövetségben megtörtént aláírásgyűjtést. A továbbiakban a KV kitartott amellett, hogy a memorandum ellenséges cselekedet. A Bolyai Egyetemen, valamint a Kolozsvári Írószövetségi Fiók Alapszervezetében történt események után a memorandum tartalma fentről energikus intézkedéseket váltott ki. Éppen ezért szeptember utolsó napjaiban bizottság szállt ki Kolozsvárra a következő tagokkal: Miron Constantinescu, Fazekas János, Pavel Tugui, [Iosif] Ardeleanu (sajtó-főigazgatóság vezetője), Bihari (a KV agit-prop. osztályán a kiadási ügyek vezetője), Után Tiberiu, a KV aktivistája, továbbá a Művelődésügyi Minisztérium, Tanügyi Minisztérium és Pénzügyminisztérium képviselői. Robotos Imre elvtársat is meghívták, de ő „lekésett” a repülőgépről és nem vett részt a bizottság munkájában. A Bizottság Kolozsvárott kiszállt a Bolyai-egyetemre, a magyarnyelvű középiskolákba, a Magyar Színházba, s egyéb magyar intézményekbe. A látogatások kapcsán elsősorban aziránt érdeklődtek, hogy az un. memorandum adatai mennyiben felelnek meg a valóságnak. A látogatások alkalmával a Bizottság megállapította, hogy a memorandum adatai hitelesek s így a memorandum szerzői ellen emelt vádak (pártellenesség) teljesen elesnek. A Bizottság azonban sok olyan sérelmet is megállapított, amelyek a memorandumban nem szerepeltek. Általános vélemény szerint a Bizottság kiszállását a fent említett okokon kívül a Pándi-cikk váltotta ki. Miután a Bizottság kutató munkáját befejezte, megbeszélésre hívta össze a magyar írókat. A gyűlésen részt vettek a teljes kolozsvári és vásárhelyi író-gárda, valamint nagyszámú egyetemista. A gyűlés három nap és három éjjel tartott. Valamennyi író feliratkozott és beszélt is. Ami a felszólalások hevességét s az elhangzott bírálatok éles hangját illeti, ez az ülés jóval erősebb volt, mint az az értekezlet, amelyet az Írókongresszus előtt tartottak a magyar írókkal Bukarestben a Központi Vezetőség épületében. Földes László, akinek a „kikészítését” már régen elhatározták, az utolsók között iratkozott fel. Ennek ellenére elsőnek adtak szót neki, a jelenlevő írók szerint provokatív szempontból. Ekkor felállt Csehi Gyula és kijelentette, hogy ez nem demokratikus eljárás és kéri a feliratkozási sorrend tiszteletben tartását. Ez már annak a jele, hogy a magyar írók közt egy-kettő kivételével kialakult az egységfront s képesek megvédeni egymást. Elsőnek – akárcsak Bukarestben – Szilágyi András szólalt fel. Ez a felszólalás rányomta a bélyegét az egész ülés lefolyására. Szilágyi általában a súlyos gazdasági helyzetről beszélt igen vehemens hangon. Ami pedig a magyar sajtót és irodalmat illeti, kijelentette, hogy a romániai magyarság érdeklődéssel és szeretettel olvassa az odaáti irodalmat, figyeli a magyarországi eseményeket, mivel azokat saját gondjaihoz közelállónak tartja. Szilágyi megemlítette, hogy ami a magyar nép magatartását illeti, amely bizonyos vezetők leváltására vezetett, az szintén közelről érdekel bennünket. Ezután sorrendben felszólaltak Asztalos István, aki igen hevesen bírálta a jelenlegi falupolitikát, Nagy István, aki a munkásosztály nyomoráról, tanügyi kérdésekről beszélt, Csehi Gyula, aki a Bolyai Egyetem helyzetéről s egyéb sérelmekről beszélt. Ezen az ülésen általában részleteiben kerültek megtárgyalásra a romániai magyarság sérelmei. Szabédi László például kijelentette, hogy tekintettel arra, miszerint Miron Constantinescu már a múltban egyes kijelentéseit eltorzította, felszólalását írásban adja be. A végkövetkeztetéseket Miron Constantinescu vonta le. Felszólalásából látszott, hogy a Földes-ügyet egyelőre elejtették, ellenben Csehi ellen fokozták a tüzet. Szabédi írásban beadott felszólalását Miron Constantinescu aprólékosan elemezte. Adott pillanatban Szabédi dühösen felugrott s azt kiabálta, nem igaz, amit mond, én ilyet nem állítottam. Erre a terem Szabédi mellett zúgni kezdett s Miron Constantinescu kénytelen volt félretenni Szabédi felszólalását. Az ülés légköre ismételten azt mutatta, hogy ma már kialakult a teljes értelmiségi arcvonal s ennek erejére jellemző, hogy folyamatosan vissza tudják verni a meg-megújuló provokációkat. Ezek a provokációk a régi módszer szerint abban álltak, hogy egyes felszólalásokat hirtelen kérdések bevetésével akartak megzavarni. Egy ilyen alkalommal állott fel Csehi Gyula s a következőket mondotta: „Kérjük az elvtársakat, ne szakítsanak félbe bennünket, mert megzavarodunk s esetleg félni is kezdünk s így aztán az elvtársak nem fogják megtudni mindazt, amire kíváncsiak. ” Erre a félbeszakítások elmaradtak. Az ülés eredményeképpen a romániai magyarság a többi között a következőket érte el: a Művelődési Minisztériumban magyar miniszterhelyettest neveznek ki, a Tanügyi Minisztériumban magyar főigazgatóságot állítanak fel, a megszüntetett magyar nyelvű Agronómiai és Pedagógiai Főiskolát visszaállítják, a magyar középiskolákból helyhiány ürügye miatt elutasított diákok felvételét elintézik, a Bolyai-egyetem korszerű felszerelését elintézik, ugyanis a Bizottság véleménye az volt, hogy ennek az egyetemnek a felszerelése több területen egy közepes középiskola színvonalát sem éri el, elérték továbbá a Kolozsvári Magyar Színház kibővítését, a Korunk folyóirat megindítását stb. Meg kell jegyezni, hogy az említett intézkedések közül egyesekről már beszéltek előzőleg is, de éppen az a veszély állott fenn, hogy Pándi cikke és egyéb események miatt ezek teljesítésére nem került sor. Érdekes jelenség volt még az ülésen az, hogy Balogh Edgár visszautasította a Pándi-féle cikket azzal, hogy a magunk dolgait saját pártunk segítségével magunk fogjuk elintézni. Felszólalását még ketten támogatták. Az a vélemény, hogy Miron Constantinescu-féle bizottság ezt a körülményt fel fogja használni, hogy három magyar értelmiségi ilyen hangnemben beszélt a Pándi-cikkről. A magyar íróknak egymás között az a véleménye, hogy ez a felszólalás mindössze taktikai fogás volt abból a célból, hogy a Pándi-cikk vonalán provokáció ne érhesse a magyar írók kialakult frontját. Ez azért is valószínű, mert Balogh Edgár és az írók általában egyetértettek a cikkel. Keleti Ferenc, nagykövet/Memorandum a Bolyain. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 18./

2007. október 19.

„Az ‘56 kapcsán Erdélyben folytatott kutatás inkább helyzetfelmérésnek nevezhető. Nem elégedhetünk meg a szubjektív visszaemlékezésekkel. Rekonstruálnunk kell a teljes belpolitikai helyzetet, de azt is a nemzetközi konjunktúrába ágyazva” – mondta Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi levéltáros a vele készült beszélgetésben. Az igazi kutatás és feldolgozás a jövő évek feladata. Várni kell, hogy megnyíljanak a katonai levéltárak, mert az anyagok nagy része nem a már tanulmányozható Szekuritáté irattárában, hanem a kolozsvári és brassói katonai törvényszék birtokában van. Sokan kemény ellenállásukról regélnek, mondván, hogy a vallatások során egy kukkot sem szóltak. Azonban a jegyzőkönyvek szerint a legtöbb esetben a vallatott előbb-utóbb megtört. A megtorló szervek a rendszerellenes elemek semlegesítésére használták a magyar forradalmat. Az ‘56-ig kiépített besúgóhálózat később egyre szerteágazóbbá és szervezettebbé vált. Feltűnő, hogy egyetlen költő, író vagy színész sem volt az ‘56-os megtorlás szenvedő alanyai között. Ez is pártpolitika volt. Gheorghe Gheorghiu-Dej 1956. december 15-én és 16-án Marosvásárhelyen tartott beszédeiben megjegyezte, hogy míg a magyarországi írók közül sokan az úgynevezett ellenforradalmárok mellé szegődtek, romániai magyar társaik a párt politikáját támogatva, egyenként sorakoztak fel a román hatalom mögött. Ennek az volt az előzménye, hogy közvetlenül az események után a Kolozsvárra kiküldött Miron Constantinescu és a Marosvásárhelyre látogató Fazekas János gyűlést hívatott össze, melynek során az íróknak, költőknek állást kellett foglalniuk, majd az ellenforradalmat elítélő nyilatkozatot kellett tenniük. Az írók viselkedése három csoportba sorolható. Hajdu Győző és a párt politikájához hű társai nyíltan elítélték a Budapesten történteket. A második kategóriába az óvatosak tartoztak, mint például Sütő András, akik elfogadták a párt irányelveit. A harmadik, legvékonyabb csoportot Nagy Pál és Oláh Tibor képviselte, akik kényszerből foglaltak állást, akkor is nagyon kurtán-furcsán. Fazekas János a gyűlés végén szemrehányóan megjegyezte, hogy „ha fegyvert kellene fogni, maguknak, kettőjüknek csak fapuskát adnék”. A hatalom az 1948 és ‘53 közötti politikai tisztogatás után a végső leszámolásra használta fel az ‘56-os forradalmat. Az egyházi vezetők szerepvállalása szinte az egész közösségre nagy befolyással bírt. A Szekuritáté ezért is tartóztatta le a hangadókat. Erdélyben nem volt olyan vidék, ahonnan ne hurcoltak volna le papokat. A gyergyóalfalusi plébánost például azért zárták be, mert úgymond arra utasította a kántort, hogy irredenta énekeket játsszon, holott csak zsoltárokról, egyházi énekekről volt szó. Az itthoni megmozdulások eleve kudarcra voltak ítélve. Hiányzott a politikai eszme, amelyért az emberek – úgy, mint Magyarországon – utcára vonuljanak. Voltak Erdélyben csoportosulások, amelyek szervezkedtek, de ezek naiv próbálkozásoknak számítottak. Pál-Antal Sándor /sz. Csíkkarcfalva, 1939/ levéltáros, a történelemtudományok doktora. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem elvégzése után a marosvásárhelyi levéltárba került, és azóta is ott dolgozik. Fő kutatási területe Székelyföld története, a levéltártan, pecséttan és heraldika. A magyar forradalom erdélyi utórezgéseiről számos tanulmányt közölt, tavaly megjelent az Áldozatok – 1956 (A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban) című kötete. Munkásságáért A szabadság hőse emlékéremmel tüntették ki. /Szucher Ervin: Erdélyi ‘56: hiányzott a politikai eszme. = Krónika (Kolozsvár), okt. 19./

2008. november 14.

A közelmúltban megjelent Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című tanulmánykötete, amelyben a szerző a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) történetével foglalkozott. Stefano Bottoni elmondta, a Bolognai Egyetem doktori iskolájában, ahová 2002-ben vették fel, az egyik tanára javasolta ezt a témát. Tudta, hogy Bottoni félig magyar származású, és magyar vonatkozású dolgokkal foglalkozik. 2002-ben beadta a kérvényt a Román Állami Levéltárba, Bukarestbe és Marosvásárhelyre, de választ nem kapott. Majd egy neves külföldi kutató, Dennis Deletant, a londoni egyetem román tanszékének vezetője közbenjárására mégis hozzájutott az engedélyhez. Bottoni szovjet és román dokumentumok alapján kiderítette, nem volt semmiféle alulról jövő kezdeményezés. A szovjet pártvezetés az 1951–1952-es évek fordulópontján kitalálta, hogy Romániában új alkotmányra van szükség. Úgy gondolták, hogy a nemzetiségi kérdést területi kérdésként kell kezelni, és úgy kell megoldani, ahogy a Szovjetunióban tették. Így került sor a székelyföldi tartomány létrehozására, amely a határtól 300 kilométerre esett, tehát nem állt fenn annak a veszélye, hogy Magyarország kéri majd a tartomány hozzá csatolását. Amikor a rádió bemondta, hogy létrejön a Magyar Autonóm Tartomány, az erdélyi magyarok egy része úgy élte meg, hogy ismét nyíltan vállalhatják magyarságukat. 1952-ben elkezdődött egy újabb kulákellenes kampány, a tartomány létrejötte utáni évek igen kemények voltak Romániában, egy kicsit kivétel volt ez alól a MAT, ahol valamivel kevesebb embert tartóztattak le, mint az ország többi részében. – A könyvbemutatón is elhangzott, hogy sokan úgy értékelik: nem minden úgy történt, ahogy az a tanulmányban megjelenik. A könyv olasz változata tavaly jelent meg. – A magyar vezetés félreállítása már korábban elkezdődött, amikor a MAT-ból Maros Magyar Autonóm Tartomány lett. Az igazi váltás akkor következett be Marosvásárhelyen, amikor 1959-ben letették a vegyi kombinát alapkövét. Gheorghe Gheorghiu Dej a Magyar Autonóm Tartomány kezelését Mogyorós Sándorra, Fazekas Jánosra, a fiatal Király Károlyra és másokra bízta, meg a helyi emberekre, például Csupor Lajosra. Annak idején a MAT-ot kis Magyarországnak, illetve Marosvásárhelyt kis Moszkvának is nevezték, ez célzás arra, hogy vezetői sokkal jobban hittek a rendszerben. Meggyőződéssel csinálták azt, amit tettek, mert értelmet láttak benne. Amikor magyar emlékműveket akartak restaurálni, magyar vonatkozású szobrokat akartak állítani, vagy meg akarták írni a MAT monográfiáját, akkor 1958-ban rájöttek, hogy már nincsenek vonalban. Az itteni vezetők nehezen tudták megemészteni, hogy megváltozott a vonalvezetés. Levezényelték a saját leépülésüket. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy Marosvásárhelyen a vezetők ne magyarul értekezzenek a környezetükkel. A hatvanas években kezdődött el az új folyamat. Bottoni felhasználhatott egy jelentős kutatási eredményt. Gagyi József és Novák Zoltán 2001 és 2003 között 35 mélyinterjút készített korabeli középkáderekkel. Ezt az anyagot a kutatók Bottoni rendelkezésére bocsátották. /Máthé Éva: Nem az lett, aminek készült. = Krónika (Kolozsvár), nov. 14./

2008. december 6.

A 75 esztendős Hunyadi László szobrászművész Szent Istvánt, Márton Áront, Apor Vilmost, Orbán Balázst, Petőfi Sándort, Tamási Áront, de a második világháború áldozatainak emlékszobrát is megalkotta már. Első Petőfi-szobrát tizennégy esztendős korában készítette, Sütő András emlékezett meg róla egyik írásában. Ez megjelent Hunyadi László művészetéről szóló reprezentatív album bevezetőjeként Magyarországon, 2006-ban. Apor Vilmos Segesvár szülötte. A szobor elkészítésére a segesvári plébános kérte fel a művészt. Márton Áron szobrát Székelyudvarhelyen állították fel 1995-ben, és ekkor már az Orbán Balázs szobrának felállítása folyamatban volt Székelyudvarhely főterén. Marosszentkirályon áll Szent István király mellszobra, egész alakos Szent István szobrát pedig Kiskunfélegyháza részére készítette el. Tamási Áron szobrát a farkaslakiak kérésére készítette, azután a farkaslakiak nem jelentkeztek. Tavaly végül is az egyik budapesti társaság megvette Hunyadi Lászlótól a szobor, és elvitték Farkaslakára. A művész ismert munkája az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as emlékmű. Erre pályázatot hirdettek, jóval a rendszerváltás előtt. Kulcsár Béla szobrászművészt megbízták, de ő meghalt szívinfarktusban. A terv csak nagyjából készült el. Akkor még Fazakas János volt a párt felső vezetésében, s ő elintézte, hogy Hunyadi László készítheti el. A mű három évig készült, huszonegy köbméter kő alkotja. Kiss Leventével együtt végezték el a kivitelezést. Hatalmas munka volt. Kőből faragták ki a formákat, három éven át, tavasztól késő őszig. A második világháború áldozatainak emlékére készített szobrát Keszthely városa kérésére alkotta meg. A kompozíción a gyermek siratja az apját, bátyját, a megtört boltív a háború rombolását szimbolizálja. A kereszt megdőlt, ahogy a Szent Koronán is látható. Hunyadi László alkotása Wass Albert síremléke Marosvécsen. Több helyen felállították ugyanezt a szobrát másolatban: Debrecenben, Budapesten Zuglóban. Szigligeten nem engedték az elvtársak a felállítását, ott magánterületre került. A szobrászművész Kemény Jánost is megformázta, akit személyesen is jól ismert. Reprezentatív éremsorozatot készített az erdélyi Helikon íróiról. A 22 centiméteres domborművek meghaladják az érem méretét, és Marosvécsen láthatók. Harminchat érmet készített eddig, de ötvenöt kell legyen. Pongrátz Gergely 1956-os szabadságharcos szamosújvári örmény-magyar származású. Róla készült szobra az ’56-os múzeumban látható Kiskunmajsán. Hunyadi László sokat dolgozott, ennek ellenére tele van a műterme megkezdett, befejezetlen alkotásokkal. Erdélyben és Magyarországon körülbelül tizenöt köztéri szobra van. Jelenleg Mindszenty József portréján dolgozik, Fertőszéplakon szeretnék felállítani. /Frigyesy Ágnes: A szobor néma színész legyen, ne teátrális. Beszélgetés a 75 esztendős Hunyadi László szobrászművésszel. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 6./

2009. november 2.

A Projekt 2 elnevezésű kiállításon 41 fiatal képzőművész mutatkozott be október 30-án Csíkszeredában, jelezte Túros Eszter művészettörténész, a kiállítás egyik szervezője. Az Erdélyi Összművészeti Egyesület eredetileg évi két kiállítást szeretett volna, jövőtől azonban évi egyre csökkentik. A Fazakas János László és Fülöp József képzőművészek kezdeményezésére létrehozott rendezvény célja, hogy teret, lehetőséget biztosítson a fiatal, esetleg pályakezdő képzőművészeknek. /Horváth István: Projekt 2 a fiatalokért. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 2./

2010. április 26.

A mecenatúra közösségi feladat
Átadták a Communitas Alapítvány Alkotói Ösztöndíjait Kolozsváron
Az alkotás, a szellemi értékteremtés támogatása közös kötelességünk: hiszen a mecénás és az alkotó közötti viszony csak akkor elfogadható, ha maga a közösség a mecénás – jelentette ki Markó Béla minszterelnök-helyettes pénteken, a Communitas Alapítvány Alkotói Ösztöndíjainak idei átadásán.
Az immár nyolcadik alkalommal megrendezett díjátadón irodalom, képzőművészet, zene és színjátszás terén kilenc-kilenc, film és televízió terén pedig öt alkotó részesült a 900 lej értékű, egy évre szóló havi ösztöndíjban. A díjkiosztó gála keretében kiállítást szerveztek a 2009-es képzőművészeti díjazottak alkotásaiból, amelyeket Németh Júlia, a Barabás Miklós Céh alelnöke méltatott.
A Communitas Alapítvány Alkotói Ösztöndíjbizottságához ez alkalommal 260 pályázat érkezett, 41 zene, 48 színházművészet, 97 képzőművészet és fotográfia, 39 irodalom, 35 film és televízió kategóriában. A bizottság tagjainak ezek közül kellett kiválasztania a 41 nyertest, akik egy éven át részesülnek a 900 lej értékű havi ösztöndíjban.
Irodalom kategóriában Bakcsi Botond, Bonczidai Éva, Dimény Lóránt, Horváth Előd Benjámin, Kovács Adél-Evelin, Potozki László, Szabó Róbert Csaba, Vallasek Júlia és Vári Csaba pályázata részesült kedvező elbírálásban.
A képzőművészet és fotográfia kategória nyertesei: Balázs József, Fazakas János László, Ferencz S. Apor, Horváth Levente, Izsák Előd, László István, Martini Yvette, Szabó András, Szabó Krisztina.
Balázs Gáspár Emil, Deák Sándor, Kosza Ágnes és Lászlóffy Réka (csoportos ösztöndíj), Molnár Endre és Molnár Ilona (csoportos ösztöndíj), Pataki Adorján, Pöllnitz Boróka, Sándor Árpád, Sófalvi Emese és Szász Szabolcs zene kategóriában részesülnek az egy évre szóló ösztöndíjban.
Színházművészet kategóriában Dálnoki Csilla, Gajai Ágnes, Kelemen Kinga, Kicsid Gizella, Laczkó Róbert, Molnos András, Némethy Zsuzsánna Gabriella, Pál-Ferenczi Gyöngyi és Tóth Árpád pályázatát bírálták el pozitívan.
Film és televízió kategóriában Dunai László, Kassay Réka, Krézsek Cecília, Kulcsár Andrea és Püsök Botond kapta meg a Communitas Alapítvány egyéves alkotói ösztöndíját.
Népújság (Marosvásárhely)

2010. július 6.

Újjászületik a mezőmadarasi tánc
Pénteken zárt a mezőmadarasi gyermektánctábor. A szervezőket az eredményekről kérdezem.
Fazakas Ildikó, az EMKE Maros megyei szervezetének ügyvezető elnöke: – A rövid távú célunkat elértük: ízelítőt adtunk Mezőmadaras néptáncaiból mind a helyieknek, mind a Mezőmadarason megfordult vendégeknek, rendezvényünket ugyanis az anyaországi Mezőtúrról és a kalotaszegi Türéből érkezett vendégek is meglátogatták, ők a csittszentiváni fafaragó tábor lakói voltak. Ugyanakkor a résztvevők különböző kézműves-foglalkozásokkal ismerkedhettek, megtanulták a bútorfestés, gyöngyfűzés alapjait, valamint fonalakból készítettek különbőző tárgyakat, más-más technikával. Nem volt gondmentes a tábor, ezek Mezőmadaras infrastrukturális hiányosságaiból adódtak.
Fazakas János néptáncos, táncoktató: – Minden intenzív mozgás fárasztó és izzasztó. De komolyra fordítva a szót, a napi kétszeri tanítással a résztvevők mozgáskészsége sokat javult, egyúttal pedig a saját táncos anyanyelvüket is sikerült pallérozni. Mára igencsak megritkultak a táncos alkalmak, és ez a hiány nemcsak Madarason, hanem minden más faluban is nehezíti, ellehetetleníti a tánctanulást. Hiányzik az a közeg, ahol az idősebbeket egyáltalán táncolni látják. Ezért hívtam meg egyik estére a falu messze híres tánckútfőit egy rövid bemutatóra. Legalább láthatták őket és rádöbbenhettek arra, hogy a táncuk is érték.
Szabó Ibolya Izolda, a Pro Ruris Egyesület elnöke: – Röviden összefoglalva jó volt és hasznos. Már régóta szerettünk volna egy ilyen tábort, tervünk megvalósításában állt mellénk az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete, az EMKE pályázta meg a tábor költségeinek egy részét a Corvinus Támogatásközvetítő Zrt.-től, és vállalta a tábor vezetését.
Fazakas Ildikó: – Szerintem sikeres öt nap van a hátunk mögött. A felméréseink azt mutatják, hogy szükség van az ilyen rendezvényekre. Az utolsó napon a gyermekek megkérdezték, hogy a jövő héten is kell-e jönni. Válaszoltuk, hogy nem. Elkeseredve mondták: "Akkor mi mit fogunk csinálni?"
Úgy terveztük, hogy naponta kétszer két órában lesz táncoktatás és egy-egy fél óra énektanítás. Végül akkora lett az igény, hogy módosítani kellett, délutánra még be kellett iktatni egy órát külön a kicsiknek (ovisok meg elsősök és másodikosok), mert délutánra megérkeztek a fiatalok is a faluból, akik különböző elfoglaltságaik miatt délelőtt nem tudtak ott lenni. Este a táncházba pedig jöttek szülők és a környező falvakból a fiatalok, akik szintén táncot szerettek volna tanulni.
Fazakas János: – A siker közös és egyéni is egyben. Mindenki tanult, és nem keveset. A különböző korcsoportoknak differenciált nehézségi fokozatú tananyagot állítottam össze és tanítottam meg. Magabiztosabbak lettek, ezután bátran felállnak majd táncolni, ha alkalom adódik. És keresni fogják a táncos alkalmakat is. Személyesen is sok apró öröm ért a héten. Minden megtanított, már ösztönössé váló mozdulat az én sikerem is. A szabadtánc közben felismert és felszabadultan megszólaló, táborban tanult ének számomra a jól elvégzett munka egyik jele volt.
Fazakas Ildikó: – Mindenképpen közösségformáló ereje van. Azon kívül, hogy jól érezzük magunkat és tanulunk az oktatóktól és egymástól, rájövünk arra, hogy a település és a kistérség érdekében együtt kell működnie a civil szférának, az önkormányzatnak és a vállalkozóknak egyaránt. Ez alkalommal is bebizonyosodott, hogy a szervezők, a mezőmadarasi gyerekek szüleinek, a református egyházközség tagjainak, egy lelkes tanító néninek és segítőkész vállalkozóknak az összefogásából sikeres rendezvény születik.
Fazakas János: – A néptánc az közösségi kultúra. Kivételek persze vannak, mint ahogy szólóformák is kialakultak, pl. a legényesek. A páros táncot nem lehet egyedül táncolni. De ugyanakkor a régi falusi világban a táncnak is rendje volt. Szabályozva volt minden. Mostanra sajnos felbomlott a régi rend. És a gyerekek, fiatalok csak így, szervezett formában tanulhatják meg elődeik táncait. Aki kimaradt a tanításról, az a későbbiekben sokkal nehezebben tudja elsajátítani ezt a mozgásvilágot. Nem értik és nem is keresik a néptáncos alkalmakat. Marad nekik a diszkó és a kocsma világa.
Fazakas Ildikó: – Hogyan tovább? Ismeretes, hogy a Székely-Mezőség öt települése létrehozta a Maros Mezőségi Művésztelepet, ahol fontos képzőművészeti tevékenység folyik minden nyár folyamán. Elérkezett az idő, hogy a kistérségben folytatott kulturális tevékenységek néptánc és népzenei rendezvényekkel is bővüljenek, a népművészettel kapcsolatosakat pedig fejlesszük. Tudomásom szerint az idén a csittszentiváni fafaragó- és kézművestáboron kívül ilyen jellegű rendezvény nincs és nem is kerül megszervezésre a kistérségben. Madarason pedig meg szeretnénk szervezni jövőre is, mert igény van rá, sőt a bővítése is a terveink között szerepel, mivel egy ilyen rendezvénynek nemcsak hagyományőrző, hanem gazdasági hatása is van a kistérségre, például a hagyományos gazdasági tevékenység erősödése, a szolgáltatások bővülése a kistérségben, ezek szerves következménye pedig a munkahelyek teremtése lenne. Csak ehhez még kellene javítani a település infrastruktúráján, gondolok itt az ivóvíz- és csatornahálózatra, korszerűbb telefon- és telekommunikációs hálózatra. A szervezők egyik hosszú távú célja, hogy a térség népi kultúráját, hagyományait, művészi és kulturális értékeit feltárják, megőrizzék és terjesszék a kulturális turizmus részeként különböző csatornákon keresztül a megye és országhatárokon innen és túl. Fontos a turisták számának növelése a kistérségben, ehhez szervesen hozzájárulna a tábor is, mivel a rendezvény ideje alatt szerzett ismeretek és a kellemes tapasztalatok a legjobb reklám.
Szabó Ibolya Izolda: – Mivel a Pro Ruris Egyesület az idén szervezi a kilencedik képzőművészeti tábort, tapasztalatból tudom, hogy ha a művészek jól érezték magukat nálunk, visszajáró vendégekké válnak, sőt, tanácsukra minél többen fogadják el a szervezők meghívását. Ugyanígy, ha mindenki megtalálja egy hagyományőrző rendezvényen a számítását, szívesen jön vissza, és hoz másokat is magával. A Székely- Mezőségre látogató turisták számának növelését és a kistérség minél jobb megismerését fogja szolgálni az a turisztikai információs központ is, ami a közeljövőben épül fel Mezőmadarason az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból, ennek keretében kulturális útvonalak kidolgozását és a hozzá szükséges infra- struktúra létrehozását tervezzük.
Fazakas János: – A táborzárásra meghívtam a mezőpaniti fiatalok már öt éve működő Porka Színjátszó és Néptánccsoportját. A rendszeresen dolgozó csoport magas szinten mutatta be falujuk néptáncait. Ők nemcsak Mezőpanit táncait ismerik, hanem a vajdaszentiványi, nyárádmenti táncokat is. Jelenleg a mezőségi táncok koreográfiáját tanulják, amit műhelymunka alkalmával szemléltettek is. Az előadás és a tábori gálaműsor után a gyerekek szülei és a fiatalok is megkerestek, a továbbtanulás módozatairól beszélgettünk. Úgy néz ki, van igény a folytatásra. A falu szerintem megbírna még két különböző korosztályú tánccsoportot is. A Magyarországon is méltán híres mezőmadarasi tánc remélhetőleg újjászületik a faluban a gyerekek és a fiatalok lábán.
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

2010. július 19.

Szombat este de jó citerázni!
A Marosszék Kulturális Egyesület, az erdőcsinádi református egyházközség és a Provincia Egyesület július 12–17. között citeratábort szervezett Erdőcsinádon. Naponta kétszer, délelőtt és délután tartották az elméleti és gyakorlati felkészítőket, valamint kézműves-foglalkozások is színesítették a tábor programját. A táborzárásra, július 17-ére, szombatra meghívták a híres mezősámsondi citerazenekart.
A főszervező Fazakas Ildikó fáradozása nem volt hiábavaló.
– A citeratábor ötletét akkor kezdtem kigondolni, amikor 2007-ben az EMKE megnyert egy pályázatot az oktatási és kulturális minisztériumtól Magyarországon, aminek az volt a neve, hogy Közkincs kerekasztal. Ennek keretében kellett elkészíteni valamely kistérség kulturális stratégiáját, és ez az első fázisban helyzetfeltárással indult. A Székely Mezőséget választottuk, akkoriban kezdett Fazakas János Mezőpanitban táncot tanítani, a mezőmadarasi tiszteletes asszonnyal akkor kezdtünk együttműködni, ugyanakkor Panitban és Csittszentivánon akkor vált intenzívvé a kézműves-táborozás. A helyzetfeltárás során jöttem rá, hogy hajdanán a térség közkedvelt népi hangszere volt a citera mind Csittszentivánban, mind Panitban. Mezőmadarason kevésbé. Megismertem a mezősámsondi magyarok citerazenekarát. Felidéztem, amit mentorom, Zsók Béla mondott egyszer: hogy a bukovinai székelyek is sokat citeráztak, ez igen ismert hangszer volt; sajnos, manapság Erdélyben nagyon kevés az olyan sereglés, amelyen használnák. Ebből fakadt az ötlet, hogy akkor egy citerás rendezvényt kellene szervezni, meg is pályáztam, egy kis összeget nyertem –, csak épp a célközönség nem volt rá vevő. 2008-ban, a marosvásárhelyi Gyöngykoszorú alkalmával próbáltam az első citerás jelenlétet megszervezni, eljöttek a sámsondiak, akkor bukkantunk a Backamadarasról érkezett Nám Vili bácsira és a vásárhelyi Sándor Vilmosra, aki nemcsak nagyon jó citerás (a népdaltól kezdve szinte mindent játszik) –, hanem citerákat is készít. Az új citerák, amelyeken ma játszottunk, az ő munkái.
Megtanultam, hogy kis léptékkel induljunk, ezért az erdőcsinádi gyerekeknek szerveztem ezt a tábort. Öt gyerek és két felnőtt, köztük jómagam; a gyerekek közül egynek van zenei "előképzettsége", a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum hatodikos növendéke, de ez idáig ő sem citerázott. Az oktatónk, Bőr Hunyadi Gyula tanár úr azt mondta, hogy mivel a citera nem könnyű hangszer, főleg gyerekeknek nem az, ezért pihenésképp válasszuk a furulyázást. Így két hangszeren tanultak –, és amit ma citerán, furulyán és énekhanggal előadtak, az nagyon szép teljesítmény.
A tábor résztvevői: Jenei Bíborka harmadikos, Jenei Emőke nyolcadikos, Füzesi Nándor hatodikos, Csegezi Orsolya hetedikes és Molnár Sámuel harmadikos tanulók.
Egyelőre úgy tűnik, ez a tanulási forma még szokatlan Erdőcsinádon. Fazakas Ildikó a nagytiszteletű úr, Bálint Csaba lelkész segítségével három hónapon át hirdetgette, de a szülők (talán a rossz gazdasági helyzet miatt, vagy mert nem tartják igazi hangszernek a citerát) nem áldoznak ilyesmire. Igaz, hogy a tábor nem teljesen ingyenes, nem sikerült minden megpályázott összeget elnyerni, de az egyhetes táborozás önrésze így is minimális összegű volt.
– Azt reméltem, hogy majd a padlásokról előkerülnek az ottfelejtett, pókháló födte egykori hangszerek, hogy a gyerkőcök elkunyerálják a nagyszülőktől a régi citerákat. (Hármat sikerült felfedezni Csinádról, a többit kölcsönbe kaptuk, de megvásárolhatják a gyerekek, és meg is fogják venni, mert nagyon megszerették.) Roppantul sajnálom, hiszen ismerünk olyan helybeli gyereket, aki citerázik, a nagytatája is citerás, három éve győzködöm, hogy egy kicsit játsszon nekünk, de ez idáig nem állt kötélnek.
– Hátha ezek után fölhorgad bennük is a szereplés vágya…
– Reméljük. De egyéb hozadéka is van az effajta zenei táboroknak. Amellett, hogy megtanulják a hangjegyeket és játszanak a hangszeren, a résztvevők megtanulnak egymásra figyelni. Közösségépítő szerepüket nem lehet eléggé hangsúlyozni.
Az első citeratábor nem marad egyszeri esemény, ugyanis Fazakas Ildikó és a "csapat" november első hetében Mezőpanitban szervezi a gyermek citerások és más népi hangszeresek muzsikáló találkozóját. – Bőr Hunyadi Gyula tanár úr ott is tanított az idén egy hetet, és nagyon szeretik a gyermekek, mert nagyon türelmes. Nemcsak jó hangszeres, hanem kitűnő pedagógus is.
A felújított művelődési hajlékban zajlott a "vizsgaműsor". Oldalt egy asztalon rögtönzött kiállításon mutatták be a kézimunkázás (fonalmunkák, bútorfestés, gyöngyfűzés) eredményét. A tárgyak "beszédesek": arról "árul-kodnak", mennyire hasznosan és szórakoztatóan lehet tölteni a vakációt, ha van hozzá kedv, akarat és szülői támogatás.
Élő műsorban láthatták a gyermekek, milyen pompás az, ha együtt peng a citera és csendül fel az ember hangja. A Szász Mária tanárnő vezette mezősámsondi citeraegyüttes fellépése tett koronát a Fazakas Ildikóék fáradozására. Valóban kár, hogy a falu népe kevésbé "vevő" az ilyen autentikus népi muzsikára. (Helybeli lakos epés megjegyzése: "Bezzeg, mihelyt megdubogtatnak egy dobot s elnyivogja magát egy szintetizátor, hoppá-cuppá, rögvest összefut boldog-boldogtalan, mintha tűz ütött volna ki!)
A mindig vidám, jó kedélyű férj, Fazakas János, a néptáncos világ közkedvelt Fazija sem rest beállni a gyerkőcök közé, velük tanulni a citerát és a furulyát. Csakhamar kiderül, ha valaki nem tudná, hogy "nem egészen százas", ugyanis épp 17-én, vagyis aznap rúgta el az ötvenet. Barátok, jó ismerősök köszöntik, köztük táncos-koreográfus kollégája, a csinádi gyökerű Füzesi Albert is. Műsor után együtt ünnepelhetik a kiváló táncoktatót, aki – felesége megjegyzése szerint – jobban tanít, mint táncol. De aki látta őt táncolni s tapsolhatott neki, tudja, hogy ez csak afféle szemenszedett szurkapiszka, szülinapra tartogatott "hitvesi kedveskedés".
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

2010. augusztus 20.

„Amit hittem és hirdettem”
Bura László szakíró szerint Scheffler János mártír püspök a hit, a becsület, a tisztesség kitűnő példája
Bejárta a sajtót a hír, hogy a pápa jóváhagyta Scheffler János egykori szatmári megyéspüspök boldoggá avatását. Mint ismeretes, csak azokat szokták ilyen elismerésben részesíteni, akiket az egyház különös tisztelettel és megbecsüléssel övez. A mártír püspökről az utóbbi időkig alig tudott valamit a közvélemény, talán azért is, mert 1989 után inkább a sokáig elhallgatott városépítő püspök, Hám János került előtérbe, hiszen az általa emeltetett épületek ma is meghatározzák a történelmi Szatmárnémetit. Az említett változás jórészt beszélgetőtársunknak köszönhető, aki két könyvet is írt Scheffler Jánosról.
Ön ismert nyelvész, irodalmár, néprajzos, közíró, hogyan került kapcsolatba János püspökkel, aki – mint könyveiből is kiderül – csakugyan megérdemli az egész katolikus egyház megkülönböztetett figyelmét.
A rendszerváltás utáni első szatmári püspök, Reizer Pál 1991-ben megkért: állítsak össze róla egy életrajzot, mert előterjesztik boldoggá avatását. Bár keveset tudtam róla, érdekesnek, sőt, izgalmasnak tűnt a feladat, mivel János püspök egyértelműen a kommunizmus áldozata, a hírhedt zsilavai börtönben, válogatott kínzások nyomán vesztette életét. Gyűjtöttem az adatokat, ahol csak lehetett, olvasgattam körleveleit, beszélgettem olyan személyekkel, akik ismerték. Ebből lett az első, kisebb könyv.
Aztán amint a szokásos egyházi úton megindították az eljárást, kellett egy jóval részletesebb és nagyon jól dokumentált, úgynevezett kritikai életrajz, amely Scheffler János életének és munkásságának minden mozzanatát tartalmazza, mellékelve a hiteles bizonylatokat, mint például az iskolai bizonyítvány, az egyetemi kinevezés, körleveleinek, tanulmányainak, a könyveinek és az azokról írt cikkeknek, kritikáknak a másolatai. Vagyis össze kellett szednem mindent, amit ő írt és vele kapcsolatban írtak.
Ez négy-öt évi gyűjtőmunka volt, ami naponta olykor több órát vett igénybe. Mindent elolvastam tőle és vele kapcsolatban, amihez csak hozzáfértem. Csak a naplója több hónapra lekötött. Nem mindig vezetett naplót, de amikor Rómában a Gregoriana Egyetemen tanult vagy – már a teológia és az egyházjog professzoraként – tanított, naponta feljegyezte élményeit, gondolatait.
Sikerült felhajtanom három volt zsilávai cellatársát, akik csak megerősítették azt a képet bennem, ami már előzőleg is kialakult, azaz hogy a becsület, tisztesség, az erkölcs példája volt. Mikor áttanulmányoztam az egész anyagot, végképpen meggyőződtem róla, hogy Scheffler János egy nagy formátumú, egyetemes értékű egyházi személyiség volt.
Kutatásai nyomán hogyan látszik, milyen volt ez a tragikus véget ért életpálya?
Scheffler János tízgyermekes, szegénysorú kálmándi családból származott. Mint a Nagykároly környéki falvak akkori lakói közül annyian, apja sokat kubikolt a Kraszna szabályozásánál, s a fiúcska ki-kijárt hozzá, olykor segített is neki a talicskázásban. Kiváló szellemi képességeire a helyi pap-tanító figyelt fel, ő járta ki, hogy az egyház támogatásával taníttassák.
Hogy mennyire tudatában volt családja rászorultságának és mennyire igyekezett szerény lehetősége szerint is enyhíteni az otthoni gondokon, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az olaszországi tanulmányai során kapott ösztöndíjból rendszeresen megtakarított kisebb-nagyobb összegeket, és azokat hazaküldte szüleinek. Külön kiemelném a rendszeretetét.
A középiskolában olyan latin nyelvtankönyvet állított össze, amelyből az egész osztály készülhetett az érettségire. Azért, hogy az órákon könnyebben jegyzetelhessen, megtanult gyorsírni. Tudatosan képezte magát. Az olasz mellett franciául, németül, angolul is tanult, hogy segítségükkel minél nagyobb műveltségre tegyen szert. Ugyanakkor törekedett, hogy a régi sváb nyelvet se felejtse el és hazamenve svábul beszélhessen az öregekkel.
Könyvében olvastam, hogy a püspök a börtönben szlovákul is tanult, ami azért enyhe túlzással sem nevezhető nemzetközi nyelvnek.
Ez is csak az emberi nagyságát és empátiáját dicséri. Egyházmegyéjében nem csak magyarok, de németek és szlovákok is laktak, mindenekelőtt Kárpátalján és az Avasban, és kötelességének tartotta az ő nyelvük ismerését. Körleveleit is ezen a három nyelven adta ki, hogy mindenki a maga anyanyelvén olvashassa. A tudatosság, a rendszeretet, a célszerűség, a szociális érzékenység nevelői munkájában is mindig jelen volt.
Nagyon ügyelt, hogy a Trianon utáni román hatalom által megszüntetett iskolákat mielőbb visszaállítsa. Az 1919-ben felszámolt szatmári katolikus főgimnáziumot újraindította és ő lett az igazgatója. Tanított gimnáziumban, szemináriumban, teológián, de például a kolozsvári Ferenc József Egyetemen is. Dsida Jenő is a tanítványa volt, s a költő annyira szerette, hogy verset írt hozzá.
Naplójából kitűnik, hogy minden diákját igyekezett közelről megismerni, beleértve családi helyzetüket és napi gondjaikat, mert csak így tudott velük egyénileg is foglalkozni. Nevelői elvei ma is érvényesek. Nála nem számított, hogy ki milyen nemzetiségű, vallású, mindenkiben az egyetemes embert tisztelte. Kutatásaim során találkoztam olyan esettel, hogy a református fiú katolikus papnak tanult, s az apja megkereste Scheffler püspököt, hogy ő térjen-e át a katolikus hitre? Miért térne, maradjon nyugodtan eddigi hitében, válaszolta a legtermészetesebb hangon a püspök.
Mindezek után az is természetes, hogy lehetőségei szerint segítette az üldözött zsidókat. Mit tud erről a kutató?
Mondhatom, nem csak elegendő utalást, de bizonyítékot is találtam rá. Engel Köllő Károly kolozsvári irodalomtörténész, aki a püspök tanítványa volt, külön is beszélt nekem az ezzel kapcsolatos tevékenységéről, arról, hogy miként járt el vagy igyekezett eljárni különböző esetekben. De több olyan írás fennmaradt, amelyben segítségét kérik.
Az sem véletlen, hogy a szatmári zsidók hozzá folyamodtak: járjon közbe egy zsidó középiskola beindítása ügyében. Meg is tette a szükséges lépéseket, de a zsidóüldözések miatt az iskola már nem kapta meg a működéséhez szükséges kormányzati engedélyt.
A püspök első pillanattól makacsul ellenállt a kommunista hatalomnak. Az ön könyve szerint mindenáron azt szerették volna elérni, hogy a Rómától elválasztott katolikus egyház gyulafehérvári püspöke legyen.
Ő ezt kategórikusan elutasította. A Szekuritáté jelentésében is az áll, hogy csak a Szentszéket ismeri el, őt a pápa nevezte ki és esküje kötelezi. Először a Hunyad megyei Körösbányára internálják, majd amikor látják, hogy ott sem törik meg és nem lesz a békepapi mozgalom és más kommunista kitalációk híve, 1952 márciusában először Bukarestbe, majd Zsilavára viszik.
Már a belügyminisztérium cellái is a kemény testi és lelki megdolgozást, ráhatást szolgálták, ott többször kihallgatják, vallatják, próbálják „jobb belátásra” bírni.
Bura László (1932, Szatmárnémeti)
Tanár, nyelvész, néprajzkutató. A kolozsvári Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalomtanári diplomát. 1956-ban politikai elítélt, majd rehabilitálják. Mintegy harminc nyelvészeti, művelődéstörténeti, néprajzi, város- és egyháztörténeti könyv szerzője.
1973-tól a bölcsésztudomány doktora. 1971-től a szatmári magyar líceum tanára, majd 1990-től igazgatója, később a Babeş-Bolyai Egyetem szatmári tagozatának tanára. A Magyar Néprajzi Társaság levelező tagja, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon társszerzője, több kulturális és pedagógiai díjjal tüntették ki
A győzködők között volt Szenkovics Sándor, Szatmár akkori parlamenti képviselője, és Fazakas János, a párt központi bizottságának titkára. Ám János püspök szilárdan ellenállt, nemcsak azért, mert erős jellem volt, de azért is, mert jól ismerte az egyházjogot, tudta, hogy számára nem lehet más út. A borzalom hónapjai következtek.
Zsilava földalatti celláit, kazamatáit a rendszerváltás után már sokan leírták. Mindenki a pokol fenekének nevezi, ahol bármit megcsinálhattak a rabokkal. A hitvány étkezés, az embertelen bánásmód hamar kikezdte a legerősebb szervezetet is. A heti fürdésre az udvaron lévő fürdőbe futólépésben kellett menniük, az ott váltakozva rájuk engedett forró és hideg zuhany után mentek vissza a fűtetlen földalatti cellákba.
János püspök egy ilyen „kezelés” és a mínusz 20 fokos hidegben megtett „séta” után lett rosszul a cellában s halt meg 1952. december hatodikán hajnalban. Egyik cellatársa, Dan Mizrahy bukaresti zeneszerző az utolsó szavaira is visszaemlékezett: „Ibi vacabimus et videbimus...” Jól megjegyezte, mert János püspök latinra is tanította. A szent ágostoni idézet azt jelenti, hogy „Amit hittem és hirdettem, azt látni fogom...”.
Mire emlékezett még Dan Mizrahy és a másik két cellatárs?
Nemcsak Mizrahy, de a velük lévő Weiner Gusztáv zsidó kereskedő is mondta: János püspök tudta, hogy hamarosan meghal. Úgy vélte, egy katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben meghalni, hiszen a kötelesség teljesítése, a hitéhez, az elveihez való hűség jutatta oda. Külön rendelkezett, hogy ruháit cellatársai között osszák szét.
Igaz, hogy koporsó nélkül temették el Zsilaván, vagy inkább elkaparták, tehát még halálában is megalázták?
Igaz. Hogy ne kelljen új sírhelyet ásni a fagyos földben, egy még nyitott sírba helyezték, keresztbe a már benne lévő két holttest fölé. Tudva, hogy püspökről van szó, a temető ortodox lelkésze megjegyezte magának a sírt. Évvel később így lehetett János püspök földi maradványait azonosítani és hazaszállítani szeretett városába.
A székesegyház kriptájában egy fémkoporsóban nyugszik, Hám János, a másik nagy szatmári püspök mellett. Boldoggá avatása már egy olyan korban történik, amelynek eljöveteléhez az ő makacs kommunizmusellenessége és vértanúsága is hozzájárult.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

2010. október 30.

1956 és következményei Romániában
Volt-e forradalom Romániában 1956-ban? Ha nem, miként jellemezhetjük az akkori eseményeket, és mivel lehet magyarázni az 1957-64 közötti súlyos megtorlásokat?
Az 1956-os lengyel és magyar események romániai recepcióját erősen befolyásolta a Sztálin halálát követően indult politikai és gazdasági önállósodási folyamat. Politikai téren a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt ugyanakkor nem törekedett a belső pluralizmus kialakítására. Nem létezett, és nem is jöhetett volna létre egy, a Nagy Imréhez és köréhez mérhető mérsékelt „reformer” irányzat, sőt, Gheorghiu-Dej attól tartott, hogy az 1953-1954-es magyar reformkísérlet nyomán Moszkva Romániában is reformokat és személyi változásokat fog követelni.
Az SZKP XX. Kongresszusát követően pedig egyértelművé vált, hogy a bukaresti hatalom mozdulatlanságának és a reformok hiányának hátterében nem pillanatnyi zavar áll, hanem ez strukturális eleme a Vladimir Tismăneanu politológus által „szovjetellenes sztálinizmus”-nak nevezett konstrukciónak. Az egyetlen politikai reformkísérlet is csúfos kudarccal végződött: az 1956. április 3-12. között tartott négy Politikai Bizottsági ülésen a korábban „sztálinista” Miron Constantinescu és Iosif Chişinevschi élesen bírálta az állambiztonsági szervek túlkapásait és a XX. Kongresszus gyenge recepcióját, kiváltva ezzel a pártvezetés önvédelmi reflexeit. A magyar forradalom kitörése 1956. október 23-án „felkészülten” érte a román kommunista rendszert. Az 1956. október 24. és november 5. közötti diáktüntetéseket vagy rendvédelmi eszközökkel oszlatták fel (október 30-31-én Temesváron, november 5-én Bukarestben), vagy az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tették megszervezésüket, (október 24-25-én Kolozsváron, ahol a Securitate feszültséget szított a magyar és a román diákság között). A román lakosság körében sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként való megbélyegzése. A romániai ’56-os események így csak Temesváron „hasonlítottak” a magyarországi folyamathoz. A különböző nemzetiségek feszültségmentes együttélése Kolozsvártól eltérően kooperációs felületet teremtett a román, magyar, sváb vagy szerb diákok között, és ez nem korlátozódott a diáktársadalom kérdéseire (kollégiumok építése, ösztöndíjak emelése, orosz nyelvtanítás megszüntetése), hanem politikai követeléseikre is kihatott: a Temesváron közzétett „pontok” szinte megegyeznek a szegedi, majd a budapesti diákok eredeti követeléseivel. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen lévő szovjet laktanyába.
A forradalom napjaiban és a magyar események hatására elsősorban, de nem kizárólag, Erdélyben többezer ellenzéki jellegű, állam- és rendszerellenesnek minősített cselekményre került sor. Ezek között megtalálhatóak nagyszabású összeesküvési kísérletek (Szoboszlay-, Faliboga-, Mărgineanu- és Sass-féle), illegális diákszervezet-alakítás és -működtetés (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ, a Székely Ifjak Társasága – SZIT, a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége – SZVISZ, a felső Maros-völgyi Fekete kéz), valamint lokális vagy egyéni akciók: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazása vagy fenyegetése, mezőgazdasági szövetkezetek és üzemek szándékos megrongálása, szórólapok szerkesztése és terjesztése.
Noha az említett akciókban a résztvevők egymástól függetlenül, elszigetelten cselekedtek, az elindított nyomozások nem a fennálló rendszerrel szembeni „spontán” elégedetlenséget tárták fel a pártvezetésnek, hanem arra irányultak, hogy bebizonyíthassák: átfogó „ellenforradalmi” tevékenység zajlik, amely bizonyos társadalmi csoportok (a volt fasiszta és polgári pártok tagjai, a volt „kizsákmányoló elemek”, a tiltott vallási szekták és a legálisan működő egyházak) irányítása alatt áll.
Külön vizsgálat tárgya lehetne a romániai (és ezen belül az erdélyi magyar) értelmiség hozzáállása 1956-hoz. Nem könnyű, de el kell ismerni, hogy a rendszerben sikeresen integrálódott rétegei – nem csak a középgeneráció, hanem a fiatalok nagyrésze is – politikai veszélynek tekintette a forradalmat, és nem tudott vele azonosulni.
Kisebbségi emberként az erdélyi magyar nyilvánosság működtetői (élükön Fazekas János Központi Bizottsági titkár, aki Gheorghiu-Dej különmegbízottjaként végigjárta a Székelyföldet, hogy lecsillapítsa a kedélyeket) nemcsak saját pozíciójukat féltették, hanem az egész közösség által elért politikai integrációt is. A forradalom napjaiban több, fájdalmasan rendszerhű, a forradalmat súlyosan dehonesztáló szöveg látott napvilágot (pl. a Lelkiismeretünk parancsszava, amit november 4-én közölt a Vörös Zászló marosvásárhelyi napilap). Az 1957-es magyarországi „írósztrájk” idején pedig Romániából szállították Magyarországra a megfelelő politikai irodalmat. A romániai 1956 tehát perifériára szorult csoportok, személyek és nem egy közösség – kiváltképp annak vezetőinek – érdeme volt.
A magyarországi és a romániai megtorlásban ugyanakkor közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban az 1957. január 1-4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette a fordulópontot. 1957. január 17-én a román Belügyminisztérium operatív parancsot adott ki a volt politikai pártok és társadalmi szervezetek tagjainak azonosítására és vezetőinek letartóztatására, majd vizsgálat indult a közintézmények dolgozói által tanúsított politikai magatartásról.
A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött: egy 1967-es összegző jelentése szerint 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15.272 személyt tartóztatott le. Egy 1968-as kimutatás szerint 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24.472 személyt tartóztattak le politikainak minősített kihágás címén (ilyen volt például a tiltott határátlépés vagy a nemzetgazdaság megkárosítása); 3.663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetéssel” sújtottak, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányítottak. Összesen tehát közel 30.000 embert tartóztattak le és helyeztek vizsgálat alá. A kihallgatottak, a közvetett módon érintettek (családtagok, munkatársak, barátok) száma ennek a többszöröse lehet.
Az ítéletek száma 1957. január 1. és 1959. július 31. közötti időszakban megközelítette a tízezret. Az 1956 utáni években a katonai törvényszékek több tucat halálos ítéletet is hirdettek: 1957-1958 között 45 végrehajtott ítéletről van tudomásunk, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során több százan vesztették életüket. Ehhez az adathoz hozzá kell adni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat halálos áldozatát.
Az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli” megtorlás tehát a magyarországihoz volt mérhető. Eltérőek voltak azonban az 1956 utáni „rendcsinálás” középtávú céljai: Romániában a hatvanas évek elején fel sem merült a konszolidált rendszer fokozatos liberalizációja, sőt, a magyar forradalmat követően új államépítési folyamat indult, amellyel a totalitárius állam egyszerre válaszolt a „lentről” és „kívülről” érkező kihívásokra.
Jól érzékelhető ez, ha a megtorlások etnikai megoszlását vizsgáljuk: a kezdeti szakaszban, 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű, szélsőjobboldali meggyőződésű személy volt (a magyarok aránya a 10%-ot sem érte el). 1958-ban a magyarok aránya 15%-ra emelkedett, az 1960-as évek elején pedig elérte a 18-20%-ot, ami azt jelenti, hogy Erdélyben akkor már inkább a magyar kisebbségre „vadászott” az állambiztonság.
A legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar” perek során hozták meg (Szoboszlay-per, 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-per, 2 halálos ítélet, EMISZ-per, 77 súlyos ítélet) A bírósági megtorlásnak kétszeres funkciót tulajdonítottak: az egyéni felelősségre vonás mellett egyre nagyobb szerep hárult az (nemzeti, vallási, vagy falusi közösség) elrettentésre.
Az 1956 utáni években alaposan átrendeződtek a román kommunista párton belüli viszonyok is: Gheorghiu-Dej pozíciója az 1958. nyári szovjet katonai kivonulás után annyira megszilárdult, hogy minden potenciális reformtörekvéssel vagy potenciális hatalmi kihívással (pl. az 1958-ban kizárt, nagyrészt nem román nemzetiségű „illegalistákkal”) szemben bírta a teljes pártapparátus támogatását.
A párt és az államapparátus megszilárdításához nagymértékben hozzájárultak a zsidókkal szemben foganatosított intézkedések is. Közel hat év tiltás után 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint 120 ezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és „hűtlen” elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is.
A közéletre jellemző alig leleplezett antiszemitizmus 1959-tól összekapcsolódott a szintén „idegen” magyarok elleni politikai támadással (Babeş és Bolyai egyetem erőszakos egyesítése Kolozsváron, majd ősztől az önálló magyar iskolák megszüntetése vagy „tagosítása”). Az 1956 utáni kisebbségpolitikai fordulat a két világháború közötti államépítési technikák újbóli bevezetéséhez és egyre szisztematikusabb alkalmazásához vezetett: felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus”).
Az állampolgárok életébe való beavatkozásában az 1956 utáni perek és az elítéltek családjai ellen meghozott intézkedések csak a jéghegy csúcsát képezték. 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, majd vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; Magyarországhoz hasonlóan, Romániában is számos volt politikai üldözött, börtönviselt ellenállót sikerült megtörnie az állambiztonságnak. Későbbi együttműködésükkel a volt ellenzékiek saját társaik előtt is hitelüket vesztették. A politikailag integrált rétegek, a diktatúra előnyeit élvező vagy a diktatúrát túlélni akaró tömegek önigazolásként azzal érvelhettek, hogy 1956 után már nincsenek „tiszta” emberek.
Még mindig az a mondás tartja, hogy 1956 az első szöget ütötte a szocializmus koporsójába. Kerek, de hamis mondat, különösen Romániában, ahol a következő időszakban vált igazán elfogadottá az egyre erősebb nemzeti beütéseket viselő kommunista rendszer.
Stefano Bottoni, Transindex.ro

2010. október 30.

Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm Tartományban
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. március 12.

Négy székely megye (Új adatok a megyésítésről)
Ha ma leírjuk, ami a címben szerepel, sokan úgy vélhetik, csak amolyan elrugaszkodott követelés lehet, s a realitásokkal, a szóba jöhető lehetőségekkel nem számoló túlzás íze van a dolognak.
Holott a székelységnek közel évezreden át saját autonómiája és a 19. század végi magyar közigazgatási reformtól kezdve jó öt évtizeden át legalább négy megyéje volt Erdélyben, mi több, e szerkezet az első román impérium alatt is fennmaradt, és csak a tartományi rendszer idején módosult — egyértelműen e nép rovására. Jelen írásban azonban az 1968-as megyésítést új megvilágításba helyező mai kutatások kapcsán kívánjuk elővenni a témát. Forrásunk a Novák Csaba Zoltán által összeállított és magyarázott, a Pro Print Kiadónál idén megjelent Aranykorszak? A Ceauşescu rendszer magyarságpolitikája 1965—1974 című dokumentumgyűjtemény. Nagy vagy kis székely megyét?
A negyvenvalahány évvel ezelőtti, ún. megyésítésnek nagy irodalma van, jó két évtizedig főleg riporteri eszközökkel, visszaemlékezések segítségével próbálták sokan kipuhatolni azokat a mögöttes hatalmi viszonyokat, csoportérdekeket, melyek a Hargita és Kovászna megye megalakulása körüli ismert bonyodalmakhoz vezettek. Kevésbé világlott ki az eddigi beszámolókból, hogy az ún. "nagy székely" és a "kis székely megye" hívei közti nézetkülönbség mellett létezett egy másik terv is, a négy székely megye restaurálásának terve, melynek sorsát azonban a Ceauşescu és egyik fő riválisa, Alexandru Drăghici volt belügyminiszter közti hatalmi harc kimenetele pecsételte meg. A nagy székely megye létrehozásának tervét Fazekas János vetette fel, és a Ceauşescu körül csoportosulók olyannyira magukévá tették, hogy a szerzőséget is nekik tulajdonították. A nagy székely megye a valamikori Udvarhely és Csík megyénél többet foglalt volna magában, Gyergyótól le egészen Sepsiszentgyörgyig, illetve Kökösig összesen 7459 négyzetkilométert, azaz a történelmi Terra Siculorum szinte háromnegyedét 364 000 lakossal és 95 százalékos magyar többséggel. A terv megalkotásába belejátszottak nemzetiségi kedvezmények is, emiatt sokan támogatták. A kis székely megye terve már a déli végeket leszakította volna e testről, Szentgyörgy, valamint Kézdi rajont Brassónak rendelte volna alá.
Nem lehetett vitás, hogy a székely nemzeti érdeket melyik szolgálta jobban, innen a korabeli nézeteltérések ütközésének hevessége, a sok visszaemlékezésből sütő bátor állásfoglalás szenvedélyessége. Ezeknek is köszönhető, hogy a két rajont, bár végül leválasztották ugyan a nagy megye tervéről, de nem csapták a déli metropolishoz, hanem külön megyét alkottak belőlük a valamikori Háromszék alapjain, de új névvel. Innen kiindulva és e logikát követve persze akár az Udvarhely-Csík megye tervén is módosíthattak volna, no de erre nem került sor. Kevésbé ismert, hogy azért felvetődött. A figyelmet azonban akkor már a megyeszékhely kijelölése körüli bonyodalmak kötötték le, a két város konfliktusa fölülírt minden egyebet, és ennek kapcsán a rokonszenvet kereső pártfőtitkár salamoni pózokban tetszeleghetett, amikor engedett a csíkiaknak, de egyúttal municípiumi rangra emelte a székely történelmi anyaszék központját is.
Drăghici bírál
Ami a Drăghici-féle elképzelést illeti, az Aranykorszak? kötetben most közzétett dokumentumokból fény derül eddig nem ismert részletekre is. Előrebocsátjuk, hogy a volt sztálinista belügyminiszternek, az egyik potenciális Dej-örökösnek tekintett Drăghici-nek másod- és harmadfokú rokonai éltek a Székelyföldön, felesége ugyanis Czikó-lány volt, az ismert kommunista politikus, Czikó Nándor és Lőrincz nővére.
A döntő jelentőségű, bővített végrehajtó bizottsági ülésen 1967. december 30-án a most napvilágra került jegyzőkönyv tanúsága szerint olyan érdekes dolgok hangzottak el Drăghici szájából, melyeket érdemes felidézni. Drăghici többek közt megemlíti, hogy létezett egy korábbi, nem teljesült szándék, mely a teherautógyár számára pótalkatrész-termelést telepített volna Kézdivásárhelyre. Az IMASA végül a későbbiekben a megyeszékhelyre került, ha a korábbi szándék érvényesül, alighanem Kézdi jutott volna demográfiailag Sepsiszentgyörgy sorsára. Drăghici különben ellenezte a bodzavidéki községek Kézdi rajonhoz csatolását, kifogásolván a gyakorlatot, mely így kívánt "javítani" úgymond "a nemzetiségi összetételen". Drăghici úgy vélte, ha ipart telepítenek Sepsiszentgyörgyre, az ellensúlyozni fogja Brassó vonzását a térségre, és elejét veszi az elvándorlásnak. Bírálva az addigi nemzetiségi politika csupán "felszíni" sikereit és a pártkörökben uralkodó információhiányt, a tájékozatlanság példájaként elmesélte, hogyan jártak a pártfőtitkárral Csíkszentmártonban. Ceauşescu akkor beszédet mondott egy tömeggyűlésen, amit azonban, mivel nem fordítottak le, az emberek "nem értettek meg". "Én erről csak később értesültem. Kérdem én, miért nem szereztünk pontos információkat? Így semmi értelme annak, hogy beszélünk, és az emberek semmit sem értenek, aztán még voltak román népviseletbe öltözött leányok is, akikről kiderült, hogy egy mukkot sem tudnak románul."
Beígért iparosítás
Ami a színháziasságot, a "népgyűlések" megrendezését illeti, Alexandru Drăghici bizony ezek szerint nem látott a jövőbe! De alulmaradt a vitában is, mind az ún. kis székely megye, mind a nagy megye hívei elutasították érveit, elképzeléseit. Következő év áprilisában ki is zárták a vezetésből, s minden párttisztségétől megfosztották. Eltűnt a süllyesztőben, nem lehetett tudni semmit róla egész a rendszerváltásig, amikor egy esetleges felelősségre vonás elől felesége Budapestre menekítette az állítólag nagybeteg embert, ahol aztán elhunyt.
Érdemes itt még szemügyre venni azonban az érveket, melyekkel ledorongolták ellenfelei, azok ugyanis előrevetítenek sok későbbi fejleményt. Chivu Stoica például a jegyzőkönyvek tanúsága szerint azért ellenezte a négy megye tervét, mert arra támaszkodva az erdélyi magyarság több csoportja is hasonló közigazgatási kedvezményt kérhetett volna. (Márpedig a párt akkor ugye a korábbi Magyar Autonóm Tartományt felváltó Maros Magyar Autonóm Tartomány felszámolása után egy jogvédelmileg még gyengébb változatot akart épp létrehívni.) Bírálták Drăghici-et azért is, mert az addigi pártpolitikának rótta fel a Székelyföld iparosításának elmaradását. A nagy székely megye tervét Iosif Banc ellenezte, de az utána szólók helyeselték. Leonte Răutu még nemzetiségpolitikai pozitívumát is kiemelte, mely úgymond gyarapítani fogja az ország nemzetközi tekintélyét. Az ülésen egyetlen magyarként Fazekas János szólalt fel, mint tudjuk, a nagy székely megye védelmében többrendbeli gazdasági és kulturális érvet sorakoztatva fel. Két új javaslata úgy hangzott, hogy az Udvarhely-Csík elnevezés helyett adják a Hargita nevet az új közigazgatási egységnek, és annak központját Csíkszeredából költöztessék Udvarhelyre. A zárszóban Ceauşescu saját tábora elképzelését nyilvánította győztesnek, és iparfejlesztést ígért a Székelyföldnek.
Vidéki harcok jelentősége
1968. január 14-én hozták nyilvánosságra a reform tervezetét, s körülbelül egy hónapig a vártnál jóval hevesebb viták folytak róla. Valóságos mozgalom indult mind Csíkban, mind Háromszéken, mind Brassóban, de folyt a harc Bukarestben is a pró és kontra elképzelések hívei között. A KB-ban már eldöntött kérdés felülvizsgálatára pár érdekcsoport megpróbálta rávenni vidéki nyomás közvetítésével a pártvezetést, pl. manipulált tömeggyűlésekhez vagy zsaroláshoz folyamodva. E próbálkozásokkal szemben komoly ellenállás bontakozott ki. Nem kapott kellő publicitást eddig az, amit erről a kötet tartalmaz. Fazekas Jánoshoz sokan fordultak levélben, többek közt Sütő András is itteni látogatása után. Leveléből kiderül, a színház aligazgatója, Bákai Balázs elutasította ama pártbizottsági elvárás teljesítését, hogy a Brassóhoz tartozás mellett nyilatkozzék. Az uzoni szeszgyárban a pártaktivisták többször megismételtették a szavazást, hogy akaratukat keresztülerőszakolják. Kovásznai értelmiségiek kérik egy másik iratban, hogy Kommandót, Zágont, Papolcot, Borosnyót és Egerpatakot ne válasszák le a tervezett székely megyéről.
Több ehhez hasonló megmozdulás, állásfoglalás és a jól kitapintható néphangulat hatására a tervezet végül módosult, kompromisszumként egy második déli fekvésű kis megyét is engedélyeztek a Székelyföldön, amikor országos módosítás során az eredeti 35 megye számát 39-re emelték. Így lett az egyetlen nagy megyéből kettő.
Kovászna megye létrehozásában kétségtelenül nagy szerepet játszott a demokratikus közvéleménynek a diktatúra körülményei között szinte hihetetlen feltámadása, a nagyszámú, bátor színvallás, mellyel a kortársak az ellenfelek manipulációinak ellenálltak, és a székely szolidaritást meg tudták szervezni. A pártvezetés végső határozatát 1968. február 14-én a KB plenáris ülésén hozta meg, amikor — tömegtüntetések, sztrájk és a Bukarestbe utazott küldöttség érveinek hatására — Csíkszereda státusának kérdése is eldőlt, s a Nagy Nemzetgyűlés két nappal később már azt emelte törvényerőre.
B. Kovács András, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. október 6.

Ami gyémánt volt, gyémánt marad?
Visszatérhetnek azok az idők, amikor a székelyföldiek is újra elszegődnek a bányákba.
Könyvtárnyi irodalma van a szórványkérdésnek. A szerzők zöme ha járt is, ám sohasem élt szórványban. A zárványosulás megelőzésére felírt recept kötelezően tartalmazza a templomot és az iskolát, de eddig még soha nem találkoztam a törődéssel. Eddig, amíg nem jártam a Zsíl-völgyi magyarok közt.
Az urikányi református templomban a lelkész az evangélium szavait idézi: Nemde öt verebet meg lehet venni két filléren? És egy sincs azok közül Istennél elfelejtve. Abban az időben egy fillér volt két veréb, aki négyet vett, az ötödiket ingyen kapta. Ám Isten azt az egyet is számon tartotta.
Az újságírók felelősségére gondolok. No meg arra, amit egy petrozsényi irodalom szakos tanárnő – jogosan – felrótt nekünk, a Fehér holló szórványtársaság tagjainak: húsz éve senki nem érdeklődött a Zsíl-völgyi magyarok iránt, s amikor írtak róluk, akkor a bányászjárásokkal egyidőben keletkezett sztereotípiákat ismételgették: vadak, követelőzőek. Pedig ők csak az odafigyelést szomjazzák. Azt, hogy írjon róluk az újság, szóljon a rádió, mindennapi életüket mutassa be a televízió. Adjon hírt arról, amit ők a katolikus plébánia közelében felállított kopjafára rávésettek: „Létünk bizonysága: vagyunk! ” Az erdélyi magyar újságíró gyakran – egyre gyakrabban – kérdezi a környezetében élőktől, önmagától: érdemes-e róni a sorokat? Megnyugtató válasz nem érkezik. Nem, mert ott van elrejtve a hegyek között, a Páring és a Kisretyezát határolta völgyben, ahol a vájárok tudják, ha nem írnak róluk, az olyan, mintha nem is léteznének.
Azt meg ők nem tudták volna soha meg az eljuttatott írott szó nélkül, hogy néhány száz mérföldre tőlük valaki szenvedett miattuk. Érettük. (A történetet korábban megírtam magam is, ám ide csak kevés újság jár. Miért venné valaki azt a lapot, amely általában róla nem szól?) A nyomtatott betű erejében már kevésbé kételkedve, elmesélem, ha már szóba került a bányászok 1977-es lázadása, hogy a könyv valós hatalmát a kommunista állambiztonság emberei bezzeg ismerték.
Ők nem dilemmázgattak sokáig Vörösmarty sorain, hogy ment-e a könyvek által előbbre a világ. Azonnal a könyvet postán szolgálat vezetőjének, Tőzsér Józsefnek a nyakába próbálták varrni, hogy ő szervezte meg, Csíkszeredából, az 1977-es Zsil-völgyi bányászlázadást, mert előzetesen több tíz példányban elküldte Petrozsénybe a lázító manifesztumot: Jókai Mór Fekete gyémántok című regényét. És varrtak Tőzsér József nyakába fél év börtönt. Amit le is kellett volna töltenie, ha nem lett volna a könyveknek barátja a Központi Bizottságban. Fazakas Jánosnak hívták...
Megdöbbennek ennek a régi történetnek a hallatán a lupényiak. Meghatódnak. Akárcsak én nyomtatott szó iránti hűségük láttán.
Az idők változnak. Ma már szinte senki sem hiszi, hogy a nyomtatott szó megtartó erő. Csak itt, a Zsíl-völgyében. Ahol azt is hiszik, hogy nem a szórványnak juttatott morzsa, alamizsna, a segélyek függvénye a megmaradás. A szórványnak önmagát kell megóvnia a pusztulástól, mondja vendéglátónk, Benedekfi Dávid. Erős bástyájuk lehet a kisebbségben élőknek a nyomtatott szó, és erős váruk lehet egy szórványközpont – mondja Benedekfi.
Valójában nem az épület, nem a számítógép, hanem az a munka, amelyet innen koordinálva végezni lehet. Hazán kívül házra is szüksége van, nem csupán az embernek, hanem a közösségnek is. S ez a szórvány ház lehetne a központja a lupényiek, urikányiak, vulkányiak, lónyaiak, petrozsényiek összehangolt tevékenységének, hogy a több ezer magyart számláló közösség ne csupán túlélje a bányászat nehéz évtizedeit, hanem értékteremtő maradjon. Ők hisznek a Hunyad megyei prefektusnak, aki szerint kétszáz évre való szenet rejtenek mélyükben itt a hegyek. Visszatérhetnek azok az idők, amikor a székelyföldiek is újra elszegődnek a bányákba, s ismét kinyitnak az iskolák és megtelnek a templomok.
A szórványközpont gondolatát pedig érdemes lenne felkarolni máshol is, ám csak akkor, ha működtetői ugyanúgy gondolkodnak, mint a Zsíl-völgyeik: a kitartó, célirányos és alázatos munka a fontos, nem a falak, a számítógépek és a meleg székek.
Ambrus Attila
Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. október 10.

Újabb harang hívogat
Unitárius templomszentelő Szovátán
Szombaton szép és felemelő ünnepség keretében szentelték fel a szovátai Géra utcai unitárius templomot, melyet 1999-2011 között épített fel a mindössze 167 lelket számláló unitárius egyházközség. Lázár Levente, az építő gyülekezet lelkészének meghívására a templomot és a harangot Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök áldotta meg. Az eseményt megtisztelte jelenlétével: Nagy László unitárius főjegyző, Kecskés Csaba esperes, a budapesti és a California állambeli, marini testvérgyülekezetek képviselői, továbbá Péter Ferenc, Szováta polgármestere.
Unitárius közösségünk jelképe
Az új templom rendkívül szép architektúrájú, harmóniát sugárzó épület, amelyet ízlésesen és igényesen bútoroztak be a szovátai unitáriusok. Bálint Benczédi Ferenc püspök igehirdetésében kiemelte: Sokan és sokszor arra törekedtek, hogy közösségeinket szétrombolják, de nem tudták kioltani a hívekből azt az óhajt, hogy Istennek és az imádságnak hajlékot emeljenek. Sok gond, viszály és nehézség ellenére felépült Isten háza, amely a szovátaiak küzdelmének, szorgalmának, összefogásának és az Istenhez való ragaszkodásának jelképe. – Azért szép ez a templom, mert szívet, lelket beleépítettek. A toronyban ott van a harang, amelynek hívó szava minden szovátaihoz szól, hirdeti: Isten gondviselő szeretete velünk van. E nélkül a gondviselés nélkül nem épülhetett volna fel a templom. E gondviseléssel tudunk családokat, gyülekezetet és közösséget formálni és megtartani. A templomaink a közösségek jelképei. Sokan kísértük figyelemmel a templom építését a szándék megszületésétől az utolsó simításokig. Tizenkét év után itt állunk egy olyan hajlékban, amely az unitárius közösség otthona lesz – mondta a püspök.
Nem elég álmodni, dolgozni kell!
Az egyházközség hat évtizedes történetét Fekete Árpád nyugalmazott történelemtanár ismertette, aki elmondta, hogy a gyülekezet tagjai a Nyikó, a Homoród, a Nyárád és a Küküllők mentéről kerültek Szovátára. Első lelkészük a csókfalvi Gál Jenő volt. Ahogy nőtt a gyülekezet, megfogalmazódott bennük, hogy saját templomot építsenek.
– Álmodni emberi dolog. Közösen álmodni egy kicsivel több. Mi templomot álmodtunk. Azonban az álomtól a valóságig hosszú út vezet – kezdte beszámolóját Orbán Pál gondnok, akinek nevéhez a templomépítés oroszlánrésze fűződik. Az egykori sós fürdő helyén található telket 1996-ban az önkormányzat átengedte az unitárius egyháznak, ekkor telekelték. 1997-ben elkészült Borsos Antal építész látványterve és a hozzávetőleges költségvetés, majd a topográfiai, geológiai mérések. 1999 novemberében leteszik az alapkövet. Közben pályázatokat írnak, téglajegyeket árusítanak, hogy előteremtsék az anyagiakat. 2003-ban a falazás és a tetőszerkezet felépítése következik. 2005-ben belül is elkészül a templomhajó, az első istentiszteletet az őszi hálaadáskor tartják meg. 2008-ban átadták a papilakot, 2009-ben a garázst. Kazánházat építettek. A kivitelező a Berdia Kft. volt. Támogatásokból, pályázatokból hozzávetőlegesen –mindössze – 124.000 eurót kaptak. Az összeg legnagyobb részét, 40,6 százalékot a magyar állam adományozta. A román állam 28 százalékkal, a megyei tanács 3 százalékkal, a kerületi tanács 7,3 százalékkal, a gyülekezet 15,2 százalékkal, Fazakas János 5 százalékkal járult hozzá az építkezéshez. – Az épület reális értéke azonban ennél sokkal nagyobb, a különbség a mi munkánk. Nem elég dicsérő, szép szavakat vagy bátorítást mondani, dolgozni kell! – mondta Orbán Pál gondnok, az építkezés vezetője.
Emléklapok és úrvacsoraosztás
A templomszentelési ünnepségen úrvacsorát osztottak, melyhez Nagy László főjegyző mondott előkészítő beszédet. Az ünnepségen köszöntések hangzottak el Vass Mihály kebli tanácsos, Kecskés Csaba, a Marosi Egyházkör esperese és Péter Ferenc polgármester, Chip Wright kaliforniai lelkész, Sándor Szilárd, a lelkészközösség képviselője részéről. Szavalt Bíró Izolda Krisztina és Balázs Adél. Hegedűn játszott dr. Geréb Judit. Fellépett a Fülöp Judit vezette Intermezzo kórus. Vámos Tibor, a román kormány kultuszügyekkel foglalkozó államtitkára Adrian Lemeni üdvözletét tolmácsolta.
Lázár Levente lelkipásztor emléklapokat osztott ki mindazoknak, akik hozzájárultak a templom építéséhez.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

2011. október 10.

Húsz éve ragyog a Gyöngykoszorú
Nyárádmenti táncmaraton
Harminchárom együttes és néptánccsoport jelentkezett a hétvégi maratoni Gyöngykoszorú- találkozóra. A Maros és a Nyárádmente, a Kis-Küküllő, a székely Mezőség településeiről érkeztek a dalosok és táncosok a Nyárádszeredában megtartott jubileumi seregszemlére. Szervezői: a Bekecs táncegyüttes, a nyárádszeredai önkormányzat, az EMKE Maros megyei szervezete, valamint a Bocskai István Közművelődési Egyesület, támogatója a Művelődési Minisztérium. A rendezvény megnyitóján beszédet mondott Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ országos elnöke.
Három adat: 1991. április 29.: A marosvásárhelyi Szabó György Pál és felesége, Éva, a tánc világnapján, Erdőcsinádon az első Gyöngykoszorú-találkozóval útjára indította a magyar népi táncok hagyományőrző mozgalmát. 2001. december 9.: Marosvásárhelyen ünnepi Gyöngykoszorú- találkozón búcsúztatták a mozgalom nyugalomba vonuló éltetőit: Szabó György Pált és feleségét, Évát. 2011. október 8–9.: Nyárádszeredában indult két évtizede, itt ünnepeltek hát a Maros megyei néptánccsoportok.
Az ünnepet zavarta az eső, így a szabadtéri népviseleti parádé, a szokásos felvonulás elmaradt. A színpadi műsort a Ferencz Csaba zenetanár vezényelte Bocskai női dalkar nyitotta, majd Tóth Sándor, Nyárádszereda alpolgármestere üdvözölte a résztvevőket. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ országos elnöke, aki köszöntőjében ezt mondotta: "Nemzeti identitásunk egyik alapeleme az a népdal, az a néptánc, amely az elmúlt húsz esztendőben is úgy került előtérbe, hogy a legnemesebb értékeinket próbálta megőrizni, próbálta megerősíteni, és ezeken az értékeken keresztül próbáltuk alakítani az életünket. Amikor nemzeti identitásról beszélünk, amikor a magyar embereknek, a nyárádmenti embereknek, a székely embereknek, az erdélyi magyar embereknek az identitásáról beszélünk, akkor a nyelv mellett, a különböző kulturális értékek mellett kiemelkedő szerepet kap a néptánc, a néphagyomány, a népdal, a népmese, mindaz, amit örökségül kaptunk. Ezek nélkül nem is lehet elképzelni nemzeti identitást. Húsz esztendővel ezelőtt, amikor az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és néhány lelkes ember ezt a mozgalmat elindította, bizakodtak abban, hogy ismét föl lehet éleszteni a Nyárádmentén, Maros megyének ebben a szegeletében újjá lehet éleszteni, meg lehet erősíteni azt, amit évtizedeken keresztül megpróbáltak elnyomni, kiirtani, megszüntetni: a néphagyományt. Ezt a föltámasztó munkát sikerrel végezték. Köszönetet kell mondani mindazoknak, akik húsz éven keresztül kitartással, makacssággal, sokszor sok lemondással ezt a munkát végzik, és biztatni kell őket, biztatni kell minden egyes olyan embert, aki ebben a munkában szerepet vállal, hogy ne hagyják abba. Ne hagyjuk abba, mert enélkül a XXI. században, a globalizálódó világban sok minden újdonságot, érdekességet kaphatunk, de a néphagymány nélkül, a néptánc, a népdal nélkül, magyar nyelv, magyar kultúra nélkül sokkal szegényebbek leszünk. Akkor leszünk igazából erősek a XXI. század változó világában, ebben a globális versenyben akkor tudjuk állni a versenyt, hogyha jelenünket, jövőnket a múltra építjük. Az a jelen, az a jövő, amely hagyományos, szolíd értékekre épül, az biztos, hogy sikeres lesz. És nekünk itt, Erdélyben sikeresnek kell lennünk. És ahhoz, hogy sikeresek legyünk, kétszer annyit kell dolgoznunk, mint román honfitársainknak, kétszer annyit kell dolgoznunk, mint másoknak. Kétszer annyit kell bizonyítanunk. Erre képesek vagyunk. Képesek voltak az elődeink is, képeseknek kell lennünk nekünk is erre. A huszadik évfordulón, amikor már felnőttkorba érkezett a Gyöngykoszorú, engedjék meg, hogy ezért a tárca nevében – és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében is – köszönetet mondjak mindazoknak, akik ezt a munkát húsz éve végzik, sok sikert kívánjak, és még egyszer örömömet fejezzem ki, hogy a huszadik évfordulón a kulturális minisztérium a fő támogatója lehet, itt lehet önökkel; önökkel együtt szervezheti meg ezt a fontos rendezvényt, hiszen ez a húsz esztendő azt bizonyította, hogy igenis értékmentés, értékőrzés, értékteremtés történik.
Maros megye tanácsának alelnöke, Szabó Árpád méltatásában elmondotta, hogy a beérkező kulturális pályázatoknak több mint felét a magyar csoportok, formációk küldik be. A tanács évente körülbelül 200 ezer lejes támogatással segíti a műkedvelő néptáncmozgalmat. – A Gyöngykoszorú már nem is seregszemle, hiszen mozgalommá nőtte ki magát. Olyan mozgalom, amely elengedhetetlen megmaradásunkhoz; mi itt, Erdélyben ezzel is bizonyítjuk, hogy itt nekünk történelmünk van és jövőnk is van.
A Romániai Magyar Táncszövetség részéről Incze Tünde alelnök kívánt sikert a néptáncmozgalomhoz. Dr. Ábrám Zoltán, az EMKE megyei elnöke szerint nem véletlen az, hogy 1991. április 28-án első alkalommal éppen Nyárádszereda adott otthont a néptánc, népdal, népviselet és népzene találkozójának – ennek a térségnek a népe, az emberei mindig is dolgos, munka- és kultúraszerető, kultúrateremtő emberek voltak; és azok ma is.
– Húsz esztendő alatt mozgalommá fejlődött a Gyöngykoszorú. Több mint száz rendezvényre került sor Maros megyében, évente öt olyanra, amely Gyöngykoszorú néven zajlik, emellett számos hasonló jellegű rendezvény van, amelyeket más névvel szerveznek. Vajon hány ezren, hány tízezren vettek/vesznek részt ezeken a találkozókon? Csak a mai alkalommal mintegy háromtucatnyi csoport lép fel, sok száz, az ezerhez közeledő fellépő, szintén ennyi a szervezők, a nézők száma –, tehát a húsz esztendő alatt tízezrekre tehető azok száma, akik részesei lehettek a mozgalomnak. Számos település, Erdőcsinád, Kibéd, Görgényüvegcsűr, Holtmaros, Marosfelfalu, Marosludas, Szászrégen és környéke, de Mezőpanit, Nyárádszereda is rendez Gyöngykoszorú-találkozókat. Továbbá Marosvásárhelyen is van egy évzáró rendezvény, gyermekek és felnőttek számára is.
A magyar kultúra ápolásáért kifejtett áldozatos munkájáért dr. Ábrám Zoltán EMKE-plakettet nyújtott át Kelemen Hunor miniszternek, az RMDSZ országos elnökének. Köszönetképpen emléklapot kapott Suba Kádár Gyöngyvér, a helyi művelő- dési otthon igazgatója és Nyárádszereda közössége, melynek nevében a lapot Tóth Sándor alpolgármester vette át. A jelenlévők egyperces csenddel adózak azok emlékének, akik, mint a kezdeményező Szabó György Pál (1930. október 18 – 2005. január 9.) már nem lehetnek közöttünk. – Nagy boldogság, amikor az ember olyan feladatot kap, amit örömmel végez – fordult Szabó Évához Suba Gyöngyi. – Kedves Éva néni! Akkor, ‘91-ben Rügyfakasztó Gyöngykoszorú volt. Íme, a termés beérett: ma ugyanitt Szüreti Gyöngykoszorú van. Köszönjük szépen!
Szabó Éva hatalmas taps közepette vette át az oklevelet. Életerejét, munkabírását mi sem bizonyítja jobban, mint az előcsarnok falain látható kiállítás, melyet gyöngyörű varrottasaiból állított össze.
Az EMKE megyei elnökeként Szabó György Pál és munkatársai fáradtságot nem ismerve járták a vidéket, arra buzdítva a táncot éltető falvakat, hogy a világért abba ne hagyják! Folytassák a hagyományt. Ahol pedig halódott, biztatták, kérték, csodálatra méltó pedagógiai érzékkel meggyőzték a falut, a néptánccsoport megalakítására, a néptánc újratanulására. Gyuri bácsi már valahonnan fentről figyelheti, milyen terebélyes, mennyi falut felölelővé bokrosodott a mozgalom – idézte a Tanár úr emlékét a műsorvezető Tollas Gábor színművész. – Reményeink szerint örül és biztat is. A folytatásra biztat. "Az anyanyelv több, mint annak írott és beszélt formája – mondotta Szabó György Pál 1997-ben, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában megtartott Gyöngykoszorú-találkozón. – Az anyanyelvet hordozza elválaszthatatlanul a néptánc, a népdal, a népzene, hiszen ezek mind-mind emberi lélek, érzés- és formavilág kifejezésmódjai és eszközei. Ki ezeket nem ismeri és nem gyakorolja, egyre hézagosabb és szegényebb lesz az anyanyelve. (…) Nemzeti értékeink egyik legnemesebb kincse a magyar tánc, amely tartásával, formáival, különös lelkületével kimagaslik más nemzetek táncai közül. Örömmel és szívesen táncoljuk táncainkat, megtanuljuk más nemzetek táncait is. Cserébe elvárnánk, hogy mások is ezt tegyék. Népviseletünk, népdal-, népzene- és néptánc-kincsünk a leggazdagabb nemzetek közé sorol minket, magyarokat. A népi kultúra szempontjából, divatos szóval élve: nagyhatalom vagyunk.
Van okunk örvendezni. Vigadjunk együtt azokkal, akiktől tanultunk, eltanultuk a táncot, és azokkal, akikkel folytatni akarjuk a hagyományt. Egyszóval idős és fiatal, oktató és tanítvány."
Céltudatosan cselekvő nagy csapat sorakozott fel Szabó György Pálék utódai mögé a két évtized folyamán. Intézményesített vagy intézményesülő keretek között oktatók és csoportszervezők, táncosok és dalosok viszik tovább a jó hagyományt. Az erdélyi néptánckultúra megőrzésében, megjelenítésében és magas szakmai színvonalú oktatásában végzett tevékenységéért köszönő oklevelet vehetett át Benő Barna-Zsolt, Duca Szabolcs Attila, Szász Péter, Fazakas János, Kásler Magda, Lengyel Ildikó, Veress Kálmán, Füzesi Albert, Varó Huba, Nagy Levente Lehel, Farkas Sándor-Csaba, Dósa Attila és Törzsök Zsuzsanna. A fiatal oktatók közül Kovács János, Füzesi Tímea-Gizella, Kiss Gellért, Rácz István, Móréh Boglárka, Deák Orsolya, Fazakas Emese, Tőkés Imola és Szabó Albert részesült elismerésben. A hagyományőrző csoportok korábbi és mai vezetői közül Madarasan Judit és Madarasan Dumitru, Mező Palkó István, Barabás Attila-Csaba, Kozma Ferenc, Deák János és Deák Juliánna, Böjthe Judit és Böjthe Zoltán, Barabás Levente és Barabás Gyöngyvér, Pethő Sándor, Kovács Hajnal, Lovász Zsuzsanna és Vásárhelyi Mónika munkáját jutalmazták elismeréssel a kétnapos, maratoni Gyöngykoszorú-találkozón.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-99




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék