udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 260 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 ... 241-260

Névmutató: Ferenc József /osztrák császár/

2009. május 18.

Kilencven évvel ezelőtt, 1919. május 12-én a megszálló román hadsereg (egy évvel a trianoni békediktátum előtt!) erőszakkal felszámolta a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemet. Riesz Frigyes világhírű matematikus, aki akkor a kolozsvári egyetem professzora volt, erről levélben (amelyet egy angol tiszttel juttatott ki Erdélyből) számolt be öccsének: „A román megszálló hadsereg katonái „elvettek tőlünk minden lehetőséget, hogy a kinti világgal kommunikáljunk. […] Február vége óta egyáltalán nincs semmi postám, azóta, amióta ebben a ketrecben vagyok. Nincsenek újságok, kivéve az ittenieket és néhány román újságot, sőt még tudományos magazinokat sem kapok!” Május 12-én „a katonai erők, mialatt az órák folytak, váratlanul körülvették az egyetemet, a tanárokat kiutasították az intézményekből, a tudományos felszerelésünket lefoglalták, kb. 2500 diákot azonnali felfüggesztéssel kiszórtak az egyetemi életből!” A megsemmisített Ferenc József Tudományegyetem világszintű intézmény volt, tanárainak többsége elismert szaktekintély, akiknek munkáira ma is gyakran hivatkoznak elismert kutatók. Így Riesz Frigyes, Haar Alfréd, Farkas Gyula, Fejér matematikusok eredményeit ma a világ minden egyetemén tanítják. A tanárok többsége elhagyta Erdélyt, és a Szegeden 1921-ben alapított (akkori szóhasználatban: ideiglenesen oda menekített) egyetemen folytatták tevékenységüket. A tanárok egy része 1940-ben visszatért Kolozsvárra, az újraindított egyetemre, és 944 őszén helyükön maradtak, megkezdték a tanévet. Ennek ellenére a királyi rendelettel 1945-ben megalapított magyar egyetem, amely később felvette a Bolyai nevet, már új egyetemnek számítható. Idén a Bolyai egyetem felszámolásának is kerek évfordulója van: éppen 50 évvel ezelőtt, 1959 tavaszán, már sokkal rafináltabb módszerekkel ugyan, de ténylegesen megsemmisítették. Két magyar egyetem felszámolása négy évtized alatt joggal tekinthető szellemi holokausztnak. 1990 tavaszán valaki azon méltatlankodott, hogy mit akarnak megint ezek a magyarok, hisz Bolyai Egyetem soha nem is létezett. Ugyanabból a szennyes talajból táplálkozik az ilyen vélekedés, mint a holokauszt tagadásáé is. Jó lenne, ha minden év májusában megemlékeznének erről a szomorú eseményről, abban a reményben, hogy hasonló barbár cselekedet többé nem fordul elő. /Kása Zoltán: Szellemi holokauszt. Két egyetem lerombolásának évfordulója. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 18./

2009. június 12.

Az önálló erdélyi magyar felsőoktatás érdekében kifejtett tevékenység elismeréseként Báthory-díjakat adtak át január 11-én Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia székházában. Az idei kitüntetettek között van Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke is. Szili Katalin elmondta, hogy ő egy csángó gyermek keresztanyja, akinek így segíthet tanulmányaiban. Az elismeréseket – amelyeket a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) javaslatára az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) oktatási szakbizottsága adományoz, Tőkés László Királyhágómelléki református püspök adta át. Az EMNT elnöke beszédében rámutatott: 90 éve, éppen a díjátadás napján a románok erőszakkal elfoglalták a kolozsvári Ferenc József Egyetemet, 50 éve a román Babes Egyetembe olvasztották a Bolyai Tudományegyetemet, és éppen tíz éve létrehozták a Partiumi Keresztény Egyetemet. /K. Gy. : Báthory-díj Szilinek. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 12./

2009. június 13.

Aradon a korabeli civilszervezetek, mindenekelőtt a Kölcsey Egyesület, a Honvédegylet, a Kossuth és az Asztalos Asztaltársaság, a Színügyi kiharcolták a hármas célt, amellyel méltó emléket állítottak az 1849. október 6-án a várban és a közeli mezőn kivégzett 13 honvédtábornoknak: a vesztőhelyi obeliszket, a Szabadság-szobrot és a ‘48-as ereklyemúzeumot. A vesztőhelyi obeliszk, a Szabadság-szobor túl nagy szálka volt Ferenc József szemében. Az aradi szoboravatásról 1890. október 6-án –óvatosságból – testületileg hiányoztak a politikusok. Voltak Arad város, a megye egykori szellemi nagyságaira utaló táblák is: Munkácsy Mihály aradi éveit megörökítő, illetve a Fábián Gábor-házon elhelyezett tábla Aradon. Radnán Kossuth utolsó hazai földön eltöltött éjszakájának emlékére vagy Majláthfalván az iskolaalapítók tiszteletére elhelyezett tábla, többek között. Arad műszaki nagyjairól nem emlékeztek meg eleink. Boros Béniről, a zseniális vasútépítő mérnökről teret neveztek el ugyan, de az ACSEV-palota fala, ahol élt és alkotott, azóta is üresen maradt. Weitzer Jánosnak is volt egy kis mellszobra a gyárudvaron, akárcsak az élesztő- és szeszgyárat alapító Neuman fívérek közül Edének, de ezekről csak a gyár dolgozói tudtak. A két világháború közötti időszak első felében eltüntették a magyar vonatkozású szobrokat, táblákat a város köztereiről, parkjaiból és a házfalakról. A ‘70-es évek derekán emléktáblák tűntek fel a munkásmozgalom különböző mozzanatairól (Ujj János könyvében megtalálható a teljes ”választék.) 1989 után elsőként egy román és egy magyar nyelvű emléktábla jelent meg Tóth Sándor, a forradalomban Aradon hősi halált halt hódmezővásárhelyi magyar sofőr mementójaként. Aztán a minorita kultúrház előcsarnokának falán helyezhették el a hálás utókor apró jeleit: Tóth Árpád Aradon született költő, Lóczi Lajos geológus földrajztudós, Znorovszky Attila népművelő, majd Simonyi Imre ezredes, az aradi vár egykori rabja kapott emléktáblát. A református templomban Fábián Gábor polihisztorról, a Magyar Tudományos Akadémia tagjáról, a templom egyik alapítójáról és Kazinczy Lajosról emlékeztek meg táblaavatással, a minorita templomban a másik három ‘48-as aradi mártír – Ormai Auffenberg Norbert, Lenkey János és Hauck Alajos – kapott közös emléktáblát. Később sikerült felállítani az első utcai táblát Damjanich tábornok emlékére. Következett Rozsnyay Mátyás, a tudós gyógyszerész. Közben szaporodtak román részről is a megjelölésre érdemes épületek. Bukaresti sugallatra hatalmas csúsztatással szövegezték meg a pályaudvar peronján elhelyezett táblát az aradi vasút 150 évéről: Romániának az akkori eseményekhez semmi köze nem volt. Se Arad, se Kürtös nem tartozott oda. Sőt még Románia se volt, csak különálló fejedelemségek. /Puskel Péter: Emléktáblák a régióban. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 13./

2009. augusztus 11.

Hivatalossá vált Kézdivásárhely címere. A mai címer a Ferenc József által száz évvel ezelőtt, 1909. június 18-án adományozottnak a heraldikai szabályokhoz és az országos címertani bizottság által felállított követelményekhez igazított változata. A búzakalászokat hordozó szekér, az azt vontató ló és az állatot megülő, kürtöt fújó postás megtalálható a korábbi hivatalos címerben. Szintúgy jelen van az ágyú, mely az ágyúöntő hős Gábor Áronnak állít emléket, valamint utal Kézdivásárhely jelentőségére az 1848–49-es háromszéki önvédelmi harcban. /Szekeres Attila: Kézdivásárhely címere. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 11./

2009. augusztus 18.

A 81 éves Bitay László matematikus, nyugdíjas egyetemi tanár emlékezett a Bolyai Tudományegyetem matematika karának legidősebb, köztiszteletben álló tanárára, Gergely Jenő professzorra. 1948-ban került a Bolyai Egyetemre a kolozsvári Mariánum leányiskola matematika katedrájáról, és itt tevékenykedett a két egyetem egyesítéséig. Súlyos betegség következtében innen nyugdíjazták, de még évekig konzultáns professzorként segítette tanácsaival a diákokat és tanártársait. Gergely Jenő /Kolozsvár, 1896 – Kolozsvár, 1974/ a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen végezhette tanulmányait. Az egyetemen olyan nagyhírű professzorok mellett dolgozott, mint Riesz Frigyes, Fejér Lipót és Klug Lipót. 1921-ben Gergely Jenőt meghívták az időközben Szegedre költözött egyetemre, de ő az itthonmaradás mellett döntött. A Mariánum leányiskolában tanított matematikát, majd meghívták az akkoriban alakulóban levő Bolyai Tudományegyetemre, előadó tanárnak, később professzor lett. Amikor a Román Tudományos Akadémia Kolozsváron létrehozta számítási intézetének fiókját, őt is meghívták munkatársnak, s ebben a minőségében itt is dolgozott az intézet megszüntetéséig. 1952-ben, Bolyai János születésének 150. évfordulóján a Bolyai Egyetem matematika karán kiállítást rendeztek. A kiállítás fő irányítói Gergely Jenő és a matematikatörténet előadója, Tóth Sándor voltak. Ebből az alkalomból az egyetem emlékkönyvet jelentetett meg Bolyai János élete és műve címen. E könyv egyik legértékesebb fejezetét, Bolyai Appendixének ismertetését Gergely Jenő professzor írta. A kiállítás anyagát átszállították a marosvásárhelyi Bolyai Múzeumba, ahol egy része ma is megtekinthető. Gergely Jenő széles látókörű, minden iránt érdeklődő, több nyelvet beszélő ember volt. A professzor a Házsongárdi temetőben nyugszik. /Bitay László: Levélbontó – Emlékezés hajdanvolt tanárunkra. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 18./

2009. szeptember 18.

Gelencén idén nem tartanak falunapokat, mert a rendezvény túl sok pénzt emészt fel a községkasszából, és Szakács Tibor polgármester inkább járdát építtetett a falunapokra szánt összegből. A nagyközségben a hangsúlyt a Kulturális Örökség Napjaira /szeptember 19-20./ tették. E két nap alatt három helyszínen – a település műemléktemplomában, a Jancsó Benedek Iskolában és a Jancsó-kertben – követik egymást különféle kulturális műsorszámok. Az iskolában helytörténeti vetélkedő és kiállítás lesz. Nemessé tehet a király, székellyé csak a Jóisten címmel Jancsó-leszármazottak tartanak előadást, amit a múlt hírneves Jancsóinak felidézése követ. Bemutatják az ugyancsak Gelencéről származó híres fotóművész, Bodor Ferenc (1941-1994) Jancsó Péterről készült dokumentumfilmjét, egy Jancsó Benedek-festményt lepleznek le az iskolában. Emlékkövet avatnak a Ladia falurész 400 éves írásos említése apropóján. A leghíresebb gelencei Jancsó a „nagynyújtódi” előnevet viselő Jancsó család leszármazottja, dr. Jancsó Benedek, aki 1854. november 19-én született a Ladia (régi formában „Ladika”) nevű falurészen. 1895-1899 között, a Bánffy-kormány alatt a miniszterelnökség nemzetiségi ügyosztályának tisztviselője, 1907-ben a vallás- és közoktatásügyi minisztérium tisztviselője lett. 1922-től a szegedi Ferenc József Tudományegyetem tiszteletbeli nyilvános rendes tanárává nevezték ki. Olyan pedagógiai, neveléselméleti és oktatáspolitikai szakfolyóiratok alapító szerkesztőjeként ismert, mint a Középiskolai Szemle (1882-1887, Antolik Károllyal és Spitkó Lajossal), valamint az Egyetemes Közoktatásügyi Szemle (1889-1893, Balássy Dénessel). Jancsó Benedeket foglalkoztatták a Kárpát-medence nemzetiségi és Magyarország kisebbségpolitikai kérdései. Különösen a magyarországi (erdélyi) román kisebbség népességtörténete és politikai-ideológiai mozgalmai (pl. dákoromán-elmélet, román irredentizmus, Nagy-Románia eszméje) terén képezte magát szakértővé. Budapesten hunyt el 1930. június 27-én. /Dimény H. Árpád: Ladia 400 éves írott múltja. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), szept. 18./

2009. november 3.

Kilencven év idegen uralom, köztük negyvenkét év kommunizmus és húsz év tranzitdemokrácia alaposan megtépázta a hajdani domináns magyar kultúrát. Ütött-kopottá, konzervatívvá formálta az elit nagy részének igényeit, amely nehezen viseli a formabontó újításokat, írta Lehoczky Attila történelemtanár. Ez az elit kevésbé érti a modernebb tárgyú és rendezésű színdarabokat, szívesebben hajlik a közérthető művek irányába. Három emberöltővel ezelőtt még teljesen más helyzet uralkodott a Szent Korona országainak keleti vármegyéiben. A régiós kultúrközpontok, Nagyvárad, Kolozsvár és valamilyen szinten Arad is ontották a tehetséget, az innovációt, a kultúra fejlesztését és elmélyítését szorgalmazó törekvéseket. Nagyvárad a Holnap városaként az új magyar irodalom egyik bölcsője volt, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen komoly természet- és társadalomtudományi kutatások folytak, Arad az újságírás és színház egyik országos központjaként működött. Az újonnan formálódó elit távolodott Budapesttől, egyre inkább létrejött a romániai, fel- és délvidéki magyar kultúra. Konzervatizmusa meggátolta az újat, sőt hamarosan gyanús szemmel kezdte méregetni azt. Nemzetietlent sejtett a másság véleménye mögött. Ezt a világot elmosta a kommunizmus, amelynek következtében az anyaország nem törődött tovább a levágott nemzetrészekkel, azok pedig a nacionál-kommunizmusok áldozati bárányaivá váltak. Negyven év alatt sikerült lecsökkenteni a nemzeti öntudatot, sem itt, sem ott nem tanították a magyarságot ért igazságtalanságokat. A nemzeti öntudat elsorvadt. 1990 szabadsága nehéz helyzetbe hozta a magyar kultúrát: hetven év vadhajtásait és halott ágait kellett levagdosni, új kapcsolatot kellett keresni. A szórvánnyá vált romániai magyar kulturális életet is új síkra kellett helyezni. /Lehoczky Attila: Gondolatok a határról innen. Szórványkultúra. Helyzet és okok (I.) = Nyugati Jelen (Arad), nov. 3./

2009. november 6.

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület minden év novemberében megtartja a hősök, áldozatok és mártírok emléknapját. Idén kilencven éve annak, hogy 1919-ben megszüntették a Ferenc József Tudományegyetemet, ötven évvel ezelőtt erőszakkal egyesítették a Bolyai Tudományegyetemet a Babes Egyetemmel – a Bolyai-egyetem megszüntetése ellen Szabédi László költő, az egyetem tanára és Csendes Zoltán rektor-helyettes öngyilkossággal tiltakoztak. Emlékezni kell arra is, hogy az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való egyetemi szolidaritás valóságos megtorláshullámot vont maga után a román hatóságok részéről. 2009. november 8-án, vasárnap, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Partiumi Keresztény Egyetem és Tőkés László EP-irodája szervezésében a Hősök, Áldozatok és Mártírok Emléknapja keretében az Erdélyi Magyar Egyetem vértanúira és áldozatvállalóira emlékeznek Nagyváradon. Ennek keretében levetítik a Memento 1959 című kisfilmet, amelyet Páskándiné Sebők Anna készített a Bolyai Egyetem beolvasztásának emlékére, majd a Fehér könyv az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról című kötetet bemutatja a felelős szerkesztő, Somai József, illetve a szerkesztőbizottság két tagja, Bodó Barna és Csetri Elek. /Emlékezés – az Erdélyi Magyar Egyetem vértanúira s áldozataira. = Reggeli Újság (Nagyvárad), nov. 6./

2010. február 13.

200 éve született Barabás Miklós festőművész
Kétszáz éve, 1810. február 10-én született Barabás Miklós, az első magyar festő, aki művészetéből tudott megélni.
Az erdélyi Kézdimárkosfalván, református székely családban született. A nagyenyedi kollégiumban kezdett arcképfestéssel foglalkozni, majd Nagyszebenben tanult festészetet. Elsajátította a litográfia (kőnyomat) fortélyait, e technikával készült képei egész élete során keresettek maradtak. 1829- ben Bécsbe utazott, hogy festészetet tanuljon a Képzőművészeti Akadémián, de néhány hónap múlva hazatért.
Barabás 1831-ben Bukarestbe költözött, ahol keresett arcképfestő lett, bejáratos volt a bojárok köreibe. Két év múlva itáliai tanulmányútra indult, Velencében a híres skót tájképfestőtől, William Leighton Leitch-től elleste a vízfestés technikáját, s természetábrázolását is újfajta szemlélet kezdte jellemezni.
Velencében lemásolta Veronese Európa elrablása című képét, amellyel 1835-ben Pesten nagy sikert aratott. Élete hátralevő részében kisebb megszakításokkal Pesten élt, s munkásságával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a város az ország művészeti központja lett.
A legmaradandóbbat az arcképfestés terén alkotta, tökéletes technikájához kiváló kapcsolatteremtő képesség járult. Mivel mindenkiben meglátta és érzékeltette a vonzó tulajdonságokat, felkapott művésszé vált, olyannyira, hogy Magyarországon először ő tudott megélni képeinek bevételéből.
Szinte minden kiemelkedő kortársát megfestette, jelentős Liszt Ferencet és Bittó Istvánnét ábrázoló munkája, de Széchenyi Istvánról, Kossuth Lajosról és Petőfi Sándorról is készített portrét. Igen szorgosan dolgozott, művei között volt olajfestmény, rajz, akvarell, életkép, tájkép, megfestette a Lánchíd alapkő-letételét, illusztrált irodalmi lapokat, évkönyveket, sőt elvállalt boltcégért is.
Az utókor jórészt az ő munkái alapján ismeri az 1848-49-es szabadságharc szereplőit, Görgeytől Kiss Ernőig, Batthyánytól Leiningenig, Szalay Lászlótól Bemig, Klapkától Táncsicsig sorakoznak aprólékosan megfestett portréi. A politikától azonban távol tartotta magát, az ötvenes években Ferenc Józsefet is megfestette. Önéletrajzában így írt: "Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S mihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem."
Barabást sokat bírálták, amiért hosszú pályája során nem fejlődött, semmit nem változott. A reprezentatív portréfestés híve volt, és ebben a műfajban tökéleteset alkotott, csoportképei, életképei ugyanakkor kissé merevek és kompozíciói is mutatnak hiányosságokat.
Művészetelméleti kérdésekkel is foglalkozott, ennek elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia 1836-ban levelező tagjainak sorába választotta. 1859-ben ő kezdeményezte a Képzőművészeti Társulat megalakítását, 1862-től haláláig annak elnöke is volt, 1867-ben Pest városának képviselőjévé választották. 1898. február 12-én halt meg Budapesten. Legkiemelkedőbb alkotásait a Magyar Nemzeti Galéria őrzi.
Székely-Benczédi Endre. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2010. június 4.

Versenyképes a román-magyar jogászképzés
A 2010–2011-es tanévtől, több éves előkészület után a Sapientia EMTE kolozsvári kara román-magyar kétnyelvű jogászképzést indít Kolozsváron.
Hogy miért éppen Kolozsváron? Ennek történelmi okai is vannak. Erdély első jogászképzése itt működött, a Báthory István fejedelem által 1581-ben alapított Jezsuita Kollégiumban. Később, 1774-ben Mária Terézia is alapított jogi képzést, de az első folytonos és modern egyetemi keretek között folyó jogászképzés végül 1872-ben indult el – Pest után magyar nyelvterületen másodikként – a Ferenc József Tudományegyetemen. Az 1919-es impériumváltás eredményeként a magyar jogászképzés megszűnt Kolozsváron. 1940-ben, Kolozsvár visszacsatolásának következtében újraindul, majd 1945 után a Bolyai Egyetem keretein belül végül egészen 1959-ig létezett. Újabb előrelépésre csak közel 40 év után került sor, 1997-től a felvételin magyar helyeket biztosítanak a Babeş-Bolyai Tudományegyetem jogi karán, de az oktatás nyelve – néhány tárgy kivételével – továbbra is a román maradt.
A történelmi érvek mellett az alapvető ok természetesen a város akadémiai jellege és vonzereje. Minőségi jogászképzést csak olyan környezetben lehet szervezni, ahol ennek megvan a hagyománya, ahol rendelkezésre áll a tanári gárda és a kellő hallgatói érdeklődés is.
Őszintén el kell ismerni, hogy Romániában a jogászképzés területén jelentős problémák vannak. A jogi képzést nyújtó állami és magánegyetemek száma túl nagy. Kolozsváron eddig is három egyetem nyújtott nappali jogászképzést. A kilencvenes évek második feléig a képlet egyszerű volt: az egyetemeket jó állami és rossz magánegyetemekre osztotta fel a közvélekedés. A helyzet ma annyival lett bonyolultabb, hogy az állami egyetemek száma is megsokszorozódott, és az állami egyetemek jelentős része leértékelődött, illetve néhány magánegyetemnek sikerült – legalábbis romániai szinten – minőségi képzést nyújtó oktatói állományt kialakítania. A nyugat-európai jogászképzés színvonalától azonban még messze állunk.
Elviekben a sok jogi kar léte versenyhez vezet, amely ösztönzőleg hat a képzés minőségére. A gyakorlat azonban teljesen más képet mutat. Várady Tibor, a Central European University jogászprofesszora rendkívül pontosan ismerte fel, hogy a magánegyetemeket, de Romániában az állami egyetemek jelentős részét is, a verseny nem a minőség, hanem a könnyű diplomaszerzés irányába sodorta. Az egyetemek úgy versengenek (a fizetőképes) hallgatókért, hogy egyre könnyebb vizsgákat és államvizsgákat szerveznek. Az egyetemek részéről ez túlélési technika. Ha valamelyik egyetem szigorítaná, pontosabban normalizálná a vizsgáztatási rendszerét, elveszítené a hallgatóit.
Ilyen körülmények között, a Sapientia kolozsvári karán ősztől induló jogászképzés esetében feltehetjük a kérdést: létjogosult-e ez a képzés? Szükséges-e ez a képzés? A kérdésre elutasító és támogató válasz is adható. Mitől függ ez a válasz? Attól, hogy milyen lesz – nyelvében, koncepciójában, tartalmában és minőségében – ez a szak.
Megpróbálom összefoglalni, az említett négy kritérium mentén, hogy miképpen szándékozunk hasznos és sikeres kolozsvári Sapientiás jogászképzést kialakítani.
A nyelv szempontjából a tiszta magyar nyelvű jogászképzés nem versenyképes. A jogi pályán a román szaknyelv olyan szintű – írott és beszélt – ismerete szükséges, amelyet teljesen magyar nyelvű képzéssel, bármennyire is egészítse ki ezt terminológiai jellegű oktatás, nem lehet elsajátítani. A teljesen román nyelvű képzés viszont szükségtelen: állami- és magánegyetemek sokasága kínálja ezt a képzést. Tehát ami újszerű lehet: a rendkívül pontosan megtervezett kétnyelvű, magyar–román képzés. Az EMTE-n indított képzés ezt a kétnyelvűséget tűzte ki célként és vállalta fel. Egyes tárgyak román, mások magyar nyelven lesznek hallgathatóak, mindkét esetben a másik szaknyelvi támogatással.
Koncepciójában az összes romániai jogi karon folyó képzés rendkívül elavult. Elvont és elméleti, konkrét és gyakorlati helyett. A bekövesedett tantárgystruktúra igen fontos diszciplínákat mellőz vagy félreszorít, a hangsúlyok rosszul vannak elhelyezve. Átadott ismeretek és piaci igények között jelentős a különbség. Fel sem merül a jogi pályához szükséges készségek átadása, vagy akár a jogászi etikára történő nevelés. Ha az EMTE-n a jogászképzés ezeket a problémákat kezelni tudja, és a piaci igényeket is figyelembe veszi, akkor ez a szak megállja a helyét a piacon. Oktató és hallgató között szoros szakmai kapcsolatot kell kialakítani. A tantárgyak számát a szükséges minimális szinten kell tartani. A jó képzés titka nem a tantárgyak nagy száma és a hallgatók túlterhelése, hanem az oktatás intenzitása.
Tartalmában szintén elavult a romániai jogászképzés. Több tantárgyat át kellene alakítani. A romániai jogi karokon nem történt meg a közösségi/európai jog megfelelő színvonalú beépítése az egyes tantárgyakba, annak ellenére, hogy ezt szinte valamennyi tárgy oktatása szükségessé teszi. A koncepcionális és tartalmi újítást a nyugat európai példák segítségével meg kell oldani.
A jogi oktatás minőségének tekintetében sem lesz könnyű a feladat. Az egyik feltétel az, hogy az EMTE ne tömegképzést tűzzön ki célul, korlátozza a felvett hallgatók számát. Minőségi kritérium a színvonalas oktatói állomány is. A magas színvonalú tanári kar összeállítása is lehetséges. Egyrészt a román kollegákra is lehet alapozni, másrészt a romániai magyar jogászok közül egyre többen rendelkeznek már doktori fokozattal, mások a fokozatszerzés utolsó fázisaiban vannak. A vendégtanárok bevonása is több tantárgy esetében lehetséges.
A fenti feltételeket teljesítő, és az ősztől itt, Kolozsváron induló román–magyar jogászképzés jelentősen el fog térni attól, amelyet jelenleg az állami- és magánegyetemek kínálnak. Ez jelenti versenyképességének titkát.
Szabadság (Kolozsvár)

2010. június 30.

A százhuszonöt éves EMKE
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület - rövidítve EMKE - 1885. április 12-én alakult Kolozsvár központtal az egykori alapszabálya szerint: „a hazafiság fejlesztése, az erdélyi magyarság közművelődési és közgazdasági megerősítése" céljából. Az első világháború előtti Magyarország legnagyobb közművelődési egyesületének emlékét - mely 1991-ben új életre kelt - idézzük fel a 125 éves évforduló alkalmával.
Az 1867-es kiegyezést követően a magyar állam nem tudta felvállalni az erdélyi magyar művelődés terjesztésére és az oktatásra vonatkozó valamennyi feladatot. Az erdélyi peremvidékeken a magyarság helyzete egyre nehezebbé vált, az alacsony műveltségi szinthez társult a német vidékeken kisebb­ségbe került magyarság beolvasztása, az asszimiláció. A nemzetiségek az új eszmék - a germanizmus, dákoromanizmus - hatására szervezkedni kezdtek, egyesületekbe tömörültek: 1840-ben megalakult a szász Erdélyi Országismereti Egyesület (a Verein für Siebenbürgische Landeskunde), 1861-ben az Erdélyi Román Irodalmi és Népművelődési Társaság, az ASTRA (Asociatiunea Transilvana pentru Literatura Romana si Cultura Poparului Roman). Szükség volt tehát a magyarság önuddatának erősítésére is.
Az EMKE előzménye az a hunyadmegyei mozgalom volt, amely az ottani végveszélybe jutott magyarságot próbálta megmenteni a beolvadástól. Ennek élén Kún Kocsárd gróf (1803—1895), az EMKE későbbi nagy mecénása állt. Ezt követően megindult az egész országra kiterjedő EMKE-szervezés, aminek eredményeképpen 1885 tavaszán megalakult a 21 fiókintézettel és 17 000 taggal rendelkező intézmény. Az indulás éveinek vezető alakjai Sándor József későbbi elnök, Kún Kocsárd gróf, Kún Géza gróf, Bethlen Gábor gróf az első elnök, Bartha Miklós az Ellenzék című napilap alapítója, alelnök, dr. Felméri Lajos egyetemi tanár, Szász Domokos erdélyi református püspök, Ferencz József unitárius püspök, Béldi Ákos gróf, Haller Károly, Kolozsvár polgármestere voltak. A legnagyobb feltűnést Kossuth Lajosnak Turinból küldött, a szervezkedést helyeslő távirata keltett, ő egyben 100 forinttal alapító tagul jelentkezett. Táviratának szavai a következőkről szóltak: „Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit. Erdély jobbkeze hazánknak, minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bújtogatást, fenntartani a magyarságot, visszaszerezni az elvesztett tért, fejleszteni a közművelődést - oly önvédelem, melyet minden magyarnak támogatni kell. "
Az EMKE történetének legdinamikusabb szakasza - az aranykor - az első évtizedre esett. Az évenkénti közgyűléseket más és más városban tartották, s az esemény minden alkalommal az illető megye ünnepévé vált. 1886-ban Kolozsváron az Iparos-egylet palotájában gazdasági kiállítást rendeztek, amelyen több mint száz cég állította ki termékeit, 1888-ban a fővárosi Operaházban EMKE-bált rendeztek, amelyen megjelent a trónörökös főherceg feleségével. Ez nagy országos szenzáció volt, ami jelezte, hogy a legmagasabb körök is tudomásul vették, elismerték az EMKE létezését.
A magyar társadalom az EMKE-t jelentős alapítványokkal támogatta: Kun Kocsárd gróf algyógyi (Hunyad vm.) kastélyát és 1800 holdas felszerelt birtokát 221.557 forint értékben adományozta az egyesületnek földműves iskola létesítésére (1889), Mohay Károlyné magyarkályáni birtokát 100.000 korona értékben ajánlta fel (1899), Miksa Zsuzsanna Nagyenyeden 160.000 koronát hagyott a kijelölt célok megvalósítására (1904). A legnagyobb alapítványokat számos kisebb adomány követte.
1891-ben az EMKE védnöksége alatt fiókegyesületként létrejött a honismeretet és természetjárást pártoló Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), Kolozsváron felépült a kétemeletes, eklektikus EMKE-irodaház, amelynek homlokzatára az alapítás évét és a fiókokkal rendelkező vármegyék és városok címereit faragták, és kiadták az egyesület talán legsikeresebb kiadványát, a Sándor József szerkesztette EMKE úti-kalauz Magyarország erdélyi részében.
A 1892. évi közgyűlést a budapesti Vigadóban rendezték. A színhelyet és a dátumot az magyarázza, hogy ekkor ünnepelték Ferenc József megkoronázásának negyedszázados évfordulóját. A társadalmi egyesületek nevében az EMKE vezetősége üdvözölte az uralkodót, a közgyűlésen részt vett Tisza Kálmán, Apponyi Albert és a koszorús költő, Jókai Mór, a díszelőadáson fellépett Blaha Lujza is.
A következő időszak legjelentősebb eseménye az 1896 őszén Budapesten tartott EMKE rendezte millenniumi kongresszus és kiállítás volt, amelyen 34 egyesület és 7 irodalmi társaság vett részt, köztük a legnagyobb és leggazdagabb az erdélyi egyesület három millió korona vagyonával kiemelkedett.
Az EMKE aranykorát az egyesület negyedszázados fennállásának megünneplése zárta le. 1911 őszén Kolozsváron tartott ünnepségen részt vett Jósika Samu, a főrendiház elnöke, Berzeviczy Albert, az alsóház elnöke, Apponyi Albert, Rákosi Jenő s még számos nobilitás. A Nemzeti Színház díszelőadásán Hettyey Aranka Rákosi Jenő Prológját szavalta, majd az együttes Herczeg Ferenc Déryné ifi-asszony című három felvonásos színművét mutatta be.
Az évfordulót azonban nem a múló hatású ünnepség tette emlékezetessé, hanem az ennek kapcsán Sándor József összeállításában megjelent két díszkötet: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. Sándor József beszámolt, hogy az EMKE közművelődési és közgazdasági célra összesen 10 millió koronát fordított, a gyámolító, perselyes és adományozó tagok százezrein kívül 20.000 örökös, alapító és rendes tagot szervezett. Büszkén felsorolta megvalósításaikat: a 163 népiskolát (az első világháborúig 268-at), 77 kisdedóvót, az algyógyi földművesiskolát, mely az országban a legnagyobb volt, 214 nép- és 24 katonai könyvtárat, 153 daloskört, 431 községben 12 ezer írástudatlant oktatott, 500 néptanítót jutalmazott, 118 községi lelkészt segélyezett, 80 honismertető, európai nyelveken is megjelenő kiadványa a magyarság védelmét is ellátta az igazságtalan támadásokkal szemben. Gazdasági téren Erdélyben elsőként az EMKE szervezett ipari, fogyasztási és hitelszövetkezeteket.
A jubileummal lezárult korszak végén megállapítható volt, hogy az EMKE elérte azt a célt, amit alapításakor kitűzött: amennyire lehetett megerősítette a szórványban élő magyarságot, lelassította az asszimilálódást. Fontos eredménynek tekinthető, hogy sikerült az erdélyi magyarság helyzetére a magyar közvéleményt, a kormányszerveket is figyelmeztetni, s az 1890-es évek végére, különösen Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején az EMKE célkitűzései a kormánypolitika szintjére emelkedtek.
Az első világháborút követő közhatalom változás rendkívül tragikusan érintette az erdélyi magyarságot és természetesen az EMKE-t is. A támadások egymást érték: barbár kezek feldúlták az algyógyi földművesiskolát, megszentségtelenítették Kún Kocsárd sírját, az egyesület népiskoláinak, kisdedóvóinak jelentős részét lefoglalták, a népkönyvtárak többségét szétszórták, a dalosköröket feloszlatták. Az EMKE ez idő alatt az ostromállapot tilalma miatt nem tudott fellépni a törvénytelenségek ellen, nem szervezkedhetett, védekezhetett. A román sajtóban sorozatban jelentek meg az EMKE-t támadó írások, amelyek azzal vádolták az egyesületet, hogy csak színleg hirdetett kulturális célt, titkolt terve a románság magyarosítása volt, és Budapesttel összeköttetésben anarchikus akciókat készült szervezni. 1921. január 13-án a Bukaresti Hírlap közölte Jászi Oszkár támadó cikkét, mely szerint az EMKE „a grófok s egyéb deklamáló naplopók bankettező, hurázó, a faji gyűlölséget szító, dús szinekúrákat (munkával nem járó) nyújtó tápintézete."
A változások utáni első közgyűlést 1921. július 3-án, Kolozsváron tartották, amelyre Sándor József főtitkár az EMKE életéről rövid összefoglaló jelentést állított össze. Adatai megdöbbentőek, felsorolja mindazokat az atrocitásokat, veszteségeket, amelyek az egyesületet és intézményeit, birtokait érték, később kiderült, hogy az EMKE vagyonának nagy része elveszett. Furcsa módon a külföldön élő Béldi Ákos grófot - az előbbi időszak vezetőjét - meghagyták az elnöki székben, az alelnökök között találjuk Benedek Eleket, Szabolcska Mihályt, Sárkány Lajost, az örökös főtitkár Sándor József maradt. A hatalom által igényelt módosított alapszabályzatot eljuttatták az illetékes román szervekhez, majd megkezdődött a 17 évig tartó szélmalomharc annak jóváhagyásáért. A hatóságok különböző jogi kifogásokkal rendre elutasították elfogadását. Pedig az EMKE többször is kijelentette: „Mi nem kérünk többet és mást a román társadalomtól és közhatalomtól, mint amennyit adott, és ahogyan viselkedett annak idején a magyar társadalom és magyar állam a román irodalmi és művelődési egyesülettel, az ASTRA-val szemben". Az évtizedes jogi huzavona nyílván az egyesület kifárasztását, elsorvadásának kivárását is célozta. Aztán 1935 elején, amikor már az egész EMKE elaludt, megszűntek vidéki szervezetei, a magyarság már napirendre tért elvesztése felett, a belügyminisztérium váratlanul elfogadta az ismételten módosított, többszörösen visszautasított alapszabályokat.
Sajnos az egyesületnek ekkora már a magyar közönséggel való kapcsolata annyira megszűnt, hogy az újraszervezést elölről kellett kezdeni és így is csak lassú lépésben történhetett. 1938 tavaszán aztán Romániában bevezették az ostromállapotot és minden pártot, egyesületet, csoportosulást feloszlattak, az EMKE két világháború közötti korszaka véget ért.
1940 augusztusában a második bécsi döntés határozata következtében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, magyar lakói felszabadultak a kisebbségi sors alól. Az EMKE első nagy ünnepségét 1941. március 15-én, Kolozsváron tartotta. Hosszú évtizedek után először lehetett az egész város ünnepévé tenni március idusát: a Mátyás szobor előtt a Főtéren, majd a Diákház nagytermében Bartók és Kodály dalaival köszöntötték a résztvevők a szabadság napját. A tisztviselői kar megújítására is sor került: Béldi Kálmán elnök mellett Szathmáry Lajos alelnök vezeti a testületet, a Közművelődési Szakosztályt László Dezső országgyűlési képviselő, a Társadalmi Szakosztályt Kovrig Béla egyetemi tanár irányította. Az ünnepi hangulatot rontotta a pénztári jelentés, amelyből kiderült, hogy a bécsi döntéskor az egyesület vagyonának 90%-a Dél-Erdélyben (Romániában) maradt. Az anyagi alapokat az új vezetőség elsősorban tagtoborzással igyekezett megteremteni, de az erdélyi városok és megyék közül számosan kisebb-nagyobb támogatással siettek az egyesület segítségére. A Hangya-szövetkezet 25 ezer pengős alapítványt tett az EMKE javára.
Az EMKE megünnepelte 1941 őszén Széchenyi István, „a legnagyobb magyar" születésének 150. évfordulóját, 1942. március 15-ét, 1942 őszén pedig Kőrösi Csoma Sándor születésének 150. évfordulóját.
Az 1940-es évek legjelentősebb EMKE-akcióit az ún. „meseautó" kiszállásai jelentették, amelyek igazi életet tudtak vinni az egyesület tevékenységébe. 1942-ben a magyar kultuszminiszter az EMKE-nek ajándékozott egy akkoriban korszerű audiovizuális eszközökkel felszerelt autóbuszt, mely hónapokon keresztül járta Erdély kisebb-nagyobb falvait, magával vitt néhány írót-költőt, akik műveikből olvastak fel, s ugyanakkor megismerkedtek a falusi élettel, művelődési szintjével. Több meghívott honismertető előadást tartott, rendszerint lemezhallgatás és filmvetítés zárta a falu ünnepévé emelkedő EMKE-napokat.
A „meseautó" kiszállásait mindig Unghváry Sándor, a közművelődési titkár vezette, az írók elsősorban a Termés című folyóirat fiatal munkatársainak köréből kerültek ki. 1942 decemberében meglátogatták: Gyalu, Bonchida, Kötelend, Alsózsuk, Bánffyhunyad, Szászfenes stb. helyiségeit. A Termés munkatársain - Asztalos Istvánon, Bözödi Györgyön, Kiss Jenőn - kívül a kiszállások egy részén részt vett az erdélyi körúton lévő Veres Péter is. Bözödi György lelkesen összegzi élményeit: „Nem lehet eléggé méltányolni az EMKE-nek azt a lendületes munkáját, amit a népművelés érdekében megindított. A vetítőgéppel, filmekkel, villamos fejlesztő géppel és hangszóróba bekapcsolható nagy gramofonkészülékével és egész ládát kitevő néprajzi lemezekkel felszerelt szerelvénye szinte naponta útban van Kalotaszeg vagy Szolnok-Doboka irányában, és az EMKÉ-n kívül a népművelési munkába bekapcsolódtak a Termés írói, a Nemzeti Színház művészei is." A ,,meseautó" befejezésül rendszerint megajándékozta a helyi tagozatokat egy-egy százkötetes könyvtárral. A krónikások összesen 70 vidéki EMKE-napról tudósítottak.
A második világháború végén a front átvonulásai Kolozsvár újabb „felszabadulása" után alig két hónappal az idős Sándor József - a Magyar Népi Szövetséggel (MNSZ) egyetértésben - hozzálátott az EMKE átmentéséhez. A közgyűlés Sándor Józsefet régi-új elnöknek választotta, alelnökök Tavaszy Sándor teológiai tanár és Nagy István író lettek. A vezetőségben az „új rend"-et Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos képviselték.
Az EMKE ebben az időszakban könyvek kiadásával próbálta társadalmi súlyát növelni: Az Erdély szabadságharca 1848-49 a hivatalos iratok és hírlapok tükrében című kötetet Balogh Edgár és Bözödi György írta, megjelent Nagy István Özönvíz előtt című színműve és öt egyfelvonásos színdarab a műkedvelők számára.
1945 júniusában nagy veszteség érte az EMKÉ-t, elhunyt Sándor József elnök. Az erdélyi magyarság egyik legnagyobb személyiségét a kolozsvári Farkas utcai templomból nagy egyházi pompával temették, a magyar értelmiség szinte teljes létszámban kivonult, a beszédet Vásárhelyi János református püspök mondta, a házsongárdi sírnál Tavaszy Sándor és Balogh Edgár búcsúzott. Sándor József halálával az EMKE önálló személyisége is nagyrészt megszűnt, szerepét a MNSZ Közművelődési Bizottsága vette át.
1947 nyarán nyílt támadás indult az erdélyi magyar intézmények ellen, a Világosság című lapban Tamás Gáspár és Balogh Edgár kezdte a számonkérést. A legkeményebb vádakat az Igazság fogalmazta meg, azt bizonygatta, hogy az EMKE fő célja a „grófi nagybirtok" megmentése volt, a feudális Magyarországot képviselte. Az EMKÉ-nek nincs helye a demokratikus Romániában, zárult a megrendelt aláíratlan cikk. Ezekben a napokban már kibontakozott a kolozsvári törvényszéken Unghváry Sándor koncepciós pere, amelyben az EMKE közművelődési titkárát a „reakciós budapesti fasiszta kormány" részére történő kémkedéssel vádolták. Ezzel az EMKE megszűntnek volt tekinthető. Megjegyezzük, hogy az EMKE irattárát 1992-ben (!) Bukarestbe szállították, jelenleg nem kutatható.
A kommunista diktatúra az EMKE-t negyvenhárom esztendeig „búvópataklétre" kényszerítette. Ennek a nemzedéknyi időszaknak az eseményei azonban bizonyítják, hogy az erdélyi magyarságban végig élt a közművelődés vágya és igénye, s még a saját szervezeti kereteket nélkülöző években, tőle teljesen idegen formákba kényszerítetten is, kifejezést tudott adni ennek a vágyának és igényének.
Az 1989 decemberében történt fordulat teremtette új helyzetben az erdélyi magyarság nem csak politikai érdekképviseleti szervezetét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget hozta létre, hanem 1991. április 20-án a brassói közgyűlésen újraalakította 200 küldött szavazatával az EMKE-t is. Az alapító tagok az erdélyi művelődés kiemelkedő személyiségei, Dávid Gyula, Kötő József és Laskay Sándor voltak. 1995-ben már Románia 119 városában és falujában 403 egyesülete és közművelődési alapítványa működött, talán nem érdektelen ideiktatni a legfontosabbakat: az aradi Kölcsey Egyesületet, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Egyesületet, a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesületet, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Egyesületet stb.
1992-től évente ünnepélyes külsőségek között adták át az EMKE-díjakat és diplomákat - Kemény János-díjat, Kun Kocsárd-díjat, Bánffy Miklós-díjat, Szentgyörgyi István-díjat stb. - azoknak a személyeknek, akik művészetükkel és munkájukkal maradandót alkottak az erdélyi magyar közművelődés terén.
Sajnos, az anyagi gondok korlátok közé kényszerítik az EMKE tevékenységét, az 1948-ban államosított székházakat, könyvtárakat, a működést támogató birtokokat az 1989 utáni román törvénykezés nem juttatta vissza jogos tulajdonosának. Az erdélyi magyarság tehát arra kényszerült, hogy alapítványi forrásokból, hazai és határokon túli támogatásból, egyének áldozatkészségéből teremtse meg a közművelődési munka lehetőségét. Így születtek Kolozsváron az EMKE Mikó Imre Könyvtára és Heltai Gáspár Alapítványi Központ, Györkös Mányi Albert EMKE műteremlakás, zilahi, szilágysomlyói EMKE-házak, csernakeresztúri Magyar Tájház.
2008-ban az EMKE elnöksége úgy határozott, hogy az 1885. évi alapítás emlékére április 12-ét az Erdélyi Magyar Közművelődés Napjává nyilvánítja, amely alkalommal minden esztendőben országos ünnepséget rendez. Ezeknek az ünnepségeknek a fő célja a magyar identitás, az erdélyiség és az egyetemes kulturális értékek megőrzése. Az erdélyi magyarság munkájában pedig csak akkor lehet eredményes, ha szellemiségét az EMKE régi jelszava hatja át: „Ki a köznek él, annak élni érdemes!"
Sebestyén Kálmán
Honismeret, 2010/3, XXXVIII évf.
Irodalom: Sándor József: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. I—II. Kolozsvár 1911. - Unghváry Sándor (szerk.): EMKE naptár, 1943. Kolozsvár - Dávid Gyula-Nagy Pál (szerk.): EMKE 1885-1995. Kolozsvár 1995. - Balogh Edgár (szerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. I. Bukarest 1981.
emke.ro/sajtóvisszhang

2010. augusztus 6.

Megalázó felújítás: nem állítják helyre a magyar emlékeket Marosvásárhelyen
Nem állítják vissza a magyar történelmi személyiségeket ábrázoló vitrailokat a régi marosvásárhelyi városházára, és a megyei önkormányzatnak, illetve a prefektusi hivatalnak otthont adó épületet elcsúfító, magyarellenes szövegeket tartalmazó márványtáblákat nem távolítják el a javában zajló restaurálás során. Az egymillió lejre rúgó munkálatokat az tette elkerülhetetlenné, hogy az épület kocsifelhajtója és előcsarnoka egy öt évvel ezelőtt szakszerűtlenül elvégzett munkálat következtében megrongálódott.
Jelentős, egymillió lejt érő restaurálási munkálatokba kezdtek Marosvásárhely régi, tornyos városházán. A részleges helyreállítási munkálatok során az előcsarnokban és a lépcsőházban kicserélik a villanyhálózatot, kijavítják a plafonon megjelent repedéseket, majd sablonok segítségével festik újra a szecessziós motívumokat.
Megtisztítják továbbá a csillárokat, kijavítják a csempeburkolatot, felcsiszolják a márványpadlót. A bejáratnál ezzel párhuzamosan megerősítik a megsüllyedt boltíveket, illetve megjavítják a fölötte található erkélyt. A szakemberek szerint a hat hónaposra tervezett beavatkozást az idő és egy néhány évvel ezelőtt elkövetett hanyag felújítás tette szükségessé. Akkor úgy padlózták újra a díszteremből nyíló erkélyt, hogy az esőlevezetőket eltömítették, a magának egérutat nyerő víz pedig lényegesen megrongálta az épület szerkezetét.
A régi, szecessziós stílusban épült városháza Marosvásárhely szimbólumának számít, amely a múlt század elején Bernády György városépítő polgármester idején készült a lakosság pótadójából. A szecessziós épületet két budapesti műépítész, Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte. Ottjártunkkor szorgos fiatalok ifj. Molnár Dénes, Kiss Lóránd és Pál Péter irányításával éppen az előcsarnok falait és plafonjait tisztították.
A helyreállítási tervet készítő marosvásárhelyi Proiect Rt. műépítésze, Keresztes Géza elmondta, az idei restaurálási szakaszban két fontos dolgot kell megoldani. „Az esővíz beszivárgása miatt a kocsiáthajtó egyik lába megsüllyedt, emiatt a boltív megrepedt. Mivel az a falat is húzza előre, az előcsarnok plafonján is megjelentek a repedések, mindez egy korábban, szakszerűtlenül végzett munkálatnak köszönhetően” – vélekedett a tervező. Építőmérnök kollégája, Csákány Dezső mára sem derítette ki, ki lehetett az, aki a boltívek fölötti erkélyen úgy cserélte ki a kőpadlózatot, hogy elzárta a vízlevezetőket. „A szakszerűtlen és engedély nélkül végzett munkálatnak nincs gazdája. Pedig alig néhány évvel ezelőtt végezték el” – tette hozzá.
Eredetiség – már csak az emlékezetben
A főbejárat feletti szecessziós vonalvezetésű attikafal díszítése több ízben is változott. Eredetileg a város régi címere színes majolika virágdíszek közé került, a Marosvásárhely szabad királyi város székháza felirattal. Ezt még Trianon után a bevonuló román hatalom lecserélte, majd Erdély visszafoglalása után néhány esztendeig semmiféle felirat nem ékesítette a falat. Az 1950-es évek végén a virágdíszek eltűntek, de felkerült a város új címere.
Ez sem bizonyult hosszú életűnek, mert 1965-ben az épületet átvevő Román Kommunista Párt jelvénye váltotta. Ekkor a főbejárat előtti kocsifelhajtó és nyitott terasz felépítményének kőből faragott mellvédjéről a város és a vármegye címerét is lefaragták. Hasonló sorsra jutott az előcsarnok oldalfalában lévő nagy emléktábla is, melyet összetörtek. A város egykori színes címere a főlépcső berakásos üvegablakából is kikerült, megürült helyét az ólomkeretben közönséges üveggel pótolták. A lépcsőpihenő két oldalán díszes keretben egy-egy rózsaszínű márványtáblát helyeztek el, melynek felirata örökítette meg a székház tervezőinek és kivitelezőinek nevét.
A kommunisták hatalomra kerülése után a két márványtáblát kalapáccsal törték darabokra. Nem úszta meg a magyarellenesség tombolását az emeleti gyűlésterem sem. Az öt színes ólomberakásos üvegablak közül valamikor a középső Ferenc József királyt ábrázolta Szent István palástjával, a többiekben Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Deák Ferenc és Kossuth Lajos portréi voltak. Ezeket még 1921-ben kiszedték. A vitrailok egy része néhány éve közszemlére került a megyei múzeumban. Állapotuk azonban lehetővé tenné, hogy bármikor visszakerüljenek a helyükre.
A sértő táblák maradnak
Kérdésünkre, hogy mi lesz a főbejárat körüli homlokzatra összezsúfolt, magyarellenes szöveget tartalmazó márványtáblák sorsa, sem Bartha József, sem Márton Katalin nem tudott pontos választ adni. A megyei önkormányzat gazdasági, illetve beruházási igazgatója nem tudnak arról, hogy a főbejárat restaurálása alkalmával szó lenne a táblák leszereléséről. Annak ellenére, hogy már évek óta felmerült valamennyi tábla eltávolításának lehetősége, erre nem valószínű, hogy az idei helyreállítási munkálatok alkalmával sor kerül.
„A táblák nem illenek egy ilyen jellegű épület főbejáratához. Ezt már többször is hangoztattam, és szorgalmaztam az eltávolításukat, de mindmáig nem találtam meghallgatásra. Ha jól tudom, annak idején még csak építkezési engedéllyel sem rendelkeztek azok, akik a feliratokat kifüggesztették” – nyilatkozta lapunknak a megyei önkormányzat gazdasági igazgatója. Kolléganője, Márton Katalin sem tud arról, hogy a restaurálás során a bejáratot visszaállítanák eredeti formájába. „Úgy tudom, nem volt szó a táblák eltávolításáról” – mondta. A pontos választ Lokodi Edit Emőkétől szerettük volna megtudni, ám a munkálatok leszerződtetését aláíró megyei tanácselnök nem volt hajlandó válaszolni a kérdésre. „Most nincs időm nyilatkozni, mert dolgozom” – fizetett ki kurtán-furcsán.
Az 1990 után, a kolozsvári Funar-modell szerint felkerülő román nyelvű márványtáblák a Maros megyét a „horthysta terror alól felszabadító” 15 ezer román hős halottnak, a trianoni döntést megelőző balázsfalvi nagygyűlés résztvevőinek, az első világháborúban elesett román katonáknak és a ’89-es forradalom helyi áldozatainak állítanak emléket. A forradalmárszervezetek már évekkel ezelőtt elkészíttettek egy kétnyelvű táblát is, de annak felszerelését a mindenkori prefektus akadályozta, mondván, hogy a régi városháza nem karácsonyfa, ahova mindenki kiaggathatja a tábláját. A feliratos márványdarab sokáig a kabinetfőnök irodájában rostokolt. Egy ötödik tábla, amelyet 2000 után a prefektúra hallgatólagos beleegyezésével és a megyei önkormányzat asszisztálása mellett, szintén a román nacionalista szervezetek a torony talapzatára helyeztek, azokról az állítólagos bebörtönzött román embereknek állít emléket, akiket a torony alatti pincében a magyarok tartottak fogva és kínoztak meg.
„Elvonatkoztatva a táblák szövegétől, ezeknek akkor sem lenne helyük a bejáratnál, főleg a jelenlegi, összezsúfolt formában. Kifüggesztői nem is kaptak rá engedélyt. Eltüntetésükhöz sajnos nem elegendő a műemlékvédelmi hatóságok véleményezése, politikai akaratra is szükség lenne” – fejtette ki Keresztes Géza. Megítélésében a márványlapokat múzeumban kellene közszemlére állítani.
A vitrailokról szó sem lehet
Míg a magyarságot sértő táblák valószínűleg a helyükön maradnak, sem az előcsarnok falára festett címerek, sem a lépcsőházi díszes ablakok ólomkristályos vitrailjai hatvan év után sem kerülnek vissza. A nacionalista-kommunista hatalom által eltávolított magyar történelmi címerek, illetve Kossuth Lajos, Deák Ferenc, II. Rákóczi Ferenc, Bethlen Gábor arcképei és Ferenc József koronázást ábrázoló képe továbbra is múzeumi tárgy marad.
„Műemlék jellegű épületről lévén szó, mi szerettük volna valóban eredeti állapotában visszaállítani, de a prefektúra közbenjárására a művelődési minisztérium nem hagyta jóvá a címerek visszahelyezését” – sajnálkozott Márton Katalin. Az üvegfestmények már korábban a helyükre kerülhettek volna, amikor egy magyarországi szakembercsoport elvégezte az összes díszablak restaurálását és a hiányzó elemek kiegészítését. A művelődési minisztérium azonban akkor is negatívan véleményezte a teljes helyreállítást. Kelemen Hunor kulturális tárcavezetőt lapzártánkig nem sikerült elérnünk, azonban a felújítási munkálatokat még elődje, Theodor Paleologu engedélyezte ebben a formában.
Főbejárat csak főbejáróknak
A fél év múlva elkészülő munkálatokat a nagyközönségnek aligha lesz alkalma megcsodálni. Az épületben működő két intézmény, mellőzve a civilizált államok gyakorlatát, húsz évvel a diktatúra megdöntése után is mindössze az oldalsó mellékbejáratot tartja nyitva az ügyfelek számára. A főbejárat a mai napig is csak a kiváltságos helyzetet élvező intézményvezetők, alkalmazottak és politikusok előtt áll nyitva.
„Bárhol Európában a személyzet az oldalsó vagy hátsó bejáratot használja, a főbejárat az adófizető állampolgároké. Úgy látszik, nálunk megrekedt az idő, vagy csak az épületben dolgozó vezetők cserélődtek, a pórnépet lenéző mentalitás maradt a régi” – panaszolta el lapunknak a város egyik jó hírnévnek örvendő nyugdíjas pedagógusa, akit ottjártunkkor éppen a szolgálatot teljesítő őr ellentmondást nem tűrő hangon a kiskapuhoz küldött át. Hasonló véleményt képvisel Keresztes Géza is, mondván, hogy ebből is kitűnik, mennyire tiszteli a politikai hatalom adófizető szavazóbázisát.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

2010. augusztus 20.

„Amit hittem és hirdettem”
Bura László szakíró szerint Scheffler János mártír püspök a hit, a becsület, a tisztesség kitűnő példája
Bejárta a sajtót a hír, hogy a pápa jóváhagyta Scheffler János egykori szatmári megyéspüspök boldoggá avatását. Mint ismeretes, csak azokat szokták ilyen elismerésben részesíteni, akiket az egyház különös tisztelettel és megbecsüléssel övez. A mártír püspökről az utóbbi időkig alig tudott valamit a közvélemény, talán azért is, mert 1989 után inkább a sokáig elhallgatott városépítő püspök, Hám János került előtérbe, hiszen az általa emeltetett épületek ma is meghatározzák a történelmi Szatmárnémetit. Az említett változás jórészt beszélgetőtársunknak köszönhető, aki két könyvet is írt Scheffler Jánosról.
Ön ismert nyelvész, irodalmár, néprajzos, közíró, hogyan került kapcsolatba János püspökkel, aki – mint könyveiből is kiderül – csakugyan megérdemli az egész katolikus egyház megkülönböztetett figyelmét.
A rendszerváltás utáni első szatmári püspök, Reizer Pál 1991-ben megkért: állítsak össze róla egy életrajzot, mert előterjesztik boldoggá avatását. Bár keveset tudtam róla, érdekesnek, sőt, izgalmasnak tűnt a feladat, mivel János püspök egyértelműen a kommunizmus áldozata, a hírhedt zsilavai börtönben, válogatott kínzások nyomán vesztette életét. Gyűjtöttem az adatokat, ahol csak lehetett, olvasgattam körleveleit, beszélgettem olyan személyekkel, akik ismerték. Ebből lett az első, kisebb könyv.
Aztán amint a szokásos egyházi úton megindították az eljárást, kellett egy jóval részletesebb és nagyon jól dokumentált, úgynevezett kritikai életrajz, amely Scheffler János életének és munkásságának minden mozzanatát tartalmazza, mellékelve a hiteles bizonylatokat, mint például az iskolai bizonyítvány, az egyetemi kinevezés, körleveleinek, tanulmányainak, a könyveinek és az azokról írt cikkeknek, kritikáknak a másolatai. Vagyis össze kellett szednem mindent, amit ő írt és vele kapcsolatban írtak.
Ez négy-öt évi gyűjtőmunka volt, ami naponta olykor több órát vett igénybe. Mindent elolvastam tőle és vele kapcsolatban, amihez csak hozzáfértem. Csak a naplója több hónapra lekötött. Nem mindig vezetett naplót, de amikor Rómában a Gregoriana Egyetemen tanult vagy – már a teológia és az egyházjog professzoraként – tanított, naponta feljegyezte élményeit, gondolatait.
Sikerült felhajtanom három volt zsilávai cellatársát, akik csak megerősítették azt a képet bennem, ami már előzőleg is kialakult, azaz hogy a becsület, tisztesség, az erkölcs példája volt. Mikor áttanulmányoztam az egész anyagot, végképpen meggyőződtem róla, hogy Scheffler János egy nagy formátumú, egyetemes értékű egyházi személyiség volt.
Kutatásai nyomán hogyan látszik, milyen volt ez a tragikus véget ért életpálya?
Scheffler János tízgyermekes, szegénysorú kálmándi családból származott. Mint a Nagykároly környéki falvak akkori lakói közül annyian, apja sokat kubikolt a Kraszna szabályozásánál, s a fiúcska ki-kijárt hozzá, olykor segített is neki a talicskázásban. Kiváló szellemi képességeire a helyi pap-tanító figyelt fel, ő járta ki, hogy az egyház támogatásával taníttassák.
Hogy mennyire tudatában volt családja rászorultságának és mennyire igyekezett szerény lehetősége szerint is enyhíteni az otthoni gondokon, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az olaszországi tanulmányai során kapott ösztöndíjból rendszeresen megtakarított kisebb-nagyobb összegeket, és azokat hazaküldte szüleinek. Külön kiemelném a rendszeretetét.
A középiskolában olyan latin nyelvtankönyvet állított össze, amelyből az egész osztály készülhetett az érettségire. Azért, hogy az órákon könnyebben jegyzetelhessen, megtanult gyorsírni. Tudatosan képezte magát. Az olasz mellett franciául, németül, angolul is tanult, hogy segítségükkel minél nagyobb műveltségre tegyen szert. Ugyanakkor törekedett, hogy a régi sváb nyelvet se felejtse el és hazamenve svábul beszélhessen az öregekkel.
Könyvében olvastam, hogy a püspök a börtönben szlovákul is tanult, ami azért enyhe túlzással sem nevezhető nemzetközi nyelvnek.
Ez is csak az emberi nagyságát és empátiáját dicséri. Egyházmegyéjében nem csak magyarok, de németek és szlovákok is laktak, mindenekelőtt Kárpátalján és az Avasban, és kötelességének tartotta az ő nyelvük ismerését. Körleveleit is ezen a három nyelven adta ki, hogy mindenki a maga anyanyelvén olvashassa. A tudatosság, a rendszeretet, a célszerűség, a szociális érzékenység nevelői munkájában is mindig jelen volt.
Nagyon ügyelt, hogy a Trianon utáni román hatalom által megszüntetett iskolákat mielőbb visszaállítsa. Az 1919-ben felszámolt szatmári katolikus főgimnáziumot újraindította és ő lett az igazgatója. Tanított gimnáziumban, szemináriumban, teológián, de például a kolozsvári Ferenc József Egyetemen is. Dsida Jenő is a tanítványa volt, s a költő annyira szerette, hogy verset írt hozzá.
Naplójából kitűnik, hogy minden diákját igyekezett közelről megismerni, beleértve családi helyzetüket és napi gondjaikat, mert csak így tudott velük egyénileg is foglalkozni. Nevelői elvei ma is érvényesek. Nála nem számított, hogy ki milyen nemzetiségű, vallású, mindenkiben az egyetemes embert tisztelte. Kutatásaim során találkoztam olyan esettel, hogy a református fiú katolikus papnak tanult, s az apja megkereste Scheffler püspököt, hogy ő térjen-e át a katolikus hitre? Miért térne, maradjon nyugodtan eddigi hitében, válaszolta a legtermészetesebb hangon a püspök.
Mindezek után az is természetes, hogy lehetőségei szerint segítette az üldözött zsidókat. Mit tud erről a kutató?
Mondhatom, nem csak elegendő utalást, de bizonyítékot is találtam rá. Engel Köllő Károly kolozsvári irodalomtörténész, aki a püspök tanítványa volt, külön is beszélt nekem az ezzel kapcsolatos tevékenységéről, arról, hogy miként járt el vagy igyekezett eljárni különböző esetekben. De több olyan írás fennmaradt, amelyben segítségét kérik.
Az sem véletlen, hogy a szatmári zsidók hozzá folyamodtak: járjon közbe egy zsidó középiskola beindítása ügyében. Meg is tette a szükséges lépéseket, de a zsidóüldözések miatt az iskola már nem kapta meg a működéséhez szükséges kormányzati engedélyt.
A püspök első pillanattól makacsul ellenállt a kommunista hatalomnak. Az ön könyve szerint mindenáron azt szerették volna elérni, hogy a Rómától elválasztott katolikus egyház gyulafehérvári püspöke legyen.
Ő ezt kategórikusan elutasította. A Szekuritáté jelentésében is az áll, hogy csak a Szentszéket ismeri el, őt a pápa nevezte ki és esküje kötelezi. Először a Hunyad megyei Körösbányára internálják, majd amikor látják, hogy ott sem törik meg és nem lesz a békepapi mozgalom és más kommunista kitalációk híve, 1952 márciusában először Bukarestbe, majd Zsilavára viszik.
Már a belügyminisztérium cellái is a kemény testi és lelki megdolgozást, ráhatást szolgálták, ott többször kihallgatják, vallatják, próbálják „jobb belátásra” bírni.
Bura László (1932, Szatmárnémeti)
Tanár, nyelvész, néprajzkutató. A kolozsvári Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalomtanári diplomát. 1956-ban politikai elítélt, majd rehabilitálják. Mintegy harminc nyelvészeti, művelődéstörténeti, néprajzi, város- és egyháztörténeti könyv szerzője.
1973-tól a bölcsésztudomány doktora. 1971-től a szatmári magyar líceum tanára, majd 1990-től igazgatója, később a Babeş-Bolyai Egyetem szatmári tagozatának tanára. A Magyar Néprajzi Társaság levelező tagja, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon társszerzője, több kulturális és pedagógiai díjjal tüntették ki
A győzködők között volt Szenkovics Sándor, Szatmár akkori parlamenti képviselője, és Fazakas János, a párt központi bizottságának titkára. Ám János püspök szilárdan ellenállt, nemcsak azért, mert erős jellem volt, de azért is, mert jól ismerte az egyházjogot, tudta, hogy számára nem lehet más út. A borzalom hónapjai következtek.
Zsilava földalatti celláit, kazamatáit a rendszerváltás után már sokan leírták. Mindenki a pokol fenekének nevezi, ahol bármit megcsinálhattak a rabokkal. A hitvány étkezés, az embertelen bánásmód hamar kikezdte a legerősebb szervezetet is. A heti fürdésre az udvaron lévő fürdőbe futólépésben kellett menniük, az ott váltakozva rájuk engedett forró és hideg zuhany után mentek vissza a fűtetlen földalatti cellákba.
János püspök egy ilyen „kezelés” és a mínusz 20 fokos hidegben megtett „séta” után lett rosszul a cellában s halt meg 1952. december hatodikán hajnalban. Egyik cellatársa, Dan Mizrahy bukaresti zeneszerző az utolsó szavaira is visszaemlékezett: „Ibi vacabimus et videbimus...” Jól megjegyezte, mert János püspök latinra is tanította. A szent ágostoni idézet azt jelenti, hogy „Amit hittem és hirdettem, azt látni fogom...”.
Mire emlékezett még Dan Mizrahy és a másik két cellatárs?
Nemcsak Mizrahy, de a velük lévő Weiner Gusztáv zsidó kereskedő is mondta: János püspök tudta, hogy hamarosan meghal. Úgy vélte, egy katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben meghalni, hiszen a kötelesség teljesítése, a hitéhez, az elveihez való hűség jutatta oda. Külön rendelkezett, hogy ruháit cellatársai között osszák szét.
Igaz, hogy koporsó nélkül temették el Zsilaván, vagy inkább elkaparták, tehát még halálában is megalázták?
Igaz. Hogy ne kelljen új sírhelyet ásni a fagyos földben, egy még nyitott sírba helyezték, keresztbe a már benne lévő két holttest fölé. Tudva, hogy püspökről van szó, a temető ortodox lelkésze megjegyezte magának a sírt. Évvel később így lehetett János püspök földi maradványait azonosítani és hazaszállítani szeretett városába.
A székesegyház kriptájában egy fémkoporsóban nyugszik, Hám János, a másik nagy szatmári püspök mellett. Boldoggá avatása már egy olyan korban történik, amelynek eljöveteléhez az ő makacs kommunizmusellenessége és vértanúsága is hozzájárult.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

2010. augusztus 31.

Második bécsi döntés és a magyar bűnök (Hetven éve)
Bárki bármit mondhat, az 1938 és 1941 közötti években Magyarország területi gyarapodása igazságos jellegűnek tekinthető, mind történelmi, mind etnikai szempontból. Ennek keretében megegyezéses alapon került sor arra a második bécsi döntésre is, amely az 1920-as trianoni diktátum által Romániához csatolt magyar területek 42 százalékát Magyarországnak ítélte.
A visszakerült terület Erdély szegényebb, de magyar többségű régiója volt, míg az altalajkincsekben és iparban gazdagabb Dél-Erdély Románia fennhatósága alatt maradt, mivel az a régió román többségű volt. A bécsi döntés egyértelműen tekintettel volt az etnikai összetételre, bár itt-ott, a határvonalon lehetett volna még magyar településeket — így például Kalotaszeg déli részét—Magyarországhoz kapcsolni. Mivel az új határ útvonalakat és vasútvonalakat is átvágott, így például Székelyföld és Kolozsvár között, ráfért volna némi módosítás, azonban erre nem volt lehetőség, mert e határvonalat egy német—olasz döntőbíróság húzta, és elfogadására, tiszteletben tartására mindkét ország kormánya kötelezettséget vállalt. E határrendezéssel kapcsolatban elfogadható Róna Andrásnak, Teleki Pál közeli munkatársának véleménye: ,,A döntés Erdély nemzetiségi, népsűrűségi, néprajzi, gazdasági és történelmi viszonyainak ismeretében, a »felező igazság« elvére épült.”
A döntés jellege
Ha az első világháborút lezáró békediktátum alkalmával az önrendelkezés szellemében jártak volna el, akkor bizonyára nem került volna sor a területi revíziókra. Ha valóban igazságos lett volna a trianoni diktátum (1920), akkor engedélyezte volna a népszavazást az elcsatolásra ítélt területeken. A trianoni igazságtalanságra a legjobb példa Székelyföld helyzete, amelynek népét nem kérdezték meg, hogy az önrendelkezési jog alapján akar-e román uralom alá kerülni. A több mint félmilliós székelymagyar népet, amelynek számaránya a történelmi Székelyföldön jóval nyolcvan százalék fölött volt, megillette volna a független államalapítás joga. Ha elfogultság nélkül mérlegeljük e kérdést, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez számukra indokoltabb lett volna, mint az enyhe román többségű (53,8 százalékarányú) Erdélynek Romániához való csatolása.
Ha a nagyhatalmak a történelmi igazságosság szellemét követik, és arra (is) gondolnak, hogy az igazságtalan békediktátum újabb háború forrása lehet, az utódállamokat széles körű autonómiák biztosítására kellett volna kötelezniük az uralmuk alá hajtott népcsoportok egyenjogúságának garantálása végett. A területi önkormányzatok létrehozására lett volna lehetőség Erdélyben, mert itt is találunk túlnyomóan román és túlnyomóan magyar többségű régiókat. A románok lakta Alsó-Fehér, Fogaras és Hunyad megyéből román, a székely megyékből magyar autonóm tartományt lehetett volna szervezni, míg a vegyesen lakott területeken vegyes nyelvű közigazgatási régiókat. Románia azonban a becsületes nemzetiségpolitika helyett az erőszakos beolvasztás, románosítás politikáját alkalmazta, kikényszerítve a magyar kormányzatok területi revízió melletti elkötelezettségét.
Az első bécsi döntés alkalmával, 1938-ban visszakerült Magyarországhoz a 87 százalékban magyarlakta felvidéki határsáv, majd 1939-ben a többségében ruszin- és magyarlakta Kárpátalja, 1941 tavaszán Délvidék magyar többségű területei, a Duna-Tisza köze. Észak-Erdély magyar többségű területei, köztük Székelyföld, a történelmi Magyarország egyik legmagyarabb régiója a második bécsi döntés után, 1940. augusztus 30-án egyesült Magyarországgal. Mindezek ismeretében megállapíthatjuk, hogy 1938 és 1941 között Magyarország nem idegen területeket szállt meg, hanem saját ezeréves nemzeti területeiből kapott vissza magyar többségű régiókat, és ez enyhítette Trianon igazságtalanságát. E területek visszakövetelése jogos és igazságos jellegű volt.
Horthy Miklós
Nem szabad elítélni Magyarország politikai vezetését, valamint a hat nyelvet kitűnően beszélő Nagybányai Horthy Miklós kormányzót, amiért az igazságtalan trianoni békediktátum semmissé nyilvánítását, felülvizsgálatát követelte. Ennek lényege az volt, hogy békés úton állítsák helyre a történelmi magyar állam területi egységét, és ha ez nem lehetséges, akkor szerezzék vissza a túlnyomórészt magyarlakta területeket.
Horthy Miklós kormányzót a magyar többségű területek felszabadításáért illik még ma is lefasisztázni és ,,lovas tengerésznek” csúfolni. A kommunista csőcseléknek és az utódállamok politikai elitjének a kormányzót lejárató propagandája annyira sikeresnek tekinthető, hogy Szent István napján e sorok írója azzal szembesült, Horthy nevének hallatán még Székelyföldön is elhalkul a magyar emberek beszéde. Érdekes, hogy ez egy kirándulás szervezése idején történt, és szó sem volt politikáról, csak egy megjegyzésről, arról, hogy a Horthy-időben készült el a Sepsiszentgyörgyöt Erdővidékkel összekötő (Középajtán átvezető) megyei út, mivel az 1940-es új határ elvágta az Előpatak irányába haladó, Észak-Erdéllyel összekapcsoló útvonalat.
Megdöbbentő, hogy az átlag magyar ember alig hallott arról, Horthy az Osztrák―Magyar Monarchia győztes tengernagya volt. Kevesen tudják azt is, hogy Ferenc József osztrák császár és magyar király szárnysegédje, olyan régi vágású, konzervatív politikus volt, aki talpig becsületes úriemberként szolgálta hazáját és népét. Horthy kormányzó az 1918-as összeomlás utáni káoszban talán az egyetlen olyan magyar politikus és katona, aki meg tudta teremteni azokat a feltételeket, amelyek révén az erőforrásaitól és területének 71,5 százalékától megfosztott Csonka-Magyarország újjászervezhette gazdasági, társadalmi és kulturális életét. Tér hiányában csak egyetlen példát említek, éspedig azt, hogy a háború után néhány évvel a magyar pengő Kelet-Európa legstabilabb pénzévé vált.
Mivel vádolható Horthy Miklós, hogy nevének hallatára még ma is sokan megremegnek? Már említettem, a legfőbb bűne a magyar többségű régiók visszaszerzése volt, ezért illik a tudatlanságban nevelt magyar embereknek szidalmazni őt. A magyar területek visszaszerzését sokan azért tartják hibának, mert ezzel magyarázzák Magyarország háborúba sodródását, a zsidóság egy részének a kiirtását, a háborús magyar veszteségeket, a nemzetiségek elnyomását. Nos, az alábbiakban mindezekre igyekszünk választ adni.
Holokauszt
Amíg a magyar társadalom közgondolkodásában a holokauszt közismert, addig a román társadalom alig vesz tudomást róla, mivel a román népben nem alakították ki ,,a bűnös nemzet” érzését. Magyarországon a holokauszt kérdését legtöbbször az európai összefüggés-rendszerből kirángatva ismertették, azt sugallták, hogy a magyar népet nagyobb felelősség terheli, mint másokat. A magyar médiában ritkán mondták el, hogy a zsidóság kiirtása majdnem egész Európában kiterjedt. A magyar zsidóság szenvedésének ecsetelésekor nem hangsúlyozták kellőképp, hogy deportálásukra 1944. március 19-e után került sor, amikor a náci Németország megszállta Magyarországot, és azt a németek által ellenőrzött bábkormány vezette. Még mindig vannak olyanok, akik a zsidóság sorsáért Horthyt hibáztatják.
Amíg ,,a magyar bűnöket”, a zsidóság tekintélyes részének deportálását a magyarság fejére olvassák, addig Romániában a népesség jelentékeny része még ma is úgy tudja, hogy Ion Antonescu marsall, a román állam háború alatti diktátora nemzeti hős és a zsidók megmentője volt. Mindezt akkor, amikor a zsidók mészárlása Romániában, és nem Németországban kezdődött. Romániában a szuverén román állam hadserege senkitől nem kényszerítve, Antonescu marsall parancsára mészárolta le az észak-bukovinai és transznisztriai zsidók többségét, majd a szovjet hadi sikerek hatására megszervezték kitelepítésüket. Annak ellenére, hogy az 1946 és 1948 között Bukarestben megjelent, Matatias Carp által írt dokumentumkiadvány dátumhoz, településhez kötötten tárgyalja a román holokausztot, a román nép nem szembesült a történelmi tényekkel, mert e kiadványok már a megjelenés után hozzáférhetetlenné váltak. ,,Példányait megsemmisítették, a kommunista rezsim korifeusai még attól sem riadtak vissza ― írja Takács Ferenc ―, hogy ügynökeikkel ellopassák a könyvet a világ nagy könyvtáraiból.” Ennek ismeretében érthető, hogy a háborús bűnös Antonescu tiszteletére az 1990-es években miért avattak szobrokat, miért neveztek el utcákat, tereket, intézményeket.
Az utóbbi évtizedben ― nemzetközi nyomásra ― némileg változott a helyzet, a román politikai vezetés arra kényszerült, hogy mérsékelje az egyre erősödő Antonescu-kultuszt, és elfogadja a román holokauszt tényét. Románia végül 2003-ban kénytelen volt vizsgálóbizottságot felállítani a holokauszt körülményeinek feltárására. A Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezetésével működő bizottság megállapította, hogy a háború alatt az akkori Románia területén 270 000 román és ukrán zsidó vesztette életét. Bár Bukarestben holokausztemlékművet is felállítottak 2009 októberében, mégis úgy tűnik, még mindig átszövi a közgondolkodást az, hogy a magyarok gyilkolták halomra a zsidókat, míg a románok megmentették őket.
E sorok írója is reméli, hogy soha többet nem fog megismétlődni népek, népcsoportok kiirtása, bántalmazása csak azért, mert más a kultúrájuk, vallásuk és nyelvük. A történelmi múltat el kell fogadni úgy, ahogy volt, és tudni kell: nincsen bűnös nemzet, de van bűnös állampolitika, és voltak bűnös személyek is. Horthy, akit a németek szintén deportáltak, sokáig védelmet biztosított a magyarországi zsidóságnak, és tulajdonképp nevéhez a zsidók százezreinek a megmentése fűződik.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2010. november 8.

Kitüntették a Krónikát a felsőoktatás kiépítésének szorgalmazásáért
Noha hosszú út vezet a teljes értékű, az autonómia szellemében megszervezendő romániai magyar egyetemi hálózat kiépítéséhez, az erdélyi magyar közösség nem adhatja alább ennél az igénynél – jelentette ki Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke tegnap Kolozsváron a Báthory-díjak átadása alkalmából rendezett ünnepségen.
Az elismerést a Bolyai Kezdeményező Bizottság javaslatára az EMNT oktatási szakbizottsága 2005-től adományozza olyan személyiségnek vagy szervezetnek, akik az adott évben vagy a megelőző időszakban a legtöbbet tették a romániai, állami finanszírozású magyar felsőoktatás érdekében.
A korábbi évekhez hasonlóan idén is tizenhat Báthory-díjat osztottak ki: kitüntették Antal András nyugalmazott agronómus professzort, Ádám Valériánt, a Marosvásárhelyi Orvosképzésért Alapítvány ügyvivőjét, Deák Ernőt, a Nyugat-európai Magyar Szervezetek Szövetségének elnökét, a Duna Televíziót, az erdely.ma hírportált, Koszorús Ferencet, az American Hungarian Federation elnökét, a Kossuth Rádió Határok nélkül műsorát, a Krónikát, az MTV Kárpát Expressz műsorát, Smaranda Enachét, a Pro Europa Liga elnökét, Székely Leventét, a Genfi Magyar Misszió első beosztottját, Szilágyi Zsolt egykori RMDSZ-es parlamenti képviselőt, Szőcs Géza költőt, Vincze László újságírót, Wanek Ferencet, a Bolyai Társaság egykori elnökét és Zsembery Ferenc mérnök-vállalkozót.
Tőkés László felhívta a figyelmet arra, hogy az alkotmánybíróság által megakasztott, a kisebbségi oktatás számára számos kedvező előírást tartalmazó román oktatási törvény ellen bukaresti politikusok, sőt Andrei Marga, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora hisztérikus támadást indított, az EP alelnöke ugyanakkor olcsó engedménynek, porhintésnek nevezte, hogy a BBTE főépületében nemrég elhelyezték a Bolyai Egyetem öt egykori magyar rektorának arcmását, miközben a Ferencz József Tudományegyetem professzorainak, rektorainak domborművei hiányoznak a gyűjteményből.
Hantz Péter, a BKB alelnöke – akit egykor a magyar táblák elhelyezése miatt távolítottak el a BBTE-ről – „bizalombitorlóknak” nevezte az erdélyi magyar politika és akadémiai élet ama képviselőit, akik szerinte a „tanult tehetetlenség” állapotában mellőzik a magyar felsőoktatás ügyének előmozdítását. Szőcs Géza költő a díjátadáson felidézte, hogy a román állambiztonsági szervek által üldözött Ellenpontok című szamizdat kiadványban már 1984-ben felvetette a magyar egyetem ügyét, 1985-ben írt emlékiratában pedig szembesítette az anyanyelvű oktatáshoz való jogot papíron biztosító akkori román alkotmányt az ezzel ellentétes valósággal.
Közölte, az Orbán-kormány kultúráért felelős államtitkáraként kiemelt céljának tekinti bevinni a köztudatba Kolozsvár jelentős szellemi értékeit, például megjelölni a kincses város nagyjainak elfeledett szülőhelyét. Szőcs Géza konkrét ígéretet tett arra, hogy 2012-ben szobrot emelnek a kincses városban Végh Sándor hegedűművésznek, karnagynak, a 20. század egyik legnagyobb, 1997-ben elhunyt zenei előadóművészének, akinek tiszteletére nemzetközi vonósnégyesversenyt is tervez. Krónika (Kolozsvár)

2010. november 13.

Levélbontó - Néhány adat a Babeş–Bolyai egyetemről
A Szabadság október 22-i számában idézeteket közöl Tőkés László leveléből, amelyet Angela Merkel német kancellár felvilágosítása céljából írt, a Babeş–Bolyai Egyetem történetéről; Merkel asszonyt ugyanis nemrég az egyetem díszdoktorává választották. Az idézetek azonban sajnos (talán rövidítés céljából) tévedéseket tartalmaznak. Mielőtt ezekre rátérnék, egy más dolog is érdekel: a németek lelkiállapota (együttérzésének lehetősége) a két vesztes háború után, amelyről nem sikerült eddig adatokat szereznem, ez befolyásolná ugyanis a levél befogadóképességét.
A közép- és újkorban (1815-ig) nagyrészt a német nyelvterületen létezett a Német–római császárság, egy laza államszövetsége a rengeteg közép európai feudális német államocskának. Ezen államszövetség nyoma, hogy Németország ma is több kisebb német állam „államszövetsége”. Az „egységesebb” Németország fokozatosan alakult ki 1815 után egészen 1871-ig – ekkor csatlakozott utolsónak Elzász-Lotaringia, amelyet XIV. Lajos francia „napkirály” foglalt el erőszakkal (1648) és kezdett „franciásítani”. A francia–porosz háború (1871) állította vissza (?) a „régi” német hovatartozást. A vesztes első világháború ezt újra visszaírta, majd Franciaország II. világháborús csúfos veresége 1940-ben újra átírta. Igaz, ideiglenesen, mert a II. világháború vége megint Franciaországhoz csatolta. Az első világháborúban Németország komoly területet vesztett az akkor újraalakuló Lengyelország javára, amely 1831 óta a cári Oroszország része volt, ugyanis ez tengeri kikötőt óhajtott, emiatt Poroszországot kettészakította (emiatt tört ki a II. világháború, lásd danzigi korridor). A világháború végén ugyan Lengyelország megmaradt, de óriási keleti területeit rabolta el a Szovjetunió, amelyeket Németország „ősi” keleti részének Lengyelországhoz való csatolásával pótoltak (igaz, innen sok millió németet ki is zsuppoltak sürgősen).
Ezt a területi veszteséget a hitlerizmus tényétől lelki traumába esett Németország ma szó nélkül (sőt, bűntudattal) viseli, de (saját példámból kiindulva) alighanem fájdalmasan gondol vissza a sok megalázásra még akkor is, ha – kétségtelenül – ebben elsősorban ő a hibás. Ahogy mi sem vagyunk bűntelenek két világháború elvesztéséért. Hát ezért érdekel a németek titkos lelkiállapota, amely befolyásolhatja, mennyire érzik át a magyarok traumáit, akár egyetemi szinten is.
Rátérve Tőkés László egyetemtörténeti tévedéseire: – egyetemünket modern formában (több évszázados előzmények után) 1872-ben alapították, de ez nem Bolyai János, hanem Ferencz József akkori magyar király nevét viselte; ezt az egyetemet 1919-ben katonai erővel foglalta el – teljes ingó és ingatlan leltárral – a román katonaság, és ebben, ezzel alapította az I. Ferdinánd (és nem V. Babeş) egyetemet. A katonaság által kitelepített tanszemélyzet jó része egyetlen ceruzával menekült Szegedre; velük működtette (és látta el épülettel, mindennel) a továbbiakban a Ferenc József Tudományegyetemet a magyar állam. A II. bécsi döntéskor a Ferdinánd Egyetem (a mozgatható leltár jó részével) Szebenbe költözött át 1940 szeptemberében. A szegedi egyetem professzoraival és más személyzettel formálisan visszaköltözött Kolozsvárra a Ferenc József Egyetem, de felszerelését Szegeden hagyta. Volt és visszakapott épületeit a magyar állam új ingó leltárral látta el (1940–1941). A világháború végén a Ferdinánd egyetem tanszemélyzete a leltárral visszaköltözött Kolozsvárra a magyar egyetem épületeibe (1945). Ugyanakkor, a botrány elkerülésére és a megkötendő békeszerződésre való tekintettel, a román állam Groza kormánya törvényerejű rendelettel (és a király aláírásával) megszüntette a Ferenc József Egyetemet, de megalapította a Bolyai Tudományegyetemet 1945 májusában, e célra egyetlen épületet, a volt református leányiskolát, a De Gerando épületét) és ennek felszerelését biztosította. Ezt később még két középiskola (Marianum és közgazdasági iskola) épületével bővítette 1946–48-ban. 1959-ben a párt utasítására, tanügyminisztériumi rendelettel (tehát törvénytelenül) egyesítették a Babeşés Bolyai egyetemet, Babeş-Bolyai néven.
Jó, ha tisztán látunk: formálisan a Bolyai egyetemet alapító törvényerejű rendelet ma is érvényben van, miniszteri rendelet ezt meg nem szüntetheti. Ha ez nem így van, cáfolatot hálásan fogadok.
id. Nagy László, Szabadság (Kolozsvár)

2010. december 20.

Egyetemi jegyzet, másként
Amint az olvasó is értesülhetett róla, a Marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Egyetem hatvanötödik életévét is betöltötte. Ebből az alkalomból átadták az egyetem jelentősen átépített új könyvtárát, amely egykor a tanárok lakása volt.
Tanúsíthatom, hogy azokban a lakásokban egykor rengeteg (jó) könyv volt, sőt az egyetemi könyvtár sok-sok kötete és jegyzete éppen ebben a házban született az elmúlt hatvanöt év során.
Illett volna egy közös emléktáblát tenni ama régi kiváló orvosdoktoroknak, akik itt tengették életüket, sokszor közös konyhával és fürdőszobával (!), akik nélkül elképzelhetetlen volna az intézmény. De mit tehetünk, ha a múlt nem a mai száguldó buldózerek elvárásai szerint alakult? Legfennebb csúsztatunk itt-ott. Kisebbítjük az elődöket, hogy annál szebben sziporkázzon a digitális jelen...
A híradások szerint az ünneplés során alig esett szó arról, hogy azért van Marosvásárhelyen orvosi egyetem, mert Kolozsvárról kénytelen volt elköltözni az egykori Ferenc József Tudományegyetem, a magyar orvosi kar. Mert a Nagyszebenből visszatérő (1945), bosszúra éhes tanári kar, a hippokrátészi esküt tett humanizmus nem tűrte, hogy kétféle, kétnyelvű orvosképzés működjön a kincses Clujvárott.
Az ünneplés során a román egyetemi vezetés fél szájjal említette, hogy magyar nyelvű oktatás is buzg azon az egyetemen, amelyet a romániai magyar hallgatók számára hoztak létre, telepítettek át a kisvárosi Vásárhelyre. Sőt hozzáteszem, a város intellektuális fejlődését éppen ez a grózapéteri gesztus indította el, ugyanolyan lökést adott neki, mint Bernády a századfordulón az európai civilizációs építkezéseivel. Marosvásárhely az orvosi egyetem betelepülésével és működésével vált sokszínű kultúrvárossá, magyar és román művelődési centrummá.
A mai rektor a muszáj-magyarnál sokkal fontosabbnak tartja, hogy angol nyelvű képzés folyik az univerzumban, ami elsősorban az egyetem (hírének) fenntartásához szükséges devizaalapokat teremti meg, mert a rosszakaratú városi vélekedés szerint ide jobbadán azok iratkoznak be, akiknek nincs pénzük megfizetni az angol, svéd, francia vagy német tandíjakat.
Az épületek, amelyekben manapság a három nyelvű oktatás folyik. Egykor a város tulajdonát képzeték, Bernády György polgármestersége alatt épültek katonai alreáliskolának, Marosvásárhely polgárainak adógarasaiból (s egy kis pesti bankhitelből). Egy vesztes háború kellett ahhoz, hogy az üres épületeket a honvédelmi minisztérium kibocsássa kezéből és azokat a tanügyi átvehesse. Beköszöntött a béke.
Sebestyén Mihály, Új Magyar Szó (Bukarest)

2010. december 24.

Lassan elnémulnak a felső-marosmenti harangok
Jódtelep az egyetlen kimondottan magyar falu a Felső-Marosmentén. Jó félszáz kilométeren keresztül, Disznajó és Maroshévíz között, e kis sziget lakói kivételével már csak mutatóban maradt pár magyar család. Ezek leszármazottai is többnyire románul beszélnek, és az ortodox templomot látogatják. A Bánffyak, Kemények, Éltetők egykori birtokain az általuk behozott jobbágyok utódai kerültek többségbe. Hívek híján a református egyház kénytelen volt eladni a dédai parókiát, beletörődni a szalárdi fatemplom pusztulásába, mint ahogy az ellen sem tehet, hogy a csodálatos palotailvai templomban is fúj a szél a padsorok között.
Maros völgye maroknyi reformátusságát Disznajótól Palotailváig Nagy Ferenc jódtelepi lelkipásztor szolgálja, míg maroshévízi kollégája, Balla Árpád a gödemesterházi hívekben tartja a lelket. Mindketten tudják: a leépülés megállíthatatlan, megfékezése mindössze ideig-óráig járhat sikerrel.
Hívek hiányában eladták a parókiát
Disznajó a Maros völgye utolsó színmagyar települése. Jódtelep kivételével a következő ötven kilométeren található falvakban egészen Maroshévízig a románság és az ortodoxia uralkodik. Dédán, a Monarchia kiépítette vasúti csomópontnak számító községközpontban ma már mindössze három református él. Pedig egy évszázaddal korábban, 1905-ben a magyar állam még parókiát is építtetett az akkor jelentős számú kálvinista gyülekezetnek. Az egyháznak sikerült visszaszereznie az évtizedek során kocsmának, szövetkezeti épületnek, fogorvosi rendelőnek, majd iskolai laboratóriumnak használt ingatlant, de hívek híján kénytelen volt eladni az önkormányzatnak.
A Jódtelepről lejáró Nagy Ferenc már csak úrvacsoraosztáskor toppan be az Ördögh családhoz, ahol az istentiszteleteket tartják. „El sem tudom mondani mennyire felemelő érzés, amikor ünnepek alkalmával eljön a tiszteletes úr, és az édesapám portáján szolgál” – lelkendezik Şandor Ibolya. A vegyes házasságban élő asszony azonban nem várja meg a sátoros ünnepeket; van, amikor autóba ül, és elmegy Holtmarosra vagy Jódtelepre istentiszteletre. Máskor meg férjét követi a helyi ortodox templomba. Mint megjegyzi, jó viszonyt ápol a helyi románokkal, akik ódzkodnak attól, hogy vallása vagy nemzetisége miatt sértő megjegyzéseket tegyenek rá. Dédán mindössze három református él, de nem sokkal fényesebb a helyzet a szomszédos Dédabisztrán sem, ahol nyolc gyülekezeti tagot tartanak számon.
Azok is idős emberek, gyermekeik sem magyarságukat, sem vallásukat nem őrizték meg. Pedig az anyakönyvi adatok alapján, valamikor itt is népes magyar közösség élt. Galonyán már csak Kemény báró egyik leszármazottja, a Magyarországról hazaköltözött Nagy Géza képviseli a vallási és nemzeti kisebbséget. A középkorú férfi a turizmusból próbál megélni, és a jódi istentiszteleteket látogatja. Ezt teszi az a néhány ratosnyai református is, akinek egy-két kilométert kell gyalogolnia a községközponttal összenőtt Jódtelepig. Nagy Ferenc valamikor kijárt a vízi erőmű építésénél dolgozó, barakkokban élő munkásokhoz. Ma viszont már nincs akihez.
„A székelyföldi munkások mind hazatértek falujukba, ma már egyetlen református sem dolgozik a gátépítésen. Van viszont néhány magyar nő, aki éppen Jódtelepről ment férjhez egy-egy moldvai munkáshoz” – meséli a lelkész, aki bár furcsállja, nem kommentálja a menyecskék döntését. A szomszédos Borziatelepen valamikor még élt egy református. A völgyön felfele haladva, Andrenyásza szintén fehér foltnak számít. A legutóbbi népszámláláskor a falu egyik lakója reformátusnak vallotta magát, de aztán kiderült, hogy lényegében jódtelepi. Fia, Forró Ferencz József hiába visel ennyire hangzatos magyar nevet, már csak románul hajlandó megszólalni, és az ortodox templomot látogatja.
Szalárd, az államosított falu
A második világháború előtt talán senki nem jósolta volna meg, hogy a múlt század elején komoly fejlődésnek induló Szalárd telep 2010-re szinte teljesen kiürül. Mára nemcsak a többségi, református magyarok tűntek el a faluból, de román család is alig maradt. A völgyet hétvégi házak és a Marosvásárhelyről, Szászrégenből kiérkező nyaralók népesítik be. „Valamikor mind ipari, mind egyházi szinten nagy versengés volt a két párhuzamos völgy, Szalárd és Jód között. Szalárdon több református élt, mint Jódtelepen, 1908 után egy kis fatemplomot építettek. Az első világháborúig csaknem tizenkét kis fűrészüzem működött a faluban.
Ma már üzemek sincsenek, lakók sem maradtak” – állapítja meg Nagy Ferenc. A lelkész megítélésében Jód azért maradhatott meg, mert az ide telepített dolgozóknak az erdő- és gyártulajdonos Bánffy család házhelyeket adományozott. A Szalárd völgyén ellenben a munkásokat és családjukat bérházakban szállásolták el. „Miután az első világháborúban felrobbantották a gátereket, a magyar munkáscsaládok egy kivételével, mind elhagyták a falut. Nem rendelkeztek házzal, házhellyel, nem volt, ami a településhez kösse őket” – véli a lelkész. A gyülekezettel együtt a fatemplom is elpusztult, harangja vélhetően a mintegy három kilométerrel odébb fekvő Palotailvára került.
Református hívek, ortodox szokások
Palotailva az egyházmegye legfiatalabb gyülekezetei közé tartozik. Az itteni reformátusok többsége a második világháború idején telepedett le a fejlődésnek indult faluba. Felszámolva a szalárdi fűrészgyárat, a magyar kormány a jobb fekvésű Palotailvára telepítette át a munkatelepet, és vele együtt a dolgozókat is. Ahogy azonban a leányegyházközségnek nincs múltja, jövője sem igen lesz. A 64 lelket számláló gyülekezetből sokan elrománosodtak, de azok is átvették az ortodox szokásokat, akik a református templomot látogatják.
„Haláleset után hat hét, majd hat hónap múlva megemlékeznek a távozottról. A tehetősebb családok ilyenkor megkínálják a gyülekezet összes tagját kaláccsal, üdítővel, szeszes itallal” – sorolja a románoktól átvett szokásokat Nagy Ferenc, aki szinte minden egyes keresztelőt, házasságkötést és temetést két nyelven celebrál. Mint meséli, már azzal is szembesülnie kellett, hogy a konfirmálni készülő gyerek románul válaszolt a kérdéseire. Viszont sokak kellemes meglepetésére nem egy ortodox román kisiskolás volt hajlandó magyar versikét tanulni, és ünnepi alkalmakkor fellépni a református templomban.
„Sajnálatos módon nagyon érződik, hogy nem tősgyökeres közösségről van szó. Itt nincsenek hagyományok, a vasárnapi istentiszteleten kívül nem zajlik egyházi élet” – panaszolja a kéthetente Palotailvára látogató lelkész. Nagy Ferenc szerint nemcsak az a fájó, hogy egyes gyülekezeti tagok képesek az egyháztól kapott karácsonyi csomagjaikat átvételük után néhány perccel eladni, és a pénzt elinni, lehangoló jelenség az is, hogy a hatalmas templomban mindössze nyolc–tíz ember kíváncsi az igére. „Ennyi emberrel szinte olyan, mintha üres lenne” – mondja a Debreczeni László – az Erdélyi Református Egyházkerület építésze – tervezte, és a második világégés ideje alatt magyar katonákkal felépíttetett, majd 1954-ben felszentelt templomra a lelkész. A hideg beálltával némileg változik a helyzet: istentiszteleti célra a jóval szűkebb toronyfeljáratot használják.
Az impozáns, Kós Károly-stílusban megálmodott és felépült hajlék a hegyvidék és Erdély építészeti jegyeit viseli magán. A 18 méter hosszú és 23 méter magas tornyával az épület csodálatosan ötvöződi a kő- és faelemeket, melyeket a telekkel együtt báró Bánffy Dániel adományozott az államosítás előtt. A kéthetente együtt imádkozó néhány idős embernek jelentős ünnep Isten házában összegyűlni. „A fiatalok egyáltalán nem járnak templomba, csak mi, vének. De számunkra ünnep, amikor Jódtelepről eljön a tiszteletes úr, és magyarul hirdeti az igét. Advent előtt az esperes is ellátogatott hozzánk, akkor legalább negyvenen gyűltünk össze a templomban” – mondja Simon Márton. Az idős gondnok, akit 1959-ben a fűrészüzem „csalt el” a színmagyar Mezőcsávásról, büszkén vallja: azon kevesek közé tartozik, akiknek egész családja – fia, menye, unokái – megmaradt magyarnak.
Az idősek kitartanak
Hasonló a helyzet a völgy legfelső, magyarok lakta községközpontjában, Gödemesterházán. A hozzá tartozó két kisebb faluban, Nyágrán és Mesterházán egyetlen református sem maradt. A gödei, szintén fogyatkozó magyarokat az különbözteti meg az ilvaiaktól, hogy ők nem az iparosításkor telepedtek meg a Maroshévíz közelében fekvő faluban. Templomuk ugyan nincs, de ez nem a mai megcsappant, mindössze tucatnyira tehető lélekszámnak tudható be. „Valamikor jóval többen éltek itt. Annyian, hogy nem voltak képesek megegyezni abban, hogy Bánffy báró a Maros jobb vagy bal partján adományozzon telket a leendő templomnak. Addig vitatkoztak, míg jött a háború, majd az államosítás” – meséli Balla Árpád, hogy miként maradtak a gödemesterháziak istenháza nélkül. A maroshévízi lelkész minden hónap első vasárnapján a Kolpinszki család házában szolgálja öregedő híveit.
„A fiatalság, sajnos, nem veszi komolyan a hitéletet. Az öregek viszont szorgalmasan eljárnak, még azok is, akik szinte már semmit nem hallanak a prédikációból” – világít rá a nemzedékek közötti ellentétre a hévízi lelkipásztor.
Mivel az egész Felső-Marosmentén alig-alig akadnak Simon Mártonok, Şandor Ibolyák meg idős, de a hitéletükről semmi pénzért le nem mondó hívek, a reformátusokat szolgáló lelkészek nem bízhatnak a beolvadás visszafordításában. „Ezt a folyamatot megállítani nem lehet, de még csak megfékezni sem. Itt nincsenek befektetők, nincsenek munkahelyek, nem létezik faluturizmus. Magyar reformátusok még vannak, de ki tudja, meddig?” – fogalmazza meg a költői kérdést a Maros-völgyi szórvány lelkipásztora, Nagy Ferenc.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

2010. december 31.

Erdély tájain – Szádecky-Kardoss Gyula és az EKE
Széljegyzetek a kettős, kerek évfordulós emlékkonferencia kapcsán
December 11-én Kolozsváron, Bocskai fejedelem szülőházában, vagyis a Sapientia Tudományegyetem központi épületének Óváry-termében több mint hatvan idősebb és fiatal geológus gyűlt össze, hogy kutatási eredmények bemutatásával ünnepeljék a város egykori egyetemének neves tanára, Szádecky-Kardoss Gyula születésének 150. évfordulóját, illetve tisztelettel emlékezzenek halálának 75. évfordulójára. Délelőtt sírjánál, a Házsongárdi temetőben koszorút helyeztek el a résztvevők, délután tíz tudományos előadást hallgattak és vitattak meg: részben a professzor tudományos és egyéb szellemi hagyatékával, részben az általa kutatott ásvány-, földtani témákban, az előadók által felmutatott új eredményekkel kapcsolatban.
Miért szólunk ezen az oldalon róla? Egyszerűen azért, mert élete Kolozsvárra érkezése pillanatától haláláig szorosan összeforrt az itteni turistasággal, az Erdélyi Kárpát-Egyesülettel. Ki is volt valójában szádecsnei és kardossfalvy – a nemesi címet bátyjával közösen, tudományos érdemeik révén szerezték – Szádeczky-Kardoss Gyula? Szádecky Sámuel pusztafalusi (felvidék) református pap gyermekeként született, 1860. december 30-án. Egyetemet Budapesten végzett, majd külföldi tanulmányútját követően ugyanott, egykori tanára, Szabó József kiváló ásvány- és földtanprofesszor mellett volt tanársegéd. Amikor Koch Antal, aki 24 évi kolozsvári tanszékvezetői tevékenység után a budapesti tudományegyetemre távozott, a Kolozsváron megüresedett tanári állást 1896-ban Szádeczky megpályázta, elnyerte. Így került városunkba. Tulajdonképpen bátyját, Szádeczky-Kardoss Lajos történelemprofesszort követte, aki kevéssel előtte került ugyanerre az egyetemre. Mindketten 1918-ig voltak a Ferenc József Tudományegyetem kiváló tanárai (sőt adott időben rektorai is).
Lajos, mint történész, az erdélyi kora-újkor, a céhtörténet, a székelység, illetve a törökországi magyar emlékek kutatójaként alkotott nagyot. Ő is kivette részét az EKE tevékenységeiben. Volt az Irodalmi Bizottság tagja (1897-től), a kerékpáros osztály választmányi tagja (1898-tól), de az EKE kolozsvári osztályának elnöke, sőt az országos szervezet alelnöke is (1899-ben).
Gyula, a földtan és ásványtan professzora, nemzetközi hírnevet szerzett nemcsak magának, de az általa vezetett tanszéknek is. Kiváló ásvány- és kőzettan-kutató volt, hatalmas szakirodalmi hagyatékkal, melyben nagyon sok olyan vidék kőzettanával–földtanával foglakozott, amelyek ma is a turisták kedvelt kirándulóhelyei: foglalkozott a Kolozsvár környéki dombok üledékes és vulkáni eredetű kőzeteivel, a Gyalui-havasok kristályos paláival, a Vlegyásza magmás kőzeteivel, de a Szamosfalvi-fürdő földtanával, vagy a Keleti-Kárpátok vulkáni vonulatával is. Mégsem ezekért az érdemekért írunk e helyen róla, hanem az Erdélyi Kárpát-Egyesületben betöltött rendkívüli szerepvállalásáért emlékezünk rá, kettős kerek évfordulója alkalmából. Az említett konferencián is hangzott el olyan előadás, mely a kiterebélyesedett Szádeczky-Kardoss családnak a magyar turistamozgalmakban betöltött (ma is aktív) szerepét választotta témájául (Vallasek István: A Szádeczky-Kardoss család szerepe a magyar természetjáró mozgalomban a 20. század első harmadában).
Szádeczky Gyula tehát 1896-ban került Kolozsvárra, s a következő évben már találkozunk nevével az EKE keretében, az útjelzők tevékenységébe bekapcsolódva. A következő évben már az egyesület országos választmányának tagja, és a kerékpáros osztály alelnöke volt. A szervezet vezetésében a legnagyobb szerepet akkor vállalta, amikor az erdélyi magyarság kisebbségbe szorulva, nehezen talált önmagára. Ehhez tegyünk egy kis kitérőt: midőn, 1919-ben, még a párizsi (Trianon) béke megkötése előtt, Onisifor Ghibu vezetésével, karhatalmi erővel a románság 4 óra alatt kirakta a Ferenc József Tudományegyetem teljes tanári karát az intézményből, annak minden tulajdonát átvéve, a tanári kar zöme kénytelen volt távozni. Ebből a magból alakult 1921-ben a Szegedi Tudományegyetem, mely magát máig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem jogutódjának tekinti. Egyetlen tanárnak engedtetett meg, hogy az egyetemen munkaasztalát megtarthassa, bár nem taníthatott, fizetést pedig a Román Földtani Intézet biztosított számára. Ez a kivételezett pedig nem volt más, mint Szádeczky-Kardoss Gyula, kinek bátyja is távozni kényszerült. Ez a kivétel pedig annak köszönhető, hogy Szádeczky-Kardoss Gyula olyan nemzetközi szaktekintély volt, akit az új, román tanszék vezetésére kirendelt másik szakmai kiválóság, Ion Popescu Voiteşti megvédelmezett. Ehhez Szádeczkynek az a gesztusa is beszámított, hogy 1907-ben olyan földtani tanulmányutat szervezett a Kárpátok mindkét oldalának megismerésére, melyre a bukaresti egyetem tanárait és diákjait is beszervezte.
Visszatérve az EKE keretében, az első világháborút követő időben játszott szerepére: amikor 1926-ban az Erdélyi Kárpát-Egyesület igyekezett újraszerveződni, a román állammal magát elismertetni, a jogi útvesztőkkel és a – kisebbségben rekedtekkel szemben nem épp előzékenykedő – bürokráciával való birkózás oroszlánrészét Szádeczky vállalta. Így lett az újraalakult egyesület második országos elnöke. Tisztségéről 1930-ban, nyugalomba vonulásakor mondott le, egy másik neves geológusnak, volt tanítványának, Balogh Ernőnek adva át feladatkörét. Őt pedig, munkássága elismeréseképpen, az EKE örökös tiszteletbeli elnökének választották meg. Visszavonultan, lefegyverzetten, tehetetlenül kellett megélnie az egyesület múzeumának kilakoltatását a Mátyás király szülőházából, illetve azt a bizalmatlansági támadássorozatot a hatalom részéről, melynek következtében e szervezet rengeteget veszített – főleg az anyagiak tekintetében.
1935. november 8-án halt meg. Sírhantja a Házsongárdi temetőben van, a nyugati főúton, nem sokkal Kós Károly és családja sírhelye fölött, az átellenes oldalon. Nemes egyszerűségű sírkövén nemesi címer.
Még három érdekességet mondjunk el róla. Mindenekelőtt azt, hogy Elemér fia is a legkiválóbb magyar geológusok egyike lett – Budapesten. A másik, hogy a zenének is rajongója volt, sőt maga is muzsikált, utódai közt neves zenész is van. Ő pedig, a már idézett nehéz időben vállalta a kolozsvári konzervatórium igazgatói teendőit is! A harmadik: ma már kevesen ismerik a gyorsírás fortélyait. Ennek a divatból kiment, a hangrögzítő technikák elterjedése előtt nagyon fontos tudásnak ő volt az erdélyi apostola. Ő alapította és vezette az Erdélyi Gyorsírók Egyesületét.
WANEK FERENC, Szabadság (Kolozsvár)

2011. január 21.

1848–1849 vitatott kérdései a tények tükrében
A világosi fegyverletétel sem Világosnál történt
Az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc vitás kérdéseiről tartott előadást hétfőn délután Hermann Róbert történész, a budapesti Hadtörténeti Közlemények Szerkesztőségének igazgatója a Kolozsvár Társaság székházában. A Korunk Akadémia történeti vonala keretében szervezett, évkezdő rendezvény házigazdája Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztő-helyettese volt, aki a korszak és a téma szakavatott ismerőjeként mutatta be az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) docensét. Hermann Róbert az 1848-1849-es események kapcsán felvetődött különféle értelmezéseket tárgyalta színes, tartalmas előadásában. Mint elmondta, immár 160 éve állandó viták tárgya a forradalom, de megítélése egyértelmű azt illetően, hogy eseménysorai komoly fordulópontot képviseltek a térség életében, és hatásai összességükben inkább pozitívnak, mint negatívnak minősíthetők. 1848-1849 azon rendszerváltások közé tartozott, amely több társadalmi rétegnek inkább adott, mint elvett: az ország egészére kiterjesztett szabadságjogok kiegészültek a polgári értelemben vett tulajdonhoz jutással, a feudális jellegű tulajdonviszonyok megszüntetésével.
Mindmáig vita tárgyát képezi, hogy Magyarország az áprilisi törvényekkel, függetlenné vált kormányával túl nagy, avagy kevés önállósághoz jutott, illetve soknak vagy kevésnek bizonyult-e a jobbágyfelszabadítást, a törvény előtti egyenlőséget, a sajtószabadságot, az igazságszolgáltatás reformját eredményező társadalmi változás. Hermann Róbert véleménye szerint, az adott helyzetben nemigen lehetett volna sokkal többet elérni fegyveres erő alkalmazása nélkül. A magyar politikai elit az aktuális helyzetben nemigen erőltette a közös ügyek rendezését, lévén, hogy 1848 tavaszán felvetődött a német államok egyesítésének gondolata, amelynek nyomán a Habsburg birodalom súlypontja, az udvartartás Magyarországra került volna. Az osztrák fél ellenben sikeres észak-itáliai hadjárata után rádöbbent arra, hogy nem igényli a német egységet, és Magyarországot megpróbálta visszakényszeríteni az 1848 előtti alárendelt helyzetbe. Lehet tehát azt állítani, hogy Magyarország nem tett meg mindent a konfliktus elkerüléséért, de azt is, hogy Ausztria a maga során mindent megtett azért, hogy ez kialakuljon.
A nemzetiségi kérdés problematikája
Az áprilisi törvények hiányosságaként emlegetik a nemzetiségi kérdés rendezetlenségét – magyarázta a történész. Mint kifejtette, 1848-49-ben nem létezett olyan európai minta a nemzetiségi kérdés megoldására, amelyre alapozni lehetett volna, illetve az semmiképpen nem előnytelen, hogy a ténylegesen alkalmazott modelleket Magyarországon nem ültették gyakorlatba: Franciaországban a nemzetiségi problémát már a francia forradalom időszakában erőszakos asszimilációval próbálták megoldani, az első koncentrációs táborokat a forradalmi hadsereg állította fel. Az angolok az ír kérdésben többször is az éhenhalatás módszeréhez folyamodtak. Megemlíthető Bismarck javaslata is, aki szerint a poroszok által megszállt lengyel területeken a legkézenfekvőbb megoldás e népcsoport kiirtása lett volna.
A magyarországi horvátokkal a kormánynak nem voltak különösebb összetűzései. A magyar–horvát konfliktus annak következtében robbant ki, hogy Jellasics (Josip Jelačić) horvát bán a határőrvidék katonasága feletti parancsnokságot megszerezve, megszakította összeköttetését a magyar kormánnyal, és követelte, hogy az önálló magyar had-, pénz-, és kereskedelemügyet rendeljék az osztrák kormányzat alá. Elvárásai között szerepelt a Zala megyei muraközi járás elszakítása, illetve Fiume és a magyar tengermellék Horvátországhoz csatolása is. A nemzetiségekkel szemben a magyar politikai elit nem erőszakos beolvasztásra, legfeljebb az olvasztófelsőbbség elvének alkalmazására törekedett. A társnemzetek önálló nemzetként való elismerését viszont egyértelműen elutasította, lévén, hogy a nemzet fogalmát a független területi, állami léthez kötötték olyan elvek szellemében, amelyek meghatározóak voltak a korszak Európájában – magyarázta Hermann Róbert.
Tévedések a honvédsereg toborzása körül
Széles körben elterjedt vélemény, ugyanakkor közkeletű tévedés, hogy Kossuth Lajos toborozta az 1848 szeptemberében Jellasicsot feltartóztató honvédsereget – indította új gondolatsorát Hermann Róbert. A tény az, hogy a Kossuth által összeszedett népfelkelők közül egy sem vett részt a bán elleni pákozdi csatában. A haderő szervezéséről már április közepén döntött a Batthyány Lajos vezette kormány, májusban pedig megjelent az első hivatalos felhívás a nemzetőri zászlóaljak megszervezésére, amelyeket később honvédeknek neveztek el. Batthyány május folyamán azt is elérte, hogy a Magyarországon állomásozó, császári-királyi haderő magyar származású egységei a kormány irányítása alá kerüljenek. A csehek, morvák, ukránok, lengyelek természetesen többnyire átálltak a másik oldalra.
A másik téveszme Mészáros Lázár későbbi hadügyminisztert tekinti a honvédsereg szervezőjének, noha ő csak 1848 májusának végén tért haza Észak-Itáliából.
Elmulasztottnak ítélt történelmi lehetőségek
A magyar történelem elmulasztott lehetőségei közé sorolják egyebek mellett a pákozdi csata utáni fegyverszünetet is – hívta fel a hallgatóság figyelmét Hermann Róbert. A mulasztást hangsúlyozó értelmezések szerint, a horvát haderő megsemmisítő vereségét követően, a magyaroknak üldözniük kellett volna, és megsemmisítő csapást mérniük Jellasics seregére, amely mintegy negyvenezer főt számlált. A tény azonban az, hogy Pákozdnál 17-18 ezer fős magyar haderő állt szemben az említett hadsereg háromnegyedével, ugyanis ennek fennmaradó része csak a csata lezajlásával érkezett meg a helyszínre. A sikeres összeütközést követően Móga János altábornagy ráébredt arra, hogy Pákozdnál nem lehet fedezni a főváros felé vezető útvonalakat. Úgy határozott, hogy Martonvásárig vonja vissza a haderőt, ahol ezek az utak találkoznak. Hatalmas zűrzavart, sőt káoszt eredményezett azonban, hogy a sereg egyidőben, ugyanazon úton indult el: a császári egységek tévedésből a honvéd alakulatokra lőttek, összetévesztve barna egyenruhájukat a horvát határőrök tábori uniformisával, akik a maguk során természetesen lövésekkel válaszoltak. A győztes, de megtépázott haderő Martonvásárra érkezésekor kapták kézhez Jellasics fegyverszüneti kérését, amelyet egyértelműen elfogadtak.
Szétfoszlott lehetőségnek minősítik továbbá az 1848. október hatodikán kitört bécsi forradalom megsegítésének elmaradását is. A bécsi forradalmárok kiűzték a városból a császári-királyi haderő jelentős részét, az udvar Olmützbe vonult vissza. A Magyarországon sikertelenül járt Jellasics szintén Bécs alá igyekezett. A Lajtha mellékére érkezett magyar hadsereg a határon megtorpant, mivel hivatalos segélykérést nem kaptak Bécsből, a vezéreknek pedig több körülmény is töprengésre adott okot. Jellasics ugyanis kirostálta és hazaküldte haderejéből a csak fosztogatáshoz értő alakulatokat, a Dunántúlról és a Felvidék nyugati részéről pedig magához vonta a nem magyar származású császári-királyi csapatokat. A horvát bánnak csak a lovassága kétszer, két és félszer erősebb volt a magyar seregnél, amelynek létszáma nem volt több 25–26 ezer főnél. A bécsi forradalom fegyveres erőire kizárólag a város területén lehetett számítani. A forradalom támogatásának elmaradása ilyen megfontolásból nem minősíthető elmulasztott esélynek. Az október 30-i tényleges összecsapásnál a schwechati síkságon elszenvedett vereség nem volt végzetes, ugyanis Liechtenstein herceg és Jellasics nem működtek együtt a legsikeresebben. A bekerítő célzatú támadásnál a magyarok lőttek jobban, így elérhették a határt – fejtette ki a történész.
1849 áprilisában a magyar hadsereg mintegy négy hét alatt négy ütközetet és két csatát vívott, ezek közül egyiket sem vesztette el. Egyetlen helyszínen, Hatvannál szenvedett el a magyar lovasság az ellenfélnél nagyobb vereséget. Az egymást követő sikerek magyarázata az volt, hogy ameddig a császári fővezér, Windischgrätz egységben tartotta csapatait, a magyarok nem támadtak, ellenben mikor részekre bomlott, igen. Ismét elmulasztott lehetőségnek ítélték azt, hogy a magyarok nem követték a visszavonuló osztrákokat, nem foglalták el Bécset. A tényeket azonban a kiegyensúlyozatlan erőviszonyok befolyásolták: a magyaroknak áprilisban sem volt számbeli fölénye az ellenféllel szemben. A Bécs alá vonult osztrák haderő 55–60 ezer főt számlált, a magyar sereg egy része pedig visszamaradt Buda védelmére, hogy a Jellasics-féle esetleges felmentési kísérletet megakadályozza. Maga Kossuth is úgy vélte, hogy csak egy ötvenezer fős hadsereggel érdemes támadást indítani, ehhez pedig Bem tábornok seregére lett volna szükség, amelyet a maga során a Temesköz elfoglalása kötött le – derült ki az előadásból.
Vélemények az orosz beavatkozásról
Léteznek olyan értelmezések, amelyek szerint, ha Kossuth Lajos nem mondja ki az osztrák ház trónfosztását, Magyarország függetlenségét, akkor nem kerül sor a szabadságharc sorsát véglegesen eldöntő orosz beavatkozásra sem – fűzte tovább a vitatott kérdések sorozatát Hermann Róbert.
A kétségtelen tény azonban az, hogy az osztrák uralkodóház már 1848. április 21-én segélykérést intézett I. Miklós cárhoz, de csak májusban értesült a magyar függetlenség kinyilvánításáról. A cár 1849 nyarán állapodott meg I. Ferenc József császárral a kétszázezres orosz haderő bevetéséről, amely visszafordíthatatlanul eldöntötte a magyar forradalom és szabadságharc sorsát.
Az orosz intervenciót illetően diplomáciai támogatásra kevéssé számíthatott Magyarország, tekintetbe véve, hogy amikor Palmerston lord angol külügyminiszter értesült arról, hogy az orosz hadsereg bevonul a Kárpát-medencébe, ennyit mondott: „végezzenek velük hamar” – tájékoztatott a történész. Mint elmondta, az angol politikának tökéletesen megfelelt az elképzelés, hogy az orosz ellensúlyként szolgáló monarchia kisegítője éppen az legyen, akinek terjeszkedését meg kell akadályoznia.
Tényleges lehetőségnek minősült volna, ha IV. Frigyes Vilmos porosz király elfogadja az egyesített német koronát. Ebben az esetben az oroszok – mint a cár leveleiből kiderült – nem Magyar-, hanem Németország ellen indultak volna.
A magyar kormány jogosan reménykedett a Havasalföldre szorult osztrák csapatok lefegyverzése esetén kialakulandó, esetleges török–orosz konfliktusban, lévén, hogy a tengerszorosokra való tekintettel a török–orosz háborútól az angolok és a franciák egyértelműen idegenkedtek, így nyilván be is avatkoztak volna az eseményekbe. A várva várt konfliktus azonban elmaradt, így az oroszokkal szembeni nyugati beavatkozás esélye is – összegezte a szakértő.
A fegyverletétel értelmezése
1849. augusztus 13-án a szőlősi síkon – nem a köztudatban élő, szomszédságában levő világosin – a Görgey Artúr parancsnok vezette haderő letette a fegyvert. Mint Hermann Róbert kifejtette, a szabadságharc abban az esetben számíthatott volna valamilyen eredményre, ha minél tovább sikerül nyújtani az ellenállást, illetve, ha az osztrák félre elgondolkodtató csapást sikerül mérni. Görgey és Dembinszky (Henryk Dembinski) altábornagy egyesített hadereje nagy valószínűséggel eredményesen megküzdhetett volna a Haynau(Julius Jacob von Haynau) parancsnoksága alatt közeledő osztrák sereggel. De amíg Görgey a Felvidéken át Komáromból a saját erőinek négyszeresével rendelkező orosz főseregen átküzdötte magát Aradig, Dembinszky nem tett így, hanem az osztrák kézen lévő Temesvár irányába fordult, hogy csatlakoztassa az ott lévő magyar csapatokat – noha, mint a mondás szól, egy egész hadsereggel nem kellett volna tíz lovas huszár elé menni – emelte ki Hermann Róbert.
Haynau a maga során Temesvárnál elérte célját: elszigetelte egymástól a két magyar hadtestet. Görgey augusztus 9-én érkezett meg Aradra. Augusztus 10-én minisztertanácsi határozat született, hogy amennyiben a döntő csatában a szerencse nem kedvez a magyar fegyvereknek, és az oroszok sem a felajánlott koronát nem fogadják el, sem a császár irányába való közvetítést nem vállalják, nekik kell megadnia magát a magyar seregnek. Augusztus 10-én este megérkezett a temesvári vereség híre, illetve az orosz üzenet, miszerint csak a feltétel nélküli fegyverletételről hajlandók tárgyalni. Amikor augusztus 11-én Görgey azt javasolta a haditanácsnak, hogy az oroszok előtt tegyék le a fegyvert, mindössze a tizedikei minisztertanácsi határozatot próbálta meg elfogadtatni a hadsereg vezetésével.
A levelezésekből utólag kiderült: Haynaunak feltett szándéka volt a honvédtiszteket rövidített eljárás útján kivégeztetni – összegezte az előadó.
Gyakran hivatkoznak a fegyverletétel kapcsán arra, hogy a komáromi erőd milyen sokáig tartotta magát, illetőleg milyen előnyös feltételeket sikerült kialkudnia. Azonban, amint ezt az osztrák mérnökkar két szakembere bizonyítottan, írott értekezéseiben kiszámolta, az erődöt többe került volna szétlőni és újjáépíteni, mint eltűrni a várőrség szabad távozását.
Az alaptalan Petőfi-legenda
A segesvári ütközetről felvetett legenda az, hogy Petőfi esetleg orosz postamester-kisasszony férjeként élt tovább – tért ki az előadás utolsó vitatott kérdésére Hermann Róbert. Mint kiemelte, a ködösítés 1988-1989-ben kezdődött el, amikor néhány hozzá nem értő egyén kitalálta, hogy Petőfi a segesvári csatatérről szibériai fogságba került, ahol, mint szláv származék orosz nyelvű verseket írogatott. Fogolylistákra, névsorokra hivatkoztak – mint kiderült, egyiken sem szerepelt Petőfi neve, mi több, az említett fogolylisták tulajdonképpen az aradi várőrség átadási jegyzékei voltak.
Történelmi szempontból semmi nem bizonyítja, hogy Petőfi túlélte volna a július 31-i ütközetet, így továbbra is úgy kell rá emlékeznünk, mint egy olyan férfiúra, aki a gyakorlatban is komolyan gondolta az általa képviselt eszméket, és életét is áldozta ezekért – hangsúlyozta a történész.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 ... 241-260




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék