udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 65 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-65

Névmutató: Koestler, Arthur

2010. február 24.

Pécsi Bakkhánsnők
Vendégjáték(ok) Marosvásárhelyen
Két előadás erejéig a héten Marosvásárhelyen vendégszerepel a pécsi Janus Egyetemi Színház. A JESZ-Színháznak is nevezett társulat 1996-ban jött létre Pécsett, ahol korábban is nagy hagyományai voltak az egyetemi színjátszásnak. A kezdeti nehézségek közepette, Mikuli János és Tóth András Ernő kezdeményezésére, több egyetemi tisztségviselő és oktató támogatásával jött létre az a szerződés, amely alapját képezte a működésnek. Az egyetem támogatásán kívül az Alternatív Színházi Műhely Alapítvány pályázati tevékenysége segíti a produkciók létrejöttét. A színház első évadát a Pécsi Harmadik Színházban játszotta, itt alakult ki az a program, amely ma is alapjaiban meghatározza a JESZ tevékenységét és amely saját bemutatókból (professzionális, kísérleti előadások, hivatásos és alternatív színészekkel), képzésekből, tréningekből, táborokból és az ezekhez kapcsolódó egyetemista-előadásokból, illetve befogadó színházi előadásokból áll. 1997 őszén a Janus Pannonius Tudományegyetem vezetése lehetővé tette, hogy az egyetem épületében kapjon helyet a Janus Egyetemi Színház, amely azon év novemberében nyílt meg. Az intenzív munka során kialakult és mindinkább képzettebbé vált az egyetemista színészgárda, de idősebb alternatív színészek és hivatásosok is erősítik a társulatot, amely a kezdetektől fogva több rendezővel dolgozik. Talán ez tette lehetővé, hogy a társulat nyitott tudott maradni, többfajta színházi nyelven képes megszólalni, és munkája folyamatos. A JESZ 1997-től jelen van a legfontosabb magyarországi alternatív fesztiválokon, produkciói több díjban részesültek. 1999-től pedig külföldi találkozókon képviselheti a magyarországi alternatív színjátszást, ugyanakkor 1999 óta szervezi az Országos Egyetemi és Főiskolai Színjátszó Fesztivált. 2003-ban elkészült a JESZ új játszóhelye az egyetemen, 2005-től pedig bekapcsolódott a Pécsi Szabadtéri Játékok programsorozatába, bemutakozva a város közönségének is. 2008-ban az egyetem átépítette, felújította a színházat.
Ami a heti vendégjátékokat illeti, azoknak a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió színháza ad otthont. A pécsi társulat két előadással érkezik, az első bemutatójára holnap este 6 és 8 órakor kerül sor, ekkor Euripidész Bakkhánsnők című tragédiáját adják elő Balogh Attila rendezésében. Pénteken ugyancsak este 6 és 8 órakor Arthur Schnitzler Körtánc című műve kerül bemutatásra (rendező Vargyas Márta). Az előadások időtartama egy óra.
Nagy Botond. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2010. november 20.

Autonómia mindenekfelett (Székely Nemzeti Tanács az Országházban)
A Székely Nemzeti Tanács Budapesten, az Országházban tartott gyűlésén 270 küldött újította meg 2003-ban tett fogadalmát, s kötelezte el magát az önrendelkezés megteremtése mellett. Felkérték a magyar kormányt, támogassa minden rendelkezésére álló eszközzel Székelyföld autonómiatörekvését, s fordítson kiemelt figyelmet a székelységgel való kapcsolattartásra. Kinyilvánították: a magyar EU-elnökség idején kapjon fokozott figyelmet az EU tagállamainak őshonos nemzeti, etnikai és nyelvi közösségei védelme. Határozatot fogadtak el a Székely Nemzeti Tanács történelmi folytonosságáról az 1918. november 19-én Budapesten és a 2003. október 26-án a székely városok és közösségeik akaratából létrehozott Székely Nemzeti Tanácsok között.
Alig múlt dél, amikor az első küldöttek megérkeztek a Parlamenthez, tiszteletükre még az előkelő vendégek számára fenntartott főbejárat is kitárult. A főlépcsőn közös fényképhez gyülekeznek. Számos ismerős arc tűnik fel, sokan képviselik Háromszéket. Tanárok, lelkészek, gazdálkodók, alkalmazottak, fiatalok, nyugdíjasok és közéleti személyek, mindazok, akik az elmúlt években szerepet vállaltak az autonómiaharcban. A háttérben a Haáz Sándor vezette szentegyházi Gyermekfilharmónia zenél, mellettük számos székely ruhás kisgyermek. Megérkezik az országgyűlés elnöke, Kövér László — tapssal fogadják. Az SZNT elnöke, Izsák Balázs és a Magyar Polgári Párt elnöke, Szász Jenő közt foglal helyet, villannak a vakuk. A közel háromszáz küldött és a tisztán csengő hangú gyermeksereg közösen énekli a magyar és a székely himnuszt. Daluk imának, fogadalomnak tűnik, többek szemében könny csillan. A Kupolateremben a Szent Korona előtt hitet tesznek az autonómiaharc szükségességéről: ,,...a Székelyföld autonómiája iránt kinyilvánított akaratot felvállalom, továbbítom és megalkuvás nélkül képviselem, Isten engem úgy segéljen!’’ A Gobelin-teremben Kövér László és Izsák Balázs nyilatkozik a sajtónak. A gyűlésteremben a magyar történelmi egyházak képviselői tartanak áhítatot. A csíksomlyói rendház főnöke, Arthur atya, Nagy László unitárius esperes és Ötvös József, az erdélyi református egyházkerület generális direktora az Istenbe vetett hit fontosságát mint megtartó erőt, s a székelység ezerszáz esztendős történelme folyamán megteremtett értékeit hangsúlyozza. Izsák Balázs az SZNT 2003-as létrehozása óta eltelt időszak sikereit emeli ki: a közéletben nyíltan lehet beszélni az erdélyi önrendelkezési igényről, belső népszavazáson 210 000 ember nyilváníthatta ki, hogy akarja Székelyföld területi autonómiáját. Hangsúlyozta, nincs igazuk azoknak, akik azt hirdetik, kifulladt az autonómia igénye. ,,Igenis nyilvánvaló, azt kívánja a székelység, hogy annak érdekében cselekedjünk” — jelentette ki Izsák —, majd azt hangoztatta, a román államnak nem szabadna félnie az autonómia megadásától, hiszen az nem a feszültség, hanem a megbékélés forrása lesz. Kövér László házelnök egyetértett Izsák Balázs kijelentésével, mely szerint ettől a naptól kezdve nem Országház, hanem Nemzetház megnevezéssel kell illetni a Parlamentet. A nemzeti összetartozásról szóló törvényt a békés nemzetegyesítés folyamata kezdetének nevezte. ,,Az erdélyi magyarság és székelység a maga számára sem többet, sem kevesebbet nem akar, mint ami európai társainak, a számbeli kisebbségben élő európai nemzeti közösségeknek jár. Ezt a célt a nemzetközi jog keretei között, a közvetlen demokrácia és a tisztes közképviselet eszközeivel élve, mindig békésen, politikai tárgyalások útján kívánják elérni. Ebben a törekvésükben mindig számíthatnak a Magyar Országgyűlés erkölcsi és politikai támogatására” — jelentette ki. Cristoph Pan dél-tiroli professzor szerint Székelyföldet megilletné, hogy különleges gazdasági státusban részesüljön, s leghatékonyabban használja ki gazdasági potenciálját. Mint mondotta, Romániának nem szabadna félnie az autonómia megadásától, hiszen Dél-Tirol példája bizonyítja, hogy nem csorbul az állam érdeke, sőt, a megbékélést segíti elő. Szász Jenő az MPP-t az SZNT leghűségesebb partnerének nevezte, mely nem csak beszélni, hanem cselekedni is tud. A jövőbeli feladatok közt említette a szórványkollégiumok, a székelyföldi termelőket tömörítő és a termékeik értékesítésében szerepet vállaló szövetkezet, a közösségünk gazdasági erejét erősítő saját hitelintézet, székely szeretetszolgálat létrehozását, illetve a hazai sportélet megerősítését. Ezt követően az SZNT széki vezetői szólaltak fel.
Hecser László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. augusztus 29.

Kilencvenöt esztendeje indultak Erdély elfoglalására a román csapatok
forrás: Magyar Nemzet
A hadüzenet hivatalos átadása előtt, 1916 augusztusának végén keltek át a Kárpátok hágóin a magyar határra felvonult 1., 2. és 4. román hadsereg csapatai. A mintegy 440 ezer fős román haderő a tíz nappal korábban aláírt bukaresti szerződés értelmében – mely Romániának ígérte Bukovinát, Erdélyt, a Partiumot és a Bánságot – a Máramarossziget–Vásárosnamény–Debrecen–Szeged–Belgrád vonal elfoglalására indult. Míg az Al-Dunánál álló 3. román hadsereg a bolgár határon védekezett.
Románia az első világháború kitörésekor a fegyveres semlegesség álláspontjára helyezkedett. Bukarest hadba lépésének árát kívánta így felsrófolni, és abban bízott, hogy antantgyőzelem esetén megkaparinthatja Kelet-Magyarország Tiszáig terjedő részét, míg a központi hatalmak sikerei esetén az akkor orosz kézben lévő Besszarábiával gyarapodhat.
A formálisan a központi hatalmakkal szövetséges Románia alig leplezett területi törekvései arra intették Tisza István magyar miniszterelnököt, hogy az 1914. júliusi válság idején fenntartásokkal fogadja a Szerbia elleni katonai akció tervét. Álláspontját a magyar kormány feje csak akkor módosította, amikor Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök ígéretet tett Erdély védelmére.
Tisza István az első pillanattól számolt a román területi követelésekkel, ezért ellenezte 1914 végén, hogy az olasz semlegességet területi engedményekkel vásárolja meg a Monarchia, mert úgy vélte, ilyen lépés veszélyes precedenst teremtene Bukarest számára. Az óvatosságot Románia és Olaszország szeptember 23-án aláírt megállapodása indokolta, melynek értelmében a két ország megegyezett háborús politikájuk összehangolásában. Ráadásul Bukarest október 1-jén egyezményben biztosította „jóindulatú semlegességéről” Oroszországot. Ebben Szentpétervár elismerte Románia jogát, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó azon területeket annektálja, „amelyen románok is laknak”.
Ezzel párhuzamosan a magyar kormány 1914 őszén tovább szélesítette a román nyelvhasználat lehetőségét a közoktatásban és a közigazgatásban. Tette ezt annak ellenére, hogy Tisza tudta: „Románia nem azért fordul el tőlünk, mert az erdélyi románoknak rossz a sorsuk, hanem mert Erdély birtokára áhítozik.” Ami annyit jelentett, hogy az erdélyi magyar határ csak addig van biztonságban, amíg a Monarchia elég erősnek tűnik ahhoz, hogy elrettentsen egy román támadást.
A Schlieffen-terven alapuló eredeti német hadműveleti elgondolás, mely a Franciaország feletti győzelmet követően a nyugatról átdobott csapatokkal kívánta stabilizálni a keleti frontot, és megsegíteni az Osztrák–Magyar Monarchiát, már 1914. szeptember elején megbukott a marne-i csatában. 1914 őszén a keleti fronton harcoló Paul von Hindenburg vezette német egységek képesek voltak ugyan megállítani a sokszoros túlerőben lévő cári csapatokat, Oroszország végleges meggyengítésére azonban kevésnek bizonyultak. Amíg a német szárazföldi erők új vezérkari főnöke, Erich von Falkenhayn tábornok továbbra is nyugaton igyekezett kivívni a döntést, addig Hindenburg és vezérkari főnöke, Erich Ludendorff már 1914 őszétől javasolta a hadműveletek súlypontjának keletre helyezését.
Véleményük szerint a gyenge hadiiparú, antantszövetségeseitől elszigetelt Oroszország legyőzése egyszerűbb. Ellentétben a nyugati fronttal, keleten végig megmaradt a mozgó háború, így a németek érvényesíteni tudták katonáik jobb kiképzettségét. Ráadásul az első háborús év végére világossá vált: a Monarchia rászorul Németország katonai segítségére. Végül Falkenhayn álláspontja győzött, így a központi hatalmak 1915-ben csak visszaszorították az orosz egységeket, Szentpétervárt nem sikerült különbékére kényszeríteniük.
Az 1916 júniusában a keleti fronton megindított Bruszilov-offenzíva sikerei láttán Bukarest úgy vélte, elérkezett a kedvező időpont a hadba lépésre. A románok döntését megkönnyítette, hogy feltételezhették: a verduni és a somme-i harcok nyugaton lekötik a német egységeket, így azok képtelenek lesznek megerősíteni a keleten állomásozó csapataikat. A Monarchia erőit megosztotta az olasz fronton a 6. isonzói csata, ahol az osztrák–magyar egységek 1916. augusztus 8-án kénytelenek voltak feladni Görzöt.
Ilyen előzményeket követően kötötte meg az antant és Románia augusztus 17-én a bukaresti titkos szerződést, melyben a román kormány vállalta, hogy legkésőbb augusztus 28-ig hadat üzen a központi hatalmaknak, és támadást indít Magyarország ellen. A bukaresti vezetés vállalta azt is, hogy a koalíciós háború időtartama alatt nem köt különbékét. A hadüzenetért cserébe Romániának felajánlották egész Kelet-Magyarországot. (Az már későbbi konfliktusok magvát rejtette magában, hogy Romániának ígérték az egy esztendővel korábban Szerbiának is felkínált Bánságot.)
A Monarchia jól működő hírszerzésének figyelmét nem kerülte el, hogy Románia június végétől titokban mozgósított. A budapesti kormány a Bruszilov-offenzíva első sikereit követően számolt a román támadással, amit Tisza István 1916. július 7-i, Ferenc Józsefnek címzett memoranduma is jelzett. Ebben a magyar miniszterelnök úgy fogalmazott, az adott helyzetben az Erdély elleni román támadást „a legbiztosabbnak kell tartani”. S Erdély – akár ideiglenes – elvesztése a Monarchia nagyhatalmi státusának végét jelentené.
Tisza felhívta az uralkodó figyelmét arra, hogy azonnal fel kell készülni Kelet-Magyarország védelmére. Felszólította a közös hadvezetést, hogy az ellenlépésekről rögvest kezdjen tárgyalásokat a szövetségesekkel. Tisza István a román haderő lekötésében számolt Németország mellett Bulgáriával, a dunai, illetve a dobrudzsai ellentámadásokon túl elképzelhetőnek tartotta bolgár csapatok felvonultatását a Kárpátokban. A magyar miniszterelnök alig két héttel később, július 22-én újabb emlékiratban fejtegette Erdély esetleges elvesztésének várható politikai következményeit. Úgy vélte, ez igen kedvezőtlenül hatna az ottani román értelmiség magatartására, gazdasági szempontból pedig főként a petrozsényi szénbányák és a határ menti területek állatállományának elvesztése okozna súlyos károkat.
Tovább bonyolította a magyarországi belpolitikai helyzetet, hogy 1916. augusztus 23-án az Andrássy Gyula és Apponyi Albert vezette mérsékelt ellenzék kijelentette, nem kívánják a Tisza-kormánnyal vállalni a külpolitikai felelősséget, követelték a delegációk összehívását, hogy személyesen vitázhassanak a közös külügyminiszterrel. Egyúttal bejelentették a háború kezdetekor meghirdetett pártközi béke végét, valamint hogy a kormány szigorú ellenőrzésére törekednek. A radikális függetlenségiek – alig 20 képviselővel – még július közepén Károlyi Mihály vezetésével új pártot alapítottak. Ezen alakulat külpolitikai analfabetizmusról tanúskodó programját többek között a Németországgal kötött szövetség felmondása, az antanthatalmakkal kötendő annexiómentes különbéke képezte.
A Monarchia saját erő híján csak minimális, elsősorban a többi frontszakaszról pihentetés céljából kivont erőket, mintegy 34 000 katonát és alig 76 löveget tudott a román támadás előtt Erdélyben összpontosítani. Ezeket az egységeket az augusztus 17-én megalakított, a nagyszebeni születésű Arthur Arz tábornok vezette 1. osztrák–magyar hadseregben egyesítették. A román betörés után két nappal II. Vilmos császár leváltotta vezérkari főnökét, Erich von Falkenhayn tábornokot, és helyére a keleten már bizonyított Paul von Hindenburgot nevezte ki, aki helyetteseként magával vitte főszállásmesteri címmel Erich Ludendorffot. Az új német vezérkari főnök a számos más szorongatott frontszakasz ellenére legsürgősebb feladatának Erdély visszafoglalását és a román hadsereg szétverését tekintette. Ezért a felmentett Falkenhaynt kinevezte az Erdélyben felállított 9. német hadsereg élére, és a birodalom mozgósítható tartalékait azonnal Magyarországra irányította.
A mintegy 600 kilométeres frontszakaszon megkezdett augusztus 27-i román támadás viszonylag lassan haladt. Annak ellenére is, hogy a hágókon beszivárgó román csapatok nem ütköztek ellenállásba, hiszen csak néhány határőr és vasutas állta útjukat. A román előnyomulást az óvatosságon túl a világos hadászati elgondolás és a súlypontképzés hiánya jellemezte, s már az első napokban súlyos fegyelmi problémákat jelentett a haderő minden szintjén megjelenő fosztogatás.
A román egységek az elfoglalt települések legtöbbjében túszokat szedtek, hogy így kényszerítsék ki anyagi követeléseik teljesítését. A megszállók viselkedése elidegenítette az erdélyi románság többségét, csak a kisajátítandó vagyonra áhítozó nacionalista értelmiség kemény magja, főként a pópák és a tanítók láttak „felszabadítókat” a bevonuló csapatokban. Ők többnyire a menekülő román csapatokkal közösen október közepéig elhagyták az országot. Nem véletlen ugyanakkor, hogy az ország belseje felé hömpölygő menekültáradatban – mely jelentősen akadályozta az osztrák–magyar és német erősítések beérkezését – a német mellett éppen román szót lehetett leggyakrabban hallani.
Szeptember közepéig az Oláhtoplica–Parajd–Székelyudvarhely–Fogaras– Nagyszeben–Petrozsény–Orsova vonalig jutottak a román egységek. Az 1. osztrák–magyar hadsereg eredményes halogató harcai eddigre szinte megállították a román előnyomulást, és megteremtették az ellentámadás feltételeit. Az első ellencsapás szeptember elején a dobrudzsai fronton érte Bukarestet, ahol a Mackensen tábornok vezette német–bolgár–török erők Tutrakannál szétverték az ott állomásozó 3. román hadsereget. Ezzel megakadályozták, hogy a Bukarest közelében állomásozó két hadosztálynyi román tartalékot Erdélybe küldjék.
A központi hatalmak ellentámadását az Erdély déli részén felvonuló 9. német hadsereg kezdte meg, mely a szeptember 26–29-e közötti nagyszebeni csatában gyakorlatilag szétverte a Vöröstorony-szoroson benyomuló 1. román hadsereg egységeit. Az addig lassan mozgó román csapatok gyors menekülésre fogták a dolgot. A Barcaság felé visszavonuló 2. román hadsereg egységeit a Persányi-hágó közelében sikerült utolérniük az őket üldöző német csapatoknak, majd október 5-én és 6-án szétszórniuk.
A másnap megkezdett brassói ütközetben alig két nap alatt kiszorították a románokat Dél-Erdélyből. Az október elején ellentámadásba lendülő 1. osztrák–magyar hadsereg alig egy hét alatt megtisztította a Székelyföldet, ezzel október közepére véget értek a magyarországi a harcok.
Megállapítható, hogy az Erdély felszabadításáért harcoló osztrák–magyar és német csapatok teljesítménye minden tekintetben felülmúlta ellenfeléét. Külön említést érdemelnek tiszteletet parancsoló teljesítményükért és bátorságukért a magyarországi feltöltésű alakulatok, közülük is kiemelendő a 82-es székelyudvarhelyi hősiessége.
Keresztes Lajos
Magyar Nemzet, 2006. szeptember 2. tortenelemportal.hu

2011. október 7.

Vallás és politika: Csíksomlyó Unesco pályázata
A Csíksomlyói Unesco pályázat újra felszínre hozta a kérdést, hogy érdemes vagy nem kompromisszumot kötni az erdélyi magyaroknak egy számukra fontos kérdésben. Ezzel gyakorlatilag az RMDSZ eddigi politikája kérdőjeleződik meg. Az erdélyi magyarok,székelyek úgy gondolják, hogy a minden áron megfelelni akarás egy tévút ami csak önfeladáshoz vezet eredmények nélkül.
Az Országos Szellemi Örökség Bizottság, amely a Román Kulturális Minisztérium része vallási fesztiválként akarja felterjeszteni a Csíksomlyói búcsút. Szerintük az Unesco hamarább elismeri így mint katolikus búcsúként. A ferencesek akik meg az elején meg mellette voltak ma már ellene vannak mert félnek, hogy a felterjesztés mely kiemeli a búcsú pogány elemeit is - napimádás - őket szorítja majd ki onnan és a búcsú eredeti vallási és összetartó jellegét változtatja meg.
A Gyulafehérvári Római Katolikus érsekség ugyanakkor a védelemre helyezi a hangsúlyt amelyet az Unesco adhat a rendezvénynek de megpróbál diplomatikus lenni a ferencesek es az RMDSZ-s felterjesztők vitájában. Szerintük jó, hogy jelölik de az sem tragédia ha nem. A Gyulafehérvári Római Katolikus érsekség hivatalos honlapján semmi sem észlelhető a vitából. Itt az ellenző ferences szerzetesek részéről csak a régi - a felterjesztés pozitív értékelése található amit a Hargita Népe szeptember 14-en közölt.
Utazzon el Csíksomlyóra!
P. Péter Arthur házfőnök a hír kapcsán úgy fogalmazott, „nagy megtiszteltetés számunkra, hogy Románia kormánya és a román parlament jóváhagyta, hogy a kulturális minisztérium felterjesztheti az UNESCO-nak a kérést, amelynek értelmében Csíksomlyó a világörökség részévé válhat. Csíksomlyó 2005 óta tagja az Európai Máriás Hálónak, vagyis néhány éve már része az európai vallási életnek, bekerült a római katolikus egyház nemzetközi köztudatába, illő tehát, hogy jelen legyen Európa és a világ kulturális-társadalmi tudatában, hiszen e két irányvonal Csíksomlyón a századok során egybefonódott. Reméljük, hogy ez a kezdeményezés hitünkben és nemzeti öntudatunkban ismét megerősít”.
Ennek ellenére a feszültség kitapintható. Ez különösen kényes a Kelemen Hunor vezette kulturális tárca részére mert az Unesco az érintett közösségek és intézmények támogatását is kéri. A ferencesek ,amint arra az Erdély ma online napilap október 4.-i „A ferenceseket átverték" száma is utal, kifejtették nem értenek egyet azzal hogy „ napimádás, a táltosok és a bóvliárusok is Unesco védelemben részesüljenek."
Habár Kelemen Hunor kétoldalú megbeszélést ajánlott a ferenceseknek, erre azonban még ezidáig nem került sor. A ferences szerzetesek úgy érzik hogy süketek párbeszéde zajlik amelyben ők nem számítanak. Róluk, helyettük és nélkülük döntenek egy olyan kérdésben ami számukra nagyon fontos. A ferences szerzetesek 1352 óta vannak jelen Csíksomlyón és 1444-ben IV. Jenő pápa a szerzetesrendnek nyújtott segítségért ad búcsúkiváltságot. 1567-es János Zsigmond erdélyi fejedelem unitárius fejedelem feletti katolikus győzelem után és ennek megünneplése révén válik Csíksomlyó pünkösdi búcsú székely zarándokhelye. 1989 után pedig az addig lokális székely és csángó zarándoklat átalakul összmagyar búcsúhelyé annak minden előnyeivel és amint az Unesco felterjesztés kapcsán nyilvánvaló vált problémáival együtt.
Az Unesco felterjesztés körüli huzavona jól jelez néhány fontos változást is az erdélyi magyar közösségen belül. Egy átalakulás zajlik most amelyben a közösség eddig az RMDSZ iránt rendkívül lojális Római Katolikus Egyházon belül is sokan megkérdőjelezik az Európai intézmények és a román kormányok felé mindenáron kompromisszumokra irányuló politika eredményességét vagy jogosságát. Szlafkai Loránd
kitekinto.hu 
Erdély.ma

2011. október 11.

Erdélyi magyar filmgyártás: egyensúlyozni Budapest és Bukarest között?
Kerekasztal-beszélgetés a támogatási lehetőségekről a Filmtettfeszten
Az erdélyi magyar filmgyártás egyik legégetőbb problémájáról, a magyarországi és romániai támogatások megszerzésének lehetőségeiről, nehézségeiről zajlott kerekasztal-beszélgetés a Filmtettfeszt keretében pénteken délután, a Sapientia EMTE Óváry-termében. A rendezvény házigazdája, Lakatos Róbert, az idén bejegyzett Erdélyi Magyar Filmszövetség elnöke Néder Saroltát, a magyarországi Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) támogatási területének vezérigazgató-helyettesét, Zágoni Balázst, a Román Nemzeti Filmközpont (CNC) igazgatótanácsának tagját, valamint az erdélyi filmszövetség másik két alapítóját, Felméri Cecília és Bálint Arthur rendezőket látta vendégül.
Több tényező befolyásolja azoknak az erdélyi filmeseknek a munkáját, akik minőségi, a világ különböző tájain sorra kerülő fesztiválokon elismerésre esélyes alkotásokat kívánnak létrehozni. A megfelelő szakmai felkészülésen, az áldozatos munkán és a kitartáson túl azonban gyakran anyagi nehézségekbe ütköznek, Magyarország és Románia, Budapest és Bukarest között egyensúlyozva próbálják megtalálni a lehetőséget, hogy finanszírozást szerezzenek. Bár a magyarországi filmtörvény rendelkezik a határon túli filmgyártás támogatásáról, az alkalmazási szabályzat mindeddig kizárta a romániai magyar alkotókat: a törvényben és a Magyar Mozgókép Közalapítvány szabályzatában egyaránt szerepelt ugyan a határon túli magyar értékek létrehozásának elősegítése, pályázni viszont csak magyar filmek előállítására lehetett. Romániában pedig, noha a törvény előírása szerint támogatni kell a kisebbségek nyelvén készülő filmek létrejöttét, egy megerősödött erdélyi magyar filmstúdió hiányában szintén esélytelen a próbálkozás. Ezeket a szempontokat vetette fel elsőként Lakatos Róbert filmrendező, majd Néder Saroltának adta át a szót.
Az eddigiekhez képest jóval tágabb lehetőségeket kínál a határon túli filmesek számára a készülő új magyar filmtörvény – magyarázta az MTVA támogatási vezérigazgató-helyettese. Elhangzott: idéntől az MTVA-n belül működő Médiaalap hatáskörébe tartoznak a korábbi Műsorszolgáltatási Alap pályáztatással kapcsolatos tevékenységei, 2012-től pedig évi négy alkalommal írnak ki pályázatokat a nem egész estés játékfilmek (animációs, ismeretterjesztő, dokumentumfilm) elkészítésére, 700 millió forintos keretösszeggel. Mivel nem filmek, hanem az azokból készülő televíziós alkotások támogatásáról van szó, amennyiben „első körben”, a benyújtott szinopszis pozitív elbírálást kap, egy szándéknyilatkozatot is be kell mutatni: eszerint valamely magyarországi kereskedelmi vagy közszolgálati csatorna vállalja, hogy levetíti majd a kész produkciót. Újdonság többek között, hogy míg eddig bármely filmelőállító pályázhatott, mostantól csak a regisztrált produkciós irodák kapcsolódhatnak be a rendszerbe, egy producer pedig negyedévente egy alkalommal, három rendezővel pályázhat. S bár nem lesznek külön a határon túliak számára meghirdetett pályázatok, a felhívásokra ők is jelentkezhetnek.
Ami az eddigi helyzetet illeti, bár jogi szempontból határon túli irodák is regisztrálhattak a pályázatokon, a magyarországi adószám hiánya gyakorlatilag kizárta őket. Néder Sarolta megígérte, hogy az elkövetkező időszakban, az új magyar filmtörvény megjelenésével ezt is orvosolják. A soron következő kiírás novemberre esedékes, a csonka évre való tekintettel pedig ezúttal 450 millió forintos keretösszegből gazdálkodnak.
Zágoni Balázs, a kulturális minisztériumnak alárendelt Román Nemzeti Filmközpont (CNC) héttagú igazgatótanácsának tagja a Romániában hatályos támogatási rendszert ismertetve elmondta: a CNC-nél évente két alkalommal írnak ki támogatási felhívást, amelynek során egy előre meghatározott pontrendszer, valamint a bizottság döntésének függvényében talál gazdára a rendelkezésre álló keret a jelentkezők között. A filmes célokra évente elkülönített mintegy 40–50 millió lejes összegnek közel felét, 10–10 millió lejt osztanak ki ebben a két időszakban nagyjátékfilmek, kisfilmek, dokumentumfilmek és animációs filmek terveinek fejlesztésére, a fennmaradó pénzeket egyéb filmes célokra, fesztiválokon és különböző rendezvényeken való részvételre avagy normatív támogatásként pályázhatják meg az alkotók.
A CNC igazgatótanácsa, amelynek Zágoni is tagja, a fesztiválokra, rendezvényekre, képzésekre és könyvkiadásra kiírt pályázatok sorsáról dönt, a más jellegű pályázatokat külön bíráló bizottságok értékelik. Zágoni kitért ugyanakkor a normatív támogatások veszélyére, az utóbbi időben ugyanis oly mértékben megnövekedett a pályázók köre, hogy úgy tűnik, csökkenteni kell a pályázati összeget. Azok az alkotók ugyanis, akiknek korábbi munkáit beválogatták valamely fesztivál versenyprogramjába, avagy díjat nyertek, automatikusan részesülnek a finanszírozásban. Véleménye szerint, amennyiben nem változtatnak a filmtörvényen, az elkövetkező időszakban csak normatív támogatásokat tudnak osztani, mégpedig olyanoknak, akik részesültek már finanszírozásban a filmközponttól.
Érdekképviseleti szervezetként jött létre az Erdélyi Magyar Filmszövetség, hogy a hazai magyar filmes szakemberek hallassák a hangjukat, magyarázta Felméri Cecília rendező, a filmszövetség egyik alapítója. Kifejtette: nagy szükség van arra, hogy egy-két erdélyi magyar filmstúdió megerősödjön, ezáltal kerülhetnek be a román támogatási rendszerbe, amihez viszont, úgy tűnik, a magyarországi finanszírozás is elengedhetetlen. Mint kiderült, a szövetség tervei között szerepel az is, hogy regionális pénzalapokat hozzanak létre, amelyekből aztán kisebb költségvetésű filmek vagy koprodukciós alkotások születhetnek. Lobbiznak ugyanakkor egy román–magyar államközi egyezmény létrehozásáért is, tagtoborzó közgyűlésüket pedig november második felében tartják, erre is várják az erdélyi alkotókat.
A beszélgetésen jelenlévő Elek Judit és Szalay Péter filmrendezők is szükségesnek nevezték a két állam közötti egyezmény létrehozását, mint mondták, korábban is szívesen részt vettek román–magyar koprodukciók elkészítésében, és ezt a hagyományt a jövőben is folytatni szeretnék. Emellett pedig filmes cégeikkel örömmel segítik az erdélyi filmeseket a pályázásban. Néder Sarolta feljegyezte a felmerült kérdéseket, javaslatokat, és megígérte: továbbítja azokat az illetékesekhez Magyarországon.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

2011. november 22.

Szövetkeznek a filmesek
Az erdélyi magyar filmkészítők, rendezők, operatőrök, hangmérnökök, színészek érdekvédelmi szövetségévé kívánják alakítani a nemrég Kolozsváron megalakult Erdélyi Magyar Filmszövetséget.
Az erdélyi magyar filmkészítők, rendezők, operatőrök, hangmérnökök, színészek érdekvédelmi szövetségévé kívánják alakítani a nemrég Kolozsváron megalakult Erdélyi Magyar Filmszövetséget. Ennek érdekében a filmszövetség alapító tagjai, Lakatos Róbert, Felméri Cecília és Bálint Arthur filmrendezők vasárnap este tagtoborzó gyűlést tartottak a kincses városban, amelyre főleg a fiatal kolozsvári filmesek, tévések voltak kíváncsiak.
Mint elhangzott, az Erdélyi Magyar Filmszövetség alapvető célja az Erdélyben működő filmes alkotók, szakemberek, csoportok összefogása – annak érdekében, hogy a régió specifikus igényei, szükségletei szerint kialakulhasson egy megfelelő szakmai érdekképviseleti stratégia.
„Az erdélyi magyar filmesek egy ideig csak magyarországi pályázatok, fesztiválok kapcsán rúghattak labdába, de az uniós szabványok miatt mára kiszorultunk innen is, ugyanis az új jogszabályok értelmében az erdélyi magyar film nem számít magyarnak Magyarországon. Szükségünk van egy szakmai érdekképviseletre, amely erős szakmai alapokon nyugszik, idővel tagokat delegálhat a hazai döntéshozó szerv, a Román Országos Filmközpont különböző döntéshozó fórumaiba, és ugyanakkor sikeresen lobbizik a magyarországi lehetőségekért” – hangsúlyozta a tagtoborzó gyűlésen Lakatos Róbert, az Erdélyi Magyar Filmszövetség alapító tagja.
Mint elmondta, a filmkészítők sokkal nagyobb eséllyel indulhatnak pályázáskor, ha nem egyénileg próbálnak eredményeket elérni, hanem szervezetként. Hozzátette: a közeljövőben a filmszövetség tevékenysége nem fog kiterjedni a filmgyártásra, mivel a tagok motivációja elsősorban nem önös érdekekből fakad, hanem „mindannyiunk közös ügyét, az erdélyi magyar film helyzetének előremozdítását tekintik fontosnak”.
A tagtoborzón jelen levő, főleg nemrég diplomát szerzett, fiatal kolozsvári filmesek belépési szándéknyilatkozatot töltöttek ki, ezzel hivatalosan is az Erdélyi Magyar Filmszövetség tagjává váltak.
Mint megtudtuk, ez a tagság nem csupán szimbolikus gesztus az erdélyi magyar film ügyének előremozdítása terén, hanem gyakorlati előnyei is vannak: a jövőben kidolgozandó feltételrendszer alapján a tagok igényelhetik a filmszövetség technikai felszerelését és körlevelekből értesülhetnek majd az épp aktuális fesztiválokról vagy pályázati lehetőségekről. A tagtoborzó gyűlésen ötletként felmerült az erdélyi filmkészítők alkotásainak forgalmazása, népszerűsítése is.
Sipos M. Zoltán
Új Magyar Szó (Bukarest)

2013. február 2.

A Kós Károly-i örökség kisajátításáról a tények nyelvén
Kós Károlyt egyetlen politikai oldal sem sajátíthatja ki – így a jobboldal sem. A tények azt bizonyítják, hogy az erdélyi szellemóriás nemcsak a jobboldalhoz, hanem a baloldalhoz is erőteljesen kötődött. A második világháborút követően ugyanis aktív baloldali politikai szerepet vállalt, előbb a MADOSZ-ban (Romániai Magyar Dolgozók Országos Szövetsége), majd az MNSZ-ben (Romániai Magyar Népi Szövetség). 1945 májusában lépett be az MNSZ-be, tagja volt az MNSZ „százas” intézőbizottságának, az MNSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke volt, 1946–1948 között nagy nemzetgyűlési képviselő, illetve ez utóbbi időszakban az MNSZ központi sajtóorgánumának, a Világosság napilapnak szerkesztőbizottsági tagja is volt). Ez utóbbi szervezet, az Országos Demokrata Arcvonal szövetségeseként, együttműködött a kommunista párttal és a kommunisták irányítása alatt álló Petru Groza vezette kormánnyal.
Hogy az MNSZ-nek a bölcsészek miképpen értékelik a szerepét, azt a Magyar Katolikus Lexikonban (https://lexikon.katolikus.hu/) elolvashatjuk: „Romániai Magyar Népi Szövetség, RMNSZ, 1944. okt. 16–1953. márc. 31.: politikai szervezet. – Brassóban alakították a M. Dolgozók Orsz. Szöv-éből baloldali irányzatok képviselői. Székhelye Kolozsvár, 1948. I: Bukarest. Elődjéhez hasonlóan, a nemzetköziség alapján álló baloldali társutas szervezet, együttműködött a komm. párttal, ill. a komm. Petru Groza kormányával. Osztályharcos alapon a m. nemzetiségi jogokat védelmezte. 1947. II. 11: csatlakozott a komm. irányítású Dem. Pártok Blokkjához (Kurkó szerint az nem jelentette a függetlenség föladását), 1948. II. 27: a Népi Dem. Frontjához.”
Kós Károly azonban már 1944. október 22-én, 11 nappal az orosz haderő Kolozsvárra érkezése után a baloldal mellé állott, amikor Kolozsváron, több korábbi illegalista kommunistával együtt, újraalapította a MADOSZ-t, amelynek elnökévé is őt választották. Akkor, 1944 őszén, a dolgokat már teljesen másképp látta, mint a Horthy-rendszer idején, és ezt az Ezerkilencszáznegyvennégy című írásában meg is fogalmazta. „…Túlvoltunk már a Horthy-rezsim kurta egyhetűs farsangján és hosszú, négyesztendős, kálváriás böjtjén… Negyvennégy őszén már azzal a biztos tudással igyekeztem a magam helyét megtalálni, hogy itt teljesen más világ lesz, mint amilyen volt a régi.”
Emlékezetesek Kós Károly hangsúlyosan baloldali felhangú kortes beszédei, amelyek közül 1946 őszén néhányat éppen Kolozsváron tartott (városunk Főterén is), akárcsak más hasonló MNSZ-es politikai megnyilvánulásai. Az MNSZ sajtóosztályát vezető bizottság tagjaként a következő baloldali személyiségekkel vállalt politikai közösséget: Bányai László, Benedek Marcell, Gaál Gábor, Kacsó Sándor, Méliusz József, Kurkó Gyárfás (az RMNSZ elnöke).
1948 februárjában – tehát jóval a párizsi békeszerződés aláírása és két hónappal a Román Népköztársaság kikiáltása után – az Igazság, a Román Kommunista Párt erdélyi napilapja is közölte a Romániai Írók Szövetsége magyar csoportjának kiáltványát, amelyet Kós Károly és testvére, Kós Balázs mellett olyan neves baloldali írók jegyeztek, mint például Aszódy János, Asztalos István, Balogh Edgár, Bányai László, Bárdos B. Arthur, Csehi Gyula, Gaál Gábor, Horváth Imre, Horváth István, Jánosházy György, Kovács György, Létay Lajos, Méliusz József, Molter Károly, Nagy István, Salamon László, Szabédi László, Szemlér Ferenc, Szilágyi András, Tompa László, Tompa Miklós és Tamás Gáspár.
Kós Károly ebben a kiáltványban, a többi aláíróval együtt, egyebek mellett kijelentette: „Március 28-án valamennyien a Népi Demokrata Arcvonalának a jelére szavazunk, mert akarjuk azt az új alkotmányt, mely nemcsak biztosítja minden dolgozó szabadságjogait, hanem gyakorlattá és életté is váltja azokat. Akarjuk az új alkotmányt, mert biztosítja a dolgozó nép minden fiának kenyerét, jólétét és szilárd alapokon a művelődés, a tudomány, a művészetek kiteljesedését. A haladó irodalom romániai magyar művelői abban a tudatban veszik ki részüket teljes erejükkel s a művészi alkotás fegyvereivel is a küszöbön álló választásokból, hogy a dolgozó nép egységes akaratának győzelme nemre, nemzetiségre, fajra és vallásra való tekintet nélkül az új alkotmánnyal teljes jogegyenlőséget s az alkotó tehetség szabad kibontakozását biztosítja a Román Népköztársaság minden polgárának. Románia népei akaratának egységes megnyilvánulása ezeken a választásokon nemcsak az új alkotmány elveinek maradéktalan megvalósulása, hanem a Szovjetszövetség vezette békearcvonal erejének nemzetközi jelentőségű kifejeződése.”
„Voltak, akik akkortájt kommunistának tartották, még el is kerülték” – írja róla egyik monográfusa. (Sas Péter: Kós Károly képeskönyv. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009, 154. old.) És akik – tehetnénk hozzá – nem értették, hogy a Horthy-rendszer egyik kegyeltjéből hogyan lehet egyik napról a másikra a kommunisták jelentős súlyú szövetségese. Pedig lett volna más választása is. Hiszen az MNSZ megalakulásával párhuzamosan, az erdélyi románságot polgári párt fogta össze, és a szovjet jelenlét dacára megalakulhatott például a Román Demokrata Szövetség, amely a Nemzeti Parasztpárt észak-erdélyi „fiókszervezeteként” működött, és amely még saját újságot is kiadhatott.
Érdekes párhuzamok azért adódnak a mával is. Egyik beszédében Kós Károly arra hívta fel a figyelmet, hogy az erdélyi magyarságot egyetlen szervezetnek kell képviselnie. Íme: „Mi bármilyen komoly demokratikus szervezet is legyünk, és bármilyen szoros szövetségben is álljunk a demokratikus más ajkú szervezetekkel, mégis azt világosan kell lássa minden magyar demokrata, hogy a jogegyenlőség kivívásában, kultúránk fejlesztésében, népünk szolgálatában egyetlen szervezet lehet, amely minket képvisel ebből a szempontból. Ez pedig a saját magyar szervezetünk, az MNSZ.” (Kós Károly hozzászólása a Kolozs megyei intézőbizottság 1946. április 14-i gyűlésén. Országos Román Levéltár, Kolozs megyei kirendeltség, fond 26, UPM, Org. jud. Cluj, 2/1946, 133.)
Lehet ezt ma magyarázgatni: hogy csak okos kompromisszumot kötött, hogy igazán baloldali nem volt, kommunista pedig még kevésbé. A lényeg megmarad, a baloldalhoz látványosan hozzákötötte a nevét, és a második világháború utáni első kommunista hatalom egyik – nem éppen alacsony beosztású (országgyűlési képviselő) – tagja volt. Később sem szakította meg kapcsolatát a baloldallal, sem a magyarral, sem pedig a románnal. Fényképanyag is maradt fent arról a ’70-es években lezajlott találkozóról, amelyiken például Kolozs megye vezető pártkádereivel találkozott. S mind a magyar, mind a román kommunisták egyaránt magas állami kitüntetést adományoztak Kós Károlynak 90. születésnapja alkalmából. Ez persze érdemeit szemünkben fikarcnyit sem csökkenti, csak arra figyelmeztet, hogy Kós Károlyt, örökségét, „megszentelt nevét” egyetlen mai politikai erő sem sajátíthatja ki.
Kós Károly ugyanis valamennyiünké.
Kós Béla, Kós Károly egyik Budapesten élő unokája január végén a sajtónak eljuttatott levelében tiltakozását fejezte ki amiatt, hogy nagyapja nevét olyan alapítvány használja, amely véleménye szerint „egyezséget, alkut köt a nemzet megosztására, az erdélyi magyarság megtagadására buzdító, és annak veszélyeztető voltát vizionáló pártokkal az önös politikai céljai elérése érdekében”. Kós Béla az RMDSZ által alapított és a volt szövetségi elnök, Markó Béla által vezetett Kós Károly Akadémia Alapítványra utalt, amely együttműködési szerződést kötött a Magyar Szocialista Párt által működtetett Táncsics Mihály Alapítvánnyal. Erre az MSZP-küldöttség január végi kolozsvári látogatása alkalmával került sor.
„Kós Károlyt Erdély polihisztoraként tartják számon, utalva ezzel arra, hogy nemcsak az egyik legnagyobb magyar építész volt, hanem kiváló író, irodalomszervező, grafikus is, a transzszilvanizmus egyik atyja, a Trianon után elszakított erdélyi magyarság vezéralakja, a 20. század egyik legtevékenyebb magyar értelmisége. Kós Károly említésekor mindenkinek az életvitelére, az életművére kell gondolnia, nem pedig azonosítani őt bármely politikai párttal. Kós Károly neve, személye nem válhat különböző pártideológiák és pártcsatározások mentén érzelmi elégedetlenség, felháborodás eszközévé.” – fogalmazott Kós Béla.
A levélre reagáló Markó Béla annak a véleményének adott hangot, miszerint Kós Károly életműve igenis közkincs. „Mindenkié, aki jót akar a nagyhatalmak – és az ország önző, rövidlátó vezetői – által egykor nyomorúságos sorsra ítélt, abból kilábalni igyekvő erdélyi magyar népnek. Kós Károly az RMDSZ-é is, de másoké is, akik tisztességes, tartós, elfogadható megoldást keresnek helyzetünkre. Azoknak viszont nincs közük Kós Károlyhoz, akik ki akarják sajátítani azt a közös ügyet, ami fél-nemzettel, féloldalúan megoldhatatlan, legyen szó pártról, ideológiai vagy kulturális táborról, legyen szó mégoly visszhangos, magukat mégoly karizmatikusnak kikiáltó személyiségekről.”
Markó élesen bírálta Tőkés László EMNT-elnököt is, aki korábban heves hangú nyilatkozatban ítélte el, hogy az RMDSZ a magyar szocialistákat látta vendégül. „Igen, Kós Károly valóban nem volt sem hithű baloldali, sem hithű jobboldali – tudjuk-e ma is, hogy mi értelme nálunk Erdélyben ennek a címkézésnek? –, hanem demokrata volt. Amit máig nem tanultak meg tőle egyesek, Tőkés László sem, akinek több püspöki mandátummal a háta mögött sincsen fogalma arról, hogy mit jelent a tolerancia, de attól még nyakra-főre megmondja nekünk, hogy mi a nemzeti és mi a nemzetietlen”.
A Markó-levélre válaszoló Tőkés László azzal vádolta az RMDSZ-t, hogy „az öncélú hatalomgyakorlást fontosabbnak ítélték az erdélyi magyarság érdekeinek következetes képviseleténél”. „A korrupció, a hazudozás, a paktumpolitika, a görcsös hataloméhség és a kizárólagos egypártrendszerre való törekvés nem nemzeti érdek” – fogalmazott Tőkés.
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár),

2013. július 3.

K Ö Z L E M É N Y
Az Európai Parlament plenáris ülésén tegnap délután, Orbán Viktor miniszterelnök jelenlétében tartották meg a Rui Tavares portugál zöldpárti EP-képviselő elhíresült nevéhez kapcsolódó, az alapvető jogok magyarországi helyzetéről szóló jelentéstervezet vitáját. José Manuel Barroso EB-elnök és Viviane Reding alelnök részvétele, valamint Martin Schulz EP-elnök személyes elnöklése érzékletesen rávilágít az esetleges unióbeli kihatásaiban sem elhanyagolható „magyar ügy” jelentőségére. A magyar kormányfő megítélése szerint – mindenesetre – a teljességgel elfogadhatatlan és igaztalan dokumentum elfogadása nem is annyira Magyarországra, hanem sokkal inkább „Európára nézve jelent komoly veszélyt”.
A Fidesz EP-küldöttségének álláspontja szerint: „A Tavares-jelentés nem más, mint az európai baloldal pártdiktátuma”. Orbán Viktor úgy fogalmazott, hogy a Magyarországot elítélő baloldali-liberális pártszövetség alakjában „a vádló és a bíró ugyanaz”.
A jelentés vitája mindvégig ennek az éles pártközi konfrontációnak a jegyében zajlott. A demokratikusnak álcázott balliberális elvszerűsködés már-már komikus megnyilatkozásaként Bokros Lajos egykori MSZP-s miniszter az európai konzervatív jobboldal reprezentánsának pózában intézett kirohanást a magyarországi demokrácia ellen. Az Európai Néppárt vezérszónokai a pártcsalád tagjai iránti szolidaritással verték vissza a magyarellenes vádaskodásokat. A másik oldalon Göncz Kinga és Tabajdi Csaba MSZP-s képviselők a szokott formájukat hozták.
A parlamenti pártpolitikai erőviszonyok, illetve Európa hidegháború utáni, örökölt politikai megosztottsága ismeretében, a másnapi zárószavazás kimenetele – sajnos – egy pillanatig sem volt kétséges. És valóban, ma délben a Tavares-jelentést 370 igen- és 249 ellenszavazattal, 82 tartózkodás mellett az EP plénuma elfogadta.
Megjegyzésre méltó, hogy az igen szavazatok száma még így sem érte el az EP-képviselők abszolút többségét (370 a 765-tel szemben). Amint erre Orbán Viktor maga is rámutatott, a Magyarországgal szemben kialakuló szavazatarány tulajdonképpen nem mást, mint az európai képviselőtestületnek – a baloldal számára kedvezőbb – pártpolitikai összetételét tükrözi.
A házszabály korlátozásai, illetve a feszes időkeretek miatt Tőkés László erdélyi képviselőnknek csak írásos formában nyílott lehetősége hozzászólni a vitához. Ésaiás prófétát idézve, azt a kommunista típusú hazugságbeszédet bírálta, amely „a gonoszt jónak és a jót gonosznak, a sötétséget világosságnak, a világosságot pedig sötétségnek mondja”. Ez a fonákság kiváltképpen szembeötlő abban a vonatkozásban, hogy az Alaptörvény balliberális és nyugati bírálói Magyarország keresztény gyökerei és a család ellen is támadást intéznek, miközben a nemi devianciák egyenjogúsításáért hadakoznak. A kisebbségek ügyében szintén kettős mércét alkalmaznak, amikor is kíméletlenül bírálják a magyarországi antiszemitizmust és cigányellenességet, ezzel szemben viszont a határon túl élő magyar kisebbségi közösségekért a kisujjukat sem hajlandók mozdítani.
Írásbeli és mai, ún. szavazásindokló hozzászólásában erdélyi képviselőnk szépítés nélkül mutatott rá, hogy Magyarország pellengérre állítása tulajdonképpen nem más, mint annak a pártos politikai és ideológiai harcnak a változott körülmények között való folytatása, melyet a volt kommunisták vívtak a demokrácia, az emberi jogok és az – európai – nemzeti értékek ellenében. Lenint idézve, azoknak a „hasznos idiótáknak” a megtévelyedéséről is szólt, akik az egykori szovjetbarát nyugati személyiségekhez – Arthur Koestler, Albert Camus, George Orwell, André Gide vagy a volt kommunista Giorgio Napolitano – hasonlóan, jóhiszemű tévedésükkel akaratlanul is a közös ellenség malmára hajtják a vizet. „A demokratikus Európának nem a levitézlett, régi rendszer párthívei, hanem a rendszerváltoztató magyar nemzeti kormány oldalán van a helye” – hangsúlyozta Temesvár egykori lelkipásztora.
Strasbourg, 2013. július 3.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája

2013. szeptember 21.

Bernády György és a Magyar Polgári Demokratikus Blokk története (1930-1933)
Bernády politikai tevékenysége a második polgármesterségének befejeztével (1929) nem maradt abba. Mint városi tanácsos, és rövid ideig ideiglenes alpolgármesterként, továbbra is meghatározó személyisége maradt a marosvásárhelyi politikai életnek.
Előtörténetként egész 1927-ig mehetünk vissza, amikor Bernády György kilépett az Országos Magyar Pártból, aki ekkor parlamenti képviselőként, az OMP Intéző Bizottsági tagjaként, valamint a marosvásárhelyi szervezet vezetőjeként, továbbá a város polgármestereként tevékenykedett. Kiválásával az OMP-ben pártszakadás nem következett be, viszont Bernády György országos politizálása ezzel a lépéssel lezárult. Habár a későbbiekben volt rá lehetőség, hogy a parlamenti választásokon, különböző listákon induljon, ezt minden alkalommal visszautasította.
Polgármesterként megmaradva, a helyi ügyekre koncentrált, amíg a városi politikum egy része is elpártolt mellőle. Az eltávolodás azonban elsősorban nem az országos politizálása miatt történt, ugyanis a helyi OMP éléről való távozása után ez a tisztség 1928.december 25-éig betöltetlen maradt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a belső harcok és választási eredmények által megtépázott OMP elvesztette a marosvásárhelyi politikai elitjét, s melynek újjászervezését csak azokkal tudta később megoldani, akik elpártoltak Bernádytól. Bernády György második polgármesterségéről (1926-1929) már írtunk, megbuktatása hozzájárult ahhoz a politikai légkörhöz, amelyben a helyi OMP Bernádyval szembe menve újraszervezte magát. Válaszreakcióként Bernády részéről pedig, látszólagosan civil, alulról jövő kezdeményezésként megalakult a Magyar Polgári Demokrata Blokk. A „köztes időszaknak” is nevezhető 1929-es év Bernády számára elsősorban önreflexióval, vádaskodással és védekezéssel telik, melynek végét az 1930 márciusában rendezett helyhatósági választások és a közvetlen előtte, az OMP-t egyensúlyozni kívánó Magyar Polgári Demokrata Blokk megjelenése jelentette. Erre a periódusra jellemző, hogy Bernády közvetlenül a tanács felbomlása után beteg kislányával foglalkozott, valamint a tanács sikertelen visszaállításával. A városi ügyek rendezésének elmaradásával felszabadult energiáit folytonos cikkírásra, a múlt eseményeinek tisztázására és pártépítésre fordította. Az 1930-as községi választásokra az OMP szabad kezet adott tagozatainak, hogy önállóan, a többi kisebbségekkel együtt, vagy más politikai pártokkal kötött választási megegyezés alapján vegyék fel a választási küzdelmet. Egyedül a liberális és kommunista párttal való megegyezés lehetőségét zárták ki a tagozatok számára. Ezzel magyarázható a marosvásárhelyi tagozat egyezsége a Román Nemzeti Parasztpárttal (Adrian Popescuékkal), illetve egyrészt az ezzel szembeni elégedetlenséget használta ki Bernády új pártépítéshez. A másik ügy a munkásság problémáinak a tematizálása volt. Az iparosodás (Marosvásárhelyen a század elején kezdődő gazdasági fellendülés következtében) megteremtette az ipari munkásságot (becslések szerint Erdély szerte mintegy 400 ezres lélekszámban), amely lassan osztállyá formálódott, külön gazdasági, politikai és társadalmi felfogással. A felerősödő baloldali mozgalmak elsősorban a gazdasági világválság egyre inkább érezhető hatásai miatt is aktívabbá váltak, amely gyakori tüntetések és letartóztatások sorozatához vezetett. Korabeli adatok szerint, 1931-ben a városi munkanélküliek száma 7000 volt. Ez hatalmas növekedést jelentett, ahhoz képest, hogy 1927-ben mindössze 625 munkanélkülit tartottak számon. A korabeli helyi szakirodalom szerint a marosvásárhelyi mesteremberek politikai nézete polgári maradt, amíg a gyári munkásság a marxi tanításokra volt fogékonyabb. Így a polgárság és munkásság között politikai nézetből fakadó különbségek adódtak. Az önálló kisiparos büszkén vallotta magát magyarnak, így a két világháború közötti időszakban az OMP-nek stabilabb szavazóbázisa volt, míg a szocialista tanokat valló munkásságra „alig lehetett magyar szempontból számítani.” A román megszállást követően fokozatosan kiszorítódtak a hivatalokból a magyar nemzetiségű tisztviselők, ugyanakkor ezek az érdekek csak gazdasági téren érvényesülhettek, amely egy új lendületet adott, az amúgy román elnyomás alatt tartott gazdaságnak. A gazdasági világválság rányomta a bélyegét a város gazdasági életére, ez elsősorban a nagy- és középpolgári rétegeket érintett súlyosabban, ugyanis a kisiparos és munkásrétegek kisebb fellendülést értek meg. Például 1919-1936 között a megye területén a gyári alkalmazottak száma 3477-ről 4633-ra emelkedett. A válság alatt több gyár, nagyvállalkozás tönkrement, a válság sújtotta évek után némi fellendülés következett, melynek eredményeként konszolidálódni látszott az a kispolgári és munkásréteg, amelyek szavazataira Bernády számíthatott a Magyar Polgári Demokrata Blokk által. Ezt azért fontos kiemelni, mivel az elszegényedő nagypolgári réteg, bár hű szavazója volt a városi OMP-nek, már kevés gazdasági potenciállal bírt, ugyanakkor az OMP paktumpolitikájából kiábrándultak szavazataira is számított Bernády. Tulajdonképpen a nemzetiségi kártyát próbálta oly módon kijátszani az OMP ellen, hogy miközben színmagyar listát, illetve a városi magyarság elsőbbségét hirdette, próbált odafigyelni azokra a szociálisan érzékeny tömegekre, amelyeket az OMP elhanyagolt. Bernády még második polgármestersége alatt is tanúságot tett szociális érzékenységéről, a válság még akkor nem éreztette jeleit, viszont intézkedéseivel támogatta a munkásotthon, a népkonyha és a városi szociális juttatások létrehozását. Jó kapcsolata később, második polgármestersége után is fennmaradt a baloldallal, annak ellenére, hogy a karhatalom legtöbb esetben erőszakkal próbálta megakadályozni akcióikat. Simó Géza (helyi kommunista mozgalmista) és csoportja a fentebb említett nehézségek (és olykor az ő személyét is érintő letartóztatások) ellenére folytatta szervezkedését, megalapítva az Ifjú Harcos című kommunista lapot, valamint egy saját formációval, a Dolgozók Blokkjával (vagy nevezték Munkásblokknak is a korabeli sajtóban) indult a közigazgatási választásokon.
Bernády számára fontos volt, egyrészt hogy egy ideig titokban tartsa a politikai akciót, másrészt pedig úgy állítsa be a szervezetét, mint egy spontán, (mondhatni civil) alulról jövő kezdeményezés, amely a város szociáldemokrata munkásságát, a kisiparos polgárságát tömöríti, és elsődleges célja a város magyar vezetésének visszaállítása. A Blokk megalakulását március elején harangozta be a sajtó. A szervezet élén ekkor Petri Zsigmond elnök, Kassai Imre főtitkár álltak, akik a Blokk alapítói és követőik társaságában keresték fel lakásán Bernádyt, hogy kérjék fel pártjuk listavezetőjének. A nyilván színlelt meglepődést és meghatottságot eljátszó Bernády az őt támogató sajtó számára a következő napokra anyagot szolgáltatott, amikor közölte, hogy elvállalta a felkérést és azt is, hogy fogalma sem volt a szervezetről: „Beteg vagyok, alig érintkezem a világgal s ezért sejtelmem sincs arról, hogy kik és hányan vannak a pár nap előtt alakult polgári és demokrata blokkban.” Bernády minden bizonnyal tudhatott a kezdeményezésről, hogyha nem is az ő kérésére történt volna meg, akkor is több cikkében utalt arra, hogy saját csoportosulása volt. A sajtóban különféle reakciókat váltott ki a Bernády-Blokk megjelenése, elsősorban a felháborodás volt érzékelhető, mivel az OMP ellenében indult. Az OMP-t támogató lapok általában hibás lépésként, valamint baloldaliként állították be a szervezetet. Az OMP hevesen ellenezte, a magyarság megbontásának és politikai erkölcsökbe ütközőnek nevezte a Bernády Blokk létrejöttét. Nem ez volt az egyetlen ellenzéki alternatív szervezet: Balázsfalván és Szamosújváron is voltak hasonló ellenakciók az OMP pártközpontjával szemben. A Bernády-Blokk céljait, programját az 1931─32-es évek folyamán, elsősorban a választások előtti felkészüléskor határozták meg. A Blokk szerepét Bernády az OMP-vel való viszonyulás mértékeként határozta meg. Ebben hosszútávon szerepelt a kibékülés lehetősége és a város magyarságának lehetséges egységes képviselete is. Tervei szerint a Blokk nem foglalkozott és nem is fog „ún. nagy, vagy országos politikával” és kisebbségi politikával sem, csak ami Vásárhely „városi nemzeti jellegét, tovatartozandóságát, közigazgatásai és gazdasági kérdéseit érinti.” Bernády elképzelése szerint város magyar jellegének és Székelyföldhöz való tartozásának kiemelésével a Blokknak azon kellene dolgoznia, hogy a magyarság számarányának megfelelően képviselve legyen a városi tanácsban, a város élén magyar ember álljon, a városi tisztikarban és városi alkalmazottak sorában a magyarok számarányuknak megfelelően legyenek alkalmazva.
Az OMP-vel való béketárgyalások lassú és körülményes mivolta miatt Bernády árnyaltabban is megfogalmazta a Blokk létrejöttének célját, várható eredményeit. Szerinte a Blokk létrehozásának fő oka az OMP és a Nemzeti Párt közötti paktum volt, ami veszélyeztette a város magyar polgárainak az érdekeit. Bernády közlése szerint a községi választások előtt polgárok százai keresték fel őt lakásán, kérve hogy vezesse a Blokkot, mert ha nem, a kommunistákra fognak szavazni. Békülési szándékát az is jelezte, hogy nem avatkozott be túlságosan a Blokk vezetőségi ügyeibe, egyfajta „szürke eminenciásként,” inkább a háttérből mutatta az irányvonalat. Ebből fakadóan a szervezet adminisztrációs és egyéb tevékenységeit a Blokk tulajdonképpeni vezetősége látta el, elsősorban az 1932 júniusában bekövetkezett haláláig, Petri Zsigmond, őt pedig Jakab Béla, Kassay Imre és Krón Ernő segítették aktív tagokként. A Bernády-Blokk és az OMP közötti konfliktusban elengedhetetlen a két főszereplő, Bernády György és Jaross Béla viszonyának elemzése. Bár Jaross az 1926-os polgármester választáskor konkurense volt Bernádynak, ekkor még jó viszonyban voltak. Kapcsolatukban az első törést Bernádynak az OMP-ből való kilépése, illetve a liberális lista támogatása okozta. Tény, hogy végeredményben a Bem-szobor körüli vita vetett véget véglegesen barátságuknak, kettejük vitája az OMP-MPDB vitája mellett a városi (politikai) befolyás vitája is volt a katolikusok és reformátusok között. A vita végeredményben Jaross Béla lemondásával Bernády győzelmével zárult, aki érdekérvényesítését a neki nem tetsző személyek elmozdításával valósította meg. A Jarossra nehezedő politikai nyomás, vádaskodás, Bernády gyakori személyeskedése komoly kihatással volt a politikából való visszavonulására ebben az időszakban. Bernády olykor alpári hangnemben való támadása („sikerült megakadályozni Jaross Béla beteges rögeszméjének beteljesülését, hogy Adrian Popescu megválasztott polgármestere legyen a városnak.”) a látszat ellenére megviselte Jarosst. Az apátplébánost támogató Molter Károly is elismerte, hogy sokszor támadták jogtalanul, de a párt ##„tárgyilagos és temperamentumos elnöke” inkább „járatlansága és szónoki lendületében elkövetett galoppirozásai borzolták fel ellenfeleit.” A Bernády Blokknak az OMP-vel való béketárgyalásainak akadozásai egyik, vagy másik fél személyes sértettsége miatt következtek be. Az ún. békekötés végeredményben valódi okai részben tisztázatlanok, a városi lapok is ködösítettek. A közlemények szerint a városi fiatalság vette kézbe a tárgyalás folyamatait, az egyezség körülményeiről, feltételeiről pedig szintén nincs ismeretünk, csupán az ünnepélyes aktusról: fiatalság a béketárgyalások után felkereste Paál Gusztáv, Joós Andor, és küldöttsége Bernádyt. Felkérték, hogy lépjen vissza az OMP-be.
"Kérésüket teljesítem s a belépési nyilatkozatot kész vagyok aláírni" (a tollat a Polgári Párt a Református Kollégium díszszekrényébe tették, megőrzésre). 1933. június 20-án a Polgári Párt közleményben adta tudomásul megszűnését, illetve egybeolvadását az Országos Magyar Párttal. Július 1-én és 2-án Marosvásárhelyen tartották az OMP Intézőbizottságának ülését, Bethlen Györgyöt megerősítve elnöki tisztségében. Ekkor Bernády még nem volt jelen, viszont július 12-én, az OMP városi tagozatának ülésén, ahol először jelentek meg az új intézőbizottsági tagok, ezúttal már Bernádyval, megtörtént az ünnepélyes visszafogadás. Üdvözölték Bernádyt, aki beszédében kiemelte, hogy „Ezt a várost sokan a túloldalról nem akarják magyar városnak tekinteni, pedig ennek a városnak rendkívüli szerepe lesz, az előbb-utóbb végrehajtandó székely autónómia keretében. Komoly aktivitást kell kifejteni ennek az autónómiának az előkészítésére és dokumentálni, hogy a székelyföld kulturális vezetésében döntő szerepe van, volt és lesz Marosvásárhelynek.” Bernády 1934-től újra szerepelt az OMP vezetőségében, továbbá városi tanácsi munkássága sem maradt abban, ezek azonban egy lehetséges új tanulmány fejezetei, egy más elemzés keretei lehetnének. Bernády György politikai tevékenysége és a Magyar Polgári Demokrata Blokk létezése igaz, komoly konfliktusok és személycserék árán, elérte a célját. A város magyarságát egy párt képviselte. A tanulmány mottójában szereplő idézet jól ábrázolja Bernády különutas politikájának működését. Bernády társadalomszervezői kísérlete ilyen szempontból sikeresen zajlott, mivel felhívta a figyelmet azon kisiparos és munkásrétegek integrálására (az OMP-be utólag), akiket az addigi magyar politikai kurzus nem vett figyelembe. Megfigyelhető, hogy Bernády pártalapítása tulajdonképpen egyben szakítás is az akkor már gazdaságilag hanyatló nagypolgári, nemesi rétegekkel. Ezért is feltűnő, hogy Bernády korábbi politikai munkatársai, követői (Teleki Arthur, Toldalaghi Mihály) már nem játszottak szerepet a politikai akciókban. Továbbá a pártalapítási kísérlet egyben Bernády személyes győzelme az OMP hivatalos álláspontját képviselő Jaross Béla felett, melyet bizonyos szempontból, városi szinten katolikusok és reformátusok közötti párharcként is lehetne értelmezni.
Részlet a Magyar Kisebbségben Bernádyról megjelent gyászszövegből
Bernády György szeretett önálló utakon járni, felfogását nehezen rendelte a másoké alá. De amikor észrevette, hogy különjárása a magyar közérdek kárára lehet, odaállt, azok alá rendelte magát, akiket az egyetemes akarat élre tett.
Fodor János
Transindex.ro

2013. november 5.

In memoriam Gárdonyi Géza, Jékely Zoltán, Weöres Sándor
Művészpedagógusok kiállítása az Apáczai Galériában
Egy kép gyakorta többet ér, mint ezer szó – Arthur Brisbane amerikai újságíró száz egynéhány évvel ezelőtti mondása közismert, igazságtartalmát sem vitatjuk, most mégis ellenkező irányból, az ezer szó birodalmából közelítünk az itt látható képekhez. Amelyek korántsem akármilyen szókapcsolatok révén születtek, hanem több ezer szavas írói, költői birodalmak sajátos kisugárzásaiként. Lévén, hogy a téma adott volt: 150 éve született Gárdonyi Géza, a „láthatatlan ember”, és 100 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot a tagadhatatlan erdélyiségű, „költői költő” Jékely Zoltán, valamint sorstársa, a sajátos képzettársítás, játékosság, zeneiség, egyszóval a bravúros verselés és bravúros gondolkodás bajnoka, Weöres Sándor. Hármójuk írói termésének erőteljes képszerűsége szülte a Szó-kép társítást, azaz a Székely Géza vezette Apáczai Galéria legújabb, 44 művész 56 alkotását tartalmazó tárlatát.
A kiállítás új keletű, de immár jól begyökerezett hagyományt követ. Hagyományt, amely a különböző művészeti ágak közti kapcsolatra épít. A kerek évfordulók pedig mintha egyenesen besegítenének ennek a fiatal hagyománynak a megszilárdításába. Amely főhajtás kultúránk és az egyetemes kultúra nagyjai előtt.
A Szó-kép, akárcsak az előbbi Apáczai-tárlatok, egyfajta művészetközi kutatás gyakorlati bemutatójaként is értelmezhető. S ahogyan a művészetek természetes egymásmellettisége és kölcsönhatása eredményeként születtek az eddigi, Bartók, Kodály, Mozart, Debussy, Vajda Lajos, Ferenczy Károly, Szenczy Molnár Albert és a többiek ihlette képzőművészeti seregszemlék, azonképpen vált ez a jelenlegi, a szavaktól a képek felé vezető művészeti mélyfúrás is sajátosan jellegzetes, egyedi vizuális megnyilatkozássá. Amelynek egyedisége éppen a szó szoros, de átvitt értelemben is felfogható sokoldalúságában, sokszínűségében rejlik.
A magyar irodalom három, egymástól különböző, de a képszerű fogalmazást egyaránt előnyben részesítő alkotója szinte tálcán kínálja a témát képzőművészeinknek. Mert ott van például az életöröm és a melankólia láthatatlan örökös csokrával a kezében a költői költő, a költő archetípusa, Jékely Zoltán – ahogyan Nemes Nagy Ágnes jellemezte ugyancsak képszerűen költőtársát. A részünkről, erdélyiek részéről talán méltatlanul kevéssé emlegetett lírikust, a nagyenyedi Bethlen Kollégium és a kolozsvári Református Kollégium egykori diákját, aki tanulmányait ugyan már Budapesten fejezte be, és ott is teljesedett ki írói, költői életműve, lélekben azonban, sőt nyelvhasználatában is mindvégig megmaradt erdélyinek. S ezt nem csak kalotaszegi regényei (Kincskeresők, Medárdus), esszéi, erőteljes színekkel szavakba festett költeményei (Őrjöngő ősz, Őszvégi intelem, Kalotaszegi elégia) tanúsítják, hanem emberi magatartása is: 1941-ben visszaköltözött Kolozsvárra és az Egyetemi Könyvtár munkatársa lett, de 1946-ban kénytelen ismét elhagyni Erdélyt.
Múltba révedő, emlékeiben is saját magát, legbenső énjét kutató, elégikus hangvételű költeményei hemzsegnek a természetből ihletődött, a romantikusok erős színeivel festett, szuggesztív szóképekben, amelyek nem véletlenül találtak visszhangra képzőművészeink alkotásaiban. Itt van mindjárt Bordy Margit mély zengésű, aranyló felvillanásokban is játszó pasztellje, a sajátos műgonddal megoldott, perspektívában, szín-, forma- és gondolatvilágában egyaránt különleges mélységeket sejtető Őszi Tanácskozás. És folytathatnám Tompos Opra Ágota lendületes ecsetkezelésű, foltszerű ragyogásában pompázó meseerdejével, Pócsai András klasszikus hangvételű, színekben, harmonikus színvillanásokban gazdag Tavaszi impresszióival, Dobribán Lini Enikő vitalitástól duzzadó Zöld világával, Gedeon Zoltán élénken kavargó Szín-fóniájával, Lovász Noémi visszafogott színvilágú, töményen kifejező, konstruktív megfogalmazásaival, Nagy Tibor elégikus hangvételű Csendélet kompozíciójával, Boar Szilvia és Császár Gábor hangulatos munkáival, Essig Kacsó Klára tiszta színekbe öntött Farkas utcai Templom és iskolájával. Sőt Lőrincz Lehel míves pasztelljei, Nagy Endre sarkosan-keményen fogalmazott, de színeiben könnyedebb, megkapó Házsora és Színháza, valamint Valovits László sejtelmesen kifejező, lírai fogantatású női portréja is beleillik a Jékely-életmű hangulatába. Nem beszélve a rézkarc első számú kolozsvári mesterének, Székely Gézának a Szórvány-(templom)áról, a biztos kezű Ábrahám Jakab ugyancsak rézkarcban megjelenített Állóképéről vagy Kozma Rozália vonal összetevőinek feszültséget és harmóniát egyaránt árasztó mozgalmas világáról, a grafikus és a textiles erényeit egyesítő Remember című munkájáról. S ha van a szó és a kép sajátos összefonódásának mintapéldája, akkor az az Orbán István telitalálatnak is nevezhető, 47 művésztársam aláírása című, ötletesen míves tusrajza.
A zseniális „szó-szemfényvesztő” Weöres Sándor, a szabad képzettársítások, szürreális, gyermekien mesés és filozofikusan mély költői gondolatok nagymestere. Mi sem természetesebb, mint hogy a költői és epikai műfajok legszélesebb skáláját megszólaltató életműve szintén erőteljes visszhangra találjon művészpedagógusaink körében. Érdekes módon talán nem is játékosan képszerű megfogalmazásai, ötletes szójátékon alapuló bizarr képzettársításai a legnépszerűbbek, hanem a Hamvas Béla-i tanokon alapuló, A teljesség felé törekvő, filozofikus eszmefuttatásai. Ő teremtett bennem harmóniát – vallja mesteréről a költő. Ezt a harmóniát, a lélek harmóniáját árasztja kötete is, s mintha éppen erre a harmóniakeresésre rezonálnának leginkább képzőművészeink.
Alattam a föld, fölöttem az ég, bennem a létra – vallja a lírai szürrealizmus húrjait pengetve, élénken ragyogó, tiszta színeinek meggyőző beszédével Forró Ágnes. És hasonló alapállásból kiindulva vezet a földiektől az égiek felé tartó, de immár visszafogottságában és kevés beszéddel sokat mondó stílusában Gally A. Katalin, mert Weöressel együtt tudja, hogy „az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.” És tudja ezt Károly Zöld Gyöngyi is, aki az infografika nyelvén különleges eleganciával kalauzol a csillagvilágba, a várva várt találkozás felé. Ugyancsak a modern technika eszközeivel kommunikál meggyőzően Ovidiu Petca, Dobribán Emil pedig land-art munkájának képi dokumentumával lep meg.
Formai megoldásaiban, sajátos felületképzésében és gondolati mélységében egyaránt izgalmasan figyelemfelkeltő munka Sipos László A szó szíve című olajképe és Csata Hermina Az értelem szeme című diptichonja. Horváth Gyöngyvér a játékosság és a filozófiai mélység határait feszegeti életszerűségével, dekorativitásával kitűnő kollográfiáiban, Farkas Melinda pedig Egy pohár bor mellett nyilvánít ötletes művészi véleményt. Koncz-Münich Judit mozgalmasan kiérlelt, egyedi látásmódról tanúskodó, figuratív kompozíciója, Koncz-Münich András játékos Vándor zenészei, Tamus István mívesen kifejező rézkarca, Miklós János látványosan nagyívű, modern művészi Üzenete, Kocsis Ildikó konstruktív jegyekkel megfogalmazott, sajátos Életútja, Veres Noémi A személyiség szétbomlása című érzékletes tusrajza, Szakáll Szilvia míves Tükör-képe, Fátyol Zoltán leheletfinom figurái, Éles Bulcsú kedvesen játékos Avantgárd lovacskája, Fazakas Tibor Keresztek című fegyelmezett vonal-szigorlatai, Fehér Csaba rapszodikusan örvénylő Moszatszigete sikerrel egészíti ki az igényes kínálatot.
A képszerűség az Ady által magyar Dickensnek nevezett Gárdonyi Gézától sem idegen. Bár őt inkább regényíróként, az új népiesség, a realizmus, s a lélektani regény megtestesítőjeként tartjuk számon, a költészet felségvizeire is kimerészkedett. Impresszionizmussal rokonítható lírai termését a keresetlen egyszerűség jellemzi. „A próza fű. A vers közötte rózsa” – véli ő maga. S íme egy festőecsetre kívánkozó, rövid ízelítő ebből a rózsából: „A fáknak éjjelente préme nő, s a nap fehér folt csak a köd fölött.” Azonban kifejezetten gárdonyis mindössze talán csak Székely Géza (R)égi hídja – találó grafikai és nyelvi játék. S akkor nem szóltam még Boros György vegyes technikával készült Erupcióiról, valamint Gárdonyi Sándor figuratív linómetszetéről.
A szobrászokat Hunyadi László klasszikus hangvételű, Kálvin Jánost ábrázoló plakettje, valamint Kovács Géza Hierarchia című acélkonstrukciója képviseli. S végezetül, de olyannyira nem utolsósorban, hogy akár az egész kiállításra is feltehetné a pálmát: Tudorán Klára Lívia meseszerű, fantáziadús, érzékletesen mélymeleg színekbe fogalmazott Királyi ajtók című textilkompozíciója.
Elhangzott 2013. október 24-én, az Apáczai Galériában, a Szó-kép tárlat megnyitóján
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

2014. március 11.

Helyi témák a vásznon – Dokumentumfilmek Csíkszeredában
Hargita megye értékeit bemutató dokumentumfilmeket mutatnak be Csíkszeredában, a Hargita Megyei Kulturális Központ (HMKK) pinceklubjában március 12-étől kezdődően négy héten keresztül, minden szerdán 18 órától.
A filmek a Hargita Megyei Tanács és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által 2013-ban kiírt pályázat győztesei.
A dokumentumfilmek – amelyek a kiírás alapján a megye történelmi, néprajzi, turisztikai értékeit örökítik meg – létrejöttét összesen 40 ezer lejjel támogatta a Hargita Megyei Tanács.
A HMKK közleménye szerint a most szerdán bemutatandó Ha nem használ, nem is árt... Hagyományos gyógynövényhasználat Udvarhelyszéken című dokumentumfilm Pakot Mónika, a Civitas Alapítvány munkatársának és Szabó Károly, a székelyudvarhelyi városi könyvtár alkalmazottjának közös munkája.
A rendezők 19 udvarhelyszéki falut kerestek fel, ahol a gyógynövényeket jól ismerő 32 személlyel készítettek interjút. A film ezáltal a hagyományos gyógymódokat, a gyógynövények felhasználási módjait tárja a néző elé. Az alkotást a 24. Mediawave filmfesztivál Úton című on-line nemzetközi filmversenyének kisebbségi filmek kategóriájába is beválogatták.
Fábián Kornélia székelyudvarhelyi filmes szakember Az Isten háta mögött. A Csíki- és a Gyergyói-medence tanyavilága című dokumentumfilmjét március 19-én vetítik. „A filmben ráérezhetünk az összetartozásra, a kölcsönös segítségnyújtásra, amelyek a tanyasi ember mindennapjaiban jól megfigyelhetők. Fontos része a filmnek a régi mesterségek bemutatása, a szövés, fonás, zsindelykészítés, fafaragás, amely a tanyasi ember mindennapjainak, életének szükségszerű része” – olvasható az ismertetőben.
A Kápolnák az Úr dicséretére című alkotást március 26-án mutatják be Csíkszeredában. A film rendezője Daczó Katalin csíkszeredai televíziós szerkesztő, aki a Csíki-medence kápolnáit mutatja be saját levéltári és helyszíni kutatásaira alapozva. A filmben azok a szakemberek szólalnak meg, akik behatóan foglalkoztak a kápolnák történetével.
Április 2-án Bálint Arthur székelyudvarhelyi filmes munkáját, az Állatvásárt mutatják be. A film bemutatja, hogyan tanítja meg egy apa a fiát a vásári alkudozás régi „művészetére” a fiú pónijának eladása közben. A vásári adok-veszek „piaci szaknyelvét” rögzíti a film, amelyet régen mindenki jól ismert.
Krónika (Kolozsvár),

2014. május 21.

Erdélyi filmek az Urániában
Első alkalommal rendezik meg a Kárpát-medencei magyar filmművészek találkozóját, amelyre Erdélyből, a Felvidékről, Kárpátaljáról és a Vajdaságból 17 alkotó érkezik.
A kedden elkezdődött, szerdán is tartó program keretében vetítéseket is rendeznek az Uránia Nemzeti Filmszínházban a határon túli filmes és televíziós műhelyekben készült alkotásokból.
Levetítik például a kolozsvári Felméri Cecília Mátyás, Mátyás című animációs filmjét, vagy a szintén kolozsvári Bálint Arthur Ingyenkoporsó című dokumentumfilmjét is.
A Magyar Művészeti Akadémia Film- és Fotóművészeti Tagozata által szervezett tanácskozás összegzi a határon túli régiókban korábban lezajlott találkozók eredményeit, legfontosabb célja pedig, hogy a Kárpát-medencében élő magyar filmalkotók közösen fogalmazzák meg a határon túli magyar filmalkotók munkáját biztosító támogatási rendszerre vonatkozó javaslataikat – közölte az MTI-vel a Magyar Művészeti Akadémia.
A program keretében az Uránia Nemzeti Filmszínházban rendezik meg a határon túli filmes és televíziós műhelyekben készült alkotások vetítését, alkalmat kínálva a tanácskozás résztvevői mellett a magyarországi filmbarátok és szakmabeliek számára, hogy e filmmustra segítségével megismerhessék a Délvidéken, Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján és Szlovéniában, zömében az elmúlt két esztendőben készült filmalkotásokat.
A filmmustra keretében a közönség a legváltozatosabb műfajokban (természetfilm, dokumentumfilm, animáció, animációs dokumentumfilm, portré, kisjátékfilm, etűd, pszichológiai thriller) 25 művet, összesen 821 percnyi filmalkotást láthat. Krónika (Kolozsvár)

2014. június 4.

Az űrlap alja
Az Egyesült Államokban misézett a váradi püspök
Hivatalos főpásztori látogatáson vesz részt az Amerikai Egyesült Államokbeli (USA) Passaic városban levő katolikus plébánián Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök, akit elkísért erre a pasztorációs útjára Vakon Zsolt püspökségi titkár is.
A New York közelében levő, Passaicban található a Szent István királyunk nevét viselő plébánia, mely a környéken lakó magyarok hitéletét hivatott biztosítani, ennek a vezetője Vas László plébános, aki hét esztendő óta gyakorolja lelkészi küldetését ott. A Szent István plébánián azonban nem csupán a hitgyakorlat biztosított a környék magyar ajkú polgárainak, hanem az anyanyelv gyakorlása, a magyar közösség egybetartása is, illetve itt található egy, a fiatalok anyanyelvi oktatását biztosító szombati iskola. Vas László atya azonban nemcsak magyar, hanem angol nyelven is végzi papi teendőit a plébánián.
A váradi megyés püspök amerikai látogatása alatt több programon vett eddig részt, így többek között találkozott a patersoni megyéspüspökkel, Arthur Serratellivel is. Június elsején Böcskei László misét celebrált a Szent István plébániatemplomban, majd találkozott a helyi magyar közösség tagjaival. Reggeli Újság (Nagyvárad)

2014. szeptember 4.

Új művészeti vezetővel indul az új évad a szentgyörgyi M Studiónál
Új művészeti vezetővel kezdi évadát a sepsiszentgyörgyi M Studio: szeptembertől Uray Pétertől Márton Imola vette át Erdély egyetlen mozgásszínházának vezetését, aki 2010–2013 között dramaturgként és PR-menedzserként segítette a társulat munkáját.
„A fiatalos lendülettel és tervekkel teli új vezető az Uray Péter által elindított úton továbbhaladva, elsődleges céljának az M Studio működéséhez szükséges alapvető feltételek és a közönséggel való kommunikáció javítását, valamint a társulat nemzetközi kapcsolatainak megerősítését tekinti” – áll a teátrum közleményében.
„A társulat romániai és magyarországi ismertségének megerősítése mellett minden erőmmel azon fogok dolgozni, hogy az M Studio a nemzetközi színházi köztudatba is bekerüljön” – ismertette elképzeléseit Márton Imola, mindezt pedig gyakoribb fesztiválszerepléssel, külföldi alkotók meghívásával igyekszik elérni. A tervek között a színészek továbbképzése is szerepel, neves színházi szakemberek bevonásával gyakrabban rendeznek majd workshopokat, a színészek eszköztárának gyarapítására fektetve a hangsúlyt.
Augusztus közepétől már folyik a munka a próbatermekben – az évad első bemutatóját Barta Dóra rendezi, akivel A per című előadáson dolgozott együtt korábban a társulat. A Federico Garcia Lorca művei alapján készülő Garcia Lorca háza című új produkciót október végén mutatják be. Az évad második produkciója Tom Dugdale rendezésében kerül színpadra.
Az amerikai rendező korábban a Kolozsvári Állami Magyar Színházban rendezett két előadást, Gogol Egy őrült naplója és Arthur Miller Egy ügynök halála című műve alapján. Az M Studio színészeivel Euripidész Alkésztiszét viszi színre, amelyet 2015 februárjában mutatnak be. A harmadik bemutatót Fehér Ferenc rendezi, a Személyazonosság című produkció április–május körül készül majd el.
A társulat közreműködik a sepsiszentgyörgyi PulzArt kortárs összművészeti fesztivál második kiadásának megvalósításában is. A fesztiválon Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatala és az M Studio közös szervezésében lesz látható Nagy József és a JEL Színház Woyzeck, avagy a szédület karcolata c. produkciója, valamint Fehér Ferenc Tao Te és Morgan and Freeman című előadásai. Az M Studio a Hattyúk (rendező: Szekrényes László) című előadással indítja az évadot szeptember 9-én 19 órától, szeptember 10-én pedig a Kampfot (rendező: Fehér Ferenc) játsszák a PulzArt keretében.
Krónika (Kolozsvár)

2014. szeptember 10.

Ízelítő a Dózsa 1514-ből
Töredékeket mutat be a csíkszeredai Role zenekar a Dózsa 1514 rockdrámából szombaton este nyolc órától a gyergyószárhegyi Tatárdombon. A produkció közel száz személy közreműködésével valósul meg.
Gubcsi Lajos szövegkönyvére Nagy Tivadar, a Role vezetője írt zenét, a szombati bemutatón fellép egy kisebb kórus, a csíkszentkirályi Vadrózsa Néptáncegyüttes, a csíkzsögödi Harom Néptáncegyüttes és több meghívott előadó.
„Tavaly májusban keresett meg Gubcsi Lajos a szövegkönyvvel, kicsit átírtuk, pörgőbbé tettük, mozgalmasabbá, és bevállaltuk, hogy közösen megcsináljuk. Neki is fogtam dolgozni a zenei alapokkal. A munkamódszerünkhöz hozzátartozik, hogy mindig szeretjük élő helyzetben kipróbálni, és csak utólag rögzítjük a dalt. Sok-sok munka után kiderült, hogy nem igazán lesz támogatás, anyagi háttér. Ötszázadik évforduló van idén, és az eredeti tervek alapján Dózsa György-év kellett volna legyen, de Holokauszt-év lett, és ez a pályázatoknál is nagyon érződött. Tudtuk, hogy sok társulat készül Magyarországon a Dózsa emlékévre nagy lélegzetű művekkel, ezért félretettük. Aztán tavasszal kiderült, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy mégsem Dózsa emlékév lesz, hogy szinte mindenki félretette az ilyen műveket. Akkor úgy gondoltuk, hogy nekivágunk ismét, mert mindig az árral szembe szoktunk menni, és ez így rendben is van” – számolt be Nagy Tivadar az előzményekről. Elmondta, épp budapesti turnén voltak, amikor felkérték őket, hogy mutassák be a művet a Székely Vágtán, de végül az nem valósult meg.
Miért csak töredékek?
„Le is tettünk az egészről. Aztán ezelőtt két héttel úgy gondoltuk, mégiscsak jó lenne, ha pontra tennénk, és felmerült az ötlet, hogy szeptember 13-án lesz a tatárdombi megemlékezés, és kapcsoljuk ehhez az eseményhez a Dózsa bemutatóját. Egyértelmű volt, hogy ennyi idő alatt nem lehet semmiképpen egy rockdrámát színre vinni, így most egy koncert keretében mutatjuk meg az erősebb momentumokat, és adunk egy kis ízelítőt a műből. És hátha támogatót is találunk arra, hogy a nagy volumenű művet bemutassuk. Az a jó, hogy rengeteg művész kolléga akadt, akikkel ilyen rövid idő alatt is bele tudtunk vágni” – mutatott rá a zenekarvezető.
A fellépők
Nagy Tivadar szerint mindamellett, hogy ezúttal töredékeket mutatnak be a rockdrámából, a koncert betekintést nyújt abba is, hogy milyen lehetne a produkció, ha az eredeti elképzelés szerinti közel ötszáz fellépő lépne a színpadra. A szombaton bemutatandó produkció koreográfusa Kósa Gabriella és Kelemen Szilveszter. Dózsa György szerepében Bilaus András látható, Dózsa anyját Bodor Emese, Dózsa kedvesét Sántha Zsuzsanna, Dózsa Gergelyt Veress Albert, Lőrinc papot Bene Zoltán, Csobádot Antal Tibor, Bakócz Tamás bíborost Csiszér István, Perényi Imrét Günther Ottó alakítja. A kórusban fellép: Csiszér István, Gál Tünde, Hompoth Arthur-Norbert, Kerekes Otília, Kosztándi Ferenc Kinga, Kristóf Károly, Küsmödi Roland és Petres Kinga.
„Majdnem mindent önköltségből állunk, nagyon kevés támogatónk van, a legfőbb támogatóink az előadók. Az volt a lényeg, amikor a szereposztáson gondolkodtunk, hogy minél karakteresebb és eltérőbb egyének legyenek, hogy mikor párbeszédek vannak, legyen egyértelmű, ki kivel tart. A szövegkönyvnek az erőssége és a gyengesége is ugyanaz: tényszerű, történelmi és eléggé száraz. Eléggé ragaszkodik a valós eseményekhez. Van néhány jelenet, amelyben valamilyen szinten magyarázzák az egészet, de egészében a mű nagyon tényszerű, szögletes. Az elején volt is vitánk a szövegíróval, hogy miként lehetne ezt egy kicsit romantikusabbá, lágyabbá tenni, kicsit a szögleteket lekerekíteni, hogy fogyaszthatóbbá váljon. Most viszont ott vagyunk, hogy sikerült a zenével a dalokat annyira különböző hangulatúvá és mégis karakteressé tenni, hogy már nem búsulom ezt a felét sem. De mivel az emberek nagyon keveset tudnak ezekről az eseményekről, én magam is keveset tudtam, amíg bele nem ástam magam, a háttérkivetítéseken a magyarázatok meg fognak jelenni, és ez lesz az egyik kulcsa az egésznek. Eredetileg nagyon sok szereplő van a darabban, amit szintén próbáltunk lecsökkenteni. Itt most a koncerten egyértelműbb lesz és egyszerűbb” – összegzett Nagy Tivadar.
Péter Beáta, Székelyhon.ro

2014. szeptember 15.

Kitárt lélekkel a nyelvi sokszínűségben – Beszélgetés Marius Tabacuval, a kolozsvári filharmónia igazgatójával
„Eljutottam arra a szintre, amikor olyan jól zongoráztam, hogy rájöttem, sokkal jobban kellene. Magamban elrendeződött a dolog, hogy nem vagyok egy Arthur Rubinstein, de a mai napig azt gondolom, jó középmezőnyben nem vallanék szégyent. ”
– Miként sikerült ennyi nyelvet ilyen szinten megtanulnia, honnan származik nyelvi multikulturalitása?
– Nem szeretem a „multikulturális” kifejezést, a fogalommal nekem gondjaim vannak, maradjunk inkább a nyelvi sokszínűségnél. Ebben a sokszínűségben nincsen semmi érdemem, hiszen ezek a nyelvek – ne túlozzunk, nem olyan sok – rám ragadtak. Hatéves koromban kerültem Temesvárra a nagyszüleimhez, temesvári születésű szüleim Szilágysomlyón dolgoztak. Az eredeti elképzelés az volt, hogy idővel mind visszatérünk a Bega-parti városba, ám ez nem sikerült: csak én ragadtam ott.
Olyan környezetben nőttem fel és éltem, ahol a többnyelvűség természetes volt, nem beszélve arról, hogy családunkban mindenki több nyelven beszélt: nagymamám románul, magyarul, németül, franciául, édesapám úgyszintén. Temesváron jártam iskolába, Szilágysomlyón töltöttem a vakációkat, magától értetődő volt, hogy azok a nyelvek, amelyek körülöttem léteztek, valahogy rám ragadjanak.
Marius Tabacu
Szilágysomlyón született 1952. január 13-án. A temesvári zenelíceum elvégzését követően a kolozsvári zeneakadémián diplomázott 1975-ben. 1990-ig zenetanárként dolgozott, a forradalom után a román televízió kolozsvári stúdiójának volt szerkesztője. 1993-ban megalapította a Video-Pontes stúdiót, 2007-től a Transilvania Állami Filharmónia menedzsere. 1982-ben szerzett műfordítói bizonyítványt, mások mellett Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Bartis Attila, Papp Sándor Zsigmond műveit ültette át románra.
Persze ez még nem jelenti azt, hogy mélyen elsajátítottam őket, hiszen a nyelv irodalmában, kultúrájában él. Az, hogy mi a temesvári utcákon magyarul, románul, svábul beszéltünk, még nem kultúra. Azt viszont sajnálom, hogy Temesváron nem tanultam meg szerbül is, pedig voltak szerb barátaim, de még szerb szerelmem is. Ez a nyelv valahogy nem ragadt rám.
– Olvasott is ezeken a nyelveken?
– Amikor elkerültem Kolozsvárra, magyarul például tűrhetően beszéltem, de olvasni nem tudtam. Később összekerültem első feleségemmel, Balla Zsófia írónővel, és minimális követelménynek éreztem – no meg az illendőség is ezt diktálta –, hogy legalább az ő írásait el tudjam olvasni. Sokat segített az is, hogy a zenei szakirodalom nagy részét magyarul kaptam kézhez. Könnyebb volt igyekezni magyarul olvasni, mintsem hogy körbejárjam a könyvtárakat, hisz még az sem volt biztos, hogy azok a kiadványok léteznek románul. Kéznél voltak, ott voltak a szobában a polcokon, kényelmes volt leemelni őket, és megpróbálni megérteni.
Ami az olvasást illeti, még egy dolog sokat segített: amikor gyerekkoromban Szilágysomlyón moziba jártunk, a filmek két nyelven, magyarul és románul is feliratozva voltak. A mozivászon fele tele volt szöveggel. Az ember akaratlanul is elolvasta azt, ami oda volt írva. A számunkra érdekes filmeket többször is megnéztük, és amikor később elkezdtem olvasni magyarul, a szavak reflexszerűen visszatértek az emlékezetembe a filmeknek köszönhetően. Valahol az agyam mélyén ezek a szavak elraktározódtak, így nem volt nehéz elkezdeni olvasni magyarul.
Szerencsém volt azzal is, hogy gyerekkoromban még élt az a franciatanárnő, Werner néni, aki még édesapámnak volt a francia óvónője. A francia óvoda persze már nem létezett, de a néni eljárt házakhoz. Összegyűlt néhány gyerek – a sznob családok jövendő sznob csemetéi –, és Werner nénivel franciául beszélgettünk. Később az iskolában kivételesen jó franciatanárnőnk volt, aki nemcsak a nyelvre, de általános műveltségre is tanított.
Aztán úgy adta a véletlen, hogy iskolai zongoratanárnőim magyarul és németül beszéltek velem. Nem volt előre megtervezve, hogy német zongoratanárhoz kerüljek, egyszerűen ők voltak a legjobbak. Annyira belém ivódott a magyar, illetve a német szaknyelv, hogy miután elvégeztem a zeneakadémiát, és a kolozsvári zeneiskolában lettem tanár, keresnem kellett a szakszavakat románul. A nyelvi közegek tehát adva voltak körülöttem, csupán nyílt fülekkel kellett járni.
– Temesváron tehát adott volt a nyitottság a soknyelvűség felé. Mit tapasztalt ebből a szempontból Kolozsváron?
– Azokban a körökben, ahová én Kolozsváron jártam, nem sok különbség volt. Illetve az, hogy a német–sváb nyelvet elvesztettem, abból a közegből kikerültem. De ez a folyamat Temesváron kezdődött el, hiszen kamaszkoromban a svábok már kezdtek eltünedezni. Kolozsváron ellenben bekerültem egy elit kultúrkörbe, ahol nagyon jól éreztem magam, ahol a magyar nyelv is szerepet kapott.
A nyolcvanas években, amikor ellenzékiként a nevemet már nem volt szabad leírni, kinyomtatni plakátokon, elkezdtem fordítani. Akkoriban úgy gondoltam, sok mindent lehet egyszerre csinálni, aztán kiderült, ez a párhuzamosság nem működik. A zongora is, az íróasztal is teljes embert kíván, arról nem beszélve, hogy családom volt, három gyerek, munkahely...
De nagyon örvendtem, amikor 1989-ben, közvetlenül a forradalom előtt megjelent első fordításom. Székely János Nyugati hadtest című művét ültettem át románra. Az én nevem alatt nem lehetett kiadni a műfordítást, így az orosz fogságban elpusztult anyai nagyapám nevén – Ion Tudoran – jelentettem meg. Számomra nagy elégtétel volt, hogy ennek a talpig becsületes ősömnek a neve megjelenhetett a forradalom előtt az én nevem helyett.
– Az ellenzékiség a művészi pályájára is kihatott?
– Nem kell dramatizálni a dolgokat, nem volt az olyan nagy karrier. Eljutottam arra a szintre, amikor olyan jól zongoráztam, hogy rájöttem, sokkal jobban kellene. Magamban elrendeződött a dolog, hogy nem vagyok egy Arthur Rubinstein, de a mai napig azt gondolom, jó középmezőnyben nem vallanék szégyent. Ám, ahogyan telt az idő, ez már nem elégítette ki túl nagy igényű vágyaimat. Nem volt végzetes tragédia számomra pályát váltani.
– A forradalom után új utakon indult el, a médiában helyezkedett el. Hogy történt a váltás?
–1990 legelején, amikor azt hittük, megváltjuk a világot, találkoztam Csép Sándorral, aki megkérdezte, nem akarok-e a tévében dolgozni. Volt kedvem hozzá, így mi lettünk az első kolozsvári tévések, hiszen azelőtt csak rádió létezett. Egy szál kameránk volt, hogyan montíroztuk az adásokat, azt csak mi tudjuk.
Három év után kiderült, nem az történt, amit vártunk a forradalomtól. Nem mondom, hogy nem volt változás, életemben is annyi minden történt akkoriban, mint egy történelemkönyvben. Végül 1993-ben Maksay Ágnessel kiléptünk az állami televízióból, és létrehoztuk a Video-Pontes stúdiót. Tizennégy évig szabadúszóként tévéztem, ami varázslatos volt, sok élményt szereztem, rengeteg emberrel találkoztam.
– A döntését, hogy a médiában kötött ki, befolyásolta-e az a tény, hogy első felesége, Balla Zsófia költőnő annak idején a kolozsvári rádióban is dolgozott?
– Egyáltalán nem. Abban az euforikus ’89 utáni hangulatban mindenki tenni akart, a magunk világát meg is váltottuk, hiszen radikálisan megváltozott minden. Ebbe a változásba szinte magától érthetően beleillett az a tény, hogy médiával akarok foglalkozni. Mindig is szerettem írni, van készségem hozzá, tehát számomra nem volt egy beláthatatlan változás.
– A tévézés után ismét a szakmája közelében találjuk, hiszen a kolozsvári filharmónia igazgatója. Sorsszerű volt ez a visszakanyarodás a zenéhez?
– Valójában csak a közelében vagyok a szakmának, hiszen az igazgatóság nem a szakmám. A viccet félretéve: nem volt fizikai energiám, hogy a Video-Pontest is, a filharmónia igazgatását is csináljam. Amikor eldöntöttem, hogy elvállalom az igazgatást, nem gondoltam, hogy ez ennyire igénybe vesz. Végül is kétszáz embernek a sorsáért vagyok felelős, ami nem könnyű feladat.
A Video-Pontes az én gyermekem is, a mai napig nem gondolom, hogy véglegesen otthagyom. Amikor befejezem a filharmóniánál a feladatomat, megpróbálok új projekteket kitalálni a tévében. Biztos, hogy híradózni nem fogok, és nem fogok kicsi riportokat készíteni, ahhoz már nincs lelki energiám, de egy érdekesebb, nagyobb tervben bármikor hajlandó vagyok részt venni.
– Igazgatósága alatt elkezdődött – legalábbis tervek szintjén – az új kolozsvári filharmónia felépítése. Hol tartanak most az építkezéssel?
– Azt pontosan én sem tudom. Állítólag kellenek még valami papírok, tervek a műépítészek részéről. Hogy vannak, lesznek, vagy mikor lesznek, nem tudom. Én összeállítottam annak idején a filharmónia szükségleteit, leírtam mindazt, ami a normális működéshez feltétlenül kell, és minden esély megvan arra, hogy Közép-Európa egyik legpompásabb koncertterme Kolozsváron épüljön meg. A hely ki van jelölve, a filharmónia és a zeneakadémia is ott lesz: egy zenei kulturális központot képzeltünk el.
A terv gyönyörű, tetszetős, Romániában egyébként sincs új, korszerű koncertterem. Már az is nagy eredmény volt nekünk, hogy sikerült megkötni a szerződést a Babeş–Bolyai Tudományegyetemmel, és visszaköltözhettünk koncertjeinkkel eredeti helyünkre, a Farkas utcai Egyetemiek Házába, oda, ahol gyakorlatilag 1956-ban létrejött a filharmónia.
– Csak érintőlegesen szóltunk fordítói munkájáról – gondolom, az is alaposan igénybe veszi.
– Jól érzem magamat a bőrömben, nagyon szeretek fordítani, kikapcsol, hiszen teljesen más munka, mint amit nap mint nap végzek. Szoktam mondani, én nem vagyok fordító, átíró vagyok. Ha fordít az ember, akarva-akaratlanul megpróbálja ugyanazokat a kifejezéseket használni, mint az eredeti szövegben, és azok nem mindig találják meg helyüket abban a nyelvben, amire fordít az ember.
Úgy szoktam hozzáállni az eredeti szöveghez, hogy azt „átírom” románra. Megpróbálok egy olyan nyelvközeget találni a románban, amely közel áll az eredetihez, és így átírom azt a művet románra. De fordítottam én már hollandból is: német, angol tudással és szótárakkal kezdtem egész jól érezni magam a holland nyelvvel, de amikor elkerültem Hollandiába, az élő beszédből egy vak hangot sem értettem.
Most Bánffy Miklós Erdélyi történetét fordítom románra. Marosvécsen találkoztam többek között a trilógia holland fordítójával is, elkezdtem lapozni a holland fordítást, és minden további nélkül megértettem, hol tart a szöveggel. A szerződésen és a kiadón múlik, mikor fog megjelenni.
Nánó Csaba, Krónika (Kolozsvár)

2014. szeptember 22.

Milyen az a „helyes magyar út” (I.)
A múlt hónapi ünneplés táncos, zenés, tűzijátékos hangulata után, ismét elindult egy ingerlékeny politikai polémia, eléggé rosszmájúan és a mai valóságtól erősen eltávolodva, az ún. magyar útról, pontosabban a „szentistváni, keresztény, magyar útról”. A hozzászólások nagy része zűrzavaros, rosszindulatú vagy túlságosan elfogult volt, és mint mindig a magyar politikában, mindkét oldal szócsőnek használta a „szentistváni” témát.
Az anyaországi viták mellett Erdélyben is megemlékezések hosszú soráról olvashattunk, de ezek nagy része mérsékelt hangú volt.
Lokálpatrióta módon egy picit itthon maradok, a mi aradi újságunknál, és egy személyes „sérelemre” is válaszolok.
Tíz évvel ezelőtt megjelent könyvem, első, szent királyunkról írt kis fejezetét, a Nyugati Jelen aug. 20-án leközölte. Egy „hozzászóló” több pontban elég erősen megbírált. Megjegyzi, hogy „talán mégsem voltak annyira pogányok a magyarok, mint ahogyan ennek tudatát ma ránk akarják erőszakolni”. Most bocsánatot kell kérnem, én nem akarok senkire, semmit ráerőszakolni, de mindenütt, ahol eddig olvastam, a régi nomád, lovas pásztornép, a magyar pogány nép volt. Különben a pogány szó latin eredetű, és a régi (pl. őskeresztény) időkben falusit, vidékit jelentett. (Az új keresztények inkább a városokban szaporodtak, talán innen a megkülönböztetés.) Később a többistenhívőkre használták, tehát aki nem zsidó, nem keresztény vagy mohamedán. „Hozzászólónak” ajánlom Herczeg Ferenc: Pogányok című könyvét. Régi (bocsánat) pogány magyarokról szól.
Második megjegyzése, hogy a Szent Koronát István nem kaphatta a Vatikántól, „mert ott a levéltárban semmi nyoma sincs a korona küldésnek”. Most szégyenkeznem kellene, mert eddig mindenütt úgy olvastam, hogy a Szent István fejére helyezett korona II. Szilveszter pápától ered. Nos, félre téve az iróniát, a Szent Korona körül még mindig tartanak a viták, de ez nem is lényeges. Két komolyabb levéltári anyag maradt fenn, szó szerint egyik sem bizonyítja, hogy ténylegesen Szilveszter küldte volna (személyesen) a koronát. Tudjuk azonban, hogy a Koronának elsősorban szimbolikus értelme (tisztelete) van, az viszont tény, hogy a korona és királyi cím adományozása, annak idején pápai jog volt, de erre „csak a császárnak, mint a keresztény világ tényleges irányítójának hozzájárulásával kerülhetett sor”. A pápától kért koronát végül is, mai szóhasználattal, lobbizás útján kaptuk meg, mert István ügyét támogatta felesége, Gizella és sógora, Henrik bajor herceg is, aki jó viszonyban volt a császárral, és kihasználva politikai befolyását, minden erővel támogatta a magyarok önálló királyságát, hiszen ott húga lett a királyné.
Hozzászólóm kötekedő szándékát mi sem bizonyítja jobban utolsó megjegyzésénél: „Amúgy, ez az egész forrás-könyv zagyvaságokkal lehet tele,…amiként Polgár Judit sem éppen az a szentistváni nagyság, hogy egymás mellett lenne a helyük. Egyazon könyv-címlapon emlegetni őket, enyhén szólva is nagy túlzás. Nagyon nehéz erre józanul reagálni. Könyvem megjelenésekkor – a jobboldalról – olyan megjegyzéseket kaptam, hogy a 101 híres magyar között sok a „nem tiszta magyar”. Kényes téma ez nálunk, és látom, még sokáig az marad. A zsidószármazású sakkozó lány, és a szent király egy könyvben? ! Mosom kezeimet, és kijelentem: nem tehetek róla, hogy a zseniális magyarok egy része zsidószármazású volt. Arról sem tehetek, hogy Nyugaton pl. a Puskás, vagy éppen a Polgár nevet jobban ismerik, mint Szent Istvánét. Az a Polgár- lány egy zseni, akit az egész világ csodál, megérdemli, hogy ott legyen a kiemeltek között. Ezzel nem rontom a nagy király „presztízsét”. Arról, hogy Judit nem „tiszta magyarnak” született, nem tehet, mint ahogy Molnár Ferenc, Teller Ede, Szilárd Leó, Ábrahám Pál, Köstler Arthur és a többiek sem tehetnek.
A fentiek, látszólag magányügynek számítanak, hiszen csak egy könyvről, és néhány megjegyzésről esett szó, de a probléma vetülete szélesebb.
A magyarság még mindig hajlamos, hogy részben téves, és nem ritkán veszedelmes felfogások rabja legyen. A szentistváni útról szóló viták is ezt bizonyítják.
(Folytatjuk)
Hollai Hehs Ottó, Németország
Nyugati Jelen (Arad)

2014. szeptember 26.

Bernády György lenyűgöző épülete: a marosvásárhelyi Városháza (2.)
A tornyos Városháza, a város egyik szimbóluma, a város központjában álló reprezentatív középület, mely híven tükrözi polgárságának szellemi életét, lelkületét, áldozatkészségét, és nem utolsó sorban öntudatát. Amint azt már a múlt heti lapszámunkban is említettük, az épület a város lakosságának pótadójából épült 1906 és 1907 között.
Ezen a héten még Bernády lenyűgöző épületről írunk a Központ olvasóinak.
Az épület előkelő stílusa meghatározza Vásárhely képet
Nagyon fontos tudni azt, hogy az impozáns és a kor igényeit kielégítő tornyos Városháza építését dr. Bernády György már polgármestersége első éveiben terve vette.
Amint azt Keresztes Gyula Marosvásárhely szecessziós épületei című könyvében is leírja, Bernády és Vásárhely tanácsa, valamint a város polgársága tudatában volt annak, hogy a tervbe vett városházának művészinek, a város legszebb épületének kell lennie, amely előkelő stílusával, tömegével és reprezentatív elhelyezésével meghatározza a város képét.
A magyar stílus hangulata
A város első számú középülete nemes külsőt kívánt, olyant, amelyre a város akkori és későbbi polgársága is büszke lehessen. Ugyanakkor kifejezője legyen saját korának, amikor az építészek éppen a magyar építészeti stílus létrehozásán fáradoztak.
A tornyos Városháza tehát a szecesszió jegyében, a Lechner Ödön által létrehozott magyar stílus hangulatában terveztetett és épült fel a fent már említett időszakban.
A Városházát a Széchenyi tér déli végében lévő sétatér, az úgynevezett allé végében, a nyugati oldalon elnyúló földszintes házak helyére építették.
Ha figyelembe vesszük, hogy néhány emberöltővel azelőtt azon a helyen téglavetőhely-, és a téren végigfolyó Nagyárok mentén marhafürösztő volt, akkor döbbenünk rá, hogy a városépítés terén mit jelentett a Városháza új épületének felépítése…
A Székhely terv nyertese budapesti építészpáros
A pályázatra számszerűen tizennégy terv érkezett be, és 1905. május 24-25-én már ki is hirdették a győztest. Egy budapesti építészpáros, Komor Marcell és Jakab Dezső Székhely jeligéjű terve tetszett a leginkább a zsűrinek. Amúgy a verseny második és harmadik helyezettje is budapesti volt, nevezetesen Sebestyén Arthur, illetve Bobula János. Rajzaik egy része máig fennmaradt.
Mivel azonban a javaslatok egyikével sem volt maradéktalanul elégedett sem Bernády, sem pedig az ítélőbizottság, végül három tervet vásároltak meg.
Ezek egyike a harmadik helyezett Bobula Jánosé volt, és ennek alapján került sarokra a torony.
Komor és Jakab terveiben a torony középen volt, egészen pontosan az előcsarnok fölött, de Bernády és a zsűri néhány tagja azonban ragaszkodott a sienai- illetve a firenzei modellt idéző oldalsó elhelyezéshez, azzal érvelve, hogy így a legkihangsúlyozottabb a kompozíció.
Az irányvonalak határozzák meg a végső tervet
A jelenleg a kormánybiztosi hivatalnak helyet adó egykori városháza tehát több terv ötvözéséből jött létre.
A város meséi című könyv szerzője tudni véli még azt is, hogy a zsűri meghatározta a főbb irányvonalakat, a pályázat nyerteseinek pedig ezek követésével kellett elkészíteniük a végső tervet. Az első változatokat 1906-ban mutatták be.
Kezdetben két belső udvara volt az épületnek. Ez azzal magyarázható, hogy az eredeti tervek szerint a közigazgatási székhely mellett egy bírósági terem, fogda, sőt a rendőrség is helyet kapott volna benne. Utólag azonban ezeket törölték, és ezzel együtt felszámolták a második udvart.
Jeligék: Székház – Őrtorony – Bem apó – Tornakert – Hármaskör
Az érdekes elnevezések végett maradjunk még egy kicsit a pályázatoknál.
A Városháza tervpályázati hirdetményét egészen pontosan 1905. február huszonharmadikán tették közzé, és április harmincadikáig több mint tíz tervet mutattak be.
Amint azt már említettük a nyertes Komor Marcell és Jakab Dezső budapesti műépítész Székház jeligés terve volt. A második díjat ugyancsak budapesti műépítész nyerte el, Sebestyén Arthur Őrtorony jeligés tervével.
További három tervet vásárolt meg a bírálóbizottság: Bobula János budapesti műépítész Bem apó, Schneider Iván budapesti és Várady Árpád marosvásárhelyi építész közös tervét Tornakert jeligével, és Tóásó Pál budapesti műépítész Hármaskör jeligés tervét.
A határozott törekvés és a Városházajelleg
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból még az is kiderül, hogy a díjazott tervekben lévő ötletek alapján a kiviteli tervek elkészítésével Komor és Jakab műépítészeket bízta meg a tanács.
A végleges tervek elkészítésével határozott törekvés nyilvánult meg a városházajelleg kidomborítására, mely szerint a székházat karcsú, magas torony uralja – ez különben egy középkori hagyomány –, és városképileg hangsúlyozott beállításban álljon.
A leírtak szerint az építkezést 1906 nyarán kezdték el, és bármennyire is hihetetlen, 1907 végén az egyes ügyosztályok már használatba is vették az épületet.
Bernády pótló kiegészítése
Ugyanakkor Keresztes Gyula még azt is megemlíti, hogy az épületet eredetileg földszinttel és egy emelettel terveztette a tanács.
Az építkezés ideje alatt Bernády György pótlólag rendelte el a főhomlokzat hosszán, a második emelet építését, vagyis az épület nagyobbítását, felismervén azt, hogy: „… a jövendő még számtalan hivatalt hord méhében…”.
A polgármester rendkívüli lokálpatriotizmusa
1906 nyarán tehát megtartották a kivitelezési versenytárgyalást, és július huszonnegyedikén alá is írták a szerződést a nyertessel.
A munkálatokkal ifj. Csiszár Lajos marosvásárhelyi szakembert bízták meg. Bernády ekkor rendkívüli lokálpatriotizmusáról tett tanúbizonyságot. Ezt mondta: „…uraim, most emelünk egy városházát, aztán következnek más épületek is, de a kivitelezést minden esetben helyiekre kell bízni… Az rendben van, hogy a tervezők máshonnan jönnek, de a mesterembereknek helyieknek kell lenniük. „.
És ez, így is történt. Aláírták a szerződést a fővállalkozóval, majd kiadták a munkát több helyi építőmesternek, és így a helybéliek által befizetett adókat végül gyakorlatilag szintén marosvásárhelyi vállalatokba fektették, amelyek fellendültek ezen építkezések révén. És ez, nagyszerű dolog volt.
Azonban volt is kire alapoznia Bernádynak. Az ebben az időszakban eszközölt befektetések révén ezek a mesteremberek bátorságra kaptak, tovább képezték magukat, és kitűnő szakemberekké váltak. Valóban értették a dolgukat.
A Városháza a kor egyik legreprezentatívabb épülete
Mivel nagyon rövid volt a kivitelezési határidő, a munkálatokkal nagyon gyors ütemben kellett haladni. A szakemberek gyorsan, de nagyon jól dolgoztak.
Így 1907-ben már be is költözött a hivatal a kor egyik legreprezentatívabb épületébe, amelynek végső formájához a budapesti művészvilág krémje is hozzájárult – akárcsak a Kultúrpalota esetében. A festett üvegablakok Róth Miksa keze munkáját dicsérik, a díszítésekben pedig gödöllői művészek dolgoztak. Az 1908-ban kiállított átadási jegyzőkönyv szerint 700 ezer koronába kerültek a munkálatok, ami elfogadhatónak számít a költségelőirányzathoz képest.
A homlokzat, a nagy tanácsterem és az előcsarnok nagyon gazdag díszítésekben, de ha továbbmegyünk az oldalfolyosók és az irodák felé, egyértelműen meglátszik, hogy spóroltak.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor, Erdély.ma

2015. február 16.

A kisállomásnál. Kusztos Endre emlékére
Február 12-én jegyeztem le magamnak: „Most itt vannak Endre bácsiék. Filmezünk.” Nehéz elhinnem, hogy három nappal később azzal folytatom, hogy Endre bácsi már nincs közöttünk.
A szombat délutáni búcsúzkodáskor, viccelődve mondtam neki, dolgoznia kell, mert a szeptemberre (90. születésnapjára) tervezett kiállításon üresen maradnak a falak. Reméltem, hogy a bátorítás segíteni, késztetni fogja. Indulás előtt kérdezték tőle, hogy honvágya van-e? Mondta, hogy nincs, ő jól érzi itt magát Kolozsváron.
Az elmúlt napokban barátaival találkozott Kolozsváron, többször is megnézte mesterének, Miklóssy Gábornak a kiállítását. Bálint Arthur filmezte, miközben mi szabadon beszélgettünk a képek előtt. Mesélt ’56-ról, beszélt tanárairól (Kádár Tibor, Miklóssy Gábor, Kovács Zoltán), Nagy Istvánról, édesanyjáról, fiáról. Elmesélte egy barátja hirtelen, abszurd halálát… Együtt ebédeltünk a Bulgakovban, este megnéztük azt a filmet, ami vele készült s negyven éve nem látta. Mindenre úgy emlékezett mintha tegnap történt volna: édesanyám paszulyt bont, édesanyám hozza a káposztát, jé, a macska, mindig így rajzoltam, a térdemre támasztva a rajztáblát… Egy pohár vörös bort is megittunk.
Bár egy-egy történetet többször is elmesélt az évek során, minden alkalommal újabb lényeges árnyalatot, fontos részletet idézett fel. Csak csodálkozni tudok azon, hogy a háború után első alkalommal pont 1956 októberében ment Budapestre. És véletlenül pont ott volt október 23-án a Sztálin-szobor ledöntésénél amit le is rajzolt. A tankokba égett vagy az utcán széttaposott emberek kitörölhetetlen látványát ismét felidézte találkozásunkkor. Azon is csak csodálkozni tudok, hogy pont azokban a napokban Kádár Tibor és Nagy Imre festők is Budapesten voltak, s Kusztos véletlenül összefutott velük.
Endre bácsi elbeszéléseit ezek a sorsszerű véletlenek – amelyeket ő a magától értetődő dolgoknak kijáró természetességgel mesélt el –, a halállal kapcsolatos élmények, az élet eseményeinek jelképes olvasata tette súlyossá, drámaivá. A néha feltörő tiszta, gyermeki nevetése azonban mindig oldotta ezt a drámát, mindig az életnek erre az oldalára billentette vissza a társalgást, az együttlét meleg, közvetlen hangulatát.
Sokszor hallottam azt a véleményt a képeiről, hogy túl sötétek, komorak, az életnek túlságosan csak az árnyékos oldalára koncentrálnak. Nevetése, barátságos, nyitott, szerető tekintete, előítélet-mentes kíváncsisága, képein az új hajtások és friss szántások azonban mindig és mindgvégig az életet szerető, annak örülő emberre vallottak, vallanak. Az elmúlt napokban is hányszor mondta a szót, hogy „remény”, és hányszor remélte, hogy „kivirrad”, hogy ismét jobb erőben lesz, és még dolgozhat.
Művészetében megszállottan csak a természet törvényeit – a megmaradásért való küzdelmet és az elkerülhetetlen pusztulást-elmúlást – figyelte és jelenítette meg. Szombati beszélgetésünk során felidézte, hogy a fiával mennyit jártak békázni, gyíkot gyűjteni s hogy ezért lett belőle biológus. Őt pedig a természet folyamatainak, a falvak életének, az egyének sorsának a megfigyelése tette művésszé. A világháborút, forradalmat látott és megélt ember örült a rügyezésnek, tavasznak, féltette az életet, és mindig döbbenettel szembesült a pusztulás érthetetlenségével szemben. Ilyen döbbenettel szembesülünk mi is azzal, hogy már nincs közöttünk, s értetlenül állunk azzal szemben, hogy egy abszurd autóbaleset ragadta el közülünk.
Pedig szombaton még elénekelte a „Bekecs alatt Nyárád tere” nótát, miközben a művészeti intézet 1949–1950-es I. évfolyamáról – a kolozsvári korcsolyapavilon előtt – készült csoportkép több mint harminc szereplőjének a nevét felírta a kép hátára, s mindegyik névhez hozzáfűzött néhány mondatot, emléket, amellyel „felrajzolta”, megragadta kollégáinak életútját.
Az utóbbi években az elhagyatott szovátai kisállomásra járt ki rajzolni, festeni. Terveztük, hogy a filmezés következő stációja az lesz, ellátogatunk oda együtt. Elmondása szerint a kisvasút biztosította egykor a völgy embereinek a kapcsolatát a világgal, a kommunikációt, a fuvarozást. A Kis-Küküllő mentén ez a vasút volt a fellendülésnek, az „új életnek” a reménye. A vonalnak erről a végéről, a gyomos vágány mellől nézte Kusztos Endre az élet folyamatos átalakulásait.
A szovátai kisállomásról a tegnap elindult egy vonat, egy utassal. Isten veled, Endre bácsi!
Székely Sebestyén György
Szabadság (Kolozsvár)

2015. június 13.

Könyv és jegyzőkönyv – könyvheti megnyitóbeszéd
Egy kézzel írt házkutatási jegyzőkönyv került elő nemrég édesanyám költözésének köszönhetően, rajta egy lista azokról a könyvekről, amelyeket elkobozott tőlünk a román belbiztonság két kádere még Marosvásárhelyen, valamikor 1987-ben. Emlékszem, ahogy kissé megilletődve álltak a szüleim négyezer kötetes könyvtára előtt, találomra huzigálták kifele a könyveket az egész falat betöltő könyvespolcról, ami aztán az áttelepülés előtt töredékére zsugorodott, hiszen csak fejenként ötven könyvet hozhattunk magunkkal, és amúgy sem lett volna ildomos magyar könyveket Magyarországra visszahozni Erdélyből.
A könyv akkor már csempészárunak minősült, veszélyes tárgy volt. A hatalom éppen úgy gyűlölte és félte a könyveket, mint a kötelezően regisztráltatott írógépeket, a bezúzott könyvekből vécépapírt csináltak, néha-néha szavak árnyékai tűntek fel az amúgy szintén hiánycikknek számító tekercseken. Úgy tudtuk, a vécépapír felvizezve a parizert alkotó húsmasszába kerül, így válik az ige testté, mondtuk, nevetni próbáltunk, nevettünk.
Sokszor eszembe jut az a pillanat, ahogy ők ketten ott állnak a könyvespolc előtt, és nem tudják eldönteni, hogy mégis mit kobozzanak el. Egyikük fellép a hokedlire is, a legfelső polcon lévő, nehezen elérhető könyvek között is keresgél, lead néhányat a társának, hümmögve forgatják a köteteket, tanácstalanok.
Fájdalmasan szomorú és abszurdan vidám pillanat ez egyszerre, benne van a magát mindenhatónak gondoló hatalom totális arroganciája és teljes kudarca is: bármit elkobozhatnának, csak ahhoz, hogy bármit elkobozhassanak, tudniuk kellene, mi is az a bármi. Keresnek valamit, de nem tudják, hogy mit is keresnek. Csak azt tudják, hogy lennie kell ott valaminek, de hiába van ott a szemük előtt, nem látják, nem veszik észre.
Édesanyám, aki nemcsak tanár, hanem könyvtáros is, azt kérdi tőlük, mit keresnek, hátha segíthet. Megismerem a mondatot, ugyanaz, amit a könyvtárban használ, amivel a tanácstalan kisdiákokat kérdezi, hogy mégis, mit olvasnának. A káderek hárítanak: tudják ők nagyon jól, hogy mit keresnek, hazudják, aztán találomra kihúznak pár könyvet a polcról, közlik, hogy ezeket állambiztonsági okokból elkobozzák, még jegyzőkönyvet is írnak róla, aztán elmennek.
A megtépázott könyvespolcot nézem. Megtanulom életem legfontosabb leckéjét: a hatalom buta, analfabéta, nem tud olvasni, legfeljebb csak úgy tesz, mintha tudna, még ha elolvas valamit, akkor se érti meg, hogy mit olvas, mert igazából csak önmaga érdekli. Mindenben csak saját magát keresi, mindenhol önmaga torz tükörképére vadászik, azt hiszi, mindenhez köze van, pedig valójában önmagán kívül nincsen köze semmihez.
Akkor még előttem van Orwell és Koestler és Szolzsenyicin és Kafka olvasása, a könyvespolcot nézem, és megértem, hogy a polcon a szabadság van, a könyvek gerincei mögött egész világok rejtőznek, olyanok, amiket se megérinteni, se megérteni, se megsemmisíteni nem fog tudni soha a hatalom. Megértem, hogy a világon az írók a legszabadabb emberek, és azt is megértem, hogy utánuk mindjárt az olvasók következnek.
Azóta is ez számomra a szabadság legfontosabb és legelemibb gesztusa, hogy bármit és bármikor választhatok, hogy nemcsak szabadon írhatok, hanem szabadon olvashatok is. Akkor vagyok szabad, ha senki sem szólhat bele abba, amit leírok, és abba se, hogy mit olvasok. Ha szabadon dönthetek, ha a magam számára választhatok, és nem a rám kényszerített hatalom szempontjai szerint kell válogatnom gondolatokat, szavakat, könyveket.
Könyvek között állunk itt, a könyv ünnepén, nem szabad hát elfelejtenünk, hogy a könyvek gerince mögött a szabadság van, hogy a mozdulatban, ahogy bármelyiket kinyithatjuk, a szabadság van, az, hogy bármit és bármikor olvashatunk, a szabadság legkézzelfoghatóbb bizonyítéka. Ha mi nem adjuk, senki tőlünk el nem veheti. Éljünk vele. Olvassunk bátran, olvassunk szabadon!
A könyvhetet megnyitom.
Dragomán György
Elhangzott június 4-én Győrben, az Ünnepi Könyvhét vidéki megnyitóján. A szöveg a József Attila-díjas író honlapján található.
Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-65




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék