udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 43 találat lapozás: 1-30 | 31-43

Névmutató: László Árpád

2010. július 13.

Mit kínál a marosvásárhelyi zenetanári szak?
Elekes Márta-Adrienne a zenetanári szak tanszékvezetője
Úgy gondolom, ez év májusi teremnévadó ünnepségünk óta, sokan már nemcsak tudják, hogy városunkban a felsőfokú magyar nyelvű zenei oktatás a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen talált otthonára, hanem az ódon hangulatú Pálffy-ház vendégeiként beleérezhettek abba is, mit jelent, az immár Metz Albert, László Árpád, Szalman Lóránt és Szabó Csaba védjegyének örvendő termekben szívni magunkba tudományt s művészetet egyaránt. A falak mögötti munkáról faggathatnánk tanárt és egyetemi hallgatót. A lezajlott záróvizsgák izgalmát magunk mögött tudva azonban időszerűbbnek mutatkozik a kérdés: milyen perspektívát kínál egy zenetanári diploma?
Négy évfolyamunk végzett már. Örömmel nyugtázzuk, diákjaink nagy részét sikerült "megfertőznünk" a pedagógusi pálya elhivatottságával. Van, aki a magyar népdal szeretetétől vezetve került hozzánk, s most rendíthetetlen határozottsággal állítja, maga is tanítani akar. Korábbi végzőseink sorsát követve ugyancsak megelégedéssel vesszük tudomásul, hogy sikerül helytállniuk. Zenei alapképzésünk úgy van megalkotva, hogy mindenki feladatot talál magának. Van, aki éppen a zene- színészet párosítást találta vonzónak, de azokat is említhetjük, akik ma a Marosvásárhelyi Filharmónia Vegyeskarát erősítik. Vagy akár hadd idézzem, hogyan nyilatkozik erről Boér Izabella újonnan végzett hallgatónk: "Valaki a napokban megkérdezte, hogy óvónőként miért éppen a zene területét választottam, hogy tovább képezzem magam, s miért nem fordultam inkább a pszichopedagógia felé? Mert azt gondolom, nem elég tisztában lenni a gyermek életkori sajátosságaival, eszközök kellenek, új módszerek, alternatívák, és én mindig is éreztem, hogy a zenében olyan tartalékerő rejlik, amely képes megsokszorozni bármely tevékenység eredményességét. Úgy vélem, nem elegendő a zenei nevelést csupán egy- két foglalkozásra korlátozni; nem elég kizárólag ennek a műveltségi területnek a tevékenységkörére hagyatkozni. Szándékom, hogy maximálisan kiaknázzam a zene kínálta fejlesztési lehetőségeket, és egyre jobban kiszélesítsem módszertani hasznosíthatóságának spektrumát. A Művészeti Egyetem zenepedagógia szakának friss végzőseként, tanáraim biztatása által hitemben és szándékomban egyaránt megerősítve folytatom majd óvodapedagógusi munkámat, mindennapi tevékenységembe integrálva a szerzett ismeretanyagot, nem tévesztve szem elől egy későbbi esetleges pályamódosítás lehetőségét az óvoda- és zenepedagógia ötvözésével."
Az idei felvételire Zenetanár szak – magyar tagozat alapképzésre július 12. és 18 között lehet beiratkozni a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem titkárságán, a Köteles Sámuel utcai épületben. A július 20–21-én zajló felvételi vizsgákat megelőzően csütörtökön, pénteken, szombaton és hétfőn (július 15, 16, 17 és 19-én) délelőtt 10 órától a jelentkezők számára ingyenes előkészítőket szervezünk a Pálffy-házban (Bolyai utca 12/A szám). Bővebb felvilágosítást telefonon a 0265/266-281-es számon, e-mailen a felveteli@uat.ro vagy uat@uat.ro címeken, és személyesen a Köteles Sámuel utca 6. szám alatt lehet kérni az egyetem titkárságán. Népújság (Marosvásárhely)

2011. április 20.

Tíz év múlva.
Egy hónap híján tíz évvel ezelõtt, 2001. május 18-án a Magyar ?jságírók Romániai Egyesületének akkori elnöke, Csép Sándor publicista, író félszáz meghívott jelenlétében vágta el a Nyugati Jelen temesvári szerkesztõségének avatószalagját. 
Jelentõs nap volt ez a Nyugati Jelen és a Temes megyei olvasók számára egyaránt - hiszen 2001 májusában, hála a szerkesztõség alapjait hosszabb ideje lelkesen és fáradhatatlanul építõ Sipos Erzsébetnek és Jánosnak, a Nyugati Jelen Temes megyében már jelentõs olvasótáborral rendelkezett. A korszerûen berendezett szerkesztõség a tíz év alatt nemcsak a szerkesztõségi tevékenységnek adott otthont, de számos rendezvénynek is, keretet teremtve a lap munkatársainak a szórványmagyarság kultúrájának, hagyományainak bemutatására, ápolására, a megmaradás és szülõföldön maradás ügyének erõsítésére. Sipos János, a temesvári szerkesztõség oszlopos tagja és egyben elsõ vezetõje - a fiatalabb kollégák szeretett János bácsija, akinek jó szavára, bölcs tanácsaira mindig lehetett számítani - ma már nem lehet velünk.
Az évek folyamán a szerkesztõi és munkatársi gárda is változott. Böszörményi Szabolcs, Darida Zoltán, Demendi Ferenc, Jantó Petneházi István, Joó Imre, Laslavic Tímea, László Árpád, Lukic Andrea, Nagyálmos Ildikó, Nemeºan Enikõ, Ordodi Piroska, Pataky Lehel Zsolt, Pataki Zoltán, Pongrácz Mária, Sipos Erzsébet, Sipos János, Spânu Lucian, Szekeres Gábor, Szekernyés Irén, valamennyien hozzájárultak/nak a Nyugati Jelen és a temesi olvasók kapcsolatának elmélyítéséhez. Köszönet érte. ?s köszönet azoknak a külmunkatársaknak, szervezeteknek, intézményeknek, akiknek nevét hely hiányában ugyan nem tudjuk felsorolni, de hozzáállásukkal, munkájukkal partnereinknek bizonyultak/nak.
Köszönet illeti a laptulajdonos Böszörményi Zoltánt, aki nem csupán a szerkesztõség megszületését tette lehetõvé - a lap Temes megyei terjesztésének ötlete is tõle származik -, de számtalan rendezvény, kulturális intézmény támogatásával segítette az itteni magyar közösséget.
?s nem utolsósorban köszönet illeti az Olvasókat, akik befogadták és megszerették a Nyugati Jelent, akikért az újság nap mint nap íródik, és akikkel reméljük - minden nehézség ellenére -, tíz év múlva is együtt ünnepelhetünk.
**** A Csiky Gergely Állami Magyar Színház jóvoltából elõfizetõink ma ingyenesen tekinthették meg az Ájlávju címû musicalt. Az elõadás után kisorsoltuk a meghirdetett nyereményeket. A nyertesek: fõnyeremény: kétszemélyes wellness-hétvége a ceglédi Aquarell Hotelben - Bárányi Erzsébet, Temesvár - könyvcsomag: Szalai Sándor, Végvár; Bulényi Ferenc, Szentmiklós; Kardos Erzsébet, Temesvár; Gordán Magdaléna, Temesvár; Szûcs István, Szentmiklós; Béres Margit, Temesvár - színházjegy: Vince János, Temesvár; Kiss Sándor, Végvár; Zsamboki Erzsébet, Gátalja - egy-egy palack bor: Toth Anton, Végvár; Magyari László Erzsébet, Temesvár; Boér Dezsõ, Szentmiklós; Mike Klára, Temesvár; Nyeste János, Zsombolya.
Az ünnepségre és az elõadásra holnapi lapszámunkban visszatérünk.
Nyugati Jelen (Arad)

2012. április 2.

Temesvár szellemiségét idézték fel
Vasárnap délután a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nagyváradi székházában mutatták be G. Mátyus Melinda Színről színre című könyvét, valamint megnyitották a Mohácsi László Árpád plakátjaiból álló kiállítást.
A Színről színre című kötetet Mészáros Ildikó temesvári irodalomtanárnő méltatta vasárnap délután az egyházkerületi székház dísztermében szép számban megjelent közönség előtt. Az eseményen jelen volt a kötet főhőse, Tőkés László egykori temesvári lelkipásztor, jelenleg EP-képviselő is. A méltató elmondta, hogy ez a kötet az igazak könyve, amelynek már a borítója is beszél a könyv üzenetéről. A borítón ugyanis egy templombelső látható, és egy templombelső ugyanazt szolgálja mint a jó irodalom: hozzásegít ahhoz, hogy belső szabadságunkat felépíthessük, ugyanakkor önismeretünket is szolgálja. A 2011-ben megjelent kötet huszonegy év távlatából világít rá a forradalomhoz vezető temesvári eseményekre. Egy egy posztmodern könyv, szögezte le a méltató, melyben a vendégszövegek, a dokumentumok és az alapszöveg egyenrangúak, és amelyben a fikció és valóság nagyon közel kerül egymáshoz. A könyvben a legtöbb vendégszöveg Kafkától származik, ami nem véletlen, hiszen ugyanúgy, ahogy a német nyelvű zsidó író többszörösen kisebbségi sorsban élt Prágában, ugyanilyen többszörösen kisebbségi sorsot él meg a temesvári református gyülekezet is. A könyv ugyanakkor annak példázata is, hogyan jutottunk el a forradalom csodájához. Ez a könyv a kegyelem, a hit példázata, ugyanakkor Biblia erejéről is szól. Tőkés László temesvári szerepéről szólva Mészáros Ildikó elmondta: „Tőkés László semmi mást nem tett, mint hogy törvénytiszteletről tett tanúbizonyságot egy törvénytelen világban. Ő azokban a mostoha időkben a törvénytiszteletre és a gondolatszabadságra figyelmeztetett, és ebből fakadt a forradalom csodája.” – majd pedig hozzátette: „Azok a temesváriak, akik kitartottak lelkipásztoruk mellett, példát adtak arról, hogy aki rabszolga volt, lehet szabad ember. Ezt a példázatot mi, akik átéltük a csodát, nem véletlenül kaptuk, ezért a mi felelősségünk a példázatot tovább vinni.” A méltató annak a gondolatnak a kiemelésével zárta beszédét, miszerint a kommunista diktatúra megdöntése olyan példázat és csoda, ami évszázadokra meghatározza a magyar történelmet.
Kiállítás és köszöntés
Méltatta a kötetet az azt megjelentető Kriterion könyvkiadó vezetője H. Szabó Gyula is, majd maga a szerző, G. Mátyus Melinda temesvári lelkipásztor szólt az egybegyűltekhez: beszélt a könyv megszületésének indítékairól és körülményeiről. Elmondta, hogy a rendszerváltás után évről évre kopott a temesvári események fénye, mígnem a történet szinte teljesen megkopott. Ezért érezte szükségét annak, hogy újra elmondja új eszközökkel, új szavakkal a temesvári események történetét. Annál is inkább szükségesnek tartotta ezt, mert elmondása szerint ma már a temesvári fiatalok többsége sem tudja, honnan indult az 1989-es romániai forradalom. Ezt követően Demeter Szilárd, Tőkés László Központi Irodájának vezetője méltatta Mohácsi László Árpád grafikus által készített plakátokat, melyeket az egyházkerületi székhely emeleti előcsarnokában állítottak ki. A plakátok Tőkés László európai parlamenti tevékenységének beharangozására készültek, és bár, mint Demeter Szilárd fogalmazott, a plakátkészítés olyan műfaj, amelyben az elkészült mű el kell felejtse önmagát azért, hogy valami másról szóljon, mégis, Mohácsi László Árpád mindig művészként áll hozzá egy-egy megjelenítendő problémához, és ez a művészi igényessége visszatükröződik az általa készített plakátokon is. A művész méltatása után, az esemény zárásaképpen a jelenlevők köszöntötték a hatvanadik születésnapját ünneplő Tőkés Lászlót, akinek ajándékot is átnyújtottak.
Pap István. erdon.ro

2012. november 20.

Pethő László – irodalmi est
A marosvásárhelyi Bartis Kör csütörtökön délután irodalmi estet rendez az unitárius egyház marosvásárhelyi székházának tanácstermében. Meghívott – Pethő László Árpád, akinek Bálban bál (Válogatott és új versek), Kinek kezében a lámpás? és Földreszálltan (Beszélgetések és önvallomások) című könyveit mutatják be. A találkozás házigazdája Nagy László lelkész. A költővel Bölöni Domokos beszélget. Ezt megelőzően, szerdán Erdőszentgyörgyön az Információs Központban délután négy órakor kerül sor ugyanerre a rendezvényre.
Székelyhon.ro

2012. november 20.

Pethő László Árpád költői estje
Erdőszentgyörgyön az Információs Központban Pethő László Árpád költői estjére kerül sor a Bodor Péter Művelődési Egyesület és a marosvásárhelyi Bartis Kör szervezésében.
A rendezvényre november 21.-én, szerdán 16 órakor kerül sor. A találkozás házigazdája Kovrig Magdolna tanárnő. A költővel beszélget Bölöni Domokos.
Bemutatják Pethő László Árpád Bálban bál (Válogatott és új versek, Kusztos Endre illusztrációival
Marosvasarhelyi-hirhatar.ro

2012. november 20.

Pethő László – irodalmi est
A marosvásárhelyi Bartis Kör november 22-én, csütörtökön délután irodalmi estet rendez az unitárius egyház marosvásárhelyi székházának tanácstermében. Meghívott – Pethő László Árpád, akinek Bálban bál (Válogatott és új versek), Kinek kezében a lámpás? és Földreszálltan (Beszélgetések és önvallomások) című könyveit mutatják be. A találkozás házigazdája Nagy László lelkész. A költővel Bölöni Domokos beszélget. Ezt megelőzően, szerdán Erdőszentgyörgyön az Információs Központban délután négy órakor kerül sor ugyanerre a rendezvényre.
Székelyhon.ro

2012. november 26.

Erdélyi költősors – a visszatérés
Bár Bartis Ferenc (1936–2006) író, költő Gyergyószárhegyen született, Marosvásárhely joggal tartja a saját fiának, hiszen itt tanult és dolgozott éveken át, innen települt át 1984-ben Magyarországra a sok zaklatás elől, amit részben 1956-os szereplése, részben pedig későbbi tevékenysége, magatartása váltott ki a román kommunista hatóságok részéről.
Dénes László
Az egykori székely főváros legfiatalabb irodalmi körének alapítója, Bölöni Domokos ki is fejezte ama szándékát, hogy ha már Bartis Ferencről nevezték el körüket, minden egyes összeüléskor valaki olvassa fel a névadó legendás versét, az Utószó (És mégis élünk...) címűt, amit amaz 1956. november elsején a kolozsvári Házsongárdi temetőben mint egyetemi hallgató elszavalt az erdélyi szellemi nagyok, Brassai Sámuel, Dsida Jenő és Kriza János sírjánál. Egyebek mellett ez a felolvasás adott ürügyet a magyarországi forradalommal és szabadságharccal rokonszenvező erdélyi fiatalok későbbi tömeges letartóztatására. Bartis hét évi szigorított börtönbüntetést kapott, de a román titkosrendőrség szabadulása után, évek múlva is vegzálta az Összmagyar Testület későbbi elnökét. Nem véletlenül emlegetjük az akkor történteket, ugyanis a Bartis Kör csütörtöki ülésén az a Pethő László Árpád volt az íróvendég, aki maga is megjárta – Bartisék nyomában szinte – a román nemzetállami diktatúra bugyrait. A Kolozsváron született költő Marosvásárhelyen érettségizett 1967-ben, folyóiratokban és antológiákban publikált először, Forrás-kötete jelent meg a Kriterionnál Pethő László név alatt (Visszatérés, 1983), igaz, majdnem egy évtizedig feküdt a kézirat a kiadónál, mert közben a „szocialista államrend felforgatásának” vádjával három év börtönre ítélték a „szubverzív írásokat” produkáló költőt, amiből hét hónapot le is töltött. Megbélyegzettként ő is Magyarországra települt 1987-ben, ahol vidéki újságíróként élt és dolgozott, s azóta több kötete jelent meg. Ezek közül most a Bálban bál című versválogatást, valamint a Kinek kezében a lámpás? és Földreszálltan című, interjúkat és önvallomásokat tartalmazó kötetecskéket hozta el az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermébe. A jó kéttucatnyi érdeklődőnek a körvezető Bölöni Domokos ajánlotta be a szerzőt és műveit, ezek közönség általi fogadtatásáról, kritikai recepciójáról is faggatva Pethő László Árpádot, aki pedig nemcsak örömének adott hangot e futólagos „hazatérés” fölött, de félelmeinek, aggodalmainak is népünk, nemzetünk és saját sorsának alakulását illetően, mert a múlt fenyegető árnyai ma is a nyomunkban koslatnak. De hogy az összejövetel emelkedett hangulatban ért véget, az elsősorban Seprődi József dicsőszentmártoni borásznak köszönhető, aki a Küküllő-menti pincék idei nedűiből hozott el ínyenceket is kielégítő kóstolni valót, nem is egyet. Beszélt is róluk, nem mulasztva el rámutatni: az irodalom és a bor édes testvérek a magyar kultúrában.
Krónika (Kolozsvár)

2015. május 4.

Életünk szorításában
Székely Ferenc újabb beszélgetőkönyvéről
Úgy tűnik, Székely Ferenc rátalált pennás jellegű hivatására. Jó pár esztendeje beszélgetőkönyveket ad közre, többnyire születési évfordulójukat ünneplő jeles személyiségeket szólaltat meg. Ez az egyetlen "szervező elv". Mint a többiben, ez utóbbi kötetében is az irodalmárok "vezetnek", alanyai között szinte fehér hollónak számít a néprajzkutató, a történész, a fafaragó vagy a festőművész, aki a tollforgatáshoz is ért. Íme a névsor: Albert Ernő, Balla Zsófia, Ana Blandiana, Csire Gabriella, Éltető József, Kedei Zoltán, Kenéz Ferenc, Komoróczy György, Lászlóffy Csaba (alighanem ez az utolsó vele készült beszélgetés), Oláh István, Pál-Antal Sándor, Pethő László Árpád, Pomogáts Béla, Sándor János, Tófalvi Zoltán. Az effajta internetes interjúk kísértő átka a sietség miatti felületesség, ezért a válaszolók aggályosabbja nem is bízza a kérdezőre, hanem mint hajdan Kós Károly, maga olvassa újra és újra, javítgatja, cizellálja válaszait. Sajnos, a terjedelmi korlát miatt mégsem lehet igazán elmélyülni a beszélgetésben. Az interjúalanyok egyike-másika sajnálatosan kiszorult az erdélyi látómezőből, némileg kisétált a nyilvánosságból, vagy a kánon kegyetlensége, a kultúrdivat szeszélye szorította pályaszélre. Kántor Lajos Együtt címmel derűlátó előszót írt a könyvhöz. A címre utalva mondja: "A harangszó messzire hallatszik, és mindenkihez szól. Nincsenek nyelvi határai, csupán földrajziak (távolságok, kilométerekben mérve) – bár a kifinomult fül meghallja, hogy a saját harangjának (a maga szűkebb közösségének) a hangját hozta el a szél, vagy tőle távolabbról harangoznak". Bár különböző világokat képviselnek, alkotó emberekként: a saját világukat – az mégsem idegen a másikétól, hiszen egyazon kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak, és ebben helye van a jeles román költő Ana Blandianának, hiszen költészete nem véletlenül szólal meg időről időre magyar fordításban is. (Az interjúk, öt korábbi kivételével, 2014-ben készültek, és megjelentek a romániai magyar lapokban, legtöbbjük a marosvásárhelyi Népújság Múzsa irodalmi-művészeti mellékletében.)
Ízlelgetés kedvéért három idézet a kötetből: "…látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása." (Balla Zsófia)
"Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben: telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán?" (Éltető József)
"A művész sehonnan sem tud 'kiszabadulni'. Bármely időben, korban végül is élete szorításában él. Írásbeli értelemben egy cseppet sem érzem magam szabadabbnak most, mint a diktatúra idején, bármily furcsán hangzik is ez. Láttuk, tudjuk: éppúgy megszületnek a diktatúra remekművei, mint ahogy a szabadság fércművei. A gond mindig éppen annak a megírhatatlannak a szorítása, amelyben élünk. De hát nem azért születünk, hogy minél több és több regényt vagy verseskönyvet jelentessünk meg, hanem hogy elmondjuk azt, amiért megszülettünk." (Kenéz Ferenc)
(Székely Ferenc: Harangszó a szélben. Születésnapi beszélgetések. Megjelent a Véghelyzet Kft. Üveghegy Kiadójának gondozásában, 2015-ben)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

2015. június 20.

Töretlenül
Tizenöt alkotóval – íróval, költővel, képzőművésszel vagy éppen a humán tudományok valamely ágazatának művelőivel – készített születésnapi beszélgetést Székely Ferenc, majd rendezte kötetbe Harangszó a szélben cím alá.
Szép vállalkozás, szép gesztus: hisz nemegyszer azt látjuk, hogy a pályájuk végéhez közeledő vagy legalábbis annak delén túl lévő szerzők (a meginterjúvolt személyek hetven-hetvenöt vagy nyolcvan évesek) gyakorta úgy érzik, a világ túl nagyot változott, elfordult tőlük, emiatt keserűség és elbizonytalanodás vehet erőt rajtuk. Ilyen helyzetben jól jön minden pozitív jelzés, például egy ilyen „ünneplő interjú” is. Egyébként – hogy az iménti teóriát máris cáfoljam – az itt megszólaltatott alkotók egyikén sem érezhető megfáradás, elbizonytalanodás, annál több lendület, tetterő, további alkotókedv. Íme a névsor: Albert Ernő (néprajzkutató), Balla Zsófia (költő), Ana Blandiana (költő), Csire Gabriella (író), Éltető József (költő), Kedei Zoltán (festő), Kenéz Ferenc (költő), Komoróczy György (nyelvművelő), Lászlóffy Csaba (költő-író, meghalt 2015-ben), Oláh István (költő), Pál-Antal Sándor (történész), Pethő László Árpád (költő), Pomogáts Béla (irodalomtörténész), Sándor János (fafaragó), Tófalvi Zoltán (történész-író). A listán láthatjuk, hogy a szépírók vannak túlsúlyban, de a kép színes. Az előszót jegyző Kántor Lajos így fogalmaz: „A megkérdezettek, nem annyira koruk, mint inkább foglalkozásuk, lakóhelyük szerint, különböző világokat képviselnek – alkotó emberek lévén a saját világukat. Ez a saját világ azonban nem idegen a másikétól, mindenekelőtt azért nem, mert a magyar kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak. De mindjárt hozzátenném, ebben a felvonulásban érdemi helye van a román költőnőnek, Ana Blandianának (…)”. Székely Ferenc gyakorlott újságíróként jól felkészülten kérdez, érezhető, hogy elmélyülten ismeri interjúalanyai sorsát, műveit. Bár vannak visszatérő, sematikus kérdések, ezek nem zavaróak, inkább áttekinthetőbbé és összevethetőbbé teszik az egyes életpályákat. Jellemzően életút-beszélgetések ezek, összegző, értékelő jellegűek. Többnyire a teljes pályaív kirajzolódik: gyermekkori élmények, iskoláztatás, mesterek, szellemi központok, barátságok, művek, munkahelyek, alkotói hitvallások. Olykor döbbenetes részleteket olvashatunk – elég arra gondolnunk, hogy mindannyiuk pályaívében cezúraként van jelen a kommunista rezsim. Ennek ellenére a beszélgetések hangulata nem siránkozós. Székely Ferenc tapintatosan, de megpróbálja kihozni az alkotókból pályájuk lényegét: a pozitívumokat, megvalósításokat és a kudarcokat, frusztrációkat egyaránt. A megkérdezettek mindegyike nyitott, önelemző, már-már gyónásszerűen őszinte, letisztultan, higgadtan képes végigtekinteni az elmúltakon. Nincsenek vádak, csak józan következtetések. Jól mondják: ebben a korban már mindenki tudja, mit ér és hol a helye, ez ad egyfajta nyugodtságot. Anélkül, hogy – helyszűke miatt – az egyes interjúkat külön méltatnám, vagy bármelyiket kiemelném, jólesően állapítható meg az optimizmus, az életkedv. Amint erre utaltam, a megkérdezettek többségének további tervei, elkészítendő munkái vannak, szó sincs az öregségből fakadó megfáradtságról, rezignációról. Inkább csak arról, hogy ami eddig volt, az kötelez a folytatásra. Jó az, hogy megszületett ez a kötet, jó az, hogy Székely Ferenc újra fókuszba helyezte az „ezüstgeneráció” néhány prominens tagjának életművét. Olykor hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy újat, ergo nagyot csak fiatal művészektől várhatunk, és hetven fölött már „lefutott pályáról” beszélhetünk. A kötetben szereplő szerzők utóbbi években megjelent alkotásai rácáfolnak erre, bizonyítva, hogy az összegző művek gyakorta csak az életpálya végén születnek meg. Ezért hát a magam részéről a megszólaltatott szerzőknek további alkotóerőt kívánok, Székely Ferencnek pedig azt, hogy immár hagyományt teremtve a születésnapi beszélgetésekből, folytassa a sorozatot! Százhalombatta, 2015.
ZSIDÓ FERENC
* Székely Ferenc: Harangszó a szélben. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2015
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. január 14.

Izgalmas boldogság
Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel, muzikológussal
Karakteres véleményével városunk szellemi életének meghatározó egyénisége. Művészeti titkárként, igazgatóként, majd tanácsosként évtizedeken át irányította a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia tevékenységét. 2006-tól a Művészeti Egyetem Zenetanárképző Karának tanára. Tagja a román és a magyar zeneszerzők szövetségének. Tartalmas, érdekes rendezvények szervezésével vezeti a Kemény Zsigmond Társaságot, a Pro Európa Liga társelnöke, részt vesz a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának munkájában, az 1990-ben alakult városi tanács művelődési bizottságában tevékenykedett nyolc éven át.
2003-ban kapta meg a Marosvásárhely díszpolgára címet, és a munkásságát elismerő számos kitüntetés közül itt csak a budapesti Liszt Ferenc Akadémia Bartók–Pásztory-díját, a Román Akadémia George Enescu-díját, a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díját és a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét említjük.
Egy délutánba hajló borongós hétköznapon szőttük, fontuk a szót életéről, a zenéről, a városról, s beszélgetés közben Csíky Boldizsár időnként a zongorához ült, hogy játékával is érzékeltesse a mondottakat. Végül pedig megmutatta azt a rendkívül szakszerű módon felszerelt ötvösműhelyt, ahol ezüst ékszereket készít a családjának.
– Ízig-vérig vásárhelyiként szülővárosodban futottál be figyelemre méltó pályát. Gondolom, nem tévedek abban, hogy a városhoz való ragaszkodásod nagyon mélyről ered.
– A Bolyai középiskolában látható nagyapám tablóképe, aki az Osztrák-Magyar Monarchia királyi közjegyzőjeként a Márton Áron és Bolyai Farkas utcák sarkán álló tornyos házat építtette, s jelentős adománnyal járult hozzá a Kultúrpalota építéséhez is. Édesapám a Vártemplom református lelkésze volt, az ő és az én 1954-es érettségi-tablóm is ugyanennek az iskolának a folyosóin található. Anyám és feleségem családjának élete is e városhoz kötődött.
– Mikor és hol kezdtél el zongorázni?
– Öt-hat éves koromban, az édesapám nyomában, aki elég jól játszott. Később a Kultúrpalota első emeletén levő városi zeneiskolába jártam Erkel Sári nénihez.
– Olvastam, hogy kétszer érettségiztél, hogyan is volt ez?
– A Bolyai középiskolában tettem először érettségi vizsgát, majd egy évre rá a művészeti iskolában is. Improvizációs készségem és a meghallgatott zeneművek kotta nélküli visszajátszása késztette tanáraimat, hogy a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatórium zeneszerzés szakán meghirdetett helyre irányítsanak. 1955-ben kezdtem meg tanulmányaimat, a zeneszerzés szak hat évre volt tervezve, így diákéveim alatt sokféle nagy élmény részese lehettem, felemelőké, mint az ’56-os események kolozsvári hullámverései, lesújtóké, mint azon a gyűlésen való kényszerű jelenlét, ahol a Diákházban a még nem főtitkár Ceausescu a maga terrorisztikus stílusában kikényszerítette a Bolyai és Babes egyetemek összevonását. Az a feszült hangulat is mély nyomot hagyott bennem, amelyben vártuk, mikor kerül sor ránk, akik 1956 októbere végén a Mátyás-ház lovagtermében megszavaztuk követeléseinket, és társaink egymás után tűntek el közülünk. Ma sem tudom, hogyan úsztuk meg, talán nem voltunk rajta bizonyos helyszíni fényképeken?
– Tanáraid közül kire emlékszel szívesen?
– Az européer műveltségű Sigismund Toduta zeneszerzés-tanárként szigorú professzionális igényességre nevelt. Az egyáltalán nem kevésbé széles látókörű Jagamas Jánostól magyar folklórt és formatant tanultam, esztétikát az imponáló fantáziájú Földes Lászlótól.
– Egyetemi hallgató korodban mire készültél, mi volt az elképzelésed?
– "Gyanús" származásom miatt nem mertem nagy terveket szőni, ezért, amikor lehetőség nyílt, hogy hazatérjek, azt választottam. 1961-ben meghirdették a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkári állását, amire sikeresen vizsgáztam. Csak később jöttem rá elődöm, Bârceanu Klára kitörő lelkesedésének okára, amikor is átadta nekem a posztját. A művészeti titkár ugyanis mindenért felel, attól kezdődően, hogy a vendégművész milyen repertoárt választ, melyik szállodában helyezik el, ki várja érkezésekor, hogy a kiszállásra induló autóbusznak van-e ülésrendje, a partitúrában előírt hangszerek ott vannak-e a próbán, műsorfüzeteket, szakmai jelentéseket ír, ellenőrzi, hogy rendben van-e a koncert kottaanyaga, próbarendet ír, plakátokat tervez, számtalan jóváhagyó aláírásért előszobáz a gyanakvó cenzoroknál és párttitkároknál (mert ugyebár egy értelmiségi már eleve gyanús, egy művészeti értelmiségi kétszeresen, egy nemzetiségi művészeti-klerikális származású értelmiségi négyszeresen gyanús volt), és sorolhatnám tovább.
– Milyenek voltak az első évtizedek? Így kérdem, mert négy évtizedről van szó.
– 1961-ben neveztek ki. Különös érzés volt egy – általam addig idealizált – zenekar életének boszorkánykonyhájába belelátni. A zenekarban magas képzettségű hangszeresek mellett féldilettánsok ültek, akik kijavították a kottában a számukra érdesebbnek tűnő harmóniákat (Bartók is így járt). A párttitkár karmesterek egymást jelentgették fel a városi pártbizottságnál, botcsinálta funkcionáriusok magyarázták a szocialista művészet szerepét, időnként ankétok zajlottak, ahol egyszer a városi pártmegbízott a zenekar morális profilját kivizsgálva, az általa összehívott közgyűlésnek azt dörögte: "elvtársak, eljött az ideje, hogy a felsőbb szervek jól megmossák az alsóbb szerveiket". Néha megjelent egy bőrkabátos fedőneves alak, aki a külföldi művészek kijelentései után érdeklődött. Állandó bakalódás folyt a nagyteremért Tompa Miklós színházigazgatóval (akkoriban a színház is a Kultúrpalotában működött), mindazonáltal szerda esténként egészen jó színvonalú hangversenyek hangzottak el.
– Pályád alakulását illetően miben volt jó és miben nem a művészeti titkári állás?
– Ekkor kezdődött kettős életem. A zeneszerzés egész embert kíván, a zenekar melletti munka szintén. Nagy haszonnal járt viszont egy zenekar mellett annak minden szakmai titkát kitanulni. Nagyzenekari műveimben a karmesterek a hangszerelést szokták dicsérni. Az ifjúságnak szánt hangversenyek alkalmával tartott előadásaimban megtanultam – sok év alatt –, hogy hogyan lehet szakmailag hibátlanul, de számukra érthető nyelven közel hozni a zene üzenetét. Ennek ma tanárként is hasznát veszem. Kikísérleteztem, miképpen lehet a szigorúan cenzúrázott repertoárt finoman kijátszani, hol van az az érzékeny egyensúly, ahol a műsorpolitikában helyet kaphatnak a magyar előadóművészek is (szinte minden élenjáró magyarországi művész fellépett nálunk, még a legnehezebb időszakokban is), működésem alatt mindvégig kétnyelvű plakátok és műsorfüzetek jelentek meg.
– Voltak-e összetűzéseid a hatalommal?
– Sok alkalommal, de egy ideig nem volt szó véres összetűzésekről, és némely praktikákkal sikerült megúszni a párttagságot is. Ez 1988-ig tartott, ekkorra a fölém kinevezett új vezetőség miatt annyira sűrűsödött körülöttem a levegő, hogy áthelyezésemet kértem a bábszínházba. Boldog egy év volt, házi szerzőként végre zeneszerzésből éltem.
– Fesztiválok elindítása, szervezése kötődik a nevedhez, beszéljünk ezekről!
– 1971-ben Szalman Lóránttal megkerestük a zenekedvelő megyei főtitkárt, Veres Nicolaét, és engedélyt kértünk egy fesztivál szervezésére, ezt meg is adta. 1972-ben, a második Marosvásárhelyi Zenei Napokra készült el a város zenei múltjának a feltárása. Összeállítottam egy lexikont a város zenei alakjairól (1864-től kezdődően), a köztudatba kerülhetett végre Metz Albert, László Árpád, Erkel Charlotte, Zsizsmann Rezső és még 32 elfeledett muzsikus neve.
A Musica sacra fesztivált az 1990-es márciusi események nyomán találtam ki, hogy a cenzúra alól nemrég felszabadult vallásos zene erejével próbáljuk meg oldani a városban vibráló feszültséget. Az első műsorfüzettől kezdve mottóként szerepelt minden vallás képviselőjének az üzenete, s a város valamennyi templomában felléptünk. A Silvestri-fesztivál már az újabb idők eredménye volt.
– Hogyan kerültél vissza a filharmóniához?
– A zenekar és kórus kezdeményezésére versenyvizsga volt, évtizedek óta először az intézmény (és a város?) történetében, addig mindig "kinevezések" voltak, felülről (azóta is?). A kiváló muzikológus, Pavel Puscas volt a versenytársam, a zsűrit a zenekar és a kórus alkotta. Engem választottak. Aztán át kellett szervezni az intézményt. Egy nagyobb, szólamvezetőkből álló csoport volt a vezetőtanács, volt egy szűkebb, tagság választotta szenátus, szóval kitört az addig ismeretlen demokrácia. Négy évet ígértem, hét lett belőle. Aztán kértem a nyugdíjazásom, hátha még tudok írni valamit.
– Nem beszéltünk még Csíky Boldizsárról, a zeneszerzőről, holott szimfonikus zenekarra, kamarazenekarra, különböző hangszerekre írt darabok, sok kórusmű, színpadi zene jelzi, hogy a filharmóniánál töltött esztendők alatt az alkotóművész sem pihent. Olvasom, hogy műveidet 12 európai és Európán kívüli országban játszták, Romániában minden nagyváros zenekara előadta darabjaidat.
– Nem tartozom a könnyen alkotó szerzők közé, sokszor demoralizál a nagyok óriási opusszáma, talán a magammal szembeni éberség teszi ezt, s talán, mert attól félek leginkább, hogy az előadók vagy a közönség bőbeszédűnek tart. Egy jelenkori szerző megítélésében a legfontosabb tényező az, hogy van-e egyéni hangja, amiről őt fel lehet ismerni, és vannak-e eszközei, amelyekkel hatni tud a hallgatóságra. Elég későn éreztem azt, hogy talán közel kerültem ehhez, hogy kiműveltem saját stílusomat, amikor, vagy húsz éve, a Magyar Rádió kórusa adta elő egy Balassi-versre írt darabomat.
– Zeneszerzőként ki vagy mi volt rád a legnagyobb hatással?
– Mindig éreztem, de most már tudom, hogy Bartók. Nyilván teljesen más eszközökkel írok, de zenéjének kristályos tisztaságát, lényegmondását, robusztus erejét nem kerülhettem el, és beletörődtem, hogy a mélyből nézem őt. Másrészt vokális műveimben központi problémám a magyar nyelv és a zene bonyolult, titokzatos viszonya, a zenei prozódia végtelen lehetőségei, emellett a magyar népzene zenei anyanyelvvé válása majd minden darabomban tetten érhető.
– Viszonyod az előadókkal?
– A szerző ül a teremben, hallgat és izzad, "nem is én voltam", nagy ritkán kihúzza magát és körülnéz, figyelve a hatást.
– Feleséged, Csíky Ágnes elismert textilművész, a lakásotoknak is különleges hangulatot adnak az alkotásai, két nagyon tehetséges, szép gyermeked van, akik szintén a zenei karriert választották. A fiad bel- és külföldön elismert zongoraművész, egyetemi tanár rengeteg tanítvánnyal, a lányod csellistaként tehetséges, intelligens, sokoldalú muzsikus, az Erdély TV Visszhang című adását is vezeti. Gondolom, nagyon boldog ember vagy.
– Erősen izgalmas dolog ez a boldogság. Amikor kiállítnak, kiállnak a színpadra, ugyanazt a feszült emóciót érzem, mint mindig saját szerepléseimnél. Lehetek bármilyen edzett profi, ez az izgalom mindig átjár.
– Rendkívül meglepődtem, amikor egy rendezvényen érdeklődésemre a feleséged, Ágnes azt mondta, hogy érdekes, egyéni ékszereit te készítetted. Az ötvösséget, ami a művészi fantázia mellett kemény manuális igénybevételt jelent, sehogyan sem tudom összeegyeztetni a zongorázással, ami a kéz kímélését is feltételezi.
– Régóta izgatott, hogy régi horgász barátom, Hunyadi László szobrászművész amorf tárgyakból, egy ezüstkanálból például, ékszereket tud készíteni. Tűrte, hogy a nyakán üljek, és ellessem a mesterséget. Aztán megpróbáltam én is, kezdetben egyszerűbb, majd jobb darabok születtek, a mester is mondta, hogy: na.
Kérésemre mutatja a női nyakékeket, fülbevalókat, egyebeket. Formájukat, színösszeállításukat tekintve számomra különlegesen szép valamennyi. Ennél jobban a műhely láttán csodálkozom el, ahol szerszámok garmadája szolgálja ezt az egészen más típusú alkotómunkát.
Úgy köszönök el, hogy a beszélgetést még folytatjuk, hiszen sok mindenről nem esett szó, amit szerettem volna megkérdezni, és amiről Csíky Boldizsár is szívesen beszélt volna.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

2016. május 19.

Baglyok lepték el Kolozsvárt, hivatalosan elkezdődött a XIX. ETDK
319 diák, 39 szekcióban összesen 315 dolgozatot mutat be a XIX. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián (ETDK), amelynek zenével, ünnepi beszédekkel és előadással díszített hivatalos megnyitóját csütörtök kora este tartották a Babeș- Bolyai Tudományegyetem főépületében.
A szakkollégiumok munkájára hívta fel a figyelmet ünnepi beszédében Soós Anna, a BBTE rektorhelyettese, mert mint fogalmazott, akkor tud minőségi lenni az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia, ha az itt bemutatott dolgozatokat komoly kutatás, az egyetem tudományos műhelyeiben zajló munka előzi meg.
"Az ETDK nem egy különálló esemény, amely márciustól, a kivonatok leadásától a májusi konferenciáig tart. Az ETDK a tanév során befektetett munka gyümölcse, ha úgy tetszik, betakarítási ünnep. Ekkor a tudományos munka eredményei végre kikerülnek az íróasztalból, lekerülnek a számítógépek merevlemezeiről, és bemutatják a tágabb szakmai közönség előtt" - fogalmazott Soós, aki szerint a szakkollégiumok az universitas eredeti hivatásának a jelenkori beteljesítői, ahol a mentorok és a tanulni vágyó fiatalok találkoznak, és tehetik meg az első lépéseket a önálló kutatómunkában.
A szakkollégiumok munkájára hívta fel a figyelmet ünnepi beszédébenSoós Anna, a BBTE rektorhelyettese, mert mint fogalmazott, akkor tud minőségi lenni az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia, ha az itt bemutatott dolgozatokat komoly kutatás, az egyetem tudományos műhelyeiben zajló munka előzi meg.
"Az ETDK nem egy különálló esemény, amely márciustól, a kivonatok leadásától a májusi konferenciáig tart. Az ETDK a tanév során befektetett munka gyümölcse, ha úgy tetszik, betakarítási ünnep. Ekkor a tudományos munka eredményei végre kikerülnek az íróasztalból, lekerülnek a számítógépek merevlemezeiről, és bemutatják a tágabb szakmai közönség előtt" - fogalmazott Soós, aki szerint a szakkollégiumok az universitas eredeti hivatásának a jelenkori beteljesítői, ahol a mentorok és a tanulni vágyó fiatalok találkoznak, és tehetik meg az első lépéseket a önálló kutatómunkában.
Hrubos Ildikó, Országos Diákköri Tanács elnökhelyettese, a Corvinus Egyetem tanára beszédében arról beszélt, hogy milyen nagy dolog az ETDK, amelyen egy egész ország, egy egész régió fiataljai gyűlnek össze, hogy összemérjék a tudásukat. De azt is kiemelte, hogy milyen fontos találkozásoknak lehet a helye, hiszen nem csak a tanárok találkoznak a kollégáikkal és a jövendőbeli kollégáikkal, hanem az üzleti világ is egyre inkább figyeli a tudományos diákkörök munkáját, az ETDK-n pedig mindenki egy helyen van, könnyebb új munkatársakat vadászni a HR-eseknek.
Rés Konrád Gergely, a KMDSZ elnöke a kolozsvári májusi ifjúsági pezsgésről beszélt, amikor minden nap különböző - úgy szórakoztató, mint tudományos - programoktól hangos a város. Majd arra biztatta a résztvevőket, hogy barátaikat és ismerőseiket is hozzák magukkal a bemutatójukra, hátha ők is kedvet kapnak a tudományos munkára.Kisgyörgy Réka, az ETDK főszervezője a színvonalas a szekcióülések előtt színvonalas plenáris előadásokra hívta fel a hallgatóság figyelmét, és biztatta őket, hogy minél nagyobb számban vegyenek részt rajtuk. Majd a diákok által fejlesztett applikációra hívta fel a résztvevők figyelmét, ami ebben a segítségükre lehet.
Az ünnepi beszédek után Gergely László Árpád, a Szegedi Tudományegyetem tanára tartott előadást a gravitációs hullámokról.(tudósítónktól)
Transindex.ro

2016. augusztus 18.

Jövőre egész évben Szent Lászlót ünnepeljük
Szent László-évet hirdetett a magyar kormány, a lovagkirálynak szentelt emlékév január elsején veszi kezdetét és 2017 végéig tart – jelentette be szerdán Budapesten Potápi Árpád János.
A miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára elmondta, az idei Szent Márton- és Márton Áron-emlékév sikerén felbuzdulva, a Báthory–Bem Hagyományőrző Egyesület és az Emberi Méltóság Tanácsa kezdeményezésére hirdették meg az emlékévet a lovagkirály trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából.
Mivel I. (Szent) László az első olyan Árpád-házi uralkodó, aki összekapcsolja a közép- EUrópai népeket, számítanak arra, hogy a magyarokon kívül horvát, lengyel, román és szlovák civil szervezetek, egyházak és politikai szereplők is szerepet vállalnak az eseménysorozatban, és szeretnének határon túli helyszíneket is bevonni, ismertette az államtitkár. Jelezte, hogy az eseménysorozat költségeire államtitkársága 80 millió forintot különít el, számítanak a Márton Áron Emlékbizottság tagjainak közreműködésére is, világi fővédnöknek pedig Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettest kérik fel.
Az MTI érdeklődésére Potápi Árpád János elmondta: szeptember végére összeállítják a programok javarészét. Céljaik között említette, hogy új tartalmak jöjjenek létre a Szent László-év során, akárcsak azt, hogy meglévő értékeket mutassanak be, egyaránt megszólítva a szakmai és a nagyközönséget.
Sorsközösséget teremtett a népek között
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke az eseményen arról beszélt: az ilyen kezdeményezések fontosságát az adja, hogy az egyén méltósága nem értelmezhető a nemzet méltósága nélkül, ez utóbbi pedig azt is jelenti, hogy hivatkozunk nemzetünk nagyjaira, felmutatjuk őket. Nagyon sok mindent elvettek Magyarországtól az évszázadok során, de a történelmünket nem vehetik el, fogalmazott. Szent László Szent István mellett a legnagyobb országépítő volt, aki megteremtette a Kárpát-medenceében élő népek együttműködését, emelte ki.
Felidézte: a lovagkirály Lengyelországban született, Erdély védőszentje, ő alapította a zágrábi püspökséget, „a sorsközösséget a horvát és a magyar nép között ő teremtette meg törvényes jogon", és Nyitrán halt meg. Ma pedig e népek „közös és tisztelt királya", szimbóluma az itt élő nemzetek ma oly szükséges összetartásának, együttműködésének, mondta.
A kalotaszentkirályi származású Okos Márton, a Báthory-Bem Hagyományőrző Egyesület elnöke azt emelte ki, hogy a Szent László-évnek abban is szerepe lehet, hogy a történelmi hagyományokra alapozva hatékony együttműködést alakítsanak ki a térség államai.
Egyházépítő és hadvezér
I. (Szent) László Árpád-házi magyar király 1040 körül született Lengyelországban. Nagyapját, a pogány Vazult (Vászolyt) István király vakíttatta meg, apja, Béla – testvéreivel együtt – István haragja elől menekült el az országból, s mégis László lett az, aki Szent István életművét folytatta. Anyja, a lengyel Richeza, II. Miciszláv király leánya volt. 1077 tavaszán választották az ország főurai a trónra. 1081-ben koronázták meg másodszor, immár a szent koronával.
Hadvezéri képességeit már akkor megmutatta, amikor a besenyők, a kunok és a csehek ellen harcolt. 1091-ben, míg Horvátországban hadakozott, a kunok ismét az ország keleti vármegyéit pusztították, mire ő erős sereggel hazatért és megsemmisítette a támadókat. László hű volt egyházához, de a pápaságnak nem volt hajlandó engedményeket tenni. Uralkodása alatt történtek az első magyar szenttéavatások: kezdeményezésére 1083-ban avatták szentté István királyt, fiát, Imre herceget, annak tanítóját, Gellért püspököt és két zoborhegyi remetét. Ő hozta létre a zágrábi püspökséget, emellett Biharról Váradra költöztette a püspöki székhelyet. A magyarországi egyház 1092-ben tartotta első zsinatát.
László idején élte első virágkorát a Magyar Királyság. Uralkodása alatt az addig trónviszályoktól és külső támadásoktól zaklatott országban törvényeivel nyugalmat és rendet teremtett. Három törvénykönyve közül az elsőt 1077-ben adták ki. Törvényei nagyon szigorúan büntették a lopást, tűzzel-vassal irtotta a pogány szokásokat, szigorúan büntette a nőrablást és a házasságtörést. Jeruzsálembe kívánt zarándokolni, tervét azonban nem valósíthatta meg, mert 1095. július 29-én Nyitrán váratlanul meghalt. Előbb az általa alapított somogyvári apátságban, majd Váradon temették el. 1192-ben III. Béla király kezdeményezésére avatták szentté, ami nagyban hozzájárult a „lovagkirály" kultuszának elterjedéséhez.
A Nagyváradi székesegyházban lévő sírja országos jelentőségű kegyhellyé vált, amelyet a magyar királyok is rendszeresen felkerestek. Sírját a 17. században feldúlták, hermáját 1619-től a győri székesegyházban őrzik. I. László történelmi érdeme a magyar királyság önálló létének egyértelmű biztosítása volt, kultuszát a másik lovagkirály, Nagy Lajos teremtette meg. Sokáig hitte azt a nép, hogy a szent király „kijön" a sírjából, ha nagy veszély fenyegeti a magyarokat, és győzelemre segíti népét. Nagyváradon a mai napig tartanak Szent László-ünnepségeket. Személyéhez számos csodatétel fűződik: bárdjával vizet fakasztott szomjazó katonáinak, sziklafal nyílt meg előtte. Ünnepe június 27-én van.
Krónika (Kolozsvár)

2017. november 17.

A Magyar Szórvány Napja Temesváron
Díjazták a fotó- és videópályázat legjobbjait
A Magyar Szórvány Napja alkalmából, a temesvári Magyar Színház előcsarnokában tartották meg november 15-én a Magyar élet a Bánságban című fotó- és videópályázat díjkiosztó ünnepségét és a hasonló című fotókiállítás bemutatóját.
A szép számú érdeklődőt Halász Ferenc, a Temes megyei RMDSZ elnöke köszöntötte, aki felidézte a szórványnap történetét és jelentőségét. „Temes megyében egyre aktuálisabb megemlékezni a Magyar Szórvány Napjáról – mondta Halász Ferenc –, hiszen a magyarság a megyeszékhelyen és vidéken is már alig éri el a lakosság 5%-át. 2015-ben Temesváron rendeztük meg az RMDSZ 5. országos szórványnapi rendezvényeit, de önálló szórványnapot most rendez először a Temes megyei RMDSZ. A Magyar élet a Bánságban fotó- és videópályázatot, és az itt látható vándorkiállítást a Bánsági Közösségért Egyesület és a helyi RMDSZ közösen valósította meg, a Magyar Kormány támogatásával”.
A Bánsági Közösségért Egyesület nevében Andrásy Noémi beszélt a Magyar élet a Bánságban fotókiállítás létrejöttéről. „Két éve fogant meg az ötlet, hogy értékeinket bemutassuk határainkon innen és túl, amikor Budapesten a Magyarság Házában sor került a Bemutatkozik a Bánság rendezvényre – mondta Andrásy Noémi. – A bemutatkozás akkor is jól sikerült, de most bővíteni tudjuk a kínálatunkat ezzel a vándor fotókiállítással. Nagy öröm volt a számunkra, hogy ilyen aktívan válaszolt a publikum a felhívásunkra, több mint 250 fotó érkezett be a pályázatra. Ebből választott ki a zsűri 14 fotót, amelyeket most megtekinthetnek a molinókon.” A zsűri 7 fotós alkotásait díjazta: Bartók Béla, Csesztánovics Károly, Kis Árpád, László Árpád, Molnár Géza, Orosz Sándor, Velcsov Margit, közülük hat alkotó munkáit láthattuk molinók formájában kiállítva a magyar színház előcsarnokában. Kis Árpád különdíjban részesült, azzal az indoklással, hogy ő volt az, aki a legjobban közelített a pályázati felhívás tematikájához. Az okleveleket és fotóalbumokat Molnár Zsolt, a Bánsági Közösségért Egyesület elnöke adta át a díjazottaknak. A videópályázatra egyetlen alkotás érkezett be, amelynek szerzője Tamássy Zsolt és a Végvári Falunapok 2017 rendezvényt mutatja be. Ebben a kategóriában nem osztottak ki díjakat. A díjkiosztó ünnepséget a Bokréta hagyományőrző csoport citerásainak népdalcsokra színesítette.
A fotópályázat különdíjasa, Kis Árpád lapunknak elmondta: egyetemi tanulmányai mellett, hobbiként kezdett foglalkozni a fotózással, és Temesváron, illetve a környékbeli falvakban készítette a legtöbb fotóját. „Szeretek korán reggel, 5-7 óra között fotózni, mert az épületekről ilyenkor lehet a legjobb képeket készíteni” – mondta Kis Árpád, akinek a Dóm téren készült, barokk és szecessziós stílusú épületeket ábrázoló fotóit állították ki.
Molnár Géza fotóival és tudósításaival már találkozhattak olvasóink a Nyugati Jelen hasábjain. „Gyerekkorom óta fotózok, filmezek, analóg technikával kezdtem, és mostanában áttértem a digitális technikára – nyilatkozta lapunknak az óteleki Molnár Géza –, a legfontosabb a számomra a természetfotózás, de Óteleken és a környéken az utóbbi időben minden közösségi rendezvényen részt vettem, és fotókat is készítettem.” Molnár Géza küldte be a legtöbb felvételt a fotópályázatra, ezekből néhány Óteleken és a Temesvári Magyar Napokon készült fotót láthattunk a kiállításon.
A Magyar élet a Bánságban című fotókiállítást a szervezők ígérete szerint több bánsági magyarlakta településen láthatják majd az érdeklődők. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)



lapozás: 1-30 | 31-43




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék