udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 448 találat lapozás: 1-30 ... 391-420 | 421-448

Névmutató: Péntek János

2016. július 27.

Mentor – Tele van írva a világ sok-sok ember változatos üzenetével és kérdésével
Keszeg Vilmos néprajzkutatóval a mesélő emberről és világáról
Az élete úgy mozgalmas, ahogyan azt ő maga megtervezi; a váratlan dolgok ráérnek másnap – vallja Keszeg Vilmos, a BBTE professzora. És talán tényleg ilyen „zavartalan” mindennapokra van szükség ahhoz, hogy a kutató a sietős felületességen túl a maga pőre valóságában tudja megfigyelni, megérezni a népi történeteket, a mesék mögött az embert, az emberrel együtt a szokásokat, hiedelmeket. Mert a kultúrát csak az emberekkel együtt lehet vizsgálni, az embert pedig csak ráérősen lehet „megnyitogatni”.
Doktorpapámmal, Keszeg Vilmos tanár úrral doktori kutatásom miatt rendszerint tartjuk a kapcsolatot, akaratlanul mégis gombóc volt a torkomban, amikor a beszélgetésre készültem. Persze fölöslegesen. Akárcsak az elmúlt évek során, most is barátságosan, mégis tekintélyt sugárzóan beszélt pályájáról, miközben megszívlelendő gondolatokkal gazdagított. Mint mindig. Egyszer talán sikerül méltó diákká, netán kollégává felnőni.
– Egyik fő kutatási területe a történetmondás antropológiája. Élettörténetekkel és életpályákkal foglalkozik és az emberre homo narransként (mesélő emberként) tekint. Mi Keszeg Vilmos története?
– Elsőgenerációs értelmiségi vagyok. Olyan környezetben nevelkedtem, ahol a könyv teljesen hiányzott, de amely elfogadta az érdeklődésemet. Hálával tartozom az életnek, hogy sikerült megfogalmaznom a szándékaimat és ezeket a szándékaimat sikerült megvalósítanom. Hatodikos koromban jelentettem be tanáraimnak, hogy tanár leszek, azóta készültem erre a pályára. Mind a szüleim, mind a környezetem támogatásáért hálás vagyok.
Azért is szerencsésnek mondhatom magam, mert az iskolában mindig találtam tanárokat, akik megértettek és támogattak. Becsületes, értéktisztelő tanáraim voltak a gimnáziumban, a középiskolában és az egyetemen is.
A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végeztem 1981-ben magyar és francia nyelv és irodalom szakon, majd kilenc szép esztendő következett, amikor középiskolában magyar irodalmat tanítottam. Művészetről, a szép szóról, a szép versekről, regényekről, szép gondolatokról és érzelmekről beszélhettem a diákjaimnak. Amikor az utóbbi években érettségi találkozókra visszahívtak, újra és újra meggyőződhettem arról, hogy nem volt haszontalan az a munka, amit ott végeztem. A tanári pályával egy időben lettem apa. A családi kör máig az élet érdekes és hasznos terepe számomra.
Utána hasonlóan szép szakasza következett az életemnek, de ez nem várt fordulat volt: 1989 után a középiskolai tanárkodást követően az egyetemre jöhettem tanítani. A változások nyomán nyílt lehetőség arra, hogy a bölcsészkaron új szak indulhasson, a néprajz. Ez a világháborút követően 1949-ben megszűnt, és évtizedeken keresztül hiányzott. 1990-ben újraindult és Pozsony Ferenccel, majd a többi kollégámmal, valamint a szakot kiépítő Péntek János tanár úrral együtt valósíthattuk meg a szakra vonatkozó szándékunkat. Azóta a történetem ebben a keretben folytatódik. Olyan munka ez, ami nap mint nap elégtételt nyújt: az, hogy gondolatokat lehet megfogalmazni, az, hogy ott állnak velem szemben értelmes fiatalok. Ez kihívás és elégtétel.
Amikor a kényszer jó dolgot szül
– Már hatodikos korában tudta, hogy tanár akar lenni. Milyen hatásra döntött emellett a pálya mellett?
– Nem tudom rekonstruálni, hogy gyermekfejjel hogyan fogalmazódott meg bennem ez a szándék. Annyi biztos, hogy a mostoha körülmények ellenére az olvasásra nagyon korán rászoktam. Úgy emlékszem, hogy harmadikos koromban Az arany ember nyújtott nagy élményt és attól kezdve a könyv örökké a kezemben volt. Az írott, a szép szónak a szeretete, a kíváncsiság volt, ami ide vezetett. Már középiskolás és egyetemista koromban is világosan láttam, hogy a tanárnak milyen feladata és lehetősége van azáltal, hogy másokhoz szól és fiatalokat tanít.
Valójában a népi kultúra iránti érdeklődésem is gyermekkoromból származik. Az akkori iskolás lap, a Jóbarát játékgyűjtő és etnobotanika pályázatain vettem részt hatodikos, hetedikes koromban. Az első gyűjtőtáborba nyolcadikos koromban jutottam el, amit Kakas Zoltán szervezett Háromszéken. Nyolcadikos koromból származnak azok az első lejegyzések, amelyeket később a doktori disszertációmban is felhasználtam. Azóta ennek a kultúrának újabb és újabb területeit fedeztem fel. Az egyetemen Péntek János tanár úr vezetésével választható etnológia tárgy működött és a népi kultúrára vonatkozó ismeretek megszerzésére itt nyílt lehetőség. Terepmunkát azóta folyamatosan végzek.
Amikor Tordán középiskolai tanár voltam, tanítványaim figyelmét erre a kultúrára is ráirányítottam. Olyan idők voltak azok, amikor terepre nem mehettem, így a kényszer hatására alakult ki az az érdeklődésem, ami az első tudományos teljesítményem alapjául szolgált. Azért, hogy a kiszállásokkal ne kompromittáljam a meglátogatott személyeket – azáltal, hogy egy idegen megy a házukba és beszélget velük –, kéziratos anyagot gyűjtöttem, és kezemben volt a kutatható anyag. A népi írásbeliség iránti érdeklődésem ilyen kényszer hatására született meg, amely aztán a tanári, kutatói pályámat végigkísérte. Valójában már akkor az ellen lázongtam, hogy a népi kultúrát kizárólagosan az oralitással azonosítják. Meggyőződésem, és most már a magam és diákjaim kutatásai alapján határozottan tudjuk mondani, hogy az 1868-as népoktatási törvényt követően, és egyéb változások hatására az írás bekerült a mindennapi, privát használatba, így a népi, populáris kultúrának van egy jelentős része, amely írva van.
Az is elgondolkodtatott, hogy kanonizálódott a népi kultúra, pontosabban a népi kultúrának néhány területe, és a kánonon kívül mAradt ennek a kultúrának néhány lényeges része. Ilyen volt a hiedelem is. Most, amikor a hagyományok és a hagyományos értékek patrimonizálása zajlik, élesen vetődik fel a kérdés, hogy a hiedelmet is patrimóniumnak, kulturális örökségnek tekinthetjük-e, ami ugyanúgy megismerésre és népszerűsítésre méltó, mint a tánc, a népdal, a díszítőművészet. Meggyőződésem, hogy a hiedelem, a népi vallás és a vallás egy olyan mentális-kognitív kontextust alkot, amelybe beágyazódik az emberek mindennapi élete.
Az ember nem lehet meg hiedelem nélkül
– Már nyolcadikos koromban hiedelmet gyűjtöttem, és később ezeket a feljegyzéseimet tudtam az 1995-ben megvédett doktori disszertációmban hasznosítani, ami a kortárs hiedelmet vizsgálta. Ezeknek a hiedelmeknek egyik része tényleg archaikus, régi időkből mAradt meg, a másik része azonban a technika korában, napjainkban termelődött. Az ember ugyanúgy nem lehet meg hiedelem nélkül, mint ahogy nem lehet meg tudomány és vallás nélkül sem. Ez a három tudatforma nem zárja ki, hanem kiegészíti egymást. A tanszéken az írott népi kultúra vizsgálata mellett a hiedelemvizsgálathoz is felzárkóztak diákok: terepmunkát végeztek, tanulmányokat írtak.
Időközben kezdtem el figyelni arra, hogy az emberek hogyan mondanak történetet: mi az, amit történetben mondanak el, mikor mondanak történetet, a történetmondásban a hagyományos szüzsék, valamint a személyes élmények hogyan kapcsolódnak össze. Ebből született meg a történetmondás antropológiai pAradigmája. Itt a műfajközpontúságból léptem ki, mert a népi kultúrának ezt a részét másfél évszázadon keresztül, de még napjainkban is többnyire műfajközpontú érdeklődés jellemzi. Én azt mondom, hogy a történetnek a műfaj csak egyik karaktere és ezentúl a történetmondó személye, a történetmondás helyzete, célja mind kutatásra méltó. Ide is zárkóztak fel diákjaim.
Ezen belül nagyon sok autobiografikus szöveget vizsgáltunk: a különböző társadalmi kategóriáknak milyen életpályája és élettörténete van? Az ember, az egyén hogyan és miért beszél magáról? Miközben magáról beszél, hogyan foglalja bele a történetébe azt a kort, amelyben él? Az ember magáról beszél, de valójában benne él egy kapcsolathálóban, tehát a környezetéről is beszél. Azt hiszem, hogy a szakma számon tartja a népi specialisták, a protestáns lelkészek, a néptanítók életpályáját és élettörténetét vizsgáló kötetekben megjelent kutatásainkat. A pAradigma nem új, de nem is népszerű: a kultúra nem személytelen, használatának egyéni habitusai, aktuális motivációi vannak. A kultúrát csak az emberekkel együtt lehet vizsgálni, a kultúra a használati szabályaival és módjaival együtt érthető meg.
Néhány éve az is érdekel, hogy a sajtó és a média hogyan épül be a mindennapokba, hogyan közvetít ismereteket, élményeket. A médiakritika azt mondja, hogy a média manipulálja a közvéleményt és az ember tudatát. Engem különösen az érdekel, hogy önkifejezésre nyújt-e lehetőséget. És hát nyújt: a nyomtatott, a hangzó, a vizuális médiában a „fogyasztó” maga is megszólalhat és egy új környezetben nyilatkozhat meg.
Szerencsés vagyok olyan szempontból is, hogy a tanszéki közeg igényes, értéktisztelő, tájékozott, szemléletében nyitott és sokszínű közösség. Jól érzem magam ebben a közösségben. Az évtizedek során a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék (mai nevén: Intézet), és a hozzá közel álló Kriza János Néprajzi Társaság kutatásai a romániai népi (populáris) kultúra mai állapotát tárták fel. Sajnos, a köztudat alig tartott lépést ezekkel az eredményekkel. A köztudat és a média többnyire anakronisztikus meggyőződéseket forgalmaz erről a kultúráról.
Megtanulni a gondolkodás, elemzés, érvelés módszerét felszabadító
– Egyetemista koromban meggyőződhettem arról, hogy fontos az ismeretszerzés, az ismeretek elraktározása, de még fontosabb gondolkodni, elemezni megtanulni. A kommunizmus durva időszaka volt az, de a mostoha körülmények között is beszivárogtak az akkor új tudományos módszerek, irányzatok, szemléletek: a strukturalizmus, a kommunikációelmélet, a szemiotika, a hermeneutika, a tartalomelemzés. A kommunizmus sikamlós eszméket terjesztett, és nyilvánvaló volt, hogy ezek ellen csak egyféleképpen lehet védekezni: úgy, hogy az ember a gondolkodásnak, az elemzésnek, a következtetések megfogalmazásának, az érvelésnek a módszerét megtanulja. Számomra nagyon felszabadító volt ez a felismerés. Megnyugtató, hogy nem vagyok kiszolgáltatva hamis gondolatoknak, mert adott források alapján, analitikus módszerek segítségével én vonhatom le a következtetéseket.
Az olyan diákokat szeretem, akik ugyanide eljutnak és megtanulnak gondolkodni. Szeretem azt a diákot, aki felzárkózik mellém és egy nyelvet tudunk beszélni. Szeretem azt a diákot, aki egy idő után leválik rólam. Örülök annak, hogyha mellettem és rajtam túl felfedezi magát és olyan mondanivalója van, ami számomra is újdonságot jelent. Nagy elégtétel számomra az Emberek és kontextusok sorozat 14 kötete, amelyben sok tehetséges diák és doktorandus a kultúrának egy ismeretlen területét tárta fel és értelmezte.
Le Goff az európai értelmiségi születéséről írt könyvet, és szerinte az írástudó, értelmiségi embernek két kategóriája van. Az egyik az organikus értelmiségi, aki a tudását valamilyen érdek szolgálatába állítja, valamilyen érdeket támaszt alá. Az organikus értelmiségi negatív kategória, mert amikor valaki a tudását egy érdek szolgálatába állítja, akkor valójában a meggyőződéseinek a kimondásában korlátozottá válik. Azért, mert annak az intézménynek az érdeke, amelynek a szolgálatában áll, nem engedi meg, hogy a maga meggyőződését érvényesítse. A másik típusú értelmiségi a kritikai értelmiségi, aki a létbizonytalanságot is vállalva őrizte meg gondolkodásának az autonóm, szabad jellegét. Én azt mondom, hogy a kutató embernek ezt a függetlenséget meg kell őriznie, hogy a kutatásai eredményét – mondjon ellen bárkinek vagy támogasson bárkit – szabadon kimondhassa. Ez kutatóként és tanárként meggyőződésem.
Nekem a mindennapokban és az életemben az az elvem, hogy mindegyre új helyzetek, nehézségek, problémák adódnak és ez természetes: nem félni kell tőlük, hanem meg kell oldani őket! Ettől megy előre a világ.
„Nem tudom, hogy milyen lesz az új ember”
– Kortárs mítosznak tekinthetjük a kijelentést, hogy a mai fiatalok nem olvasnak. Pedig nap mint nap szembemegyünk az utcán hirdetőtáblákkal, étlapot olvasunk, folyamatosan görgetjük a Facebookot. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ennyit soha nem írt az ember, mint jelenleg. Egyre nagyobb a zaj, egyre nehezebb eldönteni, hogy amikor olvasunk, mi releváns információ. Hogyan látja ezt a helyzetet: a gyors technikai fejlődés hová vezet Ön szerint?
– Az írásantropológia kurzusom egyik közhelyszerű gondolata, amivel mindig megdöbbenteni akarom a hallgatókat, hogy valóban nem igaz, hogy ma nem olvas az ember vagy hogy kevesebbet olvas. Ma már nem lehet nem olvasni, reggeltől estig folyamatosan olvasunk, az utcán, utazás közben. Tele van írva a világ sok-sok ember változatos üzenetével és kérdésével, és csak az olvasni tudó ember igazodik el benne.
Tényleg nagy kérdés viszont, hogy mi mindent olvas el az ember, és hogy csupán olvas vagy maga is meg tudja fogalmazni a maga identitását. Egy franciaországi kutatás megállapítása, hogy az elit írás (az egyetemek, az iskolák, az egyház, a hivatalos intézmények által használta írás) mellett megjelent a mindennapi, a privát írás. Ilyen szöveget rengeteget állít elő az emberiség, és ilyen szövegeket olvasunk. Az antropológiának, a néprajznak szintén alapgondolata, hogy a változás a társadalomban és a kultúrában szükségszerű és törvényszerű. A változás irányát nem csupán az elit, az értelmiségi, a kevesek és „okosak” döntik el. Úgy látom, hogy az írás és az olvasás történetében is fordulópont van. Nem vagyok teljesen pesszimista, mert tudomásul veszem, hogy sokak szándéka és igénye határozza meg azt, hogy milyen irányba alakuljon a kultúra és a társadalom. Olyan nagy ez a változás, hogy maga az ember is megváltozik. Például megváltoztak a mozdulataink: az olvasáshoz a könyvet lapozó mozdulat vagy az újságlapozó mozdulat tartozott hozzá, most viszont már egy másik mozdulattal, a görgető mozdulattal olvasunk.
A multimédia, ami most már a szemünk mellett egyéb érzékszerveinket is érinti – ahogy McLuhan és szerzőtársa mondta: médiamasszázs –, az új média az egész testfelületet érinti és „támadja” meg. Nem tudom, hogy milyen lesz az új ember. Azt már látom, hogy a mai fiatalok, akik gyerekkortól kezdve bejáratosok a digitális világba és használják ezt a technikát, már megváltoztak: már nem úgy gyermekek, mint ahogy én voltam gyermek, vagy mint ahogy az én gyermekeim voltak gyermekek. Változik az ember, jóslattal viszont nem rukkolnék elő. Magánemberként véleményem van róla, kutatóként kíváncsian követem a változást.
– A beszélgetésből már kiderült, hogy követi a technológiai újdonságokat és érzékenyen figyel rájuk, viszont ha jól tudom, nincsen mobiltelefonja.
–Mobiltelefonom nincs, és amikor ezt be kell vallanom, sokan elcsodálkoznak és csodabogárnak néznek. Megpróbáltam az életemet mobiltelefon nélkül élni. Tudja, miért? Valójában ahhoz szoktam hozzá, és ezt próbálom betartani, hogy amikor reggel elindulok, akkor a napi programom már készen van. És amikor elindulok az adott napomat végigjárni, akkor ehhez a programhoz ragaszkodom, és azt nem akarom megengedni, hogy ettől eltérítsenek. Amit sürgősen kell elintézni, arra a következő napon sor kerülhet.
Keszeg Vilmos
• 1957-ben született Detrehemtelepen
• 1981-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán magyar–francia szakon végzett
• 1995: filológia tudományok doktora
• a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a Magyar Néprajz és Antropológia Intézet professzora
• kutatási területei: világkép (kortárs mitológia), történetmondás antropológiája, népi írásbeliség, média és mindennapi élet
• kb. 50 konferenciát kezdeményezett egyedül vagy társszervezővel
• tíznél több önálló könyve (közöttük három egyetemi jegyzet) mellett mintegy 50 tanulmánykötetet szerkesztett
• 150 körül jár az általa irányított szakdolgozatok, magiszteri dolgozatok száma
• 15 doktori disszertáció született az irányításával
Szász István SZILÁRD
Keszeg Vilmos
Szabadság (Kolozsvár)

2016. augusztus 8.

A megismerés koncentrikus körei
A román nyelv nem megfelelő módszertanú oktatása a kisebbségek, esetünkben a magyar diákok körében évről-évre visszatér a lehangoló vizsgaeredmények idején. A téma egyik elkötelezett szakértője és szószólója Balázs Lajos Csíkszeredai néprajzkutató, egyetemi docens, aki tanári pályáját a hatvanas években romántanárként kezdte. Szilágyi Aladár és Szűcs László interjúja.
Épp öt éve, 2011-ben beszélgettünk Önnel erről a témáról. Úgy látjuk, az idei román nyelv és irodalmi vizsgaeredmények, mind a nyolcadikosok, mind az érettségizők esetében azt mutatják, hogy nem változott pozitív irányba a helyzet. Kérjük, foglalja össze, hogyan látja: mi történt, mi nem történt az elmúlt öt esztendő alatt?
Én inkább az elmúlt tíz évről beszélnék. Mert pontosan 2006-ban, Kovásznán szerveztek egy konferenciát, Maria Got minisztériumi vezérinspektor irányításával. Ezen az országos értekezleten részt vett minden megye román nyelv- és irodalomoktatásért felelős tanfelügyelője, illetve főtanfelügyelő-helyettese. Komoly rendezvénynek tűnt, mert a tematikája az volt – ezt érdekes és fontos megjegyezni –, hogy Învăţarea limbii române după standarde europene, tehát: A román nyelv oktatása az európai szabványok szerint. Meglepett, hogy én is meghívást kaptam, méghozzá előadóként erre az értekezletre, hiszen az alig létrehozott Sapientia alig-alig ment át a tű fokán, és – legalább is akkoriban – még egy nem jó szemmel nézett intézmény volt. Be is neveztem azon nyomban, egy olyan című szöveggel, hogy Învăţarea limbii române în şcolile maghiare – o problemă controversată, azaz: A román nyelv tanítása a magyar iskolákban – egy ellentmondásos probléma. A témajavaslatomra visszaválaszoltak, hogy nagyon köszönik, és éppen vitaindítónak szánják az előadásomat, azzal a kiigazítással, hogy în şcolile maghiarehelyett, în şcolile minoritare, vagyis magyar helyett kisebbségi iskolák kifejezés szerepeljen. Ebbe nem mentem bele, az előadásomat is azzal indítottam, hogy én nem beszélhetek a más nemzetiségi iskolákban folyó román nyelvoktatásról, csak a magyar tanintézmények ez irányú tevékenységéről.
- Nemde, az ön fejtegetésének volt egy jól megalapozott elméleti kiinduló pontja is?
- Eszmefuttatásomban abból indultam ki, hogy minden nyelv, lett légyen az írásbeli vagy szóbeli formában, illetve minden jel, minden szimbólum – én majdhogynem egyenlőségi jelet teszek a „nyelv” és a „szimbólumrendszer” között – egy szuverén, autonóm entitás. Úgy, ahogyan a szimbólumainkat is tiltják, levetetik, letagadják, ugyanúgy a mi magyar nyelvünket – akár a többi nemzetiség nyelvét is –, mint szuverén entitást semmibe veszik. Létezik valahol az a latinul megfogalmazott elv, mely szerint létezik a „prima inter pares”, első az egyenlők között. Jó, jó, amikor demokráciáról beszélünk, akkor nem teszünk különbséget: minden nyelv egyenlő, de amikor a gyakorlatra kerül sor – a gyakorlat az oktatás –, akkor már vannak „első nyelvek az egyenlőek között”. Sajnos, ez európai gyakorlat. Ezt csinálták a franciák a németekkel, a németek a franciákkal Elzász-Lotaringiában, és sajnos, a magyarok is az első világháború előtt. Liviu Rebreanu Ion című regényében van egy ilyen helyzet, amikor magyar tanfelügyelő érkezik a román iskolába, ott bizony, elhangzik a felszólítás, hogy „beszéljetek magyarul”. Ez történik ma nálunk, de Szerbiában, Szlovákiában is, mindenütt, ahol feltevődik az államnyelv oktatása kisebbségi iskolákban. Egy nagyon kemény leltárt készítettem. Előbb az elvi problémákat vezettem fel, felvetettem azt a kérdést: miért nem lehet azt megérteni, elfogadni, hogy minden nyelv egy szuverén entitás? Aztán rátértem arra, hogy azért, mert – sajnos, ez általános európai gyakorlat – a nyelvoktatás állampolitikai ügy. A nyelvet nem annak és nem arra használják, amit szolgálnia kellene: a kommunikációra, hanem a nemzeti elnyomás, a diszkrimináció eszköze, amely bármely kisebbség hosszú távú hátrányos helyzetben tartását szolgálja. Ennek az eszköze, és távolról sem annak, amiről beszélünk, hogy működő, eleven eszköze legyen a népek, a nemzetiségek közötti kommunikációnak.
Bizonyára sem ezeket az érveit, sem a további következtetéseit nem fogadta mindenki nagy elismeréssel…
Akkor százalékosan bemutattam, milyen a román tanterv, milyenek a magyar iskolák számára kiadott román tankönyvek, és hogyan van az, hogy a vizsgáztatást, tehát az ismeretellenőrzést országosan egységes normák, elvárások szerint vezetik le? Megmondom, nagy nemtetszéssel – ez szelíd szó –, igen durván fogadták. Életemben nem kerültem ilyen helyzetbe: egy szálloda konferenciatermében voltunk, közvetlen mellettem, előttem, mögöttem úgy hurrogtak, mint egy rossz futballmeccsen. Megfagyott a levegő körülöttem, majd elkezdődtek a hozzászólások… Elsőnek a főtanfelügyelő asszony emelkedett szólásra. Rájöttem, hogy már volt egy mérkőzésem ővele, a ma Márton Áron nevét viselő középiskolában csaptunk össze. Én 1990-ben, abban a líceumban tanítottam, kiszállt Bukarestből egy minisztériumi brigád, és már az első nap nagyon keményen összementem ezzel a bizonyos Maria Got-tal. Három nap elteltével tartottak egy kiértékelőt, és a helyi inspektor elkövette azt a hibát, hogy megkérdezze: a tanárok közül kinek van észrevétele az ellenőrzéssel kapcsolatosan. Én abban a pillanatban felnyújtottam a kezem, és elmondtam minden kifogásomat a minisztériumi kontrollal kapcsolatosan. Például azt, hogy bennünket, helyi tanárokat kitiltottak azokból az osztályokból, ahol ellenőrzést tartottak.
Több dolgot kifogásoltam, s amikor befejeztem a hozzászólásomat, ez a hölgy felpattant, otthagyott csapot-papot, vette a kabátját, és egyedül rohant vissza Bukarestbe. Amikor ismét találkoztunk, nem akart emlékezni rám, de én emlékeztettem őt. Visszatérve a kovásznai vitaindítóm utáni hozzászólásokhoz, az egyik minisztériumi kolléga kifejtette: nem érti Balázs Lajos hozzáállását a kérdéshez. Ők Bukarestben laknak, egy lépcsőházban néhány magyar családdal. Húsvétkor is, karácsonykor is koccintanak egymással, boldog ünnepeket kívánnak egymásnak. Az utána következő felszólaló valamelyik erdélyi városból volt, ő is majdnem ugyanezt szajkózta. Végül egy Kolozsvári professzorasszony a Babeş-Bolyairól, Alina Pamfil kijelentette: végre egy ilyen nehéz, problematikus, kényes kérdésről először hallhatunk előadást! Rendkívül fontos téma, ennek kellene meghatároznia a konferencia egész menetét! – vonta le a következtetést. Utána egy Iaşi-i professzorasszony szólalt fel. Kijelentette, hogy ő ugyan hallott erről a problémáról, de eddig nem nagyon értette: mi a baj? Most értette meg, az előadásomból. És kéri, adjam oda neki a szövegem másolatát. Már láttam Maria Got asszonynak a színe változását, aki gyorsan elrendelte a… kávészünetet. Nem mondom, hogy nem tapsoltak meg, de többen hurrogtak le, a tapsolók a kisebbségiek voltak. Amikor mentünk kifele a teremből, néhányan lefele nyújtott karral megkeresték a kezemet, és megszorították, mások meg néztek rám, mint a lőtt medvére… Odajött Matekovits Mihály, a Tanügyminisztérium kisebbségi főosztályának akkori vezérigazgatója: „Most azt mondtad el, amiről mi, egymás között sokszor beszélgettünk, de mások előtt soha nem mertünk kimondani.”
- ilyenre sikeredett a „második felvonás” a kávészünet után?
- Az én vitaindító előadásom témájától idegen, attól mindenben eltérő felszólalások következtek, imilyen-amolyan siránkozások hangzottak el. Az én vitaindítómról senki nem beszélt többet. Másnap a Kovászna megyei román napilap iszonyatosan megtámadott, a magyar lap viszont nagyon feldicsért. A román újság azzal fenyegetett, hogy össze fogják hívni a román tanárok szervezetét (egyébként megtudtam, hogy olyan nincs is…), panaszt emelnek a minisztériumban ellenem, és tiltakozó nyilatkozatot tesznek közzé. Tény, hogy tettek is, hiszen a román lapok öklömnyi betűkkel, kiemelten hozták másnap a nevemet, és mindent rám hordtak, amit „szokás” ilyenkor ellenünk, és utána a Marosvásárhelyi Rádióban háromszor is beolvasták ugyanezt a szöveget, nagyon elmarasztaló tálalásban. Szerkesztő urak, ne vegyék hivalkodásnak, de ez volt az első nyilvános, éles felvetése a kérdésnek! Ezt megelőzően és ezt követően is nagyon sok cikket, hozzászólást írtam a román nyelv oktatásáról a magyar iskolákban, volt egy olyan tervem, hogy összegyűjtöm és könyv alakban is kiadom, Hiábavaló cikkek és beszédek címmel. Azt az ominózus hozzászólásomat viszont tett követte. Azóta is számos konferenciára meghívnak, beszélnek róla, de olyan kidolgozott tervet, mint a miénk, még nem láttam egyetlen egyet sem.
- Engedelmével, hadd idézzünk fel egy furcsa epizódot, ami 2007-ben történt: Traian Băsescu, Románia akkori elnöke, Székelyföldön jártában tett egy rá jellemző kijelentést: „azt tapasztaltam, hogy Székelyföldön a magyar gyerekek énekelve tanulják az angolt és sírva a románt.” Önök éppen akkoriban kezdték összeállítani azt a bizonyos, azóta sokat emlegetett tanterv-tervezetet. Kérem, vázolja fel, hogyan is készült el ez a javaslat, és egyáltalán: mi volt az utóélete. Tudomásunk szerint Pásztor Gabriella akkori RMDSZ-es államtitkár próbált meg érdemben lépéseket tenni ebbe az irányba…
- Egyedül ő tett. Gabriella még a főnökét, az oktatási tárca vezetőjét is megtámadta. Számon kérte, milyen tanügyminiszter az, aki azt állítja, hogy „învăţarea limbii române se poate face numai într-un singur fel.” Tehát csak egyféleképpen lehet a román nyelvet tanulni, nincs helye semmilyen más módszernek, metódusnak, csak annak, amit ők kidolgoztak, az megváltoztathatatlan.
- Az Önök elképzelése szerint hogyan kellene kinéznie egy olyan tantervnek, amely alapján hatékonyan lehetne a nem román anyanyelvű diákokat az állam nyelvére oktatni?
- A szempont, amit a tanterv kidolgozásakor követtem, az az volt, hogy mindennek a megismerése több irányból történhet – akár a világ legmagasabb csúcsának a meghódítását is több ösvény szolgálja. Az egész tanterv-felépítésben próbáltam kimunkálni a megismerés koncentrikus köreinek rendszerét. A nyelvtanban is úgy tanuljuk, hogy az ötödik osztályban a főnévről egy kicsikét, a hatodikban többecskét, a hetedikben még többet, és az utolsó osztályban jutunk el a szintaxis és morfológia kapcsolatainak megismeréséig, illetve a kommunikációban való érvényesítéséig. Ez volt az alapelv, amiből kiindultam. És megszólítottam Lajos Katalin kolleganőmet és Tódor Erika Máriát szintén, de a gondolatvitel koordinálását magam vállaltam fel. Úgy készítettük el a tantervet, hogy horizontálisan fogalmaztuk meg az alaptematikákat. Nagyjából fel is sorolnám: Lumea mea, Az én világom. Amikor bemutattam, azt mondtam a tanügyminiszternek, hogy
ne irodalmi szövegek töltsék meg a tankönyvet, hanem didaktikai szövegek.
Miben különbözzön az eddigiekhez képest? Ne irodalomra, hanem a megismerést követő köznapi szövegekre kell építeni ezen a szinten, és azzal párhuzamosan lexikológiai és grammatikai problémákat fölvetni. Az ötödikes Lumea mea tematikán belül vertikálisan:Familia, Casa – A család, A ház – minden, ami funkcionális és nem funkcionális, de meg kell nevezni, mert neve van. Lumea animalelor domestice şi sălbatice, A háziállatok és a vadállatok bemutatásánál már bejönnek a környezetvédelem elementáris elemei. Viaţa de toate zilele, Sărbători, Şcoala, La cumpărături, azaz A hétköznapi élet, Az ünnepek, Az iskola, Bevásárláson – megannyi élettér, pragmatikus szituáció, megannyi beszédhelyzet, ami elengedhetetlen a mindennapi kommunikáció gyakorlatában. Igen fontos a Lumea numerelor, A számok világa, mert a gyermekeink elementáris aritmetikai műveleteket nem tudnak románul. Arta românească: arta populară, olăritul, ţesutul, cusutul, portul, arta lemnului. A román művészet, a népművészet, a népi mesterségek minden ágának megismerését célozza. Înţelepciunea populară – A népi bölcsesség –, erre eddig is nagyon nagy hangsúlyt fektettem, középiskolás szinten is. Elárulom, hogy gyakorló középiskolai tanárként nem nagyon követtem a tantervet, azt tanítottam meg, ami az érettségire szigorúan kötelező volt, s azon túl inkább közmondásokat és találós kérdéseket. Nem véletlenül, hiszen mivel mind a két műfaj telített metaforával, rengeteg beszélgetésre ad lehetőséget. George Pruteanu úr, egykori román tanár, nem túlzottan magyarbarát hajdani parlamenti képviselő, egyszer betoppant az én órámra, s a végén kijelentette: ilyet ő még Bukarestben sem látott… Minden egyes témában azt követtem, hogy az egyszerűtől az összetett felé haladjunk. Külön, gyakorlatias témakör a hivatalos intézményekkel való kapcsolattartás, a szolgáltatásoktól a rendőrségig, az útlevélosztályig, az utazás alkalmával, a turisztika intézményeknél folytatott potenciális, virtuális beszélgetések. Ezek voltak az alapvető témák.
- Egy híján tíz esztendő telt el az Önök tanterv-tervezetének megszületése óta. Milyen volt ennek a gyökeres reformjavaslatnak az utóélete?
- 2007-ben bemutattam Kolozsváron, Markó Béla jelenlétében, egy, az RMDSZ által szervezett kerekasztal alkalmával, ott volt Péntek János is, Szilágyi N. Sándor is, akik nem találtak kifogásolni valót a tervezetben. Inkább azt nehezményezték, hogy ama bizonyos kovásznai fellépésem alkalmával – mert híre ment! – túl kemény voltam… És a minisztériumban Pásztor Gabriella államtitkár asszony elfogadta, és továbbította. Ugyanakkor elküldtem a szaklap, a Tribuna Învăţământului szerkesztőségének is, lássuk: hogyan reagál rá egy román közeg, hogyan fogadja a tanterv-javaslatunkat? Bukarestben, az egyetem román tanszékén is bemutattam, nekik sem volt szakmai, módszertani kifogásuk ellene. Inkább a nacionalista, nemzeti ideológiát „fuvarozó” olvasmányokat hiányolták a tantervből. Talán megértették, hogy ezzel a koncepcióval éppen azt akartam kizárni, hogy a mi gyerekeink „középkori” emberekkel, középkori helyzetekben, regionális, elavult nyelven beszéljenek. Listát készítettem – például – a hatodikos tankönyvben olvasható ósdi szavakból. A harminchárom kifejezésből maguk a román tanárok ötöt, ha meg tudtak magyarázni. S ezek a szavak mind szerepelnek az év végi ismeretfelmérő teszteken!
A román tanulók számára is hány és hány esetben kell lábjegyzeteket beiktatni,
mert ezek nélkül ők sem értik meg. És közben minden felmérőn elvárják, hogy ezeket az általam kifogásolt szavakat „helyettesítsétek szinonimákkal”! Hát hogyan lehet egy szinonimát találni arra, aminek nem értjük az elsődleges jelentését sem? Az illetékesek átnézték a tervezetet, adtak egy oklevelet, azt sem tagadom, hogy honoráriumot is kaptam érte. Közben Pásztor Gabriellát lecserélték, Király Andrást nevezték ki a helyébe. Utána csend, néma csend…
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro, 2016. aug. 11.
Kivirágzik-e a falra hányt borsó?
A román nyelv nem megfelelő módszertanú oktatása a kisebbségek, esetünkben a magyar diákok körében, évről-évre visszatér a lehangoló vizsgaeredmények idején. A téma egyik elkötelezett szakértője és szószólója Balázs Lajos Csíkszeredai néprajzkutató, egyetemi docens, aki tanári pályáját a hatvanas években romántanárként kezdte. Szilágyi Aladár és Szűcs László interjújának második része.
Eddig sem rejtette, most sem rejti véka alá a véleményét azokkal szemben, akik érdemben tehetnének valamit a román nyelv hatékonyabb oktatása, a gyakorlati nyelvhasználat, a pragmatikus kommunikáció jobbítása érdekében…
Király András államtitkár urat a minap megszólították a Marosvásárhelyi Rádióban, az idei érettségi vizsgaeredményekkel kapcsolatosan. Kijelentette, hogy… „örvendeni kell ezeknek az eredményeknek is”. Örvendeni annak, hogy több ezer gyermek megbukik, hátrányba kerül, aztán valamennyi közülük a pótvizsgákon még átmegy, de ők is már startból hátrányba kerülnek a többiekhez képest? Mindenki tudja és látja, hogy ösztöndíj, egyetemi-, munkahelyhez jutás, stb. terén, hátrányt szenvednek. Arról nem is szólva, hogy az idén – akár az előző években – románból buktak legtöbben a képességvizsgán is.
- Ahhoz mi szól, tanár úr, hogy Király András szerint 2025-re érettségiig bezárólag minden szinten megoldódik a kisebbségi román oktatás kérdése?
- Nem hiszek ebben a kijelentésben, mert nem váltotta valóra az ígéreteit. Szégyellem mondani, de félrevezeti a közvéleményt. Négy éve már a rádióban, a televízióban és a sajtóban nyilatkozza, hogy ősztől új tankönyvek, új tanterv fogja várni a diákokat az iskolában. Hol vannak? A minisztériumban azóta is csend van. Én továbbra is kalapáltam a dolgot, nyílt leveleket írtam a parlamenti képviselőkhöz. Tudomásomra jutott, hogy egy szaktanárokból álló bizottság keményen dolgozik egy tantervváltozaton. Higgyék el nekem, én abból egy betű, nem sok, annyit sem láttam. De azoknak a tanároknak a nevével sem találkoztam: ennek nyoma kellene legyen valahol. Hol van? Én fél esztendő alatt kimunkáltam a tervezetünket, öt esztendeje szó van róla, idézik, de sehol, semmi nem történik.
2011-ben elkészült az új oktatási törvény. Annak a 46/2-es paragrafusában kimondják, hogy „saját program szerint, saját tanterv szerint kell oktatni a kisebbségek számára a román nyelvet”. Viszont ugyanaz a törvény a 45/11-es paragrafusban mindezt megelőzően expressis verbis kimondja: „nem kötelező a román tanárok számára ismerni a kisebbségi nyelvet”.
- Végül is ezt a törvényt mennyire alkalmazzák, mennyire nem?
- Oda térnék vissza: a román nyelv oktatása ne legyen a nacionalista ideológia „fuvarozója”, továbbá, hogy vegyék figyelembe: mindenik nyelv egy szuverén egység, míg a harmadik alapvető elvárás, hogy a román nyelvet tanító tanárnak ismernie kell a diákok anyanyelvét. Én 36 évet értem meg az általános oktatásban, és azután rálátásom lett megyei, országos viszonylatban is a dolgokra. ’89 előtt erőltetve helyeztek a Székelyföldre sok-sok román anyanyelvű tanárt. Olyanokat, akik nem tudtak kommunikálni a gyermekekkel. És akkor abból az lett, hogy „copiii ăştia sunt tâmpiţi”, ezek a gyerekek idióták.
A gyermekek nem értették a tanárt, a tanár nem értette a gyermekeket.
Borzasztóan terhelő lehet megtanulni magyarul… Nem azt mondom, hogy az irodalmi nyelvet a maga teljességében, de valamelyest mégiscsak ismerniük kellene azoknak a diákoknak az anyanyelvét, akikkel foglalkozik. De nem, az oktatási törvény expressis verbis kimondja, hogy nem kötelező. Visszatérve a székelyföldi Băsescu látogatását követő helyzetre, probléma kerekedett akörül is, hogy egyáltalán minek nevezzük ezt a nyelvet, hogy „limba română”? Legyen „a doua limbă”, a „második nyelv”? – Romániában!? Itt jön be a „prima inter pares”… Legyen „limbă străină”? Mi az, hogy a román nyelv „idegen nyelv? És akkor kitaláltuk – s ezt egyébként megbeszéltem Péntek Jánosékkal is –, amikor jöttek egy bonyolultabb megnevezéssel, hogy a román legyen a „környezeti nyelv”,„limba de mediu”. Nos, vegyük a mi sajátos erdélyi helyzetünket: az, ami „környezeti nyelv”, teszem azt, nálunk, a Székelyföldön, az egyáltalán nem a román. Itt a környezeti nyelv a magyar, mert abban élünk. A szórványban viszont fordított a helyzet: ott a román a környezeti nyelv, mert a románság alkotja a többséget. S a szórványban élő magyar gyermekek annak a hatására könnyebben tanulhatnak románul. Ezek alapján lehetne differenciálni, a tankönyvet eszerint írni, szerkeszteni. És akkor válasszanak, hogy hangsúlyosabban magyar anyanyelvűeknek szóljon-e, vagy a másik változatban olyanokhoz, akik kétnyelvűségben, kétnyelvű környezetben élnek. Ez a helyet régióról régióra változik Erdélyben, azért nem érthettem egyet a fenti általánosító jelöléssel és megnevezéssel. A választás lehetőségét meg kell adni. Úgy, ahogy a többi tantárgyból tantervváltozatokat, tankönyvváltozatokat kínálnak, a tanár négy vagy ötféle fizika könyvből vagy kémia könyvből választhat, ugyanúgy, miért ne lehetne kétféle román tankönyvből tanítani és tanulni?
Ön eddig is alkalmazott sajátos módszereket. Véleménye szerint, a jelenlegi körülmények között, attól függetlenül, hogy mennyi realitása van annak az ideális állapotnak, hogy mindezt teljes mértékben bevezetik, mennyire van a pedagógusoknak lehetőségük, mindazoknak, akiknek van hozzá empátiája, ambíciója, hogy kialakítson egy, akár sajátos, egyéni stratégiát is a román nyelv oktatása terén?
Itt jön be a tanár egyénisége és személyisége. Törődik vagy nem törődik a tanítványaival, mindegy neki, hogy átmennek vagy nem mennek át a vizsgán, mindegy, hogy eredményt ér el, vagy sem.
A tanárok megszokták a kudarcot.
A román nyelv, mint tantárgy nehezebb lett, csúnyább, visszataszítóbb minden másnál. Ahhoz, hogy úgy tanítson valaki, ahogyan én tanítottam – zárójelben mondom: sok diákom annak idején bevallotta, hogy a magyar vizsgától félnek, de a romántól nem –, ki kell munkálni egy egyéni koncepciót. Említettem a közmondásokat. A közmondásokból negyven bújt meg a jobbzsebemben, egy-egy borítékban. Azok közül, az órákon, mindig valaki tételt húzott, mindig valaki vizsgázott. Megadtam az értékelési szempontokat. A másik zsebemben meg negyven olyan cédulát rejtettem el, melyek mindegyike előírta, hogy a szerencsés felelő nyolc kortárs irodalmi szóval alkosson mondatokat. A következő órán fordítva történt, keresztezték a borítékokat. Éppen ez a művelet zajlott, amikor Pruteanu, a tévés nyelvőrként is elhíresült személyiség belépett hozzám… Igen, mindent elő kell készíteni. A hivatalos anyagot, persze, „vinni kell”, de azon rengeteg ballaszt van. ’89 után, nem is tudom, melyik évben, uniós program szerint, – erre rímelt rá a beszélgetésünk elején általam emlegetett „după standarde europene” – szerveztek Sinaián egy konferenciát tankönyvkészítőknek, illetve tankönyvelbírálóknak. Én elmentem arra. Egy angol úr vezette, ő többek között azt mondta, hogy a tankönyvben egy-egy irodalmi szöveg terjedelme nem lehet több két oldalnál, gyér sorokba szedve. Bár átmentem az egyetemre, azért folyamatosan foglalkoztam az 5-8. osztályos szinttel, hiszen öt unokámat tanítottam végig, párhuzamosan. Ha ezt az angol előadó által emlegetett elvárást összehasonlítom a nálunk meghonosodott gyakorlattal… Hadd adjak egy példát: a hatodik osztályban van egy ilyen olvasmány, hogy Iapa lui Vodă, A vajda kancája, Mihail Sadoveanu elbeszélése, hat oldal! Sadoveanu tollából ered, képzelhetik, milyen szókinccsel! Hogy mit kínlódtak vele az unokáim, és mit kínlódtam én magam, hiszen a feleltetéskor a tanárok pont úgy kérik, ahogy a tankönyvben van. Aztán bevontak engem a tankönyveket elbíráló bizottságba. Bukarestbe jártam többször tankönyvet elbírálni. És azt mondta nekem az egyik minisztériumbeli illetékes, hogy „limba română este o limbă canonizată”, a román nyelv kanonizált, ezért nem lehet másképpen tanítani. Csak egyféleképpen.
És csak azokat a szövegeket lehet használni, amik már benne vannak a tankönyvekben. Azt mondtam neki, tudja-e hogy, éppen egy hónappal ezelőtt Budapesten (a helyszín nem volt „jó példa”…) tanácskozott a Nemzetközi Bibliatársaság? És a tanácskozás témája a következő volt: a Biblia szövegének a korszerűsítése. Nem tudott erre replikát mondani. Egyebeket is felhoztam, például azt, hogy beszereztem francia tankönyveket, amiket idegeneknek, tehát nem francia anyanyelvűeknek szerkesztettek. Mutatóban benne vannak a nagy klasszikus írók szövegeinek rövid kivonatai. Tehát d’après Balzac, tehát Balzac után, vagy d’après Victor Hugo, nem Balzac vagy Victor Hugo eredeti, a francia nyelvvel éppen barátkozó számára bonyolult prózája. Nem, akármennyit példálózunk, akármivel hozakodunk elő, román barátaink képtelenek elfogadni ezeket az érveket. Isten bocsássa meg a vétkemet, de nem tudom megérteni Király András tanügyi államtitkár hozzáállását sem, ehhez a súlyos és máig megoldatlan problémához. Egyről a kettőre – amióta ott van – nem tudott jutni. Se tankönyvek, se tervezet. Ugyan sokat beszélnek róla, egyre-másra konferenciáznak Kolozsváron, Váradon, Szeredában, Bukarestben, de csak beszélnek, érdemben nem tesznek érte semmit.
- Tehát összefoglalólag elmondhatjuk, hogy az utóbbi 5-10 évben nem történt semmi javulás?
- Alig-alig. Nincs javulás, bár éppenséggel történhetett valami ezeken a bizonyos konferenciákon vagy micsodákon, de azt föl kellene mutatni, valamit konkrétan le kellene tenni az asztalra. Áruljam el, hogy bizonyos körök milyen átverésekhez folyamodnak? Azt írják a borítólapon, hogy Limba română pentru şcolile minorităţilor, (Román nyelv kisebbségi iskoláknak) vagy éppen azt, hogy pentru şcolile maghiare. Belélapoz az emberfia, és meghökken: szinte szóról szóra ugyanaz van benne, mint a román tanulók számára összeállított tankönyvekben! A borítólap nem egyéb, mint egy figyelmet keltő reklám, de a valóságban ugyanaz van benne, mint bármelyik, román gyerekeknek szánt tankönyvben. Igaz, amiről beszélek, az egy öt évvel ezelőtti állapot, de nincs tudomásom arról, hogy változott volna a helyzet: hátul szószedet van, az olvasmányok végén, és abba oda van írva, hogy mondjuk, a ‘sapka’, vagy a ‘könyv’ milyen nemű. Pedig a szuverén magyar nyelv nem használja a nemeket… És a szerzőkről nem beszélve, mert azt is kalap alatt, vagy hogyan intézik. A tankönyvírás igen jó biznisz, úgy a tankönyvekért sokat fizetnek, még craiovaiak is vannak közöttük!
- Craiovaiak, akik a magyaroknak írnak tankönyvet?
- Igen, akik a magyaroknak írnak, holott lehet, erre se jártak mifelénk, Erdélyben. Hát ilyen dolgok történtek az utóbbi tíz esztendőben. S hogy ezzel szemben valamiféle gyökeres változás következett volna be? Arról én nem tudok. Ahelyett, hogy megtanítanók azt, hogy… – Mondok néhány banális, de beszédes példát, ami a román nyelvben specifikus, de a magyar nyelvben nem, mert nálunk a hangsúly mindig egy helyen van, a szó elején, a románban pedig mozgó és jelentéshordozó: veselă vagy veselă, az előbbi jelentése: edény, az utóbbié vidám. Duduie vagy duduie, az előbbi duruzsolás, dübörgés, az utóbbi pedig kisasszony jelentésű. 1989 előtti anekdota: egy Kovászna megyei atyafinak fel kellett szólalnia a Bukaresti pártkongresszuson, minden elő volt készítve, őelvtársságának minden szava, minden mondata is. Egy „strukturálisan” előírt, kötelező fogadalommal kezdte: „Noi, cei din Covasna putem mult…” Ennek hallatán az egész terem felélénkült, a mi atyánkfia vigyázkodott jobbra meg balra, nem értette, mi van, hiszen otthon a romántanárnak is megmutatta. Nem tudta elképzelni, mit kacagnak rajta, föl nem fogta, hogy a putem azt jelenti, hogy bűzlünk, és neki azt kellett volna mondania, hogy putem, azaz, képesek vagyunk valamire…
- Tanár úr, Önnek volt egy frappáns metaforája. Valósággá válhat az, amit egy alkalommal emlegetett, hogy „egyszer még a falra hányt borsó is kivirágzik”?
- Jaaaj… hát ezt honnan tudja maga?
- Újságíró volnék…
- Ez egyféle pedagógiai hitvallásom. Három példám, pontosabban két példaképem, illetve egy példabeszédem van: az egyik Kőműves Kelemen, a másik Mikes Kelemen, a harmadik pedig annak a reménye, hogy „a falra hányt borsó is egyszer kivirágzik”.
- Szóval, tényleg „kivirágzik”?
- Hááát… hogy is mondjam… Imitt-amott virágozhat, mert létezniük kell olyanoknak is, különb pedagógusoknak meg tanároknak, mint én vagyok. Nem a magam személye a fontos, hanem az, hogy ki mertem állni ezzel az üggyel, és azóta is kalapálom. Sajnos, benne van a pakliban az is, hogy nem azt, és nem úgy csinálják, amit jobban lehetne. Sok ilyen, a románhoz hasonló hibát látok a magyar nyelv és irodalom oktatásában is. Az közszájon forgó, hogy a gyerekeink, fiataljaink nagyrészt nem tudnak olvasni, hogy baj van a szövegértéssel. De csakugyan, az egyetemen is megtapasztalom, hogy hallgatóink – tisztelet a kivételnek – mennyire nem tudnak magyarul, az anyanyelvükön sem. Például, hogy – ami a néprajztudományhoz is elengedhetetlen – mennyire nincsenek földrajzi ismereteik, mennyire hiányzik a szókincsükből a földrajzi nevek tudása, ismerete.
erdelyiriport.ro

2016. szeptember 17.

Új, szokatlan ruhája a nyelvnek"
Beszélgetés a 75 éves Péntek János nyelvésszel, etnográfussal
– Kezdjük a születésnapi beszélgetést egy fölöttébb aktuális kérdéskörrel: az internetes nyelvhasználattal. Lát-e veszélyt arra, hogy az internet martalékává váljék a magyar nyelv, és mit tehetnek a nyelvápolók, a nyelvhasználók, hogy ezt meggátolják, a szórványban és a szakmai kommunikációban mutatkozó szövegeróziót minimálisra csökkentsék?
– Nem tudom, ki minek tulajdonítja az elmúlt negyedszázad nagy nyelvi élményét: a szabadságot a nyelv használatában és a nyelvi kapcsolatainkban, a határtalanságot a magyar anyanyelvűek körében. Bizonyára van, aki azt hiszi, hogy ebben a politikai változás volt a döntő, én úgy érzem, hogy éppen a technika, a nyelv új dimenziója, új halmazállapota: az elektronikus nyelv. A fiatalok nem is érzik ennek újszerűségét, mert nem ismerték a régit, amit azért legtöbben talán az én nemzedékemből sem tudunk már elképzelni: mindennapi életünket a számítógépes írás, szerkesztés nélkül, az internet nélkül, a hírportálok nélkül, az elektronikus könyvtárak, folyóiratok nélkül, az elektronikus levelezés nélkül, a mindentudó telefonjaink nélkül. Azt is az informatika, az elektronikus nyelv teszi lehetővé, hogy gyakorlatilag végtelen befogadóképességű tárolóhelyekre kerülhet közös emlékezetünk: irodalmunk, kultúránk, tudományunk és maga a nyelv. Közben aggodalmaskodva nézzük, mit művelnek a fiatalok, hogyan esemeseznek, csetelnek, lájkolnak, hájpolnak, fészbukoznak. Irigység is van ebben az aggodalomban, a fejünkre nőttek, ezt ők jobban tudják, mint mi.
– Említette az elektronikus nyelvet…
– Az elektronikus nyelv köztes halmazállapota a beszélt és az írott nyelvnek, írott beszélt nyelvnek lehet tekinteni. Új, szokatlan ruhája a nyelvnek. A nyelv beszélt változatáról tudjuk, hogy kevésbé szabályozott, változatosabb, érzelmileg telítettebb, közvetlenebb, az írott nyelv pedig szabályozottabb, merevebb. A fiatalok említett gyakorlata a beszélt nyelvhez áll közelebb: nem követik az írott nyelv szabályait, a helyesírást, egyéni, kreatív megoldásokat keresnek, játszanak, és gyakran megbotránkoztatnak, mindezzel lazítják a néha egyébként is túl merev szabályozottságot. Mindez kétségtelenül hat az új nemzedék nyelvhasználatára. De nem tesznek mAradandó kárt a nyelvben, sőt a nyelv szereti az ilyen kihívásokat, provokációkat. Az elektronikus nyelv nyilvános vagy mAradandó szövegei ennél jóval kidolgozottabbak, igényesebbek, szabályosabbak. Az egyéni szöveg itt is az íróját jellemzi, honlapok igénytelensége az intézményt vagy a személyt, a hírportálok és internetes folyóiratok nyelve a szerzőkét, szerkesztőkét. Az azonban teljesen megalapozatlan félelem, hogy az internetnek a "martalékává váljék a magyar nyelv". Egy nyelv csak más beszélt nyelvek "martalékává" válhat, ha beszélőik saját nyelvüket azzal cserélik föl. Ez a beszélők nyelvi hűségén múlik elsősorban. A tragédia az volna, ha a magyar nem volna ott a globális digitális térben, ha kimAradna belőle. Ha digitális írástudatlanok mAradnánk. Ez olyan hátrányt jelentene, mint az, ha nem volna írásbeliségünk. A mostaninál is sokkal nagyobb lehetőség van benne, ezért nagy szükség van minden korosztály körében a digitális írásbeliség terjesztésére. A gyermekek ugyan már többet tudnak mindebből, mint a szüleik, de nekik is meg kell tanulniuk az iskolában digitálisan írni és olvasni. Mert éppen a mi oktatásunkban a digitális tananyagok segíthetik a korlátozások elhárítását, a szórványban élők bevonását, közös magyar oktatási felületek kialakítását. Megszabadíthatnak bennünket sokféle nyomorúságunktól.
– Mi volna a legfontosabb ezen a téren?
– Ebben az új helyzetben szakmailag az a legfontosabb, hogy a magyar nyelvtechnológia tartson lépést azzal, ami a világban történik, legyen annak élvonalában. Erre most nem panaszkodhatunk: a nyelvtechnológiának kiváló magyar szakemberei, műhelyei vannak, ezt a laikus is láthatja a számítógépek nyelvi programjaiban. Nemcsak a helyesírás-ellenőrzőre és a kétnyelvű szótárakra gondolok, hanem arra, hogy az idegen szöveg olvasóját is sok területen segítheti a nyelvtechnológia: automatikus gépi fordítás, hatékony nyelvoktatás. De elérhető közelségbe került az automatikus tolmácsolás, sőt a beszéd "online" fordítása is.
– 2011-ben nyílt levelet intézett a romániai magyar szülőkhöz, amelyben a gyerekek iskolaválasztásával kapcsolatosan adott jól alátámasztott érveket, tanácsokat. 2014-ben a magyar pedagógusokhoz és a magyar oktatás vezetőihez intézett levelet. Ez a kérdéskör – úgy érzem – mit sem veszített aktualitásából…
– Hosszú tanári pálya van mögöttem, és akiket taníthattam, azoknak is nagy része tanár lett. Szakmai életemnek ez a legfontosabb része. Közel harminc évig szülőként is érintett voltam. Tanítványaimmal tankönyvsorozatot is írtam a ‘80- as évek elején, 1993-ban tankönyvszerkesztő kollégámmal létrehoztuk az Erdélyi Tankönyvtanácsot. A magyar oktatás első kérdése: miért van az, hogy a magyar gyermekek mintegy egyötöde a román iskolát választja? Az arány nem változott, nagyjából ennyi volt 1990 előtt is. Ehhez rendszerint érzelmileg szoktunk viszonyulni, a szülők magyarságára szoktunk apellálni. Nyílt levelemben én elsősorban racionális, szakmai érveket sorakoztattam föl. A gyermek nyelvi jövőjéről a szülők döntenek, nekik viszont tisztában kell lenniük döntésük következményeivel. A megismerésben játszott szerepénél fogva tanulásra is az anyanyelv a legalkalmasabb, leghatékonyabb, ez megtart, megerősít saját kultúránkban, saját emberi létünkben. Miközben nem zárja ki sem a román nyelv, sem idegen nyelvek megtanulását. Megalapozza szellemi egyéniségünket. Oktatásunk romlását látva a három évvel későbbi levelemben arra szerettem volna figyelmeztetni az oktatásvezetőket, hogy nem elég folyamatosan csak a szülők felelősségére apellálni, hogy magyar iskolába írassák gyermeküket. Ezzel velejár a másik oldal felelőssége, hogy ne csapjuk be se a szülőt, se a gyermeket azzal, hogy magyar ugyan az iskola, de távolról sem versenyképes, csökkenti a tanuló későbbi esélyeit. És nem csak iskolaszervezési gondokról van szó, hanem arról, hogy oktatásunknak továbbra sincs intézményes szakmai megalapozása (és ezt nem az oktatási törvény akadályozza), hiányzik a vezetők folyamatos egyeztetése, együttműködése (a szakembereké, a politikusoké és az oktatásban is profitra törekvő vállalkozóké). A szolgáltatóként működő oktatási intézet hiányát ilyenkor, vizsgák idején érzékeljük, különösen a vizsgaprogramokon, a vizsgatételeken, a vizsgatételek fordításán. Ezekre, de tantervkészítésre, tankönyvek nyelvi és tartalmi ellenőrzésére sincsenek felkészült szakembereink. Mindennek a tanulók isszák meg a levét. Egyre inkább elkülönül a magyar oktatás három köre: a nagyvárosi elitiskoláké, a lakótelepi és falusi iskoláké, valamint a szórványkollégiumoké, szociális intézményeké. A vezetők és az értelmiségi elit figyelme szinte kizárólag az elitiskolákra irányul, jóval hátrányosabb helyzetben vannak, és leszakadtak a lakótelepi és a falusi iskolák, a harmadik körről pedig szinte nem is tudunk. Pedig a magyar tanulók túlnyomó többsége ehhez a második és harmadik körhöz tartozik. Ezeket a többszörösen hátrányos helyzeteket, az esélytelenséget próbáljuk ellensúlyozni az általam kezdeményezett tehetségtámogató programunkkal, a 13. támogatási évet záró Nyilas Misivel (www.nyilasmisi.ro). Gyakran találkozom olyan "befutott" fiatallal (orvossal, színésszel, mérnökkel, egyetemi oktatóval, képzőművésszel), akiről kiderül, hogy egyike volt az ezernél is jóval több ösztöndíjasunknak. Jó érzés tudni, hogy bennük megtérült támogatóink bizalma, bennük megvan az igazolása annak, hogy eséllyé lehet változtatni az esélytelenséget. Sok a tehetséges, támogatásra szoruló gyermek, de Erdélyben még mindig nagyon kevés az ennek fontosságát el- és felismerő civil támogató, jóval kevesebb, mint ahányan a világ minden részéből mellénk álltak.
Az oktatásban kulcsszerepük van a pedagógusoknak. De a pedagógusképzésben, az alkalmazásukban, megbecsülésükben sem használjuk ki, vagy nem jól használjuk ki a mozgásterünket. Három feltétele van annak, hogy valaki jó pedagógus legyen: legyen erre alkalmas születésénél fogva, legyen felkészült szakmailag, és legyen elkötelezett. Vannak ilyen kiváló tanítóink, tanáraink. Nem sokan. A pedagógusképzés pedig egyáltalán nem segíti őket abban, hogy azzá váljanak.
– Július 7-én töltötte 75. életévét. Isten éltesse sokáig! Meséljen bővebben a körösfői évekről, gyermekkori emlékeiről!
– Azt hiszem, nekünk, akik a háború idején születtünk, kevés a mesélnivalónk, mert a mi gyermekkorunk minden volt, csak mesés nem. Nagy traumák viszont bőven voltak, a családunkban is, a környezetemben is. Anyám gyermekként az iskola legjobb tanulója volt, de aztán azt kellett elviselnie, ami felnőttként egy falusi asszonyra várt: hét gyermeket szült. Elsőszülött fia csecsemőkorában meghalt, velünk, többiekkel is nagyon sok gondja-baja volt. Velem is. Hihetetlen, mit kellett elviselnie, meg is halt ötvenévesen. A szeretet és a gondok tartottak össze bennünket. A folytonos közös tusakodás, az aggodalom és a remény. De a legnagyobb nehézségek közepette is mindannyian fontosnak tartottuk a tanulást, az iskolát és a munkát. Engem is a családom segített, abban is, hogy életben mAradtam, és abban is, hogy aztán tanulhattam. Váradra úgy jutottam el középiskolába, hogy az akkor már ott dolgozó egyik nővérem és férje fogadtak magukhoz. Nekik köszönhetem, hogy az ország akkori egyik legjobb iskolájába kerülhettem, kiváló tanárok keze alá és kiváló osztálytársak közé. Ez már lépcső lehetett az egyetemre.
– Egyetemi pályája hogyan alakult 1990 után?
– 1990 januárjában a korábbi időszakban leépült egyetlen tanszék engem választott meg vezetőjévé. Kineveztek egyetemi tanárnak, doktori témák irányítójaként is akkreditáltak. Annak az évnek az őszén – 40 éves szünet után – elindítottam a néprajz szakos képzést (ma is ez az egyetlen ilyen tanszék az országban, román egyetemeken sincs más), két évvel később finn szakot indítottunk. 1994-ig vezettem ezt a közös, egyetlen tanszéket (akkor önállósult Cs. Gyimesi Éva vezetésével az irodalom tanszék), 2002-ig vezetője voltam a magyar nyelv és kultúra (azaz a néprajz) közös tanszékének (akkor önállósulhatott a néprajz tanszék), a lehetséges korhatárig mAradtam aztán vezetője a magyar és általános nyelvészeti tanszéknek. A ‘90-es években megnyílt a lehetőség a doktori képzésre, 2002- ben, az első lehető alkalommal elfogadtattam a Hungarológiai Doktori Iskolát. Az általam irányított 36 doktori dolgozatnak fele nyelvészeti, fele néprajzi volt. Mindez jelentős mértékben menedzseri szerep: a három tanszék kiépítése, az új tanárnemzedék felkészítése, egyetemi pozíciókba juttatása, a természetes szakmai kapcsolatok kiépítése "határon innen és túl". Eljuthattunk az Anyanyelvi Konferencia (a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) rendezvényeire, hosszú időn át Erdélyt én képviseltem az elnökségben, az 1991-es Szegedi hungarológiai kongresszuson közvetlenül csatlakozhattam a Nemzetközi Filológiai Társasághoz, a római és a debreceni kongresszus közt (1996– 2006) alelnöke voltam a társaságnak. Közben részt vettem az egyetem és a hazai magyar felsőoktatás megújításában, feltételeink javításában, és folyamatosan vártuk a kedvező politikai döntést az önálló állami egyetem létrehozásáról. Ez végül mindmáig elmAradt, mint más reményeink teljesülése is. Nem rajtunk múlott.
– 2001-ben megalapítja és egyben szakmai vezetője lesz az MTA által kezdeményezett nyelvészeti kutatóállomásnak, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek. Mi az intézet célja, rendeltetése, milyen eredményt tud magáénak?
– Ennél többről van szó. 1990 előtt a nyelvészeti kutatásokban is sok volt a tabutéma. Ilyen volt az, ami a mi szempontunkból talán a legfontosabb: a nyelv emberi, társas dimenziója. A mi esetünkben az alárendelt nyelvi helyzet, a kétnyelvűség, a nyelvünkben végbemenő folyamatok, a nyelvi kontaktusok és dominanciák, a nyelvcsere stb. 1990 után azonnal hozzányúltunk ezekhez a témához. Adva volt a közös kutatás lehetősége és esélye, közös konferenciák, rendszeresen
megjelenő kiadványok. 2001-ben, Glatz Ferenc elnöksége idején az akadémia kezdeményezte, hogy a külső régiókban hozzunk létre kis helyi intézeteket, nyelvészeti kutatóállomásokat ezeknek a részben közös, részben sajátos nyelvi helyzeteknek, folyamatoknak, jelenségeknek, problémáknak a vizsgálatára. Így hoztuk létre mi itt a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetet, amely két helyen székel, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön, de amelynek nincs egyetlen főállású kutatója sem (www.sztanyi.ro). Emiatt működésünkben sok a bizonytalanság. Főként akadémiai támogatással és pályázatokból dolgozunk egy szűkebb, belső, és egy alkalmi, tágabb, külső munkatársi körrel. Van egy sorozatunk, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai. Ebben fontos tanulmánykötetek és monográfiák jelentek meg az erdélyi magyar nyelv jogi helyzetéről, az oktatás nyelvi kérdéseiről, a nyelvi revitalizációról, szórványok nyelvi helyzetéről, a kétnyelvűségről, a regionális nyelv (nyelvjárásaink) helyzetéről. Szótáraink jelentek meg: kétnyelvű közigazgatási szótár, legutóbb oktatásterminológiai szótár, román–magyar kulturális szótár (a román kultúra alapelemeinek bemutatása főként magyarországiaknak), magyar–román kulturális szótár (román nyelvű bemutatása a magyar kultúra legfontosabb fogalmainak, intézményeinek, személyiségeinek, régióinknak stb.). Talán ennél is fontosabb, hogy ezeket a kutatóállomásokat fokozatosan hálózattá szerveztük, ennek a szervezésnek fontos színhelye volt a kezdeti időszakban Illyefalva. Ott tartottuk nyári szemináriumainkat. A hálózat neve: Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, Budapesten is bejegyzett egyesületünk a Termini Egyesület (https://ht.nytud.hu/). Mostani szakmai munkámnak, jelenlétemnek mindez nagyon fontos kerete. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek szakmai igazgatója vagyok, a Termini Egyesületnek társelnöke. A hálózatot magát modellként emlegetik a Kárpát-medencei magyar–magyar kapcsolatokban. De nem lehet azt mondani, hogy ennek megfelelő támogatást kapna.
– 1992-ben egyike volt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége alapítóinak, 1998-tól pedig elnökként vezeti a szövetséget.
– 2012-ben, a húszéves jubileum alkalmával kiadtunk egy kötetet Nyelvét megtartó közösség – közösségét megtartó nyelv cím-
mel, amelyben összefoglaltuk a két évtized történetét, a szövetség, a mozgalom eseményeit, eredményeit, és gondjainkról is szóltunk. Azt mondjuk magunkról, hogy az AESZ az anyanyelvi mozgalom szervezője és szakmai megalapozója, hasonló a szerepe, mint Magyarországon az Anyanyelvápolók Szövetségének (www.aesz.ro). Egyébként közös az adminisztrálása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézettel. A szövetségnek kiadója is van, ez is közös a SZTANYI-val. Kiadványsorozata az AESZ-füzetek. Irodája Sepsiszentgyörgyön van, ügyvezető elnöke Ördög-Gyárfás Lajos. Ebben a keretben a legfontosabb szereplők a tanulók, a tanítónők, a magyar szakos tanárok. Évi fő rendezvényünk A magyar nyelv napjai, évente változó helyszínen. Ehhez hozzátartozik mindig egy szakmai konferencia. A Nyelvőrzés Díját 2000-ben adtuk át először, 2007-től viseli a Sütő András nevét. Olyan karizmatikus erdélyi személyiségeket díjaztunk, akiknek saját őrhelyükön jelentős szerepük volt – legtöbbjüknek továbbra is van – az anyanyelv megtartásában, a nyelvhasználat bátorításában. Akikre valóban ráillik Páskándi kiazmusa: "Pásztortűz helyett égő pásztorok! Élő jeltüzek!" A díjazottak teljes névsora megtalálható a szövetség honlapján, ott a laudációkat is el lehet olvasni. Ami talán a legfontosabb a közel két és fél évtizedes anyanyelvi mozgalmi munkában, a versenyek szervezésében, hogy ebben is sikerült összekapcsolni a Kárpát-medencei régiókat. Itthon az említett KAV-on kívül talán legnépszerűbb a mesemondó és a balladamondó verseny.
– 2004-től az MTA külső tagja, 2007-től pedig a frissen alakult Erdélyi Területi Bizottság első elnöke. Milyen feladatok elvégzése hárul e megtisztelő cím viselőjére?
– Nem a címek a fontosak. Akarva-akaratlanul, kicsit "muszáj-Herkulesként", benne voltam az egyetemszervezésben, belekerültem a tudományszervezésbe is. És közben kutattam, publikáltam. Ennek elismeréseként választott tagjává a Magyar Tudományos Akadémia 2004-ben. 2006- ban döntött úgy az MTA, hogy Romániában is létrehoz egy olyan területi bizottságot, amilyenek Magyarországon működnek. Ennek a bizottságnak a megszervezésére kért föl 2007-ben Vizi E. Szilveszter, az MTA akkori elnöke és Egyed Ákos, az EME elnöke. Az alakuló ülés engem választott meg elnöknek. Két mandátumon át viseltem ezt a tisztséget, most egyik alelnöke vagyok, akárcsak az Erdélyi Múzeum- Egyesületnek. Jelenleg a külső köztestületi tagok száma közel 900, a külső tagok száma 21 (www.kab.ro). Egyetemi nyugdíjazásomkor, 2007-ben nem mAradtam munka nélkül. A KAB a Magyar Tudományos Akadémia kiterjesztése, része az MTA-nak, integrálja, egymással és az akadémiával összekapcsolja a romániai magyar tudósokat, kutatókat. Kolozsvári Akadémiai Bizottságként emlegetjük, de működési területe kiterjed egész Romániára. Szakbizottságai, munkabizottságai, regionális bizottságai működnek Bukarestben, Temesváron, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon. Vezető testületünknek ezt kellett megszerveznie, kiépítenie. Közben az első mandátum idején értékelő elemzést készítettünk és jelentettünk meg a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről és kilátásairól, a második mandátum idején összefoglalást készítettünk az erdélyi magyar kutatók 2002–2013 közötti eredményeiről (három kötetben jelent meg a múlt évben).
– Meséljen családjáról, hétköznapjairól, terveiről, díjairól!
– Ahogy telnek az évek, az ember élete egyre inkább leszűkül. Még akkor is így van ez, ha – sokféle munkám miatt – nekem viszonylag sokat kell utaznom. Ezek főként Kárpát-medencei és erdélyi utazások. Amikor itthon vagyok, szinte naponta bejárok a tanszékre, ott is megvannak a munkafeltételeim és ott vannak a kollégák. Gyermekeim már felnőttek, mind egészen kiváló emberek. Imre fiam van itthon, ő tanár itt az egyetemen, a többiek távol élnek (Áron fiam családjával a kaliforniai San Joséban, Veronka lányom családjával Tübingenben, Máté fiam doktori hallgatóként Münchenben). Hozzájuk ritkábban utazom, gyakrabban Budapestre és még gyakrabban otthonos erdélyi helyekre, a Székelyföldre is. Ami a díjakat, elismeréseket illeti: megtisztelő volt, hogy 1999–2003 közt Széchenyi professzori ösztöndíjas lehettem, és hogy ezzel járó kötelezettségként Szegeden is taníthattam. A Debreceni Egyetem díszdoktorává választott. Szűkebb szakmámtól kaptam a nyelvészekről elnevezett díjakat, érmeket, a Magyar Nyelvőr Díjat, szakmai-közéleti munkásságom elismerésének tekintem a Kemény Zsigmond- és a Bethlen Gábor-díjat. Az Akadémia Arany János-életműdíjjal tüntetett ki 2007-ben, a magyar állam a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével 2010-ben. Az itthoni elismerések ennél is fontosabbak: a Kriterion-koszorú (2002-ben, még Domokos Géza életében), szülőfalum díszpolgári címe 2007-ben.
– Mi van a fiókban, amit idén, életének 75. évében szeretne kiadni?
– Egyvalami tudható: a múlt évben megjelent az elmúlt tíz évben írt dolgozataimnak első kötete Történések a nyelvben a keleti végeken címmel. Ennek rövidesen megjelenik a 2. kötete is. Ez már nem meglepetés. Olyan is van, ami sokak számára talán meglepetés lesz, de annak a várható megjelenéséről is tudnak a szakmabeliek, a nagyobb nyilvánosság számára viszont nem szeretném beharangozni.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

2017. január 19.

Ötven civil szervezet állt ki a megszüntetett kolozsvári magyar osztály mellett
A Kincses Kolozsvár Egyesület kezdeményezésére 50 kolozsvári magyar civil szervezet közös állásfoglalást fogalmazott meg az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának védelmében - olvasható az egyesület közleményében. 
A Kolozs megyei tanfelügyelőségen január 19-én iktatták a Valentin Claudiu Cuibus főtanfelügyelőnek, illetve Török-Gyurkó Zoltán főtanfelügyelő-helyettesnek címzett levelet, melyet elküldtek az oktatási minisztériumba Király András György kisebbségek oktatásáért felelős államtitkárnak is.
Mint arról már korábban beszámoltunk, a líceum ötödik osztályát az iskolakezdés után szüntették meg, miután a szóbeli ígérgetések ellenére nem hagyták jóvá a csoport beindítását. Az ügyről bővebben itt olvashat. 
Az állásfoglalás aláírói határozottan kiállnak a kolozsvári magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás mellett, amely „a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve”.
Felhívják a figyelmet, hogy az anyanyelvi oktatás mind Románia alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Ennek megfelelően kérik az oktatási minisztériumot és a Kolozs megyei tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsák a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást.
Az állásfoglalás teljes szövege:. 
Állásfoglalás az Apáczai Csere János Elméleti Líceum
művészeti tagozatának védelmében
Mi, a kolozsvári magyar civil-szakmai egyesületek és alapítványok aggodalommal tekintünk az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának ellehetetlenítésére. A magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás közép-erdélyi bástyája került végveszélybe, mely a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve. Az Apáczaiban tanuló rajzszakosok tehetségét számos kiállítás és kiadvány tanúsítja. A diákok nemcsak kolozsvári, hanem országos és nemzetközi téren is bizonyították a képzés tehetségpallérozó tevékenységének eredményességét.
Az anyanyelvi oktatás mind Románia Alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Nemzeti közösségünk érdekében, a törvény által biztosított jogaink alapján, felkérjük az Oktatási Minisztériumot és a Kolozs Megyei Tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsa gyermekeink számára a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást.
Tekintettel arra, hogy a helyzet megnyugtató rendezése a magyar közösség mellett az Oktatási Minisztériumnak, a tanfelügyelőségnek, valamint mindazoknak érdeke, akik a gyermekekben a kulturális és művészeti élet jövőjét látják, kérjük, vegyék figyelembe az oktatók, szülők, illetve a civil-szakmai szervezetek által felsorakoztatott érveket, és a közeljövőben esedékes beiskolázási időszakban találjanak megoldást a magyar nyelvű kolozsvári alapfokú képzőművészeti oktatás biztosítására.
Kolozsvár, 2017. január 17.
Kezdeményező:
Kincses Kolozsvár Egyesület nevében Gergely Balázs elnök
Aláírók:
Agnus Média Alapítvány nevében Szenkovics Dezső elnök
Amaryllis Társaság nevében László Bakk Anikó tiszteletbeli elnök
Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége nevében Péntek János elnök
Apáczai Csere János Baráti Társaság nevében Tamás István elnök
Argo Audiovizuális Egyesület nevében Szántai János István elnök
Armenia Örménymagyar Baráti Társaság nevében Bálint Júlia elnök
Bálint Tibor Baráti Társaság nevében  Bálintné Kovács Júlia tag
Barabás Miklós Céh nevében Kolozsi Tibor elnök
Bolyai Társaság nevében Gábor Csilla elnök
Donát Alapítvány nevében Zsigmond Ilka elnök
Életfa Családsegítő Egyesület nevében Deme Ilona Julianna elnök
Encyclopaedia Egyesület nevében Nagy Péter elnök
Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány nevében Kovács András igazgató
Erdélyi Kézmíves Céh Egyesület nevében Molnár Attila elnök
Erdélyi Magyar Filmszövetség nevében Lakatos Róbert Árpád elnök
Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nevében Széman Péter elnök
Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében Sipos Gábor elnök
Filmtett Egyesület nevében Zágoni Bálint alelnök
Házsongárd Alapítvány nevében Gergely Erzsébet igazgató
Helikon Kulturális Egyesület nevében Karácsonyi Zsolt elnök
Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány nevében Pillich Katalin elnök
Homo Ludens Alapítvány nevében Vincze László elnök
Igen, tessék! – Da, poftiți! Egyesület nevében Talpas Botond elnök
Innovatív Oktatásért Egyesület nevében Mikó Zsuzsanna elnök
Jakabffy Elemér Alapítvány nevében Székely István elnök
Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság nevében Gaal György elnök
Kolozs Megyei Magyar Diáktanács nevében Bács Tímea elnök
Kolozsvár Társaság nevében Kántor Lajos elnök
Kolozsvári Magyar Diákszövetség nevében Lőrincz István Zoltán elnök
Kolozsvári Művelődés Egyesület nevében Szabó Zsolt elnök
Korzo Egyesület nevében Imecs-Magdó Eszter elnök
Kriza János Néprajzi Társaság nevében Jakab Albert Zsolt elnök
Magyar Ifjúsági Tanács nevében Fancsali Barna elnök
Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület nevében Péntek János elnök
Origo Egyesület nevében Márkos Tünde elnök
Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet nevében Fülöp Júlia elnök
PONT Csoport nevében Farkas András társalapító
Pósta Béla Egyesület nevében Bajusz István igazgató
Robert Schuman Egyesület nevében Szenkovics Dezső elnök
Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókszervezetének nevében Guttmann Szabolcs István elnök
Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete nevében Nagy Szilárd elnök
Romániai Magyar Közgazdász Társaság nevében Ciotlaus Pál elnök
Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Kolozs megyei szervezete nevében Tárkányi Erika Tímea elnök
Sapientia Hallgatói Önkormányzat Kolozsvár nevében Andacs Zsolt Levente elnök
Sétatér Kulturális Egyesület nevében Király Zoltán elnök
Studcoop Diákszövetkezeti Egyesület nevében Hunyadi Attila Gábor elnök
Szarkaláb Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök
SzINT Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök
Tranzit Alapítvány nevében Könczei Csilla elnök
Vigyázó Egyesület nevében Sándor Eszter elnök
maszol.ro

2017. január 21.

Értékteremtők
Székely Ferenc ötödik interjúkötete
Hálás műfaj az interjú. Beszélgetős műfaj lévén, különösen a tévében és rádióban használják előszeretettel. Az írott sajtósok is kedvelik. Az olvasó és hallgató is szereti, mert az emberi gyarlóság már csak olyan, hogy szeretünk mások gondjairól, bajairól hallani, olvasni, hátha gyógyírt találunk, akár icipicit is, a sajátunkra, de ha kárörvendezhetünk, azt sem vetjük meg.
Magam is szeretek interjúkat, beszélgetéseket olvasni, hallgatni, mert mindig azt remélem, olyasmit tudok meg a beszélgetés alanyáról, amit eddig nem, még ha ismerem is valamennyire életét, munkáját. De nem csak a megkérdezett, a kérdező személye is árulkodó. Jól s jót kérdezni nem könnyű. Ehhez az interjúalany kiválasztása jelzésértékű. Ha kiforrott személyiségeket faggat a kérdező, saját érdeklődési köréről árulkodik elsősorban. Az sem mindegy, hogy a kultúra vagy valamelyik egzakt tudomány képviselője, ugyanis minden beszélgetés hatalmas és időigényes felkészülést igényel az adott személy életművéből. Hiszen csak így tudhat meg többet az olvasó, hallgató, így ismerheti meg az alanyt. Tehát a kérdező kicsit író, kicsit festő, kicsit orvos vagy mérnök stb. kell legyen ahhoz, hogy ráérezzen az író, festő, orvos stb. lényének lényegére, és továbbadja azt nekünk, olvasóknak, hallgatóknak.Székely Ferenc immár ötödik könyveként is az interjú műfaját választotta. Számvetések ezek a beszélgetések, hiszen az alanyok mögött gazdag életmű áll, s születésnapjukon erről az értékteremtő munkáról kérdezősködött. Ő azt vallja, egyetemes magyar nemzetben gondolkodik. Ez úgy igaz, hogy az erdélyi alkotókat faggatja elsősorban, éljenek akár szülőföldjükön, akár távoli vagy közeli országokban, ám az egységes magyar kultúrába betagolódva.  Erdély, és gondolunk itt a történelmi Erdélyre, amelynek része volt a Bánát és a Partium is, ezeréves történelme során ezrekben számolható nagyságokat adott nekünk és a nagyvilágnak. Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak, akik a magyar nyelv határain túl az emberiség egyetemes kultúráját, tudományát gazdagították, és számontartja őket a világ. És vannak, akik még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása. Székely Ferenc ezt tette, szerényen, tisztelettel, lényegre törően faggatta őket, és portrékká formálódtak a beszélgetések, melyek java része a Háromszékben is megjelent.
Első interjúkötete, A megmentett hűség egy adott földrajzi tájegységhez, a Sóvidékhez kapcsolódik (25 beszélgetés Sóvidéken született, onnan elszármazott vagy ott dolgozó jeles személlyel), a többinél az Idő a mérvadó: a kerek születési évforduló: 60, 65, 70, 75, 80 és annál is több év betöltése. A következő kötetek: A szülőföld ölében (2014), Harangszó a szélben (2015), Égbe nyúló kapaszkodó (2015). Nemrég megjelent beszélgetőkönyve az Őrhelyen gyújtott jeltüzek (2016) Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Demeter József, Kincses Elemér, Balla Tamás, Péntek János, Fazakas Tibor, Kallós Zoltán, Gazda József, Bodor Ádám, Cseke Gábor portréit tartalmazza.
Valamennyi kötet üzenetet hordoz – érdemes tovább folytatni.
KUTI MÁRTA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. január 24.

Akik megélték a Kalotaszegi krónikácskák történeteit
Reformáció 500 éve, könyvbemutató és Magyar Kultúra Napja Kalotaszegen
Nagyszabású találkozóra gyűltek össze a hétvégén Zsobokon a kalotaszegiek, a szilágyságiak és a kolozsváriak. A Kalotaszegi Református Egyházmegye szervezte találkozó gerincét a Kovács Kuruc János szerkesztésében megjelent Kalotaszegi krónikácskák című könyv bemutatása képezte, amelyet egybekötöttek a kalotaszegi egyházmegye 500 éves a reformáció jubileumi ünnepségsorozatának megnyitójával, továbbá a Magyar Kultúra Napjának méltatásával. A vendégek a házigazda zsobokiakkal együtt közel kétszázan ünnepelték együtt ezt a hármas eseményt.
Köszöntötte az egybegyűlteket Vincze-Minya István, a kalotaszegi református egyházmegye esperese, és megköszönte a zsobokiaknak, hogy otthont adtak ennek a jeles eseménynek. Méltatta annak legnagyobb erejét, ami nem más, mint példaértékű összefogásuk és összetartásuk. Köszöntötte a lelkész kollégákat, presbitériumokat, az Erdélyi Egyházkerület részéről nagytiszteletű Kiss Tibor püspöki titkár urat és feleségét, akik tolmácsolták nagytiszteletű Kató Béla püspök úr üdvözletét és jókívánságait.
Feladatunk hirdetni: miért fontos Kalotaszeg
„Ötszáz éves a reformáció, a mozgalom, amelynek a legnagyobb vívmánya visszatérés Istenhez. Visszahozta az anyanyelvű igehirdetést és a könyvnyomtatást, hiszen első reformátoraink anyanyelvű bibliákat nyomtattak, és úgy érzem, méltó ez a könyvbemutatóval összekötött találkozó az 500 éves jubileumi emlékévhez, melynek megünneplését itt szeretnénk elkezdeni Zsobokon” – nyitotta meg a rendezvényt Vincze Minya István, a Kalotaszegi Református Egyházmegye esperese, aki hitvallással zárta beszédét: „Hiszek az Istenben, hiszek egy Hazában, és hiszek Magyarország megmaradásában…”
Barta István zsoboki lelkész Joel próféta 1:3 igei versével üdvözölte az egybegyűlteket, mely hűen tükrözi a találkozó lényegét: „Beszéljétek el fiaitoknak, fiaik meg az ő fiaiknak, azok pedig a következő nemzedéknek.” A lelkész így szólt: „Ez a mi feladatunk, és ennek a könyvnek is ez a rendeltetése. Hogy az, ami egyszer megtörtént, az, ami hozzánk tartozik, az, ami kalotaszegi hagyomány, az leíratott. És azért íratott le, hogy a mi fiaink is megtudják azt, hogy miért fontos nekünk mindaz, ami Kalotaszeg. Legyen ez egy feladat nekünk, hogy fiainknak ezt továbbadjuk, hiszen csak így fog tudni megmaradni a mi hagyományunk, amely olyan fontos, és amely összetartja a nemzedéket, a népet.”
Seres Dénes, a Szilágy megyei RMDSZ elnöke kiemelte: örömmel tölti el a kalotaszegi templomok jó állapota, hogy nagyok a gyülekezetek, aktív a közösségi és hitélet. Elmondása szerint a kalotaszegiek az idők során megtanulták, hogy nem adhatják fel, hogy összetartással, összefogással és cselekedetekkel kell tenniük azért, hogy az ifjúság, az unokáink megmaradhassanak annak, aminek születtek. „Amíg ilyen szép számban tudunk találkozni, addig biztos a megmaradásunk ezen a földön, ahol születtünk” – zárta köszöntését a képviselő úr.
A kultúra ápolásának fontosságáról beszélt Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke: „Mi itt, Kalotaszegen, azért maradunk meg, mert templomba járunk, magyarul beszélünk, azokat az énekeket énekeljük, és azokat a táncokat járjuk, melyek a sajátjaink, amelyek mindenkitől megkülönböztetnek bennünket. Ez tartja bennünk az életet, a lelket, és ez tartja bennünk a magyarságunkat. A mi kultúránkra építve tudjuk biztosítani azt, hogy nekünk is és a gyerekeinknek is Erdélyben legyen a jövő.” Elmondta, hogy ezen kulturális kincsek egybegyűjtésére és megőrzése céljából hozta létre az RMDSZ az Erdélyi Magyar Értéktárat.
Szilágyi Róbert, a Szilágy Megyei Tanács alelnöke méltatta az itt élő emberek őrzői mivoltát, hogy nagy gonddal és szeretettel vigyáztak arra, amit az elmúlt századokban őseinktől örököltünk. „Nekünk, szilágyságiaknak mindig példaértékű a zsoboki közösség és Kalotaszeg. Bárhol van lehetőségünk, mindig elmondjuk, dicsekszünk is ezzel a gyönyörű településsel, amely a magyar megmaradásunk egyik talán legpéldaértékűbb helyzetét és példáját mutatja az elmúlt 25 évben” – mondta.
Fodor Tamás, Magyarország kolozsvári konzulja megköszönte a magyarságnak azt a példaértékű összefogását, amelyről december közepén, a parlamenti választások idején tett tanúbizonyságot. „Azt gondolom, ha helyben, ilyen kis közösségekben megvalósul az összetartozás, az összefogás, és meg tudja mutatni a magyarság az erejét ilyen kicsiben, akkor a magyar politikumnak egyszerűen kötelező ugyanazt tennie” – vélekedett.
Megtartotta a magyar nyelvet Erdélyben a reformáció
Vincze-Minya István esperes áttért a Kalotaszegi krónikácskákcímű könyv bemutatására, amit tanítók, lelkészek, tanárok és egyszerű falusi emberek írtak. Elmondta, hogy bár a könyv kiadása körül rengeteg nehézség merült fel, mégis nagy öröm számára, hogy mostanra az első nyomtatás elfogyott, utánnyomást kell kérni a nyomdától, ami arra utal, hogy vállalkozásukat áldás kíséri, és valami olyat sikerült létrehozniuk a szerkesztőknek, ami hiánypótló a Kalotaszegről szóló írások között. Ezután felolvasta a könyvhöz írott áldását. „...Ez a vidék Kalotaszeg, amely sajátos helyzetére nézve történelmében talán halálra ítélt, mégis élni, küzdeni akaró nép és föld, és amelynek Istentől megáldott jövője van... Ezen falvak pár kilométerre vannak egymástól, és egységes magyar szigetvilágot alkotnak a nagy román tengerben. Ennek a mesterségesen felduzzasztott tengernek a hullámverései fenyegetően és szüntelenül ostromolják e szigetet, és ha kellőképpen nem óvjuk és őrizzük írott formában is e csodálatos vidéknek a múltját, jelenét és reményteljesebb, szebb jövendőjét – mindezért mi napjainkban előbb fogjuk megfizetni a keserves árat”. (Kovács Kuruc János: „Kalotaszegi krónikácskák – Vincze-Minya István: Áldás”).
A reformációnak a magyar nyelvűség Erdélyben való megtartásában játszott szerepét méltatta Péntek János professzor, aki szintén nagy szerepet vállalt ennek a könyvnek a szerkesztésében. Mint mondta, a reformációnak köszönhetően a magyar nyelvű istentiszteletek, a magyar nyelvű biblia és a zsoltárok állandóan jelen voltak az emberek életében. Beszélt még Kalotaszeg kultúragazdagító jelentőségéről. Ami a magyar kultúrának az egyik legfontosabb része, a magyar népművészet, azt először itt fedezték fel, és itt írták le. „Most sokkal több reményünk lehet a megmaradásra, de remény csak akkor van, ha van erő és akarat is” – mondta. A könyvhöz ő írta az ajánlást. „Krónikácskák: idő és tér mozaikdarabjait, kalotaszegi helyi szerzők helytörténeti írásait találja ebben a könyvben az olvasó. A mozaikdarabok kerete: Kalotaszeg történelmi időkerete, hozzávetőleg nyolc évszázad, és Kalotaszeg térbeli kerete: Csucsától Kolozsvárig, Magyarvalkótól Magyarzsomborig... A »krónikácskák« a jelenbe ívelő múltról szólnak. Többnyire valamelyik kalotaszegi falu több évszázados múltjáról, a templomról, esetleg az oktatásról, az egyház helyi közösségéről, papjairól... Ma is meríthetünk a »krónikácskákból«: a példa erejét a közös cselekvéshez.”
Nincs országtörténet helytörténet nélkül
Kovács Kuruc János szerkesztő elmondta: vannak falvak, amelyeknek egyáltalán nem volt megírva a monográfiájuk. Ezeket a szerkesztőtársakkal elosztották egymás között, és pótolták a hiányt. Így jött létre annak a 48 településnek a leírása, ami megtalálható a könyvben. „Örülök, hogy sikerült az emberekben valami olyan húrt megpendíteni, amit a magukénak éreznek” – mondta a szerkesztő, majd felolvasta a könyv szerzőinek listáját. Beszédét azzal fejezte be, hogy mindenekfelett az emberek ügyszeretete és egymás szeretete kell legyen az első...
– Példaértékű ennek a könyvnek a megjelenése. Kalotaszeg büszke lehet magára, mert nem pusztán csak arról van szó, hogy a kalotaszegi népművészetet fedezték fel és abból megmerítkezve, az új magyar stílus, a szecesszió kialakult, hanem arról is, hogy itt ez a jobbágy eredetű paraszt közösség, Kalotaszeg, a népi kultúrának minden területén csúcsteljesítményre volt képes. A fafaragástól a szőttesig, a népzenétől a néptáncig minden megtalálható gazdag népi kultúrájában. És ilyenre az egész Kárpát-medencében nem találunk példát – mondta Balogh Balázs, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutató Központ Néprajztudományi Intézetének igazgatója.
Egyed Ákos professzor a helyi kultúrának az összmagyar kultúrában játszott jelentős szerepét emelte ki. Üdvözölte, hogy a magyar kultúra napját ilyen értékes könyvvel köszönthetjük, mint a „Krónikácskák”. Hangsúlyozta a „Felszállott a pává”-hoz hasonló kezdeményezések fontosságát, hiszen egy ilyen megmérettetés lehetőséget ad arra, hogy a széles közönség megismerjen egy-egy ilyen helyi kultúrát. Kiemelte, hogy az idei győztes mérai tánccsoport révén a kalotaszegi kultúra beköltözött az otthonába, és reméli, sok mindenki más otthonába is.
– A helytörténetírás értéke nagyot nőtt az utóbbi időben, mert kiderült, hogy helytörténet nélkül nem hiteles az országos történet sem. A kultúra és a közösségszervezésnek az ötvözete, ez az, ami sok mindenben hozzájárulhat a magyarság mentéséhez, annak az erősítéséhez. Van egy világkultúra, egy összemosódó kultúra, ugyanakkor minden közösség szeretné felmutatni, hogy vagyok én is, vagyunk mi is, van múltunk, és legyen jövőnk is. Ezért vagyunk itt, hogy köszönetet mondjunk mindazoknak, akik megírnak egy-egy ilyen könyvet, és arra kérjük a kalotaszegi népet, éltesse ezt a nagy értékű hagyományt, és járuljon hozzá ahhoz, hogy sok-sok száz év múlva is emlékezzenek arra, hogy volt, van és lesz Kalotaszeg az értékteremtő népével együtt... – mondta Egyed Ákos.
A Gáspár Attila vezette citeraegyüttes fellépése alatt a jelenlévőknek a helyiek frissen sült kürtőskaláccsal kedveskedtek, majd Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház ifjú művésze bemutatta Kalotaszegi Nagyírásos című műsorát, melyben Varga István, „Kiscsipás” bánffyhunyadi prímás volt segítőtársa. Fellépett még a Zsoboki Hagyományőrző Néptánccsoport kalotaszegi legényessel, csárdással és szaporával. A fellépők sorát a szilágybagosi Mákvirág férfi dalárda zárta, akikkel a közönség együtt nótázott. A helyiek finom vacsorával és desszerttel kedveskedtek a vendégeknek, a nótás kedvűek Varga István „Kiscsipás” prímás kíséretében kalotaszegi és szilágysági nótákat énekeltek.
BECSKE ADRIENN
Kalotaszegi krónikácskák /Művelődési Egyesület – Szentimrei Alapítvány, Sztána/
Szabadság (Kolozsvár)

2017. február 11.

Egybefonódó jeltüzek
„… az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza” – idézi Benedek Eleket a 65. születésnapján önmagával interjút készítő Székely Ferenc. És reflektál is Elek apó intelmére: „Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe”. Egy ideje persze a tollat nála is felváltotta a számítógép, ami előny meg hátrány is, hiszen a digitálisan feltett kérdések és válaszok révén eltűnhet a személyes beszélgetés varázsa, viszont a technikának köszönhetően könnyen áthidalható a távolság a dialógust folytatók között. Ezzel annak is nagyobb az esélye, hogy a tervezett könyv idejében, többnyire karácsony táján napvilágot lásson. Bizonyíték rá, hogy decemberben a szerző immár az 5. interjúkötetével* rukkolt elő. Születésnapi beszélgetések ezek is, nem egyet a Múzsa olvasói már előzetesen megismerhettek. Sűrűn követték egymást az egybegyűjtött interjúk, jól érzékelhető, hogy Székely Ferenc nagy kedvet kapott hozzájuk, s úgy tűnik, a közölt beszélgetések is egyre hosszabbak. A legfrissebb kiadvány terjedelme a három évvel ezelőttinek szinte a duplája. A korábbi, kezdeti bizonytalanság után, amikor a kérdező még nem tudhatta, hol, melyik lapban jelennek meg majd a beszélgetései, a könyves megjelentetések tapasztalatával gazdagodva, már céltudatosabban tervezheti meg az interjúit, azok hosszát is a realitásokhoz igazíthatja. Az is látszik, hogy nem riporteri, interjúkészítő bravúrokra vágyik, életműveket akar bemutatni, ezért többnyire ragaszkodik az időrendhez, a bevált támpontokhoz, amelyek elősegítik azt, hogy az olvasó előtt a megszólaltatottak teljes pályája kirajzolódjék. A jól kiválasztott alanyok pedig majdnem mindig előrukkolnak olyan érdekességekkel, amikről a köztudatnak nem volt tudomása. Idősebb emberek a kiválasztottak, kerek évfordulók kapcsán kéri fel őket eszmecserére, olyan közösségi szolgálatot felvállaló, alkotó, építő, teremtő egyéniségek, szellemi nagyságok, akiknek van mondanivalójuk, s mondandójukat értékes munkásság is igazolja. 
Előző kötetei kapcsán mellékletünkben már méltattuk néhányszor Székely Ferenc vállalkozását, beszélgetőkönyveinek erényeit, nem akarnánk ismételni azokat. A névsor azonban ide kívánkozik, a szereplők listája is beszédes, a beszélgetésekből kiragadott interjúcímek is sokat sejtetnek. A népmesegyűjtő, helytörténész Balla Tamás, az író, költő Bágyoni Szabó István, a Kossuth-díjas Bodor Ádám, a költő, szerkesztő Cseke Gábor, a református lelkész Demeter József, a képzőművész Fazakas Tibor, a művészettörténész Gazda József, a néprajzkutató Kallós Zoltán, az író, rendező Kincses Elemér, a folklórkutató, irodalomtörténész Olosz Katalin és a nyelvész, etnográfus Péntek János különleges, érdekes és épületes földrajzi, szellemi régiót képvisel. Ahogy mondani szokás, a könyv tényleg olvastatja magát. 
N. M. K.
*Székely Ferenc: Őrhelyen gyújtott jeltüzek. Születésnapi beszélgetések. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2016 
Népújság (Marosvásárhely)

2017. február 27.

Könyvbemutató a DIO Házban
Február 21-én, az anyanyelv nemzetközi napján, a DIO Ház kiállítóterme  zsúfolásig megtelt kultúrát kedvelő közönséggel. A Kemény János Művelődési Társaság égisze alatt újabb könyvbemutatóra került itt sor. 
Őrhelyen gyújtott jeltüzek címmel Székely Ferenc interjúkötete 2016-ban az Üveghegy kiadónál látott napvilágot. Benne olyan jeles személyiségeket bír szóra, mint Bágyoni Szabó István, Bodor Ádám, Cseke Gábor, Gazda József, Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Péntek János. Utóbbiak ketten levélben köszöntötték az egybegyűlteket.
A rendezvényt a társaság elnöke és lelke, Böjte Lídia tanárnő nyitotta meg, és bemutatta a vendégeket: Székely Ferencet, a kötet szerzőjét és alanyát is egyben, valamint Balla Tamás népmesegyűjtőt, Fazakas Tibor képzőművészt, Kincses Elemér írót, rendezőt, Kilyén Ilka színművésznőt és nem utolsósorban  Demeter József  lelkipásztort, házigazdát, aki maga is szerepel a könyvben.
Székely Ferenc elmondása szerint, mikor a jelenlegi, azaz az ötödik interjúkötete megjelent, rákérdeztek, hogy mikor áll le? Válaszként Kuti Mártát, a könyv szerkesztőjét idézte: „Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak…,  akik  még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is volt olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása”. 
Elsőként Balla Tamás magyardécsei helytörténésznek, mesegyűjtőnek adta át a szót, aki elmondta, hogy a könyvek megírását egykori tanárának köszönheti. Ő bátorította, biztatta, hogy gyűjtse és írja le a népmeséket. 18 évesen fejezte be első könyvét, mely Fehér Virág és Fehér Virágszál  címen 1970-ben jelent meg. Azóta megjelent kötetei, a Borsszem Péter (2002) és A világéneklő madár (2013) külföldre is kikerültek, a szórványmagyarság kedvelt gyermekirodalmi alkotásaiként.
A képzőművészetet képviselő Fazakas Tibor magával hozta néhány alkotását is, melyeket egykori egyetemista társa, Baróthi Ádám méltatott. Képei, melyeket a közönség is megcsodálhatott, az op-art művészeti irányzatot követik. A világ körforgását adja vissza műveiben, térben kitárulkozó formái saját lelkivilágát tükrözik. Csendes, zárkózott ember,  elkötelezett népe iránt. Szülőfalujának, Barcaújfalunak 45 munkáját adományozta, Vajdahunyad pedig, ahová élete és munkássága köti, 35 munkáját kapja meg. Ez utóbbi helyen volt szerencsém a tanár úrnak diákja lenni egykor. Máig bennem él csendes, szerény lénye, az, ahogyan a szépre, az esztétikumra nyitogatta elménket.
A szerinte lényeges dolgokat így foglalta össze: hit, béke, szeretet és egészség. Szívből kívánom önnek valamennyit, kedves Tanár úr.
Kincses Elemér író, rendező nem szorul bemutatásra az erdélyi közönség előtt. 1972-ben végezte el a rendezői szakot, a marosvásárhelyi színház rendezője lett, majd hosszú ideig művészeti igazgatója. 170 darabot rendezett, munkája elvitte  Budapestre, Bécsbe, a Vajdaságba. 1972-ben jelent meg első novelláskötete, a Bekötött szemmel. Sikeres drámákat írt és vitt színre: Ég a nap Seneca fölött, Trójában hull a hó, Csatorna. Ez utóbbit román nyelvre is lefordították, akárcsak a Soha című önéletrajzi regényét. Ebből olvasott fel részleteket Kilyén Ilka színművésznő. Az író elmondása szerint mérhetetlen szeretetben nőtt fel, mely kihatott egész életére és munkásságára. Amit akart, az nem más, mint emberi módon, emberi történeteket mesélni, embereknek. Szerintem sikerült.
Demeter József  lelkipásztor nem nagyon akart magáról beszélni. Szerinte a hit, népünk és egyházaink sorskérdései nagyon mélyen benne vannak a kötetben. Magáról csak annyit árult el, hogy bár nyugdíjas,  szívesen szolgál, tevékenykedik most is. A könyvből tudtam meg, hogy teológai tanulmányait Kolozsváron végezte. Itt számos jeles emberrel került kapcsolatba: Kós Károllyal, Farkas Árpáddal, Magyari Lajossal, Fodor Sándorral. A teológián ismerkedett meg egy  holland házaspárral, akiknek a DIO Ház építését is köszönhetjük. 32 évet szolgált Szászrégenben. Elmondása szerint nehéz évek voltak, de „ha komolyan vesszük a pályát, a hivatást, a küldetést, akkor sok feladat vár ránk”. Böjte Lídia megköszönte Demeter Józsefnek a Kemény János Társaság  sokéves támogatását, Kilyén Ilka pedig elszavalt neki egy Radnóti Miklós-, egy Dsida Jenő- és egy József Attila-verset.
A rendezvény megható, meleg hangulatban, dedikálásokkal zárult. Az élményt nagyon köszönjük. Reméljük, lesz folytatása.
Fábián Gizella
Népújság (Marosvásárhely)

2017. március 17.

Együttműködő anyanyelvápolók
Megújítja együttműködési megállapodását az Anyanyelvápolók Szövetségének magyarországi és erdélyi szervezete.
Március 18-án, szombaton a két szövetség elnöke, Juhász Judit és Péntek János aláírásával újítja meg a tartalmában a mostani helyzethez igazított korábbi, még 2001-ből származó együttműködési megállapodást. Az aláírásra az Aranka nyelv- és beszédművelő verseny színhelyén, a kolozsvári Apáczai-gimnáziumban kerül sor. Az eseményen a két szövetség elnökségéből többen is jelen lesznek.
Az együttműködés indoklása alapvetően nem változott. „Abból a felismerésből kiindulva, hogy az anyanyelvvel és a nyelvhasználattal kapcsolatos gondok és tennivalók nem azonosak ugyan, de közösek az anyaországban és a külső régiókban, az anyanyelvi mozgalom két fő intézményének e megállapodásban hivatalosan is szentesített együttműködése a mozgalom nemzeti keretben megvalósuló összefogását szolgálja" – olvasható az indoklásban. A megállapodás a folyamatos együttműködést, a kölcsönös tájékoztatást, a kiadványcserét, valamint szakmai rendezvények, képzések közös szervezését tartalmazza.
Szabadság (Kolozsvár)

2017. március 20.

A magyar nyelv őrzőinek kolozsvári „hűségesküje”
A jövőben is kiemelt céljának tekinti az együttműködést az erdélyi és magyarországi anyanyelvápolók szövetsége, amelynek vezetői az erre vonatkozó szerződés meghosszabbítását írták alá a hétvégén Kolozsváron.
Továbbra is közösnek tekintik céljaikat és munkájukat az erdélyi és magyarországi anyanyelvápolók: Juhász Judit, az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke és Péntek János, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke a két szervezet között 2001-ben megkötött szerződés meghosszabbítását írta alá szombaton Kolozsváron.
Az aláírásra a 22. alkalommal megrendezett Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny keretében került sor az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban, ahol erdélyi középiskolás diákok szép magyar beszéd, édes anyanyelvünk és versben bujdosó elnevezésű kategóriában mérték össze tudásukat. Az erdélyi művelődésszervező, történész halálának március 11-én volt a 200. évfordulója, a róla elnevezett verseny szép magyar beszéd és az édes anyanyelvünk kategóriájának győztesei a magyarországi döntőkre jutnak tovább.
Magyarországon 27 évvel ezelőtt alakult a szövetség Bánffy György elnökletével, 1992-ben pedig létrejött az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Közös céljuk a magyar nyelv használatának védelme és értékeinek felmutatása. Az együttműködés egyik legfontosabb területe az anyanyelvi versenyek szervezése. Eleinte az erdélyi versenyzők külön kategóriában szerepeltek az anyaországban, de kérésükre végül eltekintettek az úgynevezett pozitív diszkriminációtól, és egyforma megmérettetésben van része minden versenyzőnek, függetlenül származási helyétől.
„A szerződés megkötésének másik célja, hogy szakmai együttműködés alakuljon ki a szervezetek között, ezt közös konferenciákon, rendezvényeken keresztül valósítjuk meg. Fontos célkitűzésünk, hogy a fontos dolgok immár nem külön-külön, hanem egy kicsit közösen történjenek. Az együttműködés a mozgalom nemzeti keretben megvalósuló összefogását szolgálja" – nyilatkozta lapunknak Juhász Judit elnök.
Rámutatott, a gyakorlati együttműködés megmaradt, és továbbfejlődött, mindazonáltal a szövetségek vezetői úgy gondolták, dokumentumokban és a nyilvánosság számára is meg kell erősíteni az összetartozás tényét. Juhász Judit elmondta: a szerződés nem egy bizonyos időtartamra szól, de ha az utódok majd úgy érzik, hogy újra „hűségesküt" kell tegyenek, a jövőben erre ismét sor kerülhet.
Kétszáz éve hunyt el Aranka György
Aranka György művelődésszervező, történész, író, költő, filozófus, esztéta 1737. szeptember 17-én született a Kolozs megyei Széken, 1817. március 11-én hunyt el Marosvásárhelyen. Aranka György táblabíró, a királyi táblán szolgáló jogász volt, aki a nagyszebeni és kolozsvári szabadkőműves páholyok tagjaként kezdeményezte az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság létrehozását.
Nagyszabású szervezőmunkát folytatott, élnék levelezésben állt kora összes jelentős tudósával, azzal, hogy létrehozta a társaságot, gyakorlatilag az első magyar akadémiai intézmény felállítását vívta ki, amelyhez csatlakoztak Döbrentey Gábor (Erdélyi Múzeum) és Kazinczy Ferenc kezdeményezései. Hivatali tevékenységein túlmenően nyelvműveléssel, történelemmel, irodalommal, filozófiával foglalkozott. Egész működése a felvilágosodás jegyében zajlott; az ember fő feladatát az elme művelésében látta. Aranka György sírjának helye ismeretlen, Marosvásárhelyen, a színház épülete mögött róla készült szobor őrzi az emlékét.
Nánó Csaba
Krónika (Kolozsvár)

2017. március 25.

Nyelvromlás vagy romló nyelvhasználat Erdélyben – „nem még” tudunk magyarul?
Fülelve az utcát járva úgy tűnik, a szórványosodással párhuzamosan romlik a magyar köznyelv minősége, ám kutatást egyelőre nem szenteltek a jelenségnek. Valószínűleg igényesebben beszélnénk az anyanyelvünket, ha az elnyerné a regionális hivatalos nyelvi státust. Nyelvészeket is kérdeztünk.
„Nem még játszom” - hárította el focimeccsre való invitálásomat szilágysági szórványvidékről származó évfolyamtársam 1987-ben, amit nagyváradiként őszinte meglepetéssel hallgattam, lévén, hogy korábban nem találkoztam ezzel a románból, tükörfordítással átvett kifejezéssel. Ott, akkor büszkén állapítottam meg magamban, hogy mi, nagyváradi magyarok, szórványbeli honfitársainkhoz képest mennyire szabatosan beszéljük anyanyelvüket.
Azóta, sajnos, kénytelen voltam átértékelni a nagyváradi magyarok által használt köznyelvre vonatkozó, fölöttébb kedvező értékítéletemet. Napjainkban a Pece-parti Párizs magyar nyelvi viszonyait hűen érzékelteti a „Be kell menjek a primöriára, utána meg keresek kiriát” mondat, amit néhány évvel ezelőtt, félfüllel hallottam a váradhegyaljai buszon, egy dominánsan magyar szűkebb környezetben élő, magyar középiskolában érettségizett fiatalember szájából.
Emlékeim szerint még a 90-es évek elején is a lakással nem rendelkező váradi magyarok albérletben, esetleg kóvártélyban laktak, a rommagyarrá nyomorított kiria szót életemben először valamikor az évezred elején hallottam. Napjainkban hallom aztán nyakra-főre.
A kolozsvári autóbuszok szintén eszményi terepet kínálnak annak, aki rommagyar nyelvi szörnyszülöttekre vadászik. Nagyon elégedetlen volt az orvossal, akit felkeresett, mert „szkürbából tratálta”, közölte telefonon, fülem hallatára egy fiatal magyar nő, úton a monostori lakótelep felé. Pedagógus ismerősöm az egyik kolozsvári elitiskola leányöltözőjében kapta el az „Adtam magam autóbronzánttal” kijelentést. Másik kedvencem egy nagyváradi vállalatnál hangzott el, s így szól: „Ez az olaj azért piros, mert kiégett belőle a gröszime, ami aszigurálja az undzserét”.
Miért árdé a paprika?
Székelyföldi kiruccanásaim alkalmával meggyőződtem róla, hogy a román kölcsönszavak burjánzó használata nem feltételezi az államnyelv alapos ismeretét. „Sportbázis”, olvastam elképedve Udvarhely egyik külvárosában, egy sporttelep bejáratán, attól meg egyenesen leesett az állam, hogy kézdivásárhelyi ismerősöm töltött árdét keszített. Megrökönyödésemet látva magyarázattal is szolgált a szó meggyökeresedésére a székely köznyelvben: állítólag azért lett árdé a paprikából, mert helyben nem terem meg, a székely ember szinte kizárólag románoktól vásárolja. Az első látásra tetszetős elmélet nem győzött meg teljesen, ilyen alapon ugyanis a Székelyföldön szintén meg nem termő narancs portokál, a citrom lömüja, a görögdinnye pedig lubenyica lehetne.
Nyelvromlás vagy félnyelvűség?
Tudományosan nem bizonyított, hogy az Erdélyben jelenleg kevésbé szabatosan, szépen beszélnénk a magyar nyelvet, mint 25 vagy 50 évvel ezelőtt, mivel ilyen jellegű kutatásokat nem végeztek. Bár a szociolingvisztika kimondja, hogy egy kisebbség számarányának csökkenése, a szórványosodás negatívan hat a nyelvhasználatra, erodálja a köznyelvet, egyes szakemberek tagadják a nyelvromlás létezését.
„A témával foglalkozó nyelvészek többsége, így magam is, nem a nyelvromlás jelének tekintjük a román szavakat. Ezek következményei a beszélő alacsony szintű kétnyelvűségének (félnyelvűségének), velejárói magának a kétnyelvűségnek és kísérőjelenségei a nyelvcserének, az egyik nyelvből a másik nyelvbe való átmenetnek. Nem a nyelvvel vannak gondok, hanem a nyelvhasználattal, a nyelvhasználat körülményeivel” – nyilatkozta a Maszolnak Péntek János, a filológiai tudományok doktora, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke.
A legtöbb román jövevényszót a különböző szaknyelvekben használjuk, például a közigazgatásiban, ami érthető, mivel az adminisztráció nyelve a román, mondja Benő Attila, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsésztudományi karának tanszékvezetője. Az is fontos szempont, hogy az erdélyi magyarok jelentős hányada román nyelven végezte az iskolát, az egyetemet, s így nem volt módja elsajátítani egy sor szakkifejezést.
„Nem kérhetünk számon embereken olyasmit, amit nem tanultak. Létezik egy elitista, nyelvművelői hozzáállás, amely elvárja, hogy mindenki nagyon magas szinten beszélje a nyelvet, s ennek a nevében elítélik az erdélyi magyarok 90 százalékát” – nyilatkozta a Maszolnak a filológus szakember. Véleménye szerint elsősorban a hivatásos beszélőktől – tanároktól, újságíróktól, politikusoktól - lehet elvárni, hogy magas színvonalon beszéljék az anyanyelvüket.
Internet és szórványosodás
Bár személyes tapasztalatok alapján egyértelműnek tűnhet a jelenség megléte, a román jövevényszavak térnyerése az idehaza beszélt magyar nyelvben nem bizonyított, de kutatások hiányában cáfolni sem lehet a létezését, magyarázza Benő Attila. A szórványosodás erősítheti a román hatást, mivel a magyar nyelv háttérbe szorul, szűkül a használati színtere, s bár a kedvezőtlen demográfiai folyamatok tagadhatatlanok, ezekből nem következik feltétlenül a nyelvromlás.
Általánosságban beszélni nem szerencsés, véli interjúalanyunk, mert Erdélyen belül is számos nyelvváltozat van, s különböző közegekben ezek eltérően alakulnak: székely falvakban valószínűleg keveset változott a beszélt nyelv, az ellenben könnyen elképzelhető, hogy a kolozsmonostori magyar köznyelvben több a román jövevényszó most, mint 30 évvel ezelőtt.
A szórványosodás okozta esetleges nyelvi leépülést részben ellensúlyozza egy ellentétes folyamat, a Magyarországgal, az ottani köznyelvvel való, korábbinál sokkal intenzívebb kapcsolat, ami részben az internetnek tudható be. „Ha ez nem lenne, eléggé reménytelen volna a helyzet” - véli Benő Attila, de hangsúlyozza, nem lehet elvárni, hogy egy erdélyi ugyanúgy beszéljen, mint egy anyaországi.
A szociolingvisztika álláspontja szerint egy kisebbség nyelvhasználatának a színvonala függ az adott nyelv jogi státusától, a magasabb presztízs ugyanis az igényesség irányába hat a köznyelvre. A magyar jelenleg támogatott nyelvnek minősül Erdélyben, ha azonban sikerülne elérni, hogy regionális hivatalos nyelvvé váljon, az jótékonyan befolyásolná a mindennapi anyanyelvi kommunikáció filológiai minőségét.
Pengő Zoltán
maszol.ro

2017. április 25.

A magyar nyelvű oktatás hiányosságai és lehetőségei (Székely Kongresszus)
A hazai magyar közoktatás és felsőoktatás finanszírozása diszkriminatív, a rendszer ideológiája a kirekesztés és hátrányos megkülönböztetés, az eredmények gyengék, a jó átlag csak az elitiskoláknak köszönhető, a felsőoktatásban a magyar hallgatók jelenléte alulreprezentált – fogalmaztak a III. Székely Kongresszus Sepsiszentgyörgyön tartott konferencia oktatási tagozatának előadói. A helyzetjelentésben elhangzott: az RMDSZ oktatáspolitikájának nincs szakmai háttere, az oktatásszervezést a gyenge finanszírozáshoz igazították, a műhelymunkák csak civil alapon működnek, a bolognai rendszert felkészületlenül vezették be, a pedagógusfelvételnél hiányzik a képességvizsgálat, a romániai magyar oktatásnak nincs szakmai háttérintézménye.
Iskolahálózat Székelyföldön – stratégiák, fenntarthatóság, intézményi együttműködés című előadásában Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke ismertette, hogy Székelyföldön 1111 oktatási intézményben (ez országosan 70 százaléka azoknak a tanintézményeknek, amelyek magyar tannyelvűek, illetve ahol működik magyar oktatás is – szerk. megj.) 96 810 óvodás és iskolás tanul magyarul, legtöbben, 43 892-en Hargita megyében, ezt követi Maros megye 28 950 gyermekkel és Kovászna megye 23 968 óvodással, iskolással. A három megye középiskolás tanulóinak 55 százaléka elméleti és vokacionális (művészeti, teológiai, pedagógiai, sport) osztályokban tanul, 45 százalék a szakképzésben résztvevők aránya. Az 1111 székelyföldi magyar és vegyes tanintézményből 309 önálló jogi személyiséggel rendelkezik, 802 pedig alárendelt egység, amelyek többsége saját vezető nélkül működik, olykor 10–15 struktúrával, ami az előadó szerint hosszú távon fenntarthatatlan, de inkább elfogadható, mint az iskolabezárás.
Burus szerint jelenleg az oktatás világszintű válságáról beszélhetünk, amire mindenütt keresik a megoldásokat, de ezek régió- és helyspecifikusak. Úgy véli, újragondolásra van szükség, ami többek között abban állna, hogy meg kellene szüntetni a tradicionális környezeteket, és helyettük progresszív oktatási helyszíneket kialakítani, amelyek motiváló tényezőként hatnak a diákokra. Erre a pedagógusokat is fel kellene készíteni, amit a felsőfokú alapképzésnél kell kezdeni, de az önképzés, a folyamatos önfejlesztés is szükséges. Hangsúlyozta: hiányzik egy koordináló központ, egy magyar önálló továbbképző- és oktatásfejlesztési intézet, mindkettőre törvényes lehetőség van, de soha nem jött létre. Szerinte a politikusok felelőssége, hogy érvényesítsék a törvény előírásait. Példaként említette a hazai német kisebbséget, amely már 1998 óta működteti a kormányhatározattal létrehozott medgyesi továbbképző központot, amit a német állam is segít, magyar vonatkozásban ellenben nem történt érdembeli előrelépés ebben a tekintetben.
A hazai közoktatás finanszírozásának helyzetét Ferencz-Salamon Alpár, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola igazgatója, az országos oktatásfinanszírozási tanács tagja ismertette. Míg a fejlett európai országokban a nemzeti össztermék 7–8 százalékát költik oktatásra, Románia és Bulgária a sor végén kullog 3–4 százalékkal, ugyanakkor országunk az egy tanulóra fordított összeg tekintetében is utolsó. Az előadó hangsúlyozta: a 2009-ben bevezetett fejkvóta alapú finanszírozás ott a legkedvezőtlenebb, ahol alacsony az osztályonkénti gyermeklétszám – ez a székelyföldi megyékben országos átlag alatti –, és ott, ahol arányaiban nagyobb a kisebbségi oktatás. Bár léteznek szorzók, amelyek a költségesebb kisebbségi oktatás finanszírozását hivatottak kiegyenlíteni, ezek elavultak, ami a székelyföldi kisebbségi román oktatás alulfinanszírozásában is megjelenik – szögezte le Ferencz-Salamon Alpár. Ez a rendszer nem veszi figyelembe a pedagógusok képzettségét, a fokozatokkal járó fizetést meg kell adni, de pénzt nem rendelnek mellé, és a teljesítmény sem jelenik meg az anyagi értékelésben, ami pedig ösztönző lehetne. A helyi adminisztratív és pénzügyi önállóság sokat javíthatna ezen a helyzeten – vonta le a következtetést.
Felzárkóztatás, tehetséggondozás
Pletl Rita, a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem marosvásárhelyi tanára az elmúlt tíz évben végzett tudásfelmérések eredményeit ismertette. A tapasztalatok szerint a tömbmagyarságban és a szórványban is nagy a lemaradás a szövegértés tekintetében, az írás- és olvasásbeliség, valamint értelmezés vonatkozásában túl nagy a gyengén teljesítők tábora, ha rejtetten vannak jelen az információk egy anyagban, a diákok csupán fele ismeri fel azokat – részletezte. Nem érti, mi történik IV. osztály után, hol vész el az addig szerzett tudás, ugyanis a mérésekből kitűnt, hogy ötödiktől a diákok teljesítménye, a szövegalkotás és a szövegértés gyengül. Bizonyos szinteken megjelenik a szórvány, az átmeneti régiók és a tömbmagyarság tanulóinak teljesítménye közötti különbség, túl népes a gyenge eredményű diákok csoportja, a szakközépiskolások kétszer olyan gyengén teljesítenek, mint az elméleti osztályban tanulók, a jó átlag az elitiskoláknak köszönhető.
Kovászna megye főtanfelügyelője a szakoktatás helyzetéről beszélt. Kiss Imre elmondta: meg kell változtatni a közvélemény negatív megítélését a szakképzés tekintetében, erős szakoktatási központokat kell létrehozni, és megoldani a szakemberek bevonzását az oktatásba, mert jelenleg óriási hiány van szakoktatókból. A magyarországi nemzetpolitikai államtitkárság kezdeményezésére 2015 a határon túli magyar szakoktatás éve volt, ami nagyot lendített a szakoktatásról való gondolkodás kerekén, de meg kell nyerni a szülőket is a szakképzés számára – hangsúlyozta az előadó. Kiss Imre kitért a legfontosabb fejlesztési irányokra: erős szakoktatási centrumok kialakítása, beruházási programok, duális képzés, pályaorientáció, humánerőforrás-fejlesztés, a hálózati működés menedzselése. A román nyelv tanítása székelyföldi iskolákban címmel tartott előadásában Tódor Erika, a Sapientia EMTE Csíkszeredában tanító docense hangsúlyozta: az anyanyelv elsajátítása a világ megismerésével együtt, valós élethelyzetekben mintakövetéssel történik, és mivel a magyar gyermekek esetében a román nem anyanyelv, ennek elsajátítása a nyelvi kompetenciák kialakításával érhető el. Az előadó ismertette a magyar tannyelvű V–VIII. osztályok számára írt speciális román tanterv alapelveit: a funkcionális nyelv szemléletén alapszik, nem ír elő kötelező szerzőket és szövegeket, a nyelvtani fogalmak nem merev szabálykészletek, hanem olyan stratégiák összessége, amelyeket azért alkalmaznak a beszélők, hogy érthető közléseket hozzanak létre, a használt nyelvtani ismeretanyag elsajátításánál a felfedeztetés módszerét használják.
Péntek János, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem nyelvészprofesszora szerint a hazai oktatás legnagyobb botránya az esélyegyenlőség hiánya. Lehet egy társadalom pazarló a tehetségek tekintetében, de mi, erdélyi magyarok ezt nem engedhetjük meg magunknak. Beszélt a Nyilas Misi-ösztöndíjról, amelyet idéntől már VI. osztálytól is meg lehet pályázni a korábbi hetedikkel szemben, a tavaly Oplatka András Prima Primissima díjas felajánlásával egyetemisták számára létrehozott Bánffy Miklós-ösztöndíjról, az Emberi Erőforrások Minisztériuma által meghirdetett felsőoktatású Campus Mundi-ösztöndíjról, a különböző tehetségsegítő civil szervezetekről. Ugyanakkor kiemelte, sajnos, öt tehetségből alig egy-kettő tudja magát megmutatni, hogy támogatható legyen, és a jelenlegi tehetséggondozás 90 százaléka csak ezt az igen szűk réteget éri el. Az előadó úgy véli, a román oktatási rendszer hátrányosan megkülönböztető és kirekesztő, hiányzik a társadalmi szolidaritás, az elit szociális érzékenysége igen alacsony. Az, hogy a legjobb nyolcvan hazai iskola között nincs magyar, a diszkriminatív tesztelés eredménye, az pedig, hogy egyre csökken a IX. osztályos felvételin az V–VIII. osztályos tanulmányi eredmény aránya, és növekszik a nyolcadikos záróvizsga súlya, szegregáló, mivel a jó teljesítmény érdekében sok tanuló magánórákon készül a vizsgára, ezt viszont nem minden szülő engedheti meg magának. Péntek professzor leszögezte: óriási a szakadás a városközponti és városszéli, a városi és falusi, elméleti és szakoktatás között, sok pedagógus szellemi fogyatékost lát a faluról érkező diákban és a szakiskolásban – ez a rendszer ideológiája. A pedagógus nem lehet érzéketlen tanítványai iránt, kötelessége észrevenni a tehetséget és támogatni kibontakozásában – mondotta.
Egyetem és jövőkép
Hallgatói létszám tekintetében a hazai magyarság alulreprezentált a lakossági arányokhoz viszonyítva, s bár a magyar egyetemisták 60 százaléka Székelyföldről származik, az egyetemi kínálat ugyanitt csupán 40 százalék – mondta Bodó Barna, a Sapientia EMTE tanára. Míg Magyarországon a száz főre eső egyetemisták száma 0,8, a romániai magyarság körében ez az arány csupán 0,2, és az alapképzés után igen nagy a lemorzsolódás, a mesteri fokozaton továbbtanulók 90 százaléka pedig már dolgozik, közülük is többen időközben kilépnek. Bodó Barna számokkal illusztrálta, hogy az elmúlt hét-nyolc évben miként alakult a magyar hallgatói létszám. Csökkenésről és lényeges átrendeződésről számolt be: míg a 2009/2010-es tanévben a magyarul tanuló 11 701 egyetemistából 7071-en voltak a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és 1874-en a Sapientia EMTE-n, a 2015/2016-os tanévre 4843-ra csökkent a BBTE magyar hallgatóinak száma, és 2225-re emelkedett a Sapientia hallgatói tábora. Szóban forgó tanévben összesen 10 473-an tanultak magyarul a hazai felsőoktatásban, ez 1228-cal kevesebb, mint a 2009/2010-es létszám. 2015/2016-ban az említett két egyetemen kívül a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) 1753 magyar hallgatóval számoltak, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen 879 diákot jegyeztek, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen 238-an tanultak, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben 145-en. Ebben a tanévben 817 magyar főállású tanára volt a hat egyetemnek. Bodó Barna elmondta: a Sapientia EMTE és a Partiumi Keresztény Egyetem rendszerét a román államnak kiemelt státusú, közfeladatokat ellátóként kellene támogatnia, egyetemi szövetség, konzorcium típusú együttműködés létrehozására van szükség, meg kell teremteni a magyar tagozatok szervezési és döntéshozó önállóságát. A teljes spektrumú magyar nyelvű képzés finanszírozásához politikai akarat kell ugyanúgy, mint a Bolyai Egyetem létrehozására, ami jelenleg semmilyen napirenden nem szerepel.
A Sapientia marosvásárhelyi kara műszaki és informatikai szakain tanul a négy városban harmincegy alapképzésű és tizenegy mesteri képzésű szakkal működő egyetem 2239 hallgatójának több mint fele, ezért műegyetemként lehet elkönyvelni, ugyanakkor az évi több mint négyszáz hazai és nemzetközi szakpublikáció, valamint a kutatásban elért eredmények okán kutatóközpontként is jelen van a felsőfokú intézmények palettáján – ismertette Dávid László, a Sapientia EMTE rektora a magyar mérnökképzésről szóló előadásában. Tágabb kitekintésben hangsúlyozta, az egyetemek munkájának összehangolására, egységes Kárpát-medencei oktatási rendszer kiépítésére van szükség. A felsőfokú agrárképzést Nyárádi Imre István, a Sapientia sepsiszentgyörgyi tanulmányi központjának vezetője mutatta be. Tanszékükön kertészmérnöki, tájépítészmérnöki és agrármérnöki szak működik, mesteri fokozaton 2013-ban növényorvosi szak indult. Az agrárszakmában óriási a szakemberhiány, egyetemük ezért tartja fontosnak, hogy az oktatás 60 százaléka gyakorlati és szinte azonnal hasznosítható legyen.
Az elhangzottak alapján javaslatcsomag összeállításával zárták a III. Székely Kongresszus oktatási tagozatának munkálatait. A Péntek János irányította műhelytanácskozáson meghatározták a területeket, amelyeken a kijelölt felelősök megfogalmazzák a közös javaslatokat. Ezek a területek: magyar oktatási intézmény és szakmai grémium, finanszírozás, felsőoktatás, a tankönyvek helyzete, a román nyelv sajátos tanítása, szakoktatás, felzárkóztatás, pedagógusképzés.
Bízunk abban, hogy a III. Székely Kongresszus egész napos oktatási konferenciája hasznos volt a hibák és hiányosságok feltárása, a javaslatok megfogalmazása tekintetében, és hozzájárul ahhoz, hogy a hazai magyar közoktatás és felsőoktatás kérdéseiben minél jobb döntések szülessenek.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. május 10.

A magyar nyelv napjai Kézdivásárhelyen
Verseny és konferencia
Idén negyedszázados évfordulója van az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége megalakulásának. Ezt ünnepi műsorral, díjátadással, szakmai konferenciával, valamint a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedővel ünneplik. Mindez Kézdivásárhelyen zajlik május 11–14. között.
A konferencia és a verseny témája: a reformáció hatása és jelentősége Erdély magyar nyelvűségében. Pénteken 10 órától megnyitó a Vigadó Művelődési Házban, átadják a Sütő András Nyelvőrzés-díjat és a Tüzes Bálint-díjat; 16 órától kiállításmegnyitó az Incze László Céhtörténeti Múzeumban: A Vizsolyi Biblia 425 éve (a Budapesti Városvédő Egyesület kiállítása). 17 órától konferencia ugyanott (A reformáció hatása és jelentősége Erdély magyar nyelvűségében a következő előadásokkal:
– Ruszka Sándor (lelkész, Kézdivásárhely): Ha lett volna Luthernek Facebookja…
– A. Molnár Ferenc (professor emeritus, Miskolci Egyetem, Debreceni Egyetem): A reformáció magyar bibliafordításainak és egyházi éneklésének hatása és jelentősége Erdély magyar nyelvűségében.
– Máthé Dénes (egyetemi docens, Kolozsvár): A reformáció szerepe irodalmi nyelvünk 16. századi formálódásában.
– Péntek János (ny. egyetemi tanár, akadémikus, Kolozsvár): A moldvai magyarok anyanyelvűsége az egyházújítás(ok) időszakában.
Szombaton 9.30-tól kirándulás a meghívottak és a konferencia résztvevői számára. 10 órától Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő a Gábor Áron Szakképző Líceumban, 16-tól városnézés, múzeumlátogatás, 18-tól bábszínház (a 4. osztályosok számára), 17.30-tól koncert a Vigadóban, 20-tól táncház a Gábor Áron-líceumban, zenél a Harai zenekar. Vasárnap 10-től záróünnepség. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. május 11.

Ma is feladat az anyanyelv karbantartása (25 éves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége)
Amennyiben a nyelv olyan, mint a levegő és a friss ivóvíz, akkor nem kell foglalkozni vele, de amint változik a környezete, és a spontán beszéd, valamint az irodalmi nyelv mellett más formák is megjelennek, mint napjainkban az elektronikus nyelv, foglalkozni kell vele – véli Péntek János nyelvészprofesszor. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége elnökével a szervezet fennállásának huszonötödik évfordulóját ünneplő hétvégi háromnapos kézdivásárhelyi rendezvénysorozat alkalmából beszélgettünk.
Fontos, hogy abban a sokféle helyzetben, ahol használjuk anyanyelvünket, legyen iránymutató az adott nyelvi minta, ami megjelenik a nyilvánosságban és az oktatásban – hangsúlyozza Péntek János kolozsvári egyetemi tanár. Szerinte a nyelv első változatát, amit mindenki a családban tanul meg, nem kell levetkőzni, nem kell elhagyni, de az élethelyzetek megkívánják a nyelv további építését, gyarapítását. Úgy véli, nagy hiányosságok vannak az oktatás terén, ami a felmérésekből is kiderül, baj van a szövegértéssel, a szakoktatásban pedig nincsenek magyar nyelvű tankönyvek, a magyar diákok a szakkifejezéseket nem anyanyelvükön sajátítják el. A nyelvészprofesszor szerint az oktatási anyagok összeállítása mögött nincs kellő szakmai háttér, bár az AESZ és az Erdélyi Tankönyvtanács felajánlotta együttműködését az oktatási minisztériumnak, tankönyv-pályáztatóknak, szerkesztőknek, szerzőknek, ezt a szakmai támogatást nagyon ritkán igénylik. Nem ezen múlik minden, de talán többet lehetne tenni akkor, ha megvolna ez az együttműködés – véli Péntek János.
A szervezet negyedszázados működésének eredményeként az AESZ elnöke kiemelte, nagyon fontosnak tartja, hogy ma már Kárpát-medencei anyanyelvi mozgalomról lehet beszélni, amelyben a szervezetnek közvetítő és kiegyensúlyozó szerepe volt, és ez a kapcsolat nem csak közös rendezvényekről és anyanyelvi versenyekről szól, hanem a közös szakmai munkáról is. A magyar nyelv napja alkalmából szervezett kézdivásárhelyi rendezvénysorozat nem csak az AESZ fennállásának huszonötödik évfordulója okán kiemelt esemény Háromszék nyelvőrző térképén, hanem az alkalomból tartják a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőt is, kiállítást rendeznek a 425 éve megjelent vizsolyi biblia történetéből, előadások hangzanak el a reformáció és jelentősége Erdély magyar nyelvűségében témakörben, valamint kiosztják a Sütő András Nyelvőrzés-díjat, valamint a Tüzes Bálint-díjat.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. május 13.

Kitüntették Albert Ernőt (A Magyar Nyelv Napjai Kézdivásárhelyen)
Tegnap délelőtt a kézdivásárhelyi Vigadó színháztermében kezdődött el és ma ugyanott folytatódik az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) hagyományos rendezvénye, A magyar nyelv napjai, illetve a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő, amelyet a szövetség évről évre változó helyszínen, szórványban vagy tömbmagyarságban szervez meg. A Sütő András Nyelvőrzés Díjjal idén Albert Ernőt tüntették ki.
A rendezvényt Péntek János nyelvészprofesszor, akadémikus, az AESZ elnöke nyitotta meg, majd a köszöntőbeszédek következtek, többek között Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, a Magyar Nyelv Stratégiai Intézete, az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége részéről. A magyar nyelv napjai rendezvény egyik ünnepi mozzanatát a Nyelvőrzés Díja átadása jelenti. Ezt a kitüntetést 2000-ben alapította a szövetség, és évente egyszer az AESZ elnöksége ítéli oda olyan nyelvészeknek, nyelvművelőknek, pedagógusoknak, közéleti személyiségeknek, akik a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért, az anyanyelvi kultúra ápolásáért, a magyarul beszélők anyanyelvhasználati jogaiért munkálkodtak. 2007-től a nagy erdélyi író halála után a rangos elismerés elnevezése Sütő András Nyelvőrzés Díjra változott. Ezt idén a marosvásárhelyi Hunyadi László szobrász által készített bronz domborművel együtt Albert Ernő tanár, néprajzkutató, a Székely Mikó Kollégium nyugalmazott igazgatója kapta meg az erdélyi magyar nyelv védelmében, anyanyelvünk ápolásában, terjesztésében és használatának bátorításában végzett áldozatos munkájáért. A napokban jelent meg Édesanyám sok szép szava című könyvének második, bővített kiadása, amelynek újraközlését az tette indokolttá, hogy az első, 1989 tavaszán megjelent változatban az akkori politikai megszorítások miatt a székelyföldi helységnevek csak románul szerepelhettek. Laudációt mondott Erdély Judit magyartanár, a szövetség alelnöke, aki Albert Ernő életét és gazdag néprajzkutatói és közéleti munkásságát ismertette. Elmondta, a kitüntetett barátja és munkatársa a szövetségnek, szakmai tanácsaival huszonöt éve folyamatosan segíti az AESZ munkáját. A díjat Ördög-Gyárfás Lajos, az AESZ ügyvezető elnöke adta át, Albert Ernő pedig meghatottan mondott köszönetet a kitüntetésért, és anyanyelvünk ápolására szólította a jelenlevőket. Az ünnepélyes megnyitó a 2016-os Kriza János Országos Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Versenyen első helyezett Szöllősi Katalin marosvásárhelyi diák fellépésével ért véget, aki A nagy hegyi tolvaj című balladát adta elő. A rendezvény délután kiállításmegnyitóval, szakmai konferenciával és a diákok számára szervezett csernátoni kirándulással folytatódott.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. május 15.

Huszonöt éves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége
„Magyarul álmodom”
Három napon át – péntektől vasárnapig – tartalmas rendezvénysorozattal ünnepelte fennállásának negyedszázados évfordulóját az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Díjátadók, kiállítás, értekezlet és kirándulások színesítették a programot, amelynek egyik kiemelkedő része volt a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő lebonyolítása. A rendezvény választott témaköre: a reformáció hatása és jelentősége Erdély magyarnyelvűségében.
Pénteken 10 órától a Vigadó Művelődési Házban tartott, Deák Magdolna tanárnő által levezetett megnyitóünnepséggel rajtolt az eseménysorozat, számos neves meghívott, az AESZ erdélyi és magyarországi partnerei, támogatói szólaltak fel és mondták el köszöntőbeszédüket, rengeteg szép gondolat hangzott el.
A külsőségek nem számítanak, mondhatnánk, de a muskátlikkal szépen feldíszített színpad már jelezte: különleges alkalom zajlik, majd a Bod Péter Tanítóképző XI. A osztályos tanulóinak műsora vezette fel az ünnepséget. A lányok iskolájuk névadója, Bod Péter Szent Hilarius című művéből adtak elő részleteket énekkel, gitárkísérettel.
A teljesség igénye nélkül, néhányan azok közül, akik méltatták az AESZ kitartó értékmentő munkáját: Kiss Imre főtanfelügyelő, Péntek János nyelvész, Kőrösi Viktor Dávid konzul, Tóth Attila, a Magyar Nyelvstratégiai Intézet megbízott igazgatója, dr. Eőry Vilma, az említett intézet szaktanácsadója, Kovács Zsuzsanna a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége képviseletében, dr. Nagy L. János egyetemi tanár, A. Molnár Ferenc professzor, Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetség országos elnöke, Zsigmond Győző, az AESZ alapító elnöke, Zsigmond Emese, a társszervező, 60 éves Napsugár gyermeklap főszerkesztője.
Kiss Imre a házigazdák nevében köszöntötte a résztvevőket, elmondta: „a költők versben, a tudósok értekezésekben fogalmazták meg a magyar nyelv különlegességét, idegen ajkúak is többször rácsodálkoztak elképesztő gazdagságára, eleganciájára, zenéjére. Nyelvünk közösségi és személyes létünk alapja, önazonosságtudatunk meghatározója, szellemi létünk közege. A magyar nyelvet örököltük, és kötelességünk továbbadni, ilyen körülmények között is, hogy jogainkat folyamatosan korlátozzák”.
Péntek János akadémikus, a BBTE nyugalmazott tanára, az AESZ elnöke az esemény ünnepi jellegét hangsúlyozta, dr. Nagy L. János Illyés Gyulát idézte: „Jól beszélni és írni magyarul, ez tehát igazánból: jellemkérdés.”
Zsigmond Győző alapítótag, egykori elnök régi fotók, kiadványok kivetítésének kíséretében idézte fel az AESZ indulását, a kezdeti körülményeket, az első nyelvhelyességi versenyek hangulatát, és javaslatokat is tett a további működésre, egyben felajánlva szakmai segítségét is.
Helyszűke miatt nem tolmácsolhatjuk a beszédek sorát, a számtalan megszívlelendő gondolat meghallgatása után is fontos pillanat következett, átadták a Nyelvőrzés Sütő András-díját, amelyet ebben az évben Albert Ernő nyugalmazott magyartanár, néprajzkutató vehetett át. Laudációt Erdély Judit, az AESZ alelnöke mondott, akit egykori diákként az Albert tanár úr órái, hozzáállása győzött meg arról, hogy neki is a magyartanári pályát kell választania. A bronzplakettet (Hunyadi László marosvásárhelyi képzőművész alkotását) Ördög Gyárfás Lajos, az AESZ ügyvezető elnöke nyújtotta át.
Albert Ernő Csíkdánfalván született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett diplomát, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium igazgatója volt. Számos publikáció, könyv, gyűjtés fűződik nevéhez, érdemeit Sepsiszentgyörgy városa 2006-ban Pro Urbe díjjal ismerte el.
A saját megfogalmazása szerint a 80. életév után ráadásba kapott 86.-at taposó Albert Ernő úgy véli, ha valamikor, most igazán szükség van az anyanyelv ápolására. „Csak a fiatalok látnak minket öregnek, hiszen rengeteg még a munka, a tennivaló, amit csak mi végezhetünk el” – fogalmazott. Hozzátette: nagy fájdalom számára, hogy szép magyar nyelvünket sokan úgy használják, hogy egymást érik – szóban és írásban, köznyelvben és médiában – a trágár kifejezések.
Szöllősi Katalin, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum diákjának A nagy hegyi tolvaj című ballada szívhez szóló előadása után Nagy Éva, az Oktatási Minisztérium kabinetigazgatója tolmácsolta üdvözlő szavait, majd az idén első alkalommal átadott Tüzes Bálint-díj kiérdemlőjét ismerhettük meg. Izsák Arnold Róbert (akinek verseit korábban a Székely Hírmondó hasábjain is olvashatták) prof. Péntek Jánostól vehette át az anyagi támogatással is járó elismerést, a Tüzes Bálint öccse, a Svájcban élő Péter által alapított díj ugyanis az anyanyelvápolás terén kiemelkedően teljesítő diákokat hivatott segíteni.
A három órán át zajló megnyitó ünnepséget a sepsiszentgyörgyi Harai zenekar és Szöllősi Katalin fellépése zárta. Délután a diákok kiránduláson vettek részt, felkeresték az Ika várát, majd kézműves tevékenységekre fogadta őket a csernátoni Haszmann Pál Múzeum.
Ugyancsak aznap 16 órától az Incze László Céhtörténeti Múzeumban nyílt meg A Vizsolyi Biblia 425 éve című kiállítás. Gesztusértékű, hogy a pannókon olvasható tudnivalókból összeállított rövid összefoglalót román nyelven is kifüggesztették.
Dimény Attila múzeumigazgató elmondta: megtiszteltetés az intézménynek, hogy fogadhatják a Budapesti Városvédő Egyesület egyház- és bibliatörténeti kiállítását, amelyet eddig már több mint félszáz helyszínen mutattak be. Különlegesség, hogy itt az alapkiállítás helyi polgárok által rendelkezésre bocsátott darabokkal is kiegészült, mint például a Budapesten 1868-ban kiadott Biblia és egy 1903-as kiadású Újtestamentum, illetve egy 20. század eleji református Biblia.
Balogh Zoltán, a Kézdi–Orbai Református Egyházmegye esperese méltatta a kiállított anyag jelentőségét, végül a Kézdi–Orbai Református Egyházmegye lelkészcsaládjainak kórusa adott elő két kórusművet, Ruszka Sándor karnagy irányításával.
A kiállításmegnyitót szakmai konferencia követte a múzeumban A reformáció hatása és jelentősége Erdély magyar nyelvűségében témával, a következő előadásokkal: Ruszka Sándor (lelkész, Kézdivásárhely): Ha lett volna Luthernek Facebookja; A. Molnár Ferenc (professor emeritus, Miskolci Egyetem, Debreceni Egyetem): A reformáció magyar bibliafordításainak és egyházi éneklésének hatása és jelentősége Erdély magyar nyelvűségében; Máthé Dénes (egyetemi docens, Kolozsvár): A reformáció szerepe irodalmi nyelvünk 16. századi formálódásában; Péntek János (ny. egyetemi tanár, akadémikus, Kolozsvár): A moldvai magyarok anyanyelvűsége az egyházújítás(ok) időszakában.
Szombaton délelőtt kirándulásra mentek a meghívottak és a konferencia résztvevői, ezzel párhuzamosan kezdődött a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő a Gábor Áron Szakképző Líceumban. Városnézés és múzeumlátogatás után, délután a Cimborák Bábszínház szórakoztatta a 4. osztályosokat, illetve Mint a szép híves patakra című koncertjét mutatta be a Codex Régizene-együttes a Vigadóban, este pedig a Harai zenekar húzta a talpalávalót a táncházban, a Gábor Áron Szakképző Líceumban.
Vasárnap délelőtt a Vigadó Művelődési Házban az eredményhirdetéssel és díjazással egybekötött záróünnepséget a Nagy Mózes Líceum diákjainak előadása színesítette.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. június 17.

Tisztújító közgyűlésre került sor a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnál
2017. június 17-én került sor az MTA Kolozsvári Területi Bizottsága (KAB) tisztújító testületi ülésére a szervezet kolozsvári székházában. Az ülésen jelen volt Kocsis Károly akadémikus, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának elnöke, Tarnóczy Mariann, az MTA Határon Túli Magyarok Titkárságának osztályvezetője, valamint Roósz András, a Miskolci Területi Bizottság elnöke.
A testületi ülés első részében beszámolót tartott Salat Levente akadémikus, a KAB leköszönő elnöke, aki a megelőző 3 évben vezette a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottságát. A leköszönő elnök érdemeit Kocsis Károly akadémikus méltatta.
Ezt követően az ülés második részében a KAB testülete megválasztotta a következő 3 évre az új elnökséget:
Elnök: Néda Zoltán akadémikus, az MTA külső tagja 
Alelnökök:
Természettudományok: Csibi Vencel József akadémikus, az MTA külső tagja
Élettudományok: Tiboldi István, az MTA külső köztestületi tagja
Társadalomtudományok: Péntek János akadémikus, az MTA külső tagja
Tudományos titkár: Salat Levente akadémikus, az MTA külső tagja kab.ro

2017. július 27.

Születésnapi beszélgetés József Magdával – Vágyainkért érdemes küzdenünk
Kovácsné József Magda tanár, nyelvész, újságíró, szerkesztő Kápolnásfaluban született 1942. július 1-jén, közel ötven éve azonban Kolozsváron él. Hetvenötödik születésnapja apropóján elektronikus levélben faggattam.
– Mit jelent az ön számára a szülőfalu?
– Szüleim földművesek voltak, a hegyvidéki hűvös időjárás, a köves, sovány termőföld kemény munkához szoktatta őket. Sajnos korán elváltak, apámat hétéves koromban láttam először futólag az utcán, miután az orosz fogságból hazatért. Édesanyám és kerekesmester-gazdálkodó nevelőapám családjában nevelkedtem anyai nagyszüleim gondoskodó szeretete közepette. Noha korán, tizennégy évesen elkerültem otthonról, és közel ötven éve Kolozsváron élek, máig kápolnásfalvinak érzem magam. Amióta szüleim meghaltak, sajnos egyre ritkábban látogatok haza.
– Van emléke az anyanyelvvel való találkozásáról vagy az anyanyelvre való eszméléséről?
– Gyermekként figyeltem a felnőttek beszédét. Hosszú téli estéken gyakori vendégeink voltak az idősebb férfiszomszédok, a konyhában beszélgettek napi témákról, az időjárásról, a gazdaságról és legtöbbször a politikáról, szidták a rendszert, várták az amerikaiakat. Tanulás vagy olvasás közben fél füllel őket hallgattam. Felfigyeltem a gyenge fokú ö-zésre, persze akkor nem tudtam a jelenség tudományos nevét: embör, gyermök, édösanyám – mondtuk, megjegyeztem és természetesen magam is használtam az érdekes tájszavakat. „Ha mennydörgött, lestük a mezőn, jön-e az eső, siessünk, mert a Hargitán görget, télen sikoláztunk a jégen”. Olvastuk a könyvtári könyveket, kedvenc tantárgyam a magyar irodalom lett, éreztem, legszívesebben magyar szakos tanár lennék. Gyermekkoromból halvány emlékeim vannak a nyelvről, feltűnt viszont az, hogy milyen érdekes beceneveken szólítják, emlegetik egymást az emberek.
– Hol járt iskolába? Hogyhogy szövőnői szakképesítést szerzett és miért éppen Sepsiszentgyörgyön?
– A hetedik osztály elvégzése után nem folytathattam középiskolában a tanulmányaimat. Kápolnásfalu mint hegyvidéki település megúszta a szövetkezetesítést, de a magángazda családoknak fizetniük kellett a gimnáziumi bentlakást gyermekeik után, s a családunk nem tudta vállalni ezt a jelentős kiadást. Pető Sándor iskolaigazgatónk és kedves magyartanárunk beszélt először nekünk, végzősöknek a kétéves sepsiszentgyörgyi textilipari szakiskoláról. Ingyenes ellátásban részesülünk, fizetik az utazási költségeket, még ruhát is kapunk, mondta igazgatónk. Osztálytársnőim közül, a szokásoknak megfelelően, többen Kolozsvárra mentek „szolgálni”, ahogy akkoriban mondták. Én a szakiskolát választottam. Szüleimnek is tetszett az iskola. Édesanyám is cselédeskedett fiatalkorában, és megfogadta, hogy leányát megkíméli ettől a sorstól.
– Mellékvágányt jelentett a textilipar?
– Nevezhetjük mellékvágánynak a kitérőmet, hisz mindössze öt évet dolgoztam a sepsiszentgyörgyi textilgyárban. Ma inkább az ott eltöltött évek szépségét, előnyeit látom, pedig nem volt könnyű: három műszakban dolgoztunk a szövödében, mellette tanultunk, leérettségiztünk a gyár akkor indult esti líceumában, ahol a város legjobb tanárai tanítottak. Megnyílt az út számomra is az egyetemi tanulmányok felé. Felvételiztem a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, és akkor döbbentem rá, hogy nem tudom, hogyan fogom folytatatni, hisz a család támogatására továbbra sem számíthattam. Nagyszüleim jelentették az egyetlen biztos pontot, náluk lakhattam, nyári vakációban onnan jártam dolgozni. Megfeszített tanulás, munka, önellátás következett, de megérte. Ma is vallom, vágyainkért, céljainkért érdemes küzdenünk, mert amit nagyon akarunk, és teszünk is érte, az sikerülni fog.
– Tanári pályáját Csíkszentmártonban kezdte. Milyen élmények határozták meg ezt az évet? Hogy-hogy munkanélküliség következett a csíkszentmártoni év után?
– A csíkszentmártoni középiskolában a sok okos, értelmes diák érdeklődése lelkesített, átlendített a kezdeti nehézségeken. Csakhogy a megyésítés után, 1969-ben szinte képtelenség volt megfelelő albérleti lakást találni Csíkszeredában. Egyből zsúfolttá vált az új megyeszékhely. Egyik segítőkész kolléganőnk fogadott be lakásukba, s bár nagyon jól éreztük magunkat náluk, mégsem illett sokáig maradni, különösen, hogy gyermekáldás elé néztünk. Kolozsváron üresen állt a család egyszobás lakása. Nekem kellett otthagynom a biztos állást a bizonytalanért, és visszaköltöztünk Kolozsvárra. Kolozsvár zárt város lévén, magyar tanári állásról álmodni se lehetett. Márton Gyula professzor, államvizsga-dolgozatom tudományos irányítója hívott, hogy felvételizzem doktori képzésre. Disszertációm témájául az udvarhelyszéki Havasalja (21 település) élő személyneveinek vizsgálatát választottam. Végigjártam a falvakat, összegyűjtöttem a neveket és hozzáláttam a hatalmas anyag feldolgozásához. Ekkoriban közöltem tanulmányaimat Kápolnásfalu és Máréfalva személyneveiről a kolozsvári Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Letettem a kötelező szakvizsgákat, bemutattam és megvédtem az előírt referátumokat, miközben hivatalosan fizetés nélküli gyermeknevelési szabadságon voltam.
– Hogyan, mikor ismerkedtek meg a férjével, Kovács Nemerével?
– Egyetemi hallgatóként teljesen önellátó voltam, vakációban a homoródfürdői pionírtáborban dolgoztam, a táborozók nyilvántartását vezettük. Évről évre fenntartották számomra ezt az idénymunkát. Kovács Nemere a Pionír című gyermekújság riportereként érkezett 1965 nyarán a táborba, és ekkor ismerkedtünk meg. Az egyetem elvégzése után összeházasodtunk, és sokat kirándultunk. Jól emlékszem, a férjem hátára szerelt ülőkében vittük alig néhány hónapos gyermekünket a Bükkbe, a Szent János-kúthoz és máshová.
– 1974-től a Dolgozó Nő háztartási rovatát vezette. Mit jelentett ez? A mindennapokban is vonzotta a háztartás?
– Az 1989-es fordulatig voltam a Dolgozó Nő szerkesztője, rovatvezetője. Az első szerkesztőségi gyűlésen alaposan megilletődtem, amikor a gyakorlati rovatokat, a háztartást, a kézimunkát, a lakberendezést, a kertészetet, a szabásmintát bízták rám, hiszen akkoriban tanulgattam főzni, háztartást vezetni. Férjemmel gyorsan szakirodalom után néztünk, könyveket, folyóiratokat vásároltunk antikváriumokban, külföldön búvárkodtunk, keresgéltünk, gyűjtöttük az ételrecepteket gyakorló háziasszonyoktól, jól főző, segítőkész kolléganőimtől. Emlékszem, ha baráti társaságban, kiszálláson valami finomsággal kínálták meg férjemet, azonnal elkérte a receptet. Persze, nem mindig sikerült valamennyi receptet kipróbálni, azonban mindig ellenőrzött, megbízható forrásból származó ételleírásokat adtam közre. Menet közben megkedveltem ezt a munkát, tudtam, hogy nagy felelősséggel jár, ezeket az oldalakat mindenki olvassa. A 80-as évektől egyre nehezebbé vált a receptek írása, az üres boltokban csak mustárt, esetleg paszulyfőzeléket, céklát lehetett kapni. Ráadásul arra köteleztek bennünket, hogy a tudományos táplálkozást dicsérjük, előnyeiről írjunk, akkor, amikor jegyre adták a tojást, a vajat, a húst, a cukrot... Nehezen, de általában sikerült kicselezni ezeket a szörnyűségeket. Nemsokára mindenes újságíró lettem, egy-egy terepútról termelési, művelődési, nőmozgalmi, a Megéneklünk, Románia kampányról szóló anyagokat kellett hozni. Szép szolgálat volt a nőlap szerkesztése, kivéve amikor a pártfőtitkárt és nejét, a pártkongresszusokat kellett dicsőíteni. Egyébként büszkék voltunk olvasóink bizalmára, lapunk a legnagyobb példányszámú magyar folyóirat volt Romániában, példányszáma az 1980-as években 90–106 ezer között mozgott.
– 1990 januárjában a Dolgozó Nő utódlapjának, a Családi Tükörnek a főszerkesztője lett. Milyen reményekkel indult az új lap? Mit tartott meg, mit vetett el a régi lapból?
– Már a rendszerváltás első óráiban hozzáláttunk a lap átalakításához. A címmel kezdtük, idejétmúltnak éreztük a Dolgozó Nő nevet, hiszen nemcsak a dolgozó nőkhöz szóltunk, vallottuk, hogy valamennyi nőtársunk dolgozik, a gyermeknevelés, a családról való gondoskodás értékes munka és nem is akármilyen. Megszüntettük a kötelező politikai rovatokat, eldöntöttük, hogy családi lap leszünk. Többé nem kellett a bukaresti Nőtanács utasításait követni: tematikus számokat szerkesztettünk, bátran írhattunk hagyományainkról, műemlékeinkről, kultúránkról. A régi lap kedvelt rovatait így a művelődési, a nevelési, az egészségügyi, a háztartási témákat, a lelki postát stb. megtartottuk, és nagyobb teret szenteltünk a családi életnek. Az új helyzetben azonban egyre nehezebben lehetett előfizetni a lapra, az addigi központi lapterjesztés szinte teljesen összeomlott. Késett, olykor bukaresti raktárakban porosodott a kinyomtatott kötegekben álló lap, szállításra várva. Az olvasók eleinte türelmesen várták, érdeklődtek, de egy idő múlva elbizonytalanodtak, nem értették, miért nem kapják meg idejében kedvenc lapjukat. A nyomdaköltségek nőttek, nehézséget jelentett, hogy továbbra is Bukaresthez voltunk kötve, ott működött az egyetlen színes, mélynyomást végző nyomda. Háztartási és kézimunka mellékletek kiadásával próbálkoztunk pénzt szerezni, reklámok után jártunk, de csak sűrűsödtek a gondok, fenyegetett a megszűnés veszélye. Jómagam 1992-ben versenyvizsga után tanárként folytattam. Végül, ha késve is, visszakanyarodtam az eredeti pályámhoz, nyugdíjas éveimben óraadó egyetemi adjunktusként dolgoztam. Természetesen nem sajnálom, hogy közel két évtizedig újságíró, szerkesztő, két évig pedig a Családi Tükör főszerkesztője voltam, rengeteg élményt szereztem, sok érdekes emberrel ismerkedtem meg.
– Mit jelent a nyelv az Ön számára? Miben látja a nyelvész szerepét?
– A nyelv, azt hiszem, mindannyiunk számára elsősorban az anyanyelvet jelenti. Mégis ritkán gondolunk magára a nyelvre, állapítja meg Péntek János egyetemi tanár az általam szerkesztett Beszélni kell! című kötethez írt előszavában. Pedig ahogy Sütő András ajánlotta, akár köszöntésként is feltehetnénk egymásnak a kérdést: „Hogy s mint szolgál, uram, az édes anyanyelve?” Sajnos bőven vannak nyelvi gondjaink, beszédünk dallama bizonytalan, a szórend, a hangsúly gyakran idegen példákat követ, átvesszük azt is, amire már van szavunk. Gondolataink, érzelmeink pontos, szép kifejezéséhez minél gazdagabb szókincsre van szükségünk, ezért is kellene minél többet olvasnunk a tévé, számítógép világában is.
– Dolgozik most valamin? Mivel tölti a napjait?
– Legutóbb Kápolnásfalu névadásáról, azaz az ottani keresztnévdivatról jelent meg dolgozatom az Erdélyi Múzeum 2015/3-as füzetében. Jelenleg a régebb elkészült Román–magyar összehasonlító keresztnévszótár anyagát írom számítógépbe, azzal a reménnyel, hogy egyszer majd könyv alakban megjelenik. Szabadidőmben az Erdélyi Kárpát-Egyesület tagjaival járjuk a természetet, és szívesen utazom, ha tehetem itthon és külföldön, bepótolandó mindazt, amit az előző rendszer nemzedékünktől megtagadott.
Daczó Katalin / Hargita Népe (Csíkszereda)

2017. július 31.

AZ ANYANYELV FÖLÉRTÉKELŐDÉSE
A PEREMRÉGIÓK MAGYAR IDENTITÁSÁBAN1
Péntek János
az MTA külső tagja, professor emeritus, Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Kolozsvár
pentekjku(kukac)gmail.com
Az elmúlt negyedszázadban empirikusan is érzékelhető gyors változás és irányváltás következett be a Kárpát-medencei társadalmi és nyelvi folyamatokban. Különösen feltűnő volt ez a hirtelen változás rögtön 1990 után az anyaországon kívüli régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség él. A tízévente egymást követő népszámlálások (1992, 2002, 2011–12) eredményei aztán valósággal sokkolták a közvéleményt, és provokálták a kutatókat. Ebben a helyzetben különösen fontosnak bizonyult, hogy azok a kutatók is, akik az egyes régiókban élnek, és ennél fogva a terep és a téma jó ismerői, csatlakozhattak a magyarországiakhoz, számukra is megadatott a kutatás szabadsága. Szinte valamennyi társadalomtudomány érdekeltnek bizonyult: a demográfia, a társadalomföldrajz, a regionális kutatások, a szociológia és a szociolingvisztika. Az identitás és a nyelv kérdéskörében különösen fontosak voltak a szociológusoknak az 1990-es években végzett, az egész nagyrégióra kiterjedő kutatásai (Gereben Ferenc és munkatársai, Csepeli György és munkatársai), valamint az élőnyelvi, kétnyelvűségi kutatások (Kontra Miklós irányításával). Ilyen jellegű kutatások különböző szinteken azóta is folynak. A nyelvészetiek a külső régiókban az MTA által kezdeményezett és támogatott kutatóállomásokban, azok hálózatában intézményesültek. Ezek egyik résztvevőjeként a továbbiakban a címben megjelölt kérdésre vonatkozó megállapításaimat is elsősorban e kutatások eredményei alapján teszem, némi részrehajlással az erdélyi helyzet iránt. A részrehajlás egyik oka, hogy ebben a nagyrégióban a helyzetek, a folyamatok, a jelenségek mind előfordulnak, a másik, hogy ezek vizsgálatában közvetlenül vagy közvetve, tanítványaim révén magam is részt vettem.
Egyetlen példa arra, milyen kihívást és provokációt jelentettek szakmailag a népszámlások. A 2002. évi romániai népszámlálás a magyarok közel 12%-os, 200 ezres fogyását regisztrálta 1992-höz viszonyítva. A demográfia és a szociológia ennek két okát látta: a születések alacsony számát és az elvándorlást (akkor elsősorban a Magyarországra való áttelepedést). A nyelvi folyamatokra irányuló saját vizsgálataink alapján nem volt kétséges, hogy asszimilációs háttere is van az apadásnak, az asszimilációban pedig jelen van a nyelvi asszimiláció, a nyelvvesztés, a nyelvcsere is. Ezt bizonyította aztán be részletes elemzéssel – az asszimilációs veszteség arányait is jelezve – Szilágyi N. Sándor (2005).
A nyelv szimbolikus többletértékei és a nyelvpolitikai ideológiák
Noha napjainkban sok társadalomtudós azt is kétségbe vonja, hogy lényeges kapcsolat volna az anyanyelv és az identitás között (lásd Kontra 2006), az pedig egyenesen közhelynek számít, hogy a nyugati típusú, államnemzeti identitásnak csak az állampolgárság a meghatározója (legutóbb Romsics, 2013 szerint), magam azon a véleményen vagyok, hogy történetileg változó, kultúránként változatos formában és módon az identitásban valahol mindig ott a nyelv. A kelet-európai identitásokban, általában is a kisebbségek identitásában szimbolikus többletértéke van az anyanyelv varázsának, a látszólag tisztán vallási identitásokban (pl. a muszlimban) a titkokat őrző és közvetítő szakrális nyelv misztériumának. Azoknak a nyelveknek pedig, amelyeknek a státusa államnyelvi, hivatalos nyelvi, az állam által rájuk is átruházott hatalmi helyzetük van. Nyilván sem a szimbolikus többletérték, sem a fölérendelt státus nem inherens eleme egyik nyelvnek sem, hanem a nyelv és a nyelvi közösség történelmi kapcsolatában alakult ki, az államnyelv fölérendeltsége pedig az adott nyelvi csoport hatalmi fölényéből ered.2 Épp emiatt maga a szaktudomány ilyenekkel, mint varázs, misztérium, hatalom, nem tud mihez kezdeni, ezek a társadalomnyelvészet, társadalomlélektan körébe tartoznak.
Az államnemzeti identitásban formailag valóban az állampolgárság a meghatározó, ám a nemzetállamok által kiemelt státusú államnyelv, hivatalos nyelv maga is eszköze a hatalom gyakorlásának, és már eleve alárendeltté tesz minden más, az illető ország területén beszélt nyelvet.3 Az államok pedig kétféle nyelvpolitikai ideológia szerint kezelik az illető ország területén beszélt nyelvek viszonyát: dominánsan a nacionalista, asszimilációs ideológia szerint, kivételesen a pluralizmus, az egyenjogúság szellemében.
Az alárendeltség következményei
Ennek a státusbeli alárendeltségnek, az ezzel összefüggő korlátozásnak, hátrányos megkülönböztetésnek is következménye az anyanyelv fölértékelése a határon túli magyar nemzeti közösségekben. A beszélők államnélküli helyzetüket, veszélyeztetettségüket érzik, a szétszórtságot, felekezeti megosztottságot. Ilyen körülmények között a magyar nyelvben élik meg közösségüket, összetartozásukat, viszonyulásuk tulajdonképpen menekülés a nyelvbe. Ez szüli az olyan szimbolikus-mitikus, már-már szakrális kinyilatkoztatásokat, hogy „A mi hazánk a magyar nyelv.” Az anyanyelv szent céllá válik, miközben a napi döntések (nyelvválasztás, iskolaválasztás) nincsenek mindig összhangban ezzel a kivételes belső értékeléssel.
Szintén a nyelvi alárendeltség, a veszélyeztetettség miatt válik védekezővé, önigazolóvá, esetleg rejtőzködővé ez az identitás, ellenhatásaként annak, hogy vannak offenzív identitások, és hogy a fóbiák is részei a kelet-európai identitásoknak.4 Az egyik jelentős szociológiai kutatás következtetése is az volt, hogy a magyar közösségekben „az anyanyelv […] erős identifikáló szerepe […] védekező, […] identitásvédő…”. (Gereben, 2011, 255.)
A szociológiai és szociolingvisztikai kutatások eredményei egyaránt azt igazolják, hogy a peremrégiókban az anyanyelv fölértékelődik a magyarok, a magyar közösségek önmeghatározásában. Kárpátaljai nyelvészkollégánk, Csernicskó István, felvidéki szerzőtársával, Szabómihály Gizellával közös tanulmányában állapítja meg, hogy nagyfokú korreláció van a magyar nemzetiség és a magyar nyelv bevallása és vállalása (használata) között, a nyelvközösséghez tartozás központi helyet foglal el a közösség etnikai tudatában (Csernicskó ‒ Szabómihály, 2010, 167.). Gereben Ferenc szociológus az általa vezetett, kiterjedt kutatás következtetéseként írja: „…zárt kérdésünk alapján [17 tényező közül] a magyarsághoz tartozás legfontosabb »kellékének« – Kárpát-medencei konszenzus alapján – a magyar nyelvet tekinthetjük…” (Gereben, 2011, 253.). Ebben a konszenzusban jelentős az – és ez jelenti a fölértékelést –, hogy a fontosság mértéke jóval nagyobb a külső magyar régiókban, mint az anyaországban (Gereben, 2011, 250.). Kolozsvári szociológus kollégánk, Veres Valér grafikusan is ábrázolta az arra a kérdésre adott válaszok megoszlását, hogy „Mi határozza meg leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?”. Ez az ábra szintén mutatja a régiók többletét az anyanyelv és kultúra vonatkozásában az anyaországhoz viszonyítva (1. ábra).
Túlságosan kategorikusnak tűnik, mégis el kell fogadnunk Kárpát-medencei vonatkozásban is Lanstyák Istvánnak a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos megállapítását: „…a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatának a nyelv – a magyar nyelv – nem járulékos, hanem központi eleme. […] azok a szlovákiai magyarok, akik feladják nyelvüket, egyben megszűnnek magyarok lenni. Ezért érdemes a helyzetünket meghatározó tényezők közül azokat kiemelni, amelyek hatással vannak vagy lehetnek a nyelvmegtartásra vagy éppen a nyelvcserére.” (Lanstyák, 2002, 12‒13., kiemelés tőlem, P. J.) Ezt a megállapítást akár súlyosbíthatnánk is azzal, hogy azok közül, akik feladják nyelvüket és asszimilálódnak, némelyek új identitásukban neofitáknak bizonyulnak. De vannak kivételek is. Elsősorban vallási közösségekről tudunk Erdélyben, olyan vallási közösségekről, amelyek a nyelvcsere után is magyarnak vallják magukat, és ezt az is erősíti, hogy a templomban, liturgikus használatban számukra a magyar nyelv szakralizálódott: nem beszélik, de hitéletükben ragaszkodnak hozzá (Borbándról, Óradnáról, Verespatakról, a Déva környéki református falvakból ismerjük ezt a helyzetet). És van egy másik adat is, amely azt jelzi, hogy a Kárpát-medencében és a régiókban is többen vallják magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyarnak. 2001‒2002-ben a Kárpát-medencében 300 ezres volt ez a többlet (11,7 millió magyar és 12 millió magyar anyanyelvű; Kocsis et. al., 2006, 30.), 2011-ben Romániában 32 291 (1 227 623 magyar és 1 259 914 magyar anyanyelvű; a román Országos Statisztikai Hivatal adatsorai szerint). Romániában egyébként a magyar az egyetlen olyan nemzetiség, amelynek több az anyanyelvű beszélője, mint ahánynak magyar az etnikai identitása. Ez nyilván nem lemondás, hanem vállalás az előző évszázadokban magyar nyelvűvé vált svábok, örmények, romák, zsidók stb. részéről.
Az identitások szerveződése, átörökítése, átmenetisége, töredezettsége
Kétségtelen, hogy az embereknek és a közösségeknek sokféle identitásuk van. Az identitások sokféleségére való hivatkozás azzal a veszéllyel jár, hogy ezen az alapon relativizálhatók, és akár szembe is állíthatók egymással. Lényegtelennek véljük a közöttük lévő különbségeket, minden kötődést identitásnak tekintünk, és arra sem gondolunk, hogy az olyan alapidentitások, mint az etnikai vagy a nemzeti, részidentitások és kötődések köteléke.
Világosan érzékelhető az identitások függőleges szerveződése egy vertikális kontinuum mentén, az ilyeneké, mint az egyéni identitás → lokális identitás → regionális identitás (székely, palóc stb.) → erdélyi, felvidéki, muravidéki stb. magyar identitás → magyar (etnikai, nemzeti) identitás → közép-európai identitás → európai identitás. Az egyéni és a közösségi identitást a nyelv köti össze, az anyanyelvnek az etnikai, nemzeti szintig van (különleges) jelentősége. Az egyéni, valamint a lokális és regionális identitásnak is van nyelvváltozatbeli megfelelője: a vernakuláris, a helyi nyelvjárás, a nyelvjárási régió. Ez is identitást fejez ki, erősíti a közösségen belüli szolidaritást. Előfordul, hogy kívülről (vagy akár belülről is) manipulatív szándékkal szembeállítják őket (például székelyt a magyarral, erdélyi magyart a magyarországi magyarral), pedig nyilvánvaló, hogy ezek nem alternatívái egymásnak, hanem egymásba épülők, kontinuumot alkotva egymást erősítik.
Mind az egyéni, mind a közösségi identitásban rendszerint több részidentitás, identitáselem, kötődés kapcsolódik össze: az identitások vízszintesen, egy horizontális kontinuum mentén is szerveződnek. Ez már arra az identitásra is érvényes, amelybe az ember családjában, közösségében beleszületik. Ezek mind „független változók”, adottak az ember számára. Egymással szolidáris értékek kapcsolatáról van szó, történelmileg kialakult, valamennyire megszilárdult, emiatt megszokott, kongruens kapcsolódásokról. Gereben Ferenc – mint láttuk – saját szociológiai vizsgálatában tizenhét ilyen tényezőről beszél, a lista azonban nyitott abban a tekintetben, hogy ki mivel, mi mindennel kapcsolja össze saját és közössége egyéniségét, karakterét. Ennek a nyitott listának is vannak alapelemei, például az erdélyi magyar identitásban ilyenek kapcsolódnak össze kongruens módon: magyar nyelv + református/katolikus/unitárius vallás + történelmi hagyomány + magyarságtudat + erdélyiség… stb.
A peremrégiókban, de általában a mai mobilitás körülményei között, a hagyományos, stabil közösségek és az értékrendek felbomlásával sokszor és egyre gyakrabban kérdésessé válik a nyelv és az identitás áthagyományozása, átörökítése. „És mi lesz, ha románnak szület?” – kérdezte jó negyven évvel ezelőtt a maga sajátos nyelvén egy kolozsvári magyar család ötéves gyermeke, miközben testvére születésére vártak. Részéről ez akkor puszta kíváncsiság volt abban az időben, amikor a születés még jóval nagyobb titok volt, mint manapság. Ő már tudta a napköziből, hogy vannak fiúk és lányok, és hogy vannak magyarok és románok, ő maga is már beszélt románul, így joggal tehette föl saját töprengő kérdését. Ez a kérdés aztán egyre inkább relevánssá vált a demográfusok, szociológusok számára, mivel a nyelvileg, etnikailag vegyes házasságok száma egyre szaporodik. A párválasztás korábbi endogám szabályai jelentős mértékben fellazultak. Az is, amely a felekezetileg (vagy etnikailag) vegyes családokban azt írta elő, hogy a lány az anya identitását örökölje, a fiú az apáét. Az pedig – mint látni fogjuk – csak a naiv vélekedésben maradt meg, hogy az anyanyelv gondozója, átörökítője elsősorban az anya. Ez akár identitáskrízisnek is tekinthető a peremrégiókban, különösen a szórványokban, lakótelepi környezetben. Jó esetben már a nyelvtanulás kezdetétől szimultán kétnyelvűvé válhat a gyermek, kettős lehet az identitása. A környezet és az irányított asszimiláció viszont annyira erős, hogy rendszerint ezek korai egyensúlya a felnőtté válás időszakában egyre inkább a többségéhez igazodik. Szilágyi N. Sándor már hivatkozott, az asszimilációval foglalkozó tanulmányában az 1992-es és 2002-es népszámlálási adatok alapján azt állapíthatta meg, hogy „… a magyar nők vegyes házasságaiban […] a gyermekeknek csak 18‒23%-a lett magyar”, a magyar férfiak vegyes házasságaiban pedig ez az érték 35‒40% (Szilágyi N., 2005, 56–57.). Az átörökített identitás és nyelv ebben az esetben tehát kevésbé az anyáé, inkább az apáé, de arányaiban mindenképpen a többséghez tartozó házastársé.
A vegyes családok növekvő száma jelzi, hogy a felfokozott társadalmi mobilitásban a nyelvben és az identitásban is egyre inkább számolni kell az átmenetiséggel, a Kárpát-medencében inkább az átmenetiséggel, mint a kettősséggel. Az identitástényezők megszokott kapcsolódása, köteléke meglazul, megbomlik, szokatlanná, diszgruenssé válik. Ez jól tükröződik a romániai népszámlálásoknak a felekezetiség és az etnikai identitás szokatlan kapcsolódásaira utaló adataiban (1. táblázat).
Magyar román
Református 93,78% 3,29% (19 802)
Unitárius 93,67% 1,80% (1044)
Ortodox 1,65% (26 009) 93,67%
1. táblázat.• A felekezeti hovatartozás és az etnikai identitás „szokatlan” kapcsolatai Romániában (Forrás: Országos Statisztikai Hivatal, 2011, URL1: 14., ill. 16. táblázat)
A mozgásra, az identitáscserére, a három síkon végbemenő asszimilációra utalnak, nagyságrendjüket is jelzik a romániai népszámlások további adatai. (1) nyelvi asszimilációra a román anyanyelvű magyarok (elsősorban, mint jeleztük, vallási közösségekben): 1992-ben 32 949, 2011-ben: 34 203, (2) etnikai asszimilációra a román reformátusok, unitáriusok (mintegy 21 ezren) és a vegyes házasságokban románként bejegyzett gyermekekben jelentkező többlet, (3) felekezeti asszimiláció következménye az ortodox magyar kategória (26 009 a legutóbbi népszámláláskor). Jellemzőnek és viszonylag stabilnak tűnik az átmenetiségnek a 30 ezer körüli népessége. Ezek után az sem meglepő, hogy az 1992–2002 között az asszimilációs fogyást Szilágyi N. Sándor 32 ezerre becsülte, és ez a teljes akkori, tíz évre visszamenő demográfiai apadás (193 152) 16%-a volt (Szilágyi N., 2005, 85.).
Szabadság és méltóság az identitás megválasztásában és megvallásában
A szaktudományok szenvtelen stílusában gyakran jelenik meg az a megállapítás, hogy az identitás helyzetfüggő, érdekfüggő. Ez az eufemizáló szenvtelenség arra a súlyos tényre utal, hogy miközben az identitás megválasztását és megvallását alapvető emberi jognak gondoljuk, a közelmúlt legnagyobb szörnyűsége éppen az volt, hogy milliókat stigmatizáltak, üldöztek, semmisítettek meg vallási, etnikai, nyelvi identitásaik miatt. A szörnyűségek után sem tűnt el a stigmatizálás, a megfélemlítés, és mindenütt sérül az identitáshoz kapcsolódó jog, ahol félelemből kell valakinek elhallgatnia, elrejtenie vagy akár védenie identitását. Az identitás ilyen értelemben szabadságfüggő, méltóságfüggő. Márpedig a peremrégiók magyarsága, személyek és csoportok gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy félniük kell identitásuk miatt.
A tiltás, a korlátozás, a stigmatizálás elsődlegesen a nyelvre irányul, az irányított asszimiláció, az asszimilációs nyomás elsődleges célpontja az anyanyelv. Nyilván amiatt, mert az asszimiláció irányítói is tudják, hogy a nyelv kulcsfontosságú az identitásban, és azt is, hogy ezen a ponton a leginkább sebezhető: a kétnyelvűség révén, amely létfontosságú a beszélőnek, aki azonban a számára előnyös és fontos, anyanyelvdomináns hozzáadó kétnyelvűség helyett gyakran a felcserélő kétnyelvűségbe kényszerül. Lemond anyanyelvéről. Tulajdonképpen ebben jelölhető meg az integráció és az asszimiláció nyelvi határa: elég megtanulni és tudni az államnyelvet, vagy le is kell mondani az anyanyelvről?
A tiltás, a korlátozás, a diszkrimináció nyelvjogi kérdés, a stigmatizálás az előítéletekhez, sztereotípiákhoz tartozik. A magyar nyelv stigmatizálási skálája nagyon széles, stilárisan is változatos. Néha az önstigmatizálás is tetten érhető. Már a magyar nyelv nehéz voltára való hivatkozás is hamis sztereotípia, aztán következnek a kevésbé durvák, mint a madárnyelv, majd a nagyon durvák, nagyon bántóak: utálatos nyelv, hányingert keltő zagyvaság, az ördög nyelve… Gazdag gyűjteménye található mindezeknek Tánczos Vilmosnál, már legutóbbi könyvének címe is erre utal: Madárnyelven (Tánczos, 2011).
A stigmatizálás Tánczos által idézett példái a magyar nyelv moldvai változatára vonatkoznak. A moldvai magyarok (csángók) nyelvcseréje, asszimilációja mintegy 150 évvel ezelőtt, a román nemzetállam megalakulásától vált intenzívvé, azóta is tart, szemünk előtt ma is zajlik, és úgy tűnik, a végkifejletéhez közeledik. Viszonylag pontosan lehet látni a mechanizmusát, a benne szerepet játszó tényezőket, ezért érdemes közelebbről is szemügyre venni. A történeti források szerint a 13. századtól a 18. század második feléig alapidentitásuknak két erős eleme volt: az, hogy magyarok (magyar nyelvűek, etnikumúak) és katolikusok voltak (ortodox környezetben), etnonimaként a kettő szinonimája volt egymásnak (a környezet román nyelvében is: ungur, catolic). A 18. század második felében az akkor oda nagy számban érkező, menekülő székelyek az ott talált magyar csoportot, nyelvük egyik furcsaságára való utalással a kigúnyoló, stigmatizáló csángó névvel illette (Péntek, 2014). Ez a gúnynév kiterjedt aztán az egész moldvai magyar csoportra, a székelyekre, és végigkísérte további történelmüket. Nyelvjárásukat magyar és román részről is stigmatizálták, hogy aztán ők maguk is kétségbe vonják nyelvük „igaz” magyarságát. Nyelvük háttérbe szorítása azzal erősödött föl, hogy az állami oktatás román nyelven indult el, és folyik ma is, és hogy a liturgikus használatban a római katolikus egyház is feláldozta hívei anyanyelvét az államnyelv javára, noha ez a nyelv számukra mély hitükben a szakralitás misztériumának is őrzője (Szilágyi N., 2006). Soha nem adatott meg nekik önazonosságuk szabad megvallása, emiatt a magyar és a román között hányódva leginkább a katolikust nyilváníthatták ki (ebben implicite a magyar is benne volt), illetve amikor egy igazán kívülálló személy, a finn Yrjö Wichmann nyelvüket kutatta a 19. század elején, ő azt jegyezte le Szabófalván, hogy azok is magyarnak tartják magukat, akik már nem beszélnek magyarul. A 20. században már valósággal üldözöttekké váltak, állandó volt a fenyegetettségük. Közben a magyar kutatók, erdélyi és magyarországi értelmiségiek nyelvhasználatában etnonimává és lingvonimává vált a csángó megnevezés, és úgy tűnt, hogy ez a kettő, a katolikus és a csángó lehet a csoport identitásának jelölője.5 „Újabban a teljesen székely eredetű falvakban és az északi csángók körében is kialakult a csángó tudat, ugyanis Erdélyben és Magyarországon egységesen csángónak nevezték a teljes moldvai katolikus lakosságot.” Ennek a feltételezett csángó etnicitásnak is alapfeltétele „a tényleges és viszonylag jó nyelvtudás.” (Tánczos, 2011, 260., 264., kiemelés tőlem, P. J.) A gúnynévként keletkezett csángó név és a csángó tudat, identitás jó szándékú, kívülről való kreálása, kissé romantikus fölerősítése átmenetinek tűnik. A katolikus identitás és a csángóként megjelölt identitás különbözőképpen, de átmenetileg azt az alapvető tényt fedi el, hogy egy magyar római katolikus népcsoport magyar → román nyelvcseréje és asszimilációja ment és megy végbe.
A folyamatos félelem, megfélemlítés, befolyásolás azt is lehetetlenné tette, hogy a hivatalos népszámlások megközelítőleg is reálisak legyenek az ő vonatkozásukban. Vallásukat bizonyára minden esetben vállalták, a magyart sem nyelvként, sem etnikumként. Az a legutóbbi kísérlet pedig a 2011-es romániai népszámlás alkalmával, hogy szerepeljen a csángó is vállalható etnikai identitásként az etnikumok listáján, mint előrelátható volt, olyan eredménnyel járt, amely groteszk tükörképe magának a népszámlásnak, és a moldvai magyarok helyzetének is.6 Az Országos Statisztikai Hivatal közöl egy olyan táblázatot (URL1: 14. táblázat), amely az egyes etnikumok és a felekezetek kapcsolatának számadatait tartalmazza. Ezen az szerepel, hogy összesen 1536 személy vallotta magát csángónak, felekezeti megoszlásukban közülük 1054 római katolikus, 216 ortodox, 141 muzulmán, 125 pedig egyéb. Az 1536-os nagyságrend – ahhoz viszonyítva, hogy nyelvileg még mindig 40–50 ezer moldvai katolikusnak van valamilyen kötődése a magyar nyelvhez – tükrözi a megfélemlítettséget, de azt is, hogy bizonytalan körükben a csángó identitás elfogadottsága. A csángóhoz szokatlanul kapcsolódó ortodox felekezetiség – még ebben a kis számban is – kétségessé teszi azt, hogy a római katolikus egyház a magyar nyelvről való lemondással hosszú távon ellensúlyozhatná az ortodox egyház nyomását. A 141 muzulmán csángó pedig szinte hihetetlennek tűnik, bár ebből akár arra is következtethetünk, hogy csángó identitásukat legszabadabban a Konstancához közeli, muzulmán és „multikulturális” környezetben élő Oituz telepes falu lakói vállalhatták (ők két hullámban, a két világháborút követően kerültek ide Lujzikalagorból). Ennek alapján az ő körükben feltételezhető a katolikus–muzulmán vegyes házasság, az ilyen jellegű kettős identitás.
Nyelv és identitás: a szakmai megközelítés sokféleségéről
A társadalomtudományok művelőit mélyen megosztják a helyzetek, az érdekek és az ideológiák. Bizonyára magunk sem vagyunk mentesek ettől, befolyásol bennünket saját identitásunk, közösségekhez, közösségünkhöz, nyelvekhez való viszonyulásunk. Az bizonyára elfogultságoktól függetlenül állítható, hogy általánosan érvényes identitásmodell nincs, az viszont etikailag is kifogásolható, ha úgy látjuk, láttatjuk nagy közösségek identitását, hogy az (főként a sajátunkhoz viszonyítva) kevésbé fejlett, kevésbé korszerű. Vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs is közösségi identitás, én pedig – és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül – úgy gondolom, hogy az egyéni identitásnak nincs értelme a közösségi nélkül. Ami pedig a nyelv szerepét illeti: azt előadásaink szövegében fejtettük ki, cáfolataként is annak a véleménynek, amely azt kétségbe vonja. Mindebben a magyar tudomány ünnepére való tekintettel is indokoltnak érezzük felhívni a figyelmet a scientia mellett a conscientiára, a kettő viszonyára, a tények, a tudás és a tudomány, valamint lelkiismeret és felelősség elvárható egyensúlyára.
IRODALOM
Csernicskó István ‒ Szabómihály Gizella (2010): Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In: Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században. Konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006‒2008. Bp. Köztársasági Elnöki Hivatal, 167‒198. • WEBCÍM
Gereben Ferenc (2011): Az anyanyelv szerepe a határon túli magyarság azonosságtudatában. In: Híres-László Kornélia et al. (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. (A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai.) Budapest–Beregszász: Tinta Könyvkiadó ‒ II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 245‒256. • WEBCÍM
Kocsis Károly – Bottlik Zsolt – Tátrai Patrik (2006): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli régióiban (1989–2002). Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet
Kontra Miklós (2006): Nyelvi emberi jogi polémiák. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3.) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 9–29. • WEBCÍM
Kontra Miklós – Szilágyi N. Sándor (2002): A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In: Kontra Miklós – Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest: Teleki László Alapítvány, 3–10. • WEBCÍM
Lanstyák István (2002): A magyar nyelv jelene és jövője Szlovákiában. In: Lanstyák István ‒ Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony: Kalligram, 12‒18.
Péntek János (2014): A moldvai magyarokról és a csángó elnevezésről. Magyar Nyelv. 110, 4, 437– 447. • WEBCÍM
Romsics Ignác (2013): A nemzetek típusai és kialakulásuk szakaszai. In: Kántor Lajos (szerk.): Párbeszéd nemzetről, nemzetiségről. Kolozsvár: Korunk–Komp-Press Kiadó, 11–14.
Szilágyi N. Sándor (2005): Asszimilációs folyamatok a romániai magyarság körében. In: Péntek János ‒ Benő Attila (szerk.): Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványai 2) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 24‒94.
Szilágyi N. Sándor (2006): Nyelvi jogok, egyházi nyelvhasználat. A magyar nyelvű mise kérdése Moldvában. In: Diószegi László (szerk.): Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák. A moldvai csángók. Budapest: Teleki László Alapítvány, 107–114. • WEBCÍM
Tánczos Vilmos (2011): Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület
Veres Valér (2008): A Kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának fő sajátosságai. In: Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 35–60. •WEBCÍM
LÁBJEGYZETEK
1 A Magyar Tudomány Ünnepének 2016. évi ünnepélyes megnyitóján az Akadémia dísztermében, november 3-án elhangzott előadás utólag megírt szövege. <
2 Ennek ellenére például a többségi, kisebbségi jelző a nyelv mellett – manipulatív szándékkal – gyakran úgy jelenik meg, mintha ilyen inherens értékről volna szó. <
3 Olyan értelemben is szembekerül a többi nyelvvel, hogy például a román közoktatás terminológiájában az anyanyelv csak a kisebbségekre vonatkozik, anyanyelvük csak nekik van, nekik „csak” anyanyelvük van (Kontra – Szilágyi, 2002). <
4 Az identitással szembeni közömbösség gyakorlatilag ismeretlen a peremrégiókban, szemben Magyarországgal, ahol ez a 2001-es népszámláskor abban nyilvánult meg, hogy a lakosság 5,6%-a, 570 ezren nem tartották fontosnak, hogy nemzetiségükről nyilatkozzanak (Kocsis et al., 2006, 22–23.). <
5 Miközben románok számára ez arra volt jó, hogy ezen az alapon is kétségbe vonják a moldvai magyarok magyar voltát, magyar eredetét. <
6 Tánczos Vilmos közvetlen résztvevőként írja le ennek részleteit: Tánczos, 2011, 253–284. <
Magyar Tudomány

2017. október 10.

Örökzöld Debreczeni Márton öröksége
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén péntek délután Debreczeni-Droppán Béla, a Magyar Nemzeti Múzeum történész-főmuzeológusa tartott könyvbemutatóval egybekötött előadást Debreczeni Márton kultusza gróf Mikó Imre Debreczeni-életrajzától Bitay Enikő kötetéig címmel. A házigazda Sipos Gábor EME-elnök volt.
Az előadó Debreczeni Márton több mint másfél évszázados kultuszát ismertette, kitérve Bitay Enikő Debreczeni Márton, az „egyetlen” erdélyi bányász műszaki öröksége c. kötetére, valamint Debreczeni Mártonnak az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban vállalt szerepére. Az 1802-ben Magyargyerőmonostoron született Debreczeni Márton, a reformkori Erdély ipartörténetének kimagasló egyénisége. Tevékenysége igencsak sokszínű: mint mérnök, feltaláló, iparszervező, szakíró és szótárszerkesztő egyaránt maradandót alkotott, de költői munkássága is figyelemre méltó.
Debreczeni-Droppán Béla azokra a „fehér mártírokra” hívta fel a figyelmet, akik feledésbe merülnek az aradi vértanúk árnyékában, pedig fontos szerepet töltöttek be a magyar történelemben. Ilyen volt Debreczeni Márton, Kossuth tanácsosa, majd Kolozsváron Erdély pénzügyi biztosa, 1851 óta a Házsongárdi temetőben nyugszik. A népszerű és széles körben tisztelt egyéniség kultuszát gróf Mikó Imre indította be, amely folyamatosnak bizonyul. Szellemi hagyatékát sokan kutatják, szülőfalujában emlékháza van, tudományos konferenciák, emlékérem és -táblák, utcanevek őrzik emlékét.
Míg szépirodalmi tevékenysége viszonylag ismertebb, műszaki hagyatékának teljeskörű feldolgozásával adós maradt az utókor. Ebből kíván valamennyit törleszteni Bitay Enikő könyve Debreczeni életpályájának felvázolásával és a kéziratos hagyaték ismertetésével, a tragikusan rövidre szabott életútba ágyazott életmű bemutatásával. A kéziratos dokumentumok feldolgozása során elsődlegesen a műszaki újításokra terjed ki a szerző figyelme, amelynek eredményei (mindenekelőtt az akkori vaskohászatba bevezetett legkorszerűbb levegőfúvója, a Debreczeni-csigafúvó) nemcsak itthon, hanem külföldön is elismerést szereztek számára. Megannyi szakközlemény szerzőjeként, fontos bányászati szakszótárak szerkesztőjeként úttörőszerepet játszott a magyar műszaki nyelv megteremtésében és további fejlődésében. Az EME Debreczeni életművének fellelhető dokumentumait digitalizálta és folyamatosan közreadja.
Az előadás hozzászólói közül Péntek János nyelvész akadémikus a 16. században elkezdődött anyanyelvűsítésre, a reformáció sikerére emlékeztetett. Ennek eredményeként születhetett meg a magyar tudományos nyelv. Máté Márton gépészmérnök a kötetben található rengeteg adatot, valamint Debreczeninek a tudomány iránti alázatát hangsúlyozta, Wanek Ferenc geológus pedig a további levéltári kutatás fontosságát emelte ki. Egyed Ákos történész, akadémikus az elődeink iránti emlékezést szorgalmazta a történelem, az irodalom és minden más tudományág szemszögéből.
Bitay Enikő Debreczeni Márton, az „egyetlen” erdélyi bányász műszaki öröksége / Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár – Kriterion, Kolozsvár, 2016/ Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-30 ... 391-420 | 421-448




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék