udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 222 találat lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-210 | 211-222

Névmutató: Szász János

2012. szeptember 22.

Magyar állami díjakat adtak át Kolozsváron
Erdélyi magyar társadalmunk jeles személyiségeinek magyar állami kitüntetéseket adott át tegnap Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja.
A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét adományozták Bagaméri Béla nyugalmazott gépészmérnöknek, Dudás Gyula festőművésznek, Kolozsi Tibor szobrászművésznek, Nagy Ágnesnek, a Román Nemzeti Bank igazgatótanácsi tagjának, Nagy Enikő festő- és grafikus-, zománcművésznek, Szász János pápai káplán-kanonoknak. A Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki Bencze Ágnest, a kolozsvári Unitárius Kollégium alapító igazgatóját, Hantz Ádám András vegyészt. Magyar Arany Érdemkeresztet kapott Soó Zöld Margit festő- és grafikusművész és Székely Géza grafikusművész. Orza Călin koreográfus-rendező Magyar Ezüst Érdemkeresztet, Jakobovits Miklós festőművész a Magyar Érdemrend Középkeresztjét vette át. A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki Panek Kati színművészt, aki nem volt jelen az ünnepségen.
Szabadság (Kolozsvár)

2012. november 9.

Hitélet – Gyulafehérvár magyar múltja, jelene, a jövőjéért
Évtizednyi iskolatörténelem a „kisszeminárium” második évkönyvében
Gyulafehérvár magyar múltja és jelene címmel látott napvilágot nemrég a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum évkönyve. A szó szoros értelmében hiánypótló kiadványról van szó, hiszen szerkesztői és a szerzők nem kevesebb feladatra vállalkoztak, mint az intézmény utóbbi tíz éve (2002–2012) történetének megörökítésére a magyarság és az utókor számára.
Az intézménynek Értesítője jelent meg az 1870-es évektől kezdődően tova az első világháborúig, majd hosszú szünet következett. A kommunizmus bukását követően az a döntés született meg, hogy évtizedenként kiadnak egy összefoglaló kötetet. Eddig egy kötetet adtak ki, a mostani a második.
Köszöntőjében Dr. Gál László igazgató hangsúlyozza; „Számos esetben kellett és kell újraterveznie erdélyi magyar nemzetközösségünknek útirányát az idők folyamán – amennyiben önmaga tehette ezt –, s jelenünkben, nem éppen barátságos viszontagságok közepette azért, hogy megmaradhasson erdélyi – s ezen belül is dél-erdélyi – magyar önazonossági minőségében. Mindez a törekvés hol békésen, hol ádáz küzdelemmel valósult meg – folytonos arányszámbeli apadással, gyengüléssel... (...) Napjainkban sincs ez másként... Az új tanügyi törvény, a szekularizálódó társadalom állandó odafigyelést, állandó »újratervezést« követel azért, hogy óvodától, elemi és gimnáziumi szinteken keresztül, katolikus teológiai líceumi (előszeretettel nevezett kisszemináriumi) tagozatig teljes magyar oktatási palettát képezzen, remélhetőleg a hosszú idejű fennmaradás kezességével... s azért is, hogy ne csak Gyulafehérvár magyar múltja és jelene legyen a témánk, hanem mindenképpen a jövője is!”
A gazdag tartalmú könyvben alaposan dokumentált tanulmányt olvashatunk Máté Pál tollából Gyulafehérvár és környékének történetéről, az erdélyi püspökség megalapításáról, annak intézményeiről, a városnak a fejedelemség központjaként betöltött szerepéről, műemlékeiről és művelődési életéről.
Irodalmi fejezetében – Híres emberek, híres művek – Karácsonyi Benő gyulafehérvári témájú írása, Ferenczy Miklós: Gy. Szabó Béla méltatása (ezt a művész Márton Áron püspökhöz írt levelének fénymásolata egészíti ki); Kovács Mihai az erdélyi irodalom kellőképpen nem ismert és méltatott alakját, Simpf Jánost, a fiatalon elhunyt papköltőt, magyartanárt mutatja be.
Gudor Botond református lelkész, vallás- és történelemtanár értékes tanulmányának témája „Művelődés, társadalom, könyvtár- és akadémiaalapítási törekvések a Gyulafehérvár melletti Hegyalja XVIII. századi történetében.” Sipos Ibolya történelemtanár az írott magyar nyelv kezdeteihez kapcsolódó, a gyulafehérvári Batthyaneum könyvtár kincsei között található Gyulafehérvári Sorok (1310–20) kéziratot elemzi.
Egyház részében a könyv bemutatja a gyulafehérvári Szent Mihály római katolikus székesegyházat (Fülöp Sándor Szabolcs), a városban működő szerzetesrendeket (Chinda Péter), Komáromi Attila jogtanácsos pedig a kommunista hatalom által államosított és jogtalanul elkobzott ingatlanok romániai helyzetét ismerteti.
Kimondottan a rangos iskoláról szóló fejezetben Gál László tanár, igazgató A gyulafehérvári katolikus oktatás a kezdetektől a XVIII. századig címmel közöl értékes tanulmányt; Marton József nagyprépost, egyetemi professzor Vorbuchner Adolf gyulafehérvári püspökre emlékezik; Geréd Vilmos karnagy, tanár a kántorképzésről ír; Bakó Botond diák- és későbbi tanári éveit idézi fel.
A római katolikus kántoriskolából – ez volt a régi hivatalos neve a mai teológiai líceumnak – indultak közül Tamás József segédpüspök, Potyó Ferenc pápai káplán, általános érseki helynök, Szász János kanonok, petrozsényi plébános, s nem utolsósorban Korom Imre-György, az iskola jelenlegi lelki (spirituális) vezetője és hittantanára vall arról, mennyire szívükhöz nőtt és megerősítette őket hivatásukban ez a „kisszeminárium”. Korom Imre-György így fogalmaz: „Köszönöm neked, Gyulafehérvár, valóban Alma Mater – Tápláló Anya voltál és maradsz számomra!”
Nagyon őszinte hangnemű és tanulságos interjú olvasható a kötetben Jakubinyi György érsekkel a főpásztor és a kisszeminárium kapcsolatáról (diákszemmel kérdezett Ilyés Lehel), amelynek sokatmondó címe A bizalom és a szeretet útján a közösség szívébe. Egy másik interjút Tóth Csabával, az érsekség gazdasági vezetőjével Székely Róbert készítette. Tartalmas összeállítással emlékezik meg a kiadvány Gróf Majláth Gusztáv Károlyról, az intézmény névadójáról, a diákok püspökéről. Gazdag képgyűjtemény, képek az iskola életéből, az elöljárók és tanárok s az elmúlt 10 év csoportjainak, osztályainak és végzőseinek névsora emeli a történelmi kordokumentum értékű, visszapillantó évkönyv jelentőségét.
Fodor György
Szabadság (Kolozsvár)

2013. február 23.

Szemlér Ferenc: Romváros (Hogy ne merüljön feledésbe)
Ezt a várost én építettem kőből s habarcsból – faragott gerendák vigyázó összeállításával, az épületrakó művészet minden bölcs fogásainak figyelembe vételével. Köréje falat emeltem, ellenséges idegenektől való védelemre.
Középütt piacteret teremtettem, tanácsházat és templomot, s egyéb helyiségeket a köz használatára. És lakásokat és otthonokat, az édes szerelem, bátor szülés és szomorú elmúlás fészkeit – az emberi faj szaporodásának minden szép lehetőségét biztosító kellékekkel együtt. – Aztán egy szép napon eltűntem innen mindörökre. Maradt az ép csigaház kíváncsi látogatók bámulatára s néma egymás-sarkának-taposására. Emlék csupán már az egész. És néha fáj, hogy mindössze ennek építettem föl valaha. Szemlér Ferenc (1906–1978) e verse teljesen ismeretlen. Jó évtizede, az erdélyi magyar írók kivételesen Hargitafürdőn rendezett összejövetelén elolvastam néhány barátomnak (költőknek, kritikusoknak, az erdélyi irodalom viszonylag jó ismerőinek), senki nem tudta, hogy ki írta, de láthatólag mindenkit elképesztett. A vers is, s amikor elárultam, hogy ki írta, érzékelhettem a döbbenetet. Mindenkire számítottak, csak Szemlérre nem, aki egy időben, az ötvenes években a romániai magyar költészet egyik legtöbbet publikáló költőjének számított, a kultúrával kapcsolatos ötpercenként váltakozó elvárásoknak gyorsan, hűségesen tett eleget. Mindent megénekelt, amit a párt akkor elvárt a költészettől. Ez is indokolhatja azt, hogy mára teljesen elfelejtették, noha a harmincas években, indulása lázas éveiben az erdélyi költészet egyik nagy ígéretének számított, de igazán ismertté Jelszó és mítosz című, nagy vitát kiváltó, a transzszilvanizmust elemző pamfletje tette (amit néhány éve a mindenre figyelő Pomogáts Béla a vita teljes anyagával együtt kiadott a Mentor Kiadónál). De jöttek ama bizonyos ötvenes évek, a „rettenetes évtized”, és Szemlér a szó igazi értelmében kiírta magát az irodalomból. Teltek az évek, múltak az évek, sorra jelentek meg verseskönyvei (több mint hatvan könyvet adott ki, de lehet, hogy többet, köztük számos regényt, elbeszélés- és műfordításkötetet), és a hatvanas években gyorsan váltott. Amikor érezte, hogy lazul a „hurok”, próbált íróként is megújulni. Ha az Arkangyalok bukása című regényét összevetjük a szintén méltatlanul elfeledett, kiváló, A mirigy esztendejével, láthatjuk, milyen eredménnyel. És tanulmányíróként is sokat tett a harmincas évek költészetének „visszahozataláért”, ő írta Dsida Jenő verseskönyvének és az Erdélyi Helikon költőit bemutató antológiának a bevezető tanulmányát. Költőként is váltott, de a mímelt vagy őszinte csasztuskáit, pártos verseit (Zászló Doftána felett, A mi katonáink stb.) átható optimizmusa a kor pátoszával, derűlátásával együtt illant el. Megpróbálta ott folytatni, költőként, ahol a negyvenes évek közepén kényszerűen abbahagyta. Hogy ez mennyire sikerült, erre csak egy alapos Szemlér-versválogatás adhatna választ. Sok mindennel kísérletezett, közreműködött (Szász Jánossal és Lőrinczi Lászlóval) az Eliot-verseskötet fordításában is. (A jegyzeteket Szilágyi Domokos írta, a hazai magyar költők szép összefogása és nagy teljesítménye volt az Eliot legszebb versei című kis kötet.) Saját verseiben megpróbált szembenézni ellentmondásos költői helyzetével. Ezt bizonyítja Romváros című verse is, az Igaz Szóban jelent meg, ami antológiadarab lehetne, de egyik újabban megjelenő, erdélyi magyar költészetet bemutató válogatásban sem szerepel (sem A hét évszázad magyar verseiben, sem Balázs Imre József vagy Pomogáts Béla nagyívű válogatásában). Pedig itt Szemlér mintegy tükröt tart elfelejtett(nek hitt) múltja elé. Miről szól a vers? Szemlér költői és ezúttal ettől elválaszthatatlan emberi meghasonlottságáról, elbizonytalanodásáról, mélységes kiábrándulásáról. Egy hajdan nagy empátiával és lelkesedéssel felépített, azóta lerobbant, romosodó város építője számol be szenvtelen objektivitással élete nagy kudarcáról. A prózavers indázó sorai elválnak, összekapcsolódnak, rángatóznak, az építő nem érti, miért fúlt csúfos kudarcba hajdani gyönyörű vállalkozása, miért vált rommá „a köz hasznát” szem előtt tartva épülő város? Csakugyan, miért? Ezen a vonalon elindulva, s újraolvasva a különös verset, a száraz önmegtartóztatással s némi keserűséggel előadott monológot, sok mindenre rádöbbenhetünk. Legfőképpen arra, hogy költészetünk gazdagabb, sokszínűbb, mint hinnénk, s kényszerűen vagy tájékozatlanságból „leírt”, elfeledett múltjában akár homokban csillogó aranyszemcsék villódznak a felfedezésre váró versek, novellák, esszék, néhány regény. Elsőül mindjárt A mirigy esztendeje.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2013. augusztus 13.

Dávid Gyulát köszöntjük 85. születésnapján
Ma ünnepli 85. születésnapját Dávid Gyula irodalomtörténész, író, szerkesztő, műfordító. E nyolc és fél évtized rendkívül gazdag és sokoldalú, olykor az ember tűrőképességét meghaladó nehézségektől és megpróbáltatásoktól tarkított életpályán ível át. Gyula bácsi azonban semmilyen körülmények között, a történelem és a sors nehéz kihívásai ellenére sem alkudott meg, mindvégig meg tudta őrizni hitét és példaértékű emberi tartását.
Dávid Gyula 1928. augusztus 13-án született Árapatakon (Háromszék vármegye). Elemi iskoláit szülőfalujában kezdte, majd 1938-tól Székelyudvarhelyen folytatta. 1947-ben ugyanott érettségizett a Református Kollégiumban. 1951-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar szakos tanári diplomát, de 1951 februárjától már az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségében dolgozott. 1953–1956 között a Bolyai Tudományegyetemen, a 19. század magyar irodalma szakcsoportból ösztöndíjas aspiráns, 1956–57-ben tanársegéd.
Az 1956-os magyar forradalommal való szolidaritásának kinyilvánítása és a halottak napi Házsongárdi temetői tüntetés kezdeményezése vádjával 1957-ben 7 év börtönre ítélik. Szabadulása után, 1964–1965-ben szakképzetlen munkásként dolgozik a kolozsvári Városgazdálkodási Vállalatnál egy víz- és gázszerelő csoportban. Miután visszakapja közlési jogát, 1965 őszétől szellemi szabadfoglalkozású, az Utunk, Korunk, Igaz Szó állandó külső munkatársa. Közben újrakezdi – ekkor már – doktorátusi tanulmányait, s 1974-ben megvédi Tolnai Lajos írói pályájának marosvásárhelyi korszakáról írott disszertációját. Ekkor már 1970-től a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének munkatársa, egészen 1992-ben történt nyugdíjazásáig.
1990–1991-ben az RMDSZ Kolozs megyei bizottságának keretében, 1991-től az újra létrehozott EMKE országos elnökeként vállal közösségépítő munkát. 1992-ben a Magyarok Világszövetsége ideiglenes elnökségében, romániai képviselőként részt vesz az MVSZ II. Világkongresszusának és új vezető testülete megválasztásának előkészítésében. Közben 1992-ben, azzal az elképzeléssel, hogy egy új könyvkiadó alapításával megfelelő feltételeket teremtenek a Kriterion privatizálására, létrehozzák Kolozsvárt a Polis Könyvkiadót, amelynek ma is szerkesztője.
Első cikkét az Utunk közölte 1949-ben. Fontosabb önálló kötetei: Jókai (kismonográfia, 1971), Petőfi Erdélyben (Mikó Imrével, 1972), Tolnai Lajos Marosvásárhelyen,1868–1884. (monográfia, 1974), Találkozások (összehasonlító irodalomtörténeti és román-magyar kapcsolattörténeti tanulmányok, 1976), A romániai magyar irodalom története (tankönyv a 12. osztály számára, Marosi Péterrel és Szász Jánossal, 1977), Erdélyi irodalom – világirodalom (tanulmányok, 2000), Írók, művek, műhelyek Erdélyben (tanulmányok, előadások, 2003).
Fordításában jelent meg Traian Şelmaru Riport az új Kínáról (Fáskerthy Györggyel, 1953), B. Şt. Delavrancea Novellák és elbeszélések (Tanulók Könyvtára, 1956), Şt. Bănulescu Férfipróbák telén (novellák, 1968), Al. Şahighian Az aranysisak (regény, 1968), Adrian Marino Bevezetés az irodalomkritikába (Kántor Lajossal, 1979), Slavici A világ, amelyben éltem (Téka, 1980), Titu Maiorescu: Irodalmi tanulmányok (Téka, 1985) c. műve, Romulus Cioflec Örvényben című regénye.
Szerkesztője, majd a 3. kötettől főszerkesztője a Romániai magyar irodalmi lexikonnak (1980–2010), szerkesztésében készült el az 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára (2006) c. kézikönyv.
1990-ben szerkesztette a Román Sajtófigyelő című kézi sokszorosítású periodikát, az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraalakulásától néhány éven át az Erdélyi Tudományos Füzetek c. sorozatot.
Szabadság (Kolozsvár)

2013. szeptember 18.

Ágoston Hugó: Merre, MÚRE?
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének szombati, gyergyószárhegyi tisztújító közgyűlésén huszonnégy tag vett részt. (Az összejövetelről lapunk is beszámolt, sajtónk érdekképviseleti szervezetének nevét ha a címben nem is, a hír szövegében eltalálta.)
Borúsabb hajlamúak számára itt ezt az írást be is fejezhetném, hiszen a „huszonnégy” akár válasznak tekinthető a címben feltett kérdésre. Az összehasonlítás kedvéért: amikor bő másfél évtizede alulírottat elnöknek választották, a csíkszeredai megyeháza tapstermében legalább ötször ennyien voltak, s ennek megfelelően nagyságrenddel volt nagyobb a szavazatok száma.
Most a huszonnégy tag ötvenhat szavazati mandátumot hozott, s a váratlan fordulatot a volt elnök, a marosvásárhelyi Karácsonyi Zsigmond leváltása jelentette. Az új elnök egy szatmári születésű, Kolozsváron dolgozó rádiós újságíró, Rácz Éva.
Nem a nosztalgia késztet rá felidézni a MÚRE kezdeteit, korábbi időszakait, a szervezés nehézségeit. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a kezdeményező és alapító elnök, a gazdasági újságíró Hecser Zoltán – ő tudta közülünk legjobban a törvényeket, az eljárásokat, a bejegyzéstől az adminisztrációig és a tagtoborzásig minden ilyesmihez értett. Ő tette meg az első döntő lépést, 1990-ben. Utána Kántor Lajos, a Korunk nagy tekintélyű főszerkesztője személyében magas értelmiségi került a szervezet élére; két elnöki mandátuma (1993-1995, 1995-1997) után következett alulírott hetilap-szerkesztő (egy mandátumra, 1997-1999) – alighanem ebben a bő fél évtizedben történt meg a legnagyobb elmozdulás a szakmaiság, a magyarországitól minél kevésbé eltérő, igényes sajtónyelv és -kultúra kialakításának irányában; ekkor kötöttük meg az „alapszerződésünket” testvérszervezetünkkel, a budapesti MÚOSZ-szal (reméljük, érvényben van), nem kis büszkeség számunkra, hogy ennek eredményeképpen, javaslatainkra, Aranytoll-díjban részesültek erdélyiek is (Kántor Lajos és Szász János 1997-ben, Halász Anna 1998-ban, Szőcs István 1999-ben – a sor a következőkkel folytatódott: Kacsir Mária – 2000, Csávossy György, László Ferenc – 2001, Mag Péter – 2002, Ágoston Hugó – 2005, Csép Sándor – 2006, Koczka György – 2008, Makkai János – 2009, Cseke Péter – 2010, Tomcsányiné Jakab Mária – 2012). Az idén januárban sajnálatosan elhunyt kiváló tévés, Csép Sándor ezredfordulós két mandátumát (1999-2001, 2001-2003) minden bizonnyal sajtónknak az írott formától az audiovizuális felé mutató hangsúlyváltása is eredményezte, barátunk emberi és szakmai kvalitásain kívül. Ambrus Attila főszerkesztő (Brassói Lapok), közíró kollégánk elnökké választása 2003-ban meredek fiatalítást jelentett a MÚRE élén, de ő korábban is tagja lévén a vezetőségnek, biztosítani tudta a folytonosságot; további mandátumai idején (2005-2007, 2007-2010) határozott előrelépés történt a rendezvény- és kiadványszervezésben; a vajdasági, kárpátaljai, muravidéki, horvátországi magyar újságíró egyesületek együttműködésének is ő volt a kezdeményezője, megvalósítója. Mi, eddig felsoroltak már örökös tagjai vagyunk a szervezetünknek.
Karácsonyi Zsigmond főszerkesztő (Népújság) az utóbbi három évben a gazdasági és bizalmi válság ellenére nagy energiabefektetéssel működtetni tudta az egyesületet, ha takaréklángon is. Természetesen nem feledkezhetünk meg az ügyvezető elnökök, a kezdeti hőskorszakban Gáspár Sándor, utána Karácsonyi Zsigmond áldozatos, hatékony munkájáról, sem több vezetőségi tag hozzájárulásáról a huszonhárom év alatt.
Az elnöki utódlások a MÚRE tisztújító közgyűlésein sosem dőltek el elvtelen harcokban, önjelöltek vagy távirányításúak nem győztek; még az ártatlan-fontoskodó lobbizásokra és a demokrácia látszata érdekében kötelességből vállalt esélytelen jelöltségekre is némi meghatódással emlékszem vissza. Remélem, most sem történt másképp.
Rácz Éva, az új elnök – és az első hölgy az egyesület élén! – bizonyítottan jó kommunikátor (ebben mesterfokozattal rendelkező szakember), kormányfőtitkársági, majd minisztériumi tanácsossága kiterjedt kapcsolatrendszert eredményezhetett mind a sajtó, mind más intézmények, civil szervezetek, közületek körében, s ha fontos részt tudott vállalni a román-magyar együttes kormányülések megszervezésében, bizonyára jól szervezi meg majd a MÚRE rendezvényeit is. Személyiségéről és tevékenységéről többet tudhatunk meg egy rokonszenves rádióinterjúból.
Csakhogy... Csakhogy itt és most jóval többről van szó, mint mondjuk arról, hogy ezután a MÚRE közleményei pontosabbak, bátrabbak és színvonalasabbak lesznek!
A legnagyobb gond a tagság megfogyatkozása – miközben újságíróból a mi prérinken is mind több van. A mostaninál volt négyszeresen nagyobb is a MÚRE-tagok száma (és mondanom sem kell, hogy ez nem elsősorban a tagdíj miatt fontos, bár miért ne lenne fontos azért is?), emlékszünk száz résztvevős, tudományos konferenciaszerű vidéki rendezvényekre, jeles meghívottakkal, sokoldalú programmal.
Tudjuk, hogy a piacgazdaság hatásain kívül alaposan bekavart a sajtóéletünkbe is a politika, a kalandor megosztás, a táborozás. Hátha ennek jól érzékelhető csillapodása megkönnyíti Rácz Éva és kis csapatának dolgát új hidak kiépítésében.
Nagy téma az RMDSZ-hez való viszony tisztázása, a vele való nyugodt, kölcsönösen empatikus és segítőkész kapcsolat. Emlékszem, egyszer azt találtam mondani, a MÚRE kész segíteni az RMDSZ-t! Sokan felkapták a fejüket, a külön meghívottként köztünk ülő Markó Béla rögtön megkérdezte, ezt hogyan gondolom – mivel tudná segíteni? Valami olyasmit válaszoltam, hogy objektivitással, elvszerű bírálattal. Szerencsére az utóbbi demokratikus megmérettetések, választások nyomán az RMDSZ visszanyerte nem csak a legitimitását (mert azt pillanatig sem vesztette el), de a tekintélyét is érzékeny és igényes médiánkban; talán múlófélben az idő, amikor kevés figyelemreméltó kivétellel (amilyen például éppen az ÚMSZ is volt!) a rommagyar sajtó – persze kivált a radikális jobboldali – már-már sportot űzött az ócsárlásából.
Persze az RMDSZ-től is elvárható a fokozottabb odafigyelés, annak a felismerése, hogy a sajtót nem uralni kell, persze nem is ajnározni, de mindenképpen erősíteni – ha lehet, minél önösérdek-mentesebben, illetve egy magasabb érdeket: a demokrácia erősítését követve.
Rácz Éva ennek a helyzetnek jó kezelője lehet, félig tréfásan azt mondanám: már azért is, mert a kolozsvári rádió szerkesztőségéből olyan fontos közéleti személyiségek indultak, hozzá hasonlóan, ezen a szép pályán, mint Kelemen Hunor szövetségi elnök s a legutóbb FUEN-alelnöknek megválasztott Vincze Loránt. (Aki, ha jól emlékszem, már első pályázat-sorozatunkon díjat nyert – tizenkilenc évesen.)
Ha létszámban is, de különösen tartalomban és presztízsben gyarapodni akar, a MÚRE-nak véleményem szerint vissza kell állítania az ügyvezető elnöki tisztséget. Tudom, hogy ez – takarékossági okokból? – az Alapszabályból kimaradt, de a jelenlegi Alapszabályt amúgy is alaposan korszerűsíteni kell, alkalmazni kell az új körülményekhez. (Világháló!) Dolgozhat Kolozsváron az elnök, de a Marosvásárhelyen bejegyzett és működő egyesületnek Marosvásárhelyen kellene hogy legyen egy több-mint-irodavezetője. (Ügyvezető elnök nélkül Kántor Lajos és Csép Sándor sem nagyon boldogultak volna Kolozsvárról.) Tudjuk jól, nem egyszerű adminisztrátorról van szó, ahogyan az eddigiek sem egyszerű adminisztrátorok voltak; és példaként-okulásként megnézhetjük akár az RMDSZ eddigi ügyvezető elnökeinek tevékenységét.
Rácz Éva szép esély előtt áll. Lehet, hogy a siker és a kudarc lehetősége ebben a tisztségben sohasem volt ilyen közel egymáshoz, mint most, de csapatával bebizonyíthatja, hogy a stagnálás nem törvényszerű egy ilyen fontos kisebbségi szervezet életében.
Maszol.ro

2013. szeptember 28.

Aki úgy ment el, hogy szívét mindig itthon hagyta
Beszélgetés a 75 éves Szász István Tas orvos-íróval
– Kezdjük a legrégebbi időkkel, az erdélyi szövérdi gyökerekkel. Kérem, meséljen erről. – Erdély zivataros múltjában a család útja már a „szövérdi gyökerekig” is hosszas volt. Visszatekintve, a férfiág vérvonala a XV. századig követhető. Izabella és Martinuzzi idejében keveredett egy minden valószínűség szerint vallon zsoldos Somosd környéki harci cselekményekbe, a mi szempontunkból bizonyára nem jó szándékkal, de feltehetően jó pénzért. Isten akaratából azonban, általa fel nem fogott bűnéért, eme – gondolom, nyalka – vitéz egy új székely család alapításával vezekelt. Súlyos sebesültként a község székelyei vették ápolásba, mégpedig egy helyileg jeles család, s főként annak szépséges leánya. A szerelmi történet elkerülhetetlen volt, s a derék „szabadfoglalkozású” zsoldosból a szép leány rabja lett. A házasság meg is köttetett, de amikor lustrába akarták venni, „kucifántos” neve és beszéde gondot okozott. Minthogy ama nyelvezet hasonlított némileg az erdélyi szászok beszédére, hát új nevet kapott, s lett belőle Szász. Egyébként a feljegyzések szerint hasonló sorsra jutott a különféle okokból a székelységbe vándorolt vagy szökött több erdélyi szász férfiú is. Ezért e név a székelységben nem számít ritkaságnak. Hősünk eredeti mesterségét nem hazudtolhatta meg, mert újabb vitézségéért hamarosan nemesi előnévhez jutott, mégpedig a somosdihoz. Somosdi Szász János, az alapító szépunokája veszi nőül a szövérdi Gál Máriát. A Gál család előneve Szövérdi. 1689-ben Apafi Mihály engedélyezi, hogy a közös utódok ezt az előnevet használják a somosdi helyett az ősi – kardra tűzött török fejes – „czímerük” alatt. A szövérdi generációk sorából aztán Szász József ükapám és testvérbátyja, István „rajzanak ki”, minthogy ükapám aranyosgyéresi református esperes, bátyja pedig Marosszék hites táblabírája lesz Tordán. Ez az a momentum, amikor a család szekerének rúdja egy új ág születése felé fordul. Esperes ükapám ugyanakkor a Nagyenyedi Református Kollégium egyik kurátora volt. Egyébként hatalmas ember lehetett, mert a „Nagy pap” néven emlegették, s fia, Ferenc dédapám is nevezetes volt termetéről és rendkívüli erejéről. – Ősei hogy kerültek a mezőségi Pusztakamarásra, Sütő András szülőfalujába, mivel foglalkoztak? – Az első szövérdi Szász, aki Pusztakamarásra került, a már említett nagy erejű dédapám, Szász Ferenc fia volt, aki enyedi diákként állt be Bem seregébe és járta véle a hadak útját, no és megkóstolta a bujdosók kenyerét is. Még a piski-hídi csatáról is voltak emlékei, de apja, a tántoríthatatlan radikális így sem bocsátotta meg a fegyverletételt. Nagyenyedi diáktörténet szerint a honvédek újratemetése alkalmával így prédikált: „Tisztelt csantak! A kik itt lenn nyugusztok, s tova túl a katallikusoknál, s a kik futattatok, ha futni kellett, s kuparagtatok Piskinél a híd alatt…stb.”. Dédapám erősen kötődött a szülőföldhöz, a honvágy hívta haza török és román földről. Álnéven lett molnárlegény a bogáti malomban. Történt azonban, hogy Londonba emigrált keresztapjának, Kemény Farkasnak a testvére, Gyula, aki a Nagyenyedi Kollégium mellett apjának kurátortársa volt, pusztakamarási birtokaira megfelelő vezetőt keresett. Ferenc dédapám átvette a kulcsokat, hogy aztán három év alatt felvirágoztassa az elhanyagolt gazdaságot. Isten akaratából Pusztakamarás csillaga ekkor ívelt felfelé. A tehetséges fiatalember eredményeit látva a báró és családja odaköltözött. Az udvarházból kastély lett, templom és iskola épült, s a falu ezáltal bekerült a kulturális vérkeringésbe. A palota helyén ma egy – egyébként igen barátságos – román gazda kaszál. Pusztakamarás, az alapító Szász Ferenc utódain keresztül, másfél évszázadon át – direkt vagy indirekt formában – jelen volt az erdélyi magyar tudományos, irodalmi, politikai és társadalmi élet palettáján. Ezekről az időkről számos történet él a családban. Részben fellelhetőek a Templomra szállt bánatmadár c. Kriterion-kötetben, illetve a Trianon sodrásában című család- és kortörténeti jellegű, két kiadást is megért könyvemben. – Kérem, vázolja a Hitel történetét, célját és küldetését, amely az Ön szülői házában, Kolozsváron, a család támogatását élvezve jelent meg. A sajtótörténet nagy Hitel-vacsorákról beszél, amit a Hitel nagyasszonya, az Ön édesanyja készített. Erre kisgyerekként emlékszik vissza vagy szüleitől hallotta a későbbiekben? – A Trianon utáni új, a Kárpátokat immáron akadálytalanul átlépő bizantin szellemű környezetben eszmélő magyarság első, ezt már jól megismerő, ebben szocializálódott generációja a harmincas évek közepén érkezik el oda, hogy a kisebbségi sorsban való túlélés technikáit szolgáló tudományos kutatásokra is felkészülten tekintsen a megmaradás akkor már tagadhatatlanul jelentkező kérdőjeleire. Makkai László püspök-író végzős fia és Venczel József hozzák létre a Hitel folyóiratot, de hat szám után a lap megszűnik, mert Makkai a „Nem lehet” kimondása után távozó édesapjával elhagyja Erdélyt. Venczel József azonban három hasonló gondolkodású barátjával: Albrecht Dezsővel, Vita Sándorral és Kéki Bélával létrehozzák az immáron sokkal igényesebb oktáv formátumú Hitelt, melyet utóbb a nagy Hitel néven emlegetnek. A lap támogatására szüleimet kérik fel, akik minden erejüket erre összpontosítva állanak a lap mellé. A családi ház lesz a Hitel otthona, anyám pedig a Hitel (együtt gondolkodó) háziasszonya. 1940-ig itt folyik a szerkesztők napi munkája, a szerkesztőségi ülések és a nagy Hitel-összejövetelek, melyeket anyám rendez, s melyek a szellemi élet akkor jeles eseményeiként maradtak fenn az emlékezetben. 1940 után a magyarországiakkal kibővült társaság számára az Erdélyi Kör leendő helyiségeit apám és Vita Sándor választják és bérelik ki, és anyám rendezi be azokat. A hely utóbb az Erdélyi Pártnak szintén otthont ad. A kemény mag továbbra is a Vulcan (akkor Cserei) utcai Szász villában dolgozik. Mindenre kiterjedő kutatásaim szerint a Hitel holdudvara a lap három korszaka alatt: 1935 (kis Hitel), 1935–1941 és 1941–1944 (nagy Hitel), összesen 220 értelmiségit tömörített maga körül Erdélyből és a magyar négy év alatt Magyarországról is. Tehát ez egy együttgondolkodó szellemi kör volt, melynek szellemi termékei a nemzetstratégiai kérdésekben a Hitel című nemzetpolitikai szemlében, illetve a társaság jelentős részét alkotó szépírók írásai a Hitellel munkamegosztásban dolgozó Helikonban és Pásztortűzben jelentek meg. Emlékeim kisebb részben gyermekkoriak, de kamasz- és ifjúkoromból, amikor már lap nem volt, de a hitelesek továbbra is oda jártak (vagy mi hozzájuk), meghatározóak. – Kik voltak a Hitel szellemszülei, és mi a véleménye, mért szűnt meg? – A négy főszerkesztő mellett legfontosabb munkatársai: Tamási Áron (a Vásárhelyi Találkozó megszervezése és lebonyolítása idején vezető szerepben), Kiss Jenő (1942–44 közt mint főszerkesztő-helyettes), Kós Károly, Szabó T. Attila, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Jékely Zoltán, a komoly problémák tárgyalása alkalmából a mindenkori négy magyar püspök vagy helyettese: elsősorban Márton Áron és Tavaszi Sándor, Mikó Imre, Szabédi László, Szenczei László, a Szervátiusz, Debreceni, Gy. Szabó illusztrátortrió stb. voltak. Az utolsó két hiteles: Jakó Zsigmond és Lőrinczy László nemrégen hunyt el. Most sajnos nem sorolhatok fel 220 nevet, de a Beszédes hallgatás című Kriterion-kötetemben pontos adatok olvashatók erről. Meg kell említeni a sajtótörténetben kissé túldimenzionált presztízs- vagy generációs vitát az Erdélyi Fiatalokkal, de ez mondhatni természetes volt, hiszen az ott felnevelkedett fiatalok végzés után szétszéledtek, s legjobbjaik éppen a Hitelhez csatlakoztak. Végül az 1940-ben megszűnő lap vezéregyéniségei: László Dezső és Jancsó Elemér szintén ezt tették, sőt később a „legmakacsabb” Jancsó Bélával is barátsággá oldotta kapcsolataikat a történelem. A Hitel nagyjai az új körülmények közt példájukkal és tudásukkal szótlanul járultak hozzá az új erdélyi magyar értelmiségi generáció felneveléséhez. A lap elfeledtetésének okai közt – mint erre kutatásaim során rájöttem – első helyen nem a korabeli baloldal által rájuk szórt rágalmak (a ma is ismert besározásos módszerek) szerepelnek, hanem véleményem szerint éppen azoknak az érdemeknek a kisajátítása vagy szükségszerű feledésre ítélése, melyek ennek a nem csupán írásra szakosodott, de a napi politika kockázatait is vállaló közösségnek tulajdoníthatók. A már említett Vásárhelyi Találkozó megszervezése a Hitel csoport érdeme volt, az őket ekkoriban vezető Tamási kezdeményezésétől az aprómunkán át az utólagos népszerűsítésig. 1940-ben a Hitel asztalánál született a Teleki Pál által aztán jórészt betartott javaslatcsomag az Észak-Erdélyben szükséges nemzetiségi politikára (a román nyelv oktatása, a hivatalnokok nyelvismerete, intézmények létrehozása, az egyház támogatása stb.). De ők készítették el a negyvenek memorandumát, s Teleki Gézával küldték el a kormányzóhoz, és a Faragó-féle békedelegáció útját előkészítők közt s a békedelegációban úgyszintén ott voltak. És közülük kerültek ki a 60 politikai fogoly megmentői. Ezeket a Gestapo orra előtt szabadították ki Dálnoki hadtestparancsnok tudtával és beleegyezésével és ugyanezen az úton (Bánffy Miklóssal is közreműködve) érték el, hogy Kolozsvár nyílt város legyen. Mindezeket a „felszabadulás” után a kommunista párt számára nem volt előnyös hangoztatni. Akkor mindenben, ami a múlthoz kötődött, a reakció erőit kellett látni, s ki kellett találni a párt „igaz” történetét. A lap emléke tehát a süllyesztőbe került a reá sütött bélyegekkel és érdemeinek kisajátításával együtt. – Ön 1938. július 15-én született Kolozsváron, a háború előtti forrongásban. 1954-ben érettségizik, de az orvosi egyetemet csak 1962-ben fejezi be, objektív okok miatt. Mért kellett megszakítania egyetemi tanulmányait? – Életem tanulással töltött időszaka kettős hátrányban telt. Az iskolában osztályellenség, az otthoni szomszédságban kisebbségi voltam. Előbbit a hallgatás, ez utóbbit inkább az aktív tekintélyszerző igyekezet útján kezeltem. Egyetemi felvételem feltétele a vörös diploma elérése volt, s ezt az akkori 10 osztályos oktatási rendben megszerezni komoly teljesítménynek bizonyult. A magyar iskolák ugyanis komolyan vették, míg a románok fogódzóként adományozták e lehetőséget diákjaiknak. Már ebben is tudták használni a vörös lepel alatti ügyeskedéseket nemzeti céljaik elérésére. A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen azonban még végzés előtt – 1959-ben – kifogtam az egyesítéssel járó bekeményítést. A félelemkeltéshez szükséges boszorkányüldözés szórásába kerültem több kiváló kollégámmal együtt, és minekutána nem tudtak minket felhasználni mások bűneinek bizonyítására, saját 56-os „bűnökre” hivatkozva rúgtak ki, megtoldva az „elvtelen szolidaritás” vádjával. Először egy borsabányai ólombányában, aztán építőmunkásként, illetve némi kiképzést követően mint ólomablak-keretező élmunkást vettek vissza. Két évvel a tervezett után így én is orvos lehettem. Hasznos évek voltak, nem törölném ezeket tapasztalataim értéktárából. A máramarosi hegyeket, alattuk a szocializmus építésének emlékműveivel, az ottani bányaromokkal és a kolozsvári magyar műemlék templomok ablakait, mikor alkalmam adódik rá, nosztalgiával nézegetem. Emlékezetes maradt Kolozsborsán Mazilu főorvos barátságos, csendőrpertus, négyszemközti vállveregetése: Kiváló fiú vagy, de egy dolgot meg kell értened. Ebben a városban nincs szükségünk magyarokra! – Mikor és miért telepedett ki Magyarországra, volt-e olyan pillanata az életében, amikor megbánta ezt? Sikerült átmentenie darabonként a Hitel kolozsvári relikviáit. Erről mit tud mondani? – Kértem a visszahonosítást. Az útlevelet több mint három év kísérletezést követően, a „Hitel ház” kvázi felajánlása után megadták. 1977-et írtunk. Nagy történeteim vannak ezekről az évekről, az akkori román és magyar állami hozzáállásról, és az akkori társadalom a maihoz még nem hasonlítható reakcióiról. A szívem örökké itthon maradt, de az áttelepülést racionálisan gondolkodva nem bántam meg. Itt sokkal több lehetőségem volt azt szolgálni, amit otthon lehetetlenné próbáltak tenni. Ez, tudom, nem általánosítható, de az én sorsom így alakult. Természetesen nehéz küzdelmek, munka, sikerek és csalódások árán. Tíz évig a Bakonyban készültem fel életem harmadik szakaszára. 1987-től a sorsomat tovább kísérő csodák egyike nyomán kerültem Leányfalura. A rendszerváltás éveiben sodródtam bele az egészségpolitika és a nemzetpolitika gyakorlati illetve publicisztikai jellegű sodrába. Áttelepülésem folyamán és utána azonnal elkezdtem a Hitel-emlékek átmentését. Az ezzel járó izgalmak minden alkalommal leírhatatlanok voltak. Aztán következett a restaurálás s végül az elhelyezés gondja. – 1994-től kezdődőleg több lapot indít Magyarországon. Melyek ezek a lapok? – A Hitel emlékeit több mint 15 év alatt hordoztam át a határon. Sorra restauráltattam minden darabot, s elkezdtem a rendszerező, majd a kutatómunkát. Mindezt el kellett helyezni valamilyen módon és felmutatni az utókornak, amely az 1930-as, '40-es éveknél is jobban rászorult ezekre az ismeretekre és példákra. Ezzel egy időben megszűnt szolgálati lakásom is. Lakás vagy ház kellett. És ekkor újabb csodák történtek. Csak néhányat említek meg. Barátom, Makovecz Imre ingyen megtervezte a kolozsvárihoz hasonló belvilágot idéző házat, és szinte mágikus szuggesztivitással biztatott a lehetetlenre – hiszen felépítéséhez csak nevetségesen kis forrásom volt. S ekkor – mint lassan már ismertté váló egészségpolitikai publicistát – a Phare program keretében felkértek, hogy pályázzak egy egészségpolitikai lap alapítására. Brüsszelben megnyertem a pályázatot, s ezt követően a helyi gazdasági szélhámosságokkal küzdve egyik lapot kellett létrehoznom a másik után. Én, mint szakmai főszerkesztő, a pénzügyekkel nem foglalkozhattam. Akik ezt tették, valamennyi sikeres lapból meggazdagodtak. Amint nőtt a tekintélyem, folyamatosan új meg új lapot sikerült alapítanom. Alapellátási hírlevél, Alapellátás, Orvosi Tükör, Szabaduló szakorvos. Közben a Látleletnek is főszerkesztője voltam. A főszerkesztői fix sem volt kicsi, és ebből épült fel fokról fokra a Hitel új otthona Leányfalun. Ezenközben az egészségpolitikában is sikerült eredményeket elérni és az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke lettem. Fontos megjegyeznem, hogy elveimhez szigorúan ragaszkodván az ötödik lapnál elvesztettem állásomat és soha többet nem volt ilyen „pénzforráshoz” szerencsém. Nem is kellett. A ház éppen ekkor készült el. Az anyagot sikerült gyönyörűen bemutatni. A gondviselés ennyit rendelt ki számomra és minden bizonnyal ezért. – Érdekes, hogy nagyon későn kezdett publikálni, de 2001-ben és 2002-ben nem kevesebb, mint hét könyve jelent meg. Ezek mind fiókban vagy valamelyik szerkesztőségben vártak kiadásra? – Első írásaim egészségpolitikai, alapellátás-szervezési írások voltak még itthon, de ezeket román kollégák nevén jelentették meg, ügyes húzásokat követően. Le is szoktam hamar az íródeákoskodásról. „Navétázás” közben a társaság gondjait orvoslandó vidám írásokat, bökverseket fabrikáltam. A magyarországi 10 év bakonyi „boldog száműzetés” és az engem körülvevő szeretet és megértés hangulatában, Pápakovácsiban köszöntött be a felismerés a Kádár-korszak gerincpuhító hatásainak veszedelméről. Ekkor kezdtem írogatni naplójegyzeteimet, verses kesergéseimet – az íróasztalnak. A Mozgó Világnak beküldött kéziratommal a „szervek” figyelmeztetését vívtam ki. Többet sehova sem küldtem. Ezután következett a Leányfalura költözés és a rendszerváltás forgataga. Azóta két végén égett életem jelképes gyertyája. Részben az Orvosi Kamara keretein belüli tisztségviselés és egészségpolitikai küzdelem, valamint publicisztika, másik oldalon a nemzetpolitikai publicisztikám töltötte ki minden szabadidőmet. Rovatom volt az Erdélyi Magyarság és az Átalvető (ez ma is él) oldalain, illetve közel 10 évig az Erdélyi Naplóban. Mára összesen több mint 80 lap és folyóirat közölte írásaimat, s ama 2001–2002-ben megjelenő hét kötet után az idén elérkeztem huszadik önálló kötetemhez. Közben számos antológiában és közösen megírt könyvben is megjelentek írásaim. A Magyar Írószövetség tagjai sorába emelt és beléptem az Irodalomtörténeti Társaságba. A Hitelről szóló kötetem hézagpótlónak bizonyult. Aztán megnyitottam Leányfalun a Hitel múzeumgalériát is. Nem hagyhatom ki azt sem, hogy 25 éve szervezem az országosan ismertté vált Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás-sorozatot, egy idő óta irodalmi estekkel egybekötve. Tavaly, támogatás nélkül, sikerült megszerveznem az Írószövetségben egy egynapos Hitel-konferenciát. Az erről szóló kötet és videóanyag sikeres pályázatra vár. Közben a kolozsvári Hitel és az örökséget felvállaló budapesti Hitel műhelyeit felterjesztettem Magyar Örökség Díjra és éppen a konferencián kaptuk meg a hírt Bakos Istvántól, hogy 2200 jelölt közül a Hitel elnyerte e magas kitüntetést. A díj ott függ a házi múzeum falán, Tamási, Kós és Márton Áron székei felett. Az idei könyvhétre jelent meg a Kairosz kiadónál huszadik kötetem. Ez is a Hitellel foglalkozik. – A Templomra szállt bánatmadár c. pusztakamarási helytörténeti kötetben igen alapos családtörténeti tanulmány szerepel. Ezt lehetne bővíteni még? – A családtörténet teljes feltárása hatalmas munka. Több száz oldalas anyag van a számítógépben írott, képes és táblázatos formában. A megtalált címerek száma száz feletti, a heraldikailag leírtak még ennyit tehetnek ki, de az említett két másik feladatra kellett koncentrálnom, s ennek folytatására csak akkor kerülhet sor, ha már úgy érzem, hogy a közösség számára fontos részt elvégeztem. Nyolc unokámat is szeretném ennek segítségével helytállásra, tartásra nevelni. Mert a cél soha nem a hivalkodás, hanem éppen az ellenkezője. Azt szoktam mondani, hogy ne feledjék: ezek az emberek, ha jött a hírhozó, olyan természetességel álltak fel a családi ebéd mellől és öltöttek kardot a haza védelmére, ahogyan ők elindulnak az éppen divatos bulizóhely meglátogatására. Csakhogy onnan igen gyakran nem volt hazatérés. – Élete folyamán szerzett díjak és elismerések? – Nem panaszkodhatok. Bár, mint mondják, a díjakat nem szerezzük, hanem azokat adják. A szakma tulajdonképpen majd minden ismert kitüntetését megkaptam. De ezek átvételekor minden esetben arról beszéltem a jelenlevőknek, hogy Erdélyből jöttem, s a küzdeni tudás képességét onnan hoztam magammal. Van többek között Hippokratész díjam (ma már a díjazó bizottság elnöke vagyok), megkaptam a millenniumkor a MOK média díját, háziorvosi életműdíjat, tiszteletbeli tagságokat és elnökségeket, címzetes főorvosságot, Leányfaluért emlékplakettet. De a Nemzeti Kötelék Kuratóriumától kapott Emléklap a hűségért, melyet 18 magyar értelmiséginek adományoztak a 2004. december 5. után végzett munkájáért, talán a legkedvesebb. – Kádár Tibor festőművész meg is festette a Hitel arcképcsarnokát. Kik vannak rajta és milyen volt az avató? – Az avató számomra felejthetetlen volt. Megpróbáltuk a kolozsvári fogadások hangulatát idézni. Az anyáméhoz valamennyire hasonlító büfét próbáltunk felállítani, s jelen voltak a magyar szellemi élet nemzetben gondolkodó vonulatának jelesei közül többen is. Szőcs Géza államtitkár nyitotta ki elsőnek a Kádár Tibor alkotta Triptichont. A képen a 220 hitelesből a legfontosabb 54 szerepel, a szerkesztők, az egyháziak, a főbb munkatársak, az illusztrátorok, a későbbi anyaországi csatlakozók, de az ellenfelekből is néhányan, s persze a gyökereket jelentő személyiségek, a ház, sőt még a családunk is. A múzeumot Istennek hála elég sűrűn látogató egyének és csoportok csodájára járnak. A „hitelesekre” vonatkozó anyagokat ma is folyamatosan gyűjtöm, szeretném kutathatóvá tenni az érdeklődők számára. – Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még átadni az olvasónak? – 75 évesen az ember jól átgondolja, hogy az ismeretlen hosszúságú maradékot mire fordítsa, pontosabban mire kell fordítania, hogy megfeleljen saját elvárásának: annak, amire eddigi életét is szánta. Ezért következő legfontosabb feladatom a Hitel 10 évének aktualizáló, mának szóló feldolgozása lenne. Ennek bevezető, egy évet átfogó tesztkönyve a most – a Kairosz kiadó felkérésére – megjelent Palackposta Erdélyből című breviárium. Mellette a múzeum jövőjének garantálása, annak bővítése, s ha még marad erő és idő, apám hagyatékának közlése, illetve a családtörténet befejezése és az erdélyi családi sírkertjeink megmentése Nagyváradon, Kolozsváron és Pusztakamaráson. Na és még szeretnék néhányszor sízni a Hargitán a nyolc unokámmal. Már valamennyien megtanulták ezt a lelkeket felszabadító, természethez láncoló, önbizalmat építő sportot. S mindezt úgy és azért, hogy az unokák (és mindnyájunk unokái) ezáltal is könnyebben eljuthassanak arra a pontra, amikor az ember rájön, hogy mi dolga van ebben a világban.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

2013. november 11.

Politikai leszámolás vagy átszervezés?
"Megszüntetését kezdeményezték az általam vezetett urológia- és kőtörőosztálynak" – olvashattuk pénteken dr. Vass Leventének, a Maros Megyei Klinikai Kórházhoz tartozó urológia és kőtörőosztály vezetőjének nyilvános Facebook-oldalán. Az osztályvezető főorvos lapunk megkeresésére nyilatkozva kijelentette: információi szerint a megyei tanács adminisztrálásában levő kórház osztályának megszüntetését a megyei közgyűlés RMDSZ-frakciója akarja, illetve a kórház menedzsmentje kezdeményezte. Kelemen Márton frakcióvezető cáfolta a fentieket, míg dr. Szász János kórházigazgató azt nyilatkozta, hogy szakmailag indokoltnak tartja a kőtörőosztály összevonását az Urológiai Klinikával.
Augusztusban, amikor már felröppentek a fenti információk, miszerint a megyei kórház akkori vezetése elindította a kőtörőosztálynak mint önálló egységnek a megszüntetését és az urológiai osztályhoz való csatolását eredményező eljárást, a MOGYE orvosprofesszorainak nagy része kiállt a dr. Vass Levente által vezetett osztály önállóságának megtartása mellett, álláspontjukat nyílt levélben tették közzé. A dolgok a jelek szerint nem maradtak annyiban, mivel dr. Vass Levente pénteken Facebook-oldalán jelezte, hogy osztálya megszüntetését kezdeményezték, és a döntést több okból is "abszurdnak" nevezte. "Az urológia-kőtörő részleg költséghatékony. Tavaly 20 ezer euró többletbevételt »realizáltunk«, ennyivel járultunk hozzá a kórház veszteséges osztályainak támogatásához. A nehézségeink ellenére idén is gondos gazdaként javítottunk szolgáltatásainkon, fektettünk a betegek kényelmébe, támogatásokat szereztünk stb. Nem akarom a laikusokat számadatokkal terhelni, hiszen mutatói jók, betegei elégedettek és a Maros Megyei Klinikai Kórház legszebb és legtisztább osztályai közé tartozik.
A helyzet értelmetlenségét érzékelve a MOGYE szenátusának és kari tanácsának magyar frakciója nyilvánosan állást foglalt az osztály megszüntetése ellen. Mert összekacsintós illegalitások is történnek az osztály megszüntetéséért" – olvasható az osztályvezető főorvos közösségi oldalán. A Népújság érdeklődésére dr. Vass Levente kijelentette: a részleg megszüntetését a megyei tanács RMDSZ- frakciója politikai leszámoló kezdeményezésének tartja, "az összekacsingatások a politikusokéi, akik megpróbálják ezt a dolgot kierőltetni a kórházi menedzsmenttől illetve a szaktárcától". "A fejleményt természetesen nagyon sajnálom, és két tanulsága van számomra. Az első és legfontosabb, hogy sokat kell még tenni azért, hogy a teljesítmény számítson, és ez felülírja az ötletszerű, tegyük hozzá, irracionális személyes érdekeket.
A másik: vajon a magyar politikai elit meg tudja-e, és egyáltalán meg akarja-e védeni a betegek érdekeit és bármelyik marosvásárhelyi magyar osztályvezető főorvost maguktól a politikusoktól? Mert nem mellékes, hogy 19 éves múlttal rendelkező, konszolidált osztállyal akarnak leszámolni" – zárja bejegyzését Vass Levente.
Megkeresésünkre Kelemen Márton, a megyei tanács RMDSZ-frakciójának vezetője igencsak meglepettnek tűnt érdeklődésünkre, és kijelentette: nem kezdeményezték és nem is kezdeményezhetik a megyei kórház struktúrájának módosítását, hiszen ez a kórházi menedzsment, az igazgatótanács és a szaktárca hatásköre. Kelemen Márton szerint egy ilyen döntést szakmai alapon kell és lehet meghozni, ebben a kórházvezetés illetékes. "Természetesen, ha van egy ilyen határozat, annak a szakmai indoklását kérni fogjuk" – tette hozzá a frakcióvezető. Kelemen Márton nyilatkozatai enyhén szólva furcsán hangzanak, hiszen frakcióvezetői minőségében tudnia illene a megyei önkormányzat által adminisztrált kórház korábbi menedzsmentjének kezdeményezéséről, annak "szakmai" indokait pedig az elmúlt 3 hónap alatt a frakciónak lett volna ideje kérni az egészségügyi intézmény főigazgatójától.
Dr. Szász János, a Maros Megyei Klinikai Kórház múlt hónapban kinevezett főigazgatója a Népújság kérdésére első reakcióként "hárított", mondván, tudomása szerint még Konrád Judit volt igazgató idejében kezdeményezték a kőtörőrészleg megszüntetését. Kérdésünkre, hogy szakmailag indokoltnak, időszerűnek látja-e ezt a lépést, ingerülten közölte, hogy "szakmai szempontból ez így helyes, nem lehet minden vizsgálati módszerre egy osztályt létrehozni. A kőtörés is egy módszer a sok közül, és ha a kőtörőrészleg eddig gazdaságos volt, ezután is az marad". Dr. Szász János nyilatkozatában vizsgálati módszerré minősíti le a 19 éve kifogástalanul működő kőtörőrészleget, ahol urológiai műtétek mellett külső kötőrési műtéteket végeznek, miközben a megyei kórház keretében nefrológiai, endokrinológiai, égett betegek kezelését végző részlegek is működnek. Kérdésünkre, hogy ez-e az egyetlen ok egy ilyen horderejű strukturális változtatásra, kijelentette, nem lehet mindenki kiskirály, és a rendszer nem működik normálisan, majd csúsztatásnak nevezte azt, hogy dr. Vass Levente különálló részleg helyett osztályt emlegetett. Lapunk megkereste a megyei közegészségügyi igazgatóság vezetőit is. Dr. Csíky Zsuzsanna aligazgatónak nem volt tudomása a szóban forgó kórházi részleg megszüntetésére tett kezdeményezésről, dr. Adrian Muresan igazgató pedig közölte, semmilyen átiratot nem kaptak és nem írt alá, ami erre vonatkozna, és nem ért egyet egy ilyen lépéssel. A közvéleménynek mindenképpen arra kell választ kapnia, hogy a kezdeményezők politikai vagy egyéb okok miatt szorgalmaznak egy ilyen lépést, és hogyan lehet megkerülni a közegészségügyi igazgatóságot, avagy a megyei közgyűlési testületet akkor, amikor a kórházi struktúra módosításán ügyködnek.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

2013. november 28.

Átszervezik az urológiai és kőtörő részleget
Felmentették részlegvezetői állásából dr. Vass Leventét
A Maros Megyei Klinikai Kórház menedzserének november 25-i, 747-es számmal ellátott döntését tegnap közölték dr. Vass Levente urológus főorvossal. Dr. Szász János kórházvezető a 2006. évi 95-ös egészségügyi reformtörvény 182-es cikkelyére, valamint a 2013. november 25-i 745-ös, az urológiai és kőtörő részleg átszervezésére vonatkozó határozatára való hivatkozással 2013. december 1-jétől felmentette részlegvezetői állásából dr. Vass Leventét. A döntést a kórház személyzeti osztálya hajtja végre – áll a 747-es határozatban. A Népújság megkérdezte dr. Szász János menedzsert, hogy az átszervezésre vonatkozó határozat miről szól és mikortól lép érvénybe. Érdeklődésünkre a kórházvezető kijelentette: "Az urológiai és kőtörő részleg 2013. december 1-jétől az urológiai szekció keretében fog működni, az ágyak száma összeadódott, tehát az urológiai szekció ezután 81 (60+21) kórházi ággyal működik. Vezetője dr. Mártha Orsolya marad, dr. Vass Levente a továbbiakban urológus főorvosként tevékenykedik a szekción. Nem lesz két főnök, simábban fog menni a munka".
(antalfi)
Népújság (Marosvásárhely)

2013. november 28.

Vass Leventének mennie kell
Felmentették tisztségéből Vass Leventét, a Maros Megyei Klinikai Kórházhoz tartozó urológia-kőtörő részleg vezetőjét.
Vass Levente a Szász János kórházigazgató kézjegyével ellátott, november 25-én kiállított, de két nappal később kézbesített határozatból nem derül ki, hogy mi indokolja Vass felmentését, csupán annyi szerepel benne, hogy a kórházi átszervezésre vonatkozó törvény és az urológia-kőtörő részleg átszervezésére vonatkozó határozat alapján született a döntés.
Az urológia-kőtörő részleg más részlegbe való beolvasztása már a nyáron is téma volt, az intézkedés ellen augusztusban tiltakoztak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusának és kari tanácsainak magyar tagjai. Szász János kórházigazgató munkatársunk érdeklődésére elmondta, a kőtörő részleg beolvad az urológiai osztályba, mert szerinte „sehol a világon nincs olyan, hogy egy kezelői módszer miatt még egy urológiai osztályt tartsanak fenn”.
Szász egyébként cáfolta, hogy Vass menesztésének politikai okai lennének. Elmondta továbbá: Vass Levente az egybeolvasztott részleg urológus főorvosa, az osztály vezetője pedig Mártha Orsolya – Frunda György felesége – marad. Egyébként – mint arról a Krónika is beszámolt – sokan Frunda Györgyöt sejtik az intézkedés hátterében.
A téma kapcsán parázs vita alakult ki az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) múlt szombati ülésén is Vass Levente és Frunda között, miután Vass arra hívta fel a figyelmet, hogy a vásárhelyi kórház urológia-kőtörő részlegét más részlegbe akarják beolvasztani. Vass azzal vádolta Frundát, rengeteg energiát fektetett abba, hogy felszámolja a kórház egyik legjobban működő osztályát. Frunda hazugsággal vádolta Vasst, és felkérte, bizonyítsa állításait. A politikus szerint Vass Levente a helyhatósági választások előtt azt kérte az RMDSZ csúcsvezetőségétől, hogy Frunda helyén indulhasson a szenátori listán.
Szász Cs. Emese
Krónika (Kolozsvár)

2013. december 21.

Emberek, életek, történések (Mentor-est Sepsiszentgyörgyön)
Erdély – emberek, életek, történések címmel szervezett kiadói, szerzői estet a Bod Péter Megyei Könyvtár. Szonda Szabolcs igazgató köszöntője után Káli Király István mutatta be az általa vezetett marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadót, legújabb köteteit és a jelen lévő szerzőket. A rendezvény címét magyarázva azt mondta: az valamennyi kötethez talál.
Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros, pecsétszakértő, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja A székelyek földje és népe című tanulmánykötetét ismertette. A közölt tanulmányok közül némelyet kiadtak már Magyarországon vagy itthon, mások most láttak először nyomdafestéket. A válogatás összetartó fonala az, hogy mindenik a székelységről szól, és nem haladja túl Székelyföld területét, mondotta a szerző. Könyvét a középkorral kezdte, mégpedig a legnagyobb időszakot felölelő székely önkormányzat-történettel, melyhez harminc éven át gyűjtötte az anyagot, amíg 2002-ben kiadta az átfogó munkát. Ebben az összegzésben végigvezet azon a folyamaton, mely során létrejött a székely autonómia. Az önkormányzatiság kialakulása mintegy 200 év alatt teljesedett ki, Mátyás király uralkodása idején tetőzött. A kötetben a székely székek, városok, köztük a négy háromszéki mezőváros történetével is foglalkozott, továbbá azzal az időszakkal, amikor Erdély népe a török faigából a Habsburg-vasigába kényszerült, bemutatja, milyen változásokon ment át a székely társadalom. Kitért a székelyföldi pestisjárványra is, s az 1956-os magyarországi forradalom itteni hatásaival zárta a kötetet. Szilágyi Sándor Hanyatló Erdély című tanulmánykötetéről a szerkesztő, Sebestyén Mihály szólt. A szerzőről elmondta, ő szerkesztette A magyar nemzet története című, tízkötetes sorozatot, az Erdélyi országgyűlési emlékek című forráskiadvány-sorozatot. Kolozsváriként megküzdött, hogy Magyarország első számú történésze, a Magyar Tudományos Akadémia tagja legyen. Az idén megjelent kötet anyagát a szerző Vértanúk a magyar történelemből című, 1867-ben megjelent kötetéből válogatta. A mostani könyv címének magyarázata, hogy Bethlen Gábor után az erdélyi szerencse csillaga leáldozott. A tanulmányok Bethlen Gábor fejedelmi trónfoglalásáról, Kemény János fejedelem végnapjairól, Haller Gábor megöletéséről (mely Apafi lelkén szárad, tette hozzá az előadó), Bánffy Dénes kivégzéséről (az első erdélyi koncepciós perek egyikeként említette a szerkesztő), Szász János szász királybíró haláláról (amit igencsak véres kriminek nevezett Sebestyén), a nevére méltatlan Rákóczi József, II. Rákóczi Ferenc fiának pályafutásáról, Mikes Kelemenről és Cserey Mihály történészről szólnak.
Sebestyén Mihály Midway-szigetek című novelláskötetéről szólva Káli Király István elmondta, mindenben ott vibrál a történelem. A szerzőről pedig, hogy a történelem pimasz módon nem elég neki, s hétköznapjaink történeteit novellistaként igyekszik feldolgozni. A Midway-szigetek valahol félúton a semmi és a minden között vannak. A szerző alattomos műfajt művel, mert az ember kénytelen egyfolytában derülni, hova visz el az író fantáziája, nem lehet megállapítani, álom vagy valóság, fantázia vagy tényleges történet, amit leír. Sebestyén Mihály felolvasta Albert bácsi játékai című novelláját.
Szerzőavatásra is sor került. A Mentor Kiadó házi szerzőjének számító B. Kovács András újságíró, közíró bemutatta a sepsikőröspataki származású, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Bedő Bélát, akit évekkel ezelőtt riporterként fedezett fel, és ösztönzött arra, hogy írja meg emlékiratait. Így született a Magyar tiszt a román hadseregben című könyve, melyet ő mutatott be a Háromszék hasábjain (Egy magyar ezredes könyve – november 2.). Bedő Béla mesélt sepsikőröspataki gyermekkoráról, s arról, hogy akarata ellenére magyarként román katonák oktatójává vált, de megállta helyét. Káli Király István még egy könyvről szólt: Méliusz Anna: Nem hősökről beszélek. Méliusz József második felesége írja meg az első feleség, Klári Securitate általi meggyilkolását és a közös gyermek, Péter őrültségbe kergetését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. január 20.

A Magyar Kultúra Napja Petrozsényban
Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében
Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében zajlott a hétvégén Petrozsényban a Magyar Kultúra Napjának ünnepe. A Szent Borbála templomban tartott rendezvényt kolozsvári előadóművészek szavalata, helyi és vendégkórusok előadása tette igen tartalmassá.
Az ünnepi szentmisével kezdődő rendezvényen Msgr. Szász János pápai káplán, kanonok, petrozsényi plébános a rendkívül gazdag magyar kultúrára, ennek ápolására irányította a résztvevők figyelmét. Kultúra nélkül egy közösség halott. A szórványban is fontos tudatosítani magunkban, környezetünkben, hogy milyen fejlett, gazdag kultúrát örököltünk. És nekünk is tennünk kell azért, hogy ez tovább fejlődjön és átöröklődjön a következő nemzedékekre. Hiszen ha a szórványban gyengülnek, megfogyatkoznak közösségeink, az a tömb zsugorodásához vezet. Ezért itt fokozottan helyt kell állnunk, ápolnunk kell kultúránkat a tömbmagyarság és a magunk védelmére – fogalmazott Szász János.
Tiberiu Iacob Ridzi, Petrozsény polgármestere ezúttal is részt vett a magyar közösség ünnepségén, kiemelve köszöntőjében a magyar kultúra szerepét e térség fejlődésében. „Öröm és megtiszteltetés számomra itt lenni, együtt ünnepelni azzal a magyar közösséggel, amely másfél százada folyamatosan hozzájárul a Zsil völgyének fejlődéséhez mind a kultúra, mind az oktatás, felsőoktatás, illetve a bányászat terén. A mai zűrös világban, mely e vidéket sem kíméli, példaértékű a Petrozsényban élő számos nemzetiség békés együttélése és munkálkodása, amely szintén bő másfél évszázada tart. Úgy gondolom, ez adja e város erejét és ebben fontos szerepet játszik a magyar közösség élni akarása, kultúra iránti elkötelezettsége” – fogalmazott a polgármester.
Ridzi külön üdvözölte az ünneplők soraiban ülő gyermekeket, a Jézus Szíve Kollégium diákjait, akik Dénes Ernő karvezető irányításával népdalokat adtak elő. Márton Anna Rózsa, Jenei Erika és Vladu Mónika pedig Sík Sándor-szavalatokkal idézte meg a 20. század jelentős magyar költőjének emlékét. A 125 éve született piarista költőt, műfordítót, irodalomtörténészt és egyházi írót Msgr. Jakab Gábor pápai káplán, kolozsvári plébános méltatta, kiemelve Sík Sándor egész életét és munkásságát meghatározó rendületlen hitét. Verseinek minden sorában ott rejlik az Istenbe vetett bizalom, és ez jellemezte csodálatos nevelői munkásságát is, melynek részeként 1912–13-ban irányadója és egyik alapítója volt a magyar cserkészmozgalomnak, illetve első parancsnoka a budapesti piarista gimnáziumcserkészcsapatának. Ft. Jakab Gábor egy huszadik század első felében zajló irodalmi vita kapcsán mutatta be a költőt, idézve Reményik Sándor sorait, melyben az erdélyi protestáns költőtárs rendkívül nagyra értékeli Sík Sándor hittel átszőtt irodalmi munkásságát.
A rendezvényen fontos helyet kapott a 75 éve született és 25 esztendeje elhunyt Vermesy Péter erdélyi magyar zeneszerző emléke is. Dr. Angi István zeneesztétának Vermesyre való emlékezését Jancsó Hajnal olvasta fel, kiemelve az alkotó és a kiváló zenepedagógus emberi nagyságát, a népzene, az anyanyelv és a maradandó értékek iránti elkötelezettségét, melyet nagyszerűen ötvözött kora modern törekvéseivel, és egész lényét átható könnyed humorával. Ez utóbbi vonása szövi át a híres Pimpimpáré című alkotását is, melyben jó barátjának, Szilágyi Domokosnak verseit zenésítette meg egészen egyedi stílusban.
A petrozsényi ünnepségen fellépő Magyarfenesi Vegyeskar, illetve a Guttmann Mihály Magyar Pedagóguskórus Gárdonyi Zoltán, Kocsár Miklós, Halmos László és Bárdos Lajos művei mellett több Vermesy-kórusművet is előadott. Záróakkordként pedig Sík Sándornak a Kodály által megzenésített Te Deum című művét hallhatta az ünneplő közönség. Utóbbit prózai formában is előadta Rekita Rozália kolozsvári színművész. Külön színfoltja volt a rendezvénynek az Eisler Márta karnagy által vezényelt petrozsényi Szent Borbála Kórus előadása. És természetesen nem maradt ki az ünnepi műsorból Kölcsey Ferenc Himnusza sem. Dr. Jancsó Miklós színművész maradandó élményt nyújtva szavalta el a magyar nép zivataros századait felelevenítő költeményt, illetve Kölcsey Huszt című versének egy részletét.
A rendezvény egészét mélyen áthatotta a petrozsényi születésű Guttmann Mihály zenetanár, karnagy és zenepedagógus szelleme, melyet mindenekelőtt leánya, Tóth Guttmann Emese, a Románia Magyar Dalosszövetség elnöke éltet tovább. A magyarfenesi vegyeskar karnagyaként, illetve a rendezvény kezdeményezőjeként ő köszöntötte az egybegyűlteket, külön oklevéllel és apró ajándékkal köszönve meg mindazok munkáját, akik szervezéssel, előadásukkal hozzájárultak a Magyar Kultúra Napjának petrozsényi rendezvényéhez. – Az 1994-ben újraalakult Romániai Magyar Dalosszövetség immár hetedik éve minden januárban Kolozsvár szívében ünnepli meg a Magyar Kultúra Napját és három éve annak, hogy a szórványba is ellátogatunk. Két évvel ezelőtt Déván és Vajdahunyadon szerveztünk kórustalálkozót, tavaly Nagybányán és Máramarosszigeten, idén pedig itt vagyunk Petrozsényban. Ez régi álma volt a Dalosszövetség tiszteletbeli elnökének, Guttmann Mihálynak is, hiszen itt született és mindig nagy szeretettel gondolt e vidékre. Ő sajnos már nem lehet közöttünk, de áldozatos munkáját tovább folytatva, a kórusok összefogásával, a szórványban és tömbvidéken egyaránt vállalt fellépésekkel arra törekszünk, hogy megteremtsük az éneklő Erdélyt – fogalmazott a Dalosszövetség elnök asszonya.
A házigazdák részéről Wersászky Eduárd petrozsényi RMDSZ-elnök köszöntötte a meghívottakat és helyi fellépőket, rámutatva: az egységes, de oly színgazdag európai kultúra csak a nemzeti kultúrákból táplálkozva tud megmaradni, tovább erősödni és ebben a magyarságnak itt, a dél-erdélyi szórványban is igen fontos szerep jut.
A rendezvény a petrozsényi római katolikus egyházközség által szervezett szeretetvendégséggel zárult, ahol kórustagok és vendéglátók immár együtt énekeltek asztali áldást, pohárköszöntőt, és hosszan egymásba fonódó búcsúdalokat.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

2014. február 1.

Egy költő nem intermezzo két másik költő között
Születésnapi beszélgetés Balla Zsófiával
– Kezdjük egy vallomással: a napokban olvastam a Rigó és apostol azon részét, amikor Önnek az édesapja, Balla Károly író ott volt Pusztakamaráson, és Sütő Andrással együtt emlékeztek a '44-es deportálásra a kamarási zsidó temető árnyékában. Erről mit mesélt lányának az 1950-es években?
– Egy hét-nyolc éves kislánynak? Keveset. Láttam lábán a hegeket. Tízéves voltam, amikor meghalt. Amit háborús sorsáról tudok, azt anyám mesélte el nekem, később. Apám Nagyváradon bujkált, különféle személyi papírokat gyártott az üldözötteknek. Egy ilyen papírral úszta meg Gáll Ernő is a deportálást. Apám a Fekete-erdőnél próbált többedmagával átszökni Romániába, de elkapták, és feltették az első, Auschwitzba tartó vonatra. A haláltáborból Ebensee-be vitték. Ott a kőbányában összeesett a gyengeségtől, az éhezéstől. Az SS-őrség legényei szimulánsnak nézték, félholtra verték, összerugdalták és ráuszították a kutyáikat. (A lábán a harapásnyomokat én is láttam.) Apám elájult, de halottnak hitték, feldobták egy – a krematóriumba tartó – taligára. A halottégető kemencék előtt, mielőtt betolták volna, az egyik fogoly vette észre, hogy él… és bevitték az ún. revírbe, a "betegszobába". Ez az amerikai csapatok érkezése előtt két héttel történt. 35 kilós apámat egy amerikai vöröskeresztes nő ölben vitte a mentőkocsiig. A mauthauseni kórházból való a beteglapja.
– Édesapja a múlt század közepén az erdélyi magyar próza- és színházirodalom egyik jeles képviselője volt, több darabját játszották, sajnos, elég korán, 59-ben már meghalt. Hogyan emlékszik rá? Kérem, meséljen gyermekéveiről és a századközépi Kolozsvárról.
– Apám sokoldalú tehetség volt. Gyerekkorában maga faragta hegedűn muzsikált a lakodalmakban! Remekül rajzolt, nagyszerű ezermesterként és mókamesterként sokan ismerték és szerették. Ismert minden fűt és fát, felfedezőút volt vele a Hója-erdőben vagy a Bükkben, a Szentjánoskút környékén bolyongani. Apám sokszor hegedült baráti társaságnak, engem hegedűjével népdalokra tanított, szerettünk énekelni. A zenedarabokhoz vagy egy tál paprikás krumplihoz mindig rögtönzött valamilyen történetet... Tőle tanultam meg sakkozni, kártyázni, römizni, dominózni is. Ő vette nekem az első (Voigtlander) fényképezőgépem, a kép, amelyet róla készítettem, ma is megvan. Ma már látom, hogy apám nem csak érzelmes, nagylelkű ember, meggyőződéses baloldali, soha tisztséget nem viselő, idealista kommunista, tehetséges író és remek mókamester volt, hanem nagyon szép fiatal férfi is.
1956 őszén mentem első osztályba. Apám kézen fogva vitt, ő kísért el a "Szent Jóská"-ig. Azon az őszön anyámmal izgatottan hallgatták a magyarországi híreket. Sokan jártak hozzánk, esténként vastag cigarettafüstben vitatkoztak. Aztán a színdarabjának, a Vádolom magam-nak a bemutatója jut eszembe a sétatéri Magyar Színházban. És emlékszem az otopeni-i kórház szobájára, apám sovány, borostás arcára. 1959 novemberében odautaztunk hozzá, nem tudtam, hogy utoljára látom. Akkor tízéves voltam. Fejemre tette a kezét, és valamit mormogott. Ma már tudom, hogy elbúcsúzott tőlem és megáldott. Nehezen beszélt már, azt motyogta: egy őrültségre tettem fel az életem. És arról, hogy csak az 1956 után írott könyvei, a Miska és A mesterhegedű értékes irodalmilag. A lelkemre kötötte, hogy ha megnövök, csak azokat adjam majd ki. Azt mondta, hogy minden más, amit előbb írt, nem érvényes. Érdekes, ez a beszélgetés tisztán és világosan megmaradt bennem.
– Zenelíceumot végzett, 1972-ben már megvolt a kolozsvári Zeneakadémián szerzett tanári diploma, és befutott költő volt. Hogy lehet ezt a három hivatást összehangolni, hogy mindenből a legtöbbet nyújtson?
– Inkább kissé csodagyereknek számítottam a 19 éves koromban közölt első könyvem megjelenésekor. Inkább irodalomszakra vagy filozófiára szerettem volna beiratkozni, de anyám rábeszélt, ne hagyjam abba zenei tanulmányaimat. Mint rádiós, fantasztikus előadókat, karmestereket és remek együtteseket, zenekarokat hallhattam, láthattam, ugyanis én vettem föl többnyire a hangversenyeket, egy kis fülkében ültem a színpad oldalában. A hatvanas és hetvenes években a világ legjobb zenészei fordultak meg Kolozsváron. De azért elsősorban az irodalom érdekelt. Éjszakánként olvastam, írtam.
– 1980–82-ben magyar népzenét és zenei írást-olvasást tanított Désen, amikor kitiltották a városból. Miért?
– Azért, mert a dalkört egy táncházzal és egy magyar színjátszókörrel együtt a bátor Kalapáti Jolán tanárnő és Tőkés László, az egyházat erősen kritizáló, akkor még verseket is írogató, fiatal református lelkész szervezte meg – annyira, hogy maga is beült énekelni ebbe a körbe. Nos, a megyei pártbizottságnak nem tetszett, hogy a zenei oktatás egyházi személyek előtt is nyitott, és mindenesetre felszólítottak, hogy tiltsam ki Tőkés Lászlót a népzenei oktatásról. Mivel nem álltam kötélnek, kitiltottak a városból és munkahelyemen is kisebb "botrányokba" keveredtem. Betiltották Kolozsváron a Gaál Gábor kört is, amelyet akkoriban vezettem a Kolozsvári Írótársaság megbízásából. Ekkor – mint az erre vonatkozó 1700 oldalas megfigyelési anyagomból kiderül – már szemmel tartottak, és 1981–82-ben a biztonsági szolgálat lehallgatókészüléket helyezett el a lakásomban. Én nem voltam ellenálló, de 1980-tól 1990-ig így sem hagyhattam el az országot, többé nem kaptam útlevelet, és persze egyéb következményei is voltak annak, hogy normális európai magyar értelmiségiként próbáltam élni…
– Közben 1972–85 között a Kolozsvári Rádió magyar adásának zenei szerkesztője, amikor egyik napról a másikra megszűnnek a vidéki stúdiók. Ez lenne a második pofoncsapás. Milyen emlékei vannak azokból a rádiós évekből és a kolozsvári elit társadalommal ápolt kapcsolattartásról?
– Nehezen jutottam álláshoz. A kolozsvári értelmiségiek gúnyt űztek belőlem. Azok a neves írók, szerkesztők, akiket megkerestem, segítség helyett azt ajánlgatták, hogy menjek feleségül és éljek mint lelkészné, vagy azt, hogy menjek lottószelvényt árulni, az is munka… vagy hasonlókat. Sem segítséget, sem együttérzést, sem munkát nem kaptam senkitől, még szüleim legközelebbi barátjától sem, attól, akinek – saját bevallása szerint – apám kétszer mentette meg az életét. A bukaresti írók, Domokos Géza, Horváth Andor, Szász János voltak segítségemre. Az Előre című napilapnál kaptam riporteri állást. Főként ipari és mezőgazdasági cikkeket kellett írnom…
– Az 1981-ben megjelent Romániai magyar irodalmi lexikon első kötetében Kántor Lajos ezt írta: "nagyigényű, bonyolult verskompozíciói (…) közvetlenül is kifejezik azt a szerepet, amelyet szerzőjük következetesen vállal a romániai magyar líra neoavantgárd vonulatában: összekötni Szilágyi Domokos és Szőcs Géza nemzedékét, élet- és verseszményét." Úgy érzi, hogy ez sikerült?
– Mint annyi minden, amit leírtak rólam: tévedés. Sosem voltam neoavantgárd. Voltak kísérleti verseim, de mindig a Nyugat és az Újhold hagyományához kötődtem elsősorban. És a világirodalom nagy költőihez, elsősorban Rilkéhez.
De fontos volt számomra Goethe, Shakespeare, Eliot, Kavafisz és mások hatása is. És egy költő nem akar "összekötni", nem feltét egy szendvicsben, nem intermezzo két másik költő között. Erdély roppant maradi a nőket illetően. Az erdélyi irodalom amúgy sem bővelkedik filozófiai vétetésű, létkérdéseket felvető versekben. Az én költészetem főbb erővonalai pedig ehhez a babitsi, József Attila-i hagyományhoz kötődnek.
– Jó húsz éve, hogy Magyarországon él, s ma is aktív szereplője az ottani irodalmi életnek, tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Ha most kellene döntsön – mármint a kiköltözésről –, ugyanezt tenné, sosem bánta meg?
– Az előbbiekből kiderül, hogy sok minden kiűzött engem: szakmai, orvosi, magánéleti, politikai okai egyaránt voltak a helyváltoztatásomnak. És sok minden vonzott, hiszen szeretem a nagyvárost, és itt van a magyar irodalom központja. Most különösen, hogy ennyire elromlott Magyarországon a demokrácia dolga, meg kell gondolnom a kérdését.
Aki kivándorol, sosem lesz egészen otthon, sem a szülőföldjén, sem a választott hazában. De ezen már nem kívánok változtatni. Itt írtam életem két legfontosabb könyvét, és értékelték is ezeket. Otthon nem tudtam volna megírni őket. Itt jó barátokra leltem, és főként arra az emberre, aki nem csak a férjem, de maga is nagyszerű költő, kritikus, és tizenhét éve a legfőbb szigorú szerkesztőm. A figyelmes, értő olvasatnál és a magas mércénél nincs nagyobb segítség egy író számára.
– A Magyarországon töltött évek ellenére ma is az erdélyi magyar irodalom egyik legjelentősebb költő(nő)-je. Érzi ezt a megbecsülést és tiszteletet?
– Néha igen. Nyáron, a Kolozsvári Magyar Napok szervezésében volt (huszonöt év alatt) a második szerzői estem Kolozsváron. Ez azért nem sok, ugye? Megtelt a Minerva társaság díszterme, ez jólesett. De az írók, a költőkollégák legnagyobb része nem jött el. De érthetem-e a megbecsülés jelének azt, hogy úgy jelentek meg a Korunk folyóirat Kolozsvár- antológiái, hogy egyetlen versemet sem vette föl a szerkesztő? Amiképp a Budapesten élő kolozsváriak közül csak egyetlen embert hívtak meg az alakuló Kolozsvár Társaságba… Azt, aki egyébként nem Kolozsváron született. Aki ott látta meg az eget, mint mondjuk Bodor Ádám, vagy Tamás Gáspár Miklós, vagy én, azokat nem hívták. Pedig életművünkkel nem hoztunk szégyent városunkra. Nekem egyébként minden könyvem tele van Kolozsvár-versekkel. Egy ilyen versre kaptam 2012- ben a Látó költészeti díját. A Látó elődjében, az Igaz Szóban indult 1965-ben a költői pályám. Ennek jövőre lesz 50 éve... Bezárul a kör. Az idő is elfogy, akár a levegő.
– Nyaranta több időt tölt Csángóföldön úgy, hogy Erdély szép tájait autózza végig családjával, gyermekkori éveinek emlékhelyeit. Mit érez ilyenkor a szívében, és mit lát az egykori kolozsvári költő?
– Honvágyat. Gyönyörűséget. És látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása.
– 1968-tól – amikor megjelent első Forrás- kötete, A dolgok emlékezete – 2010-ig, 42 év alatt 14 kötete jelent meg, ami háromévente egy kötetet jelent. Mondja, meg van elégedve ezzel a ciklikussággal, nem túl kevés?
–De, meglehetősen kevés. Egyébként 19 kötetem látott napvilágot. És van, amikor hét év után következett egyik a másikra. De nem ez számít. Lampedusának lényegében egyetlen fontos könyve van – bár írt néhány esszét, elbeszélést is. Rendkívül jó író. Számít ez? Mindenkit a legjobb, legmagasabb teljesítménye minősít.
– "Ne légy se víg, se szomorú" – írja egyik versében. Akkor milyenek legyünk?
– Nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Ne higgyük magunkat semmi embernek, elnyomott kisebbséginek, és ne tengjen bennünk túl a magyarság önértékelése. Középen kell megállanunk, önérzettel és szerényen. Okosodni kell, jobbá lenni. Nagy célokat, nagy embereket kell magunk elé mércéül állítani, nem a mellettünk futóhoz méricskélni magunkat. Ebben a klasszikus egyensúly Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Montaigne, és még sorolhatnám. Egy Széchenyi, egy Kemény Zsigmond, egy Babits szellemi nagysága az igazi világító torony.
– Mi van még a fiókban? Gondolt-e arra, hogy az olvasók habzsolják az őszinte, fordulatokban gazdag tényirodalmat, az idő messzeségében "meg- porosodott", de sikeresen "lepallott" gyermekkori élményvilágot?
– Nem tényirodalmat írok, és nem megrendelésre. Van egy ki nem adott könyvem. Nem adtam ki a kezemből, mert nem felel meg a prózáról alkotott eszményeimnek. Nem akarok mindenáron publikálni, ahogy azt sokan teszik. Ami az olvasókat és elvárásaikat illeti: sokkal több világirodalmat, több nagy klasszikus szerzőt, szép magyar verset kéne olvasniuk, és sokkal több kritikai történeti munkát. Nem dicsőségünk ódáit, hanem valóságos, érdekes, emberi történelmet. Kevesebb gyenge minőségű fércművet. Több tudásra és jobb irodalmi ízlésre volna ma szükség, mert azt az iskola, a szülői ház már nem biztosítja. Egyelőre azonban a könyvesboltokban az álirodalom fogy jobban, nem a magas művészet.
– Legfontosabb díjak és elismerések?
– 1984, 1991: a Román Írószövetség Költészeti Díja, 1992: Déry-jutalom, 1995: Soros- életmű-díj, 1996: József Attila-díj, 2003: Palladium-díj, 2008: a Magyar Köztársaság Babérkoszorú-díja, 2010: Artisjus Irodalmi Nagydíj.
– Melyikre a legbüszkébb?
– Minden díjam megtiszteltetés. A díjak élni segítenek. De azok elsősorban az olvasó számára útjelzők. A legmagasabb díjam eddig a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja és az Artisjus Nagydíj.
– Ha újrakezdhetné, ugyanezt az életpályát választaná?
– Ha másodszor is megszületek, akkor erre az angyalok nyelvén is tudok majd válaszolni.
– Köszönöm, hogy válaszolt – nem az angyalok, hanem még a magyarok nyelvén.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),

2014. március 3.

Emlékekkel a hazugság fala ledöntésében
A Castellum Alapítvány hétfőn este megemlékezést szervezett az 1949-es kitelepítések 65. évfordulóján. A marosvásárhelyi református templom gótikus termében jelen voltak az egykori kitelepítettek és leszármazottaik.
Haller Béla alapítványi elnök elmondta – az egy évvel korábban történt városi birtokosság vagyonfosztása és az 1949. március 3-i földbirtokos réteg gazdasági megsemmisítése és kényszerlakhelyre toloncolása óriási értékvesztést jelentett a XX. század közepi erdélyi magyarságnak. Szerencsére már akadnak fiatal történészek, akik megpróbálják feldolgozni ezt a traumatikus történetsorozatot.
Összehangolt akció volt
László Márton történész, aki pontosan ezt a korszakot kutatja, elmondta – a hatóságnak hivatalos magyarázatokra volt szükségük, hát gyártottak. 1948. február 25-én, pénteken a kommunista párt központi bizottsága Vásárhelyre küldte Varga Bénit, aki felkészítőt tartott a helyi pártaktivistáknak az akció előkészítéséről. Ő már névjegyzékkel érkezett Bukarestből a kitelepítendő személyekről. Ezt kellett időszerűsíteni, bővíteni. Február 28-án, hétfőn Ioan Stoica milicista hadnagy jelentkezett Traian Suciu megyei párttitkárhelyettesnél, lezárt borítékos végrehajtási utasítással. Ebben az is benne volt, hogy hová nem szabad telepíteni a földbirtokosokat (nagy ipari központokba, a jugoszláv határ menti övezetbe). Szász János milíciaparancsnok intézkedett, hogy minden olyan helységbe, ahol kitelepítésre kerül sor, 2-2 milicista menjen ki, hogy biztosítsák a helyszínt. Március elsején teljes titoktartás mellett megalakultak a kisajátítási bizottságok. A később felszínre került iratokból kiderült, hogy a kitelepítésekben részt vett 120 munkás és ezer „paraszt” is.
És jött húshagyó kedd
Az utasítások szerint március másodikán este teherautókkal indultak minden faluba, ahol tervezett kisajátítás volt, hogy éjjel 2-3 között egyszerre csapjanak le a birtokosságra mindenhol. És így is történt. Kisebb gikszerek adódtak. Mezőbándon például nem találták a listán levő Szabó nevű birtokost, ezért teherautóra raktak egy ugyanolyan családnevű kulákot. Másik három esetben sem találták meg a jegyzéken szereplőt.
Összesen 85-89 birtokost fosztottak meg földjétől (különböző iratok különböző adatai), őket és családjukat teherautóra rakták, s vagy Szászrégenbe vagy Marosvásárhelyre szállították. Az iratok szerint itt kényszerlakhelyet és munkahelyet biztosítottak számukra. Ugyancsak a korabeli iratok szerint 2600 hektár körüli szántóföldet, 973 hektár kerthelyiséget, 4000 hektárnál több erdőt vettek el. A teljes kisajátított terület megközelítette a 10 ezer hektárt.
Hazugságok sorozata
A teremben levő érintettek a történész előadása után elmondták – az iratok nagy része hazugságot tartalmaz. Beczássy Tánja elmondta – az elűzetésük szerdára virradóra történt, ezt édesapja, István is megírta a Bekerített élet című munkájában. Orbók Ferenc szerint a szülei egyáltalán semmilyen lakást nem kaptak. Munkahelyet még úgy sem. „És senki nem kapott, legtöbb esetben jóakaratú városiak fogadták be a kitelepítetteket. Vagy rákényszerítették az amúgy is szegény sorsú városlakókat, hogy osszák meg hajlékukat velük” – mondta. Példa volt erre gr. Teleki Gemma esete is, aki Vásárhelyen egy lyuknyi odúban húzta meg magát. De az író, irodalomszervező Kemény János gróf esete is példázza ezt.
Az elkobozott javak, aranyékszerek, értéktárgyak eltűntek, a „leltározást” az elvtársak rendszerint a borospincében kezdték, aztán napok múlva folytatták kitalált adatokkal. Mert addigra már minden mozdítható eltűnt a házból.
Koszorúzás és ígéret
Az emlékező est végén megkoszorúzták a kitelepítettek emlékére állított kopjafát a Vártemplom udvarán. Jelképesen a legidősebb és a legfiatalabb résztvevő helyezte el a koszorút: a jelenleg tordai lakos, Bogdánffy Botond (a Szolnok-Doboka vármegyei Esztényben volt birtoka) és a Torda melletti Harasztos falu Horváth családjának leszármazottja, Darabont Horváth István.
A résztvevők megegyeztek abban, hogy mindenki leírja családja történetét, azt eljuttatja a Castellum Alapítványhoz, hogy az emlékeket összeállítva rést törhessenek a még meglévő kommunista hazugságok falán, s a következő nemzedékek már teljes valóságában ismerhessék meg az 1949-ben történt kitelepítések történetét.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro,

2014. március 8.

Teológusok Petrozsényban
Hunyad – Március első vasárnapján a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológia növendékei látogattak el Petrozsényba, hogy betekintést nyerjenek a szórványközösségek életébe. A teológusok az egyházközséggel való ismerkedés során részt vettek a Szent Borbála templomban tartott vasárnapi szentmisén is, számolt be Ft. Szász Jánospápai káplán, kanonok, petrozsényi plébános.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

2014. március 8.

Novák Csaba Zoltán
1968, A NYITÁS ÉVE
A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceaușescuval
Ceaușescu hatalomra jutása változásokat eredményezett nemcsak a román társadalom, de a magyar kisebbség életében is. Egy látszólagos liberalizálás, lazítás vette kezdetét.
Gheorghiu Dej 1965-ben bekövetkezett halála után március 22-én Nicolae Ceauseșcut megválasztották a Román Munkáspárt (RMP) első titkárának. A hatalomátvétel után következő 4-5 évben Ceușescu fokozatosan eltávolította politikai ellenfeleit és megteremtette azokat a belpolitikai feltételeket, amelyek alapján hozzákezdhetett egy újszerű társadalmi- és gazdaságpolitikai irányvonal érvényre juttatásához. 1965-ben sor került a RMP (1965-ben az RMP visszakapta a régi megnevezését, azaz RKP) IX. Pártkongresszusára, amely egy új politikai és ideológiai korszak kezdetét jelentette. A kongresszuson a pártvezetés új politikai, gazdasági alapelveket fogalmazott meg, amelyek közül a legfontosabbak: a kizsákmányoló osztályok eltűnésével a szocializmus teljes győzelmet aratott az országban, ezzel a szocialista építkezés, fejlődés új szakaszához érkezett.
A kongresszuson az is megfogalmazódott, hogy a szocialista berendezkedés újabb szakaszaként a jövőben sor fog kerülni az ország közigazgatási-területi megszervezésének megreformálására, a falusi helységek szisztematizálására, valamint a nemzetgazdaság vezetése tervszerűsítésének javítására. A nemzetiségi kérdést is mélyen érintő, fontos alapelvként jelent meg az a kijelentés is, miszerint a szocialista társadalom fejlődésének alapjait még hosszú ideig a szocialista állam és a szocialista nemzet biztosítják. A román állam és a kisebbségek viszonyát illetően a „szocialista nemzet” fogalmának megjelenése jelentett újdonságot egy megváltozott nemzetfelfogást vetítve előre. Külpolitikai téren hasonló folyamatokról beszélhetünk. Románia, miután elérte, hogy a szovjet csapatok elhagyják az ország területét, fokozatosan igyekezett függetleníteni magát a Szovjetunió gazdasági és politikai befolyásától. Az 1964-es „függetlenségi nyilatkozat” után Románia számos olyan lépést tett, amely egyedinek számított a keleti tömb országai között: felvette a diplomáciai kapcsolatot az NSZK-val, és nem szüntette meg kapcsolatait Izraellel. Az összes szocialista nemzet szabad és független fejlődése biztosításának és a belügyekbe való be nem avatkozás állandó hangoztatása ideológiai alapot teremtett a fent említett politikai lépésekhez.
Ceaușescu aktív kül- és belpolitikáját a társadalommal való részleges kiegyezésre alapozta. A lakosság életszínvonalának emelését célzó gazdasági törekvések mellett fontos szerepet játszott az elit, az értelmiségiek irányába történő nyitás.
A Ceaușescu által kezdeményezett liberalizáció tehát kihatott az élet minden területére, beleértve a kulturális szférát is. A párt élére történt kinevezése után Ceaușescu találkozókat kezdeményezett és szervezett különböző értelmiségi csoportokkal biztosítva őket, hogy a Dej utolsó időszakában elkezdett enyhülés folytatódni fog. Az értelmiségi csoportokkal való találkozások, a könyvkiadás területén tett engedmények rendkívüli mértékben megnövelték a párt első számú vezetőjének népszerűségét. A nyitás, természetesen nem jelentette azt, hogy a párt ellenőrzése csökkent volna. Nem került sor ebben az időszakban látványos letartóztatásokra az értelmiségiek körében, ellenben a megfigyelések, a lehallgatások, az informátorok módszerei technikailag, módszertanilag tökéletesedtek. Ceaușescu hatalomra jutása, mindazok ellenére, hogy nagyvonalakban követte a Dej által meghatározott politikai irányvonalat, változásokat eredményezett nemcsak a román társadalom, de a magyar kisebbség életében is. Egy látszólagos liberalizálás, lazítás vette kezdetét. A kisebbségekkel szemben a nemzeti politika egy viszonylag türelmesebb változata jelent meg. A kisebbségekkel szemben tanúsított óvatosságra utal az a tény is, hogy megválasztása után, az első titkár első látogatásai kisebbségek által is lakott vidékekre vezettek és, hogy az 1967-68-as közigazgatási reform lebonyolításakor annak ellenére, hogy megszüntették a Maros Magyar Autonóm Tartományt, a székelyföldi magyar elit jelentős többségét kielégítő új megyehatárokat rajzoltak meg, amely jelentős mértékben megerősítette eddigi pozícióikat.
A hatvanas évek közepétől beindult belpolitikai folyamatoknak az 1968-as csehszlovákiai események újabb lendületet adtak. A prágai reformok kiváltotta vita, majd a Varsói Szerződés csapatainak intervenciója miatt a román pártvezetésnek 1968 nyarán az eddiginél is nagyobb szüksége volt a teljes romániai társadalom támogatására. Látványosan megszaporodtak a pártvezetés és a különböző értelmiségi csoportok közötti találkozók, megbeszélések és az ország fontosabb megyéibe tett munkalátogatások. A pártvezetés e gesztusértékű taktikai lépéssorozata nem kerülte el a romániai magyarságot sem. A Varsói Szerződés csapatai beavatkozását elítélő népgyűlés után, pl. néhány nappal már a Székelyföldön találjuk Ceaușescut. Augusztus 26-án népszerűsége csúcsán érkezett Brassóba, hogy onnan aztán meglátogassa a két újonnan alakult „székely megyét” Kovásznát és Hargitát.
A romániai magyarság bizalmának visszaszerzéséért tett lépések közé tartozik az a találkozó is, ami a legfelsőbb pártvezetés és a romániai magyar értelmiségiek között zajlott le 1968 június 28-án. A párt legfelsőbb vezetése kezdeményezésére, a már megszervezett értelmiségi találkozók mintájára. Bukarestbe hívták a romániai magyar értelmiségiek egy jelentős részét.
Több mint 50 romániai magyar értelmiségi (írók, költők, szerkesztők, művészek, oktatók) kapott meghívót. A korszak hangulatában elméletileg benne volt ugyan ez a lehetőség, a tanácskozásra meghívott értelmiségieket mégis meglepetésszerűen érintette a felkérés, hisz csupán néhány nappal a találkozás előtt értesítették őket. Előzetes egyeztetésre, taktikázásra ilyen körülmények között alig akadt lehetőség (esetleg néhány személy között lezajló rövidebb beszélgetés), habár a romániai magyarság legégetőbb problémáival, amint az a tanácskozáson elhangzottakból is kiderül, mindenki tisztában volt. Az RKP KB-nak székházában megrendezett tanácskozáson a pártvezetés néhány kulcsfigurája (Nicolae Ceaușescu, Paul Niculescu Mizil, Leonte Răutu, Gere Mihály, Fazekas János) és a romániai magyarság reprezentatív értelmiségi elitje vett részt: Bukarestből (Domokos Géza, Szász János, Bodor Pál) és a fontosabb erdélyi kulturális centrumokból: Kolozsvárról (Gáll Ernő, Demeter János, Jordáky Lajos, Kántor Lajos, Nagy István, Csehi Gyula, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Jancsó Elemér), Marosvásárhelyről (Hajdu Győző, Gálfalvi Zsolt, Sütő András), Temesvárról (Sisak Ernő), Szatmárnémetiből.
A megbeszélésen többen, a jegyzék szerint 26-on, szólaltak fel. Elméletileg bárki felszólalhatott, aki meghívót kapott és a beszédek időtartama sem volt szigorúan megszabva csak annyiban, „ahogy aztán telt az idő mondták, hogy lehetőleg rövidebben.”
Amint említettük, előzetes egyeztetésre, taktikázásra nem került sor, de az elhangzott beszédekből világosan kirajzolódtak azok a problémakörök, amelyek a magyar értelmiségiek szerint sürgős megoldásra vártak.
Az első, egyik leghangsúlyosabban kiemelt kérdés a romániai magyarság jogi státusának és az állami- és pártszervekben való képviseletének rendezése volt. Több felszólaló (Gáll Ernő, Demeter János) is kihangsúlyozta, hogy szükség van egy kisebbségi statútumra, amely rendezné a magyarság sajátos, kollektív jogait. Az ebben a témakörben felszólalók továbbá azt is kérték, hogy hozzanak létre egy olyan állami szervet, amely koordinálná a magyar kisebbség kulturális életét. A jogi kérdéskörben került terítékre az ötvenes években, haza- és nemzetárulás hamis vádjával elítélt magyar értelmiségiek rehabilitálása is. Szóba kerültek továbbá a hatvanas években eltávolított kétnyelvű feliratok és a megváltoztatott utcanevek is, valamint a kisebbségiek nyelveinek használata az államigazgatásban.
A második csoportkör az oktatás területén tapasztalt kérdéseket érintette. A leghangsúlyosabban kiemelt kérdés az anyanyelvi oktatás helyzete volt. A felszólalók többsége szóvá tette a magyar tannyelvű szakiskolai oktatás szinte teljes felszámolását, valamint az anyanyelven való iskolai és egyetemi tanulás előtt álló akadályokat: a magyar tannyelvű osztályok indulásának akadályoztatását, az egyetemi felvételik során a magyar diákokat ért diszkriminatív intézkedések, a kisebbségiek számára írt tankönyvek, Románia földrajzának és történelmének a kisebbségek anyanyelvén történő oktatása, az egyetemi végzősök kihelyezése körüli bonyodalmak.
Az úgynevezett kulturális jellegű kérések és sérelmek palettája is az előbbiekhez hasonló telítettséggel bírt. Említésre került egy sor kérdés a kisebbségi hagyományőrző és műkedvelő csoportok támogatásától el egészen a színházi életben tapasztalható hiányosságokig. Viszonylag nagy teret kapott a nemzetiségek és a romániai média viszonya. A felszólaló értelmiségiek, ráérezve a lehetőségekre, új folyóiratokat kértek, magyar és német nyelvű tv és rádióműsorokat, a meglevő újságok mennyiségi és minőségi feljavítását. Említésre került továbbá a nemzetiségek nyelvén történő könyvkiadás kérdése is, ahol a kiadványok számának növelését szorgalmazták és egy, a kisebbségek számára külön könyvkiadót is kérték.
A kulturális élet egyik kiemelt szegmenseként jelent meg a kisebbségieknek a romániai tudományos életben betöltött szerepe és pozíciói, amely a felszólalók többsége szerint nem tükrözte sem a nemzetiségek arányát, sem azoknak a tudományban, a kulturális életben kifejtett tevékenységének mennyiségét és minőségét.
Az 1956-os magyarországi események kihatásai sok tekintetben megtörték a romániai magyarság vélt vagy valós integrációjának a román állam részéről történő megítélését. A romániai magyarság kérdése az 1944-45-ös állapotokhoz hasonlóan állambiztonsági kérdéssé fokozódott. A román társadalom magyarságképén való pozitív változást remélhettek azok a felszólalók, akik hiányolták a román médiából, tömegtájékoztatásból a magyarságról és általában a nemzetiségekről szóló tájékoztatásokat. A pártvezetés és a romániai magyar értelmiségiek között lezajlott találkozás és tanácskozás nem számított egyedi jelenségnek 1968-ban, mégis rendkívül fontos momentuma az RKP magyarságpolitikájának. 1948 után a párt gyakorlatilag kijelentette, hogy a kisebbségi kérdést megoldották és, hogy a kisebbségek helyzete nem jelent egyedi problémát és a szocialista alkotmány által nyújtott szabadságjogok nem indokolják a kollektív jogok kérését.
Az élet minden területét uraló párt 1968-ig gyakorlatilag nem konzultált ily mértékben egyik kisebbségi (vagy más, vallási, társadalmi stb.) csoportot illető kérdésben sem. Az erdélyi, főleg a székelyföldi magyarság körében nagy népszerűségnek örvendő Magyar Autonóm Tartomány létrehozáskor, 1952-ben sem került sor egyeztetésre a kérdésben érintett közösséggel, de még az illetékes elitcsoportokkal sem. Ugyanúgy annak részleges megszüntetésekor sem 1960-ban. A találkozás, tanácskozás mindenképp a Ceaușescu-féle részleges nyitás, kezdeményezés eredménye volt. A visszaemlékezésekből és a felszólalásokból az derül ki, hogy a megszólalók jelentős többsége ekkor látta elérkezettnek a lehetőséget, hogy végre a pártvezetés tudtára hozza mindazokat a jelenségeket, történéseket, amelyeket a romániai magyarság szerintük sérelemként könyvelhet el. Érdekes jellemzője a tanácskozáson elhangzott beszédeknek az a taktikai diplomatikusság, amellyel a felszólalók bemutattak néhány kérdéskört. A párt második vonalában tevékenykedő aktivisták „szabotációira” meg a deji korszakban elkövetett mulasztásokra hárítva a felelősséget lehetővé tették Ceaușescunak és a pártvezetésnek, hogy tiszta alapokra helyezzék a kisebbségpolitikát és az ebből fakadó legitimizációs kérdéseket.
A tanácskozás és az elhangzott kérdések egy másik jellegzetessége volt, hogy nem hangzottak el gazdasági jellegű érvek, problémafelvetések. Ugyanazon év januárjában az adminisztratív reform kapcsán a belső pártviták körében viszont elismert tényként jelent meg a többségében magyarok lakta Székelyföld gazdasági elmaradottságára. Tény az is, hogy a kulturális élet területén dolgozó magyar értelmiségiek a személyes tapasztalataikon túl nem rendelkezhettek pontos gazdasági adatokkal, kimutatásokkal, statisztikákkal, amelyekre hivatkozni lehetett volna. A több órát is igénybe vevő tanácskozáson elhangzott kérések alapján a pártvezetés készített egy problémakatalógust, amelyben összegezte az elhangzó kéréseket, észrevételeket és az azokra adandó válaszokat. A problémakatalógust vizsgálva kiderül, hogy melyek voltak azok a kérdések, amelyekre a párt azonnal reagált, melyek voltak a pártvezetés számára a legkényesebb pontok, melyek voltak azok a területek, ahol számítani lehetett egyfajta kompromisszumra és melyek voltak azok a kérések, amelyeket a pártvezetés kapásból visszautasított. Szembetűnő, a nemzetiségek jogi helyzetére utaló bármilyen kérés azonnali visszautasítása. A magyar értelmiségiek, élve a lehetőséggel megpróbáltak kitörni az 1948-tól beálló állapotokból, új jogi státust kérve az országban élő nemzetiségeknek. Statútumot kértek és ennek alapján jól meghatározott és körülírt, hatékony, intézményes szintű képviseletet. A pártvezetés viszont azonnal visszautasított mindennemű olyan kérést, ami a kollektív jogok elismerését eredményezte volna. Ezzel szemben csak adminisztratív jellegű változtatásokat, néhány magyar származású ember pozícióba juttatását ígérték meg a különböző állami szerveknél, amely sokszor kimerült az ún. tanácsadói (konzultatív) szerepkörrel. A tanácskozás sikerességét vagy kudarcát az adott történelmi-politikai kontextusból kiindulva kell vizsgálnunk. Az elhangzott követelések, kérések közül nagyon kevés valósult meg ténylegesen és néhány pedig részlegesen. A pártvezetés most sem ismerte el a nemzeti kisebbségek kollektív jogait (ahogy más közösségekét sem), ezért indokolatlannak tartotta egy statútum elkészítését. Néhány magyar tannyelvű osztály indítását leszámítva nem változott a szakiskolai képzés. A nyelvhasználat, utcaelnevezések, kétnyelvű feliratok területén kezdeményezett változtatások általában elsikkadtak a vidéki párt- és állambürokrácia útvesztőiben. Románia történelmét és földrajzát ezek után sem oktatták a kisebbségek anyanyelvén, valamint nem készültek speciális román nyelv és irodalom tankönyvek a nemzetiségi diákok számára. A 70-es évek második felétől aztán a részleges vívmányok is fokozatosan eltűntek. Ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy mindezek ellenére számos pozitív hozadéka is volt akkor és ott ennek a találkozónak. A pártvezetés újra szembesült a romániai magyarság legégetőbb, főleg kulturális jellegű problémájával. A romániai magyar elit számára lehetőség adódott mindezt hivatalos fórum előtt is elmondani, felvázolni. A tanácskozás utáni időszakban hozták létre a Kriterion Könyvkiadót és A Hét kulturális közéleti napilapot, valamint ekkor indult be a román tv magyar és német nyelvű műsora is. A két 1968-ban létesült megyében, de másokban is, a hatvanas évek végén, hetvenes évek legelején lehetőség adódott a helyi magyar kultúra ápolására, magyar jellegű szobrok, emlékművek, emlékházak felállítására.
Transindex.ro,

2014. április 24.

Liberális bosszú Marosvásárhelyen
Ellenlépésre szánta el magát a Nemzeti Liberális Párt (PNL) Maros megyei vezetősége, miután a demokrata-liberálisok (PDL) kezdeményezésére és az RMDSZ hathatós segítségével a szervezet elveszítette Marosvásárhely alpolgármesteri székét a múlt héten
A Ciprian Dobre megyei tanácselnök irányította szervezet szerdán a megyei kórház menedzsere, Szász János helyébe Ovidiu Butucot helyezte. Dobre pártbeli társa és barátja a liberálisok kormányból való kilépéséig a sürgősségi kórházat irányította. A gazdasági igazgatói tisztséget éppen a leváltott alpolgármester, Ionela Ciotlăuş kapta meg.
A megyei önkormányzat által kibocsátott szűkszavú közlemény szerint a vezetőségcserét Szász János lemondása tette indokolttá. Értesüléseink szerint azonban az eddigi igazgatót éppen a megyét irányító politikusok kérték fel a távozásra.
Lapunk érdeklődésére Szász ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánta, csak annyit mondott, hogy „ez egy szomorú történet”. Kérdésünkre, hogy lát-e összefüggést a saját, úgymond önként vállalt távozása és Ionela Ciotlăuş liberális alpolgármester múlt heti leváltása között, Kelemen Márton, a megyei önkormányzat alelnöke kitérő választ adott. „Úgy tudom, Szász János személyes okokra hivatkozva adta be a felmondását” – replikázott.
Ugyanarra a kérdésre Szász János határozott igennel válaszolt. Ugyanakkor hozzátette: felháborító, hogy „egyesek a gerinctelenségüket politikai kompromisszumkészségnek nevezik”. A volt igazgató a szerda délután még nem tudta, hogy hol folytatja majd orvosi pályáját. „Van egy magánrendelőm Dicsőszentmártonban, lehet, hogy oda térek vissza. Az úton biztosan nem maradok, de ez nem mások érdeme” – fejtette ki a Krónikának Szász János.
Ciprian Dobre megyei tanácselnök már Ciotlăuş leváltásának másnapján rendezett sajtótájékoztatón támadást intézett az RMDSZ és a marosszéki magyarság ellen. A liberális politikus kijelentette, pártja sem a Sütő András szobrának felállítását, sem a Kossuth Lajos utca nevének a visszaállítását, de még a Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium újjáalakítását sem fogja támogatni. Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

2014. április 25.

Brassai: Még messze állunk a normalitástól
A megyében az RMDSZ-en kívül más nem igazán vállalná fel a magyar ügyek szolgálatát
A múlt héten, az RMDSZ és a Demokrata- Liberális Párt közötti egyezség nyomán leváltották a liberális alpolgármestert, és helyébe a demokrata Claudiu Maiort választotta meg a városi tanács. Hogyan történt, megyei szinten egyeztettek-e, mert azt is beszélik, hogy az RMDSZ megyei elnökét nem avatták be az ügybe? – kérdeztük Brassai Zsombort, az RMDSZ megyei elnökét.
– Az első dolog, amit ezzel az üggyel kapcsolatosan tisztáznunk kell, az, hogy ez tulajdonképpen a román pártok mérkőzése volt, és ennek eredménye lett az alpolgármester-váltás. Úgy gondolom, hogy az RMDSZ-nek minden esetben elsősorban a magyar közösség érdekeit kell szem előtt tartania. Az elmúlt két esztendőben egyértelművé vált, hogy a liberális alpolgármester asszonnyal, egy eset kivételével, nem sikerült egyetlen olyan ügyben sem együttműködni, amely a magyar közösség érdekeit szolgálta volna. Sőt, több esetben, például a tanácsosok magyar nyelvhasználata kapcsán negatívan nyilvánult meg. Mivel nem sikerült vele zöld ágra vergődni az elmúlt két esztendőben, semmilyen kifogást nem emeltünk az alpolgármester asszony leváltásával kapcsolatosan.
– Miután szerdán menesztették a liberális alpolgármestert, csütörtöki sajtótájékoztatóján a megyei tanács elnöke bosszút esküdött, sőt már az első retorzióra is sor került: pénteken leváltotta Szász Jánost, a megyei kórház igazgatóját. Felmérték-e, mit nyernek és főleg mit veszítenek ezzel a lépéssel, mert az utóbbi időben úgy éreztük, mintha normalizálódott volna a helyzet a megyei önkormányzat vezetőségében...
– Ezzel a gesztussal visszaigazolta, hogy helyes volt az RMDSZ hozzáállása a kérdéshez. Súlyos döntéseket hozott a megyei tanács elnöke. Rendkívül veszélyesnek tartom azt, hogy a megyei kórházat, a megyei tanács alárendeltségébe tartozó egészségügyi intézményt politikai menedékhelyként fogja fel, és oda menekíti az egyébként sok esetben szakmailag is, de politikailag is kifogásolt liberális párttagokat.
Nekünk több megoldatlan ügyünk is van. Azt hiszem, minden marosvásárhelyi magyar ember szeretné például azt, hogy végre a Bolyai líceum és Református Kollégium épületét elkezdjük tatarozni, helyreállítani, mert mégiscsak a város egyik ékessége és talán egyik legfontosabb oktatási intézménye, fontos az, hogy az Unirea líceumban a katolikus egyház státusa által javasolt új önálló magyar oktatási intézmény létrejöjjön, hogy kétnyelvű utcanévtáblák igazítsák el a járókelőket a városban. Nem folytatom, rengeteg megoldatlan kérdésünk van, amelyekre, úgy gondolom, összpontosítanunk kell. Eljutottunk a mandátum feléig, meghúztuk a vonalat, és mérlegeltük, hogy mit sikerült elérni. Tulajdonképpen az említettekből semmit nem oldottunk meg, egyetlenegy kivétellel. Egy három éve húzódó ügyről van szó, a 2-es iskola átnevezése Bernády György általános iskolára.
Sajnos azt kell mondanom, hogy a megyei tanácsban sem tudunk olyan rendkívüli eredményeket felmutatni, amelyek túl sokat nyomnának a latban. Mert természetesnek tartottam, hogy a Kultúrpalota századik évfordulója alkalmából szervezett rendezvénysorozatnak jelentős része magyar rendezvény legyen, mert ebben a megyében a lakosság majdnem 40%-a magyar, nem beszélve Marosvásárhelyről, ahol megközelítőleg 50%-a még mindig magyar nemzetiségű. Ezért teljesen természetesnek tartottam, hogy a százéves Kultúrpalota rendezvénysorozata alkalmával két nyelven kommunikálunk, és megfelelő arányban tervezzük a magyar rendezvényeket. Teljesen természetesnek tartom, hogy amikor 102-ből 38 önkormányzatban vezetjük RMDSZ-es polgármesterekkel a közigazgatást, akkor megfelelő arányban jussanak támogatások az illető önkormányzatoknak, úgyhogy én azt hiszem, hogy ezeket különösebb eredményekként nem lehet feltüntetni. Igazából az elmúlt 25 év marosvásárhelyi politizálásának az eredménye, hogy ez a normalitás hagyománnyá vált. És nagyon-nagyon veszélyesnek tartanám, ha a megyei önkormányzat elnöke most pusztán politikai ambícióból ezt a fajta rendet felborítaná, és a továbbiakban magyar intézményvezetőket, magyar önkormányzatokat fenyegetne azzal, hogy nem folyósít megfelelő támogatást a projektjeikhez, vagy a magyar rendezvényeket kompromittálná.
– Említette a magyar intézményvezetőket. Szóba került többek között Soós Zoltán és Barabás Attila esetleges leváltása is.
– Több név is felmerülhet, hiszen több, megyei tanácsi alárendeltségbe tartozó közintézményt vezet magyar ember. Ilyen a megyei múzeum, a Maros Művészegyüttes, az ipari park, a hegyimentő-szolgálat stb. Nyilván, ezekben az esetekben az elnök eljárhat a közintézmény-vezetőkkel szemben, de remélem, hogy nem teszi. Rossz előjelnek tartom azt, hogy a megyei kórháznál, ennél a fontos egészségügyi közintézménynél, helyzetbe hozta azt a két embert, akik úgymond a politikai harctéren kudarcot vallottak és egyfajta politikai menedéket biztosított számukra. Rendkívül veszélyesnek tartom ezt a hozzáállást.
– Apropó, Soós Zoltán, hogyan alakul a magyar prefektus kinevezésének az ügye?
– A magyar prefektussal kapcsolatosan bonyolódik a probléma. Köztudott, hisz a sajtóban is napvilágot látott a megyei PSD hozzáállása. Vasile Gliga megyei elnök nem egy alkalommal nyilvánosságra hozta, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy ne magyar ember képviselje a kormányt Maros megyében. Nagyon erős üzenetnek tartom ezt is. Ez alapvetően egy dohos, megpenészedett politikusi attitűd, ami véleményem szerint 2014-ben nem jellemezhetné a modern politikust. Maros megyében ilyen durván nemzetiségi megkülönböztetést nem lehet megfogalmazni, ahogy egyébként sajnos a liberális elnök is teszi, jelezve ezzel azt, hogy sajnos, politikai vonatkozásban még messze állunk a normalitástól. Éppen ezért merül fel minden egyes demokrata retorikával szemben a gyanú, hogy azért itt még egyelőre az RMDSZ-en kívül más nem igazán vállalná fel a magyar ügyek szolgálatát vagy érdekképviseletét. Tény, hogy a megyei PSD hozzáállása akadályozza ezt a folyamatot, de az is igaz, hogy túljelentkezés sincs erre a tisztségre, hiszen az elvárások nagyok, a felelősség is óriási, és nyilván ez a kedvezőtlen hangulati kontextus nem segít rajtunk. Ennek dacára vannak jelöltjeink, Kelemen Hunorral tovább egyeztetünk ebben az ügyben, illetőleg azt várjuk, hogy a bukaresti politikai színtéren is megfelelő egyezségek segítsék, hogy tényleg betölthető legyen az a kialkudott tisztség, amelyet végül is 25 év után először lehetett Maros megyében kieszközölni.
– Mindent egybevetve: véleménye szerint ezzel az alkuval nyert-e vagy veszített a magyar közösség?
– Azt gondolom, hogy a magyar politikai vezetés ehhez a cseréhez való hozzájárulásával is azt jelezte, hogy lépésre kész. Mert egyébként azt kellene visszakérdeznem, hogy az elmúlt két évben milyen lépést sikerült megtennünk a liberálisokkal? Sajnos, nincs amivel dicsekednünk. Úgyhogy én azt gondolom, hogy mi ezzel lépéskészségünket igazoltuk, egyértelművé tettük, hogy számunkra egy dolog fontos: nem a politikai játék, hanem a magyar közösség érdeke.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

2014. május 28.

Stefano, a kutató
Egyik interjújában Stefano Bottoni, a közelmúltbeli magyar históriát kutató történész szinte-szinte már panaszkodott amiatt, hogy az erdélyi közélet magyar nagyjai közül sokan idegenkedve fogadták a valahai szekus iratokból kibányászott adatokra támaszkodó tanulmányait. Úgy érezte, ezeket nem fogadják szívesen.
Azt gondoltam, túl érzékeny a tudós, de Erdélyország több vidékén járva azt kellett hallanom, hogy Bottoni üljön csak le az ülepére, mert nem élt itt, nem tudja, milyen volt a helyzet, tehát ne írjon tanulmányt besúgók kapcsán. Meglepett ez a heves reagálás, annál is inkább, mert a korábbi szójaszalámi-evők, tehát a helyzetet ismerők, igencsak ritkán nyúltak a témához, s akkor is csak szőrmentén.
Bottoni libbentette fel jobbacskán a fátylat, mutatta meg, hogy bizony-bizony előfordult itt egymás besározása, feljelentése bőven, s gyakran neves embereink is gyengének bizonyultak. Ez tény, ez már történelem, ezen nincs mit szépítgetni, és sokat már nem változtat a jövendő események menetén, de tudomást kell venni róluk tanulságképpen.
A veszély csak az, hogy az 1989-es nagy változás óta nagyon sokan fantáziatörténelmet igyekeznek írni, amelyben az énképeket igencsak rózsásra festik. Főleg a mai Magyarország területén adtak és adnak be meséket, bizonygatva, hogy ők a diktatúra mekkora ellenfelei voltak. Szász János író évekkel ezelőtt mondogatta is, hogy tudja, ki melyik pénztárnál veszi fel a pénzt, és milyen históriákat bocsát áruba.
Persze, a kisebb-nagyobb piedesztálra rakott mesélőknek nem jön jól Bottoni szekus irattárban való kutakodása, s főleg eredményeinek közszemlére tétele. Mert ugyebár tény, hogy Kolozsvár magyar központként való leépítésében nagy magyarjaink közül sokan részt vettek, s ez nem ment az ellene tiltakozók félrelökése nélkül. De amellett se lehet csak úgy elmenni, hogy értelmiségiek sora jelengette fel egymást, ki kényszerből, ki sportból. Lehet, közülük sokan jót tettek a nagy változás óta az erdélyi magyarságnak, de az sem seperhető szőnyeg alá, amit bármely okból valaha tett az emberfia. Szerintem szerencsénk van, hogy létezik egy Bottoni, aki félretett minden előítéletet meg érdeket, és kutat.
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2014. augusztus 18.

Hétszáz éves a négytornyú Szőkefalva
A Vámosgálfalvához tartozó, Dicsőszentmártontól három kilométerre a Kis-Küküllő bal partján fekvő Szőkefalva első írásos említése 1314-ből való. A település 700 éves fennállásának alkalmából ünnepségsorozatot rendeztek.
település 700 éves fennállásának alkalmából ünnepségsorozatot rendeztek.
A szőkefalvi Petrichevich-kastély
„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent és munkálkodhass a jövőn” – ez a Széchenyi István-idézet vezérelte a szőkefalvi magyar közösséget, hogy méltóképpen megemlékezzenek arról, hogy a település immár hét évszázada jelent számukra otthont.
A falu eredete, keletkezésének ideje ismeretlen. Az első feljegyzés 1314-ből maradt fenn, de az eredetmondák sokkal régebbi világot elevenítenek fel. Varga Sándor római katolikus plébános 1912-ben ezt írta az egyházközség Domus Historiájába: „... a falu hajdan Magyarsáros felé nyúló völgyben feküdt és a lakosok által űzött fazékkészítésről Fazakasfalvának neveztetett, később a Kis-Kükóllő déli partjára helyezték, s bizonyos Szőke nevű telepedő után kapta a Szőkefalva nevet; termékeny talaja van, mely mindennemű gyümölcsöt és bort terem, de erdeje nincsen...”. 1314-ben Terra Zeuke néven, az 1370-es iratokban Zenkefalua, 1374-ben Zenkeffalwa, 1453-ban Zewkefalva és 1587-ben Zeokefalwa néven említik, 1698-ban már Szőkefalva, 1750-ben Szeuka, 1854-ben Szőkefalva, németül Dunkeldorf. Nevét és függetlenségét 2007-ben kérte és kapta vissza, addig csupán Vámosgálfalva részeként szerepelt a közigazgatási dokumentumokban – ismertette a Székelyhonnal az RMDSZ helyi elnöke, az iskola udvari évfordulós ünnepség egyik szervezője, Mátyás Sándor.
Négy felekezet, négy pap
„Az iskola felújítás alatt áll, s a végsőkig reméljük, hogy nem hiába. Jelenleg óvoda és elemi oktatás van a településen, de a számok azt mutatják, nem sokáig. Nagy Gálfalva és Dicsőszentmárton elszívó ereje” – ismertette Mátyás Sándor, miközben az iskola egyik termében berendezett tájház-szerű kiállítást mutatja. A település életét bemutató régi fényképeket a lakosságtól gyűjtötték össze, a katolikus egyháztól egy 300 éves füstölőt, az ortodoxoktól pedig egy 250 éves könyvet is kaptak a tárlathoz. „Érdekesség és ritkaság, hogy Szőkefalvának négy temploma van, négy helyben szolgáló pappal: református, ortodox, unitárius és katolikus” – mondta a közösségszervező, amikor belépett a terembe Szász János alpolgármester, aki szerint a régi értékek közül sok mindent eladtak már az öregek, de például sikerült megmenteni és kiállítani egy citerát az 1870-es évekből. „Sajnos a Petrichevich-kastélyt sem kaptuk vissza, se nem a településé, se nem magyar emberé, hanem havasalföldi cég tulajdona” – fogalmazott az 1300 lelkes, 60 százalékban magyarok, 30 százalékban románok és 10 százalékban cigányok által lakott település alpolgármestere. Az első népesség-összeírás 1720-ból való: ekkor Szőkefalván 11 nemest, 16 jobbágyot, 1 zsellért, 10 egyebet írtak össze.
Bem-csata, Mária-jelenés
Az utókornak két híres szőkefalvit említenek: az 1761-ben született Újfalvi Krisztina költőnőt, és az 1780-as születésű Sükei Imre református lelkészt, a bukaresti magyar református gyülekezet alapítóját. „Szőkefalva zsellérfalu volt, ezért több kúria, kastély található itt. Az emberek főként földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, később sokan a dicsői kombinátban és az üveggyárban dolgoztak” – vette vissza a szót Mátyás Sándor. Megtudtuk, 1849. január 17-én Szőkefalva és Gálfalva határában csaptak össze Bem tábornok és Puchner csapatai, a Puchner vereségével végződött csatában elhunyt Szabó László hadnagy sírját pedig minden évben március 15-én megkoszorúzzák.
1995 és 2005 között huszonhárom, világszinten egyedülálló Mária-jelenésről számoltak be az illetékesek: egyetlen vak látnok volt a világon, Márián Rózsika, akinek megjelent Szűzmária. Ebből az alkalomból minden év június 17-én zarándoklatot szerveznek és minden hónap 17-én megemlékeznek erről – tették ezt augusztus 17-én is –, augusztus 18-án pedig a településhez kötődő báró Wesselényi Margit születésnapja van – ezért most tartották a 700 éves ünnepséget, a következő Wass Albert-idézet jegyében: „Jön ezer új Kőmíves Kelemen,/ki nem hamuval és nem embervérrel/köti meg a békesség falát,/de szenteltvízzel és búzakenyérrel/és épít régi kőből új hazát”.
Gáspár Botond, Székelyhon.ro

2014. augusztus 19.

Egymás mellett, egymást erősítve
Szent István-nap Székelyszentistvánon
Az államalapító királyunkról, Szent Istvánról elnevezett egyetlen székelyföldi településen, Székelyszentistvánon vasárnap rendezték a hagyományos Szent István-napi megemlékezést és falunapot. Az ünnep alkalmából tartott ökumenikus istentiszteleten Kiss Dénes református, Tőkés Lóránt unitárius lelkipásztor és Vitus Lajos római katolikus plébános szolgált.
Tőkés Lóránt a honfoglalás és az államalapítás jelentőségét méltatta, rávilágítva, hogy ezerszáz éves Kárpát-medencei megmaradásunk az élni akarásunk bizonyítéka. Ez a tény feljogosít arra, hogy dicső történelmünkből táplálkozva pozitív jövőképet vázoljunk közösségünk számára.
A helyi vegyes kórus műsorát követően az első székelyföldi Szent István-szobor állításának történetéről Kiss Dénes református lelkipásztor vetített képes előadását nézhették meg az ünneplők. Az istentisztelet után megkoszorúzták a templomkertben felállított Szent István-szobrot.
A református egyház nevében Szász János és Lőrinczi Gyula szentistváni és csókfalvi megyebírók koszorúztak, az unitárius egyház nevében Tőkés Lóránt lelkész és Faluvégi József volt főgondnok, a római katolikus egyház koszorúját Vitus Lajos plébános és Csonta Ferenc gondnok helyezte el, koszorúzott továbbá a gazdakör nevében Nemes József, a Szent István iskola nevében Albert Csilla igazgató, Bartalis Ibolya, az RMDSZ hármasfalui szervezetének elnöke. A történelmi magyar egyházak, a helyi civil szervezetek és a gazdakör képviselői mellett Makfalva község nevében Márton Zoltán polgármester és Vass Imre alpolgármester, a Székely Nemzeti Tanács nevében Izsák Balázs elnök és Csonta Ferenc, a települési székely tanács elnöke, míg a Magyar Polgári Párt nevében Biró Zsolt országos és Muszka Árpád helyi elnök koszorúzott.
"…Semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség"
A koszorúzási ünnepség utáni oldottabb hangulatú, a "gulyáságyúk" védelmében zajló programrészt Márton Zoltán polgármester nyitotta meg. Rövid üdvözletében a Szent István király Imre herceghez írott intelmének az alázatra vonatkozó, örök érvényű és kevesek által betartott passzusát idézte, miszerint: "…semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség".
Kiemelte, hogy az autonómiáért folytatott küzdelemben mindenkinek helye, szerepe és felelőssége van. "Segíteni kell a szorgalmas angyaloknak, hogy eredménnyel olajozzák odafönn a csillagok tengelyét és idelenn degenyegezni kell az idő kerekét, hogy könnyebben forduljon végre a javunkra."
Ezek után felkérte Izsák Balázst mint "fő degenyegezőt", hogy köszöntse az ünneplő közösséget.
Nyugati keresztényekként szeretnénk élni, nem bizánci erkölcsök és értékek szerint
Az SZNT elnöke, Izsák Balázs felvezetőjében az alapokról, Szent Istvánról, az államalapításról szólt, majd áttért a napi aktualitásokra. Elmondta, hogy a magyarság a kereszténység felvételével tulajdonképpen a nyugati keresztény civilizáció legkeletibb részévé vált. Ez jelenleg is így van. "Nyugati keresztényekként szeretnénk élni, nem bizánci erkölcsök és értékek szerint, ezért van szükség autonómiára. Mindent meg fogok tenni azért, hogy a székely autonómiamozgalom egysége megmaradjon, ne sikerüljön letérítenie senkinek arról az útról, amelyen több mint tíz éve elindultunk", jelentette ki egyebek között a Székely Nemzeti Tanács elnöke.
Egy a nemzet!
Köszöntőbeszédében Biró Zsolt az autonómia melletti kiállást méltatta. "Makfalva községre, Hármasfalura és ezen belül Székelyszentistvánra mindig úgy tekintünk, mint az autonómiaharc marosszéki bástyájára. Itt tűzték ki először a székely zászlót, Marosszéken itt fogadták el elsőként a székelyföldi autonómiahatározatot. A történelem kereke forog – hallottuk az igehirdetés alatt is. Néhány éve itt nem szólhattunk, kirekesztettek, de a következetes kiállásunk meghozta gyümölcsét. Ma nem a kirekesztésről, hanem az egység fontosságáról kell beszélnünk. Egy a nemzet! – fogalmazhatjuk meg a magyar államalapítás ünnepén, és jó érzéssel tölt el, hogy ma tényleg elmondhatjuk: viharos évtizedek után ma az állampolgárság kiterjesztésének köszönhetően közjogilag is a magyar nemzet részei vagyunk. Érezzük a gondoskodást, az odafigyelést. (…) A román külügyminiszter autonómiát tagadó kijelentéseire érkező válasz több mint jelzésértékű számunkra. Az anyaország immár nem mostohaanyaként viszonyul hozzánk. Az autonómia melletti kiállás, annak támogatása evidencia, és ez az egyik feltétele küzdelmünk sikerének. A másik tényező viszont a mi kezünkben van! Közösen kell felmutatnunk az autonómiaigényünket itthon is, mindannyian, közéleti szereplők, politikusok és civilek egyaránt. Egymást nem kirekesztve, hanem kiegészítve, egymás mellett, egymást erősítve. Legyen ez az idei augusztus 20-i ünnepség legfőbb üzenete Székelyföldön", mondta az MPP elnöke.
A falunap szabadtéri műsorral folytatódott.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-210 | 211-222




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék