udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 388 találat lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-360 | 361-388

Névmutató: Szabó Béla

2015. február 20.

Gyógyszerészképzés: a magyar kormány közbenjárását kérik
A Magyar Gyógyszerészi Kamara (MGYK) a magyar kormány illetékeseinek közbenjárását kéri a marosvásárhelyi magyar gyógyszerészképzés helyzetének rendezése ügyében – olvasható a köztestület elnökének MTI-hez pénteken eljuttatott közleményében.
Hankó Zoltán azt írja, a kamara álláspontja szerint a magyar nyelvű gyógyszerészképzés megszűnése miatt Románia magyar anyanyelvű lakosságának alapvető joga sérülhet, ha az egészségügyi, és ezen belül a gyógyszer-ellátást anyanyelvén nem veheti igénybe.
Úgy vélik továbbá, hogy a magyar nyelvű gyógyszerészképzés intézményi feltételeinek megszűnése a nagy hagyományokkal és jelentős tudományos kapacitással rendelkező magyar nyelvű marosvásárhelyi gyógyszerész-tudományi műhely felszámolásához vezethet.
Ezért – írja az elnök – a kamara elnöksége az érdekelt döntéshozók felelősségteljes mérlegelését és a probléma megoldását előtérbe helyező együttműködést kér.
A kamara elnöksége továbbá arra kéri a magyar kormány illetékeseit, különösen Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminisztert, valamint Balog Zoltánt, az emberi erőforrások miniszterét, hogy a két állam közötti együttműködési keretek adta lehetőségeket kihasználva járjanak el a rendezés érdekében.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusa február 16-án, hétfőn döntéshozatal nélkül tárgyalta a magyar gyógyszerészképzés ügyét – tájékoztatott Szabó Béla professzor, a magyar tagozat választott vezetője.
Az egyetem vezető testületének arra a kérdésre kellett volna választ találnia, hogy felvehetnek-e hallgatókat a 2015-2016-os tanévben magyar tannyelvű gyógyszerészeti szakra. Leonard Azamfirei rektor múlt héten azt közölte, hogy az országos akkreditációs bizottság csak a román nyelvű képzéshez hagyott jóvá beiskolázási keretszámot.
Szabó Béla a szenátus hétfői ülése után elmondta, az egyetem vezetői az akkreditációs bizottság álláspontja alapján két lehetséges megoldást vázoltak fel. Egyik esetben a magyar képzést a román keretében engedélyeznék, a másikban a magyar tagozat külön akkreditációt kaphatna, de – álláspontjuk szerint – ez csak ideiglenes lehet. A magyar tagozat egyik megoldást sem tartja elfogadhatónak.
A MOGYE kizárólag magyar tannyelvű intézményként alakult meg 1945-ben. Az intézményben a kommunista pártvezetés szóbeli utasítására vezették be 1962-ben a román nyelvű oktatást is, amely fokozatosan háttérbe szorította a magyar orvos- és gyógyszerészképzést. Ma az egyetem vezető testületei a román oktatók kétharmados többségével működnek. Az oktatási törvény előírásai szerint a felsőoktatási intézményeknek ötévenként új működési engedélyt kell szerezniük valamennyi képzésükre.
Krónika (Kolozsvár)

2015. március 5.

Oktatásügyi miniszter: folytonosság szükséges a gyógyszerészképzésben
Sorin Mihai Campeanu oktatásügyi miniszter szerint folytonosságra van szükség a marosvásárhelyi román és magyar gyógyszerészképzésben. A tárcavezető ezt azután jelentette ki, hogy részt vett a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusának ünnepi ülésén, melyet az intézmény megalakulása 70. évfordulója alkalmából tartottak.
Sorin Mihai Cimpeanu egyben meggyőződését fejezte ki, hogy mind a román, mind pedig a magyar nyelvű gyógyszerészeti szakra tarthatnak nyáron felvételi vizsgát. Úgy vélte, jelenleg az idő szorításában ez csak az egyetem vezetése által javasolt megoldással, a román és a magyar gyógyszerészeti képzés közös akkreditációjával lehetséges. Hozzátette, később be lehet nyújtani egy akkreditációs kérelmet a magyar oktatási programra is. Ennek a dokumentumait azonban az egyetem szenátusának kell elfogadnia.
Korábban az egyetem rektora azt közölte, hogy veszélybe került a magyar gyógyszerészoktatás, hiszen az illetékes szakhatóság csak a román nyelvű képzésre állapított meg beiskolázási számot a következő tanévre.
Leonard Azamfirei rektor az ünnepi ülést követő sajtótájékoztatón elmondta, a magyar nyelven tanulni vágyó fiatalok érdekeire voltak tekintettel, amikor a gyógyszerészeti szak magyar és román képzésének a közös akkreditációját kérték. Hozzátette, ha a gyógyszerészeti, a fogorvosi és a nővérképző szakon külön akkreditációt kérnének a magyar képzésnek, a magyarul oktatók kis száma miatt az illetékes szakhatóság csak rendkívül alacsony beiskolázási számokat hagyhatna jóvá. A magyar tagozat vezetői beadvánnyal fordultak Sorin Mihai Cimpeanuhoz, melyben a magyar tagozat intézményen belüli hátrányos megkülönböztetéséről tájékoztatták a minisztert, aki december közepe óta vezeti a román oktatásügyi tárcát. Szabó Béla tagozatvezető a szenátusi ülés után a magyar közmédiának elmondta, csütörtökön délelőtt külön is találkoztak a miniszterrel, de csak arra kaptak tőle ígéretet, hogy a beadványukat a minisztérium hivatalosan megválaszolja. Szabó Béla hozzátette, az elmúlt négy évben a magyar oktatók számtalan beadványa közül egyre sem érkezett válasz a minisztériumból.
Szilágyi Tibor, a rektorhelyettesi tisztségből korábban lemondott oktató aggasztónak találta, hogy elvesznek a részletekben, és immár szóba sem kerül, hogy az egyetem négy éve nem alkalmazza az oktatási törvényt, amely átfogó megoldást nyújtana a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre. A marosvásárhelyi oktatási intézmény megalakulásának a 70. évfordulóját ünneplő szenátusi ülésén utalás sem történt arra, hogy a MOGYE eredetileg magyar tannyelvű intézményként jött létre.
A MOGYE-n a kommunista pártvezetés szóbeli utasítására vezették be 1962-ben a román nyelvű oktatást is, amely fokozatosan háttérbe szorította a magyar orvos- és gyógyszerészképzést. Ma az egyetem döntéshozó testülete a román oktatók kétharmados többségével működik. A magyar vezetők a magyarokat sújtó belső intézkedések ellen tiltakozván 2014 áprilisában testületileg lemondtak tisztségeikből.
MTI
Erdély.ma

2015. március 6.

Marad minden a régiben a gyógyszerészeti karon
A MOGYE-ügyben "szőnyeg alá söprik a problémát"
Sorin Mihai Cîmpeanu oktatásügyi miniszter és Gigel Paraschiv államtitkár jelenlétében mutatta be tegnap Leonard Azamfirei, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) rektora az egyetemi helyzetértékelőt 2014-re. A MOGYE fakultásainak helyzetét külön-külön értékelte, kitért a gazdasági vonatkozású eredményekre is. A beszámoló végén dr. Szabó Béla professzor, a magyar tagozat választott vezetője nyílt levelet adott át a tárcavezetőnek, amelyben kérik a tanügyi törvény betartását a MOGYE-n.
Az egyetem felépítését, az oktatási programokat, a felvételivel, a rezidensvizsgával, az állások betöltöttségével kapcsolatos adatokat, az uniós projekteket ismertette dr. Leonard Azamfirei rektor, aki prezentációja végén sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a román és a magyar egyetemi oktatók között továbbra is feszült a viszony, majd hangsúlyozta, hogy a 88 meghirdetett oktatói állásra benyújtott jelentkezési dosszié közül 20-at nem személyes okok miatt utasítottak el, hanem amiatt, mert nem feleltek meg a vizsgakövetelményeknek. Sorin Mihai Cîmpeanu oktatásügyi miniszter sikeresnek minősítette az ismertetett eredményeket, az egyetem pénzügyi stabilitását, a vezetőségnek a hallgatókkal való jó kapcsolatát kiemelt fontosságúnak nevezte. A román-magyar oktatók közötti feszültségekre utalva ezeket az "aspektusokat" fontosnak nevezte, úgy vélte, megfelelő távolságtartással szemlélve a dolgokat, e problémákra nem olyan nehéz megoldást találni, sokkal nehezebb az infrastruktúra-fejlesztést megvalósítani. Kijelentette, meggyőződése, hogy a Romániai Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hatóság (ARACIS) a MOGYE fejlődését szem előtt tartó, az egyetem teljes oktatói közösségének akaratát figyelembe vevő döntést hoz majd. Gigel Paraschiv államtitkár szerint a siker kulcsa az egységben és a professzionalizmusban van. A köszöntőbeszédeket követően került sor a MOGYE-emlékplakett átadására, amit Mihai Cîmpeanu oktatásügyi miniszternek a felsőoktatásért tett érdemei elismeréseként adományoztak, majd Leonard Azamfirei rektor a oktatásügyi minisztérium kiválósági oklevelét vette át. A távozó tárcavezetőnek dr. Szabó Béla professzor, a magyar tagozat választott vezetője nyílt levelet adott át.
A sajtónak nyilatkozva dr. Szabó Béla elmondta, a beadványban "a konkrét helyzetre való tekintettel" felkérik a minisztériumot és személyesen az oktatási törvény betartatásáért felelős minisztert, hogy foglaljon állást a gyógyszerészeti kar akkreditációjával kapcsolatosan. "Optimista évi beszámoló hangzott el, ahol úgy jelent meg, hogy a gyógyszerészeti kar akkreditálva van, viszont olyan számokat mutattak be, amelyek alapján nem lehet akkreditálni a kart. Ez nagyon érdekesnek tűnik... Végül volt egy homályos utalás arra, hogy léteznek azok a problémák a magyar oktatásban, amelyeket mindenki ismer. Az elhangzottakat továbbra is úgy tekintjük, mint a problémának a szőnyeg alá söprését. Tegnap délelőtt volt egy rövid tanácskozásunk a miniszter úrral, akinek az álláspontja szerint idén ugyanúgy marad minden, mint eddig, esetleg jövőre majd másképp lesz. Úgy vélem, nem a megoldásra törekednek, hanem ugyanazt a játszmát játsszák, mint az elmúlt négy évben folyamatosan. Pillanatnyilag valami ígéretet kapunk, de semmiféle intézményes garancia nincs ennek betartására, tehát semmiféle konkrétum nincs. A levelünk másik része arról szólt, hogy úgy általában a minisztériumnak legyen egy hivatalos álláspontja az egyetemmel kapcsolatosan a tanügyi törvény betartását illetően, és mellékeltük az összes beadványt, amit az elmúlt négy évben a minisztériumba küldtünk, azonban egyikre sem kaptunk választ. Ma reggel a miniszter szóbeli ígéretet tett arra, hogy írásban fog válaszolni" – jelentette ki a tagozatvezető, aki szerint a szenátusi tagok múlt heti elektronikus szavazásának eredménye alapján a gyógyszerészeti kart illetően a legújabb verzió az, hogy "egyetlen oktatási programot akkreditálnak, ami nyilvánvalóan a román lesz, román és magyar vonalakkal". "Megint kitaláltak egy olyan dolgot, ami nem létezik, hiszen a tanügyi törvény előírja, hogy minden oktatási programot nyelvenként külön kell akkreditálni. Tehát nekünk lesz egy olyan programunk, ami román és magyar is lesz. Már csak azt kellene kérdezzem: a magyarok is tanulnak románul, és a románok is tanulnak magyarul?! A román vonalon volt ellenszavazat még erre a verzióra is, úgyhogy nem elképzelhetetlen, hogy valaki megóvja e határozatot, arra hivatkozva, hogy törvénytelen. Az folyik, ami az elmúlt négy évben: szőnyeg alá söprik a problémát" – tette hozzá dr. Szabó Béla. Ami a gyógyszerészeti karra való felvételi vizsgát illeti, a tagozatvezető szerint "felvételi lesz, csak nem változik semmi". Az évértékelőn elhangzottakra reflektálva dr. Szabó Béla elmondta, hiába van tanügyi törvény, senki nem beszélt arról, hogy a gyógyszerészeti kar esetében be kell tartani. "Sőt, elhangzott egy olyan mondat, ami engem aggaszt: a miniszter úr szerint az ARACIS-szal kell beszélni, hogy úgy kezelje a MOGYE ügyét, hogy az egyetem szükségleteinek megfeleljen. Nem a törvénynek, hanem az egyetem szükségleteinek! Ha azt nézzük, ahogy az egyetem vezetősége viszonyult ehhez a problémához, akkor megint az egyetemi autonómiába elásott patthelyzet lesz évtizedekig" – tette hozzá.
A sajtótájékoztatón részt vevő szaktárcavezető lapunk kérdésire közölte: a minisztérium összességében támogatja a MOGYE problémáinak megoldását, az oktatási programok mindhárom nyelven (románul, magyarul, angolul) kiválóan működnek, de az akkreditáció nem tartozik a szaktárca hatáskörébe. "A gyógyszerészeti kar esetében a felvételi lehetséges lesz, a minisztérium támogatja mind a román, mind a magyar tagozat működését e karon, de a magyar tagozat akkreditációjának feltétele, hogy benyújtsák az akkreditációs dossziét " – tette hozzá.
Dr. Leonard Azamfirei kijelentette, egy új oktatási program akkreditációja hosszadalmas folyamat, a gyógyszerészetin a magyar tagozat esetében pedig be sem nyújthatták az akkreditációs dossziét, mivel azokat bizonyos oktatók nem töltötték ki. Az egyetem vezetése azért továbbította az ARACIS-nak a gyógyszerészeti kar engedélyezési kérelmét, amint az a jelenlegi formájában működik, hogy megszervezhessék a felvételit a gyógyszerészeti karra. Információink szerint egyes oktatók ellen az akkreditációs dosszié nem megfelelő előkészítése miatt fegyelmi eljárás indult, ám eredmény még nincs.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

2015. március 18.

A MOGYE-ügy 70 év távlatából
A megalakulásának 25. évfordulóját ünnepelő Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség (MMDSZ) március 13-i rendezvényének meghívott előadói, dr. Lőrinczi Zoltán, dr. Szabó Béla és dr. Szilágyi Tibor egyetemi tanárok az orvosi és gyógyszerészeti egyetem ügyét tekintették át nem csupán a címben feltüntetett 25, hanem a megalakulásától eltelt 70 év távlatából. A témához kapcsolódó vita során a hozzászólók a helyben topogás mélyebb okait és a továbblépés lehetőségeit vették számba. A marosvásárhelyi Deus Providebit Házban szervezett beszélgetésen Tubák Nimród, az MMDSZ elnöke adta át a szót a meghívott professzoroknak.
Küzdelmünk a román törvényeken alapul – szögezte le már a bevezetőben Szilágyi professzor, majd a Mihály király által 1945. május 28-án kiadott 407-es törvényerejű rendeletet ismertette, amely a magyarság létjogosultságát elismerve 1945. június 1-jével elrendelte a magyar tannyelvű orvosi kar létrehozását a magyar előadásnyelvű kolozsvári állami egyetem keretében. A 406-os törvényerejű rendelet pedig arról szólt, hogy az Észak-Erdélyből Nagyszebenbe telepített román orvosi kar visszaköltözik Kolozsvárra. Bár a királyi rendelet azt is leszögezte, hogy a klinikákon mindkét kar részére biztosítani kell a gyakorlati tevékenység lehetőségét, ezt a román fél már kezdettől fogva megszegte. Mivel nem engedték be a magyar kart a klinikákra, a fennmaradás érdekében kénytelenek voltak Marosvásárhelyre költözni, ahol az 1948-as tanügyi reform alapján váltak önálló intézetté.
Az erdélyi magyarság 1945-ben törvényesen kapott egy jogot, amit egy tulajdonnak tekinthetünk, s amit fokozatosan csorbítani kezdtek. Ha a kommunizmus alatt elvett épületeket vissza kellett szolgáltatni Romániában, akkor egy szellemi tulajdont, az anyanyelvű oktatáshoz való jogot úgyszintén – hangsúlyozta az előadó. Majd hozzátette, hogy ezt próbálják megakadályozni egy olyan játszmával, ami szerint az elvett tulajdont még a visszaszolgáltatás előtt rendbe kell hozni.
Bár a 2011-ben életbe lépett tanügyi törvény lehetővé tette az önszerveződést a három erdélyi multikulturális egyetemen, a MOGYE-n a tanárok lelkesedése, akik ezt életbe akarták ültetni, egy azóta is tartó kálváriába torkollott – mondta Szilágyi professzor, majd kitért a gyógyszerészeti kar körül kialakult botrányos eseményekre.
A diákszövetség megalakítása a mai nemzedékek számára mitikus ködbe vész – vette át a szót Lőrinczi Zoltán professzor, aki kiemelte az induláskor megnyilvánult töretlen egységet, lelkesedést, fegyelmet és szolidaritást, amit ma nehéz elképzelni. Az akkori "bányászjárásos" nehéz időkben nem volt könnyű elkerülni a hallgatók megosztottságát, de a szövetség, ami ma önkormányzatként működik, akkoriban mozgalomként alapozta meg azt, amire a későbbiekben építeni lehetett.
1945-ben az egyetem megalakítását aláírók nem számítottak arra, hogy egyéni csoportérdekek hol és hogyan fogják a magyar egyetem építését megakadályozni, s arra sem, hogy a klinikákon becsapják előttük a kaput, ami ma is folytatódik. 1968-ig Marosvásárhely a Maros Magyar Autonóm Tartomány központja volt, s azért jöttek ide a betegek, mert magyarul szólt hozzájuk az orvos. Az egyetem gerincét 1962-ben egy telefonos utasítással roppantották meg, s ezt követően már nem az volt, amiért I. Mihály király "Isten kegyelméből" megalapította. Miközben az említett utasítást követően egyre fogyott a magyar hallgatók száma, és sokan az érvényesülés érdekében átálltak a másik oldalra, az államvezetés is beleszólt abba, hogy hány diákot lehet felvenni.
– Magyar nyelvű oktatást akarunk, de kinek? – tette szóvá Szabó Béla professzor, a magyar tanári kar vezetője a teremben levő hallgatók számára utalva, akikért a rendezvényt szervezték. Erdélyi magyar kisebbségiként folyamatosan tenni kell az anyanyelvi oktatásért, ahogy elődeink (hibáik ellenére) is tették a dolgukat. Ebben a tenni akarásban a diákság kellene a legmotiváltabb legyen. A mai oktatók pedig akár hátra is dőlhetnének a székükben, de nem teszik, mert fontos számukra egy olyan jövőkép biztosítása, miszerint érdemes Marosvásárhelyen magyar diáknak lenni, aki a végzés után megtalálja Erdélyben is a számítását. A továbbiakban elmondta, hogy hiába próbáltak a tanügyi törvénynek érvényt szerezni, ez a politikum bevonásával sem sikerült. Miután minden helyi kísérlet kudarcot vallott, a kormány felülről történő beavatkozása annak a létébe került.
Úgy gondoltam, hogy a XXI. század elején az Európai Unióban az emberi fejekben történt egy olyan fejlődés, ami lehetetlenné teszi, hogy megismétlődjék az, amiért 1946-ban a magyar egyetem kénytelen volt Marosvásárhelyre költözni… Érdekes módon van egy sarkalatos törvény, s egy 17 tagú akkreditációs bizottság fölülírhatja a törvény azon rendelkezését, amely szerint a klinikai gyakorlat magyar nyelvű lehetne – tette szóvá Szabó professzor. Majd utalt a miniszterek jelenlétében aláírt hétpontos egyezségre, amit nem tartottak be.
Véleménye szerint blöff volt, hogy a gyógyszerészeti karon nem lesz felvételi vizsga. Sajnos, mindig az történik, hogy csavarnak kettőt a csavaron, majd visszacsavarnak egyet, s azt sikertörténetként tüntetik fel – mondta, majd megjegyezte, hogy a történtek során a közember reakciója keserítette el a legjobban. Akik nem a felvételi vizsga melletti kiállást vállalták, hanem már első perctől a kibúvókban gondolkodtak. Emellett a diákság hozzáállása is aggasztja, s úgy gondolja, hogy nemcsak a tanárok, a diákok oldalán is sok a tennivaló.
A hosszú beszélgetés során, amelyben a közönség egyes tagjai is aktívan részt vettek, a felmerült kérdésekre adott válaszokban tisztázódott egy sor kérdés, amit a kívülállók talán nem látnak pontosan, s még a körön belül lévők közül sem mindenki, az akadémikustól az utolsó éves hallgatóig.
Mivel a tanügyi törvény biztosítja a teljes körű anyanyelvi oktatást, erről a jogról nem lehet lemondani. A magyar tagozat önállósulására azért van szükség, hogy kiszámítható jövőt biztosítson a hallgatóknak, akik jelenleg hiába szerepelnek jól a rezidensvizsgán, szakorvosként csak kevesen tudnak a klinikákon elhelyezkedni. 50 év óta sajnos nem a magyar tagozat illetékesei választják ki az oktatókat, ami meg is látszik azon, hogy sokan nem vállalják velük a közösséget. Bár az utóbbi időben meghirdettek tanársegédi állásokat a magyar hallgatók számára is, azt olyan körmönfont módon tették, hogy ahol volt jelölt, azt elriasztották vagy nem engedték át a vizsgán, s ahol éppen nem volt, ott hoztak ki állást. A klinikákon egyre rosszabb a helyzet. A klinikavezető esetleg egy magyar adjunktust tűr meg, s legfeljebb egy tanársegédet, akik kiszolgáltatott állapotban vannak, s alig van már Marosvásárhelyen olyan klinika, ahol fel lehet nevelni a rezidenseket.
A gyógyszerészeti kar akkreditációja nem a tanárok mulasztása miatt akadozik, ahogy megpróbálják elhitetni. Csak a tartalomjegyzéke kétoldalnyit tesz ki azoknak a beadványoknak, amelyeket az akkreditálás érdekében megfogalmaztak. Bár a törvény azt írja elő, hogy az oktatási programokat nyelvenként, földrajzi helyenként hagyják jóvá, a MOGYE esetében törvényt bontanak azzal, hogy egy programot két nyelven akkreditálnak. Hiába mentek el a gyógyszerészeti kar ügyét tárgyaló szenátusi ülésre a vezető tisztségekből korábban kivonult magyar oktatók, hogy elmondják véleményüket, a szavazást egy hét elteltével elektronikus úton bonyolították le. Természetesen az önálló magyar nyelvű gyógyszerészeti oktatás ellenében. A szaktárca vezetőjének látogatása sem hozott megoldást. Bár több beadvánnyal fordultak hozzá, láthatóan az egyetem vezetőinek a pártján áll.
Meddig tartható a passzív rezisztencia? Nem kellene egy független egyetemet létrehozni most, amikor még vannak olyan oktatók, akik vállalnák az újrakezdést?; lehetséges ugyanis, hogy a 150 oktatóból évek múlva esetleg csak 50 marad – vitatták meg ezt a lehetőséget is. Majd elhangzott, hogy egy jól irányított akcióval a magyar oktatók ellen akarják hangolni a társadalmat. Az egyetem vezetéséből való kivonulásukra azért volt szükség, hogy felhívják a figyelmet: belülről megoldhatatlanná vált a helyzet, de akinek kellett volna, sajnos nem hallotta meg. Azt pedig, hogy a szenátusban, az egyetem vezetésében maradva a jelenlétükkel is hitelesítsék a magyar nyelvű oktatás ellen hozott határozatokat, nem vállalhatták tovább. Kivonulásuk nem jelenti azt, hogy cserbenhagyták a diákokat, mivel az adminisztratív és oktatói feladatokat továbbra is ellátják. Ugyanakkor tudják, hogy a tanügyi törvény életbe léptetésének ügye a román társadalom jelenlegi helyzetének a tükre. Hogy kedvezően változzon helyzet, minden szinten az ügy melletti kiállásra, az összetartozás megerősítésére van szükség – hangzott el végkövetkeztetésként az estébe nyúló vita során.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

2015. április 4.

Sors és jelkép
Fejezetek az erdélyi magyar képzőművészet történetéből 1920–1990
A magyarországi kulturális élet nagy összművészeti eseménye, a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik kiemelkedő rendezvényeként április 24-én a Magyar Nemzeti Galériában megnyílik az erdélyi magyar képzőművészetnek szentelt Sors és jelkép elnevezésű kiállítás. A tárlat páratlan a maga nemében. Erdély művészete ekkora figyelemnek még sosem örvendhetett, minden eddiginél nagyobb merítésű, átfogóbb, sajátos szempontú válogatást visznek közönség elé. A kiállítás több mint félszáz magyarországi, romániai, németországi köz- és magángyűjtemény kollekcióiból kölcsönzött munkákat. Minderről a tárlat kurátorával, Szücs György művészettörténésszel, a budapesti Szépművészeti Múzeum Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató- helyettesével beszélgettünk.
– Célegyenesben a kiállítás szervezése, előkészítése. Időben eléggé nagy és bonyolult korszakot fog át, több szempontból sem lehetett könnyű összehozni ezt a gazdag anyagot.
– Nem, de éppen mert ilyen nagy korszakot áttekintő kiállítás még nem volt, fel kellett vállalnunk a kihívást. Az I. világháború és az 1989-1990-es fordulat közötti időszakot legalább két markáns korszakra lehet tagolni: az egyik a két világháború közötti periódus, amelynek az elején egy más állam kereteibe került magyar közösségnek kellett számot vetnie azzal, hogyan tovább. A második nagy korszak talán kevésbé 945-höz kötődik, inkább a 40-es évek végéhez, a szocialista korszak eljöveteléhez. Számolnunk kell azzal is, hogy az észak-erdélyi karéj pár évig Magyarországhoz tartozott, tehát volt egy rövid reintegráció, amikor ismét új gondolkodási mód alakulhatott ki. Kicsit tágnak tűnik ez a történelmi és művészeti szempontból is összetett, ellentmondásokban bővelkedő intervallum, más elképzeléseket is átgondoltunk, de végül úgy döntöttünk, hogy ezt a nagyon széles merítést csináljuk meg, hiszen a későbbiekben kisebb-nagyobb kiállítások fogják majd ezt kiegészíteni. Számos galériával vagyunk kapcsolatban, és megbeszéltük, hogy az április 24-én nyíló kiállítás nyitva tartása alatt szatellitkiállításokat rendeznek, a weblapon egymásra tudunk hivatkozni, és a hálózat egy kicsit gazdagítja ezt az egyébként is nagy kiállítást.
– Egy ilyen aránylag nagy korszakot egyszerűbb úgy átfogni, hogy elsősorban a művészi csoportosulásokra összpontosítanak a rendezők? Milyen fő elv érvényesült a tárlat koncepciójának a kidolgozásában?
– Gondoltunk arra, hogy centrumok hálózatával próbáljuk ezt az időszakot leírni. Beszélhetünk Nagybánya megújulásáról egyfelől, aztán arról, hogy Nagyváradtól Kolozsvár veszi át a stafétát a 20-as években a Korunk folyóirat és más hasonló dolgok miatt, miközben Nagyváradon is folytatódik egy nagyon komoly művészeti élet. Marosvásárhely az ’50-es évek után válik meghatározóvá, nem utolsósorban a művészeti líceumból kiáramló, illetve odatelepedő művészek, Nagy Pál, Balázs Imre, Zsigmond Attila és számos jeles társuk révén. Kolozsváron grafikai iskoláról szoktunk beszélni Banner Zoltán nyomán, és valóban, a ’60–70-es években az ottani képzőművészeti főiskola hatásaként is robbanásszerűen tör fel Cseh Gusztáv, Árkossy István és a többiek csapata. Így is össze lehetett volna rakni az anyagot, de mégis azt gondoltuk, hogy az erdélyi magyar művészet fogalmát úgy szerencsésebb letapogatni, ha olyan tematikus egységeket állítunk össze, amelyeken belül a kérdésfelvetés a tematikus tartalmakra vonatkozik. Ilyen például a tájfestészet és a tájban munkálkodó ember. Ez kissé sztereotip módon társul az erdélyi művészethez. Próbáljuk végigkövetni a Nagybányáról kiinduló, illetve az azzal párhuzamos szálakat, mint amilyen Nagy István művészete, és folytatjuk Szolnay Sándorral, a marosvásárhelyiekkel, egészen a ’80-as évekig. Igyekszünk felmutatni, hogy a táj mint gondolat, mint kifejezési lehetőség, mint hordozó hogyan változik az évtizedek során. Akárcsak egy életművön belül is milyen változások lehetnek. Pittner Olivér például a 30-as évek legelején, amikor Dél-Amerikából hazaköltöznek, konstruktív, kristályszerű alakzatokat fest, viszont Marosvásárhelyen már organikus, furcsa, szürreális hatású gyökereket. Tehát egy-egy mikrokörnyezetet is érdemes megvilágítani. A marosvásárhelyi vizsgálódások irányai ekképpen felsokasodnak. Az absztrakt irányába elnyúló sajátos mikrokörnyezetet ismerünk például Albert Lászlónál, Nagy Pálnál, szóval ilyen értelemben ott más a közeg. Ezeket végiggondolva, egyazon kiállítási térben látható az a mozgás, ami a tájfestészetet mint problematikát hordozza. Hasonló módon nézzük meg a húszas évek avantgárdját, a húszas-harmincas évek klasszicista törekvéseit, Szolnay Sándort, Jándi Dávidot Nagybányán, Fekete József szobrászt, akivel kicsit az art deco irányába megyünk el. Lesz szociális piktúra, ahol a társadalomkritika is megjelenik, mondjuk Leon Alexnél, szóba jöhet Gy. Szabó Béla Liber Miserorum metszetkönyve, tehát az ábrázolásból korábban kiszorult harmadik világ, vagy a "negyedik rend" művészete, ahogy Dési Huber István fogalmazott, de ugyanakkor belép az utópia is, hiszen Mattis Teutsch János, akit avantgárdistaként ismerünk már a 10-es években, és egyrészt Bukaresthez, másrészt Németországhoz, harmadrészt a Kassák körhöz is kapcsolódott, ekkor már nagy konstruktív freskótervekkel, utópikus megnyilvánulásokkal jelentkezik.
– Többnyire lezárt életművek kerültek szóba. Ma élő alkotók művei lesznek-e a kiállításon?
– Természetesen. Az volt az elv, amit különben nem túlzottan szigorúan tartottunk be, hogy lehetőség szerint legyen néhány olyan 90 utáni mű, akár áttelepedett, akár otthon maradt alkotóktól, amely éppen a kilencvenes váltásra reflektál. Az áttelepedett művészeknél is az otthon készült alkotásokra koncentráltunk, hogy abban a kultúrkörben, az ottani kiállítási szisztémában, szellemi közegben született alkotások beszélgessenek egymással. És ahogy közeledünk a kilencvenes év határáig, sokan képviselik a '84 körülre nagyjából eljött MAMŰ Társaságot. Krizbai Alex, Nagy Árpád Pika, Elekes Károly és társaik több Vásárhelyt készült munkája lesz látható a kiállításon. Sajnálatos módon a '91-ben meghalt Baász Imrének azok a dokumentumai már nem kerülnek be, amelyek a Szent Anna-tavi performance fesztivál indításánál vagy a 90-91 körüli szervezéseiben születtek. Viszont a Kalevala időszakában készültek és a későbbi megújító grafikák, a rácsos, hálós szimbolizmus művei szerepelnek.
– Az előkészítő munka egy egész nagy csapatot vett igénybe?
– A koncepció kidolgozásában erős kontrollokkal próbáltuk megvalósítani az elképzelésünket. Ebben az Erdélyben működő, az ottani művészetet nagyon jól értő művészettörténészeket is megkérdeztem, különböző generációkat. Például Murádin Jenőt, Vécsi Nagy Zoltánt vagy Székely Sebestyént. Mindenik egy kicsit másképpen látja a művészettörténetet. Itt kolléganőm, Boros Judit volt az, akivel megbeszéltem és teszteltük a tárlat kidolgozását. A végső döntés az enyém maradt, de mindenképpen szerettem volna, hogy azok a vélemények legalább elhangozzanak, amelyekkel Budapestről nézve esetleg nem számolok. Nem mondom, hogy ez egy konszenzusos kiállítás. Szerintem vitára késztető, akár a beválogatott, illetve kimaradt művészek szempontjából, akár koncepciójában, akár belső arányok, megközelítés tekintetében. De talán ez is lenne a feladata, hiszen az előbb említett új kiállításokat serkentheti, és új szempontrendszereket is érvényesíthet.
– A nagyközönséget elsősorban a kiállítás érdekli, de természetesen mint minden ilyen jelentős rendezvénynél, lesz kísérőanyag is. Egy nagy, átfogó katalógus is készül. Az sem kis munka.
– Dokumentáljuk a kiállítást. De valójában a katalógus lesz maradandó. Nem a tárlat leképezése egy az egyben. Bár a kiállítás szerkezetét a műtárgylista előtt föl fogjuk tüntetni, hogy kiderüljön, milyen struktúrában mutattuk be az alfabetikus sorrendben közreadott anyagot, ez inkább egy problémafelvető, tanulmányi katalógus. Azt kértem a szerzőktől, hogy egy-egy problémát, korszakot modellszerűen villantsanak fel, és a jelenségeket próbálják reflektíven nézni. Az idősebb nemzedékből például Gazda József és Banner Zoltán személyes emlékeket is be tudott keverni a szövegébe, ami már forrásértékű. Olyanokat például, hogy egy-egy kovásznai tárlat vagy egy-egy marosvásárhelyi lapszám milyen kompromisszumok árán jöhetett létre. A katalógusba így személyes fotók is be tudnak kerülni. Ettől talán életszerűbbé válik, közelebb hozza a mai nézőhöz ezt a több szakaszra oszló korszakot.
– Végül egy személyesebb jellegű kérdés. Hetek óta ezzel kelsz, ezzel fekszel, annak idején a Nemzeti Galériában rendezett nagybányai kiállítás hozott számodra sok szakmai elismerést. Ettől is ilyesmit remélsz? Bár azt is említetted, vitát is szülhet a rendezvény.
– Nagybánya egy más kérdés volt. Csorba Géza akkori főigazgató-helyettessel társrendezőként csináltuk azt a kiállítást, de mivel a kutatásokat én tovább folytattam, és számtalan kiállítás, kiadvány, megnyitószöveg, cikk született ebben a témában, az valahogy rajtam ragadt, és indulásként nagyot lendített rajtam. Ez a kiállítás talán szerencsés időben egy olyan összegzés lehet, ahol én már semmiféle szakmai vagy más elismerésre nem számítok. Ettől én nem változom, viszont az biztos, hogy maga a Nagybánya-kutatás mindig egy erdélyi kutatással is együtt járt. Most lehetőség nyílik arra, hogy egy nagyobb összefüggésrendszerbe helyezzem a nagybányai megújulási szakaszokat, illetve folyamatokat, és olyan rendszerbe tudom fogni a párhuzamos, egyéni élményeimet, művészekkel való barátságot, kiállítások megnyitását, műteremláto-gatásokat, ami által az erdélyi kultúra, illetve művészettörténet folyamatos átélése, kutatása a magam számára is történeti összefüggésbe kerülhet. Leírva, végiggondolva én magam is tágabb és mélyebb rálátást kapok erre a nagyon hosszú XX. századi korszakra.
– Túl az érzelmeken, vannak olyan vélemények, hogy az erdélyi művészetet némiképp a provinciával azonosítják. A kiállítás, illetve a kiadvány ezt mennyiben tükrözi vagy cáfolja?
– Nyilván a nézőpont budapesti. Mint mondtam, a kiállításba és a katalógusba bevontam az erdélyi művészettörténészeket is, de a munkatársainkkal próbáltunk egy olyan kiállítást összerakni, amivel azt szeretném bizonyítani, hogy minden évtizedben, minden korszakban, minden generációban volt néhány olyan művész, aki minimum a magyarországi kiemelkedő művészekkel párhuzamosan azonos minőséget hozott létre, és alkalmanként akár európai nívón is tudott szerepelni. Ilyenformán a megszokott átlagművészetet nem akartam bemutatni. Nem akartam, mert félrevezető lenne kiállítani az ’50-es évekbeli, szocreálnak nevezett propagandaművészetet, vagy a későbbiekben modernizmussal egy kicsit felfejlesztett, szintén szocialista realista nézőpontot, hanem azt próbáltuk elérni, hogy a budapesti vagy a külföldi látogató meghökkenve úgy érezze, itt most egy nagyon összeállt, nagyon magas és erős művészet alakult ki. Természetesen számos olyan műtárgy lesz, amely az építéssel, a szociális munkával kapcsolatos, vagy egy-egy tartományi tárlaton üdvözölt tematikájú mű, de mai szemmel sem bántó kompromisszum. Nagy Albertnél például, aki az erdélyi művészetben sokakra hatott, az építés soha nem kimondott szocreál, nála a munkásábrázolásnak mindig részben ironikus, részben drámai megjelenése van, ahogy Derkovits Gyulánál is elmondható ez. Vagy van például Ferenczi Noéminek egy Rőzsehordója, amit ugyancsak kiraktunk, hiszen ő a ’20-as években dolgozott, élt Erdélyben. Ziffer Sándorral állított ki. Ferenczi Noémi munkaábrázolása se az a fajta propaganda vagy kultuszművészet, amit nem szeretünk. Summázva azt gondolom, hogy reményeink szerint ez mind a budapesti, mind a nemzetközi tájékozatlanabb közönséget meghökkentő, érdekes, minden szekcióban valamiféle élményt, izgalmat nyújtó tárlat lesz. Nem névsorolvasás, és nem egy olyan mechanikus tárlat, hogy összeírjuk a 300 legjelentősebbnek tartott művészt és évtizedenként mindenkitől kirakunk egy művet. Bizonyára egy olyan kiállítást is meg lehetne nézni, de úgy éreztük, hogy ez akkor semmiről nem szólna. Így viszont, hogy egy szerkezetet, egy olvasatot, fejezeteket adunk ennek a ’70 évnek, talán a nézők fejezetenként egy-egy dologra, problematikára jobban koncentrálni tudnak, és a későbbiekben talán más erdélyi művészeket is látva, igazítani, illeszteni tudják ennek a képzeletbeli utazásnak az egyes állomásaihoz.
– A budapesti idegenforgalmi csúcs idején is nyitva lesz a kiállítás?
– Április 24-től augusztus végéig tart nyitva, pont a nagy turistaszezonban. Talán Erdélyből is sokan, esetleg éppen csoportosan is megtekinthetik. Már az elején felmerült az is, hogy milyen jó lenne ezt a kiállítást vagy valamelyik változatát Erdélyben is valamilyen módon bemutatni, de helyproblémákba ütköztünk, mert ez több mint 400 művet tartalmazó kiállítás, még akkor is, ha Cseh Gusztáv Hatvan főember című alkotása hatvan kisgrafikát jelent, vagy Nagy Imrének néhány portrésorozata akár egy húszas tétel lenne. Ekkora kiállítási tér Erdélyben sajnos nincs. Viszont a redukció is véges, hiszen ha az anyagot felére, harmadára csökkentjük, akkor már nem erről a kiállításról beszélünk. Egyébként az erdélyi anyagot sem látta senki így egybegyűjtve, az önmagában is érdekes lehetne még Erdélyben is. De legalább ennyire izgalmas lehetne a Magyarországról összegyűjtött, vagy csak a Nemzeti Galériában megtalálható jó művek gyűjteménye is. Mindezekre mi nyitottak vagyunk. Lelkesedésben nincs hiány, eddig bármelyik városban voltunk Erdélyben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, mindenhol azt mondták a szervezésbe bekapcsolódók, hogy mennyire jó lenne ezt itt is bemutatni!
– Ezt magunk is megerősíthetjük. Legyen nagy siker a kiállítás!
– Mi is ugyanezt szeretnők.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

2015. május 18.

Magyarok nélküli születésnap a marosvásárhelyi orvosin
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar oktatóinak a tiltakozó távolmaradása mellett emlékeznek szerdán az intézményben arra, hogy Mihály román király hetven évvel ezelőtt hozta létre azt a magyar tannyelvű egyetemet, amelyet a MOGYE jogelődjének tekint.
Az egyetem honlapján közölt hír szerint „A királyság napja” című rendezvényen vendégül látják Margit hercegnőt (Mihály király lányát) és férjét, Radu herceget. A hercegi pár jelenlétében avatják fel az egyetem épületén Mihály király domborművét.
Szabó Béla professzor, az egyetem magyar tagozatának a vezetője az MTI-nek elmondta, azt sérelmezik, hogy a hónapokkal ezelőtt elkezdődött évfordulós rendezvényeken szó sem esik arról, hogy az 1945-ös királyi rendelettel magyar tannyelvű egyetemet hoztak létre, és csak 1962-ben vezették be a román nyelvű oktatást is a tanintézetben.
Szabó Béla elmondta, a királyság napja rendezvényein a magyar oktatók nem vesznek részt. „Ha a magyar tagozat elsorvasztása miatti tiltakozásunk jeléül nem veszünk részt azokon a szenátusi üléseken, amelyeken elvileg még döntéseket is hoznak, sok értelmét nem látjuk annak, hogy most kiüljünk a kirakatba egy protokolláris eseményen. Felmerült az is, hogy szervezzünk valamilyen tiltakozó akciót, de végül úgy határoztunk, hogy tekintettel leszünk a hercegi párra, és nem zavarjuk meg a látogatásukat” – jelentette ki Szabó Béla.
Hozzátette, bízik benne, hogy a hercegi pár tájékozódott a helyzetről, és tudja, hogy okkal nem lesznek jelen a magyarok az ünnepségen. Romániában a köztársasági államforma ellenére nagy tiszteletnek örvend az 1948-ban lemondatott – ma a nyilvánosság elől félrevonultan élő – Mihály király, és a közéletben is aktív Margit hercegnő és Radu herceg.
Mihály király 1945. május 28-án királyi rendelettel létesített Kolozsváron magyar tannyelvű egyetemet bölcsészeti, jog- és közgazdaság-tudományi, természettudományi és orvosi karral. A magyar oktatási intézmény pár hónappal később a Bolyai Tudományegyetem nevet vette fel. A királyi rendelet azt is megszabta, hogy a kolozsvári román tannyelvű tudományegyetem a magyar orvostanhallgatókat is befogadja laboratóriumaiba és klinikáiba. Ez a rendelkezés azonban nem teljesült, ezért a magyar orvosi kart Marosvásárhelyre költöztették. A marosvásárhelyi orvosi egyetem 1958-ban vált ki a Bolyai Tudományegyetemből, és kapott önálló jogi státust.
A MOGYE-n a kommunista pártvezetés szóbeli utasítására vezették be 1962-ben a román nyelvű oktatást is, amely fokozatosan háttérbe szorította a magyar orvos- és gyógyszerészképzést. Ma az egyetem döntéshozó testülete a román oktatók kétharmados többségével működik. A magyar vezetők a magyarokat sújtó belső intézkedések ellen tiltakozván 2014 áprilisában testületileg lemondtak tisztségeikről, kivonultak az egyetem szenátusából.
MTI
Székelyhon.ro

2015. május 21.

Kisajátított ünnep a marosvásárhelyi orvosin
Önmagát ünnepelte a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) vezetősége és román tagozata szerdán az úgynevezett Királyság Napján, melyen a magyar oktatók és diákok nem vettek részt.
A távolmaradást tiltakozásul szánták az ellen a történelemhamisítási kísérlet ellen, mellyel Leonard Azamfirei, a MOGYE rektora azt próbálta elhitetni a közvéleménnyel, hogy hetven évvel ezelőtt Mihály király a marosvásárhelyi egyetemet hozta volna létre.
Az egyetem vezetősége szerdán vendégül látta Mihály király lányát, Margit hercegnőt és férjét, Radu herceget. Jelenlétükben felavatták a Románia volt uralkodóját ábrázoló domborművet. Ugyanakkor Marosvásárhelyre látogatott Muna jordán hercegnő is, aki egy, szintén a MOGYE által szervezett román–jordániai orvosi kongresszusra jött.
Szabó Béla professzor, az egyetem magyar tagozatának vezetője az MTI-nek elmondta, azt sérelmezik, hogy a hónapokkal ezelőtt elkezdődött évfordulós rendezvényeken szó sem esik arról, hogy az 1945-ös királyi rendelettel magyar tannyelvű egyetemet hoztak létre, és csak 1962-ben vezették be a román nyelvű oktatást is a tanintézetben.
Jelenleg az egyetem döntéshozó testülete a román oktatók kétharmados többségével működik. A MOGYE jelenlegi vezetői a marosvásárhelyi intézményt a román uralkodó által hetven évvel ezelőtt létrehozott magyar egyetem jogutódjának tekintik.
Az uralkodó valójában 1945. május 28-án királyi rendelettel létesített Kolozsváron magyar tannyelvű egyetemet bölcsészeti, jog- és közgazdaság-tudományi, természettudományi és orvosi karral. A magyar oktatási intézmény pár hónappal később a Bolyai Tudományegyetem nevet vette fel.
A királyi rendelet azt is megszabta, hogy a kolozsvári román tannyelvű egyetem a magyar orvostanhallgatókat is befogadja laboratóriumaiba és klinikáiba. Ez a rendelkezés azonban nem teljesült, ezért a magyar orvosi kart Marosvásárhelyre költöztették. A vásárhelyi orvosi egyetem 1948-ban vált ki a Bolyai Tudományegyetemből, és kapott önálló jogi státust.
„Ha a magyar tagozat elsorvasztása miatti tiltakozásunk jeléül nem veszünk részt azokon a szenátusi üléseken, amelyeken elvileg még döntéseket is hoznak, sok értelmét nem látjuk annak, hogy most kiüljünk a kirakatba egy protokolláris eseményen. Felmerült az is, hogy szervezzünk valamilyen tiltakozó akciót, de végül úgy határoztunk, hogy tekintettel leszünk a hercegi párra, és nem zavarjuk meg a látogatásukat" – nyilatkozta korábban Szabó Béla.
Mint ismeretes, a magyar vezetők a magyarokat sújtó belső intézkedések ellen tiltakozva tavaly áprilisban testületileg lemondtak tisztségeikből, kivonultak az egyetem szenátusából.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

2015. május 29.

Semjén: az erdélyi magyarságnak joga van az állami magyar egyetemhez
A miniszterelnök-helyettes a marosvásárhelyi magyar orvosképzés beindításának 70. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezés résztvevőihez intézett levelében írta ezt.
Az erdélyi magyarságnak joga van az állami magyar egyetemhez, Marosvásárhelyen pedig az önálló orvosi fakultáshoz – hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a marosvásárhelyi magyar orvosképzés beindításának 70. évfordulója alkalmából pénteken rendezett megemlékezés résztvevőihez intézett levelében.
Rámutatott: a kizárólag magyar tanítású nyelvű intézményként létesült Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) nemzetiségi jellegét a kommunista diktatúra idején az akadémiai közösség megkérdezése nélkül erőszakkal változtatták meg.
A miniszterelnök-helyettes arra bíztatta az erdélyi magyarokat: ragaszkodjanak ahhoz, ami az övék volt, ugyanakkor a magyar kormány támogatásáról biztosította jogküzdelmüket.
A magyar orvosképzés kezdeteit idézték fel Marosvásárhelyen
Az erdélyi magyar orvosképzés megkezdésére emlékeztek a hetvenedik évforduló alkalmából pénteken Marosvásárhelyen. Hetven éve Románia uralkodója önálló magyar egyetemként alapította meg azt a felsőfokú tanintézetet Kolozsváron, amelynek Marosvásárhelyre kihelyezett és önállósodott orvosi karából 1948-ban megalakult a szintén magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Intézet (a későbbi MOGYE) – összegzett a marosvásárhelyi Kultúrpalotában tartott évfordulós ünnepségen Szabó Béla professzor, a MOGYE magyar tagozatának vezetője.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) azután szervezte a pénteki megemlékezést, hogy a MOGYE immár román többségű szenátusa az évfordulót „kisajátítva" és annak magyar vonatkozását elhallgatva rendezett múlt héten ünnepséget az „egyetemalapító" Mihály király tiszteletére.
„Amit a MOGYE vezetősége tett, kimeríti a történelemhamisítás fogalmát" – mutatott rá Szabó Béla, a magyar tagozatának választott vezetője.
MTI
Erdély.ma

2015. május 30.

A magyar orvosképzés hetven évét idézték fel
A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 70 évét ünnepelték péntek este a Kultúrpalota nagytermében. Az ünnepi rendezvényen egykori végzősök, mai orvostanhallgatók, vendégek, meghívottak vettek részt. Mihály király 1945 május 29-én írta alá azt a Királyi Rendeletet, amellyel létrehozta a Kolozsvári Magyar Tannyelvű Állami Egyetemet. A határozatot a 70. évforduló tiszteletére szervezett ünnepségen Szabó Béla professzor olvasta fel, hangsúlyozva az egyetemalapítás indoklását is, miszerint a magyar fiatalko tanulhassanak anyanyelvükön. Az oktató felidézte: az orvosi kar Marosvásárhelyre költöztetése tulajdonképpen egy kompromisszum volt, ugyanis a román kollégák gáncsoskodása miatt nem működött az eredeti megegyezés, miszerint a magyar professzorok és hallgatók közösen gyakorlatozhatnak az erre a célra kijelölt klinikákon a román egyetemmel.
Kényszermegoldásként költöztek tehát Marosvásárhelyre, egy rossz állapotban levő épületbe, és kezdték szinte a nulláról az egyetemépítést. „Ma az egyetem vezetősége megfeledkezik a királyi rendeletben leírtakról, arról, hogy magyar tannyelvű egyetemet hozott létre Mihály király. Példa erre az volt román uralkodónak a közelmúltban felavatott szobra, amelynek talapzatába azt vésték, hogy 70 éves a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, elhallgatva az eredeti hivatását. Mi ez, ha nem történelemhamisítás?” – tette fel a kérdést Szabó Béla professzor. Sebestyén Spielmann Mihály művelődéstörténész a rendezvény házigazdájaként köszöntötte a jelenlevőket. Marosvásárhelyiként, történészként, személyes okokból is kötődik e nagy múltú egyetemhez – mondta –, amely meghatározta a város életét, de Erdély értelmiségét is. Az intézmény ugyanis nem csupán orvosokat adott, de költőket, írókat, képzőművészeket és zenészeket is, hiszen köztudott, hogy az orvosok szakmájuk mellett a művészeteket is magas szinten művelték.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nyugalmazott oktatóinak visszaemlékezései során dr. Dienes Sándor ny. egyetemi tanár, Általános Orvosi Kar, dr. Bocskai István, ny. egyetemi tanár, Fogorvosi Kar és dr. Gyéresi Árpád, ny. egyetemi tanár, Gyógyszerészeti Kar a kezdetekről beszéltek, diákévekről, egykori tanáraik emlékét idézték fel. A visszaemlékezések során kis videofilmeket is bejátszottak, ahol Dr. Szabó Árpád, Dr. Papp Zoltán, Dr. Péter Mihály és Dr. Feszt György nyugalmazott egyetemi tanárokkal készített interjút láthatott a közönség.
A rövid zenei momentum után az ünnepi beszédek következtek: Dr. Lőrinczi Zoltán, egyetemi docens: A rendszerváltás és a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés című előadásában az elrománosodást, a magyar nyelvű oktatás ellehetetlenítését ismertette. Dr. Szilágyi Tibor, egyetemi tanár: A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés a 2011-es Tanügyi Törvény árnyékában című értekezésében felvázolta mindazt, ami a törvény létrejötte után történt az egyetemen. Elmondta, a négy esztendő alatt hét tanügyi miniszter váltotta egymást, ígérete mindnek volt, de azt egyikük sem tartotta be. Ahogy az is valamennyiükre jellemző volt, hogy a magyar kar által iktatott kérvényekre, beadványokra, soha nem adtak választ, holott a román törvények szerint egy hivatalba iktatott kérvényre harminc napon belül válaszolni kell. Az oktató felsorolta mindazt, amit a sajtó révén a nagy nyilvánosság is megismert: a tárgyalásokat, a kompromisszumokat, a miniszteri látogatásokat, a román hallgatók spontán tiltakozását a magyar nyelvű oktatás ellen, a magyarok villámcsődületét a törvény tiszteletben tartásáért, az önszerveződésre való törekvéseket, a szenátussal való mindenkori küzdelmet sorolta.
Felidézte: 2012. szeptemberében került sor az úgynevezett hétpontos tárgyalásra, három magyar és három román tanár, valamint három miniszter jelenlétében. A találkozó súlyát mutatja – mondta –, hogy az oktatási minisztert az egészségügyi és a védelmi miniszter is elkísérte Marosvásárhelyre. „Ahogy a legutóbbi események során kiderült, eddig burkoltan, a háttérben akadályozták a törvény megvalósítását, most már nyíltan kimondják, hogy nem kell azt alkalmazni” – jelentette ki Szilágyi.
Dr. Mezei Tibor, egyetemi adjunktus: Itthon maradni nem elég című rövid előadásában arra biztatta a hallgatókat és mindazokat, akik az egyetemre készülnek, hogy ne hagyják magukat, a legnagyobb ellenség ugyanis a saját kishitűsége az embernek. Végül Tubák Nimród, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke beszélt arról, hogy milyen diáknak lenni Marosvásárhelyen a XXI. században.
Zárszóként Dr. Szabó Béla vonta le a végkövetkezetést: továbbra is érvényes az, hogy törvény ide, vagy oda, MOGYE-ügyben nem változik semmi. „Játsszuk az európai színezetet” – tette hozzá, miközben dúl a nacionalizmus, a magyar nyelvű oktatás teljes elsorvasztására irányuló tendencia.
A marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés 70 éve című könyvet Sebestyén Spielmann Mihály méltatta. Az Erdélyi Múzeum Egyesület gondozásában megjelent kötet szerzői a kezdetektől idézik fel az egyetem történetét, kitérve a karok és a tanszékek megalakulására és működésére.
Az ünnepi hangulat művészi színvonalához Péter Zsuzsa és Péter Béla, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia hegedűművészei járultak hozzá.
Antal Erika
maszol.ro,

2015. június 2.

Hetvenéves a marosvásárhelyi magyar orvosi oktatás
Emlékünnepség a múltról, jelenről és a remélt jövőről
A történelmi hitelességhez hűen a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozata 2015. május 29-én a Kultúrpalotában ünnepelte a marosvásárhelyi magyar orvosképzés kezdetének 70. évfordulóját. 1945-ben e napon jelent meg a 407-es királyi törvényerejű rendelet, amely lehetővé tette, hogy négy karral magyar tannyelvű állami egyetem működjön Kolozsváron. A négy kar egyike az orvosi fakultás volt. Az Erdélyi Múzeum Egyesület Orvostudományi Szakosztálya által szervezett többórás megemlékező ünnepségen részt vett Zákonyi Balázs, Magyarország bukaresti nagykövete, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, Angela Borda professzor, a MOGYE rektorhelyettese, a társegyetemek vezetői, politikai pártok országos és helyi szervezetének képviselői, az egyetem volt és jelenlegi oktatói, mai és volt hallgatók.
A történelmi események meghamisítása
A történelmi háttérről dr. Szabó Béla, a magyar tagozat vezetője számolt be, aki felidézte a 70 évvel ezelőtti eseményeket, a királyi dekrétumot és annak indoklását: „Tekintettel az egyenlőségi szellemre, amellyel a kormány minden egyes állampolgárát kezeli, és azon őszinte szándékra, hogy együttműködjön az összes nemzeti kisebbséggel egy jobb és igazabb világ érdekében…” jött létre Kolozsváron egy magyar tannyelvű állami egyetem.
Az orvosi kar Marosvásárhelyre költözése már a kezdetekkor egy kompromisszum következménye volt. A román kollégák ellenállása miatt, akik nem voltak hajlandók osztozni a klinikákon, a magyar fél kényszerűségből döntött a Marosvásárhelyre költözés mellett. Ennek nyomán a magyar nyelvű orvosképzés a kolozsvári Bolyai Egyetem kihelyezett karaként működött 1948-ig, amikor önálló Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetté vált, majd 1990-től egyetemmé. A tények ismeretében a történelmi események meghamisítását jelenti az a tábla, amit Mihály király domborművével az egyetem előcsarnokában nemrégiben lelepleztek, azzal a felirattal, hogy a király alapította 70 évvel ezelőtt a MOGYE-t – mondta Szabó professzor. A 70 év történetét áttekintve kijelentette, hogy a magyar oktatás folyamatos visszaszorítása miatt a mai egyetem sem tartalmilag, sem formailag nem az, ami az erdélyi magyarságot megilletné. Spielmann Mihály a házigazda műsorvezető szerepében, aki maga is végigkövette az egyetem történetét, Brendus Rékának, a Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezető-helyettesének adta át a szót, aki Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes üdvözletét tolmácsolta. „Minden olyan utólagos interpretáció, amely a tényeket, kiváltképpen az intézmény magyar jellegét elhallgatja, súlyos pontatlanságról, vagy mondjuk ki őszintén: rosszindulatú történelemhamisításról árulkodik, amelyet nem tudunk elfogadni, s amely ellen határozottan tiltakozunk…” – szerepelt a levélben, amely kitért az egyetem alapításának körülményeire, jellegének megváltoztatására. Az erdélyi magyarságtól 1962-ben elvett jogot a rendszerváltás után megjelent 2011-es oktatási törvény adta vissza, de a többség képviselői a diktatúráéhoz hasonló módszerekkel szabotálják annak végrehajtását, holott a romániai magyarságnak joga van az önálló magyar orvosi oktatásra – hangzott el a levélben, amely a magyar kormány támogatásáról biztosította az erdélyi magyarságot. Dr. Jávor András professzor, a Debreceni Egyetem általános rektorhelyettese prof. dr. Bódis Józsefnek, a Magyar Rektori Konferencia elnökének és saját egyetemének üzenetét tolmácsolta. A magyar tudományos közélet számon tartja a MOGYE-t, ismerik törekvéseit, szívesen látják hallgatóit a különböző képzésekre, igyekszenek bővíteni a tudományos együttműködés lehetőségeit, s mindent megtesznek a szakmai és erkölcsi támogatás érdekében is – köszöntette a professzor a volt és jelenlegi oktatókat és hallgatókat.
Már demokraták vagyunk, és nem félünk – idézte Bibó Istvánt dr. Lőrinczi Zoltán előadótanár, aki az 1980-as évek légköréről rajzolt erőteljes képet. Szólt a diktatúra előretöréséről, igazi arcáról, a magyarellenes propagandáról, amely a felsőoktatási intézményekben, köztük az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben is egyre jobban éreztette hatását, ahol mindinkább háttérbe szorultak, alárendelt helyzetbe kerültek a magyar oktatók. 1989-ben már kilenc tantárgyat tanítottak kizárólag román nyelven, a magyar hallgatók száma az orvosi karon az 1984-es 72-ről 15-re csökkent 1989-ben, a fogorvosi karra három magyar hallgatót vettek fel. Az 1980-as években már nem alkalmaztak magyar oktatókat, s a végzősök zömét a Kárpátokon túlra helyezték ki, megszűnt az esély a szakosodásra, a szakmai fejlődésre. Az 1989-es fordulat látszólag az utolsó percben hozott mentséget a magyar oktatás számára, de a várt román–magyar testvériség helyett hamarosan kiderült, hogy a magyarok elnyomása hazafias tetté vált, amit az 1990-es márciusi pogrom is igazolt. A MOGYE-n a magyar oktatás tovább sorvadt, s magyaros nevű profitőrök foglalták el az oktatói állásokat, miközben a magyar közösség törvény biztosította jogát nem ismerték el.
„A tanügyi törvény árnyékában”
Dr. Szilágyi Tibor professzor a korábban elhangzott helyzetjelentés folytatására vállalkozott a képernyőre is kivetített dokumentumokkal.
A egyetem sorvadásához vezető sarkalatos pontot az önszerveződési keret megszüntetésével magyarázta, ami biztosította volna az utánpótlást, a szakmai színvonal megtartását, a kontraszelekció kiküszöbölését. Az 1990-es változások után a 2011-es oktatási törvény hozott újabb reményt az önszerveződés lehetőségére, s rektorhelyettesként az ő feladata lett volna a törvény előírásainak életbe ültetése, ami a mai napig sem sikerül, bár a magyar oktatók közgyűlése folyamatosan kiállt ezért.
A következőkben Szilágyi professzor ismertette az oktatási törvény kedvező előírásait, miszerint az egyetemi képzés minden szinten, az alapképzéstől a doktori cím megszerzéséig anyanyelven történhet. A multikulturális egyetemek fogalmának a bevezetésével a jogszabály előírta a saját magát fenntartó szervezési keretet és annak szerkezetét is (tagozat, főtanszékek). A törvénybe azonban egy alapvető hiba csúszott be, egy másik paragrafus szerint ugyanis a főtanszékeket a szenátus jóváhagyásával kell létrehozni, ami a szenátus hatáskörébe utalja a megvalósítást. Az egyetem szervezési, működési szabályzatának, a chartának a kidolgozásakor még minden a helyén volt, 3 román és 3 magyar főtanszék szerepelt az orvosi karon, s egy-egy a fogorvosin és a gyógyszerészetin, továbbá az is, hogy a gyakorlati oktatás az előadás nyelvén történik. Ehhez képest az első szenátusi ülésen már változott a helyzet, majd a második szavazás nyomán a román többségű szenátus tagjai a magyar főtanszékek létrehozása ellen szavaztak. Mivel ezt a törvénysértést nem lehetett támogatni, a magyar fél kivonult a szenátusból, és elkezdődtek a minisztériumhoz írt beadványok, eredmény nélkül. A tiltakozó akciók nyomán 2012 márciusában az akkori tanügyminiszter felszólította az egyetemet, hogy érvényes charta nélkül működik, s ezért az időközben lebonyolított választásokat nem tartja törvényeseknek, és büntetéseket helyezett kilátásba, ha nem alkalmazzák a törvényt. Időközben a magyar tagozat megválasztotta a saját képviselőit, és több mint 14.000-en írták alá két hét alatt szerte a világból a törvény betartására vonatkozó kérést. De lépett a másik fél is, s az országos akkreditációs bizottság, az ARACIS megjelentetett a honlapján egy kis lábjegyzetet arra vonatkozóan, hogy a beteg és a diák kapcsolata csak román nyelvű lehet, ami valójában kötelezővé teszi a román nyelvű klinikai gyakorlatot, s ellehetetleníti a tagozatok szétválasztását.
Vesztes és nyertes perek sora következett, amelyek képviseletét Kincses Előd ügyvéd vállalta. A háttérben időközben nagyon sok akció zajlott, de látván, hogy az egyetem román oktatóinak ellenállását nem lehet áttörni, felsőbb szintről kormányhatározattal próbálták megoldani a helyzetet. Román részről erős néplázítás kezdődött, aminek az eredménye egy bizalmatlansági indítvány lett, ami az Ungureanu-kormány bukásához vezetett. A kialakult kényelmetlen helyzetben a minisztérium áthidaló megoldást keresett, s akkor került sor a román és a magyar fél közötti tárgyalásra három miniszter (tanügy-, belügy-, egészségügy-) részvételével. A megegyezés viszonylag kedvező határozattal zárult, de annak gyakorlatba ültetése már kezdettől akadozott. A magyar oktatókkal szemben megfogalmazott vádak ellenére folyamatos kompromisszumokkal próbáltak érvényt szerezni az egyezségnek – hangsúlyozta Szilágyi professzor. 2013-ban az orvosi kar megkapta ugyan a végleges akkreditációt, de a kétszeri nekifutás után a március 20-ra tett szenátusi ülésen a többség a főtanszékek megalapítását meghatározatlan időre halasztotta. Ebben a helyzetben döntöttek úgy a magyar tagozat képviselői, hogy ha a fő célt sem tudták megvalósítani, kivonulnak az egyetem vezetőségéből.
A bűvös háromszög
A gyógyszerészeti kar helyzete ennél bonyolultabb. Szilágyi professzor szerint a sajtótudósításokból az derült ki, hogy az idén nem lesz felvételi vizsga a gyógyszerészeti karon, mivel az ezzel megbízott kolléga nem állította össze a dossziét, s a magyar oktatók nem vesznek részt az üléseken, ezért úgy gondolta, hogy tisztázni kell a helyzetet. A történet egy évvel korábban kezdődött, amikor az ARACIS átiratából kiderült, hogy a román tagozatnak végleges, a magyarnak csak ideiglenes működési engedélyt akarnak adni. Mivel a szenátus egyforma akkreditációt kért, a rektor megnyugtatta Szilágyi professzort, hogy tévedésről van szó. Tavaly májusban a gyógyszerészeti kar oktatói kérték az egyetem vezetőségét, hogy hozzon világos döntést. Válaszként a szenátus megszavazta, hogy ideiglenes akkreditációt kérnek a magyar tagozat számára, ami ellen szeptemberben az oktatók újból tiltakoztak. A szenátus válasza az volt, hogy dr. Sipos Emese tanárnőnek az ideiglenes akkreditációhoz szükséges dossziét kell összeállítania. A magyar oktatók állásfoglalást kértek a minisztériumtól és az akkreditációs bizottságtól. Ez utóbbiak kiszálltak és a kompromisszumos megoldás elfogadását javasolták, amit a magyar oktatók egyöntetűen elutasítottak, beleütközve ezúttal is abba a bűvös háromszögbe, amit az egyetem, az akkreditációs bizottság és a minisztérium alkot, folyamatosan megakadályozva, hogy a magyar fél érdekei érvényesüljenek – hangsúlyozta Szilágyi professzor. Majd hozzátette, hogy a riogatás után, miszerint nem indul magyar nyelvű gyógyszerészképzés, azt a megoldást találták, hogy a törvény előírásaival ellentétben csak egy tanulmányi programot hagytak jóvá.
Nyíltan a törvény ellen
Miközben eddig az időpontig csak burkoltan nem alkalmazták a törvényt, a gyógyszerészeti kar esetében nyíltan le is írták, hogy azt nem kell alkalmazni – hangsúlyozta Szilágyi professzor. Beszédének végén bemutatta az igazságot tükröző kolozsvári táblát és a hamisítottat, amit a MOGYE-n lelepleztek le.
Dr. Borda Angela prorektor asszony, aki kezdetben tapsolt, aztán csak ült, gyorsan elhagyta a termet. A műsor idején élőben vagy filmfelvételről megszólaltak az egyetem nyugalmazott professzorai, köztük dr. Dienes Sándor egyetemi tanár, aki 1945-ben az első évfolyamra felvételizett, ahol 1946. február 11-én kezdődött meg az oktatás. Megemlítette, hogy a magyarországi professzorok magas színvonalon tanítottak, s kongresszusokon, tanulmányutakon való részvételre buzdította a fiatalokat. Dr. Bocskay István nyugalmazott professzor az igényes oktatás mellett a fogorvosi kar viszontagságos történetéről beszélt, amit negyedéves korában megszüntettek, s az 1948-ben felvételizett hallgatók a kolozsvári román tannyelvű egyetemen kellett befejezzék tanulmányaikat. Dr. Szabó Árpád professzor a magyar nyelvű orvosképzés elsorvasztására hívta fel a figyelmet. A félelem is jelen volt az egykori hallgatók életében, erről dr. Papp Zoltán nyugalmazott egyetemi tanár nyilatkozott. A román–magyar együttélés lehetőségéről, a teljes anyanyelvi képzés fontosságáról s arról, hogy a betegnek joga van anyanyelvén beszélni az orvosával, dr. Péter Mihály professzor szólt a hallgatósághoz. A kivándorlás ellen foglalt állást dr. Feszt György egyetemi tanár, aki az Erdélyhez való ragaszkodását hangsúlyozta. Dr. Gyéresi Árpád professzor pontos és alapos képet rajzolt a sok megpróbáltatásnak kitett és a rendszerváltás előtt fel is számolt, majd 1990-ben újraindított gyógyszerészeti kar történetéről, az alapító tanárokról és utódaikról, a tanszékeken folyó oktatási és tudományos tevékenységről, s arról, hogy 1948-tól kezdődően az idén végzett a 61. évfolyam, összesen 2 582 gyógyszerész.
Szabad jövőkép
Szabad jövőképet, stratégiát a magyar oktatás számára csak önálló döntéshozatali helyzetben lehet kialakítani. A szabad akarat gúzsba kötésével, a törvény biztosította jogok csűrés-csavarásával mindenki veszít – mondta. Beszédének végén a fiatalokhoz szólt, hogy vegyenek részt az egyetem jövőjének az építésében.
A címzettek nevében dr. Mezey Tibor szólt, aki tíz éve oktatója az egyetemnek, s örömmel tapasztalja, hogy egyre több kolléga dönt az itthon maradás vagy a hazatérés mellett. Bár nem könnyű a szélmalomharcban helytállni, jóleső érzés egy töretlen egységbe tömörült magyar közösséghez tartozni, ahol mindenkinek arra kell törekednie, hogy a legtöbbet, a legjobbat hozza ki önmagából – hangsúlyozta.
Diáknak és tanárnak össze kell fogni azért, hogy az egyetem céljának eleget téve a minőségi magyar oktatás helyszíne legyen – mondta Tubák Nimród, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke, aki megfogalmazta a multikulturális megnevezés és a valós helyzet közötti különbséget. A hogyan továbbra utolsó szónokként dr. Szabó Béla professzor, a magyar oktatók képviselője kereste a választ. Amíg az oktatási törvény életben van, ki kell tartani, nem szabad lemondani, még akkor sem, ha a pályán kívülről nem a valóságos helyzetnek megfelelő bekiáltások hangzanak el – hangsúlyozta. A kitartáshoz azonban arra van szükség, hogy az egész közvéleményt maguk mellett tudják, a sajtó részéről pedig harcosabb támogatást várnak el, mivel a MOGYE-ügy akkor fog elhalni, ha nem beszélnek róla.
Az emlékünnepség zárásaként Spielmann Mihály bemutatta a marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés 70 évéről szóló kötetet, amely erre az alkalomra jelent meg. Az ünnepségen a Marosvásárhelyi Filharmónia művészeinek, Péter Zsuzsa és Péter Béla hegedűművészeknek tapsolhatott a közönség.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)

2015. június 6.

Jubilált a marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzés
(reflexiók)
Az Erdélyi Múzeum Egyesület szervezésében a Kultúrpalota nagytermében került sor május 29- én a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 70 éves jubileumi ünnepségére. A zsúfolásig megtelt teremben az egyetem nyugdíjas és jelenben is aktív oktatói mellett nagy számban voltak jelen a magyar diákság tagjai is. Az ünnepség szép volt és felemelő, ugyanakkor tükrözte azt a következetes küzdelmet, amelyet nemcsak a jelenben, hanem a múltban is – változó erősségű ellenszélben, de mindenkor – folytatni kellett az eredetileg kizáróan magyar tannyelvű oktatási intézmény meg- és fennmaradásáért.
A példaszerű előadások közül kiemelném Szabó Béla és Szilágyi Tibor professzorok munkáját, amely tényszerű adatbőséggel bizonyította a magyar nyelvű oktatás létéért folytatott küzdelem energiapusztító nehézségeit. Itt óhatatlanul eszembe ötlenek néhai Sütő András barátom megállapításai: "Mennyivel több, gyümölcsözőbb szakmai eredmény születne itt Erdélyben, ha nem kellene az energiánk jelentős részét a nemzeti és anyanyelvi megmaradásunk védelmére fordítani".
A háromórás megemlékezést – elsősorban a jelen levő fiatal orvosgenerációra való tekintettel – szeretném néhány gondolattal kiegészíteni.
Az akkor még kizárólag magyar tannyelvű intézetet az ötvenes-hatvanas évek Romániájának vezető orvosegyetemei között emlegették. Hírnevét nemcsak az oktatás magas színvonala, hanem a végzettek etikai tartása, kiváló gyakorlati tudása biztosította (jelenleg, sajnos, csak a második kategóriába van besorolva).
Az egykori, nemzetközi szinten is elismert és értékelt – mondhatnám világhírű – professzorai közül, akiknek jó részét nekem is alkalmam volt hallgatni, csak néhányat említenék (a teljesség igénye nélkül): Haranghy László, Gyergyai Ferenc (kórbonctan), Obál Ferenc, Szabó István, Módy Jenő (kórélettan, biokémia), Maros Tibor, Szentpétery József (anatómia), Miskolczy Dezső és tanítványai, Környei István, Csíky Kálmán (ideg-, elmegyógyászat), a Haynal-iskola képviselői, Dóczy Pál, Horváth Endre, Kelemen László, Málnássy Géza professzorok (belgyógyászat, infektológia), a Mátyás Mátyás vezette sebésztanárok: Pápay Zoltán, Naftali Zoltán, Csizér Zoltán, Szombathelyi László, Darkó Zsigmond, Péterffy Pál illetve az urológus Kótay Pál és a számos újítást bevezető Száva János ortopédprofesszor mellett a gyermekgyógyász kiválóságok, Puskás György, Szentkirályi István, Csidey József, Heinrich Mihály egykori oktatók nevét kell megemlítenünk. A bőrgyógyászatban Újváry Imre és Nüszl László hagyott maradandó emléket. A világhírű Putnoky Gyula-tanítványok: László János, Szentkirályi Éva és a még közöttünk lévő Fazekas Béla és Péter Mihály professzorok egészítenék ki azt a névsort, amelynek alapján az erdélyi Cambridge elnevezést érdemelte ki egyetemi városunk (Obál Ferenc).
Az 1970-es évektől kezdődő hanyatlást és az ennek keretében zajló küzdelmeket a bemutatott beszámolók részletesen ismertették, legteljesebben talán a gyógyszerészeti kar történetét kitűnően bemutató Gyéresi Árpád professzor.
A jubileumi ülésszakon mindössze néhány szó hangzott el az oktatás-kutatás kettősségének az összefonódásáról. Korányi Sándor mondta, hogy nem létezik oktatás kutatás nélkül, és ez fordítva is igaz.
Fontosnak vélem megemlíteni, hogy a vásárhelyi orvosi egyetem magyar oktatói három akadémikussal is büszkélkedhetnek, míg a Román Tudományos Akadémiának egyetlen marosvásárhelyi román orvos tagja sincs. (A román Orvosi Akadémia nem azonos a Román Tudományos Akadémiával!)
Az eredményes ösztöndíjprogramról sem esett szó. Holott a Vizi E. Szilveszter és Somogyi Péter akadémikusok szervezésében megvalósult tanulmányutak keretében a budapesti KOKI-ban több mint száz, az Oxfordi Kutatóintézetben több mint egy tucat fiatal oktató részesült hosszabb idejű továbbképzésben. Ők alkotják a jelenlegi magyar oktatói gárda gerincét. Emellett még számos tanulmányútra, továbbképzésre is sor került jórészt egyéni kapcsolatoknak vagy pályázatoknak köszönhetően.
A marosvásárhelyi tudományos diákszakkörök rangját jelzi az a tény, hogy a Tudományos Diákköri Konferenciát olyan nemzetközi hírű tudósok tisztelték meg vásárhelyi jelenlétükkel és előadásaikkal, mint Klein György (Svédország), Kúnos György (USA), Somogyi Péter (Egyesült Királyság), Szentgyörgyi Andrew (USA), Módy István (USA), Vizi E. Szilveszter és Freund Tamás (Magyarország). Személyiségük és előadásaik önbizalmat és energiát sugalltak fiataljainknak.
A megemlékezésen a diákságot képviselő Tubák Nimród ötödéves hallgató és a fiatal oktatónemzedéket képviselő Mezey Tibor foglalták össze kitűnően a jövő feladatait.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jubileumi megemlékezése is meg kell erősítsen bennünket abban a hitünkben, hogy érdemes és szükséges tovább küzdeni kitűzött céljainkért.
Dr. Brassai Zoltán professor emeritus, az MTA külső tagja
Népújság (Marosvásárhely)

2015. június 11.

Pasztellképek „a fametszés koronázatlan királyától”
Gy. Szabó Béla-kiállítás nyílt a főkonzulátuson
Bár többnyire grafikusként, illetve az „erdélyi fametszés koronázatlan királyaként” ismert tájainkon és a világban, Gy. Szabó Béla pasztellezéssel is foglalkozott, még ha életében csupán egy ilyen jellegű kiállítása is volt. Első pasztellje 1925-ben, húszéves korában készült, Édesanyám címmel, ezt követően aztán szülővárosa, Gyulafehérvár, a környék tájai, majd pedig külföldi utazásai szolgáltak ihletforrásul.
Ezek a munkák láthatók egy csokorban a kolozsvári főkonzulátus rendezvénytermében, a kiállításmegnyitóra kedden délután került sor, ahol Mile Lajos Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva: Gy. Szabó Béla személyében olyan alkotóval van dolgunk, aki több művészeti ágban is bizonyított. – Akár azt is mondhatjuk, hogy az itt látható művek „hazatértek”, tekintettel arra, hogy ebben a teremben működött mintegy tíz éven át a Gy. Szabó Béla Galéria – jegyezte meg Mile Lajos.
A megnyitón Ferenczy Miklós, a hagyaték gondozója köszönetet mondott a főkonzulátusnak a lehetőségért, hogy a 110 évvel ezelőtt született és 30 éve elhunyt művészre a hajdani, nevét viselő galéria helyszínén szervezhettek tárlatot. Ferenczy ezt követően Gy. Szabó Béláról és munkásságáról tartott előadást, majd felkérte Németh Júlia műkritikust, hogy nyissa meg a kiállítást.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

2015. június 11.

Bibliával és festményekkel az emberek között
Pusztakamarási és kolozsvári református lelkészként több mint negyven éve szolgál. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként közben Erdély-szerte szervez képzőművészeti kiállításokat. Ferenczy Miklóssal a megalkuvás nélküli igehirdetésről, a kisember felkarolásáról, művészetekről és hitről beszélgettünk.
– A kolozsvári képzőművészeti kiállításokat látogatók – ha nem ismerik önt református lelkészként – arra gondolhatnak, hogy megrögzött műgyűjtő. Honnan ez a nem mindennapi párosítás?
– Képzőművészet iránti elkötelezettségem gyerekkori hozomány. Úgy kerültem el szülőföldemről, a Nyárád-mentéről Kolozsvárra, a Farkas utcába, hogy nagynéném, Ferenczy Júlia képzőművész maga mellé vett, mivel nem volt gyereke. Öten voltunk testvérek: odahaza igen szerény anyagi körülmények között éltünk, így jöttünk fel hárman Kolozsvárra, Imre és István bátyámmal, akikből zenész lett. Júlia néném és férje, Fuhrmann Károly iparművész műterme kiváló alapozást nyújthatott volna festészethez és grafikához egyaránt, ha igazi tehetséget éreztem volna. Édesanyám amatőrként jól rajzolt, én is örököltem némi készséget: mind Júlia néném, mind másik nevelőszülőm, Gy.Szabó Béla felajánlotta, hogy foglalkoznak velem, ha rajzolni, festeni akarok. Amikor láttam, hogy ez nekik milyen könnyen megy, nekem meg mennyire nehezen, elillant a bátorságom. Nem lett belőlem festőművész, de a családi talentumot Botond fiam vitte tovább azzal, hogy elvégezte a kolozsvári képzőművészeti főiskolát.
– A művészet iránti elkötelezettsége viszont töretlen. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként ez édes teher is?
– Amikor 1985 novemberében meghalt, Gy. Szabó Bélát én temettem el a Házsongárdi temetőben. Lelkészként a legnehezebb temetésem volt ez, hiszen életem egy darabkáját veszítettem el. Teológus korom óta a műterme mellett állt a szobám, és amikor elutazott valahova, mindenben rám hagyatkozott. Sokat segítettem neki a kiállítások megszervezésében. Júlia néném, a Gy. Szabó hagyaték örököse mindent rám testált. Akkor nagy teher nehezedett rám, de később értettem meg a jézusi tanítást, miszerint ha a terhet felveszed, egyszercsak könnyűvé válik, és gyönyörűséges lesz. Most itt tartok: nemrég szerveztük meg a 101. Gy.Szabó Béla-kiállítást Nagybányán, a Teleki Házban, és ezen a héten nyílik a 102. kiállítás a kolozsvári magyar főkonzulátuson. Amíg 1990 és 2010 között a kolozsvári esperesi hivatalban a Gy. Szabó Galériát működtettük, tíz év alatt mintegy 135 kiállítást szerveztünk, a Pata utcai gyülekezeti ház Fehér Galériájában pedig további harmincat. Már gyerekkoromban sok képzőművészt megismertem nevelőszüleim műtermeiben. A rendszerváltás után ez a szellemi örökség késztetett arra, hogy bemutatkozási lehetőséget kínáljunk az új nemzedékek számára is.
– Hogyan került lelkészi pályára egy 1969-ben érettségizett székely fiatalember, akinek a kolozsvári polgári-intellektuális környezet nemcsak zenei és képzőművészeti műveltséget, hanem nagyon jó angol nyelvtudást is adott?
– Pályaválasztásomra a Farkas utcai református templomban szolgáló László Dezső lelkész volt a legnagyobb hatással. A Nyárádszentbenedeken negyven éven át köztiszteletben álló lévita tanítóként szolgáló nagyapámtól tudtam, hogy őseink a 16. század végétől nyomon követhetően papok, tanítók, kántorok voltak. Úgy gondoltam, teológusként én is beillek e sorba. László Dezső és az akkor fiatal oktató, Juhász Tamás készített fel a felvételire. Jó tanuló lévén nem az volt a kérdés, hogy bejutok-e, hanem hogy milyen eredménnyel. Nem akartam csalódást okozni mentoraimnak. Kiváló évfolyam volt az 1969-es. A végzősök közül a többség vezető tisztségeket töltött be később az egyházi hierarchiában, sokan lettek esperesek. Az ötvenes-hatvanas évek eleji sztálinista egyházellenesség csökkenésével nőtt az érdeklődés a teológia iránt. Tanárunk, Dávid Gyula püspökhelyettes akkor még megtehette első éven, hogy mindannyiunkat behívott magához és elmondta: a Szekuritáté egyenként meg fog keresni, és felajánlja az együttműködés lehetőségét, azaz legyünk besúgók. Jól gondoljuk meg, mit írunk alá! Az évfolyamunkról egy-két később „elcsúszott” lelkészen kívül, tudtommal, senki nem kollaborált az állambiztonsággal.
– Gondolom, önt is megkörnyékezték...
– Igen, de miután nemet mondtam, a teológián nem zaklattak. Később, első gyülekezetemben, Pusztakamaráson az odaérkezésem után a falunkért felelős szekustiszt megkeresett és elmondta: ő mindent tud arról, mi történik a faluban, csak azt nem tudja, mit gondolnak az emberek. Ebben tudnék én neki segíteni. A válaszom egyértelmű volt: nem tudok és nem is akarok ilyesmiben segíteni. Miután a szekusdossziémhoz hozzájutottam, láttam, hogy rólam sokat és sokan jelentettek, de az én lelkiismeretem tiszta.
– Sütő András szülőfaluja nem jelentett kiemelt műveleti területet a magyar veszélytől tartó állambiztonság számára?
– Nem hiszem, hogy Pusztakamarás különlegesebb falu lett volna a hatalom számára, mint a többi mezőségi település. Sütő András évente néhányszor jött haza, őt nem itt kellett szemmel tartaniuk. Amikor hazatért szüleihez, templomba ritkán járt, de velem jó kapcsolatot ápolt. Főleg karácsony táján gyűlt össze a nagycsalád: ilyenkor a szüleivel együtt összeültünk és jót beszélgettünk. Ha otthon járt, rendszerint megkeresett a parókián. Nyomon követte és elismerte a gyülekezetben kifejtett munkám. Pusztakamaráson gyakori volt a vendég, hiszen Erdélyből és Magyarországról sokan ellátogattak Kemény Zsigmond sírjához. Az Anyám könnyű álmot ígér szerzője, Sütő András akkoriban már Magyarországon is ismert volt, így bekopogtattak a szülőházához is.
– Makkai Sándor Holttengere, a Mezőség milyen benyomást tett önre?
– Soha nem tudtam azonosulni a Holttengerrel, merthogy a mezőségi magyar emberről más véleményem alakult ki. A tömbmagyar vidékek egyházhoz való viszonyulásuktól eltérően a mezőségi ember mindig érezte, hogy az egyházon belül van az igazi és egyetlen megtartó erő. Egyféle búvópatakként láttam a Mezőséget, amely a föld alatt eltűnik, aztán tiszta vizű, éltető forrásként jut a felszínre. A Pusztakamaráson eltöltött nyolc és félből hat éven át beszolgáló lelkész is voltam parányi gyülekezetekben: vasárnaponként 25 kilométert is gyalogoltam esőben, hóban, mégis ez volt életem legszebb időszaka. Nemcsak azért, mert akkor született meg három gyerekünk, hanem mert ezek az egyszerű és nagyszerű emberek igazi nagycsaládot jelentettek.
– Jól választott, amikor 1982-ben ismét Kolozsvárra költözött, immár Pata utcai református lelkészként?
– Amikor 1982 májusában bejöttünk a városba, a feleségem, Annamária, aki Kolozsváron nőtt fel, sírva hagyta ott a pusztakamarási parókiát. Gyerekeim később is, éveken át kijártak nyaralni pusztakamarási családokhoz. Ma is élő kapcsolatunk van sok mezőségi családdal, akiknek az elmúlt három évtizedben lehetőségeink szerint mindig segítettünk. A Pata utcai gyülekezet hívott meg lelkésznek, miután két presbitere inkognitóban meghallgatta az istentiszteletem Pusztakamaráson. Akkor került iskolás sorba Eszter lányunk, gondoltuk, Kolozsváron könnyebb lesz. De nem volt ebben tudatosság, hogy mi feltétlenül Kolozsvárra szeretnénk jönni. Életelvem, hogy az Úristen intézi a dolgaimat: ha ő így rendezte, akkor az így van jól. Ebben a hitben költöztünk Kolozsvárra.
– Emlékszem, a nyolcvanas években azt rebesgették a kolozsvári magyarok, hogy a Patai utcai református imaház lesz az első, amelyet lebontanak. Hogyan úszták meg?
– 1986-tól 1989 decemberéig tartott a gyülekezet térdre kényszerítésének kísérlete. Körülöttünk már mindent lebontottak, cserébe már mindent felajánlottak, de a presbitérium egyemberként állt ki mögöttem: nem tágítunk. Ebben az is szerepet játszott, hogy azelőtt már lebontották a parókiánkat. Nem tudott mit kezdeni velünk a hatalom, és valószínűleg nem akart cirkuszt, így aztán körbevettek tömbházakkal, de nem bontottak le. Hihetetlen egység volt akkor a gyülekezetben. Az oktatásból, a kultúrából, minden más területről száműzött kolozsvári magyarságnak az egyháza lett az utolsó menedéke.
– Régi fényképeket láttam a nyolcvanas évek konfirmációs istentiszteleteiről, ahol népviseletbe öltözött fiatalok hatalmas csapata állja körül az úrasztalát. Hányan konfirmáltak akkoriban?
– Egy-egy évben annyian, mint ahányan manapság konfirmálnak Kolozsvár tizenkét gyülekezetében összesen, azaz százötvenen is. Három iskola magyar diáksága járt hozzánk vallásórára és konfirmációra. Kiránduló lelkészként ismertek Kolozsváron, mert nagyon sokat utaztam Erdélyben a fiatalokkal. Igazi csapattá kovácsolódtunk. Ma is sokukkal tartom a kapcsolatot, követem az életútjukat. Igaz, többségük már rég külföldön él. Nem véletlen, hogy az egykori 3400 lélekből mára 2000 maradt a gyülekezetben. Huszonöt év alatt 1500 személlyel többet temettem, mint ahányan születtek. Öröm az ürömben, hogy a rendszerváltás körüli években tapasztalt rengeteg vegyes házasság – a gyülekezetben akkoriban minden második magyar fiatal nyelvileg vegyes házasságba lépett – mára jelentősen megváltozott.
– Az 1953-ban épült imatermet ötven évre rá, 2013-ban alakították át tágas templommá, toronnyal, több funkciós gyülekezeti házzal. A lebontott, régi parókia helyett új épült. Miközben nyugdíjba készül, nem aggasztja, hogy néhány évtized múlva ki lakja majd be ezt a magyar oázist a Pata utca sarkán?
– Úgy szeretnék mindent átadni utódomnak, hogy az építkezések, a felújítások befejeződjenek, és ő csak lelkigondozással törődhessen. Úgy gondolom, ma ez az egyház legfontosabb feladata. A gyerekekkel kell kezdeni, mert ők lesznek a leendő keresztény családok alapjai. Minden lelkész számára nagy kihívás, hogy a régi gyülekezeti életet miként tudjuk megtartani. Ugyanakkor látni kell, hogy az Úristen az, aki megtart bennünket. Egy lelkész ebben hisz, ebben bízik, és ezt hirdeti híveinek.
Ferenczy Miklós
Nyárádszentbenedeken született 1950-ben. Tíz éves korában került kolozsvári nevelőszüleihez, Ferenczy Júliához, majd Gy. Szabó Bélához. 1969-ben érettségizett, és a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett. Püspöke Marosvásárhelyre akarta segédlelkésznek kinevezni, ő inkább mégis Pusztakamarást választotta. Nyolc és fél év mezőségi szolgálat után 1982-ben került Kolozsvárra a Patai utcai református gyülekezetbe. A Szekuritáté szorosan figyelemmel követte tevékenységét, amiről vastag szekus dosszié árulkodik.
1990 után Gy. Szabó Béla hagyatékára alapozva létrehozta a Gy. Szabó Béla Galériát. Az elmúlt 25 évben mintegy 250 erdélyi képzőművészeti kiállítás megszervezésnél bábáskodott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. július 23.

Erdélyi magyar kórház: megállíthatná az orvoselvándorlást
A magyar kormány álláspontját képviselő résztvevő nélkül zajlott csütörtökön a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, egy esetleges új erdélyi magyar orvosképző tanügyi intézmény és egy kórház megépítésének, összekapcsolásának ötletét körüljáró fórum Tusványoson.
A meghívott felszólalók közül elsőként Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke szemléltette a jelenlegi állapotokat. „Elképesztő, de ugyanazokért a kérdésekért, problémákért, jogokért folyik – bár egy más szinten, megfogalmazásban – most is a küzdelem, mint 1990-ben. Eltelt huszonöt év, és nem változott semmi. Sőt, inkább egy rosszabb helyzet van” – ismertette a MOGYE helyzetét. Hozzátette, az a mostani gyakorlat, hogy az előadások magyarul, a gyakorlatok románul zajlanak, nem egy működő modell, mivel nem biztosítja az oktatók utánpótlását, az egyetem magyar oktatásának a fennmaradását.
Marosvásárhely mellett sok érv szól
„Pár hete a sajtóban megjelent, hogy magyar állami támogatással Nagyváradon egy kórházat készülnek megépíteni. Erre jött egy másik változat, miszerint Csíkszereda környékén lehet a kórház. Már van két változat, de jelen pillanatban nincs a magyar kormányzat részéről kikristályosodott elképzelés” – tért ki a panelbeszélgetés tulajdonképpeni témájára Zakariás. Emellett a – szintén magyar állami támogatással megvalósulandó – magyar orvosképzést biztosító egyetemről is szólt. „Kérdés: hol legyen az egyetem? Sok érv szól amellett, hogy Marosvásárhelyen. Ott van tradíciója, megtalálható az oktatói és orvosgárda, de benne van egy olyan pszichológiai komponens is” – fejtette ki véleményét.
Akkreditáció csak papíron
Szabó Béla, a MOGYE tanára a „csak papíron létező” akkreditációról szólt. „A tanügyi törvény előírja, hogy minden oktatási programot nyelvenként kell akkreditálni. Az orvosinál végigcsináltuk, papíron van egy akkreditációnk, de a magyar tanszék úgy sem alakult meg. A miniszter eljött és elmagyarázta, hogy ez is csak az ő személyes beavatkozására történt meg – noha elvileg az akkreditációs bizottság politikailag független –, és ez csak papíron van külön, gyakorlati vonzata nincs, marad minden, ahogy volt. Felröppent a hír a gyógyszerészeti kar akkreditációjával kapcsolatban, hogy ez nem lesz meg, a rektor pedig blöffként feldobta, hogy akkor nem lesz felvételi. Egy ilyen blöff után a sajtóban rögtön megjelentek az alternatív megoldást kereső cikkek. Ez negatívan érintett, mert senki nem tette fel a kérdést, miért nem lesz felvételi?” – panaszolta. Az erdélyi magyar orvosképzéssel kapcsolatban elmondta, négy verzió létezik. Az első a román pénzen megvalósított magyar egyetem. „Azt mondják, ez igenis létezik, ez a MOGYE” – közölte. A másik variáns a különálló magyar finanszírozású egyetem, míg a harmadik a Sapientiával egy közös finanszírozású képzés. A negyedik a kihelyezett tagozat – amely Szabó szerint szépen hangzik, de rengeteg buktatóval jár.
Előbb kórház vagy egyetem?
Dénes László újságíró, a beszélgetés moderátora kérdésére Brassai Attila, a MOGYE tanszékvezetője úgy válaszolt: egyértelmű, hogy először az egészségügyi intézmény létrehozása szükséges, és arra lehet ráépíteni az egyetemi oktatást. „Fordított sorrendet nehezen tudok elképzelni. Hiányolom, hogy itt egy anyagi vonzatról is szó van, de az ezt biztosító magyar kormánynak nincs itt egyetlen felelős képviselője sem, hogy hozzászóljon a kérdéshez” – mondta.
Nem csak egyetemhez rendelt kórházra van szükség
A kórház és a képzési központ felépítésének helyszínéről Vass Levente, a marosvásárhelyi Stúdium Alapítvány alelnöke úgy nyilatkozott, először egy felmérésre van szükség. „Ha lenne egy kutatás arról, hogy hová akarnak menni a betegek, akkor nagyon világosan körvonalazódna, hogy hová kellene építeni ezt a kórházat – ha lesz rá valós politikai szándék és gazdasági támogatás. Egyébként nem csak egyetemhez rendelt kórházra van szükség, hanem olyan ellátó intézményre, amely a betegellátás mellett az orvoselvándorlás problémáját is megoldaná” – ismertette álláspontját
Pinti Attila
Székelyhon.ro

2015. július 25.

Lesz-e magyar orvosi egyetem és erdélyi kórház? (Tusványos)
A címben megfogalmazott kérdésről tartottak kerekasztal-beszélgetést csütörtök délután a Wekerle–Mikó-sátorban. A vitában fontos szerepet kapott a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügye is: egyesek pesszimisták e tekintetben, mások a végsőkig kiállnának az önálló magyar főtanszék mellett, amelyet az érvényben lévő oktatási törvény is szavatol.
Vitaindítóként Dénes László nagyváradi újságíró, a beszélgetés moderátora dr. Kincses-Ajtay Mária a Krónika napilapban nemrég közzétett írásából idézett, amelyben a szerző Gondolatok a MOGYE jövőjéről címmel többek között arról értekezik, hogy – mert a kiegyezés a román nacionalista vezetőséggel meghiúsult – végig kell gondolni egy önálló magyar orvosi egyetem létrehozását. Erre négy változatot javasol: román állam által finanszírozott, magyar állam által finanszírozott, a en létrehozott, mindkét állam által finanszírozott, valamint a romániai magyar orvos- és gyógyszerészképzést támogató magyarországi egyetemek valamelyikének kihelyezett tagozataként működő erdélyi magyar orvosi és gyógyszerészeti egyetem. Elhangzott néhány pró és kontra vélemény a javaslatokról, de az előadók rövid időn belül áttértek a magyar állam által támogatott erdélyi magyar kórház létesítésének ügyére, aminek azért látják reális esélyét – bár nem mindannyian ugyanazon formában –, mert a magyar kormány júniusban nyilvánosságra hozta egy korábbi szándékát, hogy támogatná egy erdélyi magyar kórház létesítését. Erre a Királyhágómelléki Református Egyházkerület konkrét elképzeléssel válaszolt, hat éve dédelgetett álmukat valósítanák meg egyházi kötelékben működő nagyváradi magyar kórház létrehozásával. Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke vázolta, milyen ponton kötődik a magyar orvosképzés és a leendő önálló erdélyi magyar orvosi egyetem. Szerinte fontos lenne előbb tisztázni, hogy hol és milyen kórház épülne a magyar állam támogatásával, mert nem mindegy, hogy a MOGYE-hez kapcsolódó kórház, kutatásokat is lehetővé tevő klinikai kórház vagy gyógyközpont jönne létre, és az sem mindegy, hogy hol. Hangsúlyozta, kórházat bárhol lehet építeni, de egyetemet szellemi infrastruktúra nélkül nem, és utóbbihoz csak Marosvásárhelyen, csak a MOGYE-n van meg az a szakembercsoport, amellyel magyar orvosképzést lehet működtetni.
Brassai Attila, a MOGYE tanszékvezető tanára szerint először a kórházat kell létrehozni, majd ráépíteni az oktatást, de azzal számolni kell, hogy az indulás rengeteg pénzbe kerül. Vass Levente, a marosvásárhelyi Studium Alapítvány vezetője arról beszélt, hogy a háttérintézményekben, mint az Erdélyi Múzeum Egyesület, a diákszövetségek, a betegek szervezetei, sokat lehet tenni az erdélyi magyar orvoslás érdekében, ezt a magyar kormány is támogatja, ami pedig egy erdélyi magyar kórház létesítését illeti, szerinte meg kell határozni a pontos célt, hogy milyen szerepet kíván betölteni a leendő intézmény, ebben pedig a végső szó a finanszírozóé. Ezzel arra utalt, hogy míg a jelen lévő marosvásárhelyi orvoselőadók a MOGYE-hez köthető klinikai kórház létesítését részesítenék előnyben, Forró László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökhelyettese – nem előbbi ellenében, hanem a partiumi népesség érdekében – a nagyváradi kórház ügye mellett állt ki. Hozzá hasonlóan a hallgatóság sorából szólt Tarr Gyöngyi Hargita megyei közegészségügyi igazgató, aki ismertette, hogy a magyar kormány felkérésére készített szakmai anyagot egy olyan kórház esetleges megvalósításához, amely a megrendelő szerint szociálisan hátrányos, egészségi problémákkal és orvoshiánnyal küzdő közösséget célozna meg, így jött szóba Csíkszereda ebben a vonatkozásban. A vita több szálon futott: Hol és milyen típusú kórházat alapítsanak? Hol és milyen szellemi infrastruktúrával létesüljön önálló erdélyi magyar orvosi egyetem? A célkitűzést talán Szabó Béla, a MOGYE magyar tagozatának vezetője fogalmazta meg legtömörebben: folytatni kell a harcot a MOGYE magyar főtanszékéért, de szükség van egy magyar kórházra, amely jövőképet, reményt jelentene a fiatal orvosoknak, akik közül jelenleg sokan elhagyják az országot, és máshol keresnek boldogulást, szakmai megvalósítási lehetőséget.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. július 30.

Ipó László-emlékkiállítás nyílt a Művészeti Múzeumban
Robusztus egyénisége, lángoló szelleme, csupaszív lelke most is itt van köztünk, önarcképeiről felénk sugárzik határozottságával, magabiztosságával, tisztaságával. Az embert kereste, és megmutatta belső lényünket, népét, szülőföldjét, mindazt, ami körülvette – hangsúlyozta Ferenczy Miklós református lelkipásztor kedden délután a Művészeti Múzeumban, Ipó László emlékkiállításának megnyitóján.
Az 1911 és 1991 között élt festő, muzsikus és költő vallomását idézte továbbá a méltató: „számomra nem adatott más gazdagság, csak az isteni szikrából fakadt tehetségé – és ti, a négy gyermekem – ez minden vagyonom”.
A tárlat, amely a Gy. Szabó Béla Galériában 1998-ban szervezett kiállítás után ismét a kolozsváriak elé tárja a székelykeresztúri alkotó munkásságát, az unoka, Ipó Ildikó és az Ipó László Alapítvány kolozsvári fiókja kezdeményezésére jött létre. Bevezetőjében Alexandra Sârbu muzeológus kifejtette: a család tulajdonában lévő festmények mellett a székelykeresztúri Molnár István Múzeumból, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetből, barátoktól, ismerősöktől származó képeket vehetnek szemügyre a betérők.
F. Zs.
Ipó László (Felsőboldogfalva, 1911. március 4. – Székelykeresztúr, 1991. március 22.)
Szabadság (Kolozsvár)

2015. augusztus 5.

Magyar tagozat a nagyváradi orvosin?
Magyar tagozat beindítását fontolgatja a Nagyváradi Tudományegyetem orvosi és gyógyszerészeti kara – közölte kedden az Ebihoreanul.ro nagyváradi portál.
Magyar tagozat beindítását fontolgatja a Nagyváradi Tudományegyetem orvosi és gyógyszerészeti kara – közölte tegnap az Ebihoreanul.ro nagyváradi portál. Florian Bodog, az orvosi és gyógyszerészeti kar dékánja a portálnak elmondta: a nagyváradi magyar nyelvű orvosképzés elindításában látja annak a lehetőségét, hogy a nagyváradi állami egyetem kinőjön a kicsinek számító tanintézetek sorából. A Szociáldemokrata Párt (PSD) szenátori tisztségét is betöltő dékán úgy vélte, nem ütközne nehézségbe a magyar tanerők biztosítása az egyetemen, hiszen jelenleg is tanítanak helyi, magyar anyanyelvű tanárok és Magyarországról meghívott tanárok. A dékán elmondta, a nagyváradi orvosi kar jelenleg is együttműködik a debreceni, szegedi és budapesti orvosi egyetemekkel, és a szegediek fel is ajánlották, hogy minden segítséget megadnak a nagyváradi magyar nyelvű orvosképzés elindításához. Florian Bodog az MTI-nek elmondta, jelenleg azt elemzik, hogy lenne-e legalább 50 diák a magyar nyelvű képzésen. Hozzátette, elsősorban a határ menti régió romániai és magyarországi diákjaira számítana, de azt sem tartja kizártnak, hogy Erdély távolabbi régióiból is Nagyváradra felvételizzenek a magyar diákok. Az MTI kérdésére, hogy kezdeményezi-e a tanügyi törvény megváltoztatását (a hatályos törvény ugyanis felsorolja azokat a romániai egyetemeket, amelyeken magyar nyelvű képzés is folyik, és a nagyváradi egyetem nem szerepel a felsorolásban) a dékán-szenátor nemmel válaszolt. Úgy vélekedett, hogy a nem román nyelvű szak létrehozásához csupán a Romániai Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hatóság (ARACIS) engedélyére van szükség. Florian Bodog kijelentette, az akkreditációs folyamat egy évig tarthat, és – ha az egyetem döntéshozó testületei a magyar orvosi szak beindításáról döntenek – leghamarabb 2016 őszén indulhat el a nagyváradi magyar nyelvű orvosképzés.
Szabó Béla, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának vezetője a Krónikának elmondta, a Nagyváradi Tudományegyetemen már évekkel ezelőtt felmerült a magyar tagozat beindításának ötlete az orvosi és gyógyszerészeti karon, és nem tartja meglepőnek, hogy a felsőoktatási intézmény bővíteni próbálja kínálatát. „Az egyik szemem sír, a másik nevet. Egyrészt amennyiben a nagyváradi kezdeményezés konkrétummá válik, akkor azt a diákutánpótlás szempontjából a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar tagozata is biztosan meg fogja érezni. Tudnunk kellene viszont, hogy a váradi intézmény mit ért magyar képzésen. Mert nálunk, a MOGYE-n az a mostani gyakorlat, hogy az előadások magyarul, a gyakorlatok románul zajlanak. Amennyiben Nagyváradon a gyakorlati oktatás is magyar nyelven zajlana – amellett, hogy a diákok elsajátíthatják a román szaknyelvet is –, akkor azt mondom, van aminek örülni” – kommentálta a hírt a nagyváradi származású orvosprofesszor.
Romániában egyébként jelenleg csak a marosvásárhelyi egyetemen folyik magyar nyelvű orvosképzés. Az egyetem román vezetése azonban az intézményi autonómiára hivatkozva nem hajtotta végre azokat a törvényi előírásokat, amelyek a magyar tagozat intézményen belüli önállóságát biztosították volna, és ez feszültségeket gerjesztett az intézmény keretében. A MOGYE kizárólag magyar tannyelvű intézményként alakult meg 1945-ben. Az intézményben a kommunista pártvezetés szóbeli utasítására vezették be 1962-ben a román nyelvű oktatást is, amely fokozatosan háttérbe szorította a magyar orvos- és gyógyszerészképzést.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

2015. augusztus 7.

Informátorokról és célszemélyekről
Molnár János egyháztörténész négy kötetben foglalta össze azokat az eseményeket, az ezeket mozgató államhatalmi szerveket, valamint a szolgálatukba szegődött református lelkészeket és eme dicstelen szolgálat visszautasítóit, amely történések egy tragikus korszak keresztmetszetét adják.
A négy kötet kiegészíti és az áttekinthetőség kedvéért bizonyos rendszerbe foglalja a tárgyalt témát, vagyis a romániai református egyház és az egykori politikai rendőrség kapcsolatát. Ez persze elég nehéz feladatnak bizonyult a szerző számára, és csak részben sikerült a mozaiktörténetekből összeálló átvilágítást „megjegyezhetővé” tennie. El is ismeri a negyedik kötet bevezető szavaiban: „Az eredeti célt, feltárni a teljesség igényével a romániai református egyház kényszerű kapcsolatát a román politikai rendőrséggel, nem sikerült megvalósítani. (...) A korlátozott lehetőségek számbavételét követően szerettem volna legalább az elit, a hivatalos vezetők és az ún. hangadók viszonylatában tisztázni ezt a kapcsolatot, ám ez is csak részben valósulhatott meg.” Tehát elolvashatjuk a négy kötetet, bár saját tapasztalatom alapján állítom, hogy úgyszólván lehetetlen a dátumok, a helyszínek és a személyek több ágon összekapcsolódó viszonyrendszerét és olykor változó kapcsolatát a Vallásügyi Államtitkárság és a Szekuritáté vonatkozásában észben tartani. Talán nem is ez a fontos. Semmi esetre sem egy könyvismertetésben. Bevallom, szívesebben olvastam volna a könyvről másvalaki – így vagy úgy érintett – értékelését, mintsem hogy én tegyem meg, aki ráadásul nem is vagyok református. A könyv sepsiszentgyörgyi bemutatásakor arra a kérdésre, hogy mit szóltak az érintettek a könyvekben foglaltakhoz, az volt a – emlékezetem szerint H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától érkezett – válasz, hogy az érintettek meg sem jelentek a bemutatókon. Azt már megtapasztaltam jómagam is, hogy akire indokoltan vetül a besúgás gyanúja, az kussol, de semmiképpen nem áll elő, hogy bocsánatot kérjen azoktól, aki(k)nek gyávasága, megalkuvása miatt ártott.
A kitűnően dokumentált, hatalmas anyag a vizsgáló „szikéjével” pontos és fontos helyén vág a heggel takart sebbe. Az informátor püspökök, esperesek, falusi lelkészek és teológusok, valamint adminisztratív és egyház körüli személyek dicstelen múltja tagadhatatlanul, pőrén áll előttünk. És egyre haragosabb felháborodásra, fejcsóválásra késztet(het)i a mindeddig Isten szolgálattevőinek tisztességében, rendíthetetlenségében hívő naivokat. Hinnénk, hogy nem volt lehetséges ellenállni a szekusok hol hízelgő, hol előrejutást, külföldi utat, sőt júdáspénzt is ígérő és adó szirénhangjának. De íme – vegyesen az előbbi kategóriával – sorra jönnek azok, akiket célszemélyként jelöl meg a Szekuritáté, akik számára nyomozati dossziét nyitnak. Az 57 esettanulmányból emeljük ki – pusztán olvasóink érdeklődésének felkeltése érdekében – néhány pozitív, illetve néhány negatív személy nevét, valamint az álcázásra használt fedőnevet (fn). Olyan is van, aki idejében megbánta a kötelezvény aláírását – amellyel informátornak „szegődött” –, vagy éppen ellenállt, majd zsarolás nyomán vállalta, hogy együttműködik a kommunista titkosszolgálattal. Számomra ez utóbbi esetre példa az általam a tiszta jellem példaképeként ismert László Dezső kolozsvári lelkészé, akit Gábor, Szabó Béla és Kovács Gyula fedőnéven említenek a Szekuritáté dossziéi.
A lelki gondozást, hitéletet biztosító egyházak nyílt megszüntetése még a kommunizmusban sem volt lehetséges, ám felsőbb utasításra már a teológián a leendő lelkészeket, valamint a legfontosabb egyházi vezetőket be kellett szervezni. Lehetőleg mindenkit, akinek köze van (lesz) a hívőkhöz. Különösen fontosnak számított a Szekuritáté számára a külföldi egyházakkal tartott folyamatos kapcsolat és ezek képviselőinek Romániában tett látogatása vagy a romániai egyházi emberek külföldi tanulmányai, utazása különböző tanácskozásokra, konferenciákra. Az informátorok „kémfeladatot” kaptak: egyrészt a nyugati emigráció ún. soviniszta-irredenta eszméket propagáló egyházi és világi személyeinek megismerését, befolyásolását, másrészt a romániai nemzetiségi kérdés „példásan pozitív” állapotát kellett felszólalásaikkal bizonygatniuk. Terjedelmi okokból csak néhány fontos és befolyásos név az informátorok kategóriájából: Péntek Árpád (fedőnév: Kovács György, Nagy Géza, Kiss István), Bányai Ferenc (Strugaru, Farkas, Petrescu), Bárdi Imre (András fn), Csutak Csaba Vilmos (Balogh Márton, Péter András), Kováts Gyula (Imre Ioan); a felsoroltak pénzjutalomban is részesültek. Továbbá Gálfy Zoltán (Bibliotecarul), Molnár Zoltán (Cântăreţul), Zágoni Albu Zoltán (Albert, István, Ştefan, Zamfir), Nagy Gyula püspök (Körösi, Csoma), Pásztori Tibor (Zsolt), Papp László püspök (Păun, Nagy Iosif) kiemelt nevek a jelentősebbek közül. Természetesen akadtak, akiket sem zsarolással, sem más módon nem lehetett megfélemlíteni, illetve ígéretekkel, pénzzel, külföldi úttal, szakmai előnyökkel sem lehetett rábírni a szekuval való együttműködésre. Néhány nevet emeljünk ki a szintén nem kevés „ellenszegülőből” (ők is fedőnevet kaptak): Tőkés László püspök (Absolventul, Vasile), Csiha Kálmán püspök (Betanistul, Predicatorul, Carol). (Érdekes és máshol elő nem forduló módon a szerző az olvasóra bízza Cs. K. „besorolását”.) Csernák Béla (Boné, Varga), Dohi Árpád (Bihorul), Dobri János (Dunca Ioan), Kató Béla (Kádár), Pap Géza (Pascu, Paul), Juhász István (Popescu, Dénes János, Iulian), Tőkés István (Vicarul, Profesorul), Sipos Gábor (Gaby, Arhivarul), Adorjáni Kálmán (Protestatarul). A fenti néhány példa is igazolja azt a tényt, hogy volt lehetőség a választásra. Azok választását, akik bármilyen okból a Szekuritátéval való együttműködést választották, Molnár János a kommunista rendszer kikényszerítő emberi drámájának, a lelkiismeret tudatos elaltatásának tekinti. Tudta a tartótiszt, tudta a kötelezvényt aláíró pap is, hogy nem adta, nem adhatta fel istenhitét, vallásos meggyőződését, sőt ezekből az egyéni drámákból kiviláglik az Örök Megbocsátóhoz való kétségbeesett kapaszkodás a megingásért, a gyengeségért. A történet szereplőinek többsége már nem él. Aki fiatalabb volt és számot adhat múltjáról, hallgat. Aki vállalta a meghurcolást, többük a börtönt is, elmondják életük megpróbáltató éveit. Ők többnyire – krisztusi szellemben – megbocsátanak az őket eláruló paptársaiknak, talán a szekusoknak is. De megmarad lelkük mélyén a csalódás keserűsége, amit nem enyhít a múló idő sem.
Puskás Attila
Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–IV. kötet, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014 Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–II. kötet, Partium Könyvkiadó, Nagyvárad, 2009.
Krónika (Kolozsvár)

2015. szeptember 30.

MOGYE-tanévnyitó a Vártemplomban
"Az elszántnak semmi sem nehéz" – hangzott el a biztatás Zrínyi Miklós szavaival a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatóinak évnyitó ünnepségén. Mivel az egyetem vezetőségének a magyaroktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvését illetően nincsen változás, az idén is a Vártemplom volt az ünnepélyes évnyitó helyszíne.
A diákhimnusz felhangzása után dr. Lőrinczi Zoltán egyetemi docens köszöntötte a megjelenteket, mindenekelőtt az elsőéves hallgatókat, a szülőket, az oktatókat és a vendégeket, Zsigmond Barna Pált, Magyarország csíkszeredai főkonzulját, az RMDSZ-t képviselő Brassai Zsombor megyei elnököt és Peti András alpolgármestert, a városi szervezet vezetőjét, valamint Dávid László professzort, a Sapientia EMTE rektorát.
Az ünnepség ez alkalommal is a négy erdélyi egyház képviselőinek – Pap Noémi evangélikus, Ötvös József református, Nagy László unitárius lelkész, valamint Oláh Dénes római katolikus esperes – szolgálatával kezdődött, akik imát olvastak fel és áldást kértek a diákokra, tanárokra és az új egyetemi évre. Oláh Dénes római katolikus esperes arra biztatta a jelenlevőket, hogy népükben gondolkodó, népüket szolgáló, népüket rajongásig szerető orvosokká váljanak. Ötvös József vendéglátó lelkészként a befogadásról beszélt. Majd azokra gondolva, akik először jártak a Vártemplomban, az ott megtartott 1571-es országgyűlésről szólt, amelyen János Zsigmond erdélyi fejedelem jelenlétében megerősítették a tordai országgyűlésnek a vallásszabadságról szóló végzését egy olyan korban, amikor Európát a vallási türelmetlenség és annak következményei jellemezték. Történelmi példákon át jutott el annak hangsúlyozásáig, hogy Marosvásárhely fejlődésére milyen nagy hatással volt az a gesztus, hogy hetven évvel ezelőtt befogadta a magyar tannyelvű orvosi egyetemet. Az intézmény 1962-től befogadta a román hallgatókat és oktatókat, akik most a magyar fél önállóságát a törvényes előírások ellenére sem hajlandók biztosítani.
Szabó Béla egyetemi tanár, a magyar tanárok közösségének választott vezetője gratulált a diákoknak, hogy az orvosi hivatást választották, s az egyetemről szóló negatív híresztelések sem tántorították el őket attól, hogy tanulmányaik helyszíne a MOGYE legyen. Az erdélyi magyar közösség életképességét tükrözik a felvételi eredmények is, amelyek jobbak voltak, mint a múlt évben. A hallgatóknak sikerült tandíjas helyekre is bejutniuk – mondta Szabó professzor, aki nem hallgatta el a gondokat sem: a magyar oktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvéseket, a törvények figyelmen kívül hagyását és a nyílt történelemhamisítást. Ugyanakkor arra biztatta a "gólyákat", hogy jól használják ki az egyetemi éveket, hiszen a tanulás, a hivatásra való felkészülés mellett életük legszebb időszaka, ami a szerelmek, a párválasztás idejét is jelenti.
A magyar orvosi nyelv a megpróbáltatások és nehézségek ellenére Erdélyben túlélt 500 évet – utalt a Teleki Tékában őrzött, első, tudományos igénnyel megírt magyar nyelvű orvosi könyvre Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul. Az 1577-ben kiadott Ars Medica, az Egész orvosságról való könyv szerzője, Váradi Lencsés György már a maga korában is tisztában volt azzal, hogy a beteg embert az anyanyelvén lehet a legjobban gyógyítani. Megmaradásunkat szolgálja, hogy fiataljaink anyanyelvükön színvonalas iskolákban tanuljanak. Ezen intézmények között van a MOGYE, a magyar felsőoktatásnak az az intézménye, amely az egész nemzet s a magyar kormány számára is kiemelten fontos, s ezért a támogatására is számíthatnak. Bár 25 éve folyamatosan akadályozzák a működését, a nehézségek nem jelenthetik a küzdelemről való lemondást. Az egyetem vezetőségének meg kellene értenie, hogy a magyar nyelvű képzés nem ellenük van, s az egymás elleni csörték nem erősítik, hanem gyengítik az egyetemet, amely éppen a magyar nyelvű képzés által lesz gazdagabb.
A főkonzul szólt a végzősökhöz is, akiknek büszkék kell lenniük, és erőt kell meríteniük a múltból, és a megszerzett magasabb tudásból, bárhol is legyenek a világon, vissza kell adni a szülőföldnek is.
Az elsőéveseknek gratulált a felvételi vizsgán elért jó eredményekhez Tubák Nimród, az MMDSZ, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke, aki komoly tanulásra, felelős döntések meghozatalára biztatta diáktársait. Az a fontos, hogy ki mivé nő fel, nem az, hogy minek születik. Meg kell élni a pillanat súlyát és komolyan dolgozni a kitűzött célok eléréséért – hangzott el többek között Pál Jakab Ádám elsőéves hallgató beszédében.
Les Zoltán egyetemi lelkész az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a gondolatait tolmácsolta. Kató Béla Marosvásárhely egykori híres orvosának a példájával biztatta a hallgatókat. Az 1800-as években élt Gecse Dániel nyugat-európai tapasztalatokkal bővített budapesti tanulmányai után a szülőföldjére, Marosvásárhelyre visszatérve kamatoztatta tudását, felvállalta a szegények gyógyítását is és a gyógyítás célját szolgáló emberbaráti alapítványt hozott létre. A nemzet jövőjét meghatározó keresztyén értelmiségiek képzésében nyújt segítséget az Erdélyi Református Egyházkerület a 2015-ben alapított Gecse Dániel Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiummal, amely az idei ősztől hirdetett felvételit az elsőéves hallgatók számára – hangzott el a beszédben.
Sipos Emese egyetemi tanár a gyógyszerészeti kar magyar oktatói közösségét képviselve gratulált az elsőéveseknek, és kifejezte reményét, hogy eljön az idő, amikor nem egy esős este, hanem fényes délelőtt az egyetem felújított termében valóban örömünnep lesz az új tanév megnyitása.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

2015. október 22.

86 éves korában elhunyt Dudás Gyula festőművész
Megdöbbenéssel fogadtuk a hírt, hogy Dudás Gyula nincs többé. Bár tudtuk, hogy a festőművész egészségi állapota az utóbbi hónapokban sokat romlott, nehezünkre esett elfogadni a könyörtelen valóságot: a selymesen lágy pasztell színeket felvonultató vásznat durva, fekete ecsetvonással rondította el a halál.
Ezentúl hiába várjuk Gyula bácsit a szerkesztőségbe, hogy kellemes lényével, szellemes mondataival és anekdotába illő történeteivel felüdülést csempésszen szürke hétköznapjainkba. Soha többé nem kérdezheti meg tőlem csillogó szemekkel, hogy: Attila, mi újság Szinérváralján? Mint ahogy már jó pár éve azt sem kérdezhette meg tőlem, hogy mit csinál, hogy van a poklot és a mennyországot megjárt Pákey-házaspár - akikhez annak idején sokszor kijárt a Szinér-parti kisvárosba -, mivel már ők is örök álmukat alusszák a református temetőben.
Amolyan házi festőművészünk volt Ő, ha szabad - persze, minden perojatív tartalmától, értelmétől megfosztva - ezt a kifejezést használni. Mindig szívesen láttuk, s szerintem Ő is mindig szívesen látogatott meg minket, ha tehette. Amikor kellett, a maga nemes módján segített: képet ajánlott fel a szerkesztőség megsegítésére. De nem csak az Új Szót árasztotta el nagylelkűségével. Nagyszerűen együttműködött a Teleki Magyar Házzal, a nagybányai és környékbeli oktatási intézményekkel, egyházakkal, mindenkivel, akinek szüksége volt Gyula bácsira, illetve az Ő szaktudására. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt a váraljai diákok egy vetélkedő kapcsán keresték fel a művész urat, aki készségesen állt az ifjak rendelkezésére, s ennek a találkozásnak az élménye örök nyomot hagyott bennük.
Csodáltuk Gyula bácsi korát meghazudtoló munkabíró képességét. Táborból táborba járt, mindenhol szívesen látták a szervezők, s nem csupán azért, mert mesterien bánt az ecsettel, hanem azért is, mert rendkívül kellemes, szerény ember volt. Biztos vagyok benne, hogy ezek a festőtáborok is sokkal szürkébbek lesznek nélküle, s pályatársai lelkére is rátelepszik a hiányérzet.
Dudás Gyula keramikus és festőművész 1929. május 24-én született Maroshévízen (Topliþa). 1943 és 1945 között végezte el a nagyenyedi tanítóképzőt, majd 1953-58-ban a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát. Kádár Tibor és Mohi Sándor volt a mestere.
1958-tól Nagybányán telepedett le, ahol egyik alapítója volt az abban az esztendőben alakult Zene- és Képzőművészeti Líceumnak. 1990-ig volt e tanintézmény rajztanára. Olajfestményei csendéletek, tájképek (főként nagybányai városi tájak), enteriőrök. Készített használati és díszítőkerámiát is.
Egyéni kiállításai: 1966, 1969, 1986 - Művészeti Galéria, Nagybánya; 1969 - Szatmárnémeti, Nagyvárad; 1976 - Gyergyószentmiklós (Gyerkó Máriával); 1980 - Új Élet Galéria, Marosvásárhely; 1991 - Szatmárnémeti; 1992 - Nagybánya; 1995 - Nagybánya; 1999 - Erdélyi Ház, Nagybánya; 2000 - (Bitay Zoltánnal), Zebegény; 2002 - (Bitay Zoltánnal), Zebegény; Kinizsi Galéria, Debrecen; 2003 - (Bitay Zoltánnal), Magyarok Háza, Budapest; Gy. Szabó Béla Galéria, Kolozsvár; 2004 - Teleki Magyar Ház, Nagybánya; 2005 - Maroshévíz; Tarisznyás Márton Múzeum, Gyergyószentmiklós; Testvérmúzsák Galéria, Pomáz; 2009 - Teleki Magyar Ház, Nagybánya.
Válogatott csoportos kiállítások: 1996 - Barabás Miklós Céh kiállítása, Bethlen Kata Diakóniai Központ, Kolozsvár; 1999 - 20 éves a Hortobágyi Alkotótábor, Hatvan; 2001 - Határok nélkül, Vármegye Galéria, Budapest; 2002 - „Felezőidő” - Romániai magyar művészet 1965-75, Ernst Múzeum, Budapest; Magyar Képzőművészek kiállítása, Stockholm; 2003 - Határok nélkül, Vármegye Galéria, Budapest; A nagybányai régi iskola és kortárs művészek kiállítása, Művészetmalom, Szentendre; 2004 - Nagybányai Magyar Képzőművészek Társaságának kiállítása, Gy. Szabó Béla Galéria, Kolozsvár; Kriterion Galéria, Csíkszereda; 2005 - Nagybányai Tavaszi Tárlat, Teleki Magyar Ház, Nagybánya; 2006 - Lakiteleki Őszi Alkotótábor kiállítása, Lakitelek; Magyar Képzőművészek kiállítása, Stockholm; 2007 - Magyar művészek - magyar művészet Erdélyben, Vármegye Galéria, Budapest; 2008 - III. Nagybányai-Kecskeméti festőiskola alkotótábor kiállítása, Lakitelek; 2009 - A Barabás Miklós Céh 80 éves jubileumi tárlata, Gyárfás Jenő Képtár, Sepsiszentgyörgy; 2010 - Kapcsolat 2010, Nagybánya; Bugaci Alkotótábor kiállítása, Bugac, 2011 - Nagybányai művészek kiállítása, Hódmezővásárhely.
Dudás Gyula szinte élete utolsó pillanatáig alkotott, aktívan kapcsolódva be a művészeti élet eseményeinek az alakításába. Alig két hete például Bugacon volt alkotótáborban.
Nyugodj békében, Gyula bácsi!
(Tamási Attila - Bányavidéki Új Szó)
nagybanya.ro/hirek



lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-360 | 361-388




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék