udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 131890 találat lapozás: 1-30 ... 131851-131880 | 131881-131890

Névmutató:

2017. december 30.

Udvarhelyszék 2017-es krónikája
Év végi összeállításunkban az elmúlt tizenkét hónap fontosabb udvarhelyszéki történéseit elevenítjük fel. Válogatásunkban ugyanakkor felidézzük azokat a riportjainkat is, amelyekben egyedi sorsokat, különleges vagy különös történeteket mutattunk be 2017-ben.
Január
2017 első napjaiban egy homoródalmási idős asszony meggyilkolásáról számoltunk be. Az eset arra ösztönözte a helybélieket, hogy polgárőrséget szervezzenek.
Eztán írtunk arról a tizenhat éves diáklányról, akit éjjel, mínusz tizenöt fokos hidegben tettek utcára, ugyanis nem tartotta be a székelyudvarhelyi Református Diákotthon belső rendszabályzatát. A diákok és szülők a bentlakás igazgatójának túlkapásaira és visszaéléseire panaszkodtak.
Januárban a kerekerdői 385-ös számú Hunyadi János-zászlóaljnál szolgáló katonák kaszárnyájában jártunk, arról írtunk, miként telik egy tüzér napja.
Február
A nagyvárosokhoz képest megkésve és jóval kisebb számban tüntettek februárban Udvarhely központjában a közkegyelmi törvénytervezet és a Btk. kormányrendelettel való módosítása ellen.
Cikkeztünk arról is, hogy a számvevőszéki vizsgálatból kiderült: valakinek vissza kell fizetni az előző városvezetés által működtetett Udvarhelyi Média Kft.-be pumpált közpénzt és az így generált veszteséget. A megszaporodott kátyúkról szintén februárban írtunk, akkor a városháza képviselői az idő enyhülését várták, hogy elkezdjék a javításokat.
Március
Márciusban cikkeztünk a vidéki tengelytörő úthálózatról, amelyre folyamatosan panaszkodtak az udvarhelyszékiek. Gondot viszont nemcsak a kátyúk és a sáros utak okoztak, hanem a medvék is: jószágokat öltek, és házakba is betörtek. Riportot készítettünk az udvarhelyi Máthé András barkácsszaki saját építésű, Moszkitó nevű helikopteréről, és beszámoltunk arról, hogy a Matrica Rt. vállalatnál hónapokat késtek a bérek, akkor a főrészvényes kérésére átszervezést terveztek.
Összeállítást készítettünk a székelyudvarhelyi önkormányzati képviselők vagyonáról 2016-os nyilatkozataik alapján, kiderült, hogy legtöbbjüknek nem kell nélkülözniük, legjobban Derzsi László és Orbán Árpád keresett 2015-ben.
Április
Udvarhelyen üléseztek a Kovászna, Hargita és Maros megyei románok, a közgyűlésről hiányoztak az udvarhelyi románok, Dan Tanasă pedig felháborodott, mert a gyűlésen jelen lévők közül sokan „funkcióval rendelkeznek”, de „nem csinálnak semmit”.
Árpilisban döntöttek arról, hogy a lakótelepekről „kiseprik” a céges autókat. Stábunk a zeteváraljai víztározó alagútjába is eljutott, a zsiliprendszert és az üzemi részleget is megmutattuk olvasóinknak
Az SZKC irányítójával, Goran Kuzmanoszkival és családjával interjúztunk, akik elmondták, hogy Udvarhely a második otthonuk.
Május
Székelyudvarhelyen is lakáshiány van, még drágán is nehéz vásárolni – derült ki májusi összeállításunkból. Arról is cikkeztünk, hogy gumilövedékes és éles lőszers pisztolyokat vásárolt az udvarhelyi helyi rendőrség.
Helyszínre mentünk a májusi esőzések alatt, amikor utakat mosott el és portákra is betört a víz. Homoródalmáson újabb agresszió történt: helyi fiatalt szúrt meg egy pásztor, gyújtogatással és rongálással folytatták.
Június
Folytatódtak a medvetámadások júniusban is, több településen a polgármesterek a túlszaporodott nagyvad-populációra panaszkodtak, és a kilövési keret megállapítását sürgették. Sajnos a sűrű esőzések is folytatódtak, portákat és mezőgazdasági területeket árasztott el a víz vidéken, Székelyudvarhelyen a vihar néhány óra alatt megbénította a forgalmat, fák dőltek ki.
Bögözben lámpákkal, csörömpöléssel, kiabálással és petárdázással igyekeztek elkergetni a medvéket, stábunk a vadászokkal közösen vadriasztáson is részt vett.
Július
Kanyaró- és szamárköhögés-járvány volt Betfalván és Székelyudvarhelyen, a kórház fertőzőosztályán tarthatatlan állapot alakult ki, több beteg kiszökött a kórtermek ablakán.
Botrány lett abból is, hogy az udvarhelyi taxisok között vannak, akik drágábban fuvaroznak a megengedettnél. Stábunk Szentegyháza határában több kilométeren át üldözte a helyi civilekkel együtt a fatolvajokat.
Augusztus
Tizenhét év után bezárt a G. Café kultúrkocsma, és kiderült, hogy a székelyudvarhelyi „Matricagyár” általános fizetésképtelenségi eljárást kérelmezett, azzal a szándékkal, hogy újraszervezzék és megmentsék a céget. A cirkuszi életről beszélgettünk a Székelyudvarhelyen állomásozó Gärtner Cirkusz porondmesterével, Ginóval.
Augusztus közepén váratlan hirtelenséggel zárták be a szejkefürdői strandot, és kerekasztal-megbeszélést tartottak a Madarasi Hargita tetején található kopjafák sorsáról. Riportot írtunk a homoródabásfalvi Kalo zenészcsalád tagjairól
Szeptember
Orkánerejű médiabotrányt generált szeptember elején az a videó, melyben egy román vásárlót – állítása szerint etnikai alapon – nem szolgáltak ki a székelyudvarhelyi Kaufland miccsezőjénél. Mint azonban kiderült, provokáció áldozatául esett az áruház kiszolgálónője. Ugyanakkor szemet szúrt a magyarellenes Dan Tanasă bloggernek az udvarhelyi polgármesteri hivatal épületére kitűzött székely zászló, valamint a város lobogója, ezért beperelte az önkormányzatot.
A negyvenéves táncházmozgalom alkalmából Székelyudvarhelyen rendezték meg szeptemberben az Erdélyi Táncháztalálkozót, ezrek ünnepeltek a jubileumon.
Október
Októberben stábunk a székelyudvarhelyi hajléktalanszállón töltött egy napot. Cikkeztünk továbbá a székelykeresztúri súlyosan fogyatékos gyermekek elhelyezőközpontjának helyzetéről, hiszen az intézmény nem kapott pénzt utolsó negyedévi működési költségeinek fedezésére, és csak adományokból étkeztették a gyerekeket. Rekordszámban, négyszázan futottak idén jótékony célokért a hatodik Fuss neki! adománygyűjtő rendezvényen.
Riportban számoltunk be a homoródkarácsonyfalvi Rókavárról, ahol megdöbbentő körülmények között él tizennyolc roma család.
November
Az interjúk és riportok hónapja volt november, beszélgettünk a farkaslaki Fancsali Norberttel, aki idén elkezdte tanulmányait a câmpinai Vasile Lascăr Rendőraltiszt-képzőn, valamint az udvarhelyi Biró Kingával, aki tíz dolláronként gyűjtötte össze pénzét, hogy eljusson Amerikába, a felvidéki Hégli Dusánnal pedig a kisebbségi lét táncban feldolgozandó feszengéseiről interjúztunk. Stábunk egy napot töltött el Miklósfalván egy védett házban, ahol a gyermekotthonokban nevelkedett, felnőtt értelmi fogyatékos fiatalok élettörténeteiket osztották meg.
December
A csíkszeredai fegyintézetbe is eljutottunk, börtönriportunk kitért az álomzárka titkaira, de arra is, hogy az elítéltek miként élik mindennapjaikat.
Megváltozott Udvarhelyen a Győzelem utca és a Függetlenség sugárút egy szakaszának forgalmi iránya, az újítást nehezen szokták meg a sofőrök. Elkerülhetetlenné vált a székelyudvarhelyi Matriţa Rt. bezárása: a részvénytársaság általános csődeljárást kért.
Önbíráskodásba fogott karácsony előtt néhány kecseti lakos, és traktorral rombolt le egy roma család által lakott házat.
Az év utolsó önkormányzati ülésén elfogadták Székelyudvarhely Általános Rendezési Tervét (PUG), amely közel tíz évig készült. Veres Réka / Székelyhon.ro

2017. december 30.

A hatalom árnyékában
Az RMDSZ és a kormánykoalíció pártjai politikai alkudozásának a kockázatait, a román–magyar viszony sérülékenységét mutatta meg az erdélyi magyarság 2017-es éve: a szövetség a hatalomtól remélve a kisebbségi jogok bővítését, a koalíció parlamenti támogatásáról írt alá megállapodást, de a jogok bővítésében csak parányi lépést sikerült tennie, ellenben presztízsveszteséget szenvedett el amiatt, hogy támogatta a koalíció erősen vitatott döntéseit – foglalja össze évértékelőjében az MTI.
Az RMDSZ és a kormánykoalíció együttműködése nem kezdődött rosszul: májusban olyan törvénymódosítást sikerült elfogadtatni, amely a kisebbségek anyanyelvét ismerő személyzet alkalmazására kötelezi azokat a kórházakat és szociális intézményeket, amelyek a kisebbségek által lakott területeken működnek – ennek azonban végrehajtási utasításait egyik érintett minisztérium sem dolgozta ki.
A kisebbségi jogokkal való érdemi politikai cserekereskedelemre júniusban nyílott lehetőség, amikor amiatt alakult ki kormányválság, hogy a Szociáldemokrata Párt (SZDP) bizalmatlansági indítvánnyal próbált szabadulni a saját soraiból származó Sorin Grindeanu miniszterelnöktől és kormányától. A koalíció nem tudta pontosan felmérni, hogy soraiból hányan állnak Grindeanu mellé, és az RMDSZ szavazataival szerette volna biztosítani a kormánybuktatás sikerét. A szövetség a kisebbségi jogok parlamenti elfogadásában kérte meg a támogatás árát. Kérésére a parlamentben letörölték a port a kulturális autonómia alapjait is rögzítő, tizenkét éve benyújtott kisebbségi törvény tervezetéről, a parlamenti bizottságok tárgyalni kezdték a közigazgatási törvény módosítását, a kisebbségi nyelvhasználati küszöb csökkentését és azt a törvénytervezetet, amely a magyar közösség tagjai számára munkaszüneti nappá nyilvánítja március 15-ét. Az ajánlat azonban magyarellenes indulatokat váltott ki a román társadalomban. Nemcsak a parlamenti ellenzék, hanem a kormánypártok soraiban ülő képviselők egy része is úgy találta: a koalíció a román nemzeti érdeket áldozza fel a vezető kormánypárt belső ügyeinek rendezése érdekében. Az alku bukott, a koalíció saját erőből is le tudta váltani miniszterelnökét, a kisebbségi jogok nem bővültek, az RMDSZ nem vett részt a szavazáson. Az év végén az RMDSZ az igazságszolgáltatás átszervezéséről szóló törvénycsomag elfogadtatásához nyújtott kockázatos segítséget a kormánykoalíciónak, cserébe pedig az őszi tanévkezdéskor megszüntetett marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium újraalapításához várt támogatást a parlamenti többségtől. Ezúttal is csak részeredményeket könyvelhetett el. A parlament ugyan elfogadta az iskolaalapításhoz szükséges törvénymódosítást, de Klaus Iohannis államfő a törvénymódosítás alkotmánybírósági felülvizsgálatát kérte, így kérdéses, hogy a 2018–2019-es tanévtől újraalakulhat-e a Római Katolikus Gimnázium. Azért volt kockázatos a koalíciónak nyújtott politikai támogatás, mert a kérdés a romániai társadalmat és az erdélyi magyar társadalmat is megosztja. Míg az RMDSZ az ügyészállam lebontásának a szükségességét emlegette, a törvénycsomagra a romániai társadalom meghatározó része a korrupt politikusoknak a bűnüldözést ellehetetlenítő kísérleteként tekint. Ráadásul az Európai Unió meghatározó tagállamai, valamint az Egyesült Államok és az Európai Néppárt is az igazságszolgáltatás függetlenségét gyengítő kísérletnek vélte a törvénymódosításokat. Így az RMDSZ éppen azokkal az erőkkel találta szemben magát, amelyektől segítséget remél a kisebbségi jogok bővítéséhez. A román–magyar viszony sérülékenységét a politikától független epizódok is megmutatták. Szeptember elején egy videóblogger gerjesztett erős magyarellenes indulatokat, amikor olyan telefonnal készített kisfilmet mutatott be, amely látszólag azt bizonyította, hogy a Kaufland áruházlánc székelyudvarhelyi üzletének a kültéri grillrészlegén az elárusító nem szolgálja ki a hozzá román nyelven folyamodó vásárlót. Később térfigyelő kamerák felvételeivel sikerült tisztázni, hogy a bloggert azért nem szolgálták ki, mert a nyitás előtt akart vásárolni, és a kisfilm a harmadik vásárlási próbálkozását mutatja be. Erős indulatokat váltott ki Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek az a kijelentése is, hogy az erdélyi magyaroknak nincs mit ünnepelniük december 1-jén, az Erdély és Románia egyesülését egyoldalúan kimondó 1918-as gyulafehérvári nagygyűlés évfordulóján. A kijelentés ritka egységbe kovácsolta az erdélyi magyarságot, de alig akadt román támogatója. Egy bukaresti civil szervezet előbb Kelemen Hunor román állampolgárságának a megvonását, majd a politikusnak 2000-ben adományozott Románia Csillaga Érdemrend visszavonását kezdeményezte. Az RMDSZ és a kormánykoalíció viszonyáról árulkodik, hogy a kezdeményezést az érdemrend becsületbírósága is támogatta, a testületet pedig többnyire a kormánypártok korábbi vagy jelenlegi politikusai alkotják. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 30.

Mindenkibe poloskát!
Belügyminiszternőnk, Carmen Dan majdnem egy évet töltött szolgálati lakásában, míg rájött, hogy lehallgató-készüléket rejtettek el fali telefoncsatlakozójában, valószínű azért, hogy alkalomadtán megzsarolják. De vajon mivel, hiszen nő lévén, például nőügyekkel nem lehet. Azt furcsállom, hogy miért csodálkozott annyira, ugyanis a házban régebb az amerikai nagykövetség kereskedelmi attaséja lakott. No már most, két lehetőség van: vagy az ott tanyázó volt diplomatát hallgattuk le mi, vagy ő szereltette be, hogy az amerikaiak lehallgassák a miniszternőt. Mert tőlük még az is kitelik, hiszen Merkel kancellár asszonyt és még vagy hetven munkatársát is figyelték éveken keresztül.
Hírszerzésünk szóvivője rögtön tagadta, hogy kezük vagy fülük benne lenne a dologban. Szóvivőjük így fakadt ki: „Az RHSZ nem hallgatja le a Románia belügyminiszterét, az ég szerelmére!” Hát, ha arra nem is, de esetleg saját hasznára? Az is lehet, hogy a miniszternő saját magát hallgatta le.
Volt nekem egy ismerősöm, aki amikor berúgott, könnyelmű ígéreteket tett ivócimboráinak, akik másnap azokat kezdték behajtani rajta. Mivel barátai egymásnak tanúskodtak, kénytelen volt betartani adott szavát. Aztán egy idő után elhatározta, hogy rögzíti beszélgetéseiket, és így alkoholbefolyás-mentesen ellenőrizheti utólag.
Rögtön gyanút fogtam, és elkezdtem kutatni, nálam vajon hol rejthettek el valami poloskát: titkos fület vagy szemet. Mivel nincs fali telefoncsatlakozóm, figyelmem a rendes fali konnektorokra terelődött. Nosza, ki is bontottam egyet, de nem jutottam el odáig, hogy meg tudjam nézni, van-e alatta valami szerkentyű vagy nincs, mert a konnektorhoz való piszkálásomkor úgy megrúgott, hogy elment a kedvem a további kutakodástól. Rájöttem, hogy a beszerelő nagyon profi munkát végzett, mert képes volt áramot vezetni a prizába. Nosza, hívtam egy villanyszerelőt, és leszereltettem az összes csatlakozóaljzatot. A lehallgatott beszélgetések alapján a szolgálatos fülek bizonyosan rájöttek szándékomra, és a botrányt elkerülendő, ők maguk szerelték le (irtották ki) a poloskákat, mert a szaki egyet sem talált. Így a többi feltételezhetően lehallgatásra alkalmas felszerelést próbáltam meg eltávolítani lakásomból. Közismert dolog, a bilinek is füle van, így ez esett legelőször áldozatul lehallgatókészülék-mentesítési akciómnak. Szorgalmas tevékenységem jutalmaként sikerült lelepleznem anyósomat is, amikor óvatosságból kikukucskáltam a kulcslyukon, és megláttam fülét, amivel hallgatózott. Rövid úton eltávolítottam a lakásból, füleivel együtt. Viszont hiába szabadultam meg az ilyen, aránylag kezdetleges eszközöktől, nem lehetek továbbra sem nyugodt, mert mindezek után is meg vagyok győződve, hogy követnek. Az igaz, ezt már korábban sejtettem, még amikor először mentem külföldre, és mobiltelefont vittem magammal. Mihelyt átléptem a határt, rögtön üdvözölt az egyik magyar mobilszolgáltató. A dolgot akkor annak tulajdonítottam, hogy ezek a telefontársaságok összejátszanak: ha le találok lépni, akkor is tudják felhajtani ki nem fizetett szolgáltatásaik árát, hiszen nem maradhatnak a kárral. Csodálkozom, hogy a repülőgépen kikapcsoltatják a bunkofont, hiszen ha le talál zuhanni a gép, nem bukkannak nyomomra, és nem tudják utánam küldeni képviselőjüket, hogy behajtsa rajtam – jobban mondva azon, ami marad belőlem – a szerződés lejártáig hátralevő követelést. Pedig, ha volna információjuk, hogy hol leledzem, például az óceán fenekén, akkor biztosan indítanának egy mélytengeri búvárt, hogy mentse, ami menthető, hajtsa fel, ami felhajtható, és húzza le például kezemről a karikagyűrűt, amivel részben lehetne kompenzálni az elmaradó díjakat. Az csak természetes, hogy minden telefonbeszélgetést elraktároznak legalább fél évre valahová, jó helyre, hogy alkalomadtán elő tudják venni tulajdonosa vagy mások megvádolására. Minket, magyarokat kétszeresen kell figyelniük, hiszen Romániára nézve – mint a titkosszolgálat jelentéseiből mindig kiderül – nemzetbiztonsági kockázatot jelentünk, így kiérdemeljük. Mindezeket látván, lemondtam a zsebtelefon-használatról, mert abban van mikrofon és egyben adó-vevő készülék is. Amikor ezzel kezdtem dicsekedni, letörték optimizmusomat, mondván, hogy a számítógéppel, sőt, a televízióval is ugyanez a helyzet, ezért rövid úton azoktól is megszabadultam. Már kezdtem egészen biztonságban érezni magam, amikor azt olvastam, olyan szerkezetek is vannak, amelyek az ablak rezgéséből kihámozzák a szobában történő beszélgetések szövegét. Ezért családommal kizárólag az udvaron társalogtam egy darabig, míg nem láttam egy olyan filmet, amelyben távcsőn keresztül a társalgópartnerek szájáról olvasták le, hogy azok mit pletykálnak. Így aztán, mintha fogunkat piszkálnák fogvájóval, titokban, csak úgy merünk beszélni a diófa árnyékában, mert akármikor leskelődhet utánunk egy űrhajó, repülőgép vagy drón.
Megértem a hatóságokat is, mert amióta Európában is megnőtt a terrorveszély, mindenki gyanús. Csak attól félek, a biztonság növelésére való hivatkozással kötelezik az embereket (természetesen saját érdekünkben!), hogy lehallgató chipet építtesenek be bőrük alá. Szerencsére, azért vannak nekem is jogaim, amelyekkel élhetek. Filmeken is látni, ahogyan gyanúsítottak szájába adják: jogom van hallgatni, bármi, amit mondok, felhasználható ellenem.
Csak nehogy elektródákat építsenek az agyunkba, hogy gondolatainkat is ellenőrizzék! Kuti János / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 30.

Ha három, akkor annyi legyen – Beszélgetés Szilágyi István Príma-díjas íróval
Az Utunk-főszerkesztő-helyetteseként, majd a Helikon vezetőjeként igazi intézményteremtő ember, aki azt tartja, ha összesen három elfogadható írást tud produkálni, akkor annyi legyen. Szilágyi István íróval beszélgettünk mozdonyvezetéstől a partiumi külső világ különösen gazdag nyelvéig.
– Azon ritka vezetők közé tartozik, akiket az 1989-es rendszerváltozáskor nem elkergettek az intézménytől – esetében az Utunktól –, hanem egyenesen a jogutód Helikon első számú vezetőjének választottak. Mivel érdemelte ki ezt a kivételes bánásmódot?
– Ötven évet töltöttem a Helikon, illetve elődje, az Utunk szerkesztőségében. Ennyi idő alatt rengeteg ember megfordult ott, kicsik, nagyok, rengeteg hülye és jó néhány igazi író, irodalmár. Utóbbiak rendszerint kissé a háttérbe tolva, mert elöl az elvtársaknak kellett a hely. Ezzel a kis csoporttal képviseltük a szakmát, mindazt, amiért annak idején létrehozták az Utunkot. Főszerkesztő-helyettesi minőségemben nekem kellett viselnem a kockázat súlyát, s úgy tűnik, a kollégák elnézték nekem, ha néha nem jól viseltem a terhet.
– Milyen volt Létay Lajos helyettesének lenni az Utunknál?
– Jó elvtárs volt, bíztak benne. És jó költő is, persze. Ha valamiért nem volt jelen a lapkészítésnél, kézügyben, abrosz alá csúsztatva hagyta hátra a megjelentethetőnek ítélt írásokat. Amelyeket viszont nem, azokat jó mélyre elásta. Tudatos munkamegosztás volt ez: rám hagyta a kockázatos dolgokat, én tévedhettem – persze nem túl nagyot… –, legfeljebb visszadobták az anyagokat. Neki viszont nem szabadott tévednie. Hagyott dolgozni, de ha hibáztam, nem állt ki értem. Tanult, művelt ember volt, aki a két világháború között, sőt, a magyar időkben is a legjobb helyeken képezte magát. A későbbiekben aztán tennie kellett annak érdekében, hogy mindezt elfelejtsék neki.
– Jogász végzettségű emberként hogyan sikerült elfogadtatnia magát a sok íróemberrel?
– Konkrét emlék: rögtön az odakerülésem után írtam valami jegyzetfélét. Mindjárt jött valamelyik idősebb kolléga, hogy ezt ki kellene húzni, azt úgy kellene írni. De nemcsak „szabad-nem szabad” értelemben szóltak bele a dolgokba, hanem „jó-nem jó” értelemben is. Hamar rájöttem azonban, hogy miközben ezek engem szekíroznak, az ő munkájukat sehol sem látni. Egy idő után vissza is kérdeztem: negyvenhárman vagyunk a szerkesztőségben, hol vannak a művek? Talán az a furcsaság mentett meg, hogy valahányszor belém kötött valaki, azt mondtam: ha nem jó, amit csinálok, megyek vissza a mozdony mellé. Működött a dolog. A kollégák „elvtársi” része nem tudta, hová tenni az egészet, a munkásmúltam egyfajta érinthetetlenséggel ruházott fel. Aztán később, amikor már kiderülhettek a dolgok, annak ellenére is értek meglepetések, hogy sok kolléga „hovatartozását” már korábban megismertük.
Vaskos paksamétányi rólam szóló jelentést őrzök.
– Hogy fest az a biztos hátországot jelentő munkásmúlt?
– Furcsa és változatos gyermekkorom volt. Miután apám a fronton maradt, anyám tartott el bennünket. Zilah gyermekseregének fele árvának számított akkoriban, de nem kell állandó siránkozásra gondolni, mi reggeltől estig gonoszak voltunk, minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolgot elműveltünk. A Valahol Európában világát éltük. Emellett jó tanuló voltam, amiről nem az egész nap dolgozó anyám „tehetett”, egyszerűen minden érdekelt, mindent elolvastam, ami a kezembe került, a zilahi öreg kollégium könyvtárából hordtam haza a könyveket. Valamilyen olvasmányélményből eredhetett az is, hogy mozdonyvezető leszek. Egyrészt mert sok pénzt akartam keresni, másrészt azt reméltem, így megszabadulok a katonaságtól, miután a vasút stratégiai ágazatnak számított. Csakhogy kiderült, a szemem gyengébb, mint amit megkövetelt a mozdonyvezetés. Hatalmas csalódás volt, teljesen kikészültem. Még egy esztendeig a szatmárnémeti mozdony- és vagonjavító vállalatnál dolgoztam, aztán jelentkeztem az egyetemre. Senki sem vett komolyan. Mit keresnék én ott a vagonjavító múlttal, nem beszélve arról, hogy a korábbi iskoláim is meglehetősen rapszodikusak voltak?
– De miért épp a jogot választotta?
– Nem volt benne semmi tudatosság, annak hátterében is valami olvasmányélmény húzódhat meg. A minden iránti kíváncsiságom az egyetemig tartott, ott fokozatosan csökkenni kezdett az érdeklődésem. Addig csodalegény voltam, elsőként jutottam be, évfolyamelsőként végeztem az első évet. Fogalmam sem volt, mit jelent a jogi egyetem, de elolvastam, megtanultam, amit kellett. Az első év, a jog története még hagyján, ami viszont utána következett, az borzasztó volt. Ráadásul román nyelven, márpedig annak idején Zilahon nem lehetett megtanulni románul – épp mint manapság Székelyföldön –, a mozdonyjavítóban pedig valami képtelen román–magyar keveréknyelven beszéltünk. Az egyetem elvégzésének másnapján viszont már az Utunknál találtam magam, az első három évben nem is nagyon tudtam, mit keresek ott. Biztosan kellett ott valakinek egy fiatal elvtárs, de hát ezt a reményt nem váltottam valóra.
– Vette bármilyen hasznát is a jogász végzettségének?
– Szakmai szempontból nem nagyon, abban a tekintetben viszont igen, hogy több egyetemi kollégám került jogászként a Szekuritátéhoz. Volt olyan, aki az utcán a szeme villanásával figyelmeztetett: ne köszönjek neki. Másik alkalommal ugyanaz a fickó széles gesztussal fogadott, de rég nem láttalak, Sziszi! Ebből tudhattam, hogy épp elrendeződött körülöttem valami korábbi zűr. Egy másikról azt hallottam, hogy terjeszti rólam: hagyjátok, bolond, de csak teszi magát. Ez nagyjából azt jelenthette, hogy nagy hülyeségeket nem csinálok, ismerem a járást. Gyerekkorom óta sokat olvasó ember voltam, viszont egyetlen napig sem tanultam bölcsészetet. Hamar rájöttem azonban a hatalmas hiányosságaimra, azóta is igyekszem pótolni. – Ennek hatékonyságát a közelmúltban kapott Príma-díj is igazolni látszik. Legnépszerűbb regénye, a Kő hull apadó kútba nyelvezetét sokan az Arany-balladákéhoz hasonlítják. Milyen „viszonyban” volt Arany Jánossal?
– Amióta az eszemet tudom, lapozgattam, olvastam Arany Jánost, mégsem mondhatnám, hogy a regény írása közben ott motoszkált volna bennem – legfeljebb a mély tudatban. De nem is vagyok tipikus író, előfordult, hogy másfél esztendőnyi munka után is azt tartottam valamelyik írásomról, hogy nem jó. A sikerültebb könyveim között is akadt olyan, amelyikre azt mondtam, itt befejezem, mert erre ennyit érek. Mindig úgy kezeltem az időt, mintha hat életem volna. A siker soha nem érdekelt. Ha összesen három elfogadható írást tudok produkálni, akkor annyi legyen. – Megszerette a korábbi, a megjelenés által mégiscsak befejezettnek „nyilvánított” írásait?
– Rossz viszonyban vagyunk, elégedetlen vagyok magammal, mert tudom, melyik írásom mennyit ér. Nem is szívesen beszélek róluk. Ebből a szempontból mindenképpen rendhagyó eset vagyok – magamra nézve nem előnyös értelemben. Persze az is jelen van mindebben, hogy na, és akkor mi van, ezeknek az írásoknak én vagyok a gazdájuk, akinek tetszik, tetszik, akinek meg nem, hát nem. Jótállok értük.
– Regényeiben különleges nyelvezetet, párhuzamos világokat alkotott. Mi provokálta erre?
– Aki a soraim mögött áll, úgy hívják, hogy Ady Endre. Úgy hívják, hogy Zilah, a város, a környék beszédstílusa. Kisgyerek korunkban ugyanazt a padot farigcsáltuk tovább, amelyet Ady, és ebben számunkra nem volt semmi különös. A partiumi külső világ nyelve nagyon gazdag, olyan nagyságok hordozták, mint Kölcsey, Bessenyei, Ady, Arany.
– A Príma-díj odaítélése egy alkotó életműve előtti tisztelgés. Van már korona ezen az életművön?
– Ha van is, nem a Príma-díj, azzal nem tudok mit kezdeni. Persze örülök neki. Talán azok a regényeim, melyeket az elmúlt esztendők alatt Európa öt országában is olvashattak. És a Helikon megteremtése, életben tartása, helyzetének stabilizálása. A kapaszkodás mindabba, amit egyszer megfogtunk. Akármi is történjék veled, körülötted, kitartasz mellette. A külvilág számára talán már-már „gyanús” mértékben. Hogy többre talán nem is futja belőled. Miközben én győztese voltam ennek a vállalásnak. Addig vittem a hátamon a Helikont, míg meg nem találtuk a szerkesztőség jelenlegi otthonát. Kötelességem volt, hiszen éveken át az én irányításom alatt romlott a helyzet, sőt, vált bizonyos időszakban egyenesen kritikussá. Nem hagyhattam olyan körülmények között azokat a tehetséges fiatal embereket, akik az én kezem alatt nőttek fel.
SZILÁGYI ISTVÁN
Príma-díjas, Kossuth-díjas és József Attila-díjas Kolozsváron élő író, a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának tagja. Kolozsváron született 1938. október 10-én, 1956-ban érettségizett Szatmárnémetiben, kitanulta a mozdonyszerelő géplakatos szakmát. 1958-tól a kolozsvári egyetem jogi karán tanult, 1963-ban diplomázott. Az Utunk munkatársa, 1968–1989 között főszerkesztő-helyettese, 1990-től a Helikon főszerkesztője. Első nagy sikerű könyve 1975-ben jelent meg, a Kő hull apadó kútba című regény egyöntetű elismerést vívott ki, több nyelvre lefordították. Nagy figyelmet keltett az 1990-ben megjelent Agancsbozót című monumentális regénye is, a 2001-ben megjelent Hollóidő az első regényéhez mérhető sikert aratott. Az író hetvenedik születésnapjára a Magvető Kiadó újra megjelentette a Kő hull apadó kútba, valamint Hollóidő című regényeket, egy esztendővel később pedig novelláinak, elbeszéléseinek legjavát gyűjtötte kötetbe. 2010-ben a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé választotta. Legfontosabb művei: Sorskovács (elbeszélések, Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1964), Ezen a csillagon (novellák, elbeszélések, karcolatok, Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1966), Üllő, dobszó, harang (regény, Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1969), Jámbor vadak (elbeszélések, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971), Kő hull apadó kútba (regény, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975), Agancsbozót (regény, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990), Hollóidő (regény, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001), Bolygó tüzek (novellák, elbeszélések, Magvető, Budapest, 2009). Díjak, kitüntetések: Romániai Írószövetség Díja (1975), József Attila-díj (1990), Ady Endre-díj (1992), Déry Tibor-díj (1995), Getz Corporation-díj (1998), Kossuth-díj (2001), Magyar Irodalmi Díj (2002, nem fogadta el), Márai Sándor-díj (2003), Székelyföld-díj (2008), Arany János-díj (2008), Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány-díj (2008), Kölcsey-emlékplakett (2008), Alföld-díj (2009), Hazám-díj (2012), A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2014), A Nemzet Művésze (2014), Príma-díj (2017). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 30.

A székely ember egy helyett nem szökik kettőt – Jánosi József nyolcvanéves
Életét az ösztönösség és a felismerésből fakadó tudatos cselekvés egyaránt jellemzi: előbbit Siménfalváról hozta és minden, amit később, a családi gyökerekre támaszkodva megvalósított, a székely embernek abból a természetes magatartásából ered, hogy amit rábíznak vagy önként vállal, azt csak a tőle telhető legjobb tudással és teljes odaadással végzi. Jánosi József 1964-től tevékenykedik Sepsiszentgyörgyön, nem tartja magát néprajzkutatónak, a néptáncgyűjtő és -oktató megnevezést inkább elfogadja, a kultúrtisztviselő is ráillik, de az a több, mint fél évszázadnyi munka a néptánc szolgálatában, amiért 1993-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kacsó András-díjjal jutalmazta, és amely munkát még jelenleg is folytatja íróasztala mellett, felér a tudományos kutatással, mert gyűjtései könyvekben és együttesek lábán tovább élnek, a háromszéki hagyományok teljes körű megismeréséhez pedig pótolhatatlan adatokkal szolgálnak. Nyolcvanéves születésnapja alkalmából ifjúkoráról, a kommunista világ kultúrpolitikájáról, a néptánc és a magyar néplélek mai állapotáról beszélgettünk.
Jánosi József szerényen jegyzi meg, utólag visszapillantva életére, úgy érzi, a dolgok sorsszerűen alakultak úgy, hogy beigazolódott: az, amit otthonról hozott, a kor ízlésének megfelelő korcsosságokkal szemben is időtálló és értékes. Ma már tudjuk, ennek érdekében vele együtt nagyon sokan tettek, de a néptánc tekintetében Háromszéken mindenképpen Jánosi József volt az úttörő.
A hang nélküli kántor
Jánosi József: Négyen voltunk testvérek, édesapámat elveszítettük a háborúban, és engem a nagyszüleim neveltek. Nagyapám kántortanító volt Siménfalván harminc évig. A háború utáni összevisszaságban hol volt tanító, hol nem, így aztán az első osztályban még nem tanultunk meg írni és olvasni. Siménfalván unitárius felekezeti iskolába jártam, s nagyapám szerette volna, ha édesapám útját követem, mert korábban ő volt a falu prímása, de nekem ez sehogy sem ment. A nagynénéim aktívan szerepeltek, énekeltek a falu lányaival együtt, szerették a népviseletet és mindazt, ami azzal jár. Én belecsöppentem a székely nagycsalád hagyományos életébe, ahol még együtt élt több nemzedék.
Nagyapám vezéregyéniség volt a családban és a faluban is. Ő hozta létre a Hangya-szövetkezetet. Mind a két háborúban részt vett, és egy betegségben elveszítette a hangját. Ezzel vége is lett a tanítói tevékenységének. Még sokáig kántorizált úgy, hogy volt mellette egy énekes, és nagyapám orgonázott. Ő volt a hang nélküli kántor.
Tizennyolc évesen tanító
– A negyedik osztályt már Székelykeresztúron kezdtem. Nehéz volt, mert meg kellett tanulnom azt, amit Siménfalván elmulasztottam. Ötödik és hetedik között aztán bepótoltam a lemaradást. Nagyapámnak az volt a célja, hogy mielőbb kenyér legyen a kezemben, ezért tanítóképzőbe küldött. A székelykeresztúri tanítóképzőben mi voltunk az utolsó osztály 1955-ben, utána elköltöztették Székelyudvarhelyre. Tizennyolc éves voltam, amikor tanító bácsinak szólítottak a gyermekek. Először kineveztek Korondra, és aztán úgy hozta a sors, hogy ki kellett járnom a korondi hegyre, vagyis Pálpatakára. Ez nagy megpróbáltatás, de nagyon nagy élmény is volt. Belecsöppentem egy olyan világba, ahol az idő megállt száz évvel azelőtt. A legényekkel jártunk a környező bálokba, és csodálatos, hogy Pálpatakán máig nem halt ki a szokás: szilveszterkor báloznak és csárdást járnak.
Az igazi kezdet
Pálpataka után Jánosi József egy évet nevelősködött a székelyudvarhelyi egészségügyi szakiskolában, onnan ment katonának. Szenvedélye volt a repülés, pilóta akart lenni, és már korábban egy vakációban elvégezte a sportrepülős tanfolyamot, így került Bákóba egy technikai alakulathoz. Katonaság után Kápolnásfaluban folytatta a tanítóskodást, ahol nagyon jó közösséget talált.
– Teli voltam energiával. Focicsapatot hoztunk létre, színjátszó csoportban játszottam, tánccsoportot alakítottam. Innen kezdődik a tánchoz való kötődésem. A fiatalokkal a bálokban táncoltunk, és abból az anyagból készítettem egy koreográfiát. Következett a rajoni verseny, és Homoródalmáson ezzel a koreográfiával megnyertük az első díjat. Ott volt Udvarhelyről Kacsó András, vele együtt többen biztattak, hogy menjek Marosvásárhelyre néptánctanfolyamra. Ott találkoztam Haáz Sándorral, ott tanított Székely Dénes, csupa nagy hírű ember. Biztatásukra felvételiztem a Maros Együtteshez (az 1956-ban alapított Állami Székely Népi Együttesről van szó – szerk. megj.), elmentem és sikerült, bár akkor csak páros táncot tudtam járni, és néhány figura verbunkot. Így kerültem 1960-tól az együtteshez.
A második évben súlyos bokazúzódásom volt, gyakorlatilag összetörtem a bokámat. Klasszikus balettet tanultunk egészen magas szinten, ezt a stílust nyilván a néptánc megsínylette, de ez volt a követelmény. Ha a beteg bokám miatt három év után nem hagyom ott, én is annyi maradtam volna, mint a kollégáim.
Lehetőségek és megszorítások
– 1964-től Sepsiszentgyörgyön a rajoni kultúrház módszertanosaként dolgoztam. Nekem nagyon fontos volt, hogy gyorsan bizonyítsak. És akkor összejött egy tánccsoport nagyon felkészült emberekből, akik nekem is erőt adtak. Köztük volt Czegő Zoltán, Hubbes Péter, Zsók László, később Péter Sándor is csatlakozott. Szerették a néptáncot, a lelküket adták, enélkül a tánc nem is ér semmit. Jártunk olyan falvakba, ahova nem tudott kimenni a színház. A kommunista időben majdnem mindent lehetett csinálni. Egy dolgot nem engedélyeztek: egyházi szokásokat nem szabadott gyűjteni. Persze, ezt nem lehetett kihagyni, mert örvendtem, amikor valami értékessel találkoztam falun. Kezdetben a gyűjtés nem volt tudatos, az volt fontos, hogy legyen anyagom, amit feldolgozok s megtanítom a táncosoknak és oktatóknak. Szerveztünk tánctanfolyamokat a rajoni időben is.
Nagyon sok hagyományos szokást újítottunk fel. Stanca elvtársat, a megyei pártbizottság titkárát meggyőztem arról, hogy egy lakodalmas, fonó, kaláka, egy aratószokás legalább olyan munkatánc, mint amikor a téglákat ide-oda teszik a színpadon, és akkor beleegyezett. Sok helyen szinte egy egész falu részt vett benne, mert éltek még azok az emberek, akiknek az életéhez ez hozzátartozott. Ezek olyanok voltak, mint egy-egy népszínmű, ezt lejátszották, mi lefilmeztük és színpadra vittük. Nagyon sokat filmezett nálunk akkoriban a Román Televízió magyar adása számára Labancz Frida Feczkó Zoltán operatőrrel.
Mindenütt talált gyöngyszemeket
Jánosi József az első gyűjtéseit, az ürmösit és az ózdit a Székely Nemzeti Múzeum rugós filmfelvevőjével készítette. Akkoriban Háromszéken nem gyűjtött senki más, csak később, amikor a táncház megindult. Ő hitt abban, hogy minden tájegységnek van saját tánca, s bár Háromszék korán polgárosult vidék, mégis talált gyöngyszemeket. Gyűjtéseit tudományosan is feldolgozta és megjelentette a Művelődésben, a Megyei Tükörben, valamint két hiánypótló kötetben: Háromszéki táncok (2004, CD-melléklettel a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a Romániai Magyar Táncszövetség sepsiszentgyörgyi fiókja kiadásában), és Erdővidéki táncélet (2008, DVD-melléklettel a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a budapesti Hagyományok Háza kiadásában).
Az 1968-as megyésítés után Jánosi József a megyei szakszervezetek kultúrbizottságához került, és 1970-ben létrehozták a hivatásos Vadrózsák Együttest, amelynek a táncosait és zenészeit a próbák és kiszállások idejére kivették a gyári termelésből. Lőrincz Lajost hívták művészeti vezetőnek, aki bár a Maros Együttes népi balett stílusán nevelkedett, soha nem hagyta el korondi legénykora eredeti táncait.
1975-ben eljött a pillanat, amikor először mehetett háromszéki néptánccsoport külföldre. Ez volt a Kovászna Együttes, amit Jánosi József egy évvel korábban a külföldi turné reményében hozott létre a vidék legtehetségesebb táncosaiból. A nizzai fesztiválon az együttes első díjat nyert a Jánosi József gyűjtése nyomán készített kecsketánccal. Egy kis pionírházi kitérővel folytatta munkáját a Vadrózsák Együttesnél táncmesterként, ez idő alatt Könczei Árpád volt a társulat művészeti vezetője, majd Orbán Árpád megyei elnök szerepcserét rendelt el. Az Alkotások Házánál a nyolcvanas évek közepétől Jánosi József megkezdi a módszeres gyűjtést. Ebben az elhatározásában az is közrejátszott, hogy egy 1982-es györgyfalvi gyűjtés alkalmával találkozott Martin Györggyel (Erkel-díjas magyar tánctörténész, néprajzkutató, zenefolklorista, a nemzetközi rangú magyar tánckutatás megteremtője, elhunyt 1983-ban Budapesten), aki elmondta, hogy Háromszék fehér folt a néptáncgyűjtés térképén, és ezt nekik, háromszékieknek kell pótolniuk. Ez nagyon nagy lendületet adott Jánosinak, és attól a perctől kezdett tudatosan gyűjteni. Akkoriban a népszínmű jellegű előadások szövegét be kellett mutatni jóváhagyásra a kultúrfelelősnek. A falusiak által leírt, ízes nyelvezetű szövegeket írja be mostanában számítógépbe, hogy megmaradjanak.
Ha megáll, már az is tánc
– Nálam elég későre tudatosodott, hogy tulajdonképpen mit is csinálok. A bálványosi fesztiváloknak én voltam a technikai szervezője, és az együttesek mellett mindig hívtam hagyományőrzőket is különböző vidékekről egész Erdélyből. Lehetett filmezni és lehetett tanulni. Huszonnyolc vagy harminc alkalommal szerveztük a Bálványosi Fesztivált, és amikor az megszűnt, akkor a Művelődési Központ keretében javasoltam, hogy kezdjük el ifjúsági és gyermek szinten a fesztiválokat. Az első ilyen találkozó Baróton volt, azóta évente több helyszínen és formában tartanak néptáncseregszemlét gyermekeknek. Jánosi József nyugdíjas korában sem hagyta abba a tanítást, évente tartott néptánctábort pedagógusoknak, több együttesnél készített koreográfiákat, és rendszeresen követi azt a folyamatot, ami jelenleg a néptáncszínpadokon történik.
– Féltem a néptáncot, mert a színpad ráharapott és teljesen el kezdett távolodni az eredeti ízétől. Nem figurában kell gondolkodni, vagy előadóművészetben. Ahogy a tánc a színpadra szorult, kezdett olyan lenni, mint amilyen most az életünk. Kapkodós lett, borzasztóan felgyorsított. A háromszéki néptánc szakértője úgy tartja, ha a táncházmozgalom az ő fiatalkorában indult volna el, többet tehetett volna. Hogy valaki vonzódik a népi kultúrához, az természetes, az a baj, ha valaki úgy nőtt fel, hogy ez nem alakult ki benne.
– Én a családban megtanultam, hogy nagyapám kell a kenyeret felszelje, ő indítja a dolgokat. Nekem azt mondta: „Te gyermek vagy, várd ki a sorodat, de ha kiállsz, akkor ne légy tutymó, ne légy mafla, csináld úgy, ahogy kell.” Sokkal többről van szó, mint a tánc és a népviselet. Ez a mi sajátos létünk, a székelyföldi lét. Egy egyszerű falusi ember olyan alaposan beszél, hogy a szavai között tudsz gondolkodni, és el tudod képzelni, ott még mi van, amit ő nem mond ki, de benne van a beszédében. Későre érik oda az ember, amikor tudatosodnak a dolgok. Az a jó, amikor az ember már ott van, ha táncol, egy helyett nem szökik kettőt, de ha megáll, már az is tánc. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 30.

Czakó Gábor: Rovás, avagy róvás (Nemzeti értékvédelem)
Mit is jelentett a Bach-korszak? Önkényt 1850–59 között, de még utána is, lényegében a kiegyezésig. A hatalmon lévők jogát a törvények megszegésére, áthágására, saját véleményük törvényerőre emelésére. S mindezt a magyarok elnyomása végett, hogy ne legyen többé erejük és merszük a lázongásra.
Mi történik, ha a korszak véget ér? Ha a névadó zsarnok nyugdíjba megy, lemond, meghal? Ekkor vagy kitör a szabadság, vagy marad minden a régiben. Különösen akkor, ha a legfölső hatalom belátja ugyan, hogy a régi nóta nem húzható tovább, ámde beleszokott előjogaiba, az önkény kényelmébe? Nos, ilyenkor ravaszul enged, ahol muszáj, majd visszalopózik oda, ahová teheti. Képes megbújni akármilyen kis repedésben, ahová némi kosz is befér, mert az a fő tápláléka. Ilyesmi történt hazánkban a szabadságharc leverése meg az 56-os forradalom bukása után… Az önkény ereje részint a fegyverekben lakik, részint a hatalom alattomosságában, részint a nép lelki megnyomorítottságában, azaz félelmében, továbbá tudatlanságában. A Bach-program a magyarság végleges és folyamatos leverését jelentette: azonnal ütni a szabványnál magasabbra emelt fejekre. Általában ellenségesnek számított például a hun-magyar rokonság emlegetése, mert az képes volt büszkeséget ültetni a magyar szívekbe. Éppen ezért a tudományos kérdések közül rögtön áthelyeződött a politikai szín- vagy inkább harctérre. A folyton lázadó magyaroknak nem hun eredet, hanem finnugor rokonság való, amiből egy harmadfokú sógorság emléke sincs a magyar köztudatban.
Ezért Hunfalvy Pál, a Bach-korszak legfőbb szellemi irányítója, Generalfeldmarschallja, aki haláláig helyén maradt, a hun eredetmondát remek kultúrpolitikai érzékkel idegennek nyilvánította. Nesztek, magyarok, ha utáljátok az idegeneket, akkor utáljátok a hunjaitokat és saját magatokat is! Fajtátokat! Természetesen a székelyek hun eredethitét minden alapot nélkülöző mesének minősítette. Véleménye miatt sokan támadták, de senki nem tehetett ellene semmit, mert az első évtizedben ő maga volt a hatalom, később pedig az ő neveltjei ültek minden fontos magyarságtudományi hivatalban. Okos ember lévén tudta, hogy hol a határ, ezért nem feszítette a húrt a kelleténél jobban. Ám ha különösen piszkálta a csőrét valami, amit alapvetően fontosnak tartott, például a régi magyar műveltség és a hozzá kapcsolódó rovásírás, akkor kifakadt: egy ilyen alsóbbrendű népségnek egyszerűen nem lehetett saját írása! Ilyenkor biz’ elvetette a sulykot. Die Ungern oder Magyaren című német nyelvű munkájában (1881) a székely írás hitelességével kapcsolatban a teljes tagadás álláspontjára helyezkedvén, az írás megszerkesztését „néhány ismeretlen XVII. századi tudósnak” tulajdonította: „Als die Hunnenschaft der Székler zum Dogma geworden war, componirten einige Gelehrte des XVII. Jahrhunderts ein Alphabet, das das Hunnisch-Székelyi’sche sein wollte.” Magyarul: „Amikor a székelyek hun eredete dogmává vált, néhány ismeretelen XVII. századi tudós megalkotta a hun-székely ábécét.” Tehát néhány ismertlen tudós az 1600-as években! Azaz még a török időkben? E vélemény meggyökeresedett az akadémiai gyomkertben, s azóta is mérgezi kultúránk, anyanyelvünk ismeretét, a közgondolkodást.
Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy Hunfalvy eredetileg jogász volt, sőt, jogakadémiai tanár! Tehát tudta, amit tudott, ezért is írta könyvét németül, s adta ki Németországban. Az ottani jogászok ugyanis nem ismerték a magyar Corpus Iurist. Az itteniek igen. Magam is jogot végeztem, s tanúsíthatom a magolás hagyományát. Még nekünk is szóról szóra be kellett vágnunk a büntető törvényt 1963-ban! A polgárit elég volt oly alaposan ismernünk, hogy percek alatt megtaláljuk bármelyik törvényhelyet. A módszert lehet bírálni, fricskázni, de létezett és a maga módján működött.
No, lássuk azt, amit Hunfalvy álmából fölriasztva is fölmondott, majd letagadott! Nyissuk ki a Corpus Iurist, a Magyar Törvénytárat, s legalább az igazságos Mátyás király születéséről elnevezett esztendő küszőbén olvassuk el MÁYÁS 1478. évi V. törvénycikke cím alatti szöveget, ami az adózás írásbeliségét foglalta össze: a kirovó mellé minden vármegyében egy alkalmas nemest kell állítani, aki eskü alatt legyen köteles a jelen decretum tartalmához képest mindazt szemmel tartani és megtenni, ami a felséges király úrra és magára a vármegyére nézve igazságos. 1. § „És ezen felül a falusbírák minden megyében kötelesek a rovásnyeleket három egész évről egy e czélra elrendelendő törvényszékre elhozni és eskü alatt s lajstromban is a megye elé terjeszteni, a megye pedig tartozik azokat a király úr számára híven összeírni.” Mit jelent mindez?
Először is azt, hogy minden megyében volt egy adókirovó közember, aki egy nemesember fölügyelete alatt végezte munkáját. Nem írta, hanem rótta, vagyis rovásírással jegyezte föl, hogy ki-ki mennyi adóval tartozik. A nemes – nyilván nem főúr, hanem köznemes, tehát maga is gazdálkodó – értette, mi történik: hogy mit kíván a király meg a vármegye, mai szóval az állam, ugyanakkor a jobbágy és telke mennyi adóterhet bír el. A paraszt megyei, királyi kizsigerelése nem állt érdekében.
Másodszor azt, hogy a rovásnyeleket a községi bíróknak három évig gyűjteniük kellett, majd bevinni a törvényszékre, a törvényszék pedig a király számára elkészítette összesítésüket. Mit is jelent mindez?
Azt, hogy a középkorban nálunk:
1. az adókat rovással kellett kiróni és összesíteni, tehát 2. a falusi emberek, kisebb részt némi földdel bíró iparosok, zömmel parasztok, ismerték a rovást, olvasták, írták! Európában valószínűleg egyetlen népként a magyar írástudó volt! 3. a rovásírás-olvasás által megismerték kötelességüket, és számon tudták tartani a teljesítést; 4. a bámulatosan szellemes rendszert bárki át tudta tekinteni, mivel a „nyeleket” – vagy pálcákat hosszában kettévágták: egyik fele maradt a bírónál, a másik az adózónál. A két darab összeilleszthetősége kizárta a csalás lehetőségét; 5. három évre visszamenőleg lehetett vizsgálódni, de azon túl nem – tehát a lényeges kérdések három év alatt vagy fölszínre kerültek, vagy elévültek; 6. a rendszer védte az adózó kisembereket is.
*
Elcsemegézhetnénk a rövid s mégis roppant gazdag szöveg finomságain, de ne tévesszük szem elől Hunfalvy Pál akadémikus úr hazudozását.
1. Mátyás király idézett törvénye két évszázaddal korábbi az általa kitalált kornál!
2. Szó sincs benne „néhány ismeretlen tudós” rováskitalációjáról, hanem sokkal inkább országosan elterjedt népi rovástudásról
3. ami nemzedékről nemzedékre öröklődött – közoktatás nélkül is, és
4. oly valóságos, mi több, oly széles körű volt, hogy adótörvényt lehetett építeni rá!!! Sebestyén Gyula MTA l. tag írja a Magyar rovásírás hiteles emlékei (Bp., 1915) című könyvében, hogy „Mátyás király udvari történetírója, Bonfini Antal, a ki helyes megfigyelés alapján azzal toldja meg Thuróczi állítását, hogy kevés fára rovott jegygyel sok tartalmat lehet kifejezni.”
*
Gondolom, mindenki előtt világos, hogy Hunfalvy nemcsak följelentette hazáját a művelt német közönség előtt, hanem meg is rágalmazta. A hamis vád idehaza is fogott: akadtak ún. magyar ún. tudósok, akik bedőltek atyamesterük csalárdságának, s idehaza is buzgón idézgették. Sőt, megteszik még ma is. Holott – ellentétben a becsapott német olvasókkal – nekik rendelkezésükre álltak hiteles középkori rovásemlékek. Nemcsak Székelyföldön és Erdélyben, hanem a történelmi Magyarország más tartományaiban is.
Minekután a székely rovásírásról Hunfalvy hamisítási szándákai ellenére is meglehetősen pontos nyelvrégészetismeretekkel rendelkezünk, nézzünk körül a történelmi Magyarország más népeinél is.
Az Újvidéki Egyetem ny. oktatója, Csorba Béla költő és nyelvész írja, hogy „rovás szavunk a délszláv etimológia szerint átkerült a szerbbe és a horvátba is, immár »raboš« és »rovaš« alakban, enyhe jelentésmódosulással, mint »rovásjegy, rovóbot«. Különben a himlőhelyes arcú embert rovónak hívják a szerbek!” Hát nem logikus?
Ez azért történhetett, mert a középkorban a mai Szerbia, Horvátország, Bosznia, Hercegovina, Koszovó, röviden a későbbi Jugoszlávia ún. köztársaságai és népei szoros magyar kapcsolatban éltek, noha történelmi országhatárunk Délen Nándorfehérvárig és a Szerémség déli határáig ért. A határkérdést csak a török és Velence feszegette akkoriban.
De folytassuk Csorba Béla adataival.
„A raboš, rvaš szavakat Zadar, azaz Zára környékén jegyezték föl. A második szóból az o hiányzik, a délszlávok szeretik a mássalhangzó-torlódást. Jelentésük: »napi bevételt és kiadást rögzítő üzleti könyv«. Az idők során korszerűsödtek az egykori rovásdeszkák, rovásbotok… Rabuš, rovaš – mindkettő előfordul Dalmáciában és Boszniában is »bevágás«, »rovás«, »rovátka« jelentéssel. Továbbá »bemetszés« állatok (birkák, sertések, szarvasmarhák) fülén, 3. számadás, 4. eszesség (!). Bácskában és Bánságban a szerbek és horvátok körében általánosan ismert a rovaš a már felsorolt jelentések mindegyikében (kivéve a 4.-et), emellett »billog«-ként »állatokra sütött bélyeg« is. A bácskai bunyevácok körében rovaš a kútrovás is.” A raboš a szerbeknél „elítéltekre a börtönbeli rossz magaviseletükért kirótt büntetés”. A magyar rovás-ra vezetik vissza. Van adatom egy kicsinyítő képzős változatról: rovašica, „jelszó” a régi szerb katonai nyelvben.”
*
Sok tarisznya köszönet Csorba Bélának. De egyelőre talán ennyi elég is a közép- és reneszánszkori rovásismeret terjedésének nyelvrégészeti nyomairól. Két dolgot megjegyezhetünk. Az egyik az, hogy Mátyás király 1478. évi V. törvénycikke kibocsátásakor köztudottan, mondhatni természetesen meglévő ismereteket – írás-, olvasás-, számolástudást – vett figyelembe az egyszerű falusi emberek körében is. Nem holmi magyar „rovásírás-dogmát”, miként Hunfalvy akadémikus hazudta. A másik: a rovás szó- és fogalomkincsének délszláv vidékeken való terjedésébe erősen közrejátszott Mátyás királynak az említett törvénycikke, hisz az ott is végrehajtandó vala.
*
Lám, a XV. századra visszatekintve is találunk nemzeti kultúránkban olyan kincset, amivel joggal büszkélkedhetünk. Ilyenkor azonban sose az orrunkat emeljük föl, hanem a szívünket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 30.

Csender Levente: A forradalom hőse (2. rész)
Még akkor is hihetetlen volt, ami velük történt, amikor a bukaresti tárgyalás lezajlott. Valahogy nem fért a fejükbe, hogy a frissen, teli torokkal kikiáltott román demokráciában ők lesznek az első koncepciós perek áldozatai. A napok múltak, ők meg barátkoztak a hellyel, a helyzettel.
Aztán egyszer, nem is tudták, hogy milyen nap, reggel vagy este, az őr beszólt a kisablakon, hogy szedjék mind a négyen a cuccukat. Megint felcsillant a szemük, hogy szabadulnak, de csak Mărgineni-be vitték a rabszállítóval, Romániának egyik legkegyetlenebb börtönébe. Másfél hónapja voltak már ott, amikor megtudták az ítéletet. Vass Kiss Előd (18 év), Nagy Imre (18 év), Nagy István (15 év), Ambrus Pál (15 év). Akkorra kezdett az egész rablét valósággá válni. A legfelsőbb bíróság fölött semmi nem volt Romániában, akihez fordulni lehetett volna. Előd halkan mondogatta magának, hogy tizennyolc év, tizennyolc év, és valahogy elképzelhetetlen volt számára, hogy annyit, amennyit addig leélt, négy fal közt kell eltöltenie gyilkosokkal összezárva. Felnézett és számolni kezdett. 80 rab volt egy cellában. Több közülük már ölt embert. Falubelije egy sem akadt ott. Arról gondoskodott a börtönparancsnok, hogy a magyarok véletlenül se kerüljenek egy cellába. Elkezdődtek az egyformán hosszú napok. Hajukat levágták, hetente egyszer tisztálkodtak esővízben. Éjszakánként érezték, hogy a tetvek randalíroznak a bőrükön, de hozzá kellett szokjanak. A koszt pocsék volt. Reggel égetett kenyérből kávét főztek, cukor nélkül, ebédre árpakásaleves és káposzta meleg vízzel leöntve, másnap fordítva: káposztaleves, árpakása a második, estére spenót, fuszulyka vagy pityóka. A tetvek meg ették őket.
Egy reggel szólt az őr Elődnek, hogy szedje a cuccát, ő megint azt hitte, szabadul, de nem. Csak vitték valahová. A rabszállítóból hegyek körvonalait látta, abból gondolta, hogy az a Kárpátok lehet, valóban az volt. Szamosújvárra vitték. Újra együtt voltak négyen. De csak az úton. Előd emlékezett a gyufára, amit a rabok csináltak, rá volt írva, hogy Gherla. Az ország legszigorúbb börtöne, ahol még Rózsa Sándor, a nagy betyár is szelíd varga lett. Előd abban reménykedett, hogy hátha az új helyen kiveszik őt is dolgozni. Ha gyufát kell gyártani, hát gyufát gyárt, akkor is, ha a foszfor mérgező, és kihullik tőle a foga meg a haja, csak csináljon valamit, mert a semmittevés borzasztóan felőrölte. Állandóan a saját sorsán gondolkozott, olyan volt, mintha egész nap a saját seggébe bámulna, csak az zökkentette ki ebből, ha verni vitték. Mert a verést ott sem hagyták abba. A börtönigazgató kivezettette az oroszhegyi rabokat az udvarra, kiállíttatta a román rabok elé, rájuk uszította őket, összeszidta előttük. Azt mondta rájuk, hogy a horthysták műveltek ilyeneket, mint ezek, sovén gyilkosok, jól nézzék meg őket, mert ezek ölik a románokat... Akkor az őrök a toronyban elfordultak, és hagyták, hogy barátkozzanak a román rabok a magyarokkal. Más módszereik is voltak a smasszereknek. Ment el az őr a folyosón éjjel, gumibottal rácsapott az ajtóra, ugrottak talpra a rabok mind, egy idő után ez annyira beléjük ivódott, hogy bármilyen kis neszre ugrottak fel. Tizenöten voltak negyven négyzetméteren. Felváltva sétáltak.
1990. január 16-án reggel Előd gumidefektet javított a traktoron. A hőmérő jócskán mínuszban. Fagyott rá a keze a vasrúdra, de meg kellett javítani, mert menni kellett az erdőre fáért. Ahogy szokta, felemelte a traktor elejét, és lefeszítette a külsőt. Épp húzta ki a gumibelsőt, amikor óriási zúgást hallott közeledni, rezgett a föld a lába alatt, már fel lehetett ismerni, hogy ez óriás motor, és akkor elfogta valami baljóslatú érzés, hogy el kéne futni valahová, elbújni, de aztán ott maradt, mert úgy érezte, nincs miért elfusson. A következő pillanatban már a kapu elől hallotta a zúgást, ott fékezett le az a nagy valami, ő csak a leugráló katonákat meg rendőröket látta, akik berontottak a kapun golyószórókkal kezükben, körülvették, voltak vagy tízen, mind rászegezték a vascsöveket, kérdezték a nevét, ahogy kimondta, a kezét tekerték is hátra, kattant a bilincs, és tuszkolták fel a nagy katonai teherautóra. Kezet sem moshatott, tiszta ruhát sem vehetett, el se köszönhetett.
Több embert szedtek így össze a faluból és vittek el. Először Székelyudvarhelyre, aztán Csíkszeredába. Akiket összeszedtek, nem nagyon tudtak románul, nem értették, mi zajlik körülöttük. Tolmácsot nem kaptak. Első nap jól megverték, forgatták, vallatták őket, ütötték kézzel-lábbal, gumibottal, ami épp a kezükbe akadt. Este tizenegy órakor kinyílt a cellaajtó, kihívták Elődöt, az ajtót becsapták mögötte, ott álltak körben nyolcan-tízen, belökték a kör közepébe, és ütni-rúgni kezdték. A börtönparancsnok csak állt és nézte. Előd a földön fekve két könyökét leszorította, hogy a bordáit ne tudják betörni, tenyerével a fejét és az arcát védte. Fogalma sem volt, mit akarnak tőle. A verés végén visszavitték a cellába. Következtek a többiek sorjában. Nem mondtak nekik semmit, hogy kit miért vernek. Pár foglyot néhány nap múlva elengedtek. Négyen maradtak letartóztatva. Nekik az összebilincselt lábukat a kezükhöz is láncolták, és úgy vitték kihallgatásra. Kihallgatás után kaptak még öt nap zárkát. Mikor letelt az öt nap, meghosszabbították harminc napra a letartóztatásukat és átvitték őket a börtönbe. Gyilkosokkal tették egy cellába. Cellatársaik tudták, hogy miért vannak bent, azt is, hogy meddig, meg azt is, hogy jó magaviselettel valamennyit lefaraghatnak belőle. Elődék viszont nem sejtették, mi vár rájuk. Továbbra is négyen voltak megrekesztve: Vass Kiss Előd, Nagy Imre, tizennyolc évesek, Nagy István, idősebb zenész, akit azzal vádoltak, hogy gumicsizmával hozzárúgott a rendőrhöz, és Ambrus Pál, harmincas éveiben járó asztalos, aki soha életében nem ütött meg senkit, beleértve Liviut is.
Ment néhány hétig a verés, vallatás. Már mindent elmondtak, amit tudtak, de a vallatók még valamit hallani akartak. Elődék nem számítottak arra, hogy őket elítélik, még a tárgyaláson sem, mert négyük közül senki nem követett el olyan súlyos bűncselekményt, amiért elítélhették volna. Ám ezzel ellentétben az ügyészség véleménye egyértelműen az volt, hogy ők ölték meg Liviut, és ezt rájuk is akarták bizonyítani. Ők még nem tudták, hogy az ítéleteket előre meghozták, csak a bizonyítékokat gyűjtögetik, és azt akarják kihúzni belőlük, hogy igen, mi voltunk, mi öltük meg őt.
Mikor Katona Ádám jogharcos az ügyészt megkérdezte, hogy miért vállalnak olyan ügyet, amiben ártatlan embereket ítélnek el, mert a négy elítéltből kettő, Ambrus Pál és Nagy István ott sem volt a rendőrverésnél, az ügyész kijelentette, hogy valaki csak megölte Liviut. Akkor Katona Ádám azt mondta, hogy az ügyészségnek nem valakit, hanem a gyilkost kell elítélnie. Ők nem a gyilkost vagy gyilkosokat ítélték el. A négy letartóztatottból ketten épphogy nagykorúak lettek, ketten tényleg nem voltak ott Liviu megverésénél, de mindannyian gyilkosság vádjával várták az ítéletet. Úgy nézett ki, hogy az ügyészségnek „kilóra” meg kell hoznia az ítéletet, az nem számít, hogy ki kerül rács mögé.
*
Előd, Imre, Ambrus Pál és Nagy István maradt továbbra is a karcerben. Verték, vallatták, még mindig románul, nem is értettek semmit. Két hónapig ügyvédet sem kérhettek. Akkor kezdték sejteni, hogy súlyos vádat emeltek ellenük, amikor vitték eléjük a sok kézírásos román szöveget, ami nem is az ő írásuk volt. Valaki megírta, velük aláíratták, azt sem tudták, hogy mi az, mert ők írásbeli nyilatkozatot nem adtak, nem is tudtak volna, mert nem beszéltek románul. Tolmács nem volt. Félig agyonverve azt is aláíratták velük, hogy nem bántották őket. Előddel azt is aláíratták, hogy a haldokló rendőrbe belerúgott. Nem volt ereje tiltakozni. Olyan kékeszöld volt tetőtől talpig, mint a lekvár tetején a penész.
Pár hét után közölték velük a vádat: emberölés előre megfontolt szándékkal. Aztán felgyorsultak az események. Mire észbe kaptak, már el is voltak ítélve. Előd tizenhárom évre. A többiek is hasonló szerencseszámot kaptak. Az ügyész ezt kevésnek találta, súlyosbításért fellebbezett. A bíróság helyt adott a fellebbezésnek.
Vitték át őket a Kárpátokon, be az Ókirályságba. Aztán Bukarest mellett várták, hogy mi lesz velük. Ügyük a katonai ügyészségre került. Az ügyész Elena Ceauşescu ügyvédje volt, az elhíresült kivégzési felvételen látni, hogy leginkább vádol, nem véd, az ügyvédi kamara kizárta soraiból, kárpótlásul katonai főügyészi státust kapott.
A tárgyalás napján Elődék új ruhát kaptak. A bíróságra egy alagúton mentek, vagy százötven rendőr két oldalt sorfalat állt, ahogy mentek el előttük a rabok, mindegyik hozzájuk vert vagy rúgott. Az arcukat nem bántották, arra vigyáztak, hogy a tárgyalóteremben ne tűnjenek fel senkinek az ütésnyomok. Elődék nem tudták akkor sem, hogy miért kapják a laskát. A folyosóra egy rejtett ajtón értek ki, ott már csak egy őr sétált előttük egy füzettel és egy gumibottal. A civil emberek nem is gondolták, hogy mi van alattuk. A tárgyaláson megkérdezték, hogy hibásnak érzik-e magukat, Nagy István megszólalt magyarul, hogy nem érzi hibásnak magát, a bíró felszólította, hogy beszéljen románul, azt mondta akkor ő románul, hogy nu ştiu româneşte (nem tudok románul), a bíró meg cinikusan megjegyezte, hogy látod, hogy tudsz te románul. Ezen jót nevetgéltek, aztán vége is volt a tárgyalásnak. Ez volt az utolsó szó joga. Ítéletet nem hoztak rögtön, csak berekesztették a tárgyalást. A négy rab nem tudott meg semmit a jövőjéről. Visszafelé is bementek a titkos ajtón, megint végig a rendőrsorfal előtt, akkor már nem vigyáztak az arcukra sem. Ambrus Pálnak kiverték a fogát. Akkor még nem tudták, hogy az csak a bevezető. A börtönben jött az igazi verés, hatlapra esztergált fahusángokkal és gumibottal. (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 30.

Szilágyi Domokos: Szemből, halál
Öt óra. Itt a végső pillanat.
Héjjasfalva felé szaladva szalad
ki lovon, ki az apostolokén –
mint e huszonhat és fél éves legény.
– Potomság! – mondja. – Vagy talán nem is?
Hisz fut bálványa, az öreg Bem is,
aki szíve felől hordotta volt,
bár nem értett egy sort se soha, sort,
verssort, amelyet „oh, mon fils” rovott –
nem harci dobot
helyettesítőt – éppen csak a tett
válott igévé. S elvégeztetett.
Mert tett a szó, ó, tett, igen,
csak orra bukik macskaköveken,
s nem fegyver, csak fegyvernyi gondolat
buktatja orra jobb egek alatt.
S akkor a fiú hirtelen megáll
(a civil őrnagy) -: Hát szemből, Halál!

Évváltáskor mindig nagyon sokan gondolnak Petőfi Sándorra. Az új év első napján a költő marosvásárhelyi szobránál meghitt ünneplésre szoktak összegyűlni a magyarok. Az idei decemberben Marosszentgyörgy is hasonló emlékhelyet teremtett magának. Bálint Károly szobrászművész impozáns köztéri művét a község központjában ünnepélyes keretek között december 9-én avatták fel. A bronz mellszobor és a népes részvétellel lezajlott ünnepi mozzanat fotós felvillantásával, valamint Szilágyi Domokos versével tisztelgünk a Múzsa oldalain a 195 esztendővel ezelőtt született halhatatlan lírikus és szabadságharcos emléke előtt. A szenvedélyes Petőfi-kutató, a burgenlandi Tarjányi József jelezte a minap, mekkora örömmel értesült az újabb Petőfi-szobormás megjelenéséről. Mint írja, világszerte évente két-három Petőfi-szobor kerül köztérre. Idén március 15-én Resicabányán leplezték le a Magyar Művelődési Ház homlokzatán azt a márvány emléktáblát, amelybe Petőfi Sándor arcmását, Hunyadi László bronzplakettjét ékelték be. Népújság (Marosvásárhely)

2017. december 30.

Jó úton a megyei tárlat
Elvárásközelben
A 2017-es Téli Szalon nem okozott csalódást, a megye képzőművészeinek közös kiállítása olyan lett, amilyennek régóta szerettük volna látni: friss, ütős, a jövőre nézve is ígéretes. Nem felülmúlhatatlan, szó sincs róla, láthatunk középszerű vagy még jelentéktelenebb munkákat is, ami valószínűleg zsűrizés esetén is elkerülhetetlen, de egészében színvonalas, megkapó a felvonultatott műegyüttes, a szokásosnál jóval több a kiemelkedő, a figyelmet ellenállhatatlanul magára vonzó, nézőmarasztaló alkotás. És ami külön hangsúlyozandó: az eltelt tizenkét hónapban született, új műveket ismerhet meg a közönség. Ez lehet egyébként az ilyenszerű éves jelentkezések egyik fő célja is. Ily módon az alkotók reális képet formálhatnak arról, hogy adott időpontban hol, merre tart a közösségük, s a művészetkedvelők is lépést tarthatnak a változásokkal. Érthető, hogy a képzőművészeti szövetség helyi fiókjának vezetősége kitartóan szorgalmazza, hogy a tagok ne régebbi munkákkal próbáljanak benevezni a hivatásos művészek seregszemléjére. Érdemes megőrizni ezt a most bevált részvételi kritériumot, még ha emiatt egyesek olykor ki is maradnak a tárlatról. Számszerűen így is bőséges a felhozatal, pedig vannak, akik elvi megfontolásból nem vállalják a közös megmérettetést, mások azért, mert nemrég egyéni kiállításon mutatkoztak be, vagy kényszerhelyzet tartotta távol őket a Szalontól.
Több mint 60 kiállító munkáival találkozhatnak a látogatók a marosvásárhelyi Kultúrpalota Art Nouveau Galériájában, négyen megyén kívülről, vendégként vesznek részt az eseménnyé előlépett rendezvényen. Ez is jelez valamit. Nem csak lelki, családi kötődések késztették itteni szereplésre a budapesti Benedek Józsefet és B. Laborcz Flórát, illetve a kolozsvári Forró Ágnest, Károly-Zöld Gyöngyit, szakmai kihívásként is tekinthettek a vásárhelyi kiállítási lehetőségre. Na meg az is vonzerőként működhetett, hogy a Szalon megannyi alkotó nemzedéket, a helyi művészeti líceum számos kiváló végzettjét képes összehozni ilyenkor. Vajon a továbbiakban erősödik majd ez a tendencia? Előfordulhat, és ettől még változatosabbá válhat a nézők elé tárt anyag. A veszteségek amúgy elkerülhetetlenek. Az utóbbi pár esztendőben kiváló alkotóegyéniségek hunytak el. Haller József, Siklódi Zsolt, Adrian Chira halála fájdalmas veszteség, a korábban távozott Fekete Zsolté, Szabó Zoltán Judókáé is az. A tárlaton ez is tudatosul a megye művészeti mozgalmának ismerőiben. Chirára néhány kiállított festménye is emlékeztet. Judóka portréja a lépcsőfeljáró tetején torpantja meg a felfelé igyekvőt. Akárha élne, éppen csak meg nem szólal a festő. Özvegye, Schneller Mária örökítette meg így egy remek arckép-kompozíción. Lánya, Szabó Anna Mária a lenti nagyteremben bizonyítja újra különleges festői kvalitásait.
A festészeti anyag idén is domináns. Abban pillanatig sem kételkedtünk, hogy a korban előbbre járó mesterek, akik országosan és nemzetközi vonatkozásban is jól kiérdemelt elismerésnek örvendenek, ismét legjobb szintjükön nyűgözik le a nézőket. Kákonyi Csilla, Barabás Éva, Kuti Dénes, Major Gizella, Moldovan Mircea, Şerban Mariana, Szép György és a textilművészet mellett folyamatosan a piktúrában is bizonyító Hunyadi Mária, Sajgó Ilona, Csíky Szabó Ágnes, Nagy Dalma alkotókedve és inventivitása kiapadhatatlannak tűnik. Arra viszont talán kevesebben számítottak, hogy a fiatalok ekkora súllyal, ilyen markánsan gyarapítják a tárlat értékeit. Igen sokat ígér az utánpótlás, újabb színeket, látásmódot, vizuális kiteljesedést hozhat a kiállítótermekbe. Kuti Botond, Căbuz Andrea, Căbuz Annamária, Csupán Eduárd, Marin Victor, a már említett Szabó Anna Mária erre már bizonyosság. A tehetség persze a köztes generációk joggal népszerű képviselőihez is hozzászegődött. Bíró Kálmán Enikő, Csatlós Levente, Radu Florea, Dorel Cozma, Puskai Sarolta, Gergely Erika, Pop Călin, Mihai Frunză, Căpriţă Petre ugyancsak jó példát szolgáltatnak erre saját stílusukhoz hű munkáikkal. Ahogy a kilencedik X-éhez közeledő Szotyori Anna is megörvendeztet fiatalosan üde, színes grafikáival. Nem véletlenül hiányoltuk, amikor nem volt ott a Szalon felhozatalában.
Talán az olvasók is észrevették: sok a női név a felsoroltak között. Igen, mind nagyobb a művésznők részaránya a megye képzőművészeti életében. Nyugodtan nyereségnek tekinthetjük ezt a tendenciát. Az eddigieknél is nagyobb érzékenységgel, empátiával, szépérzékkel gyarapszik általa az amúgy is széles alkotói paletta. Pláne, ha a díszítő- és iparművészetet is bevonjuk ebbe a körbe. A Téli Szalon téma- és látványvilágát megkapóan dúsítják Mana Bucur és Olteanu Mariana Cara finom mívű kerámiái, Nagy Zsuzsánna faliszőnyege, Vidra Birtalan Éva színpompás tűzzománcai is. És kétségtelen nyereség a karakteres fotóművészeti jelenlét a tárlaton, Jakab Tibor, Mihai Stoica és Fekete Zsolt vizuális remeklése.
A festészet mellett azonban a kiállítás másik, igazán mély benyomást keltő és nagy elismerést kiváltó műfaja a szobrászat. A megye ebben is kivételes talentumú művészekkel büszkélkedhet. Az életkori spektrum ezen a téren is igencsak széles. Nem beszélve arról a szemléleti sokféleségről, amit ez a kiállítás is tanúsít. Elsősorban a kisplasztika, a mintázás terén, de forma- és méretgazdagságában, anyaghasználatában, technikai megoldásaiban is meglepő az a változatosság, amely a maga egészében humánus fogantatású harmóniát sugároz a befogadók felé. Kiss Levente, Gyarmathy János, Bocskay Vince, Gheorghe Mureşan, Miholcsa József, Sánta Csaba, Szőcs Zoltán Zörgő, Nagy Attila, Pop Gheorghe, Makkai István, Kovács Tibor, Veres Gábor Hunor, Gábor Barna nagyszerű szobrászati válogatása bárhol megállná a helyét. És ne feledjük, az utóbbiak még reménykeltő pályájuk elején igyekeznek kitaposni saját útjukat! Érdemes nyomon követni, mindez hova vezet. Népújság (Marosvásárhely)

2017. december 30.

Fölszállott a páva: nyertes lett a kolozsvári Kalotaszeg Legénytársulat
A táncegyüttesek kategóriájában a kolozsvári (mérai és bánffyhunyadi) Kalotaszeg Legénytársulat lett a legjobb a Fölszállott a páva pénteki döntőjében. A szóló és párostánc kategóriában Fodor Mátyás, a hangszeres szólisták és zenekarok kategóriájában a Pósfa Zenekar, az énekes szólisták és énekegyüttesek kategóriájában pedig a Pendely Énekegyüttes vehette át a kettő-kettő millió forintos nyereményt.
A gyimesi Tatrospart Néptánccsoport nyerte a közönségdíjat.
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) egy-egy millió forintos különdíjait Balog Zoltán miniszter adta át a Nógrád Táncegyüttesnek és Eötvös Remusnak.
Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár egymillió forintos különdíját az Ilosvai Selymes Péter Néptáncegyüttes kapta. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet különdíját a Nyírség Táncegyüttes, a Földművelésügyi Minisztérium és a Hungarikum Bizottság különdíját Veres Mihaela vehette át. Szintén egymillió forintos különdíjat adományozott Molnár Levente operaénekes és a Magyar Állami Népi Együttes Borbáth Szilveszternek.
A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) és a Hagyományok Háza ötödik alkalommal megrendezett közös műsorában énekes szólisták és énekegyüttesek; hangszeres szólisták és zenekarok; táncos szólisták és táncos párok; néptáncegyüttesek kategóriákban álltak a zsűri elé hétről hétre a 16-35 éves fiatalok.
A versenyzők produkcióit Sebő Ferenc Kossuth-díjas zenész, a nemzet művésze, Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekes, Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa, Diószegi László történész, koreográfus, a Martin György Néptáncszövetség elnöke és Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas táncművész, koreográfus alkotta zsűri értékelte hétről-hétre.
Az ötödik évad befejezéseként a műsor a Kodály-emlékév előtt tisztelgett. A tehetségkutatót a Liszt-díjas Molnár Levente és a Magyar Állami Népi Együttes közös produkciója zárta, akik erre az alaklomra készítették Erdélyi táncok Kodály népdalfeldolgozásaival című előadásukat.
A műsort Novák Péter és Morvai Noémi vezették. MTI; maszol.ro



lapozás: 1-30 ... 131851-131880 | 131881-131890




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2021
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék