udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 16 találat lapozás: 1-16

Névmutató: Ópra Benedek

1997. október 22.

22-én Göncz Árpád köztársasági elnök Budapesten, az Országházban 1956-os emlékérmeket adott át azoknak az elítélt, börtönviselt erdélyieknek, akik a magyarországi forradalom megtorlásait követően román börtönökben és lágerekben töltöttek hosszú éveket. Idén huszonnégy erdélyi vehette át a rangos kitüntetést. A kitüntettek nevében Mózes Árpád kolozsvári evangélikus püspök köszönte meg a figyelmességet, jelezve: a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága olyan erdélyi bizottság felállítását tervezik, amely felkutatja az '56-os erdélyi elítéltek névsorát. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 24./ A Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága és a budapesti Erdélyi Gyülekezet támogatásával többnapos magyarországi látogatáson vehettek részt a kitüntetett erdélyi ötvenhatosok, akiket Göncz Árpád kitüntetett. Immár harmadik alkalommal került sor ezekre a kitüntetésekre. Huszonnégyen vehették át most a kitüntetést, rajtuk kívül posztumusz 1956-os emlékérmet adományoztak Ambrus János, Dohi M. Árpád, Ezse Imre, Opra Benedek, Ravasz Győző Viktor és dr. Szikszay Jenő egykori elítélteknek, akik hosszú éveket töltöttek börtönökben, munkatáborokban. /Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./ Az erdélyi '56-osok kitüntetése az azóta elhunyt Németh Géza gondolata volt. Három évvel ezelőtt ugyancsak a Reménység Szigetének volt a vendége az első 42 fős csoport, akik elsőnek kapták meg Budapesten az 1956-osoknak járó kitüntetést. Tavaly egy másik csoportot részesítettek elismerésben, a mostaniak zárják a sort. A reménység Szigetén most a kitüntetett erdélyiek elmondták gyötrelmes történetüket. "A magyar szekusok nagyon hitványak voltak. Jobban vágtak, mint a románok." - emlékezett az egyik. /Kristály Lehel: Jobban vágtak a magyar szekusok, mint a románok. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 4./ A most kitüntettek közül 15-en brassóiak, négyfalusiak, olyanok, akik 1956-ban Brassóban tanultak. A magyarországi forradalom hírére 1956. nov. 5-én ifjúsági szervezetet alakítottak, az EMISZ-t /Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség/. A 77 EMISZ-tagot két év múlva, 1958 augusztusában tartóztatták le, amikor legtöbbjük már betöltötte a 18. életévét, hogy felelősségre vonhassák. Több hónapi vallatás után 15 és 25 év közötti börtönre ítélték őket. Köztük volt Mózes Árpád, aki most evangélikus püspök. A bebörtönzöttek hat év múlva, 1964-ben szabadultak, főként a nyugati diplomácia erőfeszítéseinek köszönhetően. - Dr. Szikszay Jenő nem volt ötvenhatos, hanem a magyar kultúra megszállott népszerűsítője. Főbenjáró bűnként rótták fel neki, hogy a Brassói Lapok hasábjain magyar irodalomtörténetet jelentetett meg, amikor a középiskolai tankönyv nem jelent meg. Titokban pedig a nem marxista szempontú magyar irodalomtörténetet írta. Gyanús körülmények között halt meg 1977-ben, felesége ma is állítja, hogy meggyilkolták. Kéziratait elkobozták. Szabó Károly szenátor szerint nincs akadálya annak, hogy Szikszay irodalomtörténetét visszaadják, amennyiben az megvan a Romáén Hírszerző Szolgálat irattárában. /Ambrus Attila: Igazságtételt Erdélyben is! = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 4./

2001. június 1.

A nyújtódi iskola másfél hete viseli a Kőrösi Csoma Sándor nyomdokaiba lépett Jakabos Ödön nevét. Kézdiszárazpatakon, az általános iskola máj. 26-tól a falu nagy szülötte, Ópra Benedek nevét viseli. Ópra Benedek /1907-1978/ Csíkszeredában, majd Brassóban tanított. Részt vett egy kommunista ellenes szervezkedésben, ezért 1958-ban Bukarestbe letartóztatták, majd 25 év kényszermunkára ítélték. A börtönből 1964-ben, közkegyelem révén szabadult. 1991. október 23-án Göncz Árpád akkori magyar államfő 1956-os emlékérmet ajándékozott az 56-os forradalom alatti példás helytállásáért. - A mostani névadó ünnepség szentmisével kezdődött. Az ünnepségen Ópra Benedek rokonai, egykori tanítványai és fogolytársai vettek részt. Leleplezték a Vetró András kézdivásárhelyi szobrászművész által készített bronz domborművet. Az Ópra Benedeket ábrázoló alkotást Harai Pál medgyesi esperes (Ó. B. egykori sorstársa) és Bartalos Zoltán zabolai plébános áldotta meg. Lay Imre, Ópra Benedek volt tanítványa és fogolytársa a volt politikai foglyok részéről mondott beszédet: "Hogy mennyire igaz ember volt, azt a börtönben is bebizonyította. Az ilyen emberek után a magyarságnak, a fiatalságnak is nagyobb esélye van az életre, nagyobb esélye van magyarnak megmaradni. Elmondhatom, hogy nincs szebb dolog e világon, mint magyar embernek lenni." Lay Imre után Kacsó Tibor (egykori fogolytársa) és Bogdán Antal (volt diákja) emlékezett Szárazpatak nagy szülöttéről. Az iskola épületében Harai Pál esperes megáldotta a Kosztándi Jenő festőművész által készített Ópra Benedek-portrét. /Iskolakeresztelő Szárazpatakon. Ópra Benedekre emlékeztek. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), jún. 1./

2003. április 3.

Kézdiszárazpatak iskolája 2001. máj. 26. óta viseli egykori tanára, Ópra Benedek nevét, azóta áll az iskola falán Vetró B. András szobrász domborműve is. Ópra Benedek /Kézdiszárazpatak, 1907. ápr. 12. - Csíkszereda, 1978. nov. 25./ Kolozsvárott francia, magyar és román szakos tanári oklevelet szerzett. Előbb a csíkszeredai római katolikus főgimnáziumban, majd Brassóban, a fémipari líceumban tanított. 1956-ban tanítványai arra kérték, vegyen részt szervezkedéseikben. Ópra Benedek óva intette a fiatalokat a rájuk leselkedő veszedelemtől. 1958. okt. 24-én letartóztatták, és huszonöt év kényszermunkára ítélték. 1964-ben közkegyelemben részesült. A tanügybe többé nem fogadták vissza, ezért szakképzetlen munkásként dolgozott. /Iochom István: Kézdiszárazpatak. Ópra Benedek szülőháza. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 3./

2005. május 25.

Kézdiszárazpatak iskolája 2001. május 26-a óta viseli egykori tanára, Ópra Benedek nevét, azóta áll falán Vetró B. András domborműve. Ópra Benedek /Kézdiszárazpatak, 1907. ápr. 12. – Csíkszereda, 1978. nov. 25./ Kolozsvárott francia, magyar és román szakos tanári oklevelet szerzett. Előbb a csíkszeredai római katolikus főgimnáziumban, majd Brassóban, a fémipari líceumban tanított. 1956-ban tanítványai arra kérték, vegyen részt szervezkedésükben. Ópra Benedek óva intette a fiatalokat a rájuk leselkedő veszedelemtől. 1958-ban váratlanul letartóztatták, és huszonöt év kényszermunkára ítélték. 1964-ben közkegyelemben részesült. A tanügybe többé nem vették vissza, ezért szakképzetlen munkásként dolgozott. 1948-ban végzett diákjai vitték vállukon a koporsóját, aki tehette az egykori tanítványok közül, Erdélyből és Magyarországról, mind megjelent a harmincöt pap által celebrált temetésen. 1996-ban az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 40. évfordulóján Göncz Árpád köztársasági elnök posztumusz kitüntetésben részesítette. Szülőháza siralmas állapotban van, a tető is beszakadt. /Iochom István: Romokban Ópra Benedek szülőháza. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 25./

2006. október 9.

Október 7-én a közigazgatásilag Kézdiszentlélekhez tartozó Kézdiszárazpatakon népes piliscsabai küldöttség jelenlétében kettős ünnepségre került sor. Bodó Imre plébános, tiszteletbeli főesperes meghívására az 1798-ban épített templomban megtartott ünnepi szentmisét Tamás József segédpüspök celebrálta. Az Ópra Benedek Általános Iskola udvarán vette kezdetét az ünnepség. Első alkalommal avattak díszpolgárokat, post mortem néhai Deli Árpád és fia, dr. Deli Árpád, a falu jótevői kapták meg a címet. A két Deli, apa és fia által nyújtott önzetlen támogatás a diktatúra éveiben kezdődött, és a mai napig folytatódik. A szobor elkészítése is nekik köszönhető. Tamás Károly kézdialmási iskolaigazgató által elkészített Márton Áron-faszobrot Tamás József segédpüspök leplezte le és szentelte meg. /Iochom István: Díszpolgár- és szoboravatás (Kézdiszárazpatak). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 9./

2006. október 28.

A Márton Áron-szobor avatása után nem sokkal ismét ünnepelt a kis falu, Kézdiszárazpatak. Ezúttal is az iskola udvarán állítottak emlékkopját, mégpedig az 1954-ben a brassói fémipari műszaki középiskolában végzett vén diákok egykori tanáruknak, Opra Benedeknek, akit börtönbüntetésre ítéltek, valamint a magyar forradalom és szabadságharc emlékére. Faragta Antal Ferenc és Antal Balázs. Az avatóünnepségen a csíkszeredai Vitéz Lay Imre és a Volt Politikai Foglyok Hargita megyei Szövetségének több tagja is részt vett, kegyelettel emlékeztek az 1956-os események miatt börtönbüntetésre ítélt Opra Benedekre. /Iochom István: Kopjafaavatás Kézdiszárazpatakon. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 28./

2006. december 5.

December 2-án zsúfolásig telt Kézdiszárazpatak művelődési otthona, kézdivásárhelyiek, brassóiak, csíkszeredaiak és sepsiszentgyörgyiek is szép számban részt vettek a kis falu nagy ünnepén, az Ópra Benedekről (1907-1978) megjelent monográfia bemutatóján. A rendezvény az 1956-os magyar forradalom 50. évfordulójának szentelt rendezvénysorozat részét képezte. Kovács Erika egyetemi hallgató Az igazság szolgája című könyv kortársak vallomásain keresztül nyomon követi Ópra Benedek életútját. /1958-ban letartóztatták, majd 25 év kényszermunkára ítélték. A börtönből 1964-ben szabadult./ Bodó Imre ny. főesperes, a falu plébánosa egy majdani Ópra Benedek-emlékszoba létrehozását szorgalmazta. /(Iochom): Könyvbemutató Kézdiszárazpatakon. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 5./

2007. október 23.

Medgyesen, a Kolping-házban él a közel nyolcvanadik életévében járó Harai Pál nyugdíjas plébános, esperes, kanonok, volt politikai fogoly, elítélt. Tizenkilenc éven át a medgyesi egyházközség plébánosa, az ő nevéhez kötődik, többek között, a Szent István király tiszteletére Medgyesen felépített templom, valamint a Kolping-központ, hétvégi pihenő ház. Harai Pált /sz. Szentkatolna, 1928. jan. 25./ 1952-ben szentelték pappá Gyulafehérváron. Letartóztatásakor, 1958. augusztus 5-én Brassóban volt római katolikus lelkész. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetében (EMISZ) való állítólagos részvétele miatt „társadalmi rend ellen szervezkedő csoport feljelentésének elmulasztása vádjával” állították bíróság elé, és 1959. március 19-én tíz év börtönbüntetésre ítélték, amiből kemény öt évet a Brailai Nagyszigeten, Salcián, illetve Luciu–Giurgeni-ben és Gradinán töltött. Harai Pál Salciáról szabadult 1964. augusztus 5-én, az általános kegyelmi rendelettel. Elmondta, annak idején egy levelet adtak át neki, a címzés meglehetősen furcsa volt: Főtiszteletű Vitályos Balázsnak Harai Pál kezén keresztül. Harai átadta a levelet Vitályos Balázs kollégájának, aki paptársa volt. Vitályos felbontotta a levelet, és nagyon ideges lett. Na, nekem végem, engem megint befognak, mondta. Megmutatta a levelet. Gyanús, nemzetieskedő hangvétele volt, és azt kérték benne, hogy a kápolnában, ahol a hittanórákat tartottuk, a magyar ifjúság megbeszélésekre gyűlhessen össze. Vitályos Balázs úgy látta, ez a Szekuritáté provokációja. Nem tudták, mit tegyenek, végül megmutatták a levelet Vasvári Aladár főespereshez. A főesperes elolvasta a levelet, széttépte, elégette. Semmi az egész, mondta. 1957-ben mindenfelől letartóztatások híre jött. Brassóban letartóztatták a ferences templom papját, P. Hajdu Leandert és a külvárosi templom papját, Ráduly Istvánt. 1957. december 3-án letartóztatták Harai Pált, a Szekuritátéra vitték. Kénytelen volt beismerni a levelet, hozzátéve, Vitályos Balázs és ő tud a levélről, Vasvári nem, jelentette ki határozottan. Elengedték, azzal, tudja meg, kitől jött a levél. Így telt el egy idő, majd 1958. augusztus 5-én telefonon hívták a szekusok. Rá akarták venni, hogy ügynök legyen, de ő ezt nem vállalta, erre letartóztatták. Harai és Vitályos mindent magunkra vállaltak, nem ismerték el, hogy Vasvári szintén tudott a levélről. A kihallgatások után autóval szállították a foglyokat a tárgyalásra. Harai odaszólt a közelében álló, szintén megbilincselt Opra Benedek brassói középiskolai tanárnak. Az őr ezt észrevette, mindkettejüket úgy megverte, hogy orrunkból, szájunkból folyt a vér. Marosvásárhelyen volt a tárgyalás. Kolozsvárról szállt ki a hírhedt Macskási Pál bíró, tordai szabólegény. A vád Harai ellen „a társadalmi rend ellen szervezkedő csoport” feljelentésének elmulasztása volt. A tárgyaláson Macskási megkérdezte Haraitól, hogy kitől tudott a szervezetről, az EMISZ-ről. Mire ő azt mondta: a Szekuritátétól. Ott tudta meg, hogy ilyesmi létezik. A vádlottak között tizenhét-tizennyolc éves gyerekek is voltak, látszott rajtuk, hogy a szekusok mindenfélét ígérgettek nekik. Valljátok ezt s azt, s ne nyugtalankodjanak, mert kiszabadultok... Szegények vádolták magukat. 1959. március 19-én hirdették ki az ítéletet, Harai tíz évet kapott. Vásárhelyen ‘59 őszéig tartották, majd vonattal vitték őt sokadmagával Brailáig, onnan komppal tovább, a hírhedt Duna-deltában levő lágerekbe. Sokat éheztek. Ott találkozott Dávid Gyulával, Páskándi Gézával és másokkal. Évekig semmilyen kapcsolatot nem tarthattak a családdal. Hosszú idő múlva engedélyt kaptak arra, hogy írhassanak haza levelet. Megszabták, mit írhatnak, és kérhetnek. Nem volt szabad kérni gumicsizmát. Az egyik levelét így címezte falujába: Str. Gumicsizma 142. Szülei megértették, mit szeretne. És a gumicsizma megérkezett... Több héten keresztül vízben dolgoztak, embertelen körülmények között. Harai szerencsés volt, meg se hűlt, pedig átázott a csizmája. Négy éve volt már rab, amikor egyszer hívatták. Egy szekus egész éjjel vallatta, azt akarta tudni, Vasvári tudott-e a levélről? Harai továbbra is tagadta ezt. „Te, idióta, most sem jött meg az eszed?! Itt fogsz elrothadni!- mondta neki a kihallgató. Amikor 1964-ben Harai kiszabadult, találkozott Vasvári Aladárral. Kiderült, hogy őt is letartóztatták, de egy év múlva elengedték. Harai belátta: úgy játszottak velük, mint macska az egérrel... Szabadulása után az utolsó pillanatig, még kilencven után is megfigyelték. Ha nem hitt volna Istenben, akkor nem tudta volna ezt az egészet túlélni. „Nem hős vagyok, hanem áldozat. Ebben az egész kirakatperben csak egy szereplőcske... ” – állapította meg. /Papp Annamária: „Nem hős vagyok, hanem áldozat”. Beszélgetés Harai Pál plébánossal, ‘56-os elítélttel. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 23./

2008. szeptember 17.

Tíz év után először Kovászna megyében gyarapodott a beiskolázott gyermekek száma. Háromszéken szeptember 15-én összesen 39 310 óvodás és iskolás kezdte el az új tanévet, 616-tal többen, mint tavaly, mondta el Keresztély Irma főtanfelügyelő. 1998-ban 46 768 óvodással és diákkal kezdték meg a tanévet. Azóta azonban minden évben mintegy ezer gyerekkel kevesebb volt az oktatási rendszerben. A szakemberek szerint az idei létszámnövekedés azzal magyarázható, hogy sikerült minden gyereket beiskolázni, azokat is, akik az előző években nem jártak egyetlen tanintézetbe sem. Azonban Futásfalván az alacsony gyermeklétszám miatt idéntől megszüntették az V–VIII. osztályos tagozatot. A tucatnyi gyereket minden reggel iskolabusszal beszállítják a községközpont torjai iskolájába. Ugyanez volt a terv a kézdiszárazpataki Ópra Benedek-iskolában is, de a szülők tiltakozása miatt a felső tagozat megszüntetését egy évvel elhalasztotta a tanfelügyelőség. Illés Ildikó Maros megyei helyettes főtanfelügyelő szerint is rendkívül örvendetes, hogy mind az óvodások, mind az elemisek száma növekedett, csökkent viszont az V–VIII. osztályosok, valamint a középiskolások száma. Aggasztó, hogy míg a megye magyarsága 40 százalék körüli, addig a gyerekeknek mindössze 30 százaléka részesül anyanyelvi képzésben. Érezhetően nő a magyar gyermekek száma, a Bihar megyei óvodákban több óvodai csoportot indítottak, tájékoztatott Pető Csilla szaktanfelügyelő. A falvakban az első osztályok elindítása nem jelentett gondot, Nagyváradon azonban már akadtak problémák. Várad-Őssiben három éve nem sikerül első osztályt indítani, és Várad-Velencén a 2-es számú iskolában sincsenek magyar elsősök. „A gyermekek nem fogynak el, csak a szülők inkább belvárosi iskolába hozzák őket, a Szent László Gimnáziumban például két első osztály indult, a George Cosbuc-iskolában három. Nincs lényegi változás a Hargita megyei tanulólétszámban, az idén 58 300 iratkoztak be a megye oktatási intézményeibe. Az óvodába jelentkezők száma nőtt, de csökkent a szakiskolába jelentkezők száma, ecsetelte a helyzetet Bondor István megyei főtanfelügyelő. A szakiskolák évek óta beiskolázási gonddal küszködnek, erősített meg Szakács-Pál István, a székelyudvarhelyi Bányai János Műszaki Szakközépiskola igazgatója. Három osztályt indítottak, de a tervezett kilencvenes létszámot nem tudták kitölteni, hatvan diákjuk van. Hargita megyében idén 12 400 diák iratkozott elméleti középiskolába, míg szakiskolába mindössze 3300 tanuló, 200-zal kevesebb, mint 2007-ben. /Bálint Eszter, Bíró Blanka, Fried Noémi Lujza, Kovács Csaba, Szucher Ervin: Még utolsó nap is iratkoztak. = Krónika (Kolozsvár), szept. 17./

2010. május 6.

Magyartanár kényszermunkán (Ópra Benedekre emlékezünk)
103 éve született néhai tanárunk Kézdiszárazpatakon, paraszt származású pedagógusszülőktől. Az elemi iskolát a szárazpataki felekezeti katolikus iskolában végezte, ahol papok és kántortanítók nevelték hitre, Isten, Haza és embertársak szeretetére.
A középiskolát Kézdivásárhelyen a Római Katolikus Gimnáziumban végezte, ahol 1926-ban érettségizett. Egyetemre a mai Babeş—Bolyai Tudományegyetem elődjébe jelentkezett francia—magyar—román szakra, ahol 1932-ben megszerezte tanári oklevelét, majd Párizsban ösztöndíjasként tökéletesítette franciatudását.
Pályafutását Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában, a római katolikus gimnáziumban kezdi el, majd Szilágysomlyóra kerül, ezután visszatér Csíkszeredába. Innen az 1948-as államosítás után Brassóba költözött, és ott tanított magyar irodalmat a Fémipari és Elektrotechnikai Középiskolában. Az iskolák megszüntetése után, 1955-ben a mai Áprily Lajos Líceumban tanít.
A Brassói EMISZ /Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége/ megalakulásakor, mely egy időben történt az 1956-os eseményekkel, fiatal diákok, értelmiségiek, munkások tanácsokat kértek Ópra Benedek tanárunktól azzal a nem titkolt szándékkal, hogy beavassák őt tevékenységükbe. Ő válaszként csak annyit tanácsolt: ,,Fiaim, hogyha a magyar kultúra érdekében teszitek, akkor vonjátok be a széles értelmiségi és szakmunkás fiatalokat is. Tudjátok meg, akkor hal ki egy nemzet, ha feladatának teljesítéséhez nem hozza világra a megfelelő embereket." Ez volt tanárunk bűne, aminek alapján 25 évi kényszermunkára, teljes vagyonelkobzásra és tízévi polgári jogvesztésre ítélték azon hamis váddal, hogy rendszerellenes bűncselekményt követett el.
A kényszermunkán nem kímélve gyenge egészségét, állandó jelleggel bátorította, oktatta, nevelte a körülötte levő magyar fiatalokat, hirdette a szabadulás hitét még bilincsbe verve is. Sok hányattatást követően, hatévnyi börtön letöltése után 1964-ben közkegyelemben részesült. Távozáskor azonban szigorúan meghagyták, hogy minden, ami történt a hat év alatt a kényszermunkán, titok maradjon, és nem folytathatta tanári tevékenységét sem. Csak mint kétkezi munkást lehetett alkalmazni. Élete végéig továbbra is gerinces székelymagyar emberként oktatta, tanította magánúton a fiatal nemzedéket Csíkszeredában, valamint soha el nem felejtett szülőfalujában, Kézdiszá­razpatakon.
Tagadhatatlan, hogy a munkatábori körülmények, a végtelenül rossz bánásmód aláásta Ópra Benedek egészségét, és így szívgyengeséget, infarktust kapott, ami 1978. november 25-én a halálát okozta. Halála után 13 évvel a Magyar Köztársaság elnöke, Göncz Árpád post mortem kitüntetésben részesítette, és 1956-os emlékéremmel jutalmazta.
Életútját Kovács Erika az Igazság szolgája című kötetében írja le tényszerűen, melyben volt tanítványai, sorstársai, barátai is megszólalnak. Annak bizonyítására, hogy valóban az igazság szolgája volt, álljanak itt ezek az idézetek:
,,Ópra Benedek tanárunk bátorságban, példás életben, a szenvedés viselésében, hűségben messze megelőzött bennünket, igaz székely ember volt, küzdelme egy szebb és igazabb jövőért folytatott harcra hív."
,,Kemény, következetes, igaz ember, aki felelősséget érzett a rábízott ifjúságért."
,,Szigorú tanár volt, megkövetelte a tudást, és arra nevelt, hogy a székelynek tudásán, műveltségén keresztül kell felülmúlnia az elnyomókat, mert csak így tud fennmaradni."
,,Nem soviniszta szellemben beszélt, oktatott, de mindig azt mondta, hogy kisebbségben csak úgy lehet megmaradni, ha lesznek értelmiségiek, akik kézben tudják tartani, segítik a népet."
1948-ban a csíkszeredai végzős tanítványokhoz így szólt: ,,Az élet esetlegességében ez az iskola jelentette számotokra elsősorban a férfiélet alapját, a kötelességteljesítés komolyságát. Az emlékezés percében gondoljatok arra, hogy népünk egyik legrégibb iskolájának voltatok tanulói, amelyben hosszú századokon át kérges tenyerű édesapák és munkától, szüléstől elnyűtt édesanyák gyermekei voltak a ti elődeitek. Emlékezzetek vissza a csíki székelység nagy iskolájára."
,,Légy hűséges népedhez, az élet semmilyen csábítása el ne tántorítson tőle! Öröme legyen az örömöd, bánata neked fájjon a legjobban, jogtalanságát és szegénységét el ne tűrd. Emlékezzél gyermek- és ifjúkorod napjaira, kísérjen a tiszta lelkiismeret, a csíki havasok csendje, kicsi erdei tisztások békés derűje."
Mi, 1954-ben végzett növendékei, a Brassói Fémipari Technikum volt tanulói közeli kapcsolatban álltunk a mi Benci bácsinkkal, aki négy éven keresztül oktatott és nevelt. Mindenben magunkévá tesszük élete útját, jellemét, hazaszeretetét és közösségi munkásságát. Szelleme örökké élni fog bennünk, amit a kézdiszárazpataki I—VIII. osztályos Ópra Benedek-iskola kertjében elhelyezett emlékkopjafával fejeztünk ki 2006-ban.
Hogy feledésbe ne merüljön, 2010. május 8-án 9.30 órakor a csíkszeredai régi katolikus temetőben (a vasútállomás mellett), néhai tanárunk síremlékénél szintén emlékkopjafát avatunk n. t. Darvas Kozma József csíkszeredai esperes úr áldásával.
A megemlékezésre tisztelettel meghívjuk volt sorstársait, diákjait, barátait és tisztelőit.
ID. LŐRINCZ ISTVÁN
Kovács Erika: Az igazság szolgája /Kézdiszárazpatak, 2006/ Magánkiadás
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. január 16.

Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége 1. (Nem volt forradalom, de leverték)
A résztvevők számát tekintve ez volt a legjelentősebb, 1956-hoz kapcsolódó erdélyi szervezkedés! A koncepciós perek forgatókönyvének megfelelően: mondvacsinált, hajánál fogva előrángatott, „az ország biztonságát veszélyeztető, a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítéltek el hetvenhét, zömmel szakközépiskolás magyar fiatalt, esti tagozatos diákot, néhány lelkészt, teológust!
Az EMISZ kizárólag Székelyföldet „célozta meg”. Tagjai elsősorban szakközépiskolások, a ma Áprily Lajos nevét viselő egykori római katolikus főgimnázium esti tagozatára járó diákok voltak, csatlakoztak hozzájuk unitárius és római katolikus lelkészek, teológusok, tanárok, szakmunkások, gazdálkodó emberek. Az EMISZ berkeiből mintegy ezer embert hurcoltak meg, közülük hetvenhét személyt állítottak bíróság elé, ítéltek el nehéz börtönévekre. Központja Brassó volt, amely egészen 1959-ig nagyon erős magyar szakmai iskolaközpont, ide jöttek mesterséget tanulni a székelyföldi fiatalok. Az EMISZ ürügyén 1959-től még az írmagját is kiirtották a brassói magyar nyelvű szakoktatásnak. A szervezkedést megkönnyítette, hogy 1956 nyarán a brassói szakmunkástanulók közül többen is megfordultak Magyarországon , „első kézből”  értesültek az erjedési folyamatokról. Azt remélték, hogy a magyar forradalom hatására Romániában is megmozdulásokra kerül sor. Hogy mindez ne érje őket felkészületlenül, szervezkedni kezdtek. Tanácsot kérni elmentek magyar szakos tanárukhoz, Opra Benedekhez, aki figyelmeztette őket a szervezkedésből származó veszélyekre, majd azt ajánlotta: ha mindezt a magyar kultúra érdekében teszik, akkor vonják be a szakmunkás fiatalokat. Az EMISZ-per levéltári dokumentuma százegy vaskos kötet, mintegy százezer oldal! A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában az iszonyatos iratmennyiség áttanulmányozása közel egy évig tartó megfeszített munka! A levéltári dokumentumok alapján a magyarországi Tolnamőzsön elhunyt Orbán László, a Domoszlón jegyzőként dolgozó dr. Kóta Péter feljegyzéseiből, a Romániában élő egykori tagok visszaemlékezéseiből összeáll az EMISZ hiteles története. Az 1956-os magyar forradalom leverése után a brassói fiatalok elhatározták, létrehozzák a szervezetet:  „... Brassó, 1957. Néhány forró- homlokú ifjú dugja össze a fejét ebben a három nemzetiség lakta városban... Tudták, határozottan vallották: 1956. október 23-án szabadságharc volt. Az erdélyi magyarságot is rombolni kezdte a szocialista nemzetköziség román ízű politikája. Valamit tenni kell, legalább fékezni ezt a... nemzeti szétmállasztást... A szövetség behálózta a Barcaságot, Háromszéket, Csíkot, Udvarhelyszéket, Medgyest, Segesvárt, Kolozsvárt. Programot fogadott el és megválasztotta képviseletét. Elnök: Orbán László, társelnökök: Vinczi János és Sándor Balázs, titkár Lay Imre, jegyző Mátyás Ernő, pénztáros Lay György... Munkájuk nyomán a konfirmándusok újra népviseletben állottak az Úr asztalához, Székelyföldön ismét faragták a székely kapukat..., fékezték a vegyes házasságokat, írásban és szóban serkentették a nemzeti öntudatot, amely elsőrendű üggyé vált, számos ifjú és szépkorú immár büszkén vallotta magát magyarnak. Színjátszó csoportok, kórusok alakultak ebben a szellemben... Fehéregyházán 1957. március 15-én fényes nappal, a Securitate ügynökeinek vizslató tekintetétől kísérve, Petőfi Sándor emlékére és tiszteletére másfél órás műsort tartottak a Turulmadaras emlékműnél.” (Orbán László alapító elnök). Hasonló bátor tettre a legvadabb megtorlás, retorzió körülményei között sehol nem került sor! A túlélők sok mindent állítanak – jogosan vagy jogtalanul – Orbán Lászlóról. E sorok írója az egyetlen, aki a százezer oldal mellett áttanulmányozta, kijegyzetelte, fénymásoltatta Orbán László hatkötetes, több ezer oldalas szekusdossziéját! Hiányzik az ügynök dossziékban fellelhető kötelező, saját kézzel írt beszervezési kötelezvény! Ellenben van  dokumentum arról, hogy Márton Áron, Erdély legendás püspöke, a huszadik század legnagyobb magyarja, Lőrinczi Mihály unitárius teológus professzor feleségével együtt fogadta Orbán Lászlót, két napon át tárgyalt velük, elfogadta az EMISZ Székelyföld felrázására irányuló művelődési programját, a pillanatnyi helyzetet rögzítő szociológiai felmérés tervezetét! Orbán László meg tudta szólítani a tanyabokrokról, apró falvakból induló, helyesírási gondokkal küzdő szakmunkástanoncokat, és mindenki megírta szülőfaluja vázlatos történetét! Az egyik EMISZ-tag arra kérte a vezetőséget: akadályozzák meg a Techirghiolon élő testvérbátyja vegyes házasságát. Történészi felelősséggel – sine ira et studio – tárom fel a legnagyobb létszámú politikai per hiteles történetét…
Az alapító tagok 1957 februárjának végén letették az esküt. Minderre Orbán László szüleinek kertjében került sor. Az asztalra rátettek egy kisebb piros-fehér-zöld zászlót, majd Orbán László halkan mondta az eskü szövegét, a tagok rátették kezüket a zászlóra és rendre megismételték: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!” Orbán László egy zöld fedelű füzetbe íratta be a tagok névsorát. Céljuk: olyan erdélyi ifjúsági szervezet létrehozása, amely összegyűjti az erőszakos kollektivizálás során tapasztalt túlkapások teljes lajstromát, a kötelező beszolgáltatással járó visszaélések, a falvakat rettegésben tartó „fekete autók” okozta lelki traumák minden fontosabb panaszát. A belső ellenzékhez tartozó értelmiség, a módosabb gazdák igen jelentős része a Duna-csatornánál, a bărăgani kényszerlakhelyen szenvedett hosszú éveken át. A „szocialista humanizmus” nevében olyan égbekiáltó törvénytelenségeket, atrocitásokat követtek el (gondoljunk a falvak szélén agyonlőtt gazdaemberekre, köztük Sánta Lajos vadasdi tanítóra, a kiváló labdarúgó, edző, Bölöni László nagyapjára!), amelyekre – az EMISZ tagjai szerint – ideje volt felhívni a világ közvéleményének figyelmét. 
Az EMISZ-nek alapszabályzata volt, amelyet az IMSZ (Ifjúmunkás Szövetség) szervezeti szabályzata alapján dolgoztak ki. A himnuszukat ma is minden találkozón dúdolják a túlélők. Külön fejezetben tárgyalták az EMISZ szervezeti felépítését, a tagság összetételét, valamint a jogokat és kötelezettségeket. A megalakulást követően elhatározták: az állam által tiltott minden magyar ünnepet köszöntenek, kezdve a vallási ünnepekkel, folytatva március 15-e, augusztus 20-a, október 6-a megünneplésével. 1956. november 4-e után az orosz nyelvtanár tudomására hozták: az orosz nyelvet többé nem tanulják! Szorgalmasan gyűjtötték az erdélyi magyar falvak panaszait, megkezdték az Orbán László feljegyzéseiben emlegetett közművelődési tevékenységet.
Brassó hatalmas olvasztótégely! Az ott tanuló fiatalok szeme láttára sorvadt, asszimilálódott az ottani magyarság. Éppen ezért az EMISZ tagjai próbálták meggyőzni a fiatalokat a vegyes házasságok hátrányairól, megkísérelték legalább lelassítani az asszimiláció folyamatát. Ehhez kapcsolódott az abortusztörvény elleni küzdelmük. Szerették volna megakadályozni a magyarság számbeli apadását. A vegyes házasságok és az abortusz elleni küzdelmet Nyitrai Mózesné Deák Berta homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkésznő javaslatára iktatták programjukba. Terveik között szerepelt: minden magyar településen az EMISZ-szervezet fiókjának létrehozása.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. január 23.

Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (2.) (Nem volt forradalom, de leverték)
1957. március 15-én mintegy húsz magyar fiatal gyűlt össze (egész éjszaka utaztak Brassóból Segesvárra!) a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél. Orbán László beszédében összehasonlította az 1848-as és az 1956-os forradalmat, hangsúlyozta a két forradalom eszmei azonosságát.
A fiatal tanoncok, esti tagozatos diákok Petőfi-verseket szavaltak, éltették 1848 és 1956 örökségét. Bár mindenkinél volt nemzetiszínű kokárda, senki nem merte kitűzni a kabátja hajtókájára. A megemlékező műsor másfél órán át tartott. A fiatalok rendkívül büszkék voltak bátor tettükre! Számukra 1848 és 1956 a világszabadság szent eszméjét jelképezte, ennek bukását siratták Fehéregyházán. Sándor Balázs úgy lett az EMISZ alapító tagja, hogy unitárius teológusként 1956. november elején Brassóban az unitárius lelkészt, Kővári Jakabot helyettesítette. Ekkor találkozott és ismerkedett meg Orbán Lászlóval, együtt határozták el az EMISZ létrehozását. Úgy egyeztek meg, hogy a brassói központot vezesse az alapító elnök, a kolozsvárit pedig Sándor Balázs. Orbán állandóan levelekkel ostromolta Sándort, hogy tartsa magát a megállapodáshoz, ő azonban a magyar forradalom vérbe fojtása után értelmetlennek tartotta az egészet, nem válaszolt. Orbán  minden levél másodpéldányát megőrizte, már-már megszállottan mindent feljegyzett. Egy kék borítékba helyezett levél révén bukott le valójában az EMISZ.
A brassói székhelyű szervezetnek nem volt gyűlésterme. Ezért Orbán  levelet írt a brassói római katolikus és unitárius lelkészeknek, amelyben kérte: biztosítsanak egy kis termet, ahol időnként összegyűlhetnek, elbeszélgethetnek. Lay Imrét bízta meg a levél átadásával. Lay nem volt templomba járó, ezért átadta a barátnőjének, Bajzát Máriának, aki továbbította a lelkészeknek. Később elismerték: provokációra gyanakodtak, és a levelet elvitték a Securitatéra. A felgöngyölítés nagyon gyorsan ment.
A hatalom, a Securitate ravaszul kivárta, hogy a diákok nagykorúvá váljanak, hiszen felnőttként hozhatnak ellenük elrettentő ítéleteket.
Az alapító elnök, Orbán László ellentmondásos személyiség volt. Ebben minden egykori EMISZ-tag egyetért, Gagyi-Balla István tanulmányában részletesen elemzi is. Orbán széles látókörű, szónoki tehetséggel, érzékenységgel megáldott fiatalember volt, egyformán járatos az irodalomban, a napi politikában és a művészetekben. Az unitarizmust megváltó vallásnak tekintette. Gyakran helyettesítette a lelkészeket, a kántorokat, meghallgatta a hívek panaszait, a maga módján próbált segíteni rajtuk. Számos kulturális kezdeményezés elindítója volt. Társainak imponált az is, hogy állandó konfliktusban állott néptanácstitkárként ismert, dogmatikus kommunista édesapjával. A mérleg másik serpenyőjében azonban ott találhatóak emberi gyengeségei: felületessége, kirívó helyzeteket kereső emberi habitusa. Ha dicsérték, önelégültté vált, önbizalma ilyenkor nem ismert határt. Ha ráijesztettek, hamar megbicsaklott. Túlzott ambíciói is sok kárt okoztak. Több száz oldalas feljegyzései, utólag írt naplójegyzetei bizonyára segítenek ellentmondásos személyisége pontos körülírásában. Ma már egyértelmű: az EMISZ lebukásához nemcsak az ominózus levél járult hozzá, hanem az a nagyfokú naivság is, mellyel a brassói diákok a szervezetüket felépítették, működtették.
1958-ban lavinaszerűen tartóztatták le a szervezet tagjait. Nyitrai Mózes egykori homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész így emlékezett vissza: „1958. augusztus 8-án Oklándra mentünk a feleségemmel a moziba. A moziból kijövet egy-két mondat erejéig kiértékeltük a látottakat. (...) A paplak előtt sötét emberárnyék a holdvilág alatt. A Rácpatak medrében, a papi lakás mellett egy gépfegyver nekiirányítva a kapunak. Az udvaron egy másik gépfegyver. (...) Egy zöld fedelű könyvet (jegyzőkönyvet) kértek tőlem. Egy zöld fedelű füzetet. Adjam elő. Magatartásomból elhitték, hogy fogalmam sincs, miről van szó. A feleségemhez fordultak, ha ő tud róla, adja elő. Kicsit habozott, aztán előadta a füzetet, látva, hogy csak vesztünkre szolgál a mellébeszélés. Orbán Laci önképzőkörének jegyzőkönyve volt, melyet hozzánk rejtett el, mivel a Petőfi-ünnepély után egypárszor bevitték a vallatóba, s hogy a jegyzőkönyvben szereplőket így mentse a letartóztatástól. Nem lehetett! Ki kellett adnia mind a száz-egynéhányat, akiket beszerveztek. Ki kellett adnia Jóanyámat (Nyitrai Mózesnét – a szerző megj.), aki azt a relief koszorút készítette. Meg kellett mondania, hogy készült a szervezkedés. El kellett ismernie, hogy a magyar események késztették a szervezet létrehozására, és hasonlókról álmodoztak gyerektársaikkal. Így lett belőle a veszedelmes EMISZ.”
Az akkori igazságszolgáltatás cinizmusát bizonyítja, hogy a vádiratban „fegyveres szervezkedést” emlegettek, holott a házkutatások során hiába kerestek, még rozsdás fegyvert sem találtak.  1958. augusztus 8-án tartóztatták le Kelemen Imre kerületi unitárius esperest és Végh Mihály homoródújfalvi unitárius lelkészt. Nyitrai Mózes családjából négy személyt szállítottak a marosvásárhelyi Securitatéra. Előzetesen már letartóztatták Orbán Lászlót, az EMISZ más vezetőit, majd rendre a teljes tagságot. A Nyitrai családnál tartott házkutatáskor nemcsak a jegyzőkönyv került elő, hanem az EMISZ Nyitrai Mózesné által varrt két szalagja is, rajta: A haza mindenek előtt!, A szabadság kiragad a halálból!
1959. március 9-e és 19-e között a marosvásárhelyi törvényszék épületében zajlott a 77 letartóztatott monstre pere. Ezúttal is a kolozsvári katonai törvényszék bírói tanácsa és Macskási Pál hadbíró őrnagy döntött ifjú életek további sorsa fölött.
Orbán László, Opra Benedek, Nyitrai Berta, Sándor Balázs, Vinczi János egyenként 25 évi szigorított börtönbüntetéssel fizettek EMISZ-tagságukért. A szervezet tagjait 5–20 év közötti börtönbüntetéssel sújtották. Legtöbbjüket azért, mert nem jelentették fel társaikat. Fiatal, munkaképes tagsága volt az EMISZ-nek. Nagy részük a Duna-delta, a Duna-szigetek megsemmisítő táboraiban, Peripráván, Grinden, Salceán, Luciu-Giurgeni-ben, Galacon, a Gironde és az Ileni Levendi rabhajón, Sfistofcán töltött nehéz börtönéveket.
Az olvasó először találkozhat az elítéltek teljes névsorával, valószínű, az egykori börtönviseltek számára is revelációként hat, hogy ennyi fiatal azonosult 1956 eszméivel. Nevüket az országos érdeklődésre való tekintettel a Háromszék online változatában közöljük.
TÓFALVI ZOLTÁN
Orbán László, Opra Benedek, Nyitrai Berta, Sándor Balázs, Vinczi János 25 év, Borcsa Mihály (tiszteletbeli EMISZ-es) 20 év (elhunyt), Ambrus János 20 év (elhunyt), Lay Imre 20 év, Balogh-Sipos Mihály 20 év, Erzse Imre 20 év, Sós Lajos 20 év, Deák Géza 20 év, Mátyás Ernő 20 év, Albert Mihály 18 év, Ferencz Tibor 18 év (elhunyt), Nemes József 18 év (elhunyt), Máthé József 18 év (elhunyt), Ördögh Dezső 18 év (elhunyt, Amerikában élt), Lay György 18 év, Lay Günther 18 év, Aczél Ferencz-Károly 17 év, Sebestyén Géza 17 év, Korbuj Péter 17 év, Tiboldi Dénes 16 év, Kelemen Imre 15 év (elhunyt), Kelemen Csongor 15 év, Bálint (Papp) Mihály 15 év, Simon Márton 15 év, Kajcsa István 15 év, Balázs Géza 15 év (elhunyt), Gáll Tibor 15 év, Kölönte Tamás 15 év, Kovács Ferenc 15 év, Dobay Szilveszter 15 év, Krivorik Máté 15 év, Biró Károly 15 év, Deák Gyula 15 év, Fosztó Zoltán 15 év, Kántor Gyula 15 év, Simon Gyula 15 év, Bedő Gábor 13 év, Fazekas Sándor 12 év, Biczó János 12 év, Simon Gyula 12 év (elhunyt), Kósa Mihály 12 év (elhunyt), Dudicska Albert 12 év, Patakfalvi János 12 év, Gergyai Mihály 12 év, Szacsvai György 12 év, Szőcs József 12 év, Varga Sándor 12 év, Bencze József 10 év, Hadházi Béla 10 év, Bódi János 10 év, Szabó Dezső 10 év, Sós Fitori Sándor 10 év (elhunyt), Bibó László 9 év, Olosz Vilmos 9 év, Nyitrai Levente 7 év, Berecz Gyula 6 év, Máthé József 6 év, Szász Gergely 6 év, Tana József 6 év, Ady Béla 5 év, Bede István 5 év, Kajcsa András 5 év (elhunyt), Préda Imre 5 év, Kósa Bálint 3 év, Erzse István 3 év. P. S. A Kádár János-vezette magyar párt- és állami küldöttség 1958 februári romániai látogatása során, miután a küldöttség tagja, Kállai Gyula hangsúlyozta marosvásárhelyi beszédében, hogy Magyarországnak semmiféle területi igénye nincs, a következő kijelentést tette: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.” Pedig a terrorhullám a látogatás időpontjában sem szünetelt, a letartóztatások folytatódtak. Velitsek Endre marosvásárhelyi agrármérnök és mások felháborítónak találták az ilyen kijelentéseket. Elkeseredett kifakadásukat a „szolgálatos fülek” azonnal jelentették, s Velitsek Endrét és Nagy Samut gyorsított eljárással 25 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték.
Tovaszállt a remény, amelyet a romániai, erdélyi magyarok az 1956. évi magyarországi forradalomhoz fűztek. A Fodor Pál nevével fémjelzett per tárgyalásán mondotta a nagytekintélyű Odorik Atya: „A mi bűnünk az volt, hogy reménykedtünk!” 
2. P. S. A naiv, gyerekes szervezkedési kísérlet drasztikus megtorlása csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett kirakatper tíz kivégzettjének iszonyatos drámája, a negyvenhét elítélt 1300 évi börtönbüntetése akkor kap igazán történelmi hátszelet, ha a kivégzettek, elítéltek számát összehasonlítjuk Románia újabb kori történetében Nemzetárulási Perként emlegetett  (Procesul Marii Trădării Naţionale), Ion Antonescu marsall, „konkudátor” nevével fémjelzett, háborús bűnösök perével: háborús bűncselekmények elkövetésével huszonnégy személyt állítottak a bukaresti népbíróság bírói tanácsa elé. A bíróság elnöke a kommunista Lucreţiu Pătrăşcanu volt. A per 1946. május 6-án kezdődött, május 17-én hoztak végleges ítéletet: tizenhárom személyt ítéltek halálra, közülük hatot in contumaciam, azaz: távollétében. Lucreţiu Pătrăşcanu javaslatára három személy halálos ítéletét Mihály király életfogytiglani kényszermunkára változtatta. 1946. június 1-jén négy személyt, Ion Antonescu marsallt, Mihai Antonescu volt külügyminisztert, Constantin Vasiliu tábornokot, a Román Csendőrség volt parancsnokát, Gheorghe Alexianut, a Dnyeszteren túli területek volt kormányzóját végezték ki. Háborús bűnökért, az ország második világháborúba sodrásáért, a becslések szerint 350– 380 ezer zsidó, töbszázezer román katona haláláért, a zsidóellenes pogromokért, az ország gazdasági tönkretételéért, katasztrófába sodrásáért felelős politikusok, katonai vezetők közül – a jogerős ítélet alapján – ugyanannyi személyt sújtottak halálbüntetéssel, mint a többpártrendszer, a magyar-román konföderáció gondolatát fölvető Szoboszlai-féle szervezkedés vádlottjai közül! Holott a Szoboszlai-csoport által elkövetett bűnök, bűntettek egy napon sem említhetőek a háborús bűnösök tetteivel! Szoboszlai Aladárt és kilenc sorstársát könyörtelenül kivégezték, holott csak beszélgetések szintjén vitatták az „erdélyi kérdést”, a román-magyar államszövetség gondolatát! A Nemzetárulási Perben csak Ion Antonescu marsall és három társa fizetett az életével a háborús bűnökért! A román bíróságok a magyar vádlottak esetében 1920 óta következetesen mindig a legszigorúbb büntetést szabják ki!
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. március 30.

Új emlékjel Kézdiszárazpatakon
A kézdiszárazpataki Ópra Benedek-iskola udvarán ünnepélyes keretek között avattak fel egy újabb emlékjelt. Az iskola és a faluközösség a magyarországi Piliscsaba testvértelepülésen élő és tavaly elhunyt Kovács Márton (1958–2016) zenetanárnak, liturgikus zenésznek, illetve a két település testvérkapcsolatának állított maradandó emléket.
Az emlékfát Balogh Tibor és Farkas András, Kézdidszentlélek, illetve Piliscsaba polgármestere leplezte le, áldást mondott Bodó Imre ny. főesperes, az egyházközség plébánosa. Az emlékfa-állítást Biró Levente Tibor tanító kezdeményezte. Érdeklődésünkre elmondta: Kovács Márton, a kis székely falu igaz barátja a múlt év őszén hirtelen és viszonylag fiatalon, alig 58 évesen hunyt el. Tíz éve szinte minden esztendőben piliscsabai tanulókat hozott Kézdiszárazpatakra, akiket családoknál szállásoltak el, hogy megismerkedjenek az itt élő emberekkel, lássák, hogyan ünnepel a székelység március 15-én. Biró Levente Tibor ez év januárjában Fülöp Ferenccel és Benkő Lászlóval elment az erdőbe, a Gálosok-részre megfelelő fát keresni. Így akadtak rá a célnak megfelelő kétágú fára, amely több száz kilogrammot nyomott. Fülöp Ferenc két lovával szállította le az erdőből, miután lehántották, átvitték Kézdisárfalvára Szabó Ottó fafaragóhoz, aki Biró Levente Tibor elképzelése alapján munkához is látott. Az emlékfára felkerült a Nap és a Hold, a turulmadár, az Árpád-pajzs, a hármashalom és a kettős kereszt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. szeptember 12.

Magyarságuk vállalása volt a bűnük
Jövőépítő emlékezés
Csütörtök délután az uzoni Erdélyi Lajos Könyvtár előadótermében mutatták be Lay Imre és Papp B. Mihály Brassói srácok című könyvét. Ez alkalomból a nyolc hónap kihallgatás után, 1959-ben 20 évre ítélt és ebből 6 évet letöltő Lay Imre volt politikai fogoly mesélt meglepő derűvel és az erdélyi magyarság megmaradásába vetett hittel börtönélményeiről és kálváriájának előzményeiről.
Kelet-Európa egyetlen országában sem dühöngött olyan eszeveszetten a kommunizmus, mint Romániában, jelentette ki a találkozó bevezetőjében a 79 éves meghívott. Állítása igazát pedig a vele és társaival történtek is ékesen bizonyítják, hiszen egyetlen „bűnük” a magyarságuk büszke vállalása és mély megélése volt.
Az előadó bevallása szerint eszmélésüket az 1956-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak köszönhették, mely rádöbbentette őket a kommunista rendszer embertelen és hazug voltára, ami Romániában ráadásul nemzeti elnyomással párosult. Mindezek hatására született meg a brassói fiatalok elméjében egy nemzeti szellemben működő magyar ifjúsági szervezet létrehozásának a gondolata, mely végül az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségében (EMISZ) öltött formát. Ma is érvényes és vállalható nemes céljaikat tükröző fogadalmuk szövegét lásd a keretben.
Megalakulásuk után többször összegyűltek, hogy számba vegyék az erdélyi magyarság sérelmeit a szárazajtai gyilkosságoktól a földvári gyűjtőtáboron át az erőszakos kollektivizálás alatt elkövetett kegyetlenkedésekig, és az ENSZ tudtára hozzák ezeket. 1957. március 15-én pedig mintegy húszan Fehéregyházára utaztak, hogy a turulmadaras obeliszknél emlékezzenek az 1848–49-es magyar szabadságharc és forradalom hőseire. 1958 augusztusában csapott le rájuk a Securitate (politikai rendőrség), és két hónapig Brassóban, majd Marosvásárhelyen vallatták őket, ahol végül fegyveres szervezkedés koholt vádjával 5-től 20 évig terjedő börtönbüntetést kaptak.
Az elszenvedett bántalmazások és éhezés ellenére Lay Imre a szamosújvári börtönben történtekre is jó kedéllyel emlékezett. Elmondása szerint azért, mert nem tekintette elvesztegetett időnek az ott eltöltött éveket, hiszen szellemileg és erkölcsileg egyaránt megerősödve, tudásban gyarapodva hagyta ezeket a háta mögött. Mindez pedig többek között Csiha Kálmán (Erdély majdani református püspöke), Pál Lajos (festőművész), Puskás Attila (tanár), Ópra Benedek (tanár), Dávid Gyula (irodalomtörténész) érdeme volt. Ők ugyanis tanították és okították társaikat a börtönben. Éppen ezért a vele történteket sem haragtól vezérelve, hanem az igazság rögzítése és az ebből fakadó tanulságok levonása érdekében vetette papírra, hogy hasonló esetek soha többé elő ne fordulhassanak.
Az EMISZ-tagok Fogadalma
Március 15-én, a magyar Szabadság Szent Ünnepén,
Én – a magyar nemzet tagjaként
fogadom:
Nemzetemhez mindig hű maradok;
Szülőföldemet nem hagyom el;
Hagyományainkat megőrizem és továbbadom;
Anyanyelvemet tisztán megőrizem, és gyermekeimnek is átadom;
Magyarságunk megmaradásáért élni és munkálkodni fogok;
Más nemzetiségű embertársamat tisztelem és felebarátként szeretem;
Saját vallásomat megőrizem, a más emberekét tiszteletben tartom;
Szabadlelkű emberként úgy élek és járok a nagyvilágban, hogy se nemzetemre, se családomra, se önmagamra soha szégyent ne hozzak!
Isten engem úgy segéljen!
Ámen!
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. október 28.

Ötvenhat Brassóban
Épeszű ember nem rajonghat a forradalomért. Nem, nem kívánhatja, mert emberéletek, teremtett értékek esnek áldozatul a forradalom okozta felfordulásnak. Mégis voltak forradalmaink, szabadságharcaink, amelyekre ma büszkeséggel, kegyelettel és tisztelettel emlékezünk.
Éppen ezért fontosnak tartom, hogy tisztázzunk két jelentős kérdést ebben a témakörben. A forradalmat nem a forradalmárok idézik elő, váltják ki, hanem a mindenkori élősködő, elnyomó hatalom, amely rosszul értékeli, számítja ki a tömegek, a nép tűrőképességét, és a végtelenségig fokozza az elnyomást. Népünk jellemzően elég „rosszul áll” tűrőképesség dolgában. Az ’56-os forradalom is elindította a kétszínű, embertelen és idegen érdekeket szolgáló kommunista rendszer bukását. A magyar forradalmat – közvetlenül – az a katonai parancs váltotta ki, amelyre a mezőgazdasági minisztérium ablakából géppisztolysorozatot zúdítottak a Kossuth téren békésen tüntetőkre.
Erdélyben nem volt kimondottan forradalom, sortűz, mégis számos áldozattal járt. A forradalom anyaországi leverése és megtorlása után beindult a bosszúhadjárat minden olyan ember ellen, aki nem úgy viszonyult viselkedésével az eseményekhez, ahogy azt a hatalom elvárta volna. A be sem következett, csak a Securitate által elképzelt forradalmat Erdélyben is vérbe fojtották. 17 erdélyi magyar embert ki is végeztek ártatlanul (románok közül ennek a többszörösét). A Securitate minden helységben és intézményben felsorakoztatta az embereket egy elképzelt barikád két oldalára. A barikád securitatés oldalán voltak azok, akik hajlandóak voltak együttműködni velük, magukévá téve az égbekiáltó hazugságokat ’56-ról a kommunista hatalom elvárása szerint, másik oldalán éltek az igaz emberek, akik nem voltak hajlandóak a fenti szerepet vállalni, elhinni, hirdetni katedráról, szószékről a sok hazugságot ’56-ról és mindenről, ami a kommunizmussal, a szovjet barátsággal és a kollektivizálással volt kapcsolatos. Ilyen igaz emberek voltak Brassóban Opra Benedek és Szikszai Jenő középiskolai magyartanárok. Még azok is veszélyes ellenségnek számítottak, akik hallgattak, és nem lehetett tudni, hogy a Securitate által elképzelt barikád melyik oldalán állnak. Az ilyen semlegesekre ráküldték a provokátorokat, hogy valahova besorolhassák őket is. Tüzetesen átvilágítottak mindenkit, és az „aki nincs velünk, az ellenünk” jelszó szellemében a legártatlanabbakat is perbe fogták „a szándékot is tettként büntetjük” elv alapján. A szándékot a Securitate találta ki, s ürügyén embereket végeztek ki. Kegyetlenebbül elbántak az erdélyi, úgynevezett forradalmárokkal (hivatalosan ellenforradalmárok), mint az anyaországi ávósok azokkal, akik fegyveresen harcoltak a magyar haza becsületéért a sokszoros túlerővel szemben. A szeku által szerkesztett, elképzelt barikád azon oldalán, amelyre minket, brassói diákokat EMISZ-identitásunk megőrzését és nemzeti öntudatunk ébrentartását célzó szervezkedés miatt felsorakoztattak, a kommunista rendszer elleni tevékenységért járó „bűneinkért” 15-25 év közötti büntetésekre ítéltek, kiegészítve azt vagyonelkobzással és tízévi jogvesztéssel. A vagyonelkobzást a kollektivizálás felgyorsítása érdekében gyakorolták. A kényszermunkát és nehéz börtönt a hírhedt román Gulag börtöneiben töltöttük embertelen körülmények között. Ahol ma már – végre annyi év után ismeretes – elpusztításunkat tervezgették. Ma is rejtély, biológiai csoda, miként sikerült túlélnünk hatból az első négy esztendőt. Túlélésünknek négy fontos feltétele volt. A vallásos hit, a közös imádkozás – lelkészekből nem volt hiány, a büntetést, a megtorlást is vállalva teljesítették hivatásukat. Hála és köszönet. Megtartott a tudat, hogy igaz ügy érdekében cselekedtünk, és azért tartanak fogva. Megtartott humorérzékünk: a legborzalmasabb órákban is tudtunk derülni, viccelni, mosolyogni, egymást vigasztalni és segíteni, valamint a vágy, hogy csakazértis haza kell térnünk, mert otthon várnak. Ha a négy túlélési feltételből (technikából) hárommal rendelkeztél, esélyed volt, hogy életben maradj, és viszonylag egészségben, vagy akár súlyos betegen, de hazakerülj. Mi, fiatal EMISZ-esek egy nagyon nehéz és súlyos katonáskodásnak tekintettük az egészet. Úgy gondoltuk, hogy a hidegháború hadifoglyai vagyunk. Állandóan vártuk az amerikaiakat, s Nagy Imre képzeletbeli önkéntes katonáinak éreztük magunkat. 16, 17, 18 évesek voltunk, nem sokat tudtunk a bonyolult nemzetközi feszültségekről. Mi csak azt tudtuk, hogy magyarok vagyunk, és Magyarországon ártatlan embereket gyilkolnak, csak mert ki merik mondani az igazat! Olyannyira azonosultunk vélük, elszántságunk annyira erős volt, hogy nem érdekelt bennünket a civil élet semmilyen formája kommunista keretek között. Rendszerváltásról és szabad, Nyugat-Európához tartozó, az ottanihoz hasonló életformáról álmodtunk. Tulajdonképpen mi is történt és hogyan?
Egy képzeletbeli, kitalált barikád szekus oldala a kommunista párttal együttműködve harcba parancsolta aktivistáit, megfigyelőit, besúgóit, provokátorait, és segítségükkel összeállította az ellentétes oldalon állók névsorát. A fekete autók éjjel-nappal kezdték behordani az embereket a Securitatéra. Ártatlant és „bűnöst” egyaránt, ám odabent aztán mindenkiből bűnöst faragtak. Akkoriban a központi intézkedés így szólt: inkább száz ártatlan bűnhődjék, minthogy egy vétkesnek mondható büntetlenül szabaduljon. Válogatott módszerekkel, verőlegények közreműködésével megszülettek a hírhedt dossziék, vádiratok. Utána azonnal következtek a koncepciós perek.
Románia nagy városaiba, így a nagy erdélyi városokba is: Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Szebenbe, Brassóba haditörvényszékek szálltak ki, s tanúkként használva a provokátorokat, besúgókat (ezeknek is szép bérezésük volt), megszülettek az ítéletek. A legtöbb elítélt 15-től 25 évig terjedő büntetést kapott. Legtöbb esetben az ügyész halálbüntetést kért. Nagyon sok vádlottat halálra is ítéltek, majd megváltoztatták az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre. Minden a KGB forgatókönyve szerint zajlott. A romániai kommunista „igazságszolgáltatás” igyekezett még túl is tenni a szovjet elvtársakon.
Szüleink négy évig azt sem tudták, élünk-e vagy elhurcoltak Szovjetunióba. A „szabadon” maradt családtagokat rendszeresen zaklatták, rémhíreket terjesztettek rólunk. A negyedik év után külföld felfigyelt az országunkban történő szörnyűségekre. Az ENSZ nyomására kénytelenek voltak megváltoztatni a megsemmisítésünket célzó bánásmódot, majd kétévnyi fokozatos enyhítés után, ugyancsak a külföld nyomására, hazaengedtek. Mi, EMISZ-esek nagyjából hat évet ültünk, és valamennyien élve kiszabadultunk. Bár több EMISZ-tag volt súlyos beteg, csodával határos módon minden kezelés nélkül újra talpraálltak és hazakerültek. Lay Imre, ’56-os elítélt, a brassói ’56-osok ügyvivője / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 18.

Székely gyermekkarácsonyt tartottak (Kézdivásárhely)
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezete harmadik alkalommal tartott szombaton a sportcsarnok előterében adománygyűjtéssel egybekötött Székely nemzeti gyermekkarácsonyt
A kézműves-tevékenységek – az előző két kiadáshoz hasonlóan – ezúttal is a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódtak, a több száz kisgyermek természetes anyagokból különféle karácsonyfadíszeket és mézeskalácsot készített, de a szervezők a rovásírás-oktatásról sem feledkeztek meg.
A kisebbek ceruzával és vízfestékkel színeztek ki előre elkészített rajzokat, illetve gipszfigurákat. A tevékenységeket a HVIM háromszéki tagjai irányították óvónők és tanítónők közreműködésével. A vármegyések által meghirdetett karácsonyi rajzpályázatra 375 pályamunka érkezett, és a három különdíj mellett minden pályázó ajándékot kapott. A szombati nap folyamán adománygyűjtést is szerveztek a kászonjakabfalvi Costi családnak, amelynek október 30-án leégett a háza. Sok jóakaratú ember vitt a sportcsarnokba pénzt, tartós élelmiszert, ruhaneműt és játékot. A kézdiszárazpataki Ópra Benedek-iskola tanulói huszadik éve mutatnak be karácsony szentestéjén a templomban pásztorjátékot, amelyet a Székely nemzeti gyermekkarácsony rendezvényen is előadtak. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-16




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék