udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 4 találat lapozás: 1-4

Névmutató: Draghici, Alexandru

2003. szeptember 27.

A Dosarele Istoriei című folyóirat sorozatban mutatja be a Securitate hírhedt gépezetének működését, kulisszatitkait, ahogy az utóbbi hónapokban történészeknek köszönhetően a legtitkosabb irattárakból napvilágra kerülnek. Hogyan tartották megfigyelés alatt még egymást is a pártkáderek (Gheorghiu-Dej olasz színésznőket is fogadott a lakásán), hogyan követték lépésről lépésre az országba érkező külföldieket, a neoprotestánsokat, hogyan szervezték meg a levelezés cenzúrázását stb. Néhány példa Hargita megyére vonatkozóan. A folyóirat 7-es száma különösen az Állambiztonsági Tanács 1968. máj. 3-4-i munkaülésének jegyzőkönyve. Az eseményről eddig csak annyit tudtak, hogy Ceausescu ez alkalommal számolt le végképpen addigi elvtársával, Alexandru Draghici tábornokkal, volt belügyminiszterrel, az 50-es években elkövetett atrocitások (Duna-csatorna, kuláküldözések, koncepciós perek stb.) túlbuzgó irányítójával. A "beolvasás" kényes feladata Vasile Patilinet KB-titkárra hárult, aki most első ízben nyilvánosságra hozott beszédében olyan leleményesen tárta fel addigi kebelbarátja visszaéléseit, hogy egyben t egykori felettesükön, Gheorghiu-Dejen is elverte a port. Erre egyetlen példa: Patilinet kimutatta, hogy Lucretiu Patrascanu lemészárlása, amelyet Draghici szervezett meg, Dej személyes utasítására - és természetesen Sztálin jóváhagyásával - történt. Ebben a Patilinet-beszédben szó esik a korabeli börtönviszonyokról is, ezen belül a válogatott kínzásokról. Az elvtársak azonban nem veréssel igyekeztek elviselhetetlenné tenni az "osztályellenesség" rabságát, hanem lelki megpróbáltatásokkal. Itt kerül szóba Csíkszereda. Női börtönének parancsnoka gondoskodott róla, hogy Lucretiu Patrascanu nyolc éven át fogva tartott özvegye hónapokon át ne értesüljön férje haláláról. Ugyanez a börtönparancsnok észrevette, hogy Lena Constante (vasgárdista múltja miatt elítélt festőművésznő) a cella ablakán át hosszasan nézeget egy fát, mint egyetlen kapcsolatát a külvilággal és a szabadsággal. Ez a "lázadás" annyira felháborította a parancsnokot, hogy kivágatta az akácot, majd a zárka ablakrámáján felfedezett madárfészket is eltávolította onnan. Egy másik kordokumentum 1982-ből való. Belügyi jelentések részletesen írják le a temesvári Helmer család hét tagjának aug. 26-i látványos menekülését. Egy Jugoszláviából érkezett sportrepülőgép leszállt a határ közelében, felvette az ott várakozó családot, majd meg sem állt Münchenig. A temesvári Securitate próbál mosakodni jelentésében: besúgói észlelésekkel bizonygatja, hogy az ország lakossága elégedetlen az ellátással, tehát ezért történnek ilyen esetek. Példának felhozza két csíkszeredai munkásasszony, Fodor Aranka és Moldován Jolán panaszait. Az utóbbiról az ismerőse azt jelentette, hogy beszélgetésük során elmondta neki, egyszerűen nincs mit főznie a családnak, szerencséje van Olga nevű barátnőjével, aki Jugoszláviából levesporokat hozott neki ajándékba. A példák nem véletlenül származnak Csíkszeredából: mivel a szökevény Helmer család német, a két asszony magyar, a jelentés azt akarta sugallni, hogy íme, csak a nemzeti kisebbségek elégedetlenek. Egy harmadik dokumentumanyag bemutatja a Securitate körültekintő, szakavatott szervezőmunkáját arra vonatkozóan, hogy minél több adatot gyűjtsön 1989. húsvétjának megünnepléséről. A mozgósított megyék között szerepel Hargita is: a belügyi hatóságok parancsot kaptak Bukarestből, hogy előzzenek meg minden "nacionalista-irredenta-tiltakozó megnyilvánulást", és szükség esetén a milícia lépjen fel a rendbontók ellen. Hasonló utasítást kapott Fehér megye Securitate-felügyelősége is, itt a gyulafehérvári római katolikus székesegyház és teológiai intézet köré várhatóan tömegével érkező hívek nacionalista-irredenta megnyilvánulásait kellett figyelemmel követni és a karhatalmat is készenlétbe helyezni. /Barabás István: Fekete emlékek. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 27./

2006. augusztus 2.

Puskás Attila írásában rendet akar rakni a használt fogalmak tartalmában. Valamennyi kommunista zsarnokság ősforrása a Szovjetunió volt, illetve a KGB, azaz Állambiztonsági Biztosság. A bolsevista Szovjetunió terrorszervezete – változó nevekkel, de mindig ugyanazzal a céllal – általánosan elismerten messze felülmúlta a CIA-t, a Moszadot mind szervezettségben, mind ügynökeinek tömegbázisában. Természetes, hogy a román Szekuritáté felépítésében a szovjet ,,tanácsadóknak” meghatározó szerepük volt. Ők sohasem bűnhődtek meg elkövetett gyilkos bűneikért: Gheorghe Pintilie (Pantelei Bodnarenko), Alexandru Nicolschi (Boris Grünberg), Vladimir Mazuru (Vladimir Mazurov). Alexandru Draghici volt tábornok, belügyminiszter mondása volt: ,,...a törvényességet úgy értelmezzük, ahogy az nekünk megfelel.” Draghici is ,,ágyban, párnák közt” halt meg Magyarországon, nem adták ki őt a román államnak... A bonyolult szervezés – valamennyi csatlós államban – alig áttekinthető. A román Szekuritáté eleinte a belügy keretében, majd 1952-56 között önálló minisztériumként (Ministerul Securitii Statului) működött, 1956. június 11-től újra a belügyhöz tartozott, önálló ügyosztályként. A Szeku­ritáté fegyveres egységei a kezdeti 30 600-as létszámról az ötvenes évek közepére már 165 000 főre nőttek. Ennek megfelelő az eredményes működéshez szükséges ,,hálózat” is. Később az eredménytelen informátorokat eltávolították, ugyanakkor fokozzák a ,,minőségi” informátorok (tanárok, orvosok, mérnökök, közélelmezési dolgozók, postások, köztisztviselők stb.) beszervezését, ,,információs hálózat” kiépítésére. Fedőnevet nem csupán a besúgók viseltek, hanem a megfigyeltek is. Dossziét nyitottak a jelentések, elemzések részére is. Valamennyi intézmény, gyár, hivatal a besúgók egész hálózatával volt betelepítve, akik felett egy ,,rezidens” állt, aki az ,,irányító tiszttel” tartott állandó kapcsolatot. Mindegyik informátornak külön dossziéja volt. Puskás Attila példának hozta, hogy őt a következő ,,besúgók” figyelték 1989 végéig: Antonescu, Kemény, Chilachi, Kovács Károly, Olteanu, Málnási, Miklós István, Ötvös Géza, Kovács István, Poenaru Ioan, Lemhény Attila stb., valamennyi fedőnév. Ki a ,,besúgó? Karol Sauer­land német történész könyvében (Harminc ezüst – besúgások és árulások, Helikon Kiadó, 2001) nem találta elégségesnek azt a meghatározást, hogy ,,...olyan bejelentés, amit a besúgó önként és alantas szándékkal tesz egy intézménynél, amelytől azt várja el, hogy a besúgottat bűnösnek nyilvánítsa és elítélje”. ,,Denunciáns, aki valamit a felsőbbségnek bejelent.” Azaz – a névtelenségbe rejtőző denunciáns – jogi következményű jelentése egy ,,hatalmi intézményhez” kötődik. Korunkban tömeges jelenséggé vált egyrészt a társadalmi szervezettség összetettsége, bonyolultsága, másrészt az önkényuralmi rendszerek fenntarthatósága miatt. /Puskás Attila: A hálózat. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 2./

2013. február 19.

Így nyírták ki a magyar autonómiát Romániában
Negyvenöt évvel ezelőtt, 1968 februárjában tüntették el az akkor már csak névleg autonóm magyar terület utolsó maradványait Romániában. Az igazi csapásokat korábban, az 1956-os magyar forradalom után mérték a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő Magyar Autonóm Tartományra.
"Befejeződött a román parlament ülése" - ez a semmitmondó cím jelent meg 1968. február 17-én a Népszabadságban. A rövid cikkből nem derül ki, mi történt: "A román nagy nemzetgyűlés (...) megvitatta, és törvényerőre emelte a közigazgatási-területi átszervezést." A hír szerint megyerendszert hoztak létre 1968. február 16-ai hatállyal.
A magyar pártlapból tehát nem lehetett megtudni, hogy a nagy nemzetgyűlés valójában véget vetett az "autonóm" magyar közigazgatási területek 16 éves hagyományának Romániában. Megszüntették ugyanis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt. Ennek felbomlasztásából jött létre a mai Maros és Hargita megye, illetve ekkor, 1968-ban választották le Brassó tartományból Kovászna megyét Székelyföld déli harmadán.
Észak-Erdély többször is gazdát cserélt
A részben vagy többségében magyarlakta észak-erdélyi területek - és a Székelyföld is - a második világháború vége óta gondot okoztak a Szovjetuniónak. Miután 1944-ben a Vörös Hadsereg - szövetségben az épphogy átállt királyi Romániával - elfoglalta az 1940-44 között Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyt, rövid ideig román közigazgatás alatt állt a terület. Ám itt olyan vérengzéseket hajtott végre az önkéntes román rohamcsapatokból álló Maniu-gárda, hogy Vinogradov orosz vezérezredes szovjet katonai közigazgatást vezetett be 1944. november 14-én - írja R. Süle Andrea történész a Románia 1944-1990 című kötet társszerzőjeként.
Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes 1945-ben megfenyegette a román királyt: az ország függetlenségét veszélyezteti, ha nem nevezi ki Petru Grozát kormányfőnek. Cserében Moszkva Észak-Erdély román közigazgatás alá helyezését is megpendítette. Ez meg is történt Groza kinevezése után, de Sztálin a nemzetiségi jogok biztosítását előírta.
Sztálin hozatta létre az autonóm területet
Groza valóban enyhébb politikát folytatott, ám a földosztásoknál a magyarokat súlyos sérelmek érték. A nemzetiségi érdekképviseletre elvben hivatott Magyar Népi Szövetség (MNSZ) működése a kommunista diktatúra erősödésével, 1947-től formálissá vált Romániában, írja R. Süle. Az 1948-as román alkotmány a kisebbségi kollektív jogokat tovább korlátozta. 1949-ben letartóztatták Márton Áron püspököt, mert az egyházi iskolák anyanyelvi oktatását védte, majd az MNSZ több vezetője és más prominens magyarok kerültek börtönbe. Sokan a Duna-delta haláltáboraiba jutottak, az MNSZ 1953-ban megszűnt.
Így a hagyományos értelemben vett magyar érdekképviselet lehetetlenné vált, de Sztálin 1952-ben Romániában is bevezette a szovjet nemzetiségi modellt, és autonóm tartományt kreált. Stefani Bottoni történész néhány éve könyvet írt Sztálin a székelyeknél címmel. Szerinte 1952-ben mind a magyar, mind a román kommunistákat meglepte a szovjet ötlet a székelyföldi magyar autonómiáról. A magyarok körében azért nem volt népszerű ez, mert politikájukat összerdélyi szinten akarták képviselni, a románok pedig Románia egységét féltették.
Nem igazi autonómia, inkább üvegház
Természetesen 1952-ben egyik fél sem mert ellenkezni Sztálinnal. Így Bottoni szerint ha nem is jött létre klasszikus értelemben vett autonómia a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) székelyföldi területein, nagyjából a mai Maros megye magyarlakta területeit, továbbá a mai Kovászna és Hargita megyéket egyesítették ebben az "autonóm" közigazgatási egységben.
Az "autonóm" szó nem igazi önrendelkezést jelentett, hanem a kommunizmus "közelebb hozását" az adott nemzetiséghez. Így a beszolgáltatások, a represszió a sztálinista MAT-ban is megvalósult, de az "elnyomottak nyelvén", magyar kommunisták vezényletével. Bárdi Nándor kisebbségkutató szerint itt magyar nyelvi keretek között folyt a társadalom átalakítása, de a MAT-on kívüli Erdélyben a magyar nyelvhasználat leszűkült, elkezdődött a kulturális intézményrendszer leépülése, elrománosítása.
Bottoni "üvegháznak" minősíti a Magyar Autonóm Tartományt: az oktatási és kulturális intézmények, színházak, művelődési házak és néptánccsoportok kiemelkedő szerepet játszottak ugyanis az archaizált vagy folklorizált székely identitástudat megőrzésében. A MAT-ban nem a kommunista párt hivatalos ideológiája játszotta a legfontosabb szerepet, hanem az egalitárius, egyenlőségelvű társadalomkép és a magyar népi kultúra.
Fordulópont: 1956
Ebben a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő folyamatban hozott döntő fordulatot az 1956-os magyar forradalom, amely az erdélyi fiatalokat is mozgósította. 1957. március 15. előestéjén magyar diákcsoportok rendszerellenes demonstrációkat szerveztek. Sepsiszentgyörgyön tíz diák gyászszalagos koszorút rakott a '48-as emlékműre. Szintén 1957. március 15-én a Petőfi-emlékműnél az EMISZ - az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét 1956-ban Brassóban alapította néhány magyar középiskolás és munkás - demonstrált, a szervezet tevékenysége a Székelyföldre is kiterjedt.
Mindez kapóra jött a román hatóságoknak arra, hogy fellépjenek a magyar autonómia ellen. Bottoni rámutat arra, hogy e folyamatok összekapcsolódtak a csehszlovákiai hasonló intézkedésekkel és más kelet-európai homogenizáló törekvésekkel. Az események gyökere azonban keletebbre keresendő: Hruscsov ekkor látott neki újra a Szovjetunió oroszosításának.
Így aztán 1956 után kezdődik meg a MAT felszámolása (formailag előbb csak 1960-as átalakítása), illetve a MAT-on kívüli, kolozsvári magyar Bolyai Egyetem egy román intézménnyel való 1959-es egyesítése, a nemzetiségi nyelven való oktatás további visszaszorítása. Bottoni szerint 56 után a romániai magyar nemzetiségű kommunisták felügyelete alatt indult meg Székelyföld társadalmi betagolódása az egységes román kommunista államba. A román hatóságok ekkor átértelmezték a magyar kérdést: Erdély ismét politikai, sőt állambiztonsági üggyé vált (bár nemcsak magyarok ellen léptek fel ekkoriban).
Román kézben a MAT kulcspozíciói
A MAT kulcspozíciói fokozatosan románok kezébe kerültek 1956 után. A háttérben a "nemzeti homogenizációs program" állt. Bárdi Nándor szerint ekkor a szeparatizmus elleni küzdelem jegyében sor került a román és a magyar intézmények összevonására.
1957 januárjában Budapesten Varsói Szerződés-csúcstalálkozót rendeztek, amely fordulatot hozott: Magyarországon a Kádár-kormány elhatározta a megtorlást, Romániában pedig Alexandru Draghici állambiztonsági miniszter parancsot adott hírszerző akciókra. Az 1957. februári romániai parlamenti választásokat számos incidens kísérte Székelyföldön.
Ezután az 1957. február 23-ai zárt ülésen a román belügyminisztérium képviselői (az ekkor már a pártban második emberek számító Nicolae Ceausescu emberei) és a tartományi párttitkárok csaptak össze. Draghici 1957 decemberében nevezte először veszélyforrásnak a kisebbségeket. Szerinte 240 nyomozás folyt csak a MAT területén. (Draghici 1993-ban Magyarországon hunyt el, hiába kérte Románia éveken át az Antall-kormánytól az exminiszter kiadatását.)
Romániában az 1956-os magyar forradalom után legalább 45 román és magyar nemzetiségű embert végeztek ki, az elítéltek száma pedig 1957-59 között tízezerre tehető (többségében románokról van szó), de a börtönbe kerültek összlétszáma akár majdnem 18 ezer lehetett. A legtöbb letartóztatás nem Erdélyben történt, hanem Galati és Craiova megyékben. Bár a teljes népességhez viszonyítva a magyarokat sűrűbben sújtották a letartóztatások, igazán kirívó a halálos ítéletek kiszabása volt. Bottoni szerint 1958-ban 34 romániai halálraítélt közül tizenhárman (38 százalék) voltak magyarok.
A MAT megtörése
A MAT végleges meggyengítése, feldarabolása és román lakossággal való felduzzasztása 1960 végén történt. Ekkor került Kézdi és Sepsi járás Brassó tartományhoz. A MAT helyett létrehozták az MMAT-ot, vagyis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, amelyhez viszont román lakta Kolozs megyei területeket csaptak, módosítva az etnikai arányokat.
Végül a folyamatot a már említett 1968-as átszervezés tetőzte be. Ekkor a korábbi 17 tartomány helyett 40 megye jött létre - ezt már az említett Románia 1944-1990 című kötetben írja Hunya Gábor. A megyerendszer megszüntetésével feldarabolták a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is, amelyet Maros és Hargita megyékre bontottak szét.
Valójában ez már csak formai változás volt, és az ekkor létrehozott Kovásznának - Sepsi és Kézdi járásoknak - a román többségű Brassóból történő 1968-as kiválása pozitívnak is lehetne tekinthető. Ez a térség ugyanis a MAT részét képezte 1952 és 1960 között. Így az átszervezést a magyar tartományi vezetők a hatvanas évek végének viszonylag liberális belpolitikai helyzetében nem tekintették a nemzetiségi jogok csökkentésének - írta Hunya Gábor.
Nem váltak be a magyar remények
Az 1965-től, Gheorghe Gheorghiu-Dej pártvezér halálától a hatalmát fokozatosan kiépítő új pártfőtitkár, a később a nacionalizmusra építő Nicolae Ceausescu kezdeti éveiben valóban eltért a korábbi kommunista vezetőktől. 1968-ban Románia például nem vett részt a Prágai Tavasz katonai eltiprásában, Csehszlovákia katonai megszállásában, és Románián belül is némileg teret engedett a kisebbségi törekvéseknek ebben a periódusban.
Hunya az 1968-as közigazgatási reform kapcsán hangsúlyozza: "...a hatalom ugyanis ekkor még nem használta ki a megosztás és a különstátusz felszámolásából adódó lehetőségeket, a maradék kollektív nemzetiségi jogok elvesztése sokak számára nem látszott nagy áldozatnak, amikor az általános oktatási, publikálási, művelődési lehetőségek rövid időre javultak" Romániában.
Ám utólag nem váltak be a magyar remények. Marosvásárhely elrománosításához például nagyban hozzájárult az 1964-re elkészült Azomures vegyi művek, amelynek építését és ellátását román munkaerővel még a MAT elleni kampány idején határozta el Bukarest. A magyar autonómia megszűntével a város etnikai arányai lassan eltolódtak. 1966-ban még 60-61 ezer magyar jutott 24-25 ezer románra a népszámlálások tanúsága szerint, 2002-ben viszont már a románok kerültek többségbe. A 2011-es népszavazás azt mutatja - bár ezeket az adatokat nagyfokú óvatossággal kell kezelni a kisebbségkutatók szerint -, hogy 66 ezer románra már csak 57 ezer magyar jut Marosvásárhelyen.
Szegő Iván Miklós
Origo.hu,

2013. november 3.

Így szüntették meg a Magyar Autonóm Tartományt
Negyvenöt évvel ezelőtt, 1968 februárjában tüntették el az akkor már csak névleg autonóm magyar terület utolsó maradványait Romániában. Az igazi csapásokat korábban, az 1956-os magyar forradalom után mérték a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő Magyar Autonóm Tartományra. „Befejeződött a román parlament ülése" – ez a semmitmondó cím jelent meg 1968. február 17-én a Népszabadságban. A rövid cikkből nem derül ki, mi történt: „A román nagy nemzetgyűlés (...) megvitatta, és törvényerőre emelte a közigazgatási-területi átszervezést." A hír szerint megyerendszert hoztak létre 1968. február 16-ai hatállyal. A magyar pártlapból tehát nem lehetett megtudni, hogy a nagy nemzetgyűlés valójában véget vetett az „autonóm" magyar közigazgatási területek 16 éves hagyományának Romániában. Megszüntették ugyanis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt. Ennek felbomlasztásából jött létre a mai Maros és Hargita megye, illetve ekkor, 1968-ban választották le Brassó tartományból Kovászna megyét Székelyföld déli harmadán.
Észak-Erdély többször is gazdát cserélt
A részben vagy többségében magyarlakta észak-erdélyi területek – és a Székelyföld is – a második világháború vége óta gondot okoztak a Szovjetuniónak. Miután 1944-ben a Vörös Hadsereg – szövetségben az épphogy átállt királyi Romániával – elfoglalta az 1940-44 között Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyt, rövid ideig román közigazgatás alatt állt a terület. Ám itt olyan vérengzéseket hajtott végre az önkéntes román rohamcsapatokból álló Maniu-gárda, hogy Vinogradov orosz vezérezredes szovjet katonai közigazgatást vezetett be 1944. november 14-én – írja R. Süle Andrea történész a Románia 1944-1990 című kötet társszerzőjeként.
Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes 1945-ben megfenyegette a román királyt: az ország függetlenségét veszélyezteti, ha nem nevezi ki Petru Grozát kormányfőnek. Cserében Moszkva Észak-Erdély román közigazgatás alá helyezését is megpendítette. Ez meg is történt Groza kinevezése után, de Sztálin a nemzetiségi jogok biztosítását előírta.
Sztálin hozatta létre az autonóm területet
Groza valóban enyhébb politikát folytatott, ám a földosztásoknál a magyarokat súlyos sérelmek érték. A nemzetiségi érdekképviseletre elvben hivatott Magyar Népi Szövetség (MNSZ) működése a kommunista diktatúra erősödésével, 1947-től formálissá vált Romániában, írja R. Süle. Az 1948-as román alkotmány a kisebbségi kollektív jogokat tovább korlátozta. 1949-ben letartóztatták Márton Áron püspököt, mert az egyházi iskolák anyanyelvi oktatását védte, majd az MNSZ több vezetője és más prominens magyarok kerültek börtönbe. Sokan a Duna-delta haláltáboraiba jutottak, az MNSZ 1953-ban megszűnt.
Így a hagyományos értelemben vett magyar érdekképviselet lehetetlenné vált, de Sztálin 1952-ben Romániában is bevezette a szovjet nemzetiségi modellt, és autonóm tartományt kreált. Stefano Bottoni történész néhány éve könyvet írt Sztálin a székelyeknél címmel. Szerinte 1952-ben mind a magyar, mind a román kommunistákat meglepte a szovjet ötlet a székelyföldi magyar autonómiáról. A magyarok körében azért nem volt népszerű ez, mert politikájukat összerdélyi szinten akarták képviselni, a románok pedig Románia egységét féltették.
Nem igazi autonómia, inkább üvegház
Természetesen 1952-ben egyik fél sem mert ellenkezni Sztálinnal. Így Bottoni szerint ha nem is jött létre klasszikus értelemben vett autonómia a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) székelyföldi területein, nagyjából a mai Maros megye magyarlakta területeit, továbbá a mai Kovászna és Hargita megyéket egyesítették ebben az „autonóm" közigazgatási egységben.
Az „autonóm" szó nem igazi önrendelkezést jelentett, hanem a kommunizmus „közelebb hozását" az adott nemzetiséghez. Így a beszolgáltatások, a represszió a sztálinista MAT-ban is megvalósult, de az „elnyomottak nyelvén", magyar kommunisták vezényletével. Bárdi Nándor kisebbségkutató szerint itt magyar nyelvi keretek között folyt a társadalom átalakítása, de a MAT-on kívüli Erdélyben a magyar nyelvhasználat leszűkült, elkezdődött a kulturális intézményrendszer leépülése, elrománosítása. Bottoni „üvegháznak" minősíti a Magyar Autonóm Tartományt: az oktatási és kulturális intézmények, színházak, művelődési házak és néptánccsoportok kiemelkedő szerepet játszottak ugyanis az archaizált vagy folklorizált székely identitástudat megőrzésében. A MAT-ban nem a kommunista párt hivatalos ideológiája játszotta a legfontosabb szerepet, hanem az egalitárius, egyenlőségelvű társadalomkép és a magyar népi kultúra.
Fordulópont: 1956
Ebben a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő folyamatban hozott döntő fordulatot az 1956-os magyar forradalom, amely az erdélyi fiatalokat is mozgósította. 1957. március 15. előestéjén magyar diákcsoportok rendszerellenes demonstrációkat szerveztek. Sepsiszentgyörgyön tíz diák gyászszalagos koszorút rakott a '48-as emlékműre. Szintén 1957. március 15-én a Petőfi-emlékműnél az EMISZ – az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét 1956-ban Brassóban alapította néhány magyar középiskolás és munkás – demonstrált, a szervezet tevékenysége a Székelyföldre is kiterjedt. Mindez kapóra jött a román hatóságoknak arra, hogy fellépjenek a magyar autonómia ellen. Bottoni rámutat arra, hogy e folyamatok összekapcsolódtak a csehszlovákiai hasonló intézkedésekkel és más kelet-európai homogenizáló törekvésekkel. Az események gyökere azonban keletebbre keresendő: Hruscsov ekkor látott neki újra a Szovjetunió oroszosításának.
Így aztán 1956 után kezdődik meg a MAT felszámolása (formailag előbb csak 1960-as átalakítása), illetve a MAT-on kívüli, kolozsvári magyar Bolyai Egyetem egy román intézménnyel való 1959-es egyesítése, a nemzetiségi nyelven való oktatás további visszaszorítása. Bottoni szerint 56 után a romániai magyar nemzetiségű kommunisták felügyelete alatt indult meg Székelyföld társadalmi betagolódása az egységes román kommunista államba. A román hatóságok ekkor átértelmezték a magyar kérdést: Erdély ismét politikai, sőt állambiztonsági üggyé vált (bár nemcsak magyarok ellen léptek fel ekkoriban).
Román kézben a MAT kulcspozíciói
A MAT kulcspozíciói fokozatosan románok kezébe kerültek 1956 után. A háttérben a „nemzeti homogenizációs program" állt. Bárdi Nándor szerint ekkor a szeparatizmus elleni küzdelem jegyében sor került a román és a magyar intézmények összevonására.
1957 januárjában Budapesten Varsói Szerződés-csúcstalálkozót rendeztek, amely fordulatot hozott: Magyarországon a Kádár-kormány elhatározta a megtorlást, Romániában pedig Alexandru Draghici állambiztonsági miniszter parancsot adott hírszerző akciókra. Az 1957. februári romániai parlamenti választásokat számos incidens kísérte Székelyföldön.
Ezután az 1957. február 23-ai zárt ülésen a román belügyminisztérium képviselői (az ekkor már a pártban második emberek számító Nicolae Ceausescu emberei) és a tartományi párttitkárok csaptak össze. Draghici 1957 decemberében nevezte először veszélyforrásnak a kisebbségeket. Szerinte 240 nyomozás folyt csak a MAT területén. (Draghici 1993-ban Magyarországon hunyt el, hiába kérte Románia éveken át az Antall-kormánytól az exminiszter kiadatását.)
Romániában az 1956-os magyar forradalom után legalább 45 román és magyar nemzetiségű embert végeztek ki, az elítéltek száma pedig 1957-59 között tízezerre tehető (többségében románokról van szó), de a börtönbe kerültek összlétszáma akár majdnem 18 ezer lehetett. A legtöbb letartóztatás nem Erdélyben történt, hanem Galati és Craiova megyékben. Bár a teljes népességhez viszonyítva a magyarokat sűrűbben sújtották a letartóztatások, igazán kirívó a halálos ítéletek kiszabása volt. Bottoni szerint 1958-ban 34 romániai halálraítélt közül tizenhárman (38 százalék) voltak magyarok.
A MAT megtörése
A MAT végleges meggyengítése, feldarabolása és román lakossággal való felduzzasztása 1960 végén történt. Ekkor került Kézdi és Sepsi járás Brassó tartományhoz. A MAT helyett létrehozták az MMAT-ot, vagyis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, amelyhez viszont román lakta Kolozs megyei területeket csaptak, módosítva az etnikai arányokat.
Végül a folyamatot a már említett 1968-as átszervezés tetőzte be. Ekkor a korábbi 17 tartomány helyett 40 megye jött létre – ezt már az említett Románia 1944-1990 című kötetben írja Hunya Gábor. A megyerendszer megszüntetésével feldarabolták a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is, amelyet Maros és Hargita megyékre bontottak szét.
Valójában ez már csak formai változás volt, és az ekkor létrehozott Kovásznának – Sepsi és Kézdi járásoknak – a román többségű Brassóból történő 1968-as kiválása pozitívnak is lehetne tekinthető. Ez a térség ugyanis a MAT részét képezte 1952 és 1960 között. Így az átszervezést a magyar tartományi vezetők a hatvanas évek végének viszonylag liberális belpolitikai helyzetében nem tekintették a nemzetiségi jogok csökkentésének – írta Hunya Gábor.
Nem váltak be a magyar remények
Az 1965-től, Gheorghe Gheorghiu-Dej pártvezér halálától a hatalmát fokozatosan kiépítő új pártfőtitkár, a később a nacionalizmusra építő Nicolae Ceausescu kezdeti éveiben valóban eltért a korábbi kommunista vezetőktől. 1968-ban Románia például nem vett részt a Prágai Tavasz katonai eltiprásában, Csehszlovákia katonai megszállásában, és Románián belül is némileg teret engedett a kisebbségi törekvéseknek ebben a periódusban.
Hunya az 1968-as közigazgatási reform kapcsán hangsúlyozza: „...a hatalom ugyanis ekkor még nem használta ki a megosztás és a különstátusz felszámolásából adódó lehetőségeket, a maradék kollektív nemzetiségi jogok elvesztése sokak számára nem látszott nagy áldozatnak, amikor az általános oktatási, publikálási, művelődési lehetőségek rövid időre javultak" Romániában.
Ám utólag nem váltak be a magyar remények. Marosvásárhely elrománosításához például nagyban hozzájárult az 1964-re elkészült Azomures vegyi művek, amelynek építését és ellátását román munkaerővel még a MAT elleni kampány idején határozta el Bukarest. A magyar autonómia megszűntével a város etnikai arányai lassan eltolódtak. 1966-ban még 60-61 ezer magyar jutott 24-25 ezer románra a népszámlálások tanúsága szerint, 2002-ben viszont már a románok kerültek többségbe. A 2011-es népszavazás azt mutatja – bár ezeket az adatokat nagyfokú óvatossággal kell kezelni a kisebbségkutatók szerint -, hogy 66 ezer románra már csak 57 ezer magyar jut Marosvásárhelyen. Szegő Iván Miklós
origo.hu
Székelyhon.ro



lapozás: 1-4




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék