udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 3 találat lapozás: 1-3

Névmutató: Maier, Alexandru

2002. június 25.

Bartis Ferenc gyergyószárhegyi származású és Budapesten élő költő, szerkesztő és volt politikai elítélt (1957—1964) a Romániai Magyar Szó június 3-i számában közölt "Nyilatkozatában" cáfolta az Alexandru Maier Orvos voltam Szamosújváron című visszaemlékező kötetében róla írt elmarasztaló minősítéseket. Bartis írásában Nagy Benedekre mint tanúra hivatkozott. Nagy Benedek leszögezte: nem lehet tanú, mert őt akkorra már kivitték a Duna-deltába dolgozni. Maiert könyvét Nagy Benedek sok érdekes és hitelesnek tűnő részlete mellett nem egy állítását szubjektívnek tartja. Nagy Benedek a börtönévek alatt nem találkozott Bartis Ferenccel. Bartis Ferenc 1987-ben Magyarországon megjelent Rácsok között Romániában című kötetét Nagy Benedek nem nevezném objektív történelmi dokumentumnak. /Nagy Benedek: A pontosítás és helyesbítés jogán). = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 25./

2008. október 25.

A Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést adta át október 24-én Csíkszeredában Sólyom László köztársasági elnök tizenöt volt politikai fogolynak, köztük két román származású egykori elítéltnek: Harai Pálnak, a medgyesi római katolikus plébánia nyugalmazott plébánosának, esperesnek, Orbán Péternek, a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége alelnökének, az ’56-os Bajtársi Társaság alelnökének, Toader Stanca volt parlamenti képviselőnek, Alexandru Maier nyugalmazott orvosnak, Szilágyi Árpádnak, Török Józsefnek, Páll Lászlónak, a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége alapító tagjának adta át. Kitüntetést kapott még ugyanezen szervezet tagjaként Sándor Bálázs, Puskás Attila, Kelemen Csongor és Biczó János, valamint Orbán Etelka, Czimbalmos Károly, Vorzsák János és Kovács Gyula. /A magyar államfő kitüntetéseket adott át Csíkszeredában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 25./

2014. január 23.

Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta
A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Dr. Stefano Bottoni, jelenkorkutató Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság kérdéskörben tartott előadást Nagyváradon. Szilágyi Aladár beszélgetések alkalmával tudományos pályájának fordulatairól, kutatói tapasztalatairól is faggatta a román levéltárak búvárlóját.
- Azt tudom, hogy vannak magyar kötődései – nem is akármilyenek – az édesanyja révén. De Stefano Bottoni bolognai történészhallgatónak hogyan került az érdeklődési körébe Közép-Kelet-Európa, azon belül Magyarország és Románia, illetve Erdély? - 1977 nyarán születtem Bolognában, vegyes házasságból. Édesanyám magyarországi magyar, ami a történet szempontjából talán nem érdektelen, édesapám pedig olasz volt. Ez egy klasszikus vegyes házasság, a 70-es évek elején gyakran fordultak elő, így lehetett legálisan emigrálni Magyarországról, több ezren használták ki ezt a lehetőséget. Én úgy ismerkedtem meg Magyarországgal, hogy már kicsi gyerekkorom óta minden nyaramat ott töltöttem. Tehát megtanultam a magyar nyelvet édesanyámtól, és volt egy rokoni, baráti köröm. Számomra a magyarországi kapcsolat teljesen élő volt a nyolcvanas évektől kezdve. A szakmai oldala, az egy többlépcsős folyamat. Mindig érdekelt a politika, a közélet, a történelem. Az iskolában kizárólag a humán és társadalomtudományos tárgyak érdekeltek, tizenévesen már elhatároztam: vagy újságíró, vagy történész leszek. Amikor a bolognai egyetemre kerültem, 1996-ban, akkor felerősödött ez az érdeklődés. Jelenkoros voltam, Európa történetével és kicsit közelebbről Kelet-Európa múltjával is kezdtem foglalkozni. A tanáraim is arra terelték a figyelmemet, többen is többször mondták: te jól tudsz egy olyan nyelvet, amelyik nálunk teljesen ismeretlen, jól ismered a térséget, használd ki ezt az előnyödet. A szakdolgozatom 2001-ben végül egy négyszáz oldalas könyv lett, akkor még komolyan vették ezt a feladatot. Majdnem két évet dolgoztam rajta. Összehasonlító kisebbségtörténetet írtam volt a Kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek 1944 és 1950 közötti fejlődéséről, összevetettem a romániai, a csehszlovákiai, a jugoszláviai meg a szovjet kisebbségpolitikát.
- Javaslom, térjünk át váradi előadásának a tematikájára. Valóban ön volt az első és talán az egyetlen külföldi állampolgár, aki a CNSAS irattárába bejutott?
- Talán az elsők között, de nem az egyetlen, ez egy városi legenda. 2002 őszén pályáztam először a CNSAS-ba való bejutásra, akkor tettem le a doktori vizsgát. Elhatároztam, hogy nagy erővel nekimegyek a Magyar Autonóm Tartománynak és az erdélyi nemzetiségi politikának. Közlik velem, hogy rendben van a téma, lehet kutatni a magyar kisebbségi kérdést, de külföldi állampolgárok számára egy nagyon magas kutatási díjat állapítottak meg. 2002-ben egy román állampolgárnak egy millió régi lejt kellett fizetnie, külföldi állampolgárnak meg tizenhatot. Nem akarták elhinni, hogy akad egy olyan őrült, aki tizenhatmilliót akar befizetni azért, hogy bekerülhessen egy levéltárba. Nagy nehezen elintéztem, kaptam „chitanţát” és mentem vissza a levéltárba.
- Mennyire céltudatosan ment oda, avagy arra gondolt, először körülnéz, aztán kiválaszt valamilyen pászmát, amelyik érdekli?
- Igen, ez egy jó kérdés: Nekem volt egy eredeti kutatási témám, a Magyar Autonóm Tartomány. Viszont hamar kiderült számomra, hogy nem ilyen anyagokat adnak, mert az 1950-es években a Magyar Autonóm Tartomány mint olyan nem jelentett állambiztonsági kérdést, csak később lett az. Ami megváltoztatta a kutatásaim keretét, az az, hogy sokszor elsőként megkaptam sok 56-os periratot. S akkor kezdtem rájönni, hogy 1956 után egy olyan kisebbségpolitikai váltás következett be Romániában, ami nélkül nem értjük meg például a Bolyai Egyetemnek a felszámolását 1959-ben, vagy pedig a Magyar Autonóm Tartomány átszervezését 1960-61-ben. Amivel én ott szembesültem, az ledöbbentett. Én addig életemben nem találkoztam állambiztonsági iratokkal, illetve olvastam szaktanulmányokat, tudtam, hogy nagyjából hogyan kell kinéznie, de az iratok mögött emberek százainak a tragikus sorsára bukkantam.
- Javasolom, beszélgetésünk további fordulatainak adjuk a „román 56” munkacímet. Miért tartotta ezt – mint fogalmat – kiemelendőnek, hogy a magyar 56 mellett román 56-ról írjon?
- „Romániai 56” – talán ez pontosabb lenne, mert ebben benne van minden. Általában erdélyi 56-ról szoktak beszélni, de én ilyenkor mindig megállok, hiszen van egy olyan filológiai kérdés, hogy Temesvár nem Erdély, Várad se, Szatmár se. A másik az, hogy van egy romániai 56, ami nagyrészt független az itteni magyar fiatalság egy részének a megmozdulásaitól. Magyarázom: azt tudjuk, hogy például Bukarestben egészen komoly diákmozgalom kezdett volna kibontakozni november elején, tüntetést is szerveztek, ami azért nem lehetett sikeres, mert a Securitate már október végén lefüleli az egészet. November első napjaiban, amikor több százan találkoznának az egyetem előtt, a népi milícia, az UTM-nek a rohamosztagai, a munkásőrség mindenkit letartóztat, sok diákot brutálisan bántalmaz, és ellehetetleníti a tervezett szolidaritási tüntetést. Ebből születik egy nagyobb politikai per, néhány hallgatót, köztük Paul Gomát is akkor ítélik el. Iași-ban is volt egy kisebb megmozdulás. Azért fontos a romániai 56, mert olyan megtorlásrendszer alakul ki miatta, ami egészen 1964-ig kísérti az országot, és ami csak részben kötődik a magyarországi folyamatokhoz. Hogy egyebet ne említsek, Biszku Bélát és Alexandru Drăghici-et szinte ugyanazon a napon nevezik ki belügyminiszternek 1957. február végén. Akkor, amikor beindul a nagy henger. - Gondolom, minden szempontból nehéz feladat volt a költő Szilágyi Domokos ügyével foglalkoznia. Habozott-e, konzultált-e valakivel, mielőtt a nyilvánosságra hozta a dokumentumokat? Utólag tapasztalhatta, hogy mekkora kavart okozott, és milyen sokféleképpen reagált a közvélemény a publikálás tényére.
- Évekig haboztam, és a fél világgal konzultáltam emiatt. Persze, volt egy előző esetem, Sütő András ügye, amiben csak az iratokra hagyatkoztam. Bizonyos értelemben jól tettem, mert – ne értsenek félre – a transzilván legendák világa eléggé félrevitte volna a dolgokat. Én akkor kizárólag a közgyűjteményekben fellelhető, mindenki számára hozzáférhető okmányokat használtam fel, és megírtam azt a tanulmányt, ami elég nagy port kavart 2005-ben. Paradox jelenség a következő: akkor teljesen polarizálódott a közvélemény. Volt, aki elfogadta, igen, mi tudtuk Sütő Andrásról, hogy volt neki egy ilyen „előélete”, és volt egy hangos és befolyásos kisebbség, amelyik nemcsak hogy nem fogadta el, hanem a legnagyobb elutasításban részesített, pont emiatt. Én előtte úgy gondoltam, ez egy szakmai munka, nem közéleti elszámolás, nekem semmi közöm hozzá. Egyszerűen ez az eset rávilágított bizonyos mechanizmusokra. Körülbelül hetven írás született a Sütő-cikk után, hónapokig jelentek meg a különböző sajtóorgánumokban Magyarországon és Erdélyben. Amikor egy évvel később előkerült a Szilágyi Domokos ügye, én már tudtam, többen is azonosították, egymástól függetlenül. Tehát egyértelmű volt ez az összefüggés. Én közzétettem ezt az anyagot – ez nem is volt tanulmány, mert nem volt annyi anyag, összesen 13 jelentésről van szó különböző korszakokból. Ez az volt, amit én három egymástól független megfigyelési dossziékból láttam. Merem állítani: a legnagyobb körültekintéssel jártam el, a szöveget is nem tudom, hányszor ellenőriztük. 2006 szeptemberében jelent meg az a pár oldalas szöveg, amit a költő utolsó élettársa, Nagy Mária, valamint Szilágyi Domokos öccse, Kálmán is jóváhagyott, hosszas konzultációk után.
- Én csak azt akartam elérni, hogy foglalkozzanak ezzel, mert nem lehet figyelmen kívül hagyni a kollaboráció tematikáját, másrészt egy nagy embernek, legyen költő, legyen író, legyen szobrász, bárki, az életrajzkutatásában ezeket a mozzanatokat bele kell építeni, mert nem függetlenek az egyébként nagyszerű életműtől.
- Meg kell mondanom, ezután néhány évig azért nem foglalkoztam ilyen ügyekkel, mert az elutasítás, sőt ami még rosszabb: a közöny mutatkozott igen erősnek. Valahogy úgy gondoltam, ha ti erdélyiek nem akartok a közelmúlt kellemetlen oldalával semmit se kezdeni, nem az én dolgom, én elvagyok, kutatnivalóm van bőven. Akkor kezdtem bele a két ország belügyi együttműködésének kutatásába, amiből két hosszabb tanulmány is született. Befejeztem a székely autonómiáról írt könyvemet, ami 2008-ban jelent meg Sztálin a székelyeknél címmel. Azóta is hiába várom hogy irodalomtörténészek és esztéták Sütő vagy Szilágyi Domokos egyes emblematikus szövegeit akár egy hermeneutikai vizsgálat tárgyává tegyék. Nem tette senki. Vagy nem merte, vagy nem akarta. Rendkívül erős az öncezúra, és ezzel sem tudok mit kezdeni, mint empatikus kívülálló. Nyilván, ahogy Sütő András fogalmazta a tanulmányomra reagálva, én csupán „marslakó” vagyok, bár talán kevésbé vagyok az ma, mint tíz, tizenegy évvel ezelőtt. Amikor még tényleg nem ismert senki, és én csak úgy belecsöppentem. Mostanára úgy vélem, valamit letettem az asztalra, bárhogy vélekednek a kutatásaimról, de én nem akarok egy botrányhős lenni ebben a dologban. Én akkor próbáltam rávilágítani valamire, s kimondottan azzal a szándékkal tettem, hogy… folytassátok, értelmezzétek ti is a jelenséget, vagy cáfoljatok meg. Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta.
- Hadd térjünk vissza néhány kérdés erejéig az 56 utáni történésekre. Vannak-e már viszonylag pontos adatok a kivégzettek, az elítéltek, vagy „csak” bírói ítélet nélkül fogva tartottak számát illetően? Hiszen eltérő információk olvashatóak erről.
- Vannak adatok, de meg kell határozni, mit értünk „56” alatt. Ha 56 alatt azt értjük, hogy megvizsgáljuk, egy adott évben hány embert ítéltek el a hadbíróságok politikai ügyekben, akkor pontos, számszerű adatokat mondhatunk. Tudjuk, hogy 1958-ban van a rekord, azt hiszem, 4200, 1959-ben júliusig további háromezer, vannak ilyen statisztikák. Tudjuk, hogy három év alatt több mint tízezer ítélet született országszerte. Azt is tudjuk, hány embert tartóztattak le. Majdnem 30 ezret, 1956 novembere és 1962 között, utána már jóval kevesebbet. Mindig vitatkoznék azokkal, akik „magyar 56”-ot emlegetnek Romániában. Egyrészt voltak perek, amelyeknek egyaránt voltak román és magyar elítéltjei, de voltak olyanok is, mint Marosvásárhelyen az a bizonyos Faliboga-ügy, az tiszta 1956-os per, románokat ítéltek el, a több mint 60 tagú csoportnak csupán két magyar tagja volt, az egyik Frunda Károly, Frunda György édesapja. Erről nem tudunk semmit, még a román közvélemény sem. Az egész romániai, erdélyi 56 még mindig nincs kellően feldogozva, elégedetlen vagyok a saját és az erdélyi, vagy román kollégáim teljesítményével. Itt van a legnagyobb, célzott politikai megtorlás, s még egyszer hangsúlyozom: nem csak magyar vonatkozásban. És vannak fontosabb perek, ügyek, amiket ma már nyugodtan lehet kutatni. Bukarestben, a CNSAS-nál nagyon jól lehet kutatni, még a Pitești-en található katonai levéltárban is. Mit jelent 56? Tudjuk, hogy mi történt, de nagyon sok mozzanat nincs még kiderítve. Az a kérdés is felvetődik, van-e értelme politikai ügyeket szétválasztani nem politikai ügyektől? Rengeteg embert ítélnek el például gazdasági bűncselekményekért. Ez azért van, mert sokszor nem akarnak politikai ügyeket kreálni. 1956 után kezdődik az a folyamat, amit Ceaușescu majdnem tökéletesre fejleszt: nincsenek politikai ügyek, hanem XY-t elkapják, mint pedofilt, homoszexuálist, üzérkedőt, valutát, aranyat adott el illegálisan stb., és így osztogatják a két, három, négy, öt év börtönbüntetéseket. Vagy könnyű volt korrupció miatt valakit elítélni, hiszen Románia akkor is korrupt ország volt. Egy-egy korrupcióval vádolt állami hivatalnok tíz, tizenöt, húsz évet is kapott az 1950-es évek végén. Drákói módon szigorították a gazdasági bűncselekményekért járó büntetési tételeket, több embert ítélnek halálra, többnyire ki is végzik őket. Nagyon sokan kapnak 20-25 évet, és gyakran nem szabadulnak 1964-ben, az amnesztia kihirdetésekor, mert az nem a köztörvényesekre, csak a politikai foglyokra vonatkozik.
- A börtön- és a lágeréletről már sok memoár, interjú jelent meg, de még rengeteg feltáratlan dolog van. Az 58 nyarán kitört szamosújvári börtönlázadást feldolgozta-e valaki? - Komolyan nem. Megjelent előbb románul, majd magyarul is Alexandru Maier könyve, Orvos voltam Szamosújváron címmel. Sokan emlékeznek erre, van egy nagy memoárirodalma, de azt sem tudjuk pontosan, hogy mikor történt. Egyesek szerint június 14-én, mások szerint július 14-én. Meg kellene nézni az iratokat. Ezzel egy gond van, a börtönparancsnokságok iratai nagyon korlátozottan kutathatóak. A börtön- és lágerparancsnokok valóságos hóhérok voltak, hozzájuk képest a tartományi igazgatóságokon, vagy kulturális téren dolgozó szekusok úriemberek. Ők már ritkán vernek az 1950-es évek végén, inkább csak kihallgatnak, vagy irányítják a hálózatot. Ami a román börtönvilágban ment az 1960-as évek közepéig, az rendkívül brutális volt. Azt szoktam mondani a magyarországi hallgatóságnak, hogy ami itt volt, az Recsk szorozva tízzel vagy hússzal. Ezzel nem akarom relativizálni Recsket, de a magyar börtönvilág nem ismer olyan fogalmakat, mint a folyamatos botozás. A legkegyetlenebbek a pitești-i börtönőrök voltak (Szerk. megj.: kínzással, megalázással próbálták „átnevelni” áldozataikat, fogolytársaikat is arra kényszerítették, hogy részt vegyenek benne). Nem is tudom, hogyan lehetett túlélni, nagyjából épen kijönni onnan. És gondoljunk a máramarosszigeti börtönre, ahol az éheztetés, az éhhalál egyfajta programmá avanzsált. Oda gyűjtötték a múlt rendszer fontos embereit, akiket ki kellett végezni, nem szó szerint, hanem éhenhalatás útján. A román gulág az valóban helytálló kifejezés, mert Európában –Albánia kivételével – azt a brutális terrort, mint amilyet a román kommunisták bevezettek, csak a Szovjetunióban múlták felül.
Szilágyi Aladár
Erdélyi Riport (Nagyvárad),



lapozás: 1-3




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék