udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 7 találat lapozás: 1-7

Névmutató: Ambrus András

2005. szeptember 19.

A szülőföldön való megélhetés példáit mutatták fel a besztercei szórványtalálkozón. Szabó Julianna és Bloj Anna a szeptember 17-én Besztercén ötödik alkalommal, megtartott Szórványtengelyek-találkozón elmondták: betekintést nyújtanak Csernakeresztúr, az 1911-ben idetelepített bukovinai székely falu életébe. A Szórványtengelyek-találkozókat Szabó Csaba kolozsvári újságíró, valamint Szombatfalvi Török Ferenc nagyszebeni mérnök több mint egy éve indította el. Vajda Dániel református lelkész közölte: a Beszterce-Naszód megyei Tacson a megyei múzeum nem volt hajlandó felvállalni a tájház létrehozására használatba adott régi parókia felújítását. Azonban nem adják fel, más forrásokat keresnek tervük megvalósításához. A besztercei Mayla Júlia, a Máltai Szeretetszolgálat megyei vezetője arról tájékoztatott, hogy az 1943-ban a magyar állam által a városba telepített 32 székely család lassan beolvad, annak ellenére, hogy a jelenleg 90 ezres megyeszékhelyen, Besztercén 4–5000 magyar él ma is. A Szeben megyei Balázstelke 261 fős gyülekezetének pásztora, Kiss Csaba református lelkész arra panaszkodott, hogy a Németországba kitelepedett szászok fiai lassan mind elviszik a férjhez adandó leányokat, miközben Ambrus András kidei református pap szerint a Kolozs megyei, majdnem színmagyar településen az a baj, hogy rengeteg a legényember, ugyanis 30–40 kilométeres körzetben nincs, akit feleségül vehetnének. Ezért is jók a találkozók, hátha egymásra talál egy legényes és egy leányos falu. A mostani találkozón Benkő Leventét, a Krónika újságíróját, valamint Antal-Tövissy Ildikót, a kolozsvári televízió szerkesztőjét a szórványban élőkről készített riportjaikért Szórványhűség-díjjal jutalmazták a szervezők. /Lányos falvak keresnek legényeket. = Krónika (Kolozsvár), szept. 19./

2005. október 12.

Megjelent Ambrus András színész Székely Trianon /Kráter Műhely Egyesület, Budapest/ című regénye, melyben elbeszélte egy kicsi székely falu néhány évét a trianoni békeszerződés után. A regény képzeletbeli helyszíne Marosfalu, valójában Gyergyóalfaluról van szó. /Vincze Ferenc: Igaz és képzelt történetek Marosfaluból. = Krónika (Kolozsvár), okt. 12./

2005. november 12.

A XI. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron bemutatkozott a budapesti Kráter Műhely Egyesület. Turcsány Péter három legújabb kötetüket mutatta be: Ambrus András Székely Trianon, Wass Albert Voltam, valamint Németh László Emberi színjáték című műveit. Ambrus András regénye egy Maros menti faluban játszódik 1925-ben. Wass Albert Voltam című könyve gyűjtemény. Mivel a kiadó az életműsorozat végére ért, ebbe a kötetbe az író önéletrajzi jellegű írásait válogatták. A Kráter bemutatója utáni irodalmi beszélgetésre Grendel Lajos Pozsonyból, Tolnai Ottó Palicsról, míg Láng Zsolt Marosvásárhelyről érkezett, így a felvidéki, délvidéki és erdélyi irodalom képviselői ültek az asztalhoz. /Nagy Botond: Csütörtöki vásárdramaturgia. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 12./

2009. február 27.

A templomba járás helyett a munkát választják vasárnaponként a csekelaki reformátusok, és a magyar nyelvű oktatás visszaállítását sem tartják fontosnak. Így fennáll a veszély, hogy a Maros megyei falu lakossága hamarosan nem ért majd saját anyanyelvén. Csekelaka 450 lakosból valamivel többen mint háromszázan vallják magukat magyarnak. Nagy részük református, közel tíz százalékuk pünkösdista. Ambrus András református lelkész elmondta, a templomlátogatók aránya tíz százalék körüli. „A csekelakiak szinte megállás nélkül dolgoznak. Mindegyre azt mondják, hogy a szénának, szalmának nincs vasárnapja. Nagyon szorgalmas emberek, ami meg is látszik házaikon, gazdaságaikon, de a szellemiek iránt, néhány falubeli kivételével, nem sok érdeklődést mutatnak” – panaszolja a lelkész. Ambrus András meghirdette, hogy minden falubelinek ingyen kölcsönöz könyvet, de csak egy-két személy jelentkezett. „Oda jutottunk, hogy ünnepekkor szinte nem találunk fiatalt, aki szépen fel tudna olvasni” – mondta. Az elemiben az anyanyelvi oktatás biztosított, ötödik osztálytól azonban csak román nyelven tanulhatnak a kisdiákok. Magyar diákok teszik ki a román osztályok felét, indokolt volna az anyanyelvű oktatás visszaállítása. Ehelyett naponta iskolába viszik és hozzák gyermeküket a 14 kilométerre lévő Marosludasra. /Szucher Ervin: Az önként vállalt elrománosodás fenyeget Csekelakán. = Krónika (Kolozsvár), febr. 27./

2009. március 7.

Ambrus András Gyergyóalfaluban született 1925. november 29-én. 1953-ban szerzett színészi oklevelet Budapesten. Jelentős film- és rádiószerepei, színházi alakításai, önálló estjei tették ismertté. Első irodalmi munkája Gyergyó címmel 1959-ben jelent meg, ezt hosszú szünet után követte a Székely Trianon /Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 2005/, tavaly látott napvilágot A Mindenható markában /Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 2008) című további, önéletrajzi vonatkozású emlékezése. /B. D.: Egy színművész emlékeiből. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 7./

2015. június 2.

Válaszok egy életút tapasztalataiból
Mitől más a székely? címmel tartott előadást szombaton szülőfalujában, Gyergyóalfaluban a 90 éves Ambrus András. A jelenleg Magyarországon élő színművész, író életútjának mozzanatain keresztül érzékeltette a székely ember jellemzőit.
Írók, zeneszerzők adtak hangot a székely másságnak, általában különbnek tartva ezt a nemzetséget sok másnál – mutatott rá előadásában Ambrus András, saját tapasztalataival, élete bizonyos állomásainak elmesélésével nyomatékosította a Kodály Zoltántól és Mikszáth Kálmántól felolvasott idézeteket. Úgy értékeli, a székely ember jellemének formálásában az időjárás éppen akkora szerepet játszott, mint az, hogy katonanemzet lévén fegyelmet tanult. A közösség késztető erejének köszönhetően a munka nem volt idegen, szinte veleszületett képességük volt a régieknek – hallhattuk az előadásban. „Sokat gondolkodtam, hogy minket mivel neveltek munkára, de csak pár hónappal ezelőtt jöttem rá: a közösség késztetett erre. El nem tudom mondani, hogy milyen érzés volt az, amikor kaszával a vállamon végigsétáltam az utcán. Mintha minden ablak leányfejtől virágzott volna ki, és látnák, hogy én vagyok valaki: férfi vagyok” – példázódott az előadó. Felbecsülhetetlen értékként beszélt a székely közösség késztető erejéről, sajnálattal mutatott rá ennek szertefoszlására. „Egy kalász, ha lehullott a megrakott szekérről, lehajoltunk érte és visszatettük. Most ezeket az értékeket a modern világ döcögő szekeréről nem csak hogy hagyják lehullni, de ledobálják őket, és még rá is taposnak, nem tudván, hogy milyen kincseket hagynak kárba veszni” – fogalmazott.
A „csak azért is” érzésről
A gyökerek, a népi kultúra megőrzése minden időben fontos, ennek „motorja” Ambrus András esetében nemzeti érzelme volt. „Jó tanuló voltam, úgy tűnt, hogy gimnáziumba megyek, de az első világválság éreztette utóhatását, ezért román iskolába kellett menjek. Túléltem azt is, mint sok mindent. Ekkor támadt fel bennem a »csak azért is« érzés. Nem tudtak úgy belém sulykolni egy román verset, hogy mellette ne tanuljak meg két magyar verset. Nem tudtak egy, a román nemzetet dicsérő dalt úgy megtanítani nekem, hogy ne tanuljak meg két magyar dalt, és ne énekeljem folyton” – idézte fel élményeit.
Életmentő leleményesség
A székely leleményességet a második világháborúban átélt eseményeken keresztül érzékeltette Ambrus András. Katonaságának, fogságba esésének történetét ismertetve mesélte el, hogyan hasznosította az itthon tanult, ellesett fogásokat.
Ausztriában esett fogságba, innen több ezer bajtársával együtt vonattal szállították egy lágerbe, a Szovjetunióba. „Isteni szerencsének köszönhetem azt, hogy épségben megúsztam az egészet. Megint csak a falumbéli tapasztalatokra kell hivatkozzak: negyvennél is többen voltunk egy vagonban, sűrűn feküdtünk egymás mögött. A vagonok ablakait tüskés dróttal zárták le, megláttam, hogy 4-5 méter drótot otthagytak. Eszembe jutott, hogy van nekem egy jó pokrócom, készítek egy függőágyat. Otthoni tapasztalat volt, hogyan kell a drótról a tüskét lecsavarni két bicskának a fokával, akárcsak az, hogy a drótot hogyan kell puszta kézzel eltörni. Ezt apámtól láttam. Addig hajtogatta, amíg eltörött. Én is ezzel a módszerrel készítettem függőágyat, ahol harminc napon át fekhettem, mintha üdülnék. A többiek ott izzadtak, és éjfélkor oldalra fordultak vezényszóra” – idézte fel az előadó.
A fogolytábor felé vezető út egy másik eseményét elmesélve érzékeltette, leleményességével hogyan lett kiváltságos fogságba esett társai között. „A nővéreimtől láttam, hogyan készítik a lisztes zsákot: egy nagy téglalap alakú vásznat összevarrnak, kifordítják, és újra összevarrják. Ezt a tudást is hasznosítottam. Egyik bajtársamnak volt egy kendő nagyságú, gumírozott vászna, amit azért akart hazavinni, hogy a gyereke bölcsőjébe tegyék, de mivel otthona helyett a lágerbe tartott, sírva várta, hogy kinyissák az ajtót és kidobhassa a vásznat. Elkértem tőle. Első gondolatom az volt, hogy ha Szibériába kerülünk, magamra terítem, és megvéd az esőtől, a hótól. De aztán más jutott eszembe, és csináltam két vizes zacskót belőle. A bajtársak nem győztek röhögni rajtam, de lett két, egyenként tíz literes zsákocskám. Még korcot is varrtam rájuk, mint a gatyának otthon a hölgyek, spárgát tettem beléjük, hogy fel lehessen akasztani a szegre. Így történt, hogy amíg más vagonban negyven embernek egy napra húsz liter volt az adagja, addig nálunk ennek duplája lett. Olyan tekintélyt szereztem a vagonban, mint senki más, hisz én voltam a vízosztó. Ráadásul mozoghattam egy kicsit, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy én legyek a vízhordó. Ennek fejébe néhány civil ruhát kaptam, mert bajtársaim gondolták, hogy mivel Románia felé megyünk, ott akarok megszökni valahol. Ez be is következett. A iaşi-i lágerből indítottak el egy szerelvényre való foglyot. Amikor kanyarodott a sor az állomás felé, én nem kanyarodtam. Egyenesen mentem tovább. Az egyik őr meg is látott, de a köpenyemet és a hátizsákomat már a sorban levetettem, és civil sapkám is volt, úgy léptem ki a sorból. Megrántott és eltaszított, még fenéken is rúgott, úgy hogy szó szerint elkergettek engem a lágerből” – mesélte szabadulása történetét Ambrus András.
„Fölszedtem sátorfámat, és világgá mentem”
A visszaemlékezésben hallhattuk, Alfaluban a művelődési élet szervezésére kapott megbízást a hazaérkezett fiatal férfi, három évig zajlottak felügyelete alatt a kulturális és szórakoztató programok. Ebben az időszakban érezte meg a kommunizmus előszelét, és az új rendszer elől Magyarországra menekült. „A faluban is megalakult a Magyar Nemzeti Szövetség, tagja és ifjúsági vezetője lettem. Mint ifjúsági vezetőt, továbbképzésre küldtek Marosvásárhelyre, ahol egy kommunista tartott előadást a jövőről. Világosan és tisztán elmondta, hogy az fog következni, ami a Szovjetunióban van. Ez megrendített. Amikor hazajöttem, nem győztem biztatni a gazdákat, akik a közbirtokosságokat vezették, hogy adjanak el mindent, és építsék a falut. Vakarták a fejüket, de nem hallgattak meg.... Amint Petőfi mondja: fölszedtem sátorfámat, és világgá mentem” – osztotta meg közönségével Alfalu szülöttje. Felnőtt életének itthon töltött szakaszából egyetlen negatívumot emelt ki. Mint fogalmazott: „Egyet nem tudtam elintézni, pedig mennyit fáradoztam rajta! Azt, hogy minden mulatság verekedéssel végződött. Már gyermekként is ezt tapasztaltam, és a nagy verekedéseknél azon tűnődtem, hogy honnan tudják, kit kell ütni? Mert mindenki verte a másikat.”
Budapesten lett színművész
Az előadás további részében Ambrus András röviden vázolta élete alakulását. Elmondta, egy hirdetésre jelentkezve vették fel a Színművészeti Főiskola kollégiumába, ahol hovatartozása miatt élt át kellemetlenséget. „Egyszer az egyik, azóta jó nevet szerzett filmrendező, aki velem együtt vezetőségi tag volt, felolvasott egy felsőbb utasítást, amely úgy szólt, hogy azokat a kollégistákat, főiskolásokat, akik a határon túlról jöttek ide, haza kell küldeni, mert most már ott is szocializmus van, tehát nem kell félniük. Mély csönd lett. Jancsó Miklós innen volt, Kovács András is, akárcsak Fehér Imre. Egyikük sem tudott szóhoz jutni. Végre kénytelen voltam én megszólalni. Azt mondtam az illetőnek: Péter, ha ezt még egyszer felveted, én a beledet kivetem. Nem vetette fel, hát így lett belőlem színművész” – hallhattuk Ambrus Andrástól.
Illyés Gyula A munka és a halál között című verséből idézve köszönt el közönségétől: Ahogy a két kezem tudta,/ hát készen itt a munka./ Jó volna tán, ha itt-ott/ pántjain még javítok –/ Még jobb volna elölről/ kezdenem az egészet!/ De íme rámsötétlett – /Kifogytam az időből – /Hát, ha kész van, ha félben, /vén eset van, bevégzem./ S most, hogy szemem lezárom/ s fáj izzón ez a két szem:/ mi is a szép – most látom/ – mi is a jó, most érzem.
Életútja Ambrus András Gyergyóalfaluban született 1925. november 29-én. Parasztcsaládból származott; szülei: Ambrus Lajos és Gergely Karolina. A második világháború miatt középiskolai tanulmányait nem fejezte be. 1945-1948 között a családi gazdaságban dolgozott, később Budapesten beiratkozott a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol diplomát szerzett 1953-ban. 1952-1953 között, valamint 1956-1961 között a Nemzeti Színház tagja volt. 1953-1956 között az Ifjúsági Színházban lépett fel, később a Jókai, illetve a Thália Színház társulatában (1961-1978). 1978-1985 között a Mafilm szerződtette. Főbb szerepei: Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (Barabás); Bródy Sándor: A dada (Bolygó Lajos);
John Steinbeck: Egerek és emberek (Gazda).
Könyvei: Gyergyó (regény, 1959); Székely Trianon (2005); A Mindenható markában (2008).
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

2015. július 31.

Korunk, Művelődés, Székelyföld
Lehet uborka- és falunapszezon, az erdélyi kultúra meghatározó havi kulturális kiadványai rendületlenül megjelennek; ha kánikula van, s ha éppenséggel szabadságon van a nép színe-java, akkor is elvihetők ezek a folyóiratok a hegyekbe, a tengerek martjára, de bármilyen külföldi helyszínre, vagy akár a szénaboglya tövébe is, hiszen vannak még honfitársaink páran, akik a szénagyűjtés és az olvasás klasszikus módozatait művelik.
A Székelyföldnél éppenséggel külön lapszám-bemutatót is tartottak, amelynek Balla Zsófia volt a vendége.
Korunk – 2015. augusztus
Történelem – (történelmi) regény
Mennyiben kellett már életében szentnek lennie István királynak, és miként viszonyulhatott a „pogány” nemzeti múlthoz? Hol végződik a nemzeti hősök iránti tiszttelet és hol kezdődik a gyalázkodás? Krónikás és Agatha Christie – mik a hasonlóságok és különbözőségek? Miért olvassuk ma is Krúdy királyregényeit? Mi a valóságalapja „Egör vára summájának”? Miként rajzolta meg Móricz a Tündérkertet, mi késztette Bánffy Miklóst az Erdélyi történet megírására? Hogyan esett Jókai „találkozása” a csíki székely krónikával? Miként értelmezhető a Wass Albert-jelenség? Mi a Hollóidő lét- és világértelmezési horizontja? Ezekre és hasonló kérdésekre keresik a választ a súlypont-tömb szerzői – Szegedy-Maszák Mihály, Veszprémy László, Zsoldos Attila, Kasza Péter, Oborni Teréz, Horn Ildikó, Hermann Gusztáv Mihály, Szász Zoltán, Pomogáts Béla, Romsics Ignác –, akik a történelem és történelmi regény közti kapcsolódásokat vizsgálják.
Művelődés – 2015. július
„Az erdélyi magyarság körében a népihez való időnkénti visszatérés nem pusztán divat, mint Magyarországon, hanem szükséglet: a megmutatkozás, azonosságunk megfogalmazásának és felmutatásának szükséglete, kényszere erősíti. A kisebbségi lét ad többlettartalmat, többletjelentést neki” – írja a Művelődési júliusi száma vezércikkében Sarány István. Írásában a szerző az első alkalommal 1931 júliusában megszervezett, manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Ezer Székely Leány Napja tartalmi-eszmei vonatkozásait ecseteli. A Közösség rovat hasábjain Horváth Sz. István a nyugatra vándorolt ember szemével boncolgatja az erdélyiség mivoltát, Dávid Lajos pedig a Krasznagyöngyről Csíksomlyóra gyalogosan elzarándokoló Szaniszló Józseffel beszélget. Kálóczy Katalin Berky Annával készített interjújából megtudhatjuk a szovátai Teleki Oktatási Központ létrejöttének körülményeit. A Kibeszélő rovatban Laczkó Vass Róbert Boros Loránd idegenvezetővel és a gábor-cigány kultúra szenvedélyes kutatójával beszélget. Az Enciklopédia rovatban Murádin Jenő a kolozsvári egykori Iparmúzeumot és gyűjteményeit mutatja be, a Galéria rovatban pedig Pásztor Csenge Bíborka a több évtizedes elzártság után előkerült erdélyi magyar portrékról értekezik. A Könyvesház rovatban Lakatos Artur a Killyéni András által szerkesztett többszerzős Retro-Sport, 2014 című kötetet ajánlja az olvasóknak. A Vadrózsák rovatban Szűcs György Áron érmelléki tájházakat és gyűjteményeket mutat be, Nyisztor Ilona pedig a nemrég Pusztinában lezajlott hetedik zenetáborról számol be. A lapszám színes borítóin Ádám Gyula és Pozsony Ferenc felvételei láthatók.
Székelyföld – 2015. július
A folyóirat a kánikula közepén is érdekfeszítő írásokkal örvendezteti meg az olvasót. Akár szabadság idejére is elvihető ez a lapszám, amely értékes és emlékezetes tartalommal töltheti ki pihenésünket, illetve újból és újból felhívhatja figyelmünket kultúránk sokoldalúságára és múltunk egy-egy szeletére. A Szépirodalom rovatban Markó Béla, Vajda Anna, Ferencz Imre, Bogdán Emese, Horváth Benji, Selyem Zsuzsa, Farczádi Róbert újabb írásait találjuk. A Disputában Fekete Vince: Balla Zsófia székfoglalója elé címmel ír köszöntőt, a továbbiakban pedig Balla Zsófia közöl saját írást. A Nobile Officiumban „A nemesi származás nem érdem, hanem következmény” címmel Oláh-Gál Elvira beszélgetés Bánffy Fruzsinával. Nagy Szabolcs: A gondok hullámai közt (Egy 1919. áprilisi jelentés Erdély védelmének kulcspontjából), Kis Krisztián Bálint: Adalékok a székelyföldi levente-egyesületek történetéhez címmel olvashatunk az Irattárban. A Ködoszlásban Hencz Hilda: Magyar Bukarest a kommunizmus alatt című írását találjuk (János András fordításában). Az Ujjlenyomatban Ambrus András: „Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál…” (Lejegyezte: Bálint Csaba). A Szemlében Báthori Csaba: Minden belülről származik (Markó Béla: Elölnézet), Adorjáni Anna: Csörömpöl a szó (Michel Houellebecq: Behódolás) címmel néhány közelmúltban megjelent kötetről közöl kritikákat a lap. A szerkesztők pedig Michel Houellebecq, Tóásó Előd, Rainer Maria Rilke és Ernest Hemingway egy-egy könyvéről, friss olvasmányélményeikről írnak. A Székely Könyvtár egyik pünkösdre megjelent kötetét (Csiki László Titkos fegyverek), a pályatárs, Vári Attila ajánlja. Végül ismételten felhívják a figyelmet a Márton Áron-pályázatra. A lapszámot Koter Vilmos munkáival illusztrálták.
Simó Márton
Székelyhon.ro



lapozás: 1-7




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék