udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 5 találat lapozás: 1-5

Névmutató: France, Anatole

2009. február 27.

Tormay Cécile írói hagyatéka, 90 esztendei agyonhallgatás után, ismét felfedezésre vár. Tormay Cécile-re, a századforduló legnagyobb magyar írónőjére emlékeztek Budapesten, a Pilinszky János Irodalmi Kávézóban. Oberfrank Pál rámutatott: „Tormay Cécile életútját meg kell tisztítanunk a hamis vádaktól, helyére kell tennünk irodalmunk történetében. Az állandó hazugságok és tiltás következtében ugyanis nem ismerhettük meg őt méltóképpen. ” „Éppen kilencven esztendeje üldözik a kitűnő írónőt, korának krónikását, aki megvesztegethetetlen ember hírében állt” – kezdte méltató beszédét Jobbágy Éva újságíró, a Tormay Kör alapítója és vezetője, aki rámutatott: „A vele kapcsolatos tények ma is zavarják a kommunistákat, holott ő az egyik legnagyobb írónk. Nem hátrált meg sem rágalmazásra, sem ellene indított koncepciós perre. 1945-ben Faludy György költő döntötte le szobrát, amikor betiltották műveit. ” Tormay Cécile 1876. október 8-án született Budapesten. Csodagyermekként tartották számon, aki négy nyelven folyékonyan beszélt, öt nyelven írta novelláit. Anatole France író páratlan jövőt jósolt az írónőnek. Az első világháború kitörésekor a világ számos pontján várták, biztosították neki a védelmet, ő azonban itthon maradt, mert a harctérről hazatérő sebesült katonáknak kellett a segítség. Tormay felismerte a kommunizmus igazi arcát, 1919-ben a kommunisták halállistájának élén szerepelt. Akkori meneküléséről írt Bujdosó könyv /1921-22/ című művében. Klebelsberg Kuno kultuszminiszter felkérésére alapította a Napkelet folyóiratot. A Napkeletben kezdte pályafutását Pilinszky János, Németh László, de a lap állandó szerzői között szerepelt Áprily Lajos, Jékely Zoltán, Reményik Sándor, Kodály Zoltán, Herczeg Ferenc és Tamási Áron. Hamvas Béla állandó kritikai rovattal jelentkezett. 1936-ban irodalmi Nobel-díjra jelölték, 1937. április 2-án halt meg, Mátraházán. /Frigyesy Ágnes: A szellemi honfoglalás ideje. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), febr. 27. Febr. 28.

2010. július 12.

Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke ma sajtótájékoztatót tartott a nagyváradi Központi EP-Irodában. A sajtótájékoztató kiemelt témája a Verespataki bányaügy volt Janez Potoćnik európai biztos állásfoglalásának összefüggésében. Tőkés László EP-alelnök ez ügyben kiadott Nyilatkozatát mellékeljük. A sajtótájékoztató másik témája az átvilágítási folyamat volt. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke egyfelől a Román Parlament által elfogadott, de az Alkotmánybíróság által elkaszált átvilágítási törvénynek az erdélyi magyar kistársadalmunkra való önkéntes alkalmazását sürgette, másfelől örömmel nyugtázta, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Átvilágító Bizottsága múlt héten döntött hat dosszié ügyében (három lelkipásztorról mondták ki, hogy együttműködött a Szekuritátéval). Hogy az átvilágítási folyamat mennyire összetett, arra Tőkés László Balogh Béla példáján keresztül világított rá. A vonatkozó Közleményt és mellékleteit csatoljuk.
K Ö Z L E M É N Y
Egy olyan világból jövünk és egy olyan rendőrállami, titkosszolgálati, diktatórikus korszak átkos örökségével kell nap mint nap szembenéznünk, melyben maga a püspök, az Egyház „első őrállója” járt élen az elnyomó hatalommal való kollaborációban. Erről a világról kíméletlen realizmussal tanúskodik a következő, 1968-ból való Szekuritate-jelentés, néhai Papp Ladislau alias „PĂUN” vonatkozásában: „Jelentem, hogy 1959. szeptember 31-i dátumon hazafias érzelmek alapján hatóságaink által informátornak rekrutáltatott nevezett Papp Ladislau, aki 1915. május 19-én Gencs községben született, Iosif és Margareta fiaként, foglalkozása református pap, házas, 5 gyermeke van, lakóhelye Oradea, P-ța Libertății 38.... Nevezett Papp Ladislaut 1967 júniusában Oradea püspökévé, 1967. június 11-én pedig a Nagy Nemzetgyűlés (Marea Adunare Națională) képviselőjévé választották… Választott tisztségviselővé válása nyomán megszűnt vele a kapcsolat, és az iratgyűjtője átkerült a „C” Hivatalba. A kapcsolat megszűnése után fentnevezett hatóságainknál amellett inszisztált, hogy továbbra is fenntartsuk vele a kapcsolatot, mivelhogy annyira hozzánőtt hatóságainkhoz, hogy nem tudja elképzelni, hogy a jövőben is ne támogassa hatóságainkat (1968. június 4.).
Az utóbbi évek titkosszolgálati feltárásainak és leleteinek ismeretében mi sem természetesebb annál, hogy Anyaszentegyházunk szembe kíván nézni és szakítani akar visszahúzó múltjával. Dicséretes és elismerésre méltó, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület az elkezdett úton következetesen tovább halad. Ennek bizonysága az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság tevékenysége, melynek első eredményeit a testület múlt héten tárta az Igazgatótanács elé.
A Püsök Csaba lelkipásztor-elnök által vezetett bizottság munkája annál is sürgetőbb, mivel a küszöbön álló egyházkerületi általános tisztújítás valamennyi jelölt átvilágítását szükségessé teszi.
A háttérben meghúzódó, volt kollaboránsok vonatkozásában említésre méltó, hogy mind a mai napig nem derült fény az Országos Átvilágító Bizottsággal (CNSAS) levelezők kivoltára, akik Tolnay István előadótanácsos nevével visszaélve tettek feljelentést Egyházkerületünk, illetve annak átvilágítást végző vezetői, sőt személy szerint Csendes László volt CNSAS-elnök ellen.
Mindezek ellenére az egyházi titkosszolgálati múlt átvilágítása vontatott módon ugyan, de tovább folytatódik. Legutóbb újabb volt ügynökök kilétére derült fény – köztük Balogh Béla alias „BODEA IOAN” volt szemlaki lelkész esetére, aki 1989 októberében, a Ceausescu-diktatúra utolsó hónapjainak legsötétebb időszakában szegődött másodszor is a hírhedt Szekuritáté szolgálatába.
A – feltételezhetően – nagy költséggel súlyos egyházromboló tevékenységet folytató volt kolozsvári lelkész a „visszaeső bűnösök” csoportjába tartozik. Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvének I. kötetében ugyan még a „Megfigyelőkből megfigyeltek” fejezetében szerepel, „BEBE” álnéven, mint aki megtagadván a kollaborációt, a Szekuritáté célszemélyévé vált – mostanság megtalált beszervezési dossziéjából viszont az derül ki, hogy utóbb újból a „Megfigyelők” kategóriájába igazolt át, hogy ezáltal a kicsiny Arad megyei Szemlakról a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet főtitkári tisztségébe avanzsálhasson.
Balogh Béla /„BODEA IOAN”/ esete arra vall, hogy a fellelt iratanyag hiányossága, illetve a volt titkosszolgálat érdekköreinek manipulációja miatt még sok titok vár megfejtésre, és nem egy megfigyeltről derülhet még ki, hogy valójában ügynöki tevékenységet folytattak. Éppen ezért az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság a lehető leghelyesebben cselekedett, amikor az eddig elbírált ügyekben is a dolgok jelenlegi állásának nyitott voltát hangsúlyozta.
Balogh Béla alias „BODEA IOAN” esete drámai erővel példázza, hogy a kollaboránsok saját múltjuknak foglyai. Ez a körülmény viszont megkerülhetetlen követelményként állítja elénk a titkosszolgálati átvilágítás következetes folytatását. Ez alól a romániai – erdélyi – magyar kistársadalom sem képezhet kivételt.
Elégtétellel üdvözölhetjük a Románia Parlamentje által legutóbb elfogadott lusztrációs törvényt. Ennek jelentőségét még a kommunista múlthoz húzó Alkotmánybíróság felülbírálata sem csökkentheti.
Az erdélyi magyarság joggal várhatja el, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség magára nézve is kötelezőnek tartsa az átvilágítási törvény előírásait.
Szégyennel tölt el minden magyart az RMDSZ-nek az Országos Feddhetetlenségi Ügynökséggel (ANI) kapcsolatos elvtelen magatartása.
Az volna helyes, hogyha az RMDSZ példát venne erdélyi protestáns egyházainktól a titkosszolgálati múlt átvilágítása, illetve a magyar közélet megtisztítása dolgában. Társadalmunk erkölcsi megújulása elengedhetetlen előfeltétele a rendszerváltozás folytatásának.
Nagyvárad, 2010. július 12.
Tőkés László
az EMNT elnöke
EP-alelnök
Kötelezettség-vállalás
Alulírott BALOG BÉLA, Béla és Rozalia fia, született 1955 április 4-én, Zilahon, magyar nemzetiségű, román állampolgár, KISZ tag, családi állapota nem házas, liceumot végzett, állandó lakhelye Nagyvárad, Anatole France u. 42.
Vállalom, hogy titkos és szervezett módon együttműködök a Belügyminisztérium keretében az állambiztonsági szervekkel azzal a céllal, hogy információkat szolgáltassak nacionalista-irredentista tevékenységekról, vagy bármely, az államrend ellen irányuló tevékenységről, valamint azokról a dokumentumokról melyek a tudomásomra jutnak.
Az információkat írott jelentések formájában szolgáltatom, melyeket, valódi nevem helyett a „Bodea Ioan” fedőnéven írok alá.
1976.06.29.
Beszterce
/Balogh Béla/
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája

2012. április 19.

A múlt bűvöletében
A negyedik emeleti lakásban sok minden emlékeztet a nagyapára. Tájkép a nappali szobában, színes grafika Marosvásárhelyről, faragott, festett könyvespolc – amelyek az ő keze nyomát viselik, s két fénykép ovális keretben a fiatal dr. Farczády Elekről és feleségéről, Gesith Kornéliáról.
A szekrényben megsárgult dossziék, oklevelek, a rámába kívánkozó doktori diploma, géppel írott tanulmányok, újságból kivágott cikkek, gondosan befűzött dísztáviratok, köszöntő levelek és az azokra adott részletes válasz, minden összegyűjtve, pontosan feliratozva. S ott van legjelentősebb alkotása, a kis sárga könyv a marosvásárhelyi sorokról, s a 2000-ben megjelent zöld könyv, A marosvásárhelyi református egyházközség élete 1556–1948 között. Dr. Farczády Elek szerteágazó, alapos, pontos, rendkívül értékes város-, művelődés- és irodalomtörténeti kutatásainak eredményeiről azonban az említetteken kívül sajnos a mai napig sem született egy átfogó kiadvány, amely a teljes életművet bemutatná. Holott megírta Marosvásárhely monográfiáját is az első világháborúig, az 1851–54. évi székely összeesküvés történetét, s fordított latinból és franciából (például Anatole France La génie latin című regényét, csak úgy szórakozásképpen, ahogy Marosi Ildikó feljegyezte).
Tanár és tudós
Az évek során sokan emlékeztek meg róla. Volt tanítványai a mindig elegáns, arisztokratikus külsejű történelem-, latin-, s a franciát finom lejtéssel beszélő tanárként, később igazgatóként őrizték meg emlékezetükben. Spielmann Mihály történész a "levéltárakat búvároló tudóst", kutatót, a Teleki Tékát "élő műhellyé" változtató, a látogatók százait fogadó könyvtárost, a város műemlékeit szóban és írásban bemutató lokálpatriótát köszöntötte születésének századik évfordulóján. Csifó János rádiós újságírónak, a volt tanítványnak hét évtizedes életútját mondta el a kamerák előtt is.
Sok titkot fedezett fel, fejtett meg, így vált nyitott könyvvé számára a város története, s remek memóriával megáldva élő lexikonként minden kérdésre tudta a választ. "Tőle csak tanulni lehetett". Társaságában röpke pillanatnak tűnt az idő, mert öröm volt hallgatni – hangzott el a jó barát, Nagy Károly beszédében.
Az unoka emlékezetében
Ezek után arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen képet őriz a nagyapáról az unoka, a már említett tárgyi emlékek mellett, amelyek az árvíz sújtotta régi házból megmaradtak.
A Farczády házaspár egyetlen lánya, Farczády Éva, édesapját követve Budapesten francia nyelvet tanult, de 1945-ben a II. világháború miatt abba kellett hagynia egyetemi tanulmányait. Még abban az évben feleségül ment Teleki Endréhez, a később köztiszteletnek örvendő kiváló ügyvédhez, aki a marosvásárhelyi jogászok doyenjeként 96 évet élt. Lányuk, Teleki Éva, dr. Farczády Elek egyetlen unokája más utakat járt be. 1964-ben, amikor elvégezte a középiskolát, ígéretesebb dolog volt reál pályát választani. Édesapjának biztatására, no meg azért is, mert szerette a tantárgyat, szerves kémia szakot végzett a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen. Mivel nem akart tanítani, egy év kitérő után a marosvásárhelyi klinika központi laboratóriumában vegyészként dolgozott, majd 1983- tól az újonnan felépült klinika központi laboratóriumában nyugdíjazásáig főleg véralvadási vizsgálatokkal foglalkozott. A Procardia Orvosi Központ megalakulásakor részt vett a laboratórium kialakításában, berendezésében és fejlesztésében, amelynek szakmai irányítója volt éveken át, s 2001-től teljes állásban ott folytatta a tevékenységét.
Az írógépnél és a kertben
– Melyek az első emlékeid a nagytatádról? – kérdezem Teleki Évától, miközben a középkorú dr. Farczády Eleket ábrázoló képet nézzük, ahogy az általa faragott és festett könyvespolc alatt kedvenc rádiója társaságában elegánsan könyvet olvas. A másik képen kalapban, felöltőben a lakhelyéhez közeli vasúti átjárónál áll aktatáskával a kezében.
– Ha rá gondolok, azt látom, ahogy az írógépénél ül vagy a kredencen levő régi típusú rádiót bújja. Kisgyermekként a nyakába vesz, a kertben cseresznyét szedünk, az udvaron levő diófáról töri, hámozza nekem a friss diót, amit nagyon szerettem. A kicsikkel nem igazán tudott foglalkozni, a mindennapi életben naivan csodálkozott rá egyes dolgokra. Amikor a második évét még be nem töltött kisfiam gagyogását hallgatta, megkérdezte tőlem, hogy fog-e ez a gyermek értelmesen beszélni. Egy másik kép, ami eszembe jut, ahogy szertartásosan minden délután leül és mondja: anyuska, a téámat, amihez a nagymamám, aki remekül sütött-főzött, mindig valami aprósüteményt is felszolgált. Amikor nagyobb, értelmesebb lettem, sokat foglalkozott velem, történelemből és franciából gyakran segített. Édesanyám nagyon sok szeretetet, megértést kapott otthonról, és adott tovább nekünk. Arra tanított, hogy beszéljünk meg mindent, meséljem el a napi történéseket, a jókat és rosszakat, ami a biztonságérzetét jelentette. Nem volt titkolózás, s bár vitatkoztunk, nem maradtak tabuk közöttünk. Ezt az örökséget sikerült a gyermekeimnek is továbbadnom.
A Református Kollégiumtól a Sorbonne- ig
– Említetted egyszer, hogy téves állításokat is leírtak nagytatádról. Talán tisztázhatnánk?
– Akár a születésével is kezdhetnénk. Bár április 9-e szerepelt az irataiban, valóban 1890. április 8-án jött a világra, de akkoriban az otthoni szüléseket csak másnap jelentették be. Régi pedagóguscsaládból származik, az édesapja is tanár volt (makfalvi származású), a nagyapja tanító. A nővére, Farczády Jolán matematikát, természettudományokat oktatott a leánygimnáziumban. Nagyapám nyolcéves volt, amikor az édesapja meghalt. Ma is megvan a kérés, amivel az édesanyja szegénységi bizonyítványért folyamodott a helyhatósághoz, hogy a Kolozsváron tanuló lányát mentesítsék a költségektől. Nagyapám 1908-ban érettségizett a Református Kollégiumban, ösztöndíjasként került a budapesti Eötvös Kollégiumba, s a budapesti tudományegyetem heraldika, történelem, filozófia szakát végezte. Doktori dolgozatának címe: Az erdélyi vajdák igazságszolgáltatási hatásköre 1437 előtt. Ösztöndíjasként került ki 1913-ban a Sorbonne-ra. Oklevéltant, paleológiát, írástörténetet, régi iratok megfejtését tanulta az École Nationale des Chartes-ban, s a Francia Nemzeti Könyvtárban Bethlen Gábor fejedelem korát kutatva bukkant értékes adatokra. Kutatásainak az első világháború kitörése vetett véget. Hazatérése után a gyergyószentmiklósi főgimnázium történelem-latin szakos tanára, majd 1919-től Marosvásárhelyen tanár, iskolaigazgató.
A marosvásárhelyi nyelvemlék
Nyugdíjazását követően kapja a feladatot, hogy a volt Református Kollégium könyvtárát (60.000 kötet, 400 feldolgozatlan régi kézirat, 11.000 iskolai értesítő) és a Bolyai-múzeum anyagát rendezze és költöztesse el. Munkatársaival együtt cipelték át a feldolgozott anyagot a Teleki Tékába. Itt fedezte fel 1956-ban a Koncz- kódexben a 14. század második feléből származó hatodik (időrendben az ötödik) magyar nyelvemléket. A Marosvásárhelyi Sorok 44 magyar szóból álló mondatát, ami fordítás az ószövetségi Királyok könyvéből, és a 11 magyar szóból álló lapszéli jegyzetet nyelvészetileg Szabó T. Attila dolgozta fel, s szakszerű magyarázatokkal ellátva közösen jelentették meg 1957-ben az Akadémiai Kiadónál. Ugyanabban az évben a Kelemen- emlékkönyvben a Bolyai könyvtár értékeit írja le. Tanulmányai a romániai magyar lapokban jelennek meg, s gondosan megőrizte a helyi újságban, a Vörös Zászlóban közölt cikkeit is.
– Gondolom, felnéztél rá. Vagy gyermekkorban ez még nem tudatosult benned?
A nyelvemlék felfedezése miatt valóban nagyon büszke voltam rá, sokat jártam a Tékába, néztem, ahogy fehér köpenyben rendezi a könyveket. A Marosvásárhelyi Sorok és Marosvásárhelyi Glosszák bővített kiadása 1973-ban jelent meg, s 1974 januárjában, egy hónappal a halála előtt kaptam tőle egy dedikált példányt.
Várostörténet cikkekben, tanulmányokban
– Ahogy korábbi élete, nyugdíjas évei sem voltak mentesek a gondoktól, az anyagi nehézségek végigkísérték az életét. Hogyan élte meg mindezt?
– Bár a román állam a Munkaérdemrend II. fokozatával tüntette ki, 1961-ben végleg nyugdíjba küldték a Tékából. Mindvégig a nagymamámmal volt szerencséje, aki a tanítványa volt. Bár tehetséges volt, szépen énekelt, de feladott mindent a családért, s hogy a nagyapám kényelmét biztosítsa. Nagyon praktikus asszonyként panaszszó soha nem hagyta el a száját. Mivel a II. világháború alatt Budapestre menekültek, s ott élték végig az ostromot, mire hazajöttek, mindenük elveszett. Amikor nagyapámat a Tékából is nyugdíjazták, olyan kevés pénzt kapott, hogy kényszerűségből a kisipari szövetkezetnek gobelineket festettek. Nagyanyám éjszakákon át dolgozott, s nagyapám is segített neki. Amama, ahogy szólítottam, mindent el tudott intézni, finom ételeket sütött-főzött, s bármilyen, nem pénzzel megvásárolható dolgot kértem, mindent előteremtett számomra.
Nagyapa nyugdíjasként haláláig a református egyházközségek levéltárába járt, ahol 15.000 aktát rakott rendbe, s megírta a marosvásárhelyi református egyházközség történetét. Hogy némileg honorálják az ingyen végzett munkáját, nagymamát takarítónőként alkalmazták, amiért egy kis fizetést is kaptak.
Lakásukat mindkét árvízkor elöntötte a Poklos-patak, 1970-ben a víz félméteres volt bent a házban, s emiatt sok kézirat elázott.
– Életének fontos eseménye volt, amikor a vár helyreállítási munkálatai, s a Vártemplom tornyának megújítása során levették a torony sisakját koronázó gömböt, amelyben az 1600-as évektől helyeztek el a jövőnek szóló üzeneteket. Az 1971-es emlékiratot Farczády Elek írta. Mire emlékszel ebből az időből?
– Sokat foglalkoztatta, hogy az Országos Műemlékbizottság által 1963-ban elkezdett munkálatokat egy idő után abbahagyták, s a Vártemplom körül évekig ott voltak az állványok. A karbantartást végül az egyház fejezte be. A gömbben elhelyezett Pro memoria posteritatis szöveget valóban ő fogalmazta, de a legfinomabb rajzpapírra művészi kivitelben egy iparművész- tanár írta rá.
Nemcsak a régi emlékiratok szövegét, a marosvásárhelyi református temető legrégebbi, a cinterem mellé kiállított sírköveinek a feliratát is megfejtette.
S hogy mi mindennel foglalkozott még? Soroljunk fel néhány témát a megjelent és kéziratban maradt írásaiból: a marosvásárhelyi oktatás kezdetei és fejlődése, az ipari és tanoncoktatás kezdetei városunkban, a Bolyai Farkas középiskola a haladás szolgálatában, régi árvizek Marosvásárhelyen, a vár helyreállítási munkálatai, a helyreállított bástyák, az újságírás kezdetei, a marosvásárhelyi nyomdászat bölcsőkora, a szűcscéh számadáskönyve. A marosvásárhelyi református egyházközség életéről kiadott könyvben a történeti adatok, a református hívek számának alakulása, a lelkészek és presbitérium tevékenysége, Tolnai Lajos papsága mellett beszámolt Marosvásárhelyen tartott zsinatokról, a Kistemplom helyén álló ispotályról, a templom építéséről, az egyházi kegyszerek elrablásáról, az 1876-os tűzvészről, a Fürst-telepi ház megvásárlásáról, az egyházi malom működéséről és eladásáról, az egyházi iskolai oktatás intézményeiről, a vártemplomi feljáró építéséről, dr. Bernády György és Bodolla Ferenc főgondnokok tevékenységéről és sok egyéb eseményről, amelyeknek nyoma van az egyházi levéltárban.
– Visszaemlékszem, milyen nagy örömöt jelentett nagyapa számára, amikor 1972-ben Budapesten átvette az Eötvös Kollégium gyémánt oklevelét. Haláláig bejárt az egyházi levéltárba. Otthon esett el, nem lehet tudni, hogy megszédült vagy megbotlott, majd a szíve mondta fel a szolgálatot. Nagymama egy év elteltével követte, mert nélküle nem akart tovább élni – mondja Teleki Éva. Aki nemcsak a nagyapára, dr. Farczády Elekre lehet büszke, hanem gyermekeire is: lányára, Zayzon Zsigmond Zsuzsánnára, aki a marosvásárhelyi Richter Gedeon gyógyszergyár kommunikációs menedzsere, és fiára, Zsigmond Barna Pálra. A hajdani kisfiú, akinek gagyogását egy régi karácsonyon a dédnagyapa aggódva hallgatta, ma Magyarország csíkszeredai főkonzulja. A vásárhelyi tudós-tanár, dr. Farczády Elek emlékét pedig hat ükunoka őrzi tovább.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

2013. szeptember 12.

A kettősség jegyében
Szeptember 12-én tölti 95. életévét dr. Kovács Endre nyugalmazott biokémia-professzor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem alapító tanárainak egyike. Kezemben a megadott címmel a Kovács András név láttán elbizonytalanodom, majd kiderül, hogy a 80 éven át viselt Endréből akkor lett András, amikor románból visszafordították magyarra a nevét. Ez nem zavarja, hiszen királyi névről van szó – mondja a humor kedvéért, ami elegánsan szövi át mondatait.
A szeptemberi kora délután fényében a nappali szoba berendezése – az időt kongató nagy faliórával, a csergén levő varrottas párnákkal, s a polcokon sorakozó jól ismert könyvekkel az otthonosság hangulatával vesz körül. A kétféle névből kiindulva a beszélgetés során kibomlik, hogy egész életére jellemző volt a kettősség. Két nevet visel, irataiban két születési hely neve szerepel, két fiút nevelt fel, s "ezermesterként" a mérnöki szakma vonzásában egyetemi oktatóként dolgozott. Feleségét és egyik fiát elveszítette, s bár nagyon megritkultak az ismerősök is körülötte, amíg lehet, szeretné a függetlenségét megőrizni.
Életrajzi adatainak ismertében a kettős születési helyről és iskoláiról kérdezem.
– Konkolyfalván születtem 1918. szeptember 12-én. Színtiszta román falu Désen túl, a Szamos mellett, Nagyilondával átellenben. Románul Negreni-nek hívják, s mivel a Bánffyhunyad melletti Körösfeketetóval azonos a neve, amikor magyarra fordították, a névtárból ez utóbbi tekintélyesebb település nevét írták be. Konkolyfalvára úgy kerültünk, hogy bánffyhunyadi édesapámat körjegyzőként egyik helyről a másikra "dobálták". Kolozs és Szilágy után kerültünk Szolnok-Doboka megyébe, ahol tíz évet töltöttünk. Rezsimváltozáskor a magyar párt felszólította a tisztviselőket, hogy ne tegyenek esküt az új államhatalomra, de apám a hét gyerekkel nem maradhatott állás nélkül. Egy másik kicsi faluba, Drágavilmára helyezték, ahol három község jegyzői teendőit látta el.
Elemi iskoláimat Bánffyhunyadon végeztem, ahol a nagyanyám és nénéim laktak, majd a kolozsvári Református Kollégiumban érettségiztem.
– Miért választotta a kémiát, ami akkoriban még nem tartozott a "divatos" tantárgyak közé?
– Világéletemben gépészmérnök akartam lenni, de érettségi után nem volt anyagi lehetőségem, hogy Temesváron vagy Bukarestben tanuljak. Hogy ne veszítsek évet, 1936-ban beiratkoztam a kolozsvári Ferdinánd Egyetem matematika-fizika és kémia szakára. Amikor rájöttem, hogy nem áll fényes jövő előttem, mivel a hat erdélyi református kollégium reálszakos tanárai mind fiatalok, átiratkoztam az ipari kémia szakra. Ott szerves és szervetlen kémiát tanultam, abban reménykedve, hogy egy laboratóriumban állást találok. 1940-ben a Kolozsvári Egyetem magyar kormánybiztosa felajánlotta a dékáni titkárság vezetését a Ferenc József Tudományegyetem Matematika-természettudományi Karán. Azzal a megjegyzéssel vállaltam el, hogy nem szeretnék az asztalhoz vagy a székhez ragadni, amire azt válaszolta, hogy várjam meg az új évet, s ha valamelyik kémia tanszéken megürül egy állás, oda helyeznek. A szerves kémiai tanszék csábított, ahol dr. Vargha László szegedi egyetemi tanár lett az intézetvezető. Irányításával 1944-ben doktoráltam, s a hadkiegészítőnél csak erre vártak, mert rögtön küldték a behívót, hiába kaptam az egyetemtől a tanársegédi fokozatot.
– Mennyi időt töltött a katonaságnál?
– Két évet katonáskodtam Szatmárnémetiben, Pilisvörösváron, Tasnádon, majd az úgynevezett fronton, a Radnai-havasokban. Bár vegyiharc-századnál szolgáltam, a vegyi fegyverek bevetésére szerencsére nem került sor.
A szíriai helyzet kapcsán naponta hallunk a vegyi fegyverekről, mikor, hol kezdődött a történetük?
– Az első világháborúban már klórgázzal, majd yperittel gyilkolták az embereket. Ez utóbbi kémiai nevén diklór-dietil-szulfid, besorolása hólyaghúzó harci gáz, amelyet 1917-ban használtak a németek először a szövetséges erők ellen, s Ypres belga városról kapta a nevét. Az iperit idegméreg, maró hatása a bőrt, a tüdőt, a szöveteket teszi tönkre. Bepermetezték a területet, s az elpárolgó folyadékot a szél hátán szállíttatták az ellenség állásaira. Ez egy kicsit kétélű dolog, mert ha megfordul a szél, akkor saját maguknak ártanak. Rengeteg harci gáz létezik, vannak gázállapotú, cseppfolyós és szilárd anyagok is.
– A második világháborúban kinek volt vegyi fegyvere?
– Mindkét félnek, csakhogy az 1925-ös genfi egyezmény alapján már nem vetették be.
– Szíriában is hasonlót használtak?
– A szaringázt gyanítják, ami a veszélyes ideggázak közé tartozik. Mindenesetre rendkívül csúnya mindeniknek a hatása.
– Említette a professzor úr, hogy a katonaságot a fogság követte.
– Négy évig voltam munkaszolgálatos az egykori "paradicsomnak" tartott Szovjetunióban. Javarészt ipari létesítmények melletti beszállító üzemeknél dolgoztunk, fakitermelésben, vegyi gyár segédmunkásaként. Miközben a harcsafűrészt húztam a fakitermelő regimentnél, híre ment, hogy egy őrnek megjavítottam az óráját, s attól kezdve a táborparancsnok egy helyiséget adott, hogy műhelyt rendezzek be, ahol órákat kellett javítanom.
– Hol, mikor tanulta meg az órásmesterséget?
– Gyermekkoromban nem egy órát tettem tönkre, amíg érteni kezdtem hozzá.
Egyébként ez volt az első feketemunkám, de csak addig tartott, amíg átcsoportosítottak egyik táborból a másikba azzal a kecsegtető ígérettel, hogy hazaengednek. Ami valójában azt jelentette, hogy legalább egy évet újabb táborban töltünk. Ennek a vezetője kinevezte magát rádióamatőrnek, s rádiójavítást vállalt civileknek. Amikor kiderült, hogy én is rádióamatőr voltam, ezt a feketemunkát is át kellett vennem. Mivel a parancsnok az európai rádiókhoz nemigen értett, a hadizsákmányként szerzett készülékek javítása reám hárult. Volt egy garázsa is a tábornak, s mivel hivatalosan nem foglalkozhattam rádiójavítással, a garázs személyzetébe soroltak be, ami arra volt jó, hogy kitanultam a motorszerelést.
– Az elmondottak szerint tanulságos volt a fogságban töltött idő.
– Valóban, hiszen megtanultam az orosz nyelvet is. Nagy segítségemre volt, hogy a cirill betűket már itthonról ismertem. Drágavilmán, ahol csak a mi voltunk magyarok, értelmiségiként összebarátkoztunk az egyik ortodox pappal, aki édesapám halála után meghívott egy szünidőre. A vasárnapi misén a kántor melletti megtisztelő széken hallgattam végig a szertartást. A jó falusi kántor a szentkönyvet olvasva az ujjával követte a sorokat, én pedig a szavak és az írott jelek közötti kapcsolatot figyelve ismertem meg a cirill betűket. Egy szlovákul is beszélő felvidéki magyar fogolytársam az orosz nyelvtan elsajátításában segített. Egy napon, amikor a vegyi üzemben végzett munkától kifekélyesedett kezem miatt orvosi engedéllyel a táborban maradhattam, annak politikai irányítója rájött, hogy elég jól gagyogok oroszul. Kiderült, hogy olvasni is tudok, s azt a feladatot kaptam, hogy a híreket fordítsam magyarra és románra a fogolytársaimnak. Kezdetben leírtam, majd első látásra fordítottam, s ettől kezdve tolmács lettem.
– Hogyan ért véget a fogság?
– 1948-ban kerültem haza, s rögtön jelentkeztem a Bolyai Egyetem vezetőségénél, de mivel a következő tanév tanszemélyzetét már kijelölték, nem tudtak felvenni. Decemberig reményt vesztve Kolozsvárt töltöttem az időt. A Bolyai Egyetem magyar orvosi kara már Marosvásárhelyen működött. Amikor az adminisztráció szempontjából is függetlenedett, voltak tanárok, akik nem vállalták a költözést, így megürült néhány állás az orvosi karon. Az orvosi kémia előadótanáraként jöttem Marosvásárhelyre. Az 1948–49-es tanév egy félévből állt. Decemberben érkeztem, januárban kezdődtek meg az előadások, s a félév végéig kellett befejezni a tananyagot. Első évben orvosi kémiát a másodikban biokémiát tanítottam.
– Miben különböznek?
– Az orvosi kémia az általános szervetlen és szerves kémiai alapismeretek elmélyítése a középiskolainál magasabb szinten. Bővebben tárgyalta az élettel kapcsolatos vegyületeket, mint például a fehérjéket, főleg az enzimeket, s a biokémia bevezetését jelentette. Marosvásárhelyen nagy segítségemre volt Obál Ferenc, az élettan professzora, akivel baráti viszonyba kerültünk, s a későbbiekben is jól együttműködtünk. A tantárgyat oktató magyarországi egyetemi tanár szerződését az 1949-es félév végén felbontották. Mivel a nyári szesszió után sok diák maradt az őszi pótvizsgára, amikor szabadságra készültem, hogy megnősüljek, Csőgör Lajos rektor azzal örvendeztetett meg, hogy ősszel én kell vizsgáztassam a másodéveseket biokémiából. A szünidő a biokémia tanulásával telt el, majd szerencsésen lezajlottak az őszi vizsgák, s attól kezdve a biokémia előadásokat is én tartottam. Nemsokára csak a biokémia maradt a tantervben, s a rektor a kolozsvári kémiai kar legjobbjai közül öt fiatal végzettet hozott tanszemélyzetnek, akik a későbbiekben nagy segítségemre voltak.
– Nem könnyű tantárgy a biokémia (életvegytan), az orvostanhallgatók egy része tart is tőle. Az átlagember pedig el sem tudja képzelni, hogy milyen sok vegyi folyamat történik a szervezetünkben.
– Az élő szervezet működése és felépítése nem egyszerű. A szervezetünkben zajló vegyi folyamatokat úgy lehet megérteni, ha összefüggéseiben vizsgáljuk azokat, mert nagyon szigorú logika alapján működnek. Bizonyos anyagok vegyi szerkezete pontosan megszabja a szerepüket a szervezetben, és azt is, hogy milyen változásokat szenvedhetnek. A szerkezet és a funkció között szoros az összefüggés.
– Ezek szerint a professzor úr a legbonyolultabb "gép" működését tanította.
– Ha nem adatott meg, hogy az egyszerű gépekkel foglalkozzam!
– Hol van a biokémia és biofizika közötti határ?
– Egy kémiai reakció energiaváltozással jár, az energia pedig fizikai fogalom, amelynek hatására rengetegfajta átalakulás, akár a molekulák alakváltozása is bekövetkezik.
– Az egyetem történetéről készült könyvben olvastam, hogy annak idején változatos témákban folytattak kutatásokat, mint például az anyagcsere és szabályozása, a belgyógyászati betegségek közötti összefüggés, ideg-biokémiai vizsgálatok, a máj toxikus károsodásával összefüggő fehérje- anyagcserezavarok, véralvadás….
– Próbáltunk a felszerelés, a műszerek, s a rendelkezésünkre álló vegyi anyagok biztosította lehetőségek keretén belül, sőt néha egy kicsit talán azon túl is valamit felmutatni. Nem mondom azt, hogy fontos dolgokat fedeztünk fel, de igyekeztünk.
– Szeretnék egy kérdéssel visszatérni a kezdetekre. Kovács Endre professzort a gyógyszerészeti kar alapító tanáraként is számon tartják.
– Az első évben külön felkérésre gyógyszerészeti szerves kémiát tanítottam a gyógyszerészhallgatóknak. Egy pár évre megszakadt a kapcsolatom a gyógyszerészeti karral, majd 1953-ban nem éppen hivatalos kifejezéssel élve a "nyakamba sózták" a dékáni teendőket. Ez nem volt lélekemelő feladat, s ebben a minőségemben 1956-ig tagja voltam az intézet vezetőségének is.
– Ami akkoriban elsősorban pártutasításra történt.
– Rengeteg időt elvesztegettünk fölösleges dolgokkal is. Magamtól mondtam le, s utána következtek a szomorú események, a kizárások, megfenyítések…
– Azt a korszakot nem volt könnyű átvészelni anélkül, hogy ne kényszerüljön kellemetlen helyzetbe az ember.
– Valóban nem.
– Aztán következtek a hatvanas évek.
– Az 1960–61-es tanévben Moghioros és Rautu elvtársak jelenlétében tanszemélyzeti plenáris ülés helyszíne volt a Kultúrpalota. Akkor kezdődött el az egyetem jellegének a megváltoztatása.
– A professzor meddig vezette a biokémia tanszéket?
– 1983-ig, a nyugdíjazásomig. Időközben a gyógyszerészeti karon még tanítottam a biokémiát.
– A karról szóló könyvben olvastam, hogy fontos szerepe volt az egyetemi műhelyekben folyó munka irányításában is.
– A gépek iránti vonzódásom ismerve Andrásovszky rektor bízott meg a finommechanikai műhely szakmai vezetésével. A már meglévő laboratóriumi berendezések javítása mellett a tanszemélyzet részéről igényelt kivitelezhető műszerek megépítésére kellett fordítani azt a felszerelést, amivel a finom- és fenntartó mechanikai műhely rendelkezett. A finommechanikai műhelyben nagyon hozzáértő, rátermett csapat gyűlt össze, s kezdetben komolyabb megvalósításokra is lehetőségünk nyílt, de később fokozatosan lecserélődtek, s a működésünk egyre inkább beszűkült.
– Ezt a szerepet meddig töltötte be?
– Gyakorlatilag a nyugdíjazásomig.
– Akkoriban is kényszer hatására kellett távoznia egy professzornak?
– Megelőztem a kényszert, talán megérezve, hogy családi problémám lesz. Ugyanabban az évben feleségem, Balázs Magda szemész főorvos megbetegedett, s nagyon nehéz három év után 63 éves korában elhunyt.
– Az egyetemi feladatok mellett maradt-e idő valamilyen hobbira?
– Rádiótechnikával, erősítők, vevőkészülékek tervezésével, kivitelezésével foglalkoztam.
– Ha visszagondol, melyek voltak a legszebb évek?
– Egész életemben éreztem, hogy nem a fő foglalkozásom, amire a legtöbb adottságom, tehetségem van. Ezt próbáltam pótolni a hobbival, ami csak részben sikerült.
– Ha most kezdené, mit tenne másképpen?
– Nem is tudom. Ma már a mérnökség is nagyon megváltozott, s mint minden tevékenység, a pénz hatalmának van kiszolgáltatva. Hogy melyik évet tudnám kiemelni? Mindeniknek megvolt a böjtje is. Sokszor rángattak ide-oda, voltam képviselő, de jó ideológus nem vált belőlem soha.
– A professzor úr diszkréten szellemes, kiváló beszélgetőpartner. Nem illik megkérdezni, de 95 évesen ezt a formát hogyan lehet megőrizni?
– Csak neveket ne kérdezzen!
– Azt tartják, hogy idővel egyre bölcsebbé válunk.
– Az ember bizonyos dolgokat kellemetlen tapasztalatai alapján próbál korrigálni. A nagyobb megértést, türelmet, elnézést jelentő bölcsesség alapját ilyen tapasztalatok képezik.
– Mi a kedvenc időtöltése?
– A szépirodalom és a klasszikus zene. Mostanában Anatole France novelláit olvasom, Bach, Beethoven s Verdi egyes műveit hallgatom szívesen.
– Derűs, boldog születésnapot kívánok, s köszönöm az élményt!
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

2017. február 26.

„Ma chère petite Madeleine” – a Kuncz-hagyatékról beszélgettünk Jancsó Miklóssal
Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda 1971-ben vetette papírra nagybátyjával, Kuncz Aladárral kapcsolatos emlékeit. Fia, a kézirat címzettje, Jancsó Miklós nyugalmazott színész, egyetemi tanár 2016-ban úgy döntött, hogy megjelenteti ezeket. A családi krónika elsősorban nem a Fekete kolostor szerzőjeként állítja elénk az írót, hanem megismerhetjük a budapesti szalonok kedvencét, a kolozsvári kávéházak elmaradhatatlan törzsvendégét, a külső és belső eleganciában felülmúlhatatlan monoklis dandyt, a charmeur, könnyed, tréfás kedvű, de ugyanakkor érzékeny és melegszívű Dadit. A Jancsó Miklóssal készült interjúnk a MÁSKÉP sorozatunk része.
Az egykori kolozsvári Petőfi utca 56. szám alatti ház szobáinak padlótól mennyezetig érő könyvespolcai roskadoznak a könyvek, kéziratok és emléktárgyak súlya alatt. A könyvszekrények közötti falrészek sem „üresek”: megsárgult metszetetek, fotográfiák, családi portrék és csoportképek között vezet az út a dolgozószobába. Jancsó Miklós színész, mint egyetlen örökös vette át édesapja, az irodalomtörténész Jancsó Elemér és édesanyja, Máthé-Szabó Magda hagyatékát, amelynek tetemes részét a Kuncz Aladár „anyag” képezi. Amint végigvezet a házigazda a szobákon már érzem, tudom, hogy itt nemcsak Kuncz Aladárról fogunk beszélgetni, hanem egy igazi  „interbellikus” családtörténetet jegyezhetek le, amelyben a Kuncz család mellett szó lesz a Szabókról, a Jancsókról, a huszadik század első évtizedeinek kolozsvári milliőjéről. Miközben a beszélgetésre készülődve helyet keresek a kamerámnak, a jegyzetfüzetemnek, a szemközti falon egy terebélyes családfát pillantok meg. Kérdő tekintetemre máris érkezik az eligazító válasz.
A Jancsó családé. Jancsó Simon 1613-ben kapott nemességet, ezt a családfát, amelyen minden Jancsót meg lehet találni 1947-ben, születésem után egy évvel készítette Köpeci Sebestyén József, a híres heraldikus. Ha megnézi a fa koronájának a legeslegtetejét, láthatja, hogy az a vékony ágacska középen, amely a metszet felső szélét bökdösi, én vagyok: Jancsó Miklós, született 1946-ban.
- Ez tehát az apai ág. Anyai ágon is nemesek voltak? Mármint a  Máthé-Szabók..
- Udvarhely környéki kisnemesek. Igazából, anyai nagyapám volt az egyetlen Máthé-Szabó. A család maga, amelyből származik csak a Szabó nevet viselte. Szabó Károly dédapám és Ferenczi Juliánna házasságából hat gyermek született: Margit, Ilona, Kata, Anna, Károly és Kálmán. Mikor Károly nagyapám egyéves volt, a dajkával sétálni küldték. Mivel estére nem érkeztek haza, keresni kezdték, s akkor tudták meg, hogy rokonuk, Máthé Pál tekintetes úr vette a gyereket dajkástól, és kivitte Bikafalvára. Dédapám azonnal lóra ült, és kilovagolt a birtokra. A kaput zárva találta, hiába dörömbölt, senki nem engedte be, így hát kénytelen volt gyermek nélkül hazatérni. Másnap Máthé Pál bikafalvi földbirtokos, aki dédanyámnak a sógora volt, mert Ferenczi Birinek, dédanyám nővérének volt a férje, bement Udvarhelyre, és kijelentette dédapámnak, hogy hajlandó a gyereket örökbe venni, s gyermektelen lévén, örökösévé tenni. A szülők beleegyeztek, nagyapám ott maradt Bikafalván, így lett nagyapámból Máthé-Szabó Károly. Itt végezte el az orvosi egyetemet Kolozsvárott, és feleségül vette Kuncz Elemérnek Vilma nevű lányát. Három lányuk született: Margit, Magda és Márta. Magda az édesanyám.
- Már első hallásra lenyűgöző a történet. A gazdag rokon elrabolja szegényebb sógorának a gyerekét...
- Nem úgy kell elképzelni, hogy Károly soha többé nem találkozott édes szüleivel, a nővéreivel és az öccsével. Máthé Pálnak nem volt gyermeke, annak idején bevett szokás volt az ilyen örökbefogadás. Érdekesebb azonban, hogy a nagy örökségből mi sem maradt Károly nagyapámra, annak ellenére, hogy Máthé Pál felesége, Biri néni híresen fösvény volt. Családi legendaként él a következő történet, amelyet a gyerekrablással együtt megírt a dédanyám első férjének, Beczássy Manónak a lánya, Beczássy Judit a Terebélyes nagy fa című családregényben: vendégek voltak ebédre, feltálalták a töltött káposztát, s mire minden vendég kivett egy darabot, csak egyetlen töltelék maradt a tálban. Az újabb kínáláskor - érthetően - ezt senki sem vette ki. Mikor a vendégek elmentek, Pali bácsi megjegyezte – Biri  lelkem, máskor csináltasson többet. Mire Biri mama – Látja  lelkem, még meg is maradt.
- Ez tényleg megesett? És akkor hova lett a sok kincs, nagy gazdagság, ha ilyen „takarékosan” éltek?
- Pali bácsi aláírt egy váltót, amely négyezer koronára volt kiállítva. Kezességet vállalt egy unokaöccséért, nem tudom ki volt az illető, édesanyám nem akarta elárulni. A lényeg, hogy mikor vissza kellett fizetni, kiderült, hogy az unokaöcs odahamisított még egy nullát, miután az öreg aláírta, és emiatt negyvenezer koronát kellett visszafizetnie Máthé Pálnak. Annak ellenére, hogy a csalás kiderült, nagyapám nevelőapja vállalta az adósság visszafizetését. Ráment a teljes birtok.
- Most már tényleg úgy érzem, mintha  egy Mikszáth regény kellős közepén járnánk... Noszty fiúk és Tóth Marik között...
- Ehhez még csak annyit fűzök hozzá, egyelőre, hogy  Károly nagyapám öccséből, Szabó Kálmánból is nagystílű ember lett, épp olyan dzsentri fajta, mint az apja volt. Regényt írt, újságokat szerkesztett, fuvarozó vállalata volt, később a pesti lovarda igazgatója lett. Költséges életmódot folytatott, életművész volt. Hahn Jozefát, Pepi nénit vette feleségül, aki nyolc évig várt rá, s aki mindenben tökéletes ellentéte volt. A házasság nem tartott sokáig, egy gyerekük született: Laci, akit ma mindenki úgy ismer, hogy Cs. Szabó László. Laci gyermekkorának nagy részét a Rózsa utca 6. szám alatt élte le, anyja testvérei nagy szeretettel vették körül. 1918 után Pestre költözött, és ezt követően már csak látogatóba jött haza. Én, az ötvenes-hatvanas években, Pepi nénihez jártam németet tanulni, és Pepi néni mindig a fia angliai leveleit mutogatta nekem, és el volt keseredve, hogy szegény Laci, milyen rettenetesen nehéz körülmények között él Angliában. –Egy istállóban, képzelje el, egy istállóban lakik – mondogatta kétségbeesetten. Hiába bizonygatta neki bárki is, hogy az az épület többszáz évvel azelőtt volt királyi istálló, és most már műemlék, Pepi nénibe nem lehetett lelket verni.
- Szóval az édesanyja, Máthé-Szabó Magda és Cs. Szabó László unokatestvérek voltak. Jól követem a családi szálat?
- Igen. Károly és Kálmán testvérek voltak, Magda és Laci unokatestvérek. Még ennél is fontosabb azonban, hogy Cs. Szabó László édesanyám első nagy szerelme volt. Erről az érzelméről többször beszélgetett nagybátyjával, Kuncz Aladárral, Dadival, ahogy őt a családban szólították. A levelezésükben is fennmaradt néhány utalás erre vonatkozóan. Dadi próbálta okos érveléssel meggyőzni a fiatal lányt, hogy hagyjon föl az ábrándjaival. Laci ugyanis már réges-régen nem élt Kolozsváron, amikor Magda még mindig az egykori házsongárdi temetői és botanikus kerti séták emlékéből éltette érzelmeit. „Tudom, hogy néha reményeket táplálsz elmúlt érzéseiddel szemben. Nem helyeslem ezt. Még a Te érzéseid sem születhetnek többé újra, és ami azt a fiút illeti, ő soha nem érezte Veled szemben a szenvedély szédületét. Különben nagyon okos fiatalember, sokat várok tőle. […] Szívesen tanácsolnám, hogy őrizd meg mint barátodat, mint szellemi társadat, akivel levelezhetsz. De még ebben sem látok semmi jót számodra. Ő egészen különböző természet, mint te…” 1931 januárjában, néhány hónappal a halála előtt írja Magdának ezt Kuncz Aladár, a séták óta pedig eltelt több mint hat év. Itt a magyar fordítását idézem a levélnek, de tudni kell, hogy ők franciául leveleztek egymással. Ez is mutatja, hogy milyen különös, egyedi kapcsolatuk volt, amelynek saját, külön nyelvet választottak. Édesanyám egyébként Kuncz hatására lett francia szakos.
- Milyen különös összefonódások. Én meg voltam győződve, hogy Máthé-Szabó Magda  nagybátyjába, Kuncz Aladárba volt szerelmes. Azt hittem ez a magyarázata annak, hogy csak jóval Dadi halála után, alig 1945-ben ment férjhez Jancsó Elemérhez.
- Anyám rajongott Dadiért, ez kiderül az emlékiratokból. De nem volt szerelmes belé. Dadi viszont, több mint valószínű, hogy szerelemmel szerette anyámat. Minden leveléből egy olyan mély érzelmi kötődés árad, hogy szinte hihetetlen. Végig egyengette anyámnak az útját egyetemi évei alatt, francia tanulmányi útra küldte, ízlését, műveltségét csiszolta, nem volt olyan dolog, amiben ne sietett volna anyámnak a segítségére. Gróf Teleki Ádám – akivel  Kuncz Aladár közeli, nagyon jó viszonyban volt –, akit én Marosvásárhelyen ismertem meg, amikor a Színművészeti Intézet hallgatója voltam 1964–68 között, a Tulipán vendéglőben mesélte nekem borozgatás közben, hogy – Kuncz  Aladár szerelmes volt édesanyádba. Akárhogy is volt, kettejük kapcsolatáról mindazt, amit anyám közölni szeretett volna velem, leírta az emlékirataiban.
- Ugorjunk vissza az időben oda, amikor Máthé-Szabó Károly elveszi feleségül Kuncz Vilmát, aki Kuncz Aladárnak a nővére. Hogyan alakul a család élete?
- Károly nagyapám, említettem már, hogy itt Kolozsváron végezte el az orvosi fakultást, egyébként Jancsó Ödön nagyapámmal évfolyamtársak voltak, van is egy közös fényképük orvostanhallgatókként, akkor még mit sem sejtették, hogy közös unokájuk lesz. A diploma megszerzése után elvette feleségül nagyanyámat és Erzsébetvárosra költöztek, rengeteget dolgozott, körorvos volt, törvényszéki orvos, otthon is rendelt, mindemellett hatalmas családi házat építtetett, megszülettek lányai, intenzív társasági életet is éltek, egyszóval minden a legnagyobb rendben és a legnagyobb természetességgel zajlott az életükben, amikor nagyapám alig harminchat évesen hirtelen meghalt. Tüdőgyulladásban. Nagyanyámnak a három gyermekkel vissza kellett költöznie Kolozsvárra. Máthé Pálék nem segíthettek rajta, mert nem volt pénzük, eladta hát az erzsébetvárosi házat, és visszaköltözött kislányaival édesapjához, Kuncz Elekhez, aki több mint 25 évig töltötte be a tankerületi főigazgatói tisztséget Kolozsváron, és a Majális utca 5. szám alatt lakott annak idején. Amikor ide költöztek, 1912-ben, anyám mindössze öt éves volt, ennek ellenére tisztán emlékszik az akkor még csak földszintes ház minden zugára. Édesanyja, az én nagyanyám, Vilma a legfiatalabb volt a három Kuncz nővér közül, őket öt fiú követte: Doli (Adolf), Dédi (Ödön), Dadi (Aladár), Nyuszi (Andor) és Laci. Amikor özvegy nővérük visszaköltözött az apai házba, akkor a fiúk nagyrészt már nem laktak odahaza. Doli bácsi, akire tisztán emlékszem gyerekkoromból, Küküllőkőrösön volt körjegyző, Dédi jogászprofesszor Budapesten, Dadi – főgimnáziumi tanár és a Nyugat köréhez tartozó szerkesztő, író – szintén  Budapesten élt, és a vakációit Franciaországban töltötte, csak Nyuszi és Laci tartózkodtak Kolozsváron. És aztán következett 1914, kitört az első világháború. Dolit és Lacit felmentették ugyan, de Dédi és Nyuszi a frontra kerültek.
- És Kuncz Aladár a noirmoutier-i internálótáborba.
- Valóban. Vakációzni ment. 1909-től kezdődően éveken keresztül minden vakációját, szabad idejét Franciaországban töltötte. Egyszerűen rabja lett a francia kultúrának, a francia nyelvnek. Akkoriban nagy divatja volt egyébként a „franciás” műveltségnek. Gondoljon csak Ady Endrére.
- Ha jól tudom,  Kuncz Aladár közeli barátságban volt Ady Endrével.
- Hogyne. Dadi  1903-ban került fel Pestre az egyetemre, ahol magyar-latin-görög szakot végzett, és az Eötvös Kollégium tagja volt, amelyet a francia École normale superieure mintájára alapítottak, itt kezdett el a francia nyelvvel és kultúrával foglalkozni, és rendszeresen olvasta Adynak a párizsi beszámolóit. Az Eötvös Kollégiumban olyan tanárok kezébe került, mint Horváth János, Gombocz Zoltán, Riedl Frigyes, s olyan kollégista barátok társaságába, mint Szekfű Gyula, Kodály Zoltán, Balázs Béla, Szabó Dezső, Benedek Marcell, akik európai kisugárzású életműveket alkottak az elkövetkezendő évtizedekben. Aztán később, a Nyugatosok között dolgozva személyesen is megismerte Adyt, akit valósággal bálványozott, és nemegyszer lumpolták át együtt az éjszakát. Az ilyen mulatozások közül egyetlen történet maradt fenn, amelyet Dadi bátyja, Kuncz Ödön, a jogászprofesszor jegyzett le, ugyanis azon az emlékezetes mulatozáson, amely hajnalig tartott, ő is részt vett. Nagyon érdekes, hogy Ady a fiúk édesapját, Kuncz Elek tankerületi főigazgatót is ismerte, ugyanis amikor Ady a zilahi alma mater diákja volt, a Kuncz fiúk édesapja főigazgatóként Zilahon teljesített szolgálatot. Kuncz Elek halálakor Ady részvétnyilvánító levelet írt Ödönnek, Dadi bátyjának. Dadinak nem írhatott, hisz ő a moirmoutier-i internálótáborban volt akkor. „Halálra döbbentő s emlékeztető igaz fájdalommal értesülök a nemes Kuncz Elek elhunytáról. Zilahon nekem rettegett, de első pillanattól kezdve szeretett főigazgatóm volt, mint diáknak később egyre jobban igazat kellett adnom magamnak, hogy gyermek szemmel is jól föl tudtam ismerni kivételesnek egy kivételes embert. Még közelebb csatolt hozzá, hogy két derék fiát mondhatom barátomnak, jóknak, igazaknak. Fogadják kérem e betegségem miatt talán későn érkező pár soromat a gyász és részvétfogadás szívességében. Mély tisztelettel Ady Endre”. Kuncz Ödön hagyatékában maradt fent a levél. Egyébként a Kuncz család létrehozott egy alapítványt, amely minden emléket összegyűjt, amely a család kiemelkedő tagjaival kapcsolatos, és Kuncz Magdolnának, az alapítvány vezetőjének áldozatos munkája segítségével nemsokára napvilágot lát a Kuncz Ödön memoár is, hisz nemcsak édesanyám, hanem Dédi bácsi is megrögzött naplóíró volt. Abban is majd rengeteg érdekes részletre akadhatnak a filológusok. Dédi bácsi nemzetközi hírű jogászként szintén kiemelkedő tagja volt a családnak, nemrég termet neveztek el róla a kolozsvári Sapientia egyetemen.
- Mikor halt meg Kuncz Elek? És mi történt halála után Kuncz Vilmával és leányaival, hisz ha jól értettem, akkor teljesen rá voltak utalva a családfőre.
- 1915 decemberében, tüdőgyulladás vitte el őt is, akárcsak nagyanyám férjét néhány esztendővel azelőtt. Vilma nagyanyám gondos ápolása hiábavaló volt. Amikor ágynak esett, kihívták Jancsó Miklós orvosprofesszort, a család régi jó barátját. Ő kétoldali tüdőgyulladást állapított meg, ez és a hatvankilenc év akkor a halálos ítéletet jelentette, a professzor meg is mondta. Egy hétig volt beteg, nem szenvedett, sejtelme sem volt, hogy milyen súlyos az állapota. 1915. december 9-én reggel hunyta le szemét örökre. Az unokák az ablakból nézték a gyászkocsit, amely az állomásra vitte a koporsót, hogy Kuncz Elemér akaratához híven Nagyváradra szállítsák felesége mellé, akinek korai halála után sosem nősült újra és egyedül nevelte fel nyolc gyermekét. Dadi, aki ötéves volt, amikor édesanyját elveszítette, és nem vehetett részt a temetésén, amikor Noirmoutier-ban megkapta az édesapja halálhírét hozó levelet, teljesen összeomlott. A Fekete kolostorban így elevenedik meg számunkra a történet, melyben összekapcsolja a gyerekkori veszteséget az internálótáborban érzett gyásszal: „Ablakon keresztül láttam az aranyozott gyászhintót, amelyen egyszer régen szegény anyámat elvitték. Ötéves kis gyerek voltam, s betegségem miatt nem mehettem temetésére. Csak az ablakhoz vittek ölben, s mikor a lovak elindultak, a kettős ablakon át harangszó hallatszott be... A kis noirmoutier-i templomhajón végigömlött a harangok zúgása, s én titokzatos lélekablakon át, elérhetetlen messzeségben új temetést láttam. Gyászhintó haladt lebegve előttem. A koporsó után négy fivérem ment, utánuk meg tömeg. Utolsó útjára kísérik apámat.”
- Hány éves volt akkor a Miklós édesanyja? Mi történt utána?
- Édesanyám, Magda mindössze hét éves volt 1915-ben. Utána egy elég nehéz periódus következett számukra. Vilma nagyanyám azonban nagyon talpresetten megoldotta a helyzetet. Kosztosokat fogadott, panziót vezetett, varrt, még novellákat is írt. Így telt el a háború. Dadi 1919-ben szabadult, de csak 1923-ban költözött haza Kolozsvárra, addig Budapesten élt, ugyanabban a Damjanich utcai Szappanyos penzióban, ahol a háború előtt is szobája volt, és ahol a Nyugatosok otthon érezték magukat, mert a penziót működtető két hölgy teljesen elkényeztette őket, még a kedvenc ételét is ismerték mindenkinek. Tanított, fordította Anatole France, Maupassant elbeszéléseit, gyakran szerepelt a Nyugat írói között is. Ekkor fordította le Gobineau A renaissance című művét is, amelynek egy példányát megkapta az én 16 éves anyám, aki vakbélműtét utáni lábadozását ágyban töltötte. Így szól Dadi ajánlása: „Magdának vigasztalásul. Most csak olvasgasd, később olvasd!”. Ekkor kezdődött a Dadi haláláig tartó intenzív baráti kapcsolatuk.
- Amely, gondolom, akkor erősödött fel, amikor Dadi végleg visszaköltözött Kolozsvárra.
- Visszaköltözése után, Kuncz Aladár ott lakott özvegy nővérénél a Majális utcában,  családtag volt elvégre. Úgyhogy napról napra, természetesen alakult ki az a lelki kötődés, amelyről beszélünk. Az igaz, hogy elég kényelmetlen körülmények között élt ott a nőtlen író a három lány és özvegy nővére lakásán. A lányok által elfoglalt szobákon kellett átmennie, hogy az ő kicsi szobájába lépjen. Persze, keveset volt otthon, a szerkesztőség,  akkoriban az Ellenzék szerkesztője volt, a munka, a kávéházi élet, ahol az írók találkoztak, de főleg az Óváry-ház, lefoglalták nap közben.
- A legendás Óváry-ház.
- Dadi jóformán minden estéjét Óváryéknál töltötte. Nagyon ragaszkodott hozzájuk, és többször elmondta, hogy mit jelentett az Óváry-ház az erdélyi magyarság szempontjából. Állította, hogy az Óváry-szalonnak nagy érdeme volt abban, hogy ő is itt maradt. Ezt el is hiszem, mert itt nagyon sok érdekes ember fordult meg, voltak rendszeres, mindennapi, valóságos családtagnak tekintett vendégek, de nem jöhetett Kolozsvárra valamilyen híres ember, aki az Óváry-házat elkerülte volna. Anyám ritkán ment el oda Dadival, csak ha nem voltak vendégek, rendszerint a délelőtti órákban, amikor Olga néni egyedül volt. Rendkívül finom, művelt, szelíd, halk asszony volt, teljesen ellentéte a férjének. Anyám nagyon kedvelte őt. Az Óváry-ház állandó vendége volt báró Bornemisza Elemérné Szilvássy Karola is, aki mindenütt vezető szerepre törekedett, anyám emlékiratában erőszakos egyéniségként írja le, azt hiszem politikai, társadalmi és kulturális téren is beleszólt mindenbe. Mindenesetre érdekes és színes egyéniség lehetett, nem mindenki szerette, a fiatal Máthé-Szabó Magdát, aki Dadi unokahúgaként nyert bebocsátást a társaságba, mindig feszélyezte a vele való együttlét. A báróné nem mulasztott el egyetlen nyilvános szereplést sem, a marosvécsi helikoni napoknak  is állandó vendége volt, jobban mondva mindig a háziak között említették. Ha Pesten járt, a miniszterelnöki palotában vendégeskedett, jó barátnője volt Bethlen Margitnak. Dadi betegségének utolsó hónapjaiban a miniszterelnöki autó vitte Karolát a Herzog-klinikára a nagybeteg író látogatására.  A család, vagyis nagyanyám, anyám és lánytestvérei, de még Dadi bátyjai is az Óváry-társaságot hibáztatták Dadi életmódjáért, és azért, hogy nem fejezi be, illetve nem írja meg a tervezett könyvét a fogságáról. Ami igaz, igaz, halála előtt alig pár hónappal fejezte be a Fekete kolostort.
- És közben a tizenéves csitri felcseperedett, szép fiatal lány lett belőle.
- Hát van egy családi fotográfia: Kuncz Vilmát és lányait ábrázolja, Margitot, Magdát és Mártát. Egytől egyig gyönyörű lányok, sőt édesanyjuk, Vilma nagyanyám is még fiatal, szép asszony a képen. Dadit azonban a három lány közül Magdához húzta a szíve. Anyámat annak idején egy szépségversenybe is beválogatták, amelyet nem nyert meg, ötödik helyen végzett talán, és Dadi, aki azt hitte, hogy Magdácska vigasztalásra szorul, a szépség múlandóságáról tartott neki kiselőadást, addig, amíg anyám föl nem világosította, hogy mi sem érdekli őt kevésbé, mint egy szépségverseny. Aztán a család 1927-ben eladta a Majális utcai házat és átköltöztek a Fürdő utcába (ma Pavlov utca), a 6. szám alatti házba. A sors úgy rendezte, hogy Dadinak és Magdának egymás melletti szobákban kellett berendezkedniük. Mikor Dadi hazajött este, anyám félálomban is hallotta érkezését, és jó éjszakát kívánt neki. Ezt a szokását Magdának Dadi évek múlva is felemlegeti, amikor a franciaországi tanulmányútján tartózkodó egyetemista lánynak ír levelet: „Elhiheted, kicsit el vagyok hanyagolva. Ha korán jövök haza, senki sem mondja a szomszéd szobából: Bon nuit, jó éjszakát, Dadi. Szép álmokat. Bizonyára ezért vannak ritkán szép álmaim.” Dadinak egyébként mindig korán kellett kelnie, és mindig nagyon későn került ágyba. Az ő élete házon kívül folyt. Sok barát, ismerős, újságíróklub, a Palace bár, kávéház, ahol irodalmi megbeszélések voltak, este Óváryék – szóval intenzív társasági életet élt. Mindenki kedvelte. Ha valaki jött Pestről, vele biztos találkozott. Móricz Zsigmondot is ő kalauzolta Kolozsváron. Nagyon szerette az embereket, és azok is őt.
- Hihetetlen, hogy ez az életszerető, örökké aktív ember, akit imádnak a nők, és aki bárhova megy, mindenhol barátokra lel, alig néhány év múlva halálos beteg lesz.
- Hirtelen verte le a lábáról a kór. Még sikerült elküldenie Magdát Franciaországba, és franciául írt leveleivel úgy irányította, nevelte a fiatal lányt, mintha ott lett volna mellette. Egyébként ő kísérte el Magdát Grenoble-ba, és tervezte, hogy a tanulmányi év végén visszamegy, hogy megmutassa neki Párizst, de erre már nem futotta az idejéből, csak leveleiben hívta fel a figyelmet azokra a helyekre, ahova, szerinte, unokahúgának feltétlenül el kellett látogatnia. Magda hazatérése után, Dadi volt az, aki rögtön állást szerzett neki a gyulafehérvári katolikus fiúgimnáziumban, a Majláth Líceumban. Egy évig tanított ott édesanyám, Dadi ide címezte leveleit, amelyben a Fekete kolostor megírásának kimerítő hónapjairól ír.  A megbetegedés időpontjára anyám pontosan emlékezett, mert éppen Kolozsváron volt látogatóban. 1931. március 15-én este érte utól Dadit az első rosszullét, a család orvost akart hívatni, de ő elhárította azzal, hogy rossz előérzete van, ez a bajnak csak a kezdete, és neki be kell fejeznie a Fekete kolostort. Egy hét múlva befejezte, kézzel írta az egészet, alig van javítás a kéziratban, az íróasztal, amelynél dolgozott ugyanaz, mint amelynél később anyám megírta emlékeit.
- Mivel diagnosztizálták?
- Rák. Családi betegség. Attól a pillanattól kezdve, Dadi állapota rohamosan romlott. Budapestre vitték, a Herzog klinikára. Innen írta anyámnak utolsó leveleit, amelyek most is könnyeket csalnak akárki szemébe. Ilyen mondatok vannak bennük: „A betegség olyan, mintha az ember külön világba menne harcolni. De legalább, ha visszatér, mind nagyobb az öröme a világban és azokban, akiket szeret. És tudod, kicsim, hogy ezek között első helyen vagy Te.” Vagy a legutolsóban:  " Ma chère petite Madeleine, ne t’inquiète pas pour ton pauvre Dadi. Kedves, kicsi Magdám, ne nyugtalankodj a te szegény Dadidért..."Egyetelegyszer találkoztak még, anyámnak sikerült meglátogatnia a klinikán, azok már az utolsó napjai voltak, csonttá volt fogyva, teljesen legyengült, a fájdalomcsillapítók és altatók hatása alatt volt. De még mindig reménykedett, élni akart, nagyon. 1931. június 24-én halt meg. A temetés után anyám, hogy fájdalmán enyhítsen, hogy lefoglalja magát valamivel, hogy mégiscsak érezze Dadi közelségét, a hagyatékot, a kéziratokat próbálta rendszerezni, és az íróasztal fiókjában, amelynél a Fekete kolostor íródott, megtalálta az összes Dadihoz címzett levelét, újságpapírba csomagolva. Amikor 1944-ben Budapestet bombázták, anyám az óvóhelyre egyetlen dolgot menekített le magával: egy kis aktatáskát, amelyet Daditól kapott, benne Dadinak a hozzá írt leveleivel és azokkal a levelekkel, amelyeket ő írt Dadinak. Ezeket, akárcsak az anyám emlékiratait az OSzK-ban helyeztem el. A teljes levelezés még nem jelent meg, anyám végakarata az volt, hogy halála után legalább harminc évet várjunk a kiadással. Ha majd elolvassák őket a régi történetek iránt érdeklődők, illetve magyar fordításukat, meglátják, hogy mindegyikből a szeretet, a féltés, a bizalom, a mély kötődés sugárzik.
- Miklós, ez egy lélegzetállító történet. Megkérdezhetem, hogy miért most, oly hosszú idő után tárta fel mindezt a nyilvánosság előtt ?
- Anyám nem a nyilvánosságnak, hanem nekem, egyetlen fiának szánta ezt az emlékiratot. 1971 után kezdte írni családi emlékeit, drámai történések után. Apám halálának évében, 1971-ben vesedaganattal operálták ugyanabban a kórházban és ugyanakkor, amikor apám, Jancsó Elemér elhunyt. Anyám 1981-ben halt meg, és egész életében teljes odaadással, féltő gonddal ápolta szeretett Dadijának tárgyi-szellemi hagyatékát. A 80-as években semmiféle olyan vállalkozásba nem akartam kezdeni, amely kockáztatta volna ennek a hagyatéknak a felszámolását, azokban az években bármi eltűnhetett volna a süllyesztőben. Nagyobbik leányomnak, Jancsó Noéminek, aki született írói tehetség volt, és akinek verseire, remélem, sokan emlékeznek, eltökélt szándéka volt a hagyaték feldolgozása. Néhány évvel ezelőtt bekövetkezett tragikus halála azonban minden tervünket porba sújtotta. Kisebbik leányom, Hajnal fogja örökölni a Jancsó- és a Kuncz hagyatéknak azt a részét, mely családunk tulajdona. Döntéseiben megbízom, felelősségtudatában nem kételkedem, mindamellett nem szeretném, ha túlságosan nagy teher volna mindez számára. Most, hogy magam is elérkeztem a leltárkészítések időszakához, rájöttem arra, hogy ezek a kincsek, amelyek rám lettek bízva, igazán biztonságban csak az értőn olvasó emberek kezében vannak. Fogadják olyan szeretettel, mintha maguk is személyesen ismerték volna a történeteket lejegyző Máthé-Szabó Magdát, aki nagybetegen azért vetette papírra emlékeit, hogy megmentse őket az enyészettől.
Víg Emese
*Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda emlékiratai a Kriterion könyvkiadónál jelentek meg 2016-ban.
maszol.ro



lapozás: 1-5




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék