udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 46 találat lapozás: 1-30 | 31-46

Névmutató: Anonymus

1996. február 20.

Nemrég dr. Ferenczi István régész-történész Új elméletek a magyarság kárpát-medencei honfoglalásának kérdéseivel kapcsolatban címmel tartott előadást Kolozsváron. A múlt századi millenniumi évforduló körül a honfoglalás történetét egyetlen változatban, az Anonymus-féle Gesta Hungarorum állításai alapján írták meg. De az első világháború utántól napjainkig a magyar történelemírásban ezzel a korszakkal kapcsolatban jelentős változás jelentkezett. Teret hódított az a gondolat, hogy Árpád népének bejövetele előtt egy másik honfoglalásra is sor került. Erre ma már régészeti, sőt nyelvészeti bizonyítékok is rendelkezésre állnak. Számos neves szakember, köztük Ferenczi István, meggyőződése, hogy az első honfoglalásra a Kárpát-medencében valamikor 670-680. között került sor. "Szinte teljes bizonyossággal mondható, és én teljesen biztos vagyok benne, hogy az onogur-bolgár vezetőkkel nagy tömegben ősmagyarok jöttek be, akiket nagyjából a Duna-Tisza közti terület közé telepítettek. Õk, és ezt akár tetszik, akár nem, el kell fogadnunk, az ínek , vagyis a szolgák kategóriáját alkották. Mellesleg, innen származik az ínség szavunk" - vallja Ferenczi professzor. /Ördög I. Béla: A többszöri magyar honfoglalásról. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 20./

1997. április 23.

Nagy László érdeklődött a magyar-román történész vegyes bizottság munkájáról. Feleletet kapott a Korunk (Kolozsvár) 1997/1-es számából, ahol a bizottság két tagja /Szász Zoltán és Camil Muresanu/ adott rövid beszámolót. A bizottság 1971-ben alakult meg, a Kádár-Ceausescu-találkozó után. Időnként összeültek, kicsit vitatkoztak, néhány részletben megegyeztek, de ennek nem volt gyakorlati jelentősége. 1983-tól a fordulatig nem ült össze a vegyes bizottság, de most újraéledt munkájuk. A történész vegyes bizottság fennállásának 25. évfordulóját megünnepelték. Ez az újból megindult munka inkább csak "nem látványos, apró lépésekben segítheti a közeledést". Szász Zoltán megemlítette, hogy a román kontinuitás kérdésében "belátható ideig nincs lehetőség kiegyenlítésre". Az írásból nem derül ki, hogy a bizottságnak van-e munkaterve. Ez elmúlt időben megszülettek nemcsak a német-francia, de a spanyol-holland viszonyban is a közös történelemkönyvek. Nem látható a bizottság befolyása a román tankönyveket illetően. A VII. osztályos történelemkönyv például Anonymusra hivatkozva azt írja, hogy a honfoglaló magyarok által itt talált három fejedelem /Glad, Gelu és Menumorut/ román volt, annak ellenére, hogy Anonymus nem ezt írja, hanem azt, hogy Gelu "blach" /ez nem románt jelent/, Menumorut kozár, míg Glad bolgár. A VIII. osztályos történelemkönyv sem a megértést, a kölcsönös megbocsátást szolgálja: az ippi és ördögkúti megtorlások primitivizmus precedense, az 500 ezer áldozatot követelő bolsevista megtorlás viszont "rettenetes represszió". A tankönyv a kommunista idők nemzetiségi politikájáról azt írja: "Az új szabályozást etnikai kritériumok alapján fejlesztették. 1952-ben Kolozsváron egy egyetem jött létre magyar tanítási nyelvvel, elkülönítve a román nyelvűtől. Utólag a két felsőiskola egyesül, esetenként viszont megtartva az előadásokat mindkét nyelven." Tehát 1952-ben jött létre a magyar egyetem! - Konkrét munkatervet kellene a történészek bizottságának kidolgozni, hogy közösen elfogadott történelemkönyvek legyenek érvényben. /Nagy László: A munkanélküli bizottságról. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 23./

1997. július 29.

Nagyváradon a Kőrösvidéki Múzeumban láthatók a szocreál stílusban készült mellszobrok, bizonyos román fejedelmeket ábrázolnak. Anonymusra hivatkozva az egyes szobrok alatt feliratok hirdetik: román vajdák, így Gelu, Erdély vajdája, Glad, a temesi ország vajdája, Menumorut, Biharország román vajdája. - Roland Borsa pedig "Erdély román ország vajdája", valójában magyar főúr, akit a magyar király nevezett ki vajdának. II. Rákóczi Ferenc - a felirat szerint -Erdély román ország fejedelme. /Szilágyi Aladár: Nagyváradi legendárium. = Bihari Napló (Nagyvárad), júl. 29./

2001. július 14.

A Magyar Csodaszarvas Egyesület meghívására a szatmárnémeti Magyar Ifjúsági Kezdeményezés (MIK) három tagja - Kereskényi Gábor, Polner Zoltán, Uglár Zsolt - látogatott el Budapestre. A találkozón a magyar politikai pártok képviselői tartottak a határon túl élő kisebbségek sorsát is érintő előadásokat, de a négynapos összejövetelen az Illyés Közalapítvány vezetősége, történészek és a chicagói magyarok közösségének tagjai is felszólaltak. Az előadások középpontjában a státustörvény kérdése szerepelt. Halzl József, az Illyés Közalapítvány elnöke megindokolta a szervezetük által elosztott támogatási pénzek igazságosságát, és nemzetstratégiai előadásokat is hallgathattak a megjelentek. Raffay Ernő történész a trianoni döntésről és annak következményeiről tartott eszmefuttatást, a történelmi előadások között az 1956-os forradalom elemzése is szerepelt. Ughy Attila, a Fiatal Demokraták (FIDESZ-MPP) és Balczó András, a Magyar Igazság és Élet (MIÉP) pártjának politikusai a magyar státustörvényt mutatták be nagy vonalakban. A találkozón az eddiginél jobb kapcsolatot tudtak kiépíteni más határon túli ifjúsági szervezetekkel. A budapesti találkozón a Délvidéki Magyarok Közössége, a Kanizsai Ifjúsági Kerekasztal, a pozsonyi Corvin Mátyás Társaság, a zentai Anonymus Ifjúsági Egyesület és a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Szövetsége ifjúsági tagozata is jelen volt. /Státustörvény, pályázati pénzek, nemzetstratégia. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), júl. 14./

2002. július 22.

Júl. 19-én Aradon felbontották a Simándi Böszörményi Zoltán jeligés riportpályázatra beérkezett munkákhoz mellékelt, a szerzők személyi adatait tartalmazó zárt borítékokat. A zsűri döntése szerint az első a Haza jeligéjű munka (szerző Andó András, Arad), a második Vasparipa (Mózes László, Sepsiszentgyörgy), a harmadik a Kisherceg (Szőke Mária, Nagyvárad) került. Különdíjat kapott kilenc pályázó: Anonymus (Balta János, Arad), Arany-háromszög (Salamon Márton László, Kolozsvár), Balthazár (Simon Judit, Nagyvárad), Czumbil (Boros Ernő, Szatmárnémeti), Emelt fővel (Szucher Ervin, Marosvásárhely), Hollandus (Bálint Ferenc, Zilah), Rekviem (Szabó Katalin, Csíkszereda), Mitács (Sarány István, Csíkszereda), Viskikő (Sike Lajos, Szatmárnémeti). Valamennyi díjazott gyakorló újságíró. A díjátadásra júl. 27-én Aradon, a Jelen házban kerül sor. /Borítékbontás a Simándi Böszörményi Zoltán riportversenyben. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 22./

2004. március 2.

Február 26-án Aradon, a Csiky Gergely Iskolacsoportban gyűlt össze a kis társaság a Kölcsey Egyesületben. Pávai Gyula tanár tartott előadást a magyar regényírás megteremtőiről, bemutatta Anonymus Trója-regényét (XIII. század), a Karthauzi Névtelen magyarul írott Ferenc-legendáját, mint első önálló magyar könyvet (XV. század), Dugonics András jezsuita szerzetes Etelka című regényét (1793). Beszélt Kármán József naplóregényéről, a Fanni hagyományairól, Fáy András A Bélteki ház, Jósika Miklós Abafi, Csehek Magyarországon, Magyar kényurak, Eszter, valamint Eötvös József A karthauzi, A falu jegyzője és a Magyarország 1514-ben című regényéről. /Benke Tímea: A magyar regényírás kezdetei. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 2./

2005. március 15.

Az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról emlékeztek meg Zilahon március 13-án, vasárnap. Az ünnepi műsort a Kálvineumban, jelenleg városi művelődési házban tartották meg. Verses–énekes összeállítást mutatott be a Katicabogár Együttes. Színre lépett az Anonymus vegyes kórus, amelyet a városban tanító magyar zene pedagógusok és baráti körük tagjai alakítottak. /(Fejér László): Három nemzedék ünnepelt. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 15./

2007. március 21.

A Maros megyei tanács honlapján magyar fordításban (www.cjmures. ro/HU/istoric. htm) is olvasható Marosvásárhely vázlatos története. A fordítás nagyon rossz, magyartalan, amikor a városban számos fiatal és magyarul író- olvasó és kutató történész, író, szerkesztő őslakos található. Olvasható a honlapon, hogy „a régészet igazolta a társadalmi-kulturális szerkezetek teljes folytonosságát a régi és ősrégi korokban”. „A X–IX. századokban a területet (Maros megyét) belefoglalták a Gelu Romanu által vezetett politikai alakulatba és utána a Gyuláéba”. Valójában Gelu – bármennyire is kapott nemzeti jelzőt –, nem létezett, ő Anonymus találmánya, a gyulák pedig a magyar király alattvalói/helyettesei voltak és semmiféle államot nem alapítottak. Már 1493-tól Marosvásárhely Tg. -Mures municípiumban jegyzik az első céheket. Tehát a település még jóformán létre sem jött, máris Tg. -Mures és municípium volt… Miért kellett Bethlen Gábornak is 1616-ban municípiummá emelni azt, ami már az, sőt a honlap szerint a Tg. -Mures elnevezés is ősi, holott az majd csak Nicolae Iorgának fog eszébe jutni 1918 végén, amikor a Románia ölébe hullott országrész ezernyi települését el kellett románul nevezni. Bernády György polgármestert nem említette az összefoglaló. A város első okirati említése 1332-ből Sacerdos de Novoforo névvel történik (=Vásárhelyi pap). Szerepel még a honlapon a Toldalagi gáz, a teleki Könyvtár épülete (kis t-vel) és a Közigazgatási palota. /(Sebestyén): Mi újság történelmünkben? = Népújság (Marosvásárhely), márc. 21./ Megjegyzés: A város 1332-es említése helyesen: Novum Forum Siculorum.

2008. június 6.

Marosszentgyörgyön a plébánia épületében találkoztak a helyi kiadványok szerkesztői. „Lapos találkozó” – hirdette a krétaporos felirat. A kiadványok nevei: Mária és Márta, Küldetésben, Szászrégen és Vidéke, Tűzhely, Harangszó, Anonymus, Új Kezdet. Mindegyik, havonta vagy negyedévente nyomdafestéket látó kislap egyedi a maga nemében. A kommunista rendszerben egyetlen újságcikk sem jelenhetett meg büntetlenül a „bun de tipar,” azaz „nyomtatható” megjegyzés nélkül, idézte fel múltat Nagy Pál író, a romániai magyar újságírás doyenje. Koppándi Sándor cenzor éber volt. Bámulatra méltó, hogy az anyagi gondok ellenére micsoda művészi színvonalú kiadványok születnek nap mint nap. Minden betű, nyomtatott szöveg, amely anyanyelvünkön jelenik meg, a megmaradásunkat szolgálja. Az írott sajtó jövője nagymértékben a vidéki lapokon múlik- ezzel a következtetéssel zárult a találkozón részt vevő kislapok munkatársainak eszmecseréje. Borsos Melinda, a Mária és Márta Magazin főszerkesztője elmondta, egyházi lapról van szó. Fábián András, a Szászrégen és Vidéke főszerkesztője hiánypótlónak nevezte a kiadványt. Lehetőséget adnak a fiataloknak arra, hogy írjanak magukról, gondjaikról. Székely Szilárd, az Anonymus iskolai lap szerkesztőségi koordinátora közölte, a lap összefogja azt a négy osztályt, amelyekről írnak benne, hírt ad arról, hogy mit is jelent a katolikus osztály a Bolyai Farkas Líceumban. /Nagy Székely Ildikó: Kislapok „légyottja”. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 6./ A Súrlott Grádics irodalmi kör és a marosszentgyörgyi Harangszó című lap első alkalommal szervezte meg a kis lapok találkozóját. A beszélgetésen kiderült, a regionális és időszakos kiadványok nagy többsége anyagi gondokkal küszködik. A találkozóra eljött a Szászrégen és Vidéke, a Bolyai Farkas Líceum katolikus osztálya által nemrég indított Anonymus, a Vártemplom által kiadott Új Kezdet, a Marosvásárhelyi Keresztelő Szent János Belvárosi Plébánia Küldetésben című lapja, valamint a Marosi Református Nőszövetség, majd a Pro Missio Alapítvány által kiadott Mária és Márta nőszövetségi magazin. A jelenlevőket Bölöni Domokos és Nagy Miklós Kund, a Népújság munkatársai, a rendezvény szervezői köszöntötték, majd Nagy Pál szerkesztő beszélt a cenzúráról, a kommunizmus idején tapasztalt nehézségekről. A Mária és Márta főszerkesztője, Borsos Melinda elmondta, hogy a nőszövetségi magazin ezer példányban jelenik meg, s folyamatosan fejlődik. A megjelentetési gondok kiküszöbölése érdekében szerkesztői létrehozták a Pro Missio Egyesületet, így pályázni is tudnak a megjelentetési kiadásokra. A találkozóról sajnálatos módon lemaradtak a Dicsőszentmárton és környéke és a Kis-Küküllő menti kiadványok. /Simon Virág: Ki tartozik a kis lapok nagy családjába? = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 6./

2009. március 1.

2008-ban indult az Anonymus, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum katolikus osztályainak lapja. Megjelent a negyedik száma is a diáklapnak, így az 2008-as első évfolyamban négy tematikus lapszám kerülhetett az olvasó kezébe: egy húsvéti, egy tanévzáró, egy tanévnyitó, valamint egy karácsonyi szám. Székely Szilárd hitoktató szorgalmazására kezdődött az együttgondolkodás az iskolai lapról. /Vass Csongor: Anonymus, a névtelen marosvásárhelyi. = Vasárnap (Kolozsvár), márc. 1./

2010. május 10.

A magyar diákok legjava Marosvásárhelyen
A Bolyai Farkas Elméleti Líceumban V. alkalommal szervezték meg a hét végén a magyar tannyelvű középiskolák országos tantárgyversenyét. Az erdélyi középiskolák legjobb tanulói biológiából, földrajzból, informatikából, társadalomtudományokból és történelemből mérték össze tudásukat. Jelen volt Markó Béla miniszterelnök-helyettes, szövetségi elnök, a verseny fővédnöke, aki a megnyitón köszöntötte a diákokat.
Bálint István iskolaigazgató elmondta, hogy valamely iskola eredményességét a diákok teljesítménye alapján lehet lemérni. Ehhez pedig olyan versenyek kellenek, amelyek lehetőséget biztosítanak a megmérettetésre. Ezért választották ki azokat a tantárgyakat, amelyekben a magyar diákoknak országos viszonylatban nincsenek felmérhető eredményeik. A verseny, amelyen évente 25-30 iskola képviselteti magát közel 200 diákkal, a tanügyminisztérium által elismert, oklevéllel megerősített és bejegyzett vetélkedő.
A legtöbb első díjas bolyais diák
De lássuk a nyerteseket. A Nyárádi Erasmus Gyula biológia tantárgyverseny – melynek zsűrijét dr. Nagy Örs, a MOGYE prorektora elnökölte – két tagozatban zajlott. Az elsőt, a növény- és állatbiológia vetélkedőt a X. osztályos György Szidónia bolyais diáklány nyerte, aki a vegyi kombinát káros hatásairól írt dolgozatot mutatott be. Pontszáma jóval meghaladta az utána következő helyezettét. A második, az orvosi biológiai vetélkedőn a székelyföldiek arattak, első helyezést Kész Blanka, a Nagy Mózes Elméleti Líceum diákja ért el.
A Teleki Sámuel földrajzverseny természetföldrajz vetélkedőjét Berze Tamás, a Tamási Áron Elméleti Líceum diákja nyerte, Székely Andrea bolyais diáklány harmadik lett. A humánföldrajz vetélkedőn Illés Tamás székelyudvarhelyi diák bizonyult a legjobbnak, Hunyadi Adrienn, a Mihai Eminescu Pedagógiai Líceum diákja harmadik lett. A díjakat dr. Makkai Gergely, a zsűri elnöke nyújtotta át.
A Kalkulusz informatikaverseny mindkét szekciójában a marosvásárhelyiek szerezték meg az első helyet. A programozói vetélkedőn a X. osztályos Nagy Gellért érte el legnagyobb pontszámot, alkalmazott informatikából László Sándor lett a legjobb. Mindketten a Bolyai tanulói. Eredményeiket dr. Kása Zoltán, a Sapientia professzora méltatta.
Az üzleti tervek vetélkedőjét Demeter Zselyke és György Szilárd, a csíkszeredai Márton Áron Elméleti Líceum diákjai nyerték, míg a multimédia versenyt Csáka István és László Barna, a székelykeresztúri Orbán Balázs Elméleti Líceum diákjai. Halmen József és Barabás Szilárd másodikok lettek. Filozófiából Péter Attila, a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola diákja vitte el az első díjat, Nyulas Dorottya vallás és kultúra szekcióban harmadik helyezést ért el. Munkájukat dr. Fülöp Árpád, a csíkszeredai Sapientia EMTE adjunktusa méltatta.
Az Anonymus történelmi vetélkedőn a nagykárolyi Komlódi Kinga bizonyult a legeredményesebbnek, a szovátai Domokos Kázmér Iskolaközpont diákja, Kovács Kinga második, Takács Kincső Eszter, a marosvásárhelyi Pedagógiai Líceum diákja harmadik lett. Dr. Rüsz Fogasi Enikő, a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem tanszékének dékánja 10-es bejutó jegyet, ingyenes oktatást és félévi ösztöndíjat garantált a diákoknak.
A Bolyai-kupa helyben marad
Díjazás után Bálint István iskolaigazgató bejelentette, a Bolyai-kupa a legeredményesebb középiskolát illeti, s az nem más, mint a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, mely a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumot előzte meg.
A vetélkedőnek több támogatója volt, köztük a tanügyminisztérium, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal, a megyei tanács, a Bolyai Collegium, a Communitas, az Eurotransz alapítványok. A nagyszabású verseny szervezését és lebonyolítását egy hattagú bizottság vezette: József Éva biológia-, Molnár Zoltán földrajz-, Fejér Magdolna informatika-, Láday Zoltán társadalomtudomány-, dr. Borsos Szabolcs filozófia- és Józsa István történelemtanár.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

2010. június 11.

Kólicka mentén, Hajnalhegy alatt
Az otthonomat élénkítő festmények, grafikák, szobrok mellett családi gyűjteményünk egyik büszkesége a jeles debreceni fotóművész, Hapák József nagyméretűre módolt színes felvétele. A fotográfia apró falusi templomot ábrázol, hófehér falakkal, a falfelületeket támpillérek tagolják, a cinterem bejáratának két oldalán csúcsíves, halhólyagos mérművekkel díszített ablakokkal. Bár a felvételen nem látható, de „tudomásom van róla”, hogy a későgótikus istenháza szentélye mellett fiatornyos fatorony, krinolinos ereszű harangláb ékeskedik. A fotográfiával korán elhalálozott barátunk, Alexandru Săşianu váradi művészettörténész ajándékozott meg másfél évtizede, azzal a meghagyással, hogy alkalom adtán feltétlenül zarándokoljak el Magyarkecelre, ahol a rusztikus gótika eme kis ékszere fellelhető.
Rövidítés a Rézen. Dicsérhetjük az eszünket: a Margitta előtt, majd Berettyószéplakon áthaladó, sztrádaépítők roncsolta megyeközi út helyett Élesden kanyarodunk északra, hogy Sólyomkőváron keresztül csatlakozzunk rá Szilágynagyfaluban a Somlyónak tartó útszakaszra. Megspóroltunk vagy harminc kilométert meg legalább háromszáz kátyút. A Réz-hegység égeres-bükkös-gyertyános, legelőkkel övezett, szállásokkal tarkított hátságain átvágva a sűrű eső, a fel-felgomolygó köd ellenére még gyönyörködhetnékünk is támad. „Kistótország” Biharból Szilágyba átcsorgott részén csupán két, szlovákok által is megült településen: Halmosdon és Detrehemen kell áthaladnunk Nagyfaluig. Talán ez a kistáj is megérne egy portyát – mondom magamnak, s a Báthoryak ősi fészkén, majd Perecsenyen és Varsolcon is túlhaladva, Krasznán is megállhatnékom volna – Kraszna vármegye hajdani székhelyének fiatornyos, gótikus temploma láttán. A városias település közepén áthaladva kerüljük meg az azonos nevet viselő folyó táplálta gyűjtőtó víztükrét. Bő fertályóra elteltével hívogatólag integet felénk Magyakecel zsindelypendelyes haranglábja, mellette a fotográfiáról ismert templommal.
Helynévfejtési bonyodalmak. Portyánk színteréhez, a vegyes lakosságú községközponthoz, (régebbi román neve: Căţelul Unguresc) még három település tartozik: az ugyancsak románok és magyarok lakta Egrespatak (Aghireş), a színromán Gurzófalva (Fetindia), illetve Románkecel (régente: Căţelul Românesc) Miért, miért nem, annak idején az elvtársurak nem voltak megelégedve a két Kecel sok évszázada használatos megkülönböztetésével, s 1964-ben az előbbit Meseşeniul de Jos, az utóbbit Meseşeniul de Sus névre keresztelték. Egy a közelmúltból eredő legendárium szerint a vegyes lakosságú központ a Căţălul, a színromán település a Căţăluşa nevet viselte, s emiatt vált nevetség tárgyává a falupáros megyeszerte. Átkeresztelték mindkettőt annak ellenére, hogy a „ki telepedett ide korábban?” vitában román részről éppen a Kecel = Căţel névfejtés tűnt perdöntőnek. Az egyik helynévkutató nem kis elégtétellel jegyezte meg: „Nem érdektelen, hogy ez a latin eredetű román szó, még ha magyarosított formában is, de megőrződött egy jelentős magyar lakossággal bíró falu elnevezésében.” Nos, vettem magamnak a fáradságot, és utánabúvárkodva ellenérveket is találtam. A Gesta Hungarorum szerint a kun (?) vagy besenyő (?) Kecel vagy Ketel vezér, Alaptolma apja még 884-ben csatlakozott Kiev alatt Álmos hadaihoz, és a honfoglalás egyik fontos szereplője lett. A 'Kecel' török eredetű személynév, jelentése: 'puszta', 'kopasz', a 'Ketel' pedig 'vezető vagy vezetékló'. Persze, Anonymus előszeretettel vetített vissza helyneveket személynevekké, emiatt fenntartással fogadhatjuk az általa krónikába foglalt történelmi személyiségek hitelességének többségét. Az viszont már vitathatatlan adat, hogy egy Kecel nevű település első írásos említése 1198-ból való, ez a kisváros a Kiskunságban található a mai napig. A mi vita tárgyát képező, Zilah melletti Keceleink egyike először 1213-ban bukkan fel az oklevelekben, Kechel, Kezel, majd Kecel formában. Nehéz volna elképzelni, hogy a Dunához közeli, ennél korábban említett Kecelt első Árpád kori megülői Căţel-nek, Kutyuskának nevezték volna… De hagyjam el hamarvást a toponímia ingoványos talaját, elvégre ripoterségem nem a múlt búvárlására, hanem a jelen feltárására vállalkozott a Terbetéről eredő Kólicka-patak völgyében. A község négy falujának összlakossága az utolsó, 2002-es népszámláláskor 3078 fő volt, ebből 67,2 százalék román, 30,66 százalék magyar és 2,12 százalék roma nemzetiségű. A folyamatos népösszeírások kezdete, 1850 óta magán Magyarkecelen szinte változatlan arányban a lakosok 44 százalékát képezte a románság, a magyarság 56 százalékával szemben. Jelentős változás az 1977-1992 közötti időszakban következett be, ekkorára – a községközpont lakosságának általános, 220 fős apadása mellett – a románok lélekszámának aránya 36 százalékra csökkent.
Szíveslátás a parókián. A papilak kapujában várakozik ránk Vicsai Ferenc lelkipásztor. A riporterségemmel majdnem egyívású tiszteleteshez – mondhatni – családi szálak fűznek: egy Szilágycseh vonzáskörzetébe tartozó tövisháti falu, Bősháza szülötte. 1964-ben jóapámat – a duna-deltai kényszermunka-táborok poklából szabadulva – ebbe az isten háta mögötti helységbe dugták el egyházi elöljárói, s Ferenc öcsémuram az ő szolgálatain felbuzdulva választotta életcéljául a papi hivatást. A párja is bősházai, immár 36 esztendeje tevékenykednek Kecelen. A tiszteletes asszony pillanatok alatt terített asztalt varázsol, s falatozás közben jóízű beszélgetés esik, együtt idézzük fel szülőfalujukbeli közös ismerőseinket, családjuk dolgait. Két gyermekük van, fiuk is, lányuk is orvosi diplomát szerzett. Bizonyára a távolra került Vicsai-ivadékok, főleg az itt vakáciozó unokák számára nyaranta valóságos földi paradicsom ez a gyümölcsfák koszorúzta, selymes füvű, szénaillatú porta a templomdomb tövében.
Ferenc ide-oda telefonálgat az ügyünkben. Kiderül, hogy – előzetes egyeztetésünk ellenére – a község alpolgármesterével elmarad a találkozónk, ugyanis Seres Árpádnak a megyeközpontba támadt halaszthatatlan dolga, az édesanyját vitte kisebb balesettel a zilahi kórházba. A helybeli iskolát se érdemes felkeresnünk, hiszen a magyar tagozat négy, összevont osztályának tanulói zsibói kirándulásra mentek. Házigazdánk ajánlja, hogy szomszédoljunk, látogassuk meg a közeli egrespataki iskolát és parókiát. Az ott lakó lelkész-házaspár mellett egy tanítónénit is „tartogat számunkra”, akit érdemes lesz kifaggatnom.
Egrespataki trófeák. Ha nem bizonygatná, kinézetének köszönhetően el se hinném, hogy Hari Tünde Hajnalka már tizennégy éve végzett a zilahi képzőben, s azóta tanít betűvetést a faluban. Körbepillantva az udvaron látjuk, van mivel büszkélkednie a helybeli tantestületnek, hiszen kibővített, felújított iskolájukat akár egy nagyváros is megirígyelketné. Első, kedvező benyomásomat nyomban közlöm Otilia Dovleac tanárnővel, az iskola igazgatójával is. Otilia elmondása szerint a kétnyelvű óvodába, a kétnyelvű alsó tagozatra, illetve a román nyelvű felső tagozatra összesen 140 gyermek jár. A kisebbekkel egy-egy óvónő, illetve két-két tanítónő foglalkozik. Az épületet tavaly újították fel, az osztályok létszáma – a románoké is – épp hogy „súrolja” a törvényszabta minimumot, ennek ellenére tizenöt, jobbára szakképzett pedagógus tevékenykedik itt. A felső, román tagozatra összesen nyolc magyar tanuló iratkozott be, inkább a szegényebb sorsú, szociálisan hátrányos helyzetűek közül, a többiek a krasznai vagy valamelyik zilahi magyar iskolába járnak, de a négy órányi anyanyelvi oktatást és a vallásórákat itt is biztosítják. Ibolya tanítónéni az első és a harmadik, Tünde pedig a második és a negyedik osztályt tanítja. Tizennégy-tizennégy gyermeket oktatnak. A két alsó osztályba öt-öt, a két felsőbe kilenc-kilenc gyermek jár. Benyitunk Ibolya osztálytermébe, ahol a kicsiknek magyar, a nagyobbaknak természetismereti órájuk van. Bevallásuk szerint az angollal van inkább gondjuk, mert a tanárnő nem tud magyarul, s az ő román tudásuk még nem elegendő ahhoz, hogy a „közvetítő nyelven” könnyedén vegyék az angol nyelv akadályait. Máskülönben nem győzőm kapkodni a fejemet, kiderül, hogy ezek az ügyes gyermekek egyre-másra sikeresen vesznek részt a különböző vetélkedőkön és tantárgyversenyeken. Almási Tamara például versmondásban jeleskedett, a szavalóverseny megyei szakaszán, Zsibón, majd az országos döntőn, Szatmárnémetiben is Szilágyi Domokos Medvelakodalom című versével szerepelt. Kulcsár Zsolt és Kui Henrik Gedeon matekversenyen jutott tovább, Szeredai Boldizsár Ferenc pedig a számtan mellett román versmondó-vetélkedőn jeleskedett. Az apróbbak közül Ferenc Efraim a Kenguru-számtanversenyre nevezett be.
Tünde tanítónéni tanítványai se adják alább: legutóbb az Aranytoll-versenyen néhány előre megadott kulcsszó alapján kellett mesét fogalmazniuk. A folyosó tele van tapétázva a magyar tagozatosok trófeáival: hirtelen vagy harminc oklevelet számolok össze a falakon. Tünde bevallja, hogy fájó szívvel válik meg a néhány hét múlva kirepülő negyedikeseitől, hiszen ők kilencen gyűjtötték be a legtöbb diplomát. Talán arra a legbüszkébb, hogy egyik tanítványa első, másik a második lett megyei szinten a számtanolimpián. Legutóbb egy negyedikes legényke Zilahon vett részt népdalversenyen, ahol egyetlen magyar résztvevőként szerzett elismerést. Belépünk a másodikosok és negyedikesek termébe, ahol Szilágyi Zoltán tart vallásórát. A lelkész nem csak a református, hanem a baptista és a pünkösdista szülők gyermekeit is oktatja, most éppen pünkösd ünnepének jelentőségéről beszélgetnek.
Szóra, pontosabban énekszóra bírjuk a negyedikes Seres Rudolf Györgyöt, aki a népdalvetélkedőn szerepelt sikeresen: „Udvaromon hármat fordul a kocsi, / Édesanyám, kofferemet hozza ki, / Hozza ki a behívó levelemet, / Már Sámsonban felejtsék a nevemet.”
Látogatóban Szilágyiéknál. Zoltán tiszteletes átkísér bennünket a parókiára, mely a Szilágyi lelkészházaspár otthona. Éva tiszteletes asszony nyolc éve szolgál Egrespatakon. Éppen az esti istentiszteletre készül, számomra, régivágású papivadék számára szokatlan módon: egy laptop segítségével. Zoltánnak nehezebb a dolga, ő a Tövishát két távolabbi, apró gyülekezetét, a 85 lelket számláló Nagymont és a 150 lelkes Szilágyszentkirályt pásztorolja. Templom is – előbbi településen gótikus templom –, parókia is van mindkét színmagyar helységben, csakhogy egyen-egyenként képtelenek volnának egy-egy lelkipásztort eltartani. Mindkettőnek testvéregyházi státusa van, egyik se fíliája a másiknak – így egészségesebb a két kisközösség kapcsolata – véli Zoltán. Az egrespataki református gyülekezet lélekszáma 390, a baptista és a pünkösdista magyaroké körülbelül 200, együtt a falu lakosságának mintegy 40 százalékát képezik. A kálvinista jelenlét nem sokat változott az utóbbi évtizedekben, ez részint a kereszteléseknek a temetésekkel csaknem azonos számának, részint az innen városra származottak folyamatos visszaköltözésének köszönhető. Vegyesházasságok elvétve fordulnak elő, azok is csupán más-más felekezetű magyarok között köttetnek. A reformátusok inkább egykéznek, a neoprotestáns családok viszont három-négy, akár öt-hat gyermeket is vállalnak.
A 6,5 hektárnyi egyházi földeket visszakapták, két hektár erdőt is. A templomot építésének száz esztendős jubileumán, 2001-ben újították fel. Miért, miért nem, az istensztiteleti hely nincs telekkönyvileg bejegyezve, emiatt számos adminisztratív akadályba ütköznek. A hajdani templom 1961-ben épült, a jelenlegi 1901-ben. A régi épület néhány maradványa, a bejárat fölötti latin nyelvű kőtábla, a szószék legalsó lépcsőfoka előtt beépített ugyancsak feliratos kőlap és egy hajdani birtokos: gróf Teleki Mária címere tanúskodik a múltról. Egy máiglan élő legenda szerint a történelem számos viharát túlélő település lakói a a török-tatár dúlások elől menekülve egy egész éjszakát töltöttek templom mögötti dombon lábon állva, azóta kapta a Láb nevet. A gyülekezeti ház az egyház tulajdona volt, egy ideig művelődási házként működött. 2006-ban kapták vissza, nagyon lerobbant állapotban. Azóta felújították, kibővítették, ellátták konyhával, és az emeleti részen vendégszobákat is kialakítottak, panzióként szeretnék működtetni, a faluturizmus fellendülése reményében. A férfiak jelentős része építkezéseken dolgozik, négy nagyobb csapat van, Magyaroszágon is vállalnak munkát, de többnyire az országot járják. A gyülekezeti ház újjáépítésekor mindegyik csapat kalákában dolgozott egy-egy épületrész renoválásán. A földek nagy része parlagon marad, néhány család kezdett nagyobb vállalkozásba az agráriumban. Mivel számos életerős család visszaköltözött a faluba, Egrespatakot nem jellemzi az elöregedés. Rövidesen infrastruktúra – úthálózat – szempontjából jelentős változás várható. Szilágyi tiszteletesék nem örvendenek igazán a fejlődésnek, hiszen már jó út visz a megyeközpontig, s a zilahi körgyűrű, egy gyorsforgalmi út, és az autósztrádához való csatlakozás mind szinte karnyújtásnyira, a templom, a parókia és a gyülekezeti ház fölötti magas parton fog elhaladni. Attól tartanak, hogy a megsokszorozódó forgalom felbolygatja a falu idilli nyugalmát, és veszélyeztetni fogja az egyházi épületeket.
Vissza Magyarkecelre. Tünde tanítónéni Kecelen lakik, velünk tér vissza az otthonába, s út közben a községközpont dolgairól faggatom. Magyarkecelen mindkét tagozaton csupán négyosztályos iskolára futja. Ez részint azzal magyarázható, hogy kevesebben, mintegy négszáz lélekkel kevesebben lakják, mint Egrespatakot, másrészt a keceliek inkább egykéznek, mint a szomszédos falu lakói. Egy tanítónő oktat a román, egy a magyar tagozaton. A magyar kisiskolások 13-an vannak, az első, a második és a harmadik osztályban, negyedikesük nincs. Mivel az idén három elsőst irattak be, őszire tizenhat tanítványa lesz a helybeli tanítónéninek. Tünde bevallása szerint mindkét magyarok lakta falut a magáénak tekinti. Egrespatakon tanít, de Kecelen több kulturális tevékenység kötődik a nevéhez. „A tiszteletes úrral együttműködve számos dolgot kezdeményeztünk. Először a vallásórák keretében segédkeztem egyházi énekek betanításában, s azok mellett népdalokat – főleg szilágyságiakat – is tanultunk. Aztán kézimunkáztunk, népi játékokat is becsempésztünk a foglalkozásokba. Két tánccsoportunk is van, egy a kicsiké, egy az ifjaké. 2005 őszén tartottuk meg az első hagyományőrző napokat, a szüreti sokadalmat. A stafirungos ládákból előkerültek a régi öltözékek. A csoport apraja-nagyja felöltözött, szekerekre ültünk, nótázgattunk, hívogattuk a falusiakat az ünnepségre, ahol a fiatalok táncokat mutattak be, színdarabot adtak elő, aztán következett a szüreti bál.” „Voltaképpen az egész ünnepség egyházi keretekben zajlott le, előbb istentiszteleten adtunk hálát a termésért, de ahhoz, hogy a rendezvény megvalósuljon, nagyon kellett egy ilyen kultúrmindenes, mint a mi Tündénk – bizonygatja a lelkipásztor. 2006-ban és 2007-ben aratás és kenyérünnepet tartottunk. Miután a templomban összegyűltünk, és hálát adtunk az Úristennek az azévi termésért. Egyébként a mi falunk hagyományőrzőbb, mint a Zilah melletti Egrespatak.” „A hálaadás után összegyűltünk a tiszteletes úrék kertjében, a pap kertjében – veszi vissza a szót Tünde –, ugyanis ott volt egy kisebb tábla búzavetés, és ott kaszákkal arattunk. Az idősebb emberek megmutatták a fiataloknak, akik falusi létükre már nem vettek részt kézi aratáson, hogy hogyan is volt régen, hogyan szedték a markot, hogyan kötötték kévébe, rakták keresztbe. Mi énekszóval buzdítottuk az idősebbrendűeket a munkára. Csodálatos felvételeink vannak. A szívünk tele volt örömmel, hogy nemzedékről nemzedékre tovább adhattuk a hagyományokat. Megvolt az aratás, a sereg elindult, élen egy búzakoszorút hordó legénykével. Elrejtőzött falusfeleink – szokás szerint – vízzel locsolják ilyenkor a menetet. A szomszédos házakban kemencében frissen sült kenyérrel és lángossal fogadtak bennünket. Többszázan vettünk részt ezen az egész falut felölelő rendezvényen. Bár ünnepségünk első sorban a magyarságot érintette, a románság sem zárkózott el tőlünk, velünk együtt ünnepeltek, és irigyelték is kissé, hogy mi mire vagyunk képesek. Mindkét alkalommal este néptánccal, színdarabbal léptek fel a fiatalok. Legutóbb Tamási Áron Énekes madarát adtuk elő. Három éves korúaktól a huszonévesekig mindenki vállalt valamilyen szerepet. Mind a két falut a magaménak érzem, mindkét falu szolgája vagyok. Egrespatakon például a kolleganőmmel tanítjuk be a gyermekeknek az anyáknapi, a karácsonyi műsorokat, s mivel ott nemcsak református templomban, hanem a baptista és a pünkösdista imaházban is bemutatjuk az ünnepi programunkat. Itt, Magyarkecelen pedig a tiszteletes úrral karöltve mutatkozunk meg a gyülekezet színe előtt. Nem várunk hálát, de ha megcsillan a könny a szülők szemében, vagy mosolyt fakasztunk, már megérte. A farsangot is megtartjuk a gyerekekkel. Egrespatakon olyankor kürtöskalácsot sütnek. Vakációban Hídalmáson vagy Sólyomkőváron táborozunk, ott bonyolítjuk le a szünidei bibliaheteket, sportvetélkedőket tartunk, szabadtéri játékokat szervezünk, tábortűz mellett énekelünk.” A község és a közösség dolgairól. Riporteri előjogom alapján kissé felborítom tapasztalatgyűjtésünk időrendjét. A szívemhez nőtt, lelkembe lelkedzett templom és harangláb leírását riportom végére tartogatom. A lelkipásztor és a tanítónő kíséretében rövid sétát teszünk a falu kacskaringós utcáin. Tünde tanító néninek köszönhetően jegyzem fel Magyarkecel hangulatos utcaneveit: Alszeg, Híd-, Malom-, Szénakert-, Külszeg-, Erdő-, Kraszna- és Posta-utca. Helynévgyűjtői szenvedélyemet is kiélhetem. Határrészek: Magdolna, Rét, Mogyorós, Szőlőalj, Bartáé, Hosszú, Tölgyes, Lándzsabikk, Asztaltartás, Kecskehát, Puszta, Tér, Szénakert, Vágottberek, Gyertyános. Erdők: Katrics, Előbikk, Kosztabikk, Csúpos. Szőlőhegyek: Nagy-hegy, Kis-hegy, Morgó és Hajnalhegy. Pótlólagosan legalább telefonon keresztül mégis sikerül kapcsolatba lépnem az alpolgármesterrel. Seres Árpád RMDSZ-színekben jutott tisztségbe, egyébként Seres Dénes volt szenátor, jelenlegi képviselő testvére, s a törvényhozó természetesen a szívén viseli szülőföldje ügyeit. A „vice” nem rejti véka alá, hogy Magyarkecelen hatékonyan fungál a magasabb szinteken nem létező PSD-RMDSZ koalíció. A szociáldemokrata polgármesterrel együttműködve számos eredménnyel dicsekedhetnek a településfejlesztés, a négy falu infrastruktúrájának korszerűsítése terén. Már az előcsatlakozási időszakban „megtanultak pályázni”, Románia uniós csatlakozását követően sikerült újabb pénzeket lehívniuk, s mindennek köszönhetően aszfaltozták le a helységek útjait, járdáit, renováltak művelődési házakat, iskolákat, s amire talán a legbüszkébb: az 1907-ben épült községházát teljes egészében felújították és korszerűsítették, és két parkot varázsoltak a községközpontba. Magyarkecel vízhálózata 80 százalékban készült el, a szennyvízhálózat kiépítése is következik, ha lesz rá pénz. A települések ivóvízellátását két, a Meszes hegységben eredő patak befogásával igyekeznek megoldani, egyebekben kisrégiós összefogással, más községekkel karöltve törekednek – például – az uniós szabványok szerinti szelektív szemétgyűjtést, tárolást, és szállítást megvalósítani. Az alpolgármester ismételten kifejezi sajnálkozását amiatt, hogy nem sikerült összefutnunk, hiszen – mint mondja – a személyes találkozás hangulatát semi se pótolhatja. Megegyezünk abban, hogy alkalmasint pótoljuk az elmaradt beszélgetést. Egyébként úgy érzem, jártunkban-keltünkben – kísérőinknek köszönhetően – sikerül megragadnom Magyarkecel „fílingjét”. Ferenc tiszteletes és Tünde tanítónéni bőséges információkkal szolgál. Elsétálunk a gyülekezeti házig. A multifunkcionális épület télvíz idején istentiszteleti helyként is szolgál a fűtetlen templom helyett. Jókora, fűthető termében templomnyi gyülekezet is elfér. Vendégül látó papunk már kiteregette az anyakönyveket, a családkönyvet, amelynek alapján minden família családfájának elágazásai nyomon követhetőek. A bejegyzések alapján kiderül, hogy az utóbbi években a hívek száma szinte állandósult, általában a keresztelések száma megyezik a temetésekével, viszont az utóbbi húsz évben hatvan lélekkel apadtak, s ez egy ilyen kis közösség számára jelentős veszteség. Magyarkecel egyháza csupán 1747-ben lett anyaszentegyházzá, addig Krasznahorvát leányegyháza volt, bár a helybeliek 1567-ben tértek át a református vallásra. Klenódiumaik viszont az eklézsia gazdag múltjáról tanúskodnak. Szép mívű ezüst pohara 1626-ból való. A legrégibb úrasztali abrosza 1713-ból, négyzet formájú, mintával díszített, Székely Ilona adománya. A legértékesebb az úrasztali terítők közül egy török eredetű kéztörlő, laposhímzéssel a 17. század elejéről.
Isten malma. A parókia portájáról gyümölcsfák, dús füvek zöld tobozódásában kapaszkodunk fölfelé a templomdombon. Előbb a templom mellett magasodó harangláb mutatkozik elibénk teljes pompájával. Magas gerendaküszöbét átlépve első pillantásra, a kesze-kuszának tűnő belső gerendaváz láttán emlékeimből egy régi malom képe idéződik fel bennem. „Isten malma” – hajtogatom kísérőimnek megigézve a látványtól. A templomtól különálló fatorony a 16-17. századfordulóján épülhetett. A harangláb tetejét többször átalakították, egyik gerendájának felirata szerint 1775-ben készült. A harangláb szakállszárítója igen szép mintájú tulipánfaragásban végződik. A közepén kettéosztott tornác és a krinolin szerű eresz elegáns megjelenést kölcsönöz, mindenképpen Kalotaszeg hatására enged következtetni. A templom mellett magasodó haranglábnak építésekor még nem volt fiatornya. Előtanulmányaim alapján tudom, hogy egészen a 19. század utolsó negyedében egyre-másra épülő kőtemplomtornyok divatjáig, néprajzi tájaink közül épp a Szilágyságban volt legtöbb tölgyfa harangtorony, felülmúlva gyakoriasságában a haranglábairól nevezetes Kalotaszeget, vagy Küküllő mentét is. Kós Károly nem kevesebb mint 27 egykori harangláb jegyzékét adja, s nem tartja kizártnak annak a lehetőségét sem, hogy épp Szilágyság vidéke lehetett a fő fókusza Erdély és Partium református tájai elterjedt harangtorony építésének. A szilágysági népi monumentális építészet kimagasló értékeit képviselik a menyői, magyarkeceli, ardói, magyarrécsei és lelei haranglábak. Építési idejük a fatorony építészet virágkorának időszakára, a 17-18. századra esik. Legrégibb közülük a menyői református templom haranglába. Építésének idejét 1619-re teszik. A maga 22 méterével a vidék népi monumentális emlékei közül a legmagasabbnak számít. A magyarkeceli harangláb egyik ereszgerendáján az 1775-ös évszám olvasható, de mivel ezen, és a többi gerendákon is sok olyan illesztés és lapolás nyomai láthatók, melyek az ezt megelőző időkből származnak, ezt az évszámot inkább egy nagyobb szabású felújítás dátumának tartjuk. Talán közelebb visz az igazsághoz, ha építési idejét az 1747-es évhez kötjük, amikor Magyarkecel református egyháza híveinek gyarapodásával, az addig filiálából anyaegyházi rangot kapott. „A toronyban lakozó harangok közül 1766-ból való a nagyharang, az ugyanabból a korból származó kisebbiket az első világháború idején elvitték, ágyút öntöttek belőle, helyette 1923-ban öntetett újat az eklézsia – kapunk magyarázatot Vicsai Ferenctől –. A faépítmény az 1950-es években kezdett imbolyogni, akkor végeztek elég komoly munkálatot, megerősítették. A legutóbbi nagyjavítás 1984-ben volt, akkor teljesen újrazsindelyeztük.”
Fotográfusként tüsténkedő főszerkesztőm nem tud ellenállni a kísértésnek: nyaktörő mutatványt produkálva kapaszkodik fel az „Isten malma” gerendázatán átvetett létrán. Megszállottan örökíti meg az építmény izgalmas belső struktúráját, s legfelülre jutva madártávlatból készít felvételeket az alant kibontakozó tájról, a templomkert szépségeiről. Az istenházát körülölelő, szorgalmas gazdára valló gyümölcsös és szántó egy tagban hét hektárra terjeszkedik. Az országút melletti közel nyolc hektárnyi egyházi birtok sem marad megdolgozatlanul. Minőségi termőföldjéből tíz-húsz árnyi területet bérelnek családonként a hívek.
Kőbe vésett krónika. Magyarkecel református temploma eredetileg katolikus templom volt, az érett gótika korában, a 15. század végén épült. Alapítója Geréb László római katolikus püspök. A nagyműveltségű reneszánsz főpapnak tulajdonítják a templom építését, akinek itt birtoka volt. Petri Mór Szilágy vármegyéről írt monográfiája a 15. század végére teszi. Entz Géza egy 1944-ben megjelent tanulmányában 1498-ra jelöli meg a templom építésének kezdetét. 1502-ben lett befejezve. Mind a két bejárati ajtó kőkeretei megmaradtak eredeti formájukban. A szentély ötszögzáródású, csillagszerű boltozattal, két ívzáró kővel rendelkezik, a hajótól a csúcsíves diadalív választja el, ablakai kőrácsosak. Megmaradt a szentély kifejlett hálóboltozata is. A templom-átalakítás után fennmaradt és még ma is látható a szószék felőli oldalon a befalazott sekrestyeajtó és a szentségtartó. A templomhajó nyolc méter hosszú, 6,5 méter széles és 6 méter magas. Itt és a szentélyrészben 182 ülőhely van a padokban. A templomot kívül nyolc támpillér tagolja, köztük kőrácsos/halhólyagos/ ablakokkal. A nyugati templomfalrészt két, a keleti részt hat pillér támasztja.
A diadalíven az alábbi felirat olvasható: „E kőlábnak külső része jobbján Faggyas István teste nyugszik, délre. Világélete volt 68 esztendő, 42 esztendőt papságban tölte el” Kint, két külső támpilléren is van felirat. A nyugatin: „Itt nyugszik Vizsnyai János, ki itt pap volt 1764-ig, mikor Faggyas István lett itt pappá, mint esperes.” Egy másik támpilléren, az északi oldalon pedig a következő rigmusokba foglalt krónika: „Faggyas István holtát Végh András követte, / mindkét öreg testét e két sír temette. / Mint atyját és ipját őket az táplálta, / a papi ház mennybe míglen beszámlálta. / Engedjétek, kérlek, itten nyugodniok, / balról-jobbra, míglen fel kell támadniok.” Ferenc barátunk, miután kisilabizálja számunkra a kőtáblákba vésett szövegeket, elködösült szemmel bólogat: „A drága elődeim nagy része itt van eltemetve a templom körül. Sokáig, sokáig itt volt a temető.
A szószék és hangvető is több száz éves, pontosan nem lehet tudni, mikor épültek. Az orgona 1832-ból való, Johannes Kramer mester műhelyéből. A nagyhajó mennyezete kazettás volt. Ahogy a helybéliek magyarázzák: nagy bánatában, 1920-ban, Trianon évében szakadt be. Sajnos, valóban el volt hanyagolva, anyagi források híján évekig beázott. A tetőszerkezetet a tavalyi esztendőben újították fel.
A templom épületét fennállásának 500 évfordulója alkalmából, 2002-ben igyekeztek felújítani. Kívül teljesen leverték a vakolatot, ami már omladozott, a műemlékvédelmi előírások szerinti, szakszerű renováláshoz cementet egyáltalán nem használtak, csak oltott mésszel és poronddal, homokkal dolgoztak a mesterek. Bent nem kellett teljesen leverni a vakolatot. Azért, hogy óvják a vizesedéstől, a salétromtól, körbe árkot ástak, és tört kővel töltötték be a vájatokat. A félévezredes jubileum alkalmából a bútorzatot is felújították.
Két karzatának mellvédjét virágmotívumok díszítik. A legénykarzat mellvédjén a virágmotívumos táblaképek között középen két emléktábla áll, az 1914-1918 és az 1940-1944 között elesettek emlékére. A második veszteséglistán egy zsidó falusfelük, Rozenberg Jakab neve is olvasható az áldozatok között. Ugyanennek az izraelita családnak egy nőtagját a kecelieknek az utolsó pillanatban sikerült kimenteniük a halálvonatról.
A padokat hervadozó virágok díszítik. Arról árulkodnak, hogy a pünkösd ünnepe előtti vasárnapon zajlott le a konfirmáció. Régóta volt ennyi konfirmandus Magyarkecelen. Tizenhárman adták bizonyságát hitüknek a gyülekezet színe előtt, s váltak fogadalomtételük után az egyházközség tagjává. A tizenéves ifjak mellett egy felnőtt férfi is, egy messzire, Temes megyébe eltévelyedett bárány, aki visszaköltözött a szülőfalujában, és érett fejjel fogadta a lelkipásztori áldást. A gyerekek kérték a tiszteletes urat, hogy legalább a hét első felében őrizhessék meg a templomban ünnepi fogadalomtételük virágdíszeit…
Szilágyi Aladár
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2010. november 4.

Turulszárnyak az Érmelléken és az ezeréves határ felett
Majd minden népnek van eredetmondája, eredettörténete. A mi népünké az egyik legszebb, amely ma is misztikus borzongással tölt el minden magyar érzületű embert az ezeréves határon belül. Eredetmondánk óriás turuljainak, kerecsensólymainak, torontáljainak vasszárnyai tekintélyt parancsolón ott terjeszkednek a Kárpát-medence felett mind e mai napig. Béla király névtelen jegyzője, Anonymus a Gesta Hungarorum című munkájában a következőképpen ír Álmos nagyfejedelem születésének történetéről a 13. század végén: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, (…) Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Õnedbelia vezérnek Emese nevű lányát. Ettől fia születet, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy rászállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak.”
A turulmadár így vált kapoccsá égi és földi hatalom között őshitünk, ősszellemiségünk szent madaraként, amely hírül adta Emesének, hogy fia, Álmos a magyarság elhivatott nagy fejedelme lesz. Õ foganatosítja vérszerződéssel a nemzetszövetséget, melynek eredményeként elfoglalják majd a Kárpát-medencét, és lerakják a magyar birodalom alapjait az elkövetkezendő hatszáz évre.
Tudat és szimbólum
A kommunista korszak Kelet-Európa legsivárabb, legtorzabb korszaka volt. Csupán sekélyes, hamis értékrendek ötvenéves fenntartásával tudta beírni magát a történelembe. Az 1945-ös „felszabadulásnak” titulált esemény nem volt más, mint Kelet-Európa nyíltszíni kifosztása. A gúzsba kötött magyarságtudatot a mai napig nehéz kiszabadítani a hazug bolsevista eszmékkel, eszményképekkel beszőtt kötelékekből. Nagy ellensége volt ennek a korszaknak ez a vasmadár, ugyanis a nemzet identitástudatának elsorvasztása volt a cél. A kommunista internacionálé nem tűrt meg nemzeteket megkülönböztető sajátosságokat, eredetmondákat, legendákat, hitet.
Millenium Az országban 1896-ban a milleniumi ünnepségek alkalmával hét helyen állítottak emlékművet az akkori kormány megbízásából: Dévény, Nyitra, Munkács, Brassó, Pannonhalma, Zimony és Pusztaszer helységekben – ezekből csak Pusztaszer és Pannonhalma található a mai országhatárokon belül. Dévény, ahol a Duna hazánkba belép, az ország nyugati kapuja; Nyitra az északnyugati országrész püspökségi központja, (ezen a talapzaton négy turul is állott); a Székelyhídon is feszíti szárnyait
Vereckéhez közeli Munkácson a legenda szerint Árpád és serege pihent meg; Brassó volt a délkeleti kapu; a zimonyi turul Nándorfehérvár (a mai Belgrád) felé tekint, a Hunyadi, Kinizsi, Dugovics védte falakra. A pusztaszeri madár a honfoglalásnak és az Árpád tartotta első országgyűlésnek állít emléket, míg Pannonhalmán ősrégi kultúránk jelképeként őrzi a múlt árnyait, mintegy határkőként az ázsiai és az európai kultúra között. A dévényi, a munkácsi, a zimonyi és a brassói emlékművek az ország négy kapuját szimbolizálták. Mindegyik „átnézett a határon”, azaz az országból kifelé fordult. Ausztriával, Oroszországgal, Szerbiával és Romániával szembefordulva jelezték a magyar államhatár integritását.
A turulok drámája Trianon és a kommunista rezsim alatt
Az első világháborút követően nem csak a magyarságtudatot irtották tűzzel-vassal, de mindent, ami a nemzet egykori nagyságára, múltjára, eredetére utalt. Az elszakított részeken elpusztították, tönkretették, a nemzet jelképeit, emlékműveit, műemléképületeit pedig lebontották, vagy átépítették. A magyarok óriás madarának széttárt szárnyai az ezeréves határon belüli területeken rossz ómen volt minden olyan nemzet részére, akik részesültek a turul birodalom területeiből, így azokat minden erejükkel igyekeztek eltüntetni. A munkácsi vár bástyáján őrködő turulszobrot is a trianoni békeszerződés után bontották le, majd a Vörös Hadsereg parancsára 1945-ben beolvasztották vörös csillagok alapanyagának. Ezt 2008. márciusában állították vissza eredeti helyére. Lengyel Zoltán, Munkács polgármestere a történelmi igazságtétel pillanatának nevezte a szobor visszaállítását. A zimonyi vártornyon álló óriás madarat, a dévényi várhegyen levőt és a brassói Cenk-hegyen állítottat 1918-ban a megszálló kisantant államok csapatai ugyancsak megsemmisítették. A Felvidék (a mai Szlovákiához tartozik) turulszobrait majdnem mind ellopták.
A Tatabánya melletti Kő-hegy tetején lévő turul Európa legnagyobb madarat ábrázoló szobra: a kiterjesztett szárnyak fesztávolsága majdnem 15 méter. Kézai Simon krónikája szerint a honfoglaló Árpád vezér seregei a mai Tatabányánál győzték le Szvatopluk szláv fejedelem hadait. A millennium alkalmából helyi kezdeményezésre felállított turulszobor Donáth Gyula alkotása. 1992-ben felújították, és újra felavatták. Az ungvári, a munkácsi, a dolhai, a viski (Kárpátalja) a málnásfürdői (Székelyföld), a budai várban „fészkelő”, a szikszói (Magyarország) a legtekintélyesebbek talán az egész Kárpát-medencében, a közel 270 Torontál közül. Magyarországon mintegy 195 szobor áll 183 településen. A Felvidék szlovákiai részén 8, Kárpátalján 5, Erdélyben 32, Partiumban 16, Délvidéken 7 szobor áll. Az ausztriai Burgenland területén, Rábakeresztúron van az egyetlen turulszobor. Ezek a számok állandóan változnak, hisz a kerecsen sólymok most élik reneszánszukat az ezer éves határon belül. A történelem cinizmusa, hogy az egykoron róla elnevezett Torontál vármegyében (a Magyar Királyság délvidéki része) „fészkel” a legritkábban.
Érmelléki szárnyak
Ha megnézzük, hogyan repül egy sólyom, mennyire kecses és könnyed a röpte, mintha magát az emberi lelket jelképezné, amely időn és téren felül áll. Valamint olyan villámgyors irányváltoztatásokra képes, akár a fény. Ezért is nevezik a turulmadarakat a fény madarának. A fény pedig az isteni dolgok kifejezésére is szolgált az őseinknél. Ezen óriás madarak Napból való származtatása több ezer éves fénykultuszra tekint vissza. A mai érmelléki turultelepülésekre majd minden évben fészket rak egy-egy eredetőrző madár. Albison, Ottományban, Székelyhídon, Értarcsán már leszállt őrizni az ősálmot. Ma már nem olvasztja be őket a békeszerződések gyűlölete, a kommunista rezsimek hitet, legendákat nem tűrő átka. Kitaláltunk ezek helyett egy veszedelmesebb kohót, a globalizációt. Az is egyfajta egyenruha.
Sütő Éva
Reggeli Újság, Erdély.ma

2011. október 27.

A magyarság lélekszáma a korai századokban
Arab források
Nathalie Kálnoky úgy véli, hogy az Árpád vezette törzsszövetség, amely több vezér, fejedelem parancsnoksága alatt állt, inkább politikai szövetséget alkotott, mint etnikait. A magyar törzsszövetség etnikai összetétele hasonlítható a pusztai népekéhez, így a kazárokéhoz és a bolgárokéhoz, amely államok szintén heterogén összetételűek voltak.
László Gyulával teljesen egyetértve gondoljuk azt is, hogy „a magyarok különböző népneveinek tartott nevek nem egyazon népnek – a magyarnak – más és más neve, hanem valóban más népeket jelentenek, amelyek összeolvadásából keletkezett" Árpád népe. Ezt azért emeljük ki, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy a honfoglalás előtti korra vonatkoztatva is egységes magyar törzsszövetségben, népben gondolkodjunk. Márpedig a különböző származású törzsek még a vérszerződés (884 táján) megkötése utáni évtizedekben is őrzik önállóságukat, némely törzsfő még a magyar állam megszervezése kezdetén is igyekszik érvényesíteni politikai különállását.
Al-Dzsarmi a 800-as évek előtti időszakra vonatkoztatva valóban egy turk (magyar) fejedelemre és törzsre gondolt. Ibn Hurradadbih Utak és országok című könyvében, melynek első változata 846-ban, bővített változata 885-ben készült el, arról tudósít, hogy a magyarok függetlenek, önállóak, nincsenek alárendelve a kazároknak, a bolgároknak, de a bizánciaknak sem. Mindenképp a Megyer törzsre és nem a törzsszövetségre gondolt, mert Ibn Hurradadbih a magyarokról szóló adatait szintén al-Dzsarmitól vagy Harun ibn Jahjától vette át, márpedig az általuk leírtak a 800 körüli állapotokra vonatkoznak. A magyarság száma az arab források tükrében
Mivel Dzsajháni beszámolója a 800-as évek tájáról tudósít, és egy törzsről ad hírt – míg a Hétmagyar törzsszövetség megalakulására csak 884 táján került sor –, bátran állítható, hogy az arab forrásokban szereplő lovas hadsereg felállítására vonatkozó tudósítás nem a honfoglalás kori összmagyarságról ad hírt. Ha a Megyer törzs fő- és alkirálya a 800-as években húszezer fős fegyverforgatót mozgósíthat, akkor három nemzedékkel később már huszonötezer fős fegyverforgatóval rendelkezik. Ha a nyolc törzs haderejét külön-külön – háromnemzedéknyi idő után – huszonötezer fős átlagra becsüljük, akkor a törzsszövetség hadra mozgósítható férfinépe elérhette a kétszázezret, amelyet öttel beszorozva egymilliós lélekszámú honfoglaló népességet kapunk. Természetesen, a nyolc törzs sem lehetett egyforma, úgy tűnik, hogy a Megyer, a Nyék és a Kürtgyarmat a nagyobbak közé tartozott, az öt törzs valamivel kisebb népességű volt, míg a három törzset magában foglaló kavarok lélekszáma is jelentős lehetett. Muagerisz állama
A Fekete-tenger északi vidékein, Meotisz közelében 530 táján igazolható egy olyan hun–bolgár (onogur) törzsi állam léte, amelynek uralkodója a Muagerisz nevet viselte, egy olyan személynevet, amely a Magyar törzs nevével azonos. A törzsnév és az uralkodó nevének azonossága nem lehet véletlen, és az sem, hogy a későbbiek során ez lett az egész törzsszövetség és nép közös neve. Úgy vélem, hogy Muagerisz felvette annak a törzsnek a nevét, amelynek ura (fejedelme) lett, ezzel is hangsúlyozva a törzs fölötti birtoklás jogát. Tudunk arról is, hogy épp ez idő tájt vívtak ádáz harcot az uralkodó család fiai a hatalomért, és a törzsnév személynévvé is ekkor alakult. Asztalos Miklós szerint a pusztai népeknél „a harcokban rendszerint egy törzs magához ragadja az irányító szerepet, és ekkor a törzs vezére az egész törzsszövetségnek, a népnek is vezére lesz". A hatalmasabb törzs neve lesz a törzsszövetség megnevezése is. A magyarságra vonatkoztatva ennek emlékét Anonymus krónikája őrzi meg. Az általa használt név a Hetumoger (Hétmagyar), Paizs Dezső értelmezése szerint „a Magyar vagy Megyer törzs vezérelte hét törzs"-et jelent.
A Megyer vagy Magyar törzsnevünket a szakirodalom magyar eredetűnek tartja, de gondolatébresztő lehet Asztalos Miklós meglátása, amely szerint kettős eredetű, mert a törzsnév első fele finnugor, a második bolgár-török. Egy biztos, a pusztán az etnikai kavarodás, a különböző törzsek keveredése, egyesülése általános jelenség volt. Az egymás szomszédságában élő rokon törzsek között elsősorban védelmi jellegű kapcsolatok alakultak ki. Ilyen lehetett a Megyer törzzsel szövetséget kötött, katonailag kitűnően szervezett népcsoport, a székely helyzete is.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. március 20.

Román történelem – másként
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román–magyar megbékélésnek.
Elsősorban le kell szögeznünk: a szerzők nem veszik tekintetbe azt, hogy Erdély általános helyzete teljes mértékben különbözött a Moldváétól és a Havasalföldétől, és túlzott mértékben hangoztatják a társadalomszervezési, valamint fejlődésbeli hasonlóságokat, ugyanakkor állandóan minimalizálják Erdélynek a Magyar Királyságba való beilleszkedését, túlhangsúlyozzák az autonómiáját, eltekintenek az Erdélyben meghonosodott etnikai, vallási és művelődésbeli többféleségtől. Azt állítják: „Mindez arra a következtetésre vezet, hogy a magyar korona által folytatott bekebelezési erőfeszítések ellenére Erdély a középkor egész ideje alatt megőrizte egyéniségét: gazdaságilag és a társadalmi struktúrák terén a középbirtokosság dominált, a hadsereg szervezésében is önálló volt, és nem utolsósorban vallási helyzetét tekintve az ortodoxia jelentette az alapot. Erdély politikai alkotóelemeinek és mindenekelőtt a vajdaságnak a megőrzése révén az önrendelkezés tudata hatotta át az államélet egészét.”
Megállapíthatják tehát, hogy „hangsúlyozottan növekedett a vajda önrendelkezési funkciója a magyar korona ellenében”, sőt kijelentik: „A XIII. és a XIV. század fordulóján Borsa Loránd (1288–1293) és Kun László (1294/1295–1315) valódi uralkodókként cselekednek, a feudális magyar királyságtól teljesen szabadon.”
Valamely középkori állam jellegzetességének megállapításakor lényegében nem a lakosság etnikai többsége a meghatározó tényező. Annak ellenére, hogy feltehetőleg a románság volt a legnagyobb létszámú etnikum, viszont ha a vezető elit etnikai eredetét tekintjük megítélési kritériumnak, akkor Erdély nem volt „román állam”, hanem „magyar”. De az etnikai jellemzők (többség, elit) a modern korra jellemző nemzet és nemzetállam kritériumai, s ezért felfogásként használhatatlanok, hamisak a középkor tárgyalásakor. A középkori világ kritériumai: a vallás és a dinasztia. (Különben gyakran előfordult, hogy Magyarország királyai nem voltak magyar származásúak, miként Moldva és Havasalföld egyes uralkodóiról, bojárjairól sem mondható el, hogy tősgyökeres románok lettek volna.)
Ezért le kell mondani a „nemzeti” – politikai, katonai, gazdasági, kulturális, hitbeli, intézményi, sőt nyelvi vagy népköltészeti – argumentumokról, amelyekkel a román történelemírás minduntalan operál „a középkori románok egységének” bizonyítása végett. (Ez érvényes magyar vonatkozásban is.)
Hasonlóképpen az erdélyi vajdaság, később pedig az erdélyi fejedelemség esetében nem megfelelő a „Román Országok” elnevezés használata (sem tulajdonnévként, sem pedig köznévként), mivel a korabeli forrásokban nincs ilyen megnevezés (viszont megtalálható bennük az „Ungrovlahia”, ami sokatmondó).
Kun László (1294/1295–1315)
Persze ugyanígy hamisnak tűnik számunkra a Magyarország elnevezés használata Erdély esetében, nem is annyira a vajdaság, hanem a fejedelemség időszakában (1541, illetve 1571 után) tekintetbe véve azt, hogy János Zsigmond (1540–1551; 1556–1571), akit kiskorában magyar királlyá választottak, 1565-ben lemondott bizonyos partiumi területekről a Habsburgok javára, és elismerte II. Miksa (1564– 1576) bécsi császár fennhatóságát azután, hogy megszegte a váradi szerződést (1538), amely szerint apja, Zápolya János erdélyi vajda (1510–1526), majd magyar király (1526–1540) halála után Habsburg Ferdinándra szállott volna a korona. Habsburg Ferdinánd 1526-tól kezdve magának követelte a magyar trónt, amelyet azelőtt II. Lajos (1516–1526) Jagelló-házból származó uralkodó, Csehország királya birtokolt.
Mi több, 1541-ben Magyarország központi része török tartománnyá vált, az egykori királyság nyugati része a Habsburgok uralma alá került, és egyedül az utóbbiaknak volt joga arra, hogy 1540-ben, Zápolya János halálát követően a magyar királyi címet használják.
Visszatérve a „középkori román egységhez”, vizsgáljuk meg annak (általunk még nem tárgyalt) fő aspektusait.
A „gazdasági egység”
A tankönyvek „a Román Országok gazdasági egységéről” beszélnek, jóllehet közismert, hogy a három középkori állam között érdekellentétek voltak, annak megfelelően, hogy a két hatalmi szféra közül melyikhez tartoztak: a Magyarországéhoz vagy a Lengyelországéhoz; továbbá főleg Moldva és Havasalföld esetében (a XV. és a XVI. század folyamán) meghatározó jelentőségű volt a Portával kialakult gazdasági kapcsolat. A tankönyvek viszont be akarják bizonyítani, hogy a három középkori állam „gazdaságilag kiegészítette egymást, ami jövendőbeli egyesülésükhöz tartós alapul szolgált”. Bizonyítékként emlegetik az egymásnak kölcsönösen megadott kereskedelmi kiváltságokat, „az erdélyi csereközpontok: Brassó, Szeben, Beszterce és Karánsebes által betöltött lényeges szerepet”, ugyanakkor kevés figyelmet fordítanak a három állam által folytatott „külkereskedelemre”, másodrendűnek tekintik a „tranzitkereskedelmet”, ami annak következtében folyt, hogy a középkorban a nagy európai kereskedelmi utak itt haladtak át.
Indokolt az, hogy különleges figyelmet szentelnek Brassónak, de túlzásba esnek, amikor „a Román Országok igazi »közös piacának« nevezik”. Úgyszintén azt állítják, hogy „mind Brassó, mind pedig Szeben esetében a javak cseréjében jelentős szerepet játszott a román elem, anélkül hogy rámutatnának arra, hogy az erdélyi városok túlnyomó többsége német telepesek műve és birtoka volt. Nem sokat foglalkoznak az erdélyi városok autonómiájával sem, éppen csak megemlítik „a szászok Univerzitását”. Egyáltalán nem tűnik ki az, hogy az erdélyi városi civilizáció és az erdélyi gazdaság magasabbrendű volt, mint a moldvai vagy a havasalföldi.
A közigazgatás
Erdély közigazgatási-területi szervezetének másságát „a román önkormányzatoknak a magyar korona centralizálási törekvéseivel szembeni küzdelmével” leplezik. A vármegyével szembeállítják „a román kerületet”, azt állítván hogy azok „hosszú időn át” párhuzamosan léteztek.
Megemlítik „a szász és a székely székeket” is, amelyeket „a kerületek mintájára” szerveztek, és melyeknek az utóbbiakéhoz „hasonló funkcióik” voltak. A Máramarosban, Bánságban, Hátszegben, Fogarasban stb. lévő román nemesi önkormányzatokat részrehajlóan mutatják be, s mindig a valósággal ellentétes módon, mint a Magyar Királyság (később pedig az Erdélyi Fejedelemség) intézményeivel és törvényeivel szembenálló területi szervezeteket, jóllehet a központi hatalom egedélyével működtek, akárcsak a többi közigazgatási egység.
A hadsereg
Katonai tekintetben sem ismerik el Erdély fölényét, annak ellenére, hogy ez a tankönyvek szerzői által közölt számadatokból is kiderülhet: Vlad Ţepeş 30 ezer katonát tudott hadba állítani, Ştefan cel Mare 40 ezret, Hunyadi János viszont „csupán Erdély déli részeiből” 20 ezer katonát állított hadba. Más beszédes példa a tűzfegyverek gyártása és használata. Az erről szóló történelmi források valamint annak alapján, hogy „Szebenben már 1373-tól volt tűzfegyverkészítő”, azt a következtetést vonják le, hogy „a mi harcosaink az elsők között voltak Európában, akik ilyen fegyvert használtak”.
A vallás – szellemi (felekezeti) egység
Kizárólagosnak tekintik az etnikum és a vallás közötti kapcsolatot. Azt állítják, hogy „az Ortodox Egyház jelentős szerepet játszott az igazságszolgáltatásban, a művelődésben, szellemi létünk megvédésében, visszaverte mind a muzulmán pogányság, mind pedig a katolicizmus offenzíváját, amik mögött a Török Birodalom, illetve Magyarország és Lengyelország terjeszkedési törekvései állottak”. A törökökről tudvalevő, hogy vallási téren eléggé türelmesek voltak. A katolicizmus viszont kevésbé volt türelmes (lásd a keresztes hadjáratokat). A hitterjesztés pedig alapvető jellemzője volt mind a magyar királyoknak, mind a katolikus papságnak. A középkorban itt járt külföldi utazóktól fennmaradt számos visszaemlékezésből kitűnik az ortodox papság rendkívül hiányos hittani felkészültsége, a hívek részéről tanúsított közöny a román kereszténység latin hagyományaival szemben, valamint a Magyar Királyság apostoli jellege. Mi több, Moldva és Havasalföld első vajdáiról feltételezhetjük, hogy katolikus vallásúak voltak, vagy ideiglenesen azzá váltak, illetve feltételesen. Gondoljunk a Szörényi Bánságnak a johannita lovag-, illetve szerzetesrend általi kolonizálására 1247-ben, a milcovi katolikus püspökségre a XIII. században, az Asăneşti vajdák tárgyalásaira – ugyancsak a XIII. században – a katolikus vallásra való áttérésről; mindez a pápai levéltárban lévő dokumentumokkal igazolható.
Az egyház szervezetére vonatkozóan számos bizonyítékot hoznak fel, amelyekből kiderül, hogy létezett néhány ortodox püspökség, de ez indokolatlan kijelentésekre ösztönzi a szerzőket. Például arra, hogy az Anonymus sokat vitatott krónikájában említett valamennyi politikai formáció területén ortodox püspökség működött, jóllehet erre vonatkozóan nem rendelkezünk egyetlen történelmi bizonyítékkal sem. Ugyanígy állítják azt is, hogy „ezek helyén jött létre később a XI. században a gyulafehérvári, a XII. században pedig a váradi katolikus püspökség”. Világosan látható az a törekvés, hogy a görög (bizánci) szertartású egyháznak a latin nyelvű szertartásúnál korábbi – még az 1054-es nagy egyházszakadás előtti időszakban való – elterjedésével és jelenlétével is a románoknak a magyarokkal szembeni elsőségét kívánják bizonyítani.
Ugyancsak alaptalanul állítják azt, hogy a XV. század végén Erdélyben ortodox érsekség (mitropolia) létezett, amelynek székhelye Feleken volt. Pedig a meglévő kétségtelen információk szerint az erdélyi ortodoxok irányítása a havasalföldi érsek hatáskörébe tartozott, akinek a székhelye Curtea de Argeşen volt. A konstatinápolyi pátriárka elismerte a havasalföldi érseknek ezt a hatáskörét. Viszont számos erdélyi román s feltehetőleg számos Kárpátokon túli román is katolikus hitre tért, ami nem igazolja teljes mértékben „a románok szellemi egységét”. A szerzők nem ejtenek szót erről, miként azzal sem foglalkoznak, hogy bemutassák a Katolikus Egyház szervezetét, valamint intézményeinek és papjainak szerteágazó tevékenységét Magyarország, illetve Erdély területén. Ezzel szemben az ortodox érsek szerepéről beszélnek, valamint „a román nyomtatványok forgalmáról az egész Kárpát–Dunai-térségben”, megfeledkezve arról, hogy részletezzék: ezek az egyházi szertartáshoz végzéséhez nélkülözhetetlen könyvek ószláv nyelvű nyomtatványok voltak, és hogy csupán protestáns hatásra – s miután „a dâmboviţai Coresi letelepedett Brassóban, a Bolgárszegen” – kezdődött el a román nyelvű könyvnyomtatás (amelyhez szintén cirill betűket használtak). A reformációról sem beszélnek, s így lehetetlenné válik az erdélyi művelődési és vallási kontextus megértése a tanulók számára; a tankönyvek gyakorlatilag tagadják az Erdélyben létrejött szellemi pluralizmust, nem létezőnek tekintik, s így nyilván a diákok sem kaphatnak eligazítást róla.
Arról is hallgatnak, hogy milyen kínkeservesen (és későn, csak a XVII. században) vezették be a román nyelvet az ortodox egyházi használatba, nem is beszélve a latin ábécére való áttérésről; ortodox egyházi elöljáróink (akik valójában görög–levantei vagy szláv származásúak voltak) állandóan utálattal kezelték a latin írásmódot, ami negatívan befolyásolta a közvéleményt és a román társadalmat is, egészen a XIX. század végéig.
(Folytatjuk)
Gabriel Catalan
Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. június 12.

Frigyre lépni a szülőfölddel – A székelység története: – sikertörténet
Egyed Ákos akadémikus legújabb kötete, A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (Pallas-Akadémia Csíkszereda, 2006) Székelyföldön sikerkönyv, a hatodik szerzői estre Sepsiszentgyörgyön már az ezres példányszámon felüli újranyomott kötetek kerültek, s a találkozó résztvevői közül többen több példányt is dedikáltattak a szerzővel. A könyv sikerének több összetevője van, mindenek előtt Egyed Ákos személyi hitele, az erdélyi történetírók, a találkozón név szerint is említett Benkő József, Szádeczky Lajos, Orbán Balázs nyomdokain járó írói-emberi következetessége, a szülőföldszolgálat általuk felállított mércéjének tisztelete. A siker forrása az is, hogy az ugyancsak a Pallas-Akadémia gondozásában 1998-ban megjelent két kötetes Erdély 1848-1849 megjelenése után hamarosan közkedvelt, népszerű olvasmánnyá vált, eredményesen tudta összehangolni a tudományos kutatás adatait és tényeit a tudománynépszerűsítéssel. Szóval a „jót, s jól, ebben áll a nagy titok” helyzetével és állapotával van dolgunk, Egyed Ákos oly módon „szánt és vet”, hogy nem kell másra hagynia, könyveivel, tudományos közéleti szerepvállalásaival maga is meghozhatja az áldozatot.
A jeles szerző miért is nevezi szinte kihívásként sikertörténetnek a székelység történetét? A válasz olyan egyszerű, mint amilyen kézenfekvő: a székelység, „annyi balszerencse közt, és oly sok viszály után” mindmáig megmaradt és együtt maradt ősi szállásterületén, a Kárpátok dél-keleti sávjában. A történelmi Erdély magyarsága Székelyföld kivételével elfogyott, sziget- vagy szórványmagyarsággá vált, kisebbségbe szorult.
Egyed Ákos hatalmas történeti tényanyag birtokában gondolja újra, hogy a székelység megmaradásnak mi a titka és mi a nyitja. Könyvét négy fejezetre tagolja. Legelőbb A székelyek a magyar királyságban, ezt követően Az erdélyi fejedelemség korával ismerkedhetünk meg, harmadik históriai stáció A székelyek a Habsburg birodalomban, majd, zárófejezetként A székelyek az Osztrák-Magyar Monarchiában győz meg arról, hogy a székely megmaradás nagy titka az autonómia, az önkormányzatiság, a székely szabadságjogok bármi áron, vérrel, az élet árán is megvédendő következetessége. Miután ezt a tanulságot a könyvből összecsomóztuk, fogalmazzuk meg, hogy a könyv általános sikerének az alapja, az, hogy az olvasó számára egyértelművé teszi: azért alakulhatott így a különböző történelmi korszakokban a székelység sorsa, mert képes volt évszázadok hosszán át arra, hogy az elkerülhetetlen változásokhoz alkalmazkodjon, de szabadságát, közösségi jogait és ennek gyakorlását képes volt fegyverrel, diplomáciával és tollal is megvédeni.
Ez történik a magyar királyság idején a 16. századig, az erdélyi fejedelemség létrejöttéig.
Egyed Ákos a székelység magyar királyságbéli sorsának taglalását megelőzően, bevezető helyett a népcsoport sokat vitatott eredetéről is szól. Ebben a bozótosban az egymásnak feszülő elméletek és ellentétek miatt nehéz ösvényt vágni. A szerző négy székely eredetet firtató históriai áramlatot vázol fel. A sort Anonymusszal nyitja, s amúgy „magyar módra” a Névtelen Jegyzőt nem oktatja ki, „nem leplezi le”, hanem megállapítja, hogy P. Dictus Magister és az őt követők nyomán az egész magyar középkorban szilárdan élt az a hit, hogy a székelyek Attila hunjainak a maradványai. A Névtelen Jegyző szerint tehát a székelyek Pannóniában csatlakoztak a magyar honfoglalókhoz s egyik vezérükkel indultak Erdély felé.
A 13. század jeles krónikaírója, Kézai Simon is azt írja, hogy a székelyek a hunok maradványai, „s mikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire, s miután együttesen Pannóniát elfoglalták, abban részt kaptak, de nem Pannónia síkságán, hanem a blakokkal együtt a végek hegyeiben nyertek osztályrészt.”
A hun származást vallja a későbbiek során a székely történelem és kultúra nagy kutatója, Orbán Balázs, de ezt fogalmazza meg sok jeles erdélyi történetíró is – Nagyajtai Kovács István, Jakab Elek és Kőváry László is.
Egyed Ákos könyvében nyomatékosítja, hogy a székelység többsége ma sem mond le a hun származás hagyományáról, s azt vallja, hogy ez a népcsoport már a magyar honfoglalás előtt a Kárpát-medencében volt.
Ehhez az elmélethez és meggyőződéshez kiegészítésként annyit fűzhetünk hozzá, hogy a mai török népek körében mélyen meggyökerezve él a magyarok, s ezen belül a székelyek hun származása, s Attilát a magyarok és az ótörök népek közös őseként tisztelik. A hun-török rokonság lehetőségét Hóman Bálint sem vetette el.
A történészek jelentős csoportja a magyarsághoz csatlakozott rokonnépnek tartja a székelyeket, a harmadik elmélet szerint a székelyek eredetileg is magyarok. Egyed Ákos kiemelten foglalkozik László Gyula „kettős-honfoglalás” elméletével, majd a maga véleményével zárja az eredetet taglaló fejezetet: „E könyv szerzője olyan „csatlakozott” népet lát a székelységben, amely a magyarral nagyon közeli rokon lehetett, hosszú ideig együtt élt vele, magyar anyanyelvűvé vált, s a honfoglalás előtt betelepedhetett a Kárpát-medencébe, így a csatlakozás már itt történhetett. (kettős honfoglalás). Tény azonban, hogy a székelység, amióta írott történelmünkben feltűnt, magyarul beszélt s magyarságát sohasem tagadta meg.”
A székelység rövid történetének leginkább újragondolt időszaka a népcsoportnak a magyar királyság keretében elfoglalt helye és szerepe, székely identitásának megőrzése, az az időszak, amikor a szállásterületből haza lesz.
A szerző kiemelten foglalkozik az első nagy megpróbáltatással, a tatárjárás és a székelyek viszonyával. Megállapítja, hogy miután megtelepedtek a székelyföldi szállásterületet felosztották a nemzetségek (hadcsoportok) között, tehát már akkor kezdik kialakítani területi-közigazgatási szervezeteiket, a székely székeket. Ezekhez igazították az egyházi és a hadrendszert, a székelység minden tisztséget az önmaga soraiból választott személyekkel töltetett be, kivéve a székely ispánt, akit a király nevezett ki.
A letelepedés első tűzpróbája az 1241-es mongol betörés, a mohi csata utáni kárpát-medencei állapot, amikor is a tatár pusztítások következtében az egész terület siralomvölggyé vált, kivéve terra Siculorum-ot, amelyet, a feltételezések szerint nem ért akkora pusztítás, mint az ország többi részét. Ennek közvetett bizonyítékai vannak: mindjárt a tatárjárást követően a székely csapatok hadjáratokban vesznek részt, V. István király hadi érdemeikért a Kézdi székelyeknek adományozza a mongolok pusztítása miatt lakatlanná vált Aranyos földjét, ahol rövid idő alatt 18 falut alapítottak, s létrehozták a hetedik székely széket.
Székelyföld autonómiájának megalapozása a székely önigazgatás intézményeinek, a székely nemzetgyűlésnek, a székeknek és a falvaknak a rendszerbe szervezése volt, az a folyamat, amelynek eredményeképpen a szállásterületből mintegy évszázadnyi idő alatt létrejött terra Siculorum, Székelyföld, azaz a székely haza. A székelyek a magyar királyság keretében bekerültek az országos társadalmi erők körébe, helyük volt az országgyűlésben. A királyi vármegyéktől elütően minden székely széknek saját hada volt, létrehozták az általános közgyűlés, a nemzetgyűlés intézményét, a székeknek is joguk volt közgyűlések meghirdetésére. Érdekes és izgalmas dolog, hogy az ispán által összehívott nemzetgyűlésnek nem volt állandó székhelye, mai fogalmakat visszavetítve „vándorgyűléseket” is tartottak, s a székelyföldi köztudatban a települések közötti versengésben-vetélkedőkben még ma is sorolják, hogy az adott faluban hány „országgyűlést” tartottak.
A székely településrendszer, a faluhálózat kialakítása, a városok megjelenése, ezek hierarchiába sorolása és megnevezése erős magyar identitásról tanúskodik. Ennek bizonyítására Egyed Ákos Bogáts Dénes nyomán a szállás, falu, község, vár, város szavainkat a legrégibb magyar megnevezések között emlegeti, s ezekhez társítja a települések részneveit, a ház, lak, temető, sír, szer, szeg (falurész), táj, út, határ, dűlő, nyomás szavainkat.
A falurendszer kialakításával a székelység végleg hazát teremtett a maga szállásterületén. Ezt, jellemző módon saját szavaiba öltöztette, önigazgatási szervezettségével, intézményeivel és fegyverrel is védelmezte minden elidegenítési és rombolási szándéktól. A szülőföldhöz ragaszkodás, a szülőföldszeretet ebben a rendszerszerűen megszervezett és működtetett hagyományban gyökerezik.
Szövegemből kiszólva mondom, hogy ez a nyitja annak, hogy amikor a falurombolás, a nyelvi tiltások időszaka ránk rontott, a székelység akár ösztönösen, akár tudatosan úgy védte, védelmezte saját szavait, mint valaha az országhatárt vagy a várait, Kányádival szólva ezekben az ínséges időkben hozzálátott, hogy „begyűjtse az anyanyelvi szókat”. Abban az időszakban, amikor a településneveket – szülőfalunk nevét – nem lehetett magyarul leírni, az újságírók, de mások is kultuszt teremtettek, hogy a jelentéssel bíró gyönyörű tájnevek tömkelegét írásaikba, a közbeszédbe építsék, s ily módon egy tiltott szó mellé testőrként őrző-védő szolgálatot teljesítve tucatnyi szemléletes kifejezést állították.
Számunkra ezért furcsa, hogy a legalattomosabb és eredményesebb falurombolást a szülőföld öleléséből rég kiszakadt csoportosulások a Kárpát-medence sok helyén mondhatni zokszó nélkül vihetik végbe.
Témánkhoz visszatérve Székelyföld katonai szervezettsége, katonai rendje, önkormányzati intézményei, önálló jogrendje, az öröklött szabadságjogok olyan védettséget biztosítottak számára, amely a fennmaradását, s a hatalmas vérveszteségek, az elvándorlás kényszerítő körülményei ellenére a föld megtartó erejét növelték. S amikor az öröklött szabadságjogok, az autonómia veszélybe került, képesek voltak saját elöljáróik, akár a király, később az erdélyi fejedelmek ellen fordulni. Fegyverrel is. De a pártütők ellen is maguk szabtak törvényt. Egyed Ákos „rövid története” alapjában és mélyen áthallásos mű, az erdélyi, illetve a székelyföldi autonómia törekvéseknek olyan históriai megalapozása és támasza, amelynek széleskörű ismertsége nem csak a székelység számára lenne hasznos. Lefegyverző és megszégyenítő fegyver azok számára, akik közönnyel viseltetnek a magyar megmaradás ügye iránt, mert ezt, sok esetben az anyaországnak vélt térség közepén is veszély fenyegeti.
A könyvnek, ajánlott olvasmányként ott kellene lennie minden magyar család könyvespolcán, s akkor nem indítanának szégyenletes csatározásokat a nemzeti szimbólumok, zászlók, jelvények, turulmadarak, kerecsensólymok, (magyar és székely) himnuszok ellen, és, főleg, nem „románoznák” le, hogy a finomabbik kifejezést használjam, az erdélyi jövő-menőket a Kárpát-medencében, akik kevésbé sem jött-mentek.
A székelyek rövid történetét bemutató népes és nagy sikerű szerzői esteken az is eszünkbe jutott, hogy miként lehetne ezt a könyvet vagy ennek egyik még rövidebbre fogott változatát más nyelveken is hódító útjára indítani, s a közönyös és közömbös Európában szellemi szálláshelyet keresni annak históriai ténynek, hogy a Terra Siculorum az európai autonómiák történetében is előkelő és, főleg, tanulságos helyet érdemel, és autonómiát teremtő igyekezetünkben nem feltétlen és nem minden áron kell csak idegen mintákba fogózkodnunk.
Egyed Ákos új könyvét olvasva, és ezt, különösen most, március idusa táján a kétkötetes Erdély 1848 – 1849 mellé illesztve, a magyar megmaradás két sikerkönyvét lapozva érzékelheti az érdeklődő, hogy jó magyar embernek lenni, s ezekből a munkákból meríthet erőt és bátorságot, hogy közösségi ünnepeit, „ország- és nemzetgyűléseit”, zászlóit és szavait lobogtatva korlátozás nélkül ünnepelhesse.
A székelység „másságát” és „azonosságát” a magyar és a székely himnusz együttes éneklése érzékelteti. Ez olyan kettős identitás kifejezése, amely az 1848 március 15-i Kiáltvány 12. pontját, az „Unio” szellemiségét a határok fölé emeli. És eközben, minden hatalmi eljárás, betartás, magyar pártütés ellenére a székely székekben hasasodnak a dossziék a Székelyföld autonómiájáért rovatokba gyűjtött aláírásokkal.
2oo7. március 9.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma

2012. december 15.

A székelyek
Kik is Erdély székely lakói? A Kárpát-medence keleti és délkeleti területein, a magyar néptömbtől elszakadva, idegenekkel (főleg románokkal és szászokkal) körülvéve élnek. Nevük – a sicul – már a XI. században is előfordul; vagy homlokukon fehér lovaikra, vagy a széleken élő helyzetükre vonatkozhat az elnevezés.
Nyelvük a magyar nyelv legrégibb vonásait őrzi, rovásírásuk sok ezer éves. Származásukról a kutatók sok hipotézist állítottak fel, de igaznak az bizonyult, amit maguk is közös emlékezetként őriznek: Csaba király népe Atilla hunjainak utóda. Történetük együtt indult Árpád népével, csak a nyugati hunok előbb váltak ki a hun – hsziungnú – törzsszövetségből, mint eleink. Egy ideig a közép-ázsiai Csu folyó mentén tartózkodtak, majd a Fekete-tenger északkeleti részére költöztek, ahonnan a római császár hívta be őket a Kárpát-medencébe a 360-as években, hogy a szarmatákat kordában tartsák. Atillának mintegy 35 000-nyi lovasíjásza volt, amivel Európában egyedülálló katonai erőt képviselt. Atilla halála (453) után – ezt többek között Thuróczy Jánosnál (1435–1490) és más krónikásunknál (mint Kézai Simonnál, 1285 körül) olvassuk – a hunok – mintegy 165 ezren – az erdélyi Mezőségre vonultak (a Csigle-mező, Csigledomb ma is őrzi első tartózkodási helyüket), és onnan népesítették be Erdély egy részét.
„Csigle mezején már nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték magukat. Ezek a székelyek a hunok maradványai… Amikor a magyarok újra birtokba vették Pannóniát, az ország felosztásánál a székelyek a magyarok beleegyezésével azt a vidéket kapták osztályrészül, amelyet már ezelőtt is lakóhelyül választottak maguknak.” (Thuróczy János)
Anonymus egyértelműen írja, hogy „a székelyek régebben Atilla népei voltak”. „A székelyek az első honfoglalás népei voltak, akiket Árpád magyarjai már itt találtak, ők mentek Árpád népe elé, szövetséget ajánlva nekik. Nem meghódolt, hanem szövetséges nép volt. A XI–XII. században a gyepűk védelmét látták el. Mivel sokáig a hunok szabadságát élvezték, hagyományaik szerint Árpád vezér Országgyűlést hívott össze, amelyben a vezér kimondta, hogy mindannyian nemesek legyenek; jobbágy ne legyen köztük. Mai szálláshelyüket 1224-ben foglalták el. Mátyás király uralkodása idején főnemesekre, lófőnemesekre és gyalognemesekre tagozódtak.”
„A székelyek kiváltképpen való nemesek, nekik mindenestől fogva külön törvények és szokások vagyon. Hadi dolgokban bölcsek, kik örökségeket és tisztségeket nemzetségre és nemzetségi ágazatára osztanak köztük” – olvassuk Werbőczy Tripartitumában, tehát még akkor jelen voltak Erdélyben, amikor a törzsi szervezet fennállt. Különállásukat a „székrendszer” segítette megőrizni, amelyek élén a királybíró, a székbíró és a kapitány állt. A XVI. századtól fokozatosan elszegényedtek, és sokuk jobbágysorba jutott. Egyes erdélyi fejedelmek összefogva a Habsburgokkal a székelyek kiváltságait kezdték eltörölni; az ellenálló székelyeket mindig szigorúan megtorolták. Legismertebb az 1764-es madéfalvai székely népgyűlés szétverése, ami után sokuk Moldvába és más területre menekült.
Ma az Erdélyben élő magyarok lélekszáma reálisan több mint 2 millió, hivatalosan csak 1,2 millió; ennek jelentős részét a székelyek adják. A románoknak Székelyföldre való telepítése egyre erősödik. A székelység autonómiájának megadása erős nemzetközi nyomással feltehetően csak idő kérdése. Kiszely István
Háromszék / Magyar Demokrata
Erdély.ma

2013. április 15.

Trójától Pán-Európáig a Kolozsvári Magyar Történeti Intézetben
VIII. Tanárköri Tudományos Konferenciájukat tartották meg április 12-én az új tanügyi törvény folytán egységes keretek közé szerveződött Kolozsvári Magyar Történeti Intézet tanárai. A hagyományteremtést is célzó rendezvénysorozat lehetőséget ad arra, hogy az intézet munkatársai egymásnak és diákjaiknak is bemutathassák legújabb kutatásaikat, kedvenc témáikat – fejtette ki Rüsz-Fogarasi Enikő, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem–Filozófia karának dékánhelyettese.
A 20. század elejének erdélyi vendégmunkásairól értekező Nagy Róbert előadásában kifejtette: a 19. század végén, 20. század elején a nagy vasútépítkezésekkel kezdődött el a tömeges munkaerő-vándorlás Erdélybe. Az Osztrák–Magyar Monarchia legkülönbözőbb területeiről származó idegen munkaerő mindenekelőtt az ipari vállalatok, főként bányakitermelések telepeire érkezett. Megállapítása szerint abban az esetben telepítettek az alkalmazók vendégmunkásokat Erdélybe, ha a helybeli lakosság számaránya vagy képzettsége nem felelt meg az adott munkakörnek, és nem is lehetett volna olyan gyorsan betanítani őket, ahogy azt elvárták volna.
Kós Károly, Tamási és az erdélyi autonómia kérdése című kutatásában Lönhárt Tamás a központosított magyar állampolitikával szemben megfogalmazódó, a helyi önszerveződésre való törekvéseket vizsgálta, amelyek már a 20. század első évtizedében jelentkeztek, majd a Tamási Áron által 1942-ben megszövegezett, fokozatosan „szelídített” beadványban csúcsosodtak ki. Egyebek mellett a túltengő bürokratizmus ellen tiltakozó író arra hívta fel a magyar kormány figyelmét, hogy a központi támogatást, kormányprogramot a sajátos erdélyi igényekhez kellett volna rendelni.
Csucsuja István professzor az 1872-ben alapított kolozsvári tudományegyetem bölcsészkarán megszerezhető doktori cím elnyerésének feltételeit, a doktorátus intézményét vázolta előadásában. Mint kifejtette, a történészeknek a disszertáció megvédését megelőzően a fő (Magyarország történetéből és egyetemes történelemből) szaktárgyakból és egy választott melléktárgyból is szigorlatot kellett tenniük. A bölcsésztudori cím elnyerését követő habilitációs vizsga az illetőt feljogosította arra, hogy egyetemi magántanárként működhessen, ami nagy hajtóerőt, mobilitást biztosított az egyetemi életnek – magyarázta. A régi egyetem utolsó doktori avatása 1919 tavaszán volt.
A BBTE udvarhelyi kirendelt tagozatáról érkezett Hermann Gusztáv Mihály történész a székely „virtuális múlt” fogalmát vezette be, ennek a szépirodalomba való leszűrődését vizsgálta. Az Anonymus, Kézai, Thuróczy által közvetített eredetmondákra, ugyanakkor hamis történelmi dokumentumokra, így az 1533-ra keltezett, 1796-ban felbukkant Csíki Székely Krónikára is alapozó székely „virtuális múlt” a legkülönbözőbb irodalmi alkotásokban elevenedik meg, mint például Jókai Bálványosvárában. – A mítosz identitásunk, nemzeti vagy közösségi énképünk fontos része, amelyet azonban a maga helyén és idején, identitáselemként, meseként és nem történelemként kell kezelni – hangsúlyozta a történész.
Hunyadi Attila az európai főutak ’30-as évekbeli kiépítésének vonatkozásairól, mindenekelőtt Európa egységesüléséről értekezett. Mint mondta, az európai csatlakozás funkcionalista értelmezésének egyik megnyilvánulása az infrastruktúra megszervezése volt. A gépkocsizás fejlődésének, és az autóutak kiépítésének legfőbb hozadéka a vasút által nem érintett közép-európai kistérségeknek az európai áru- és személyforgalomba való bekapcsolása volt – fejtette ki.
Tóth Szilárd az erdélyi magyar politikai elit 1919–1922 közötti önszerveződéséről tartott előadásában az Új Világ hetilap körül szerveződött politikai alakulat, az Egyesült Székely Nemzeti és Magyar Demokrata Párt 1919-es megalakulását ismertette. A párt tagjai „a román állam mélyen hűséges polgárainak” vallották magukat a bukaresti parlamentben, de ha valóban hitelesen képviselték volna a romániai magyarság érdekeit, nem tűntek volna el már a következő parlamenti választások alkalmával – magyarázta a történész, aki úgy vélte, ennek a pártnak a tagjai egyszerű politikai kalandoroknak tekinthetők.
Bajusz István a zilahi református egyházközség klenódiumait, az 1700-as évekből fennmaradt remekművű ötvösmunkákat, úrasztali kelyheket, tányérokat mutatta be a hallgatóságnak, ismertetve azok készítőivel, adományozóival kapcsolatban kiviláglott adatokat, analógiákat.
Kovács András professzor Az én házam, az én váram című előadásában az erdélyi reneszánsz rezidenciák formai jegyeinek alakulását, a korabeli szóhasználatban észlelhető változásait vázolta. Az udvarház és kastély, olykor a vár kifejezés az erdélyi reneszánsz építészetben olyan heterogén rezidenciális együttest jelöl, amely a várépítészetből kölcsönzött, de immár erősen leegyszerűsített, lekicsinyített formákat alkalmaz – fejtette ki a művészettörténész.
Sipos Gábor az egykori kolozsvári unitárius, jezsuita, valamint a református kollégium könyvtáraiban összegyűjtött 16–17. századi helveticákat, azaz svájci nyomtatványokat mutatta be. Az iskolák fő célja a lelkészképzés lévén, a helveticák között a bibliakiadások dominálnak, de bőven akadnak bibliai kommentárok, egyházatyák művei is, illetve vallástól függetlenül mindenhol megtalálhatóak Erasmus közmondás-gyűjteményei – magyarázta.
Rüsz-Fogarasi Enikő a városokban (Besztercén, Marosvásárhelyen, Kolozsváron) működő hitelezést vizsgálta a fejedelemség korában. A készpénzre való utalások jellemző módon a végrendeletekben, a vagyonelosztások alkalmával tűnnek fel, nagyobbrészt adósságjegyzékek formájában – fejtette ki. Az általa kutatott forrásanyag Besztercén kevés hitelezésre utaló adatot tartalmazott. Marosvásárhelyen egy özvegy papné és egy deákné végrendelete azonban több személy tartozásait is jegyzik. A vizsgált kolozsvári források szintén arra utalnak, hogy voltak deákok, akik a legkülönbözőbb rendű-rangú embernek kölcsönadtak, adósjegyzékeik széles körű kapcsolatrendszerre utalnak. A néhány magánszemély mellett hitelezőként működtek egyébként a korban bizonyos közintézmények, egyházak is. Kolozsváron megtörtént, hogy a város birtoktesteket engedett át az unitárius egyháznak adósságtörlesztés fejében.
Vekov Károly a Humanisták és sátánok című értekezésében kifejtette: egyes humanisták a nagyenyedi „kastélyról” mint gazdag gyűjtemények tárházáról referáltak, amelyben „sárkányfejeket” is őriztek. Felvetette a gondolatot, hogy a „kastély” a humanista szellemiség egyik fellegváraként működhetett, a sárkánymaradványokra való utalások pedig nem véletlenszerűek, hiszen azokat a legutóbbi paleontológiai (a Vremir Mátyás által felfedezett zömök sárkány és egy pterozauruszfaj) leletek is alátámasztják.
Molnár Kovács Zsolt régész a homéroszi költemények által bemutatott társadalom, a trójai háború történeti alapjairól tartott színes előadásában vázolta a legújabbkori rekonstrukciós kísérleteket, a homéroszi utalások értelmezésére való törekvéseket, illetve azok csapdáit. Mint megállapította, Homérosz a poliszok kialakulásának korából egy megálmodott, ideális társadalomképet körvonalaz, és példaképeket tolmácsol az éppen regnáló elitnek; ezek a viselkedési minták szolidaritásról, vendégbarátságról, az ajándékozás nemes gesztusáról, a lovagiasságról szólnak. A harcok, csaták nyilván a valóságban nem olyan módon és arányokban zajlottak, mint a nagy eposzíró előadásában.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár).

2013. június 19.

Bűvölet: a mához és a máról szóló történet
„Úgy érzem, mind a szakmát, mind pedig az operafogyasztó közönséget meglepte az a fajta látszólagos könnyedség, amivel egy ilyen sokrétű és nehéz partitúrát képesek voltunk színpadra vinni, azzal az előadói »arcátlansággal« közvetítve a szerzői szándékot, amilyen merészen van a mű megírva” – magyarázta lapunknak Laczkó Vass Róbert színművész, akit Víziorgonás szerepében láthatott a miskolci operafesztivál közönsége szombaton, Orbán György Bűvölet című operájának ősbemutatóján. A Kolozsvári Magyar Opera és a Bartók Plusz fesztivál koprodukciójában létrejött előadást Novák Eszter rendező és Selmeczi György zongoraművész, karmester vitte színre, közreműködött a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a Debreceni Kodály Kórus. A főszerepeket kolozsvári – Balla Sándor, Laczkó Vass Róbert, Molnár Mária – és budapesti – Herczenik Anna, Nyári Zoltán – művészek alakítják.
– Kolozsvári, budapesti és debreceni művészek, alkotók közös munkája a Bűvölet című operaelőadás, amely a Kolozsvári Magyar Opera és a Bartók Plusz Operafesztivál koprodukciójaként valósult meg. Hogyan zajlott a felkészülés?
– Próbáltuk úgy beosztani a rendelkezésünkre álló, meglehetősen rövid időt, hogy egymás otthoni elfoglaltságait is tiszteletben tudjuk tartani. A munka folytonosságának biztosítása érdekében Kolozsváron és Budapesten is gyakoroltunk az elmúlt időszakban: amikor például nekem itthon előadásom volt, akkor 2-3 napra a teljes főszereplő stáb átköltözött Kolozsvárra, és fordítva. Zenekarral próbáltunk egy rövidet itthon is, majd a rendpróbák sűrűjét az éppen árvízi hangulatban tocsogó Budapesten hoztuk össze, az ottani kollégák és a rendező programjához igazodva. A produkció végül az utolsó hat napra, színpadi és főpróbák idejére költözött le Miskolcra, ott nyerte el végleges formáját a díszlettel és a jelmezekkel együtt. Közben megérkezett a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a debreceni Kodály Kórus is, így már teljes felállásban fejezhettük be a munkát. Ami engem illet, kolozsvári munkáimmal párhuzamosan gyúrtam át magamon az újabb szerepet, így a Valahol Európában bemutatójára készülve már a Bűvölettel is napirenden voltam.
– Már korábban is részt vettél kortárs operák színpadra állításában, mások mellett Orbán György első operájának kolozsvári bemutatóján is dolgoztál. Hogyan alakult ilyen vonatkozásban az énekesi pályád?
– Elsőként a Pikkó herczeg egyik főszerepét játszottam, énekeltem 2002-ben, a Kolozsvári Magyar Operában tartott országos bemutatón, kis híján beugróként. Ekkor ismerkedtem meg a zseniális Orbán Györggyel. Tavaly aztán lemezre vettük ezt a művet, közben egyik munka hozta a másikat: a Pikkó herczeg után rendre következtek Demény Attila kamaraoperái, Vajda János Leonce és Lénája Kolozsváron, majd a Karnyóné ősbemutatója a budapesti Magyar Állami Operaházban, valamint a Mario és a varázsló, szóval megtaláltuk egymást a kortárs repertoárral. Így kerültem a képbe legutóbb is, szinte kibicként a diplomás operaénekesek mellett, akikhez képest egészen más munkamódszerrel készülök egy-egy ilyen előadásra.
– Éppen amiatt, gondolom, hogy elsődlegesen színész vagy…
– Így van, gyökeresen ebből a nézőpontból viszonyulok egy színpadi zenedrámához. Szándékosan fogalmazok így, hiszen az opera, mint megénekelt és meghangszerelt drámai műfaj, számomra főként színpadi műként értelmezhető még akkor is, amikor metronómmal is mérhető, tehát állandó értékűre szab a szerző egy-egy szándékot, helyzetet, érzelmi kitörést, ezzel pedig jócskán behatárolja az előadó lehetőségeit. Félreértés ne essék: ezt én egy hozzáadott plusz értéknek, különleges minőségnek fogom fel, nem pedig egy korlátnak! Ugyanakkor van itt egy másik szempont is: kortárs zenedrámák ősbemutatójának részese lenni a szó szoros értelmében zenetörténeti esemény. Innentől kezdve te vagy a referencia, mint ahogy referencia minden olyan alkotó, aki a darab történetében először formál meg egy szerepet, vezényel egy művet, értelmez és vázol föl egy színpadi szituációt. Az utánuk következők már hozzájuk képest alkotnak újra valamit. Egyedi, soha vissza nem térő élmények ezek, amelyekből megadatott már nekem jó néhány, különösen hálás vagyok értük, és rendkívül büszke vagyok rájuk.
– Orbán György írja a Bűvölet kapcsán: „A szürrealisztikusan romló birodalomban vagyunk... a kései Róma szenátorának házában. Szenátor két vendégével cseveg, gyönyörű felesége és rabszolgája némán hordják fel az ételeket, italokat. A dekadencia már önjáró. A szenátus betiltja a zenét. Ez a Kuplerosnénak jó üzletet jelent: Afrikából hozat zenészeket, amiből felvirágzik az üzlete. Tilosnak tilos, de áriában halljuk, hogyan kell az ilyesmit működtetni. A másik vendég, a Víziorgonás nagyobb ívű. Gátlástalan újgazdag, aki hazafias alapon ad el olyan víziorgonákat, amelyek maguktól játsszák a rémes Birodalmi Himnuszt.” Hogyan kapcsolódik ez a történet napjaink világához?
– A míves szöveg mondanivalója, tágabb értelemben a szerzői üzenet szempontjából is döbbenetesen „közel” áll hozzánk ez a történet. Ha Rómát mint szimbólumot például Brüsszelre vagy Washingtonra cserélnénk, akkor is tökéletesen érthető lenne a történet. Végülis egy kortárs művet leginkább a saját korunk és körülményeink determinálnak azzá, amivé lesz, függetlenül attól, hogy adott esetben az egész eddigi zenetörténet és a szerző különleges műveltségének legszebb arzenálja van belesűrítve a műbe. A Bűvöletben olyan, csöppet sem – vagy sokak számára sajnos nagyon is... – bűbájos kifejezések hangzanak el, mint „liberalizált korrupció” vagy „progresszív kenőpénz”… Nos, aki ennyire vérmesen kortárs szókapcsolatokat képes komplex, ám nagyon is szuggesztív és pontosan értelmezhető zenei formában megfogalmazni, azt az alkotót nem lehet eléggé megbecsülni! Minden mondatnak és zenei frázisnak átütő ereje van a színpadon, ha komolyan vesszük a szerzői szándékot, amelyet Orbán a legjobb humoristákat is kenterbe verő malíciával fogalmazott meg adott esetben elhanyagolható, de csöppet sem zárójeles utasításként. Az előadó szempontjából külön érdekesség, hogy a mű dramaturgiailag is nagyon jól megkomponált, rendkívül sok intellektuális műveltséggel telített. Szerzője – akit a librettó Anonymusaként is tisztelhetünk, persze – megteremtette mindegyik figura jelrendszerét, nyelvezetét, szókincsét, valamint a személyes problematikát, amellyel egyedül ő foglalkozik.
– Milyen utat jár be a Víziorgonás, akit te formálsz meg az előadásban?
– Elindul valahonnan, a történet végére pedig ugyanoda jut vissza; egyenesen és rendületlenül halad előre úgy, hogy mégis helyben toporog. Szerepfejlődés olyan értelemben nincs az ő esetében, hogy jó vagy rossz irányba mozdulna el a karakter. Taktikázás, froclizás viszont annál bőségesebben! Az érdekek közötti szlalomozása révén tökéletes szimbóluma annak a társadalmi romlottságnak, amelynek ma nap mint nap tanúi vagyunk. Ilyen értelemben roppant izgalmas, nagyon a máról és a mához szól ez a szerep, tanulságul!
– Mint ahogyan a darab is, amelyben egyebek mellett adóbevallásról, üzletről, törvényhozásról és erkölcsi romlottságról esik szó… A fesztiválnaplóban olvastam, hogy a közönség vastapssal fogadta az előadást. Milyen más reakciók érkeztek?
– Tapasztalataim szerint az operafogyasztók körében egyfajta pejoratív értelme lett a „kortárs” jelzőnek. Mi az, hogy kortárs opera? Nem talál a kép a hanggal... Ez sajnos egy rosszul felfogott előítélet. A kortársiasság ugyanis éppen azokra a sajátos problémákra, napjaink jelenségeire tud reflektálni, amelyekre a századokkal korábban született művek a legnagyobb jóindulattal és átértelmezéssel sem képesek. Lehet, hogy műélvezeti szempontból a tökélyt közelítik, dramaturgiailag viszont nem válaszolhatnak meg bizonyos kérdéseket. Innen nézve megdöbbentő volt számomra, hogy a vastaps és a siker után, amely a bemutatót követte, a nézők nem mentek rögtön haza, hanem közülük sokan ott maradtak, hogy megvitassák a látottakat. Úgy érzem, mind a szakmát, mind pedig az operafogyasztó közönséget meglepte az a fajta látszólagos könnyedség, amivel egy ilyen sokrétű és nehéz partitúrát képesek voltunk színpadra vinni, azzal az előadói „arcátlansággal” közvetítve a szerzői szándékot, amilyen merészen van a mű megírva. Ezt külön értékelte a közönség, többen mondták, hogy szívesen megnéznék újra. A jelenlévő Négyek – a szerző Orbán György, Vajda János, Csemiczky Miklós és a művet színpadra segítő Selmeczi György – pozitívan értékelték a látottakat. Nekik hihetünk, hiszen mindannyian alkotó pályatársak, akik a mű szakmai színvonalához felnövő kritikát is lényeglátóan megfogalmazzák.
– Hogyan látod, milyen sorsa lehet az előadásnak az elkövetkező időszakban?
– Annak ellenére, hogy én konkrétan nem alakíthatom a sorsát, reménykedem abban, hogy játszani fogjuk még Miskolcon is, emellett pedig bízom a mielőbbi kolozsvári és a budapesti bemutatókban is. És miért ne: Debrecenben, a Kodály Kórus székvárosában? Nagyon szeretném, ha Erdély különböző városaiba is eljutna az előadás, mert nem túl nagy stábot megmozgató, rendkívül a mához és a máról szóló történet, ami zenei és dramaturgiai szempontból egyaránt könnyed, humoros és roppant élvezhető, ráadásul Orbán György Marosvásárhely szülötte és Kolozsvár érlelte világszínvonalú komponistává.
– Selmeczi György karmesternek és Novák Eszter rendezőnek is az érdeme, hogy az ősbemutató ilyenre sikeredett. Milyen volt velük dolgozni?
– Az opera esetében – amely korlátozott időtartamba szorított szándékokról, szerepformálási ívről és azokhoz adaptált színpadi eszközök használatáról szól – nagy szükség van a biztos kezű rendezőre, aki képes felmérni, hogy mit lehet beledolgozni az előadásba, és mi az, amit ki kell hozni az énekelve játszó személyekből. Nagyon fontos a lényeglátó külső szem – jelen esetben ez Novák Eszter rendező volt –, és ugyanilyen fontos a néma szándékokat is meghalló külső fül, amelynek szerepét próbáról próbára Selmeczi György töltötte be. Érdekes és izgalmas volt a velük való munka, sok tekintetben is a színész- és a színpadközpontúság érvényesült. Én persze külön hálás vagyok a kolozsvári korrepetitoraimnak, nélkülük ebből semmi nem lett volna. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy rendkívül munkás ez a mű mind a karmester, mind pedig a rendező, a díszlet- és jelmeztervező, nem utolsósorban pedig a profi zenészek és az énekesek számára is! Egyúttal persze tanulságos és rendkívül hasznos a kottarágás, a műnek pedig az a lényege, hogy foglalkozzanak vele.
Orbán György: Bűvölet
Szereplők: Szenátor – Balla Sándor, Víziorgonás – Laczkó Vass Róbert, Kuplerosné – Molnár Mária, A feleség – Herczenik Anna, Orfeusz – Nyári Zoltán, Dajka – Gerdesits Irén. Közreműködött a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a debreceni Kodály Kórus. Karmester: Selmeczi György. Díszlet, jelmez: Zeke Edit. Művészeti munkatárs: Foltin Jolán. Alkotók: Selmeczi György és Novák Eszter.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

2013. szeptember 28.

Az erdélyi Anonymus
A 90 esztendeje született Dani János levéltáros emlékezete
A kerek százas évfordulók bűvöletében szokatlan lehet az ettől eltérő időpontban való megemlékezés. Dani Jánossal kivételt kell tennünk, életében olyan kevés figyelem övezte, hogy kárpótlásul évtizedenként megemlékezhetnénk születési és halálozási évfordulóiról.
1923. szeptember 18-án született a Szászrégentől 10 kilométerre fekvő Maros megyei faluban, ma a közigazgatásilag Bátos községhez tartozó Dedrádszéplakon. A református vallás helybeli százados térnyerései ellenére, szülei ősi vallásukat megtartva római katolikusnak keresztelték, mely egész életében meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Középiskolai tanulmányait az erdélyi egyházmegye székhelyén, Gyulafehérvárt végezte, a születése előtt egy évvel Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök nevét felvett római katolikus főgimnáziumban. Családi indíttatásból, vallásos neveltetése okán, a hely szellemisége miatt, vagy összességében mindhárom tényező hatására a papi pálya iránt érzett elhivatottságot. Édesapja a püspöki szőlőgazdaság vincellére volt, erősen ragaszkodott az egyházi székhelyhez. A várat építtető III. Károly után elnevezett egykori Károlyfehérvár sajátságos módon János fia Pál utcájának bizonyult. A családi asztalnál hallottak és a mindennapokban látottak alakították, formálták jövendő életképét, az őt körülvevő mindenkori hierarchiába való természetes, magától értetődő betagozódását. Ministránsként élhette át a Márton Áron celebrálta misék élményeit, s már az érettségi vizsga előtt felöltötte a teológiai hallgatók kék színű reverendáját. A második bécsi döntés után a gyulafehérvári székhelyű szeminárium és teológia megszűnt, helyét és szerepét Észak-Erdélyben az ottrekedt hallgatók miatt Kolozsvár, Dél-Erdélyben a bánsági többnyelvű Temesvár vette át.
Pályatársai által sem tisztázott, ezért egyelőre ismeretlen, személyes jellegű okok miatt 1945-ben pályamódosító lendülettel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának hallgatója lett. 1949-ben, az államvizsgák letétele után történelem–földrajz szakos tanárként fejezte be egyetemi tanulmányait.
Az egykori Ferenc József Tudományegyetem sokat megélt, a „boldog békeidők” polgári társadalmára emlékeztető termeinek hangulatából, a piarista Biró Vencel professzor lenyűgöző történeti előadásaiból a városi közmunkákban való kötelező részvétel ébresztette a micisapkás valóságra. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárának költöztetési munkálataiban való részvétel a legjobb pályaválasztási tanácsadásnak bizonyult. Az Egyetemi Könyvtártól a Farkas utcai Nemes–Huszár-ház udvari traktusáig vezető – képletesen is értelmezhető – útszakasz életre szóló hozadéka Kelemen Lajos nyugalmazott könyv- és levéltári főigazgatóval való megismerkedése volt. Levéltári munkálkodása kiindulópontjaiként olvasási szeretete, a régi írások varázslatosnak tűnő világa megismerése utáni vágya, kutatói kíváncsisága és a szeminaristaként elsajátított magas szintű latin nyelvtudása megfelelő alapvetéseknek bizonyultak.
Az EME levéltárának alapembereként, egyszemélyes kezelőjeként – Jakó Zsigmond igazgató keze alatt – naponta találkozhatott az országos jelentőségű archívum egykori kiteljesítőjével, az oda mindennap bejáró Kelemen Lajossal és a magukat tanítványaiként megvallóknak az idő múlásával egyre bővülő körével. Az akkori időszakot átéltek visszaemlékezései alapján nagy hihetőséggel kijelenthető, hogy a második világégés után Dani János egyedüli tanítványának és egyben utódának vallhatta magát, s ritka kivételként Szabó T. Attilán és Jakó Zsigmondon kívül az Istennel is perlekedő nyugalmazott főigazgató urat Lajos bácsinak szólíthatta.
Személyesen nagy hálával tartozom neki, 1998-ban, a Kelemen Lajos, Erdély levéltárosa című dokumentumfilm szerkesztőjeként, beszélgetőtársként a már azóta elhunyt Ferenczy Júlia festőművésznő, Jakó Zsigmond történettudós és Kónya Ádám művelődéstörténész mellett – Kiss András főlevéltáros közbenjárására – Dani Jánost is vallomásra késztethettem. Ahogyan korábban, még egykori Mestere életében tehette, halála után is szeretettel és nem kis megilletődéssel emlékezett reá, amint felidézte alakját, kivételes személyiségét. ’47-ben ismerkedtem meg vele. Rendkívül barátságosan fogadott, s beszélt a levéltári kutatásnak a szépségéről. […] A levéltárat ’49 nyarán hivatalosan – az újságok is közölték – nyitották meg. Kezdődtek a hétköznapok. Lajos bácsi minden nap bejött. Akkor döbbentem rá, hogy mi mindent tud.” Egyik kérdésemre – Mi volt a titka Kelemen Lajos félelmetes tudásának? – így válaszolt: „Isteni adomány. Erős kritikai érzék, erős logika, judícium, párosulva félelmetes memóriával, ez a titka.”
Egykori Mesterére utaló egybevetésül, a közöttük lévő szakmai jellegű hasonlatosságok hangsúlyozásául kiemelendő, hogy Dani János is ugyanazt a levéltárosi szemléletet képviselte, mint ő. Nem készített segédletet, emlékezőtehetségére hagyatkozva kereste ki a mások számára rendezetlennek tűnő anyaghalmazból a szükséges okmányokat, okleveleket, a szükséges iratokat. Köztudomású volt, hogy a legmesszebbmenően kiszolgálta a hozzá forduló kutatókat. Éjszakákat virrasztott át, azért körmölve, hogy a latin és magyar nyelvű kéziratokból mások számára másoljon. A számtalan hálás kutató között Jakó Zsigmond is megköszönte az erdélyi papírmalmok feldolgozásában nyújtott segítségét.
A 17–19. századi erdélyi művelődéstörténet tárgykörében saját részre is folytatott kutatásokat. Szathmáry Pap Károly ifjúkoráról a Kelemen Lajos 80. évfordulójára megjelent emlékkönyvben értekezett. Forrásfeltáró munkája eredményeiként adta közre Mihai Halici hagyatéki leltárát, Gyarmathi Sámuel, valamint Tolnai Lajos és Koncz József levelezését. Nevéhez fűződik Kemény János fejedelem magamentsége, Barcsay Ádám, Benkő József ismeretlen levelei, Ioan Piuariu-Molnar és Kalmár György életrajza megjelentetése. A Documente privind istoria României forráskiadvány erdélyi sorozatának, a Documenta Romaniae Historica és a Documente privind revoluţia de la 1848 în Ţările Române erdélyi vonatkozású köteteinek munkatársai között dolgozott.
Az 1948-ban államosított EME levéltárának élére Imreh Istvánt nevezte ki Veress Pál, az egykori illegális kommunista, 1944 őszétől az észak-erdélyi szakszervezeti mozgalom vezetője, 1952-ig Kolozsvár Néptanácsának elnöke, aki „Szakítunk a múlttal” – jelszóval a pincébe dobatta Kolozs megye levéltárát. Balogh Edgár menteni próbálva az EME levéltárát, felajánlotta a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Könyvtárának. Az általuk kiküldött háromtagú bizottság – David Prodan, Emil Isac és Gaál Gábor – javaslatára az átvétel mellett döntöttek. Ennek köszönhetően lehetett a Nemes–Huszár-házban működő levéltár raktárából kialakított szoba tudományos kutatója, majd a RTA Kolozsvári Könyvtára Történeti Levéltára új igazgatója David Prodan, a későbbi akadémikus.
Az „osztályharc éleződésével” folyamatosan borotvaélességűvé vált belpolitikai viszonyok között a levéltárban uralkodó, idillinek nevezhető helyzet hamarosan véget ért. Az 1950-es évek második felében mikrofilm-kölcsönzési megállapodás született Magyarország és Románia között. Egy magántermészetű vita elfajulásaként a másolásra előkészített anyagokat kezelő Dani Jánost bűnbakként felhasználva, kémkedéssel és csempészéssel gyanúsították. A Szekuritate egyik főtisztje, a hírhedt Dumitraşcu ezredes bevonásával lezajlott, mentálisan nagyon megterhelő és lelkileg soha ki nem hevert vizsgálat végén megszületett döntés alapján, Dani Jánosnak 1961-ben meg kellett válnia levéltárosi állásától. Constantin Daicoviciu, a kolozsvári Történeti Intézet igazgatója jóvoltából – egy alapos leteremtés közepette – sikerült újra álláshoz jutnia, az ottani középkori munkaközösség tagjaként a szakmában maradnia és egyúttal kenyérhez jutnia. Hívő lelke ujjonghatott az isteni kegyelem megnyilvánulásán, melynek felélesztésében nagy szerepe lehetett kitűnő latin nyelvtudásának. 1975 nyarán egy új, szigorító utasítás miatt ismét állást kellett változtatnia, a Történeti Intézetből az Akadémiai Könyvtárba helyezték. A hatályos intézkedés megtiltotta nem párttagok alkalmazását, mely egyformán vonatkozott Dani Jánoson kívül Benkő Samura és Alexandru Neamţura.
Az 1989-ben bekövetkezett romániai történelmi és politikai változások után egykori kollégáival együtt örvendett az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésének, az ígéretesen beindult magyar tudományos életnek. Nem előadóként, lelkes hallgatóként vett részt a tudományos egyesület szervezte rendezvényeken, előadásokon, konferenciákon.
Nyugdíjasként a Mamaia kávéház törzsvendége volt. Az illatos „fekete levest” szürcsölve eszébe juthatott, hányatott életében hányszor kellett kiinnia nemcsak képletes módon a baljóslatú színű folyadékot. Megpróbáltatásait nem heverte ki soha, lelki görcsei nem tudtak feloldódni idősebb korában sem. Talán nem bocsátotta meg önmagának, hogy Isten helyett csupán teremtményeit, a legtöbbször hálátlannak bizonyult embereket próbálta közvetlenül szolgálni. Méltatlanul elszenvedett csalódásai emberkerülővé tették, még haláláról és temetéséről sem kívánta a közvéleményt értesíttetni. Jól indult tudományos munkássága sem lett számottevő. Nem szeretett írni, nyomasztotta a penna, a nevéhez kötődő publikáció felelőssége, egy-egy téma adatgyűjtése számára befejezhetetlennek tűnő folyamatnak bizonyult, holott „négerként” sok-sokívnyi szöveget megfogalmazott és lefordított. Sírfájára rá lehetett volna írni: Itt nyugszik az erdélyi Anonymus.
Kolozsvárt, 2005. augusztus 4-én hunyt el, s két nap múlva helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. Talán néhai Mestere, Kelemen Lajos és egykori kedves kollégái társaságában megleli nyugalmát, s egykori önmagát.
Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-30 | 31-46




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék