udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 3 találat lapozás: 1-3

Névmutató: Asztalos János

2012. január 7.

Bogdán László új könyve
Nagyívű vállalkozásba kezdett Bogdán László A kintrekedtek című regényfolyammal – Tatjána, avagy kifelé a férfikor nyarából (2008), A vörös körben (2010), A két boldog fénygombolyag (2011) –, mely 1400 oldal terjedelemben trilógiának indult, de a harmadik kötetben a cselekményszálak egy nagyon izgalmas ponton abbamaradnak, ez a szöveg folytatását teszi szükségessé.
Akárcsak a posztmodern prózairodalom olyan jeles képviselői, mint Umberto Eco vagy Milorad Pavic, Bogdán olyan szöveglabirintust szerkeszt, melyben több olvasói réteg is megtalálja a maga számára kedves tartalmat.
A kisebbségi magyar irodalmakban tipikusnak tételezhető mágikus realista, szövevényes cselekményű, konkrét kisebbségi léthelyzetre utaló művet kap az olvasó, a kalandos történetek kedvelői valamelyik populáris műfajba tartozónak vélhetik: utazási regényként, kalandregényként, pikareszk-, sci-fi-, fantasy- vagy éppen detektívregényként értelmezhetik a szöveget, az erotikus témák kedvelői ugyanúgy megtalálják benne a maguk elvárása szerinti részeket, mint a transztextuális játékokat értékelő olvasók.
Bogdán úgy kíván megfelelni a kortárs (erdélyi) irodalmat érintő kihívásoknak, hogy tematizálja ezeket a kihívásokat. Így jelenik meg a felvetett témák között a művészet korábbi közösségformáló szerepének megszűnése olyan hősök, mint a kábítószercsempésszé váló, volt kiváló erdélyi magyar színész, Szabó Attila, vagy az alkalmi utcanőséget vállaló világhírű opera-énekesnő, Carla figurája révén. A regényciklus a pénz mindenható hatalmát és birtokosainak a totalitarizmusénál burkoltabb, de nem kevésbé veszélyes manipulációs technikáit fedi fel a hősök kalandos hajóútja kapcsán, akik a (részben Onassisról és Soros Györgyről mintázott) “filantróp olasz milliomos”, Eduardo de Sica és “halhatatlan” társai “szegénység elleni programjának” részeseiként, a Sirály nevű jachton hajókázva az adriai szigetvilágban, parapszichológiai kísérletek áldozataivá válnak.
A regények hősei többnyelvű értelmiségiek, akik idegen környezetben találják magukat, s ezért sokszor kérdéses: vajon milyen nyelven is beszélnek egymás között ezek a szereplők? Asztalos János ügyvéd legjobb barátai még bukaresti tanulóéveiből, nevük alapján román, szerb és német anyanyelvűek: Alex (esetleg csángóként) Szegeden telepedett le, Mirkó, aki “visszatért Jugóba” és Rolf, aki újra Bécsben él.
A férfi narrátorok (a bizonyos életrajzi vonatkozások tekintetében írói alteregónak tekinthető), Asztalos János és Szabó Attila erdélyi magyarok, szerelmeik, az orosz Tatjána (pesti egyetemi évei folytán), a székely történelemtanárnő, Anna, vagy “ikertestvére”, a román színésznő, Laura Chelaru Kellner pedig kettős identitásúak lévén, jól beszélnek magyarul. Ám nem tudni, Laura jelenlegi szerelme, Ahmed, az arab műgyűjtő üzletember érti-e, amikor a színész páros a Rómeó és Júlia egy jelenetének különböző magyar fordításait elemzi. Mint ahogy azt sem, hogy a hozzájuk csapódó olasz énekesnő, Eduardo kedvese, Carla milyen nyelven tesz nekik vallomást intim kalandjairól. Vendéglátóik, a “halhatatlanok” közül Eduardo és Vittorio olaszok, Kiseleff kapitány (a neve alapján) orosz, Diana amerikai, de halhatatlanságba vezető útja egy olasz kisvárosból indul. Az álmok, emlékek folyton megszakítják a történetszövést, így nem csupán a cselekmény veszíti el linearitását, a személyiség is töredezetté válik: az identitás a széttartó történetek, tudatos és tudattalan vágyak halmaza lesz.
Az identitás problémája a regényfolyam kulcskérdésévé nő: nem csupán a kísérleti nyúl helyzetébe belecsöppent értelmiségieknek kell minduntalan szembenézniük saját és mások múltjának tudatalattiba szorított traumáival, definiálniuk egyéni céljaikat, megtalálniuk a rájuk erőltetett kollektív rémálmok szorításából a kiutat, kideríteniük, hogy kik is a velük játszó “halhatatlanok”, maguk a titokzatos vendéglátók sem tudják önmagukról, hogy kik is ők valójában. A harmadik kötet, A két boldog fénygombolyag vége felé, amikorra Tatjánának sikerül megszerveznie a szökést, derül csak ki, hogy mielőtt felvették az évezredek alatt nem romló földi alakjukat, Eduardo és társai egy másik bolygón élő civilizációnak egy kozmikus összecsapásban alulmaradt képviselői voltak. A “halhatatlanoknak” csak azóta vannak emlékeik, mióta beleköltöztek egy-egy erőszakkal megölt ember testébe. Nekik is harcolniuk kell tehát saját identitásuk megtalálásáért, megőrzéséért, akárcsak azoknak az embereknek, akikkel unalmukban vagy rejtett célból pszichológiai kísérleteket folytatnak. A tér-idő koordináták egy része a rendszerváltás előtti és huszonegyedik század eleji Sepsiszentgyörgyre utal: Sugás-kert, Kripta nevű vendéglő stb. Az első kötet főszereplője, én-elbeszélő narrátora (a szerző életrajzára utaló biográfiai tényekkel felruházott), Asztalos János ügyvéd Bukarestben tanult, de egy vidéki kisvárosból, Bronz Béla szobra elől stoppolva indul Szegeden, Bécsen át Velencébe, ahol megismeri szerelmét, Tatjánát, és csatlakozik Eduardo de Sica társaságához, hogy velük hajóutat tegyen a Földközi-tenger szigetvilágában.
A második kötet fő narrátora, Szabó Attila, a pályáját elhagyó színész szintén felismerhetően e kisvárosi keretek közül jár fel csempészútjaira Bukarestbe, s többször visszatér emlékeiben az öngyilkosságra kényszerített színész-mestere, akinek alakja – a szentgyörgyi olvasó számára evidens módon – a tragikus sorsú, a Securitate által halálba kergetett, vagy öngyilkosságnak álcázva kivégzett Visky Árpádot idézi. János elmeséli egy 1984-es emlékét, kihallgatását a Securitate tisztje által. A bejárt tér a hősök utazásával párhuzamosan fokozatosan tágul, az idő az álmok és paranormális úton előhívott emlékek révén a közelmúltra, de a “halhatatlanok” esetében kétezer évre (Caesar, Ovidius kora, vogul sámánok áldozati szertartása a medveünnepen), a szuggerált rémálmok alapján közelebbi és távolabbi múltra (őslények, dionüszoszi bacchanáliák, kísértethajók, középkori boszorkányégetés stb.) is kinyúlik. A második kötetben konkretizálódik a cselekmény jelene: a kerettörténet 2004 kora őszének három hete alatt játszódik. Ezer szövegoldal, különböző tér- és idősíkok váltogatása után a “reális időben” még mindig csak két hét telt el. Az első és második regényben is ismétlődik az ironikusan ábrázolt jelenetsor, hogy a hős Bukarest felé utazva szembesül román utastársainak agresszív, nacionalista indulataival. Pl. “Nem akarunk autonómiákat etnikai alapon! – villogott a hölgy. – Nem akarunk magyar konklávékat... – Talán enklávét akart mondani – helyesbítette a szigorú katona.” (Tatjána)
”– A magyarok vissza akarják venni Erdélyt. Soha nem is mondtak le, nem is mondanak le, és soha nem is fognak lemondani róla.
– Ugyan már, drága asszonyom – húzódok el, hiszen félő, hogy a hadonászó, teljesen begerjedő hölgy véletlenül kiszúrja a szemem, s akkor egy félszeművel több lesz.” (A vörös körben) Az irónia mellett ott az önirónia is, a félszemű magyar esetleg Sütő Andrásra utalhat, akinek 1990. fekete márciusában Marosvásárhelyen a felbőszített román tömeg kiverte a fél szemét.
A magyarok is jól beilleszkednek a sötét képbe: a drogcsempész banda nemzetközi, ám az ismeretlen megbízók magyarul leveleznek a dílernek kiszemelt színésszel... Az ügyvéd János azért akar elválni feleségétől, mert kiderül: míg ő a politikai üldözötteket védte, a nő a Securitate besúgója lett. A kisebbségi volt célszemélyt lelkiismeret-furdalás nélkül bemártó, azt mégis fiaként szerető Badea ezredes figurája is arra figyelmeztet: kitörölhetetlen a romániai diktatúra világának jelenléte az erdélyi magyar szereplők tudatából.
A szövevényes történet mikrorétegének alaptézisei kitágíthatók és levetíthetők a makrorétegre is. (A hősnők majdnem vagy ténylegesen erőszakot szenvednek el: a hősök első szerelmei megszöknek a kommunista Romániából, vagy meg akarnak szökni, és közben mindketten balesetben meghalnak.) A nyílt vagy rejtett erőszak, és az ebből következő szabadulásvágy, szökés, menekülés a szövegfolyam alapmotívumai.
A harmadik kötetben részletes leírást kapunk a diktatúra Romániájában alkalmazott lehallgatási módszerekről, a Securitate által gerjesztett félelemről, az iskolában uralkodó terrorról. Ám nem csupán a Ceauşescu-féle Romániáról, hanem az átmenet nehézségei közt bukdácsoló egész Kelet-Közép-Európáról képet alkothatunk. Igazi kisebbségi művel állunk szemben, amelyikben a hely, nyelv és én közötti törések mind tematikusan, mind pedig – a beiktatott álmok, rémálmok, emlékek révén – a linearitás megszakításával, formailag is érzékeltetik egy posztkolonialista léthelyzet jellegzetességeit. A populáris műfajok beépített témái (szex, jeti, féregjáraton bejutó őslények, hajsza) eltakarják a regényfolyam eszmei vezérfonalát, ami nem más, mint a harc a személyiség integritásának, az önazonosságnak a megőrzéséért, a szabadságért. Ez pedig nagyon is egybecseng a transzszilván irodalom hagyományos értékrendszerével.
Tapodi Zsuzsa
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. július 14.

Kolozsvári turisztikai szórólapok eltérő nyelvezete
Kétnyelvű, román és magyar nyelvű turisztikai szórólapokból tallózok. A többnyelvűség az önkifejezés szabadságát nyújtja, de amikor ugyanazt fejezik ki más-más nyelven, az adatoknak, a mondanivalónak azonosaknak kellene lenniük. Már a város megnevezése is eltérő: Kolozsvár, Cluj-Napoca. Nem csoda hát, ha a magyar szöveg igyekszik a több mint száz évvel ezelőtti múltból meríteni, míg a román szöveg az elmúlt száz esztendő vonatkozásaiból, fenntartva magának – a város dák nevével sugallva - az elsőséget.
Az még „érthető”, hogy a magyar személyiségekről elnevezett egykori utcanevek teljességében megváltoztak: Bocskaiból Avram Iancu lett, Ferenc Józsefből Horea, vagy Deák Ferencből egyszerűen Hős. Az már kevésbé, hogy a magyar nevek elhallgatása következetesen megfigyelhető a román szövegismertetőben. A Farkas utcai (Mihail Kogălniceanu) református templom román nyelvű bemutatója ezért feltűnő módon rövidebbre sikeredett, miközben Báthory István, I. Rákóczi György és Apafi Mihály fejedelem, valamint Régeni Asztalos János szószék-készítő nevei elhallgattattak. Csak – „a román származása” miatt elfogadott, sőt „népszerűsített” – Corvin Mátyás neve kerül említésre. A szász személyiségekkel már nincs ilyen megkülönböztetés, mind Elias Nicolai, mind Benedict Mueck kőfaragók munkáját dicséri a szövegíró.
A Sétatér (román fordítása: Központi Park) magyar nyelvű leírása megemlíti Pákey Lajos és Kós Károly építészek neveit, a román megfeledkezik róluk. Az Agrobotanikai Kertet viszont Iuliu Prodan professzorról elnevezett parkként emlegeti, a híres Botanikus Kerttel pedig feltétlenül párosítja Alexandru Borza személyiségét, miközben megfeledkezik a füvészkertet alapító Mikó Imre nevéről. A Rönk-park és az Egyetemi Sportpark megnevezésénél és leírásánál már nincsenek lényegi eltérések. Annál nagyobb az „egyetértés” a Fellegvár ismertetésénél, ahol Ferencz József császár és Erzsébet királyné neve mindkét szövegben megtalálható. Említést tesznek továbbá az 1848-as forradalom áldozataira emlékeztető hatalmas keresztre, az időközben átkeresztelt Belvedere szállóról azonban megfeledkeznek. Amiként egy másik szórólapon a Hóját is süllyesztőbe szánják, meg sem említik a néprajzi múzeum szabadtéri részének a bemutatásánál.
A román leírást más nyelvvel társító szórólapok esetében már könnyebb és egyszerűbb a közös nevezőre jutás. A Házsongárdi-temetőt ismertető általános szöveg még elfogadható, románul és franciául egyaránt, a sírok válogatása azonban egyoldalú. A bemutatott sírok közül kettőn olvashatóak a nevek: Emil Isac és családja, valamint Pop Iulian, „Kolozsvár (azaz Cluj-Napoca) első polgármestere” sírkövén. Miközben a temetőben eltemetett híres személyiségeket ismertető válogatás három magyar és három román személyt és sírkövét mutatja be. Sok emberöltővel ezelőtt halt meg Apáczai Csere János, (gróf) Bánffy György, sőt Brassai Sámuel is. Annál frissebb Emil Racoviţă, Ion Agârbiceanu és Adrian Marino emlékezete.
A „béke” kedvéért az egyik szórólap a Tükör utcát (Szentegyház, Március 6., ma Iuliu Maniu – szerk. megj.) mutatja be, kivételesen megemlítve Alpár Ignác tervező kilétét. Innen idézek: „A két épület csaknem teljesen szimmetrikus, tükörkép hatását keltik, kivéve a keleti és nyugati homlokzatot.” Úgy látszik, a kolozsvári turisztikai szórólapok eltérő nyelvezete azt bizonyítja, hogy a keleti és nyugati mentalitás nem teszi lehetővé a tükörfordítást.
ÁBRÁM ZOLTÁN / Szabadság (Kolozsvár)

2017. július 31.

Díszpolgárokat avattak Nyárádszeredában
A hét végi városnapok nyitómomentumaként ünnepélyes tanácsülés keretében díszpolgári címeket és kitüntetéseket nyújtott át a városvezetés.
A 85 éves dr. Jakab Sámuelt volt diákjai kezdeményezésére tüntette ki az önkormányzat mindazért, amivel munkássága révén meghonosította az egyetemi szellemiséget Nyárádszeredában. Az 1989-es rendszerváltás után halaszthatatlan szükségként jelentkezett a romániai felsőfokú anyanyelvű agrároktatás felélesztése, és az akkori helyzetet mérlegelve Nyárádszeredára esett a választás. Jakab Sámuelnek és társainak köszönhetően siker koronázta a kezdeményezést, és 1993-ban a kisvárosbasn elindulhatott a kertészmérnöki képzés a budapesti Szent István egyetem, később a Corvinus egyetem keretében. Jakab Sámuel az erdélyi oktatás vezetője és dékánja volt 2016-ig, megértően szigorú nevelő és jó irányító. A kertészképzés az első években Szeredának pluszjövedelmet jelentett, hiszen megjelentek a településen az egyetemisták Erdély minden szegletéből. Később a helyiek és környékbeliek is „felébredtek”, beiratkoztak az intézménybe, és sikeresek lettek. Az erdélyi magyarságnak ez a kertészképzés egy lehetőséget jelentett az itthonmaradásra, a megélhetésre. A végzettek csupán 5,2%-a, azaz 461 végzősből 24 hagyta el az országot, a többi itthon maradt, és itt boldogul. De a távozók is megállják a helyüket külföldön, ott is súlya van a Szeredában szerzett diplomának – méltatta Jakab Sámuel érdemeit Tóth Sándor polgármester a díszpolgári cím átnyújtásakor.
A másik kitüntetettet Moga Petre tanácsos mutatta be: Jeleru Teofil Győző 1988–1994 között a rend őre volt Szeredában, és azzal szerezte meg a közösség elismerését, hogy háromféle embert ismert, és ennek megfelelően viselkedett velük. 1990-ben, a márciusi események során fellépett az agresszió ellen, hogy Szeredában ne kerülhessen sor gyújtogatásra, mint a szomszédos Jobbágyfalván. Azokban a napokban Dászkel László későbbi polgármesterrel együtt járták a falvakat, hogy megelőzzék a konfliktushelyzeteket. Odaadásáért, komolyságáért, a közösség érdekében végzett munkájáért kapta meg ő is a díszpolgári címet, amelyet könnyekkel küszködve vett át, és csak annyit tudott mondani: „Köszönöm mindenkinek! Itt maradtok a szívemben!” Jakab Sámuel érdeklődésünkre elmondta: Nyárádszereda nagyon sokat köszönhet a kertészoktatásnak, és ő is Nyárádszeredának. Bár soha nem a kitüntetésekért, díjakért dolgozott, nagyon örül az elismerésnek és az évek során itt megismert embereknek. Ugyanakkor a városvezetés kitüntető oklevelet adott át Dászkel László volt polgármesternek és tanácsosi csapatának is, akik 1997 júliusában immár harmadszorra tették ki a főtérre Bocskai István fejedelemnek a református templomban őrzött mellszobrát. Az első, demokratikusan választott önkormányzat „derék had” volt, amelynek – és a helyi református egyháznak is – köszönhetően ismét a talapzatán áll az egyetlen győztes magyar szabadságharc vezérének szobra. Így Dászkel László mellett kitüntetést kapott Csizmadia György, Bíró László, Szabó László, Nagy Jenő, Miklósi Károly, Kicsi Elemér, Magyari Sándor, Bartók József, Molnár Sándor, Trifan Nicolae, Novák Dezső, Asztalos János, valamint néhai Bereczki Viktor és Aszalós Sándor családja. Köszönő szavaiban Dászkel László rámutatott: a szobor visszaállításának kérdése már az előző polgármester, Incze Barna idejében napirendre került, ő és csapata másfél év alatt tudta megszerezni az engedélyeket és felállítani a szobrot. Kérdésünkre Bartók József, aki 1990-től 2016-ig volt helyi tanácsos, bevallotta: nagyon örül az elismerésnek. Nemcsak az volt nehéz, hogy az engedélyeket megszerezzék, a szobrot pedig kihozzák a templomból és a helyére állítsák, hanem a református egyházat is meg kellett győzni, hiszen az jogosan féltette az addig őrzött bronzalkotást. De akkor az önkormányzat úgy érezte, képes nemcsak kitenni, hanem meg is őrizni a szobrot. Ma is mindig megáll a szobor előtt, ha arra jár, és visszaemlékszik azokra a felemelő pillanatokra.
Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-3




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék