udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 9 találat lapozás: 1-9

Névmutató: Balassa Péter

1995. március 8.

Bukarestben, a Magyar Kultúra házában márc. 9-én román és magyar értelmiségiek találkoztak, köztük volt Laurentiu Ulici írószövetségi elnök, Dinu Giurescu történész, Gabriel Andreescu emberjogi aktivista, Gáll Ernő akadémikus, Horváth Andor egyetemi tanár, Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője, Budapestről pedig Konrád György író, Pomogáts Béla és Balassa Péter voltak jelen. /Magyar Nemzet, márc. 10./

1999. december 11.

Bodgán Kálmán úgy hiszi, Romániában ő a legrégibb szabadkőműves, hiszen Kolozsváron, az Unió Páholyban hatvanöt éve avatta fel a nagymester, dr. Janovics Jenő. Erdélyben skót, a Regátban pedig francia rítusú páholyok voltak. Erdélyben Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Temesváron, Aradon voltak páholyok, a legfiatalabb páholyt Nagybányán Bogdán édesapja és dr. Bene Sándor alapította. Új páholy megnyitásához szükség volt egy szomszédos ország nagymesterének a jelenléte. A nagybányai páholy megnyitására dr. Balassa Péter akadémikus, nyelvészprofesszor érkezett Budapestről. - Bogdán felsorolt néhány tagot. Kolozsváron a szabadkőművesek között volt Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Vásárhelyi János, Járosi Andor, Ürmössy Antal Márk, dr. Jancsó Elemér, Brüll Manó, Bárd Oszkár, Ligeti Ernő, Lakatos István, dr. Gúzner Miklós, Szegő Imre, Brassóban Kacsó Sándor, Marosvásárhelyen Molter Károly és dr. Fekete Andor. /Bodgán Kálmán, a legrégibb szabadkőműves: Szabad-e szabadkőművesnek lenni? = Krónika (Kolozsvár), dec. 11./

2002. január 11.

Színházi vita. A Szabadság című kolozsvári napilap december 18-i számában a kolozsvári magyar értelmiségiek egy csoportja állásfoglalást tett közzé az Állami Magyar Színház ügyében. Az állásfoglalás célja Tompa Gábor igazgató-főrendező igazgatói székből való mielőbbi eltávolítása és átmenetileg egy megbízott vezető kinevezése. A most publikált állásfoglalás elutasította a bírálatot, hozzátéve, hogy a színház műsorpolitikája és szervezése természetesen nem vitathatatlan. Szerintük egy művészeti intézmény működését nem bírálhatja felül a politikai hatalom illetve bármiféle cenzúra. Albert Mária, egyetemi tanársegéd; dr. Balassa Péter /Budapest/, esztéta, a kolozsvári BBTE vendégprofesszora; Bálint Emese, PhD hallgató; Bálint Ildikó, dramaturg; Balla Zsófia, költő, író; Barabás Olga, színházrendező; Bartha József, médiaművész; Bányai Péter, politikai elemző; dr. Berszán István, egyetemi adjunktus, az LKKT szerkesztője; dr. Bíró Béla /Brassó/, színházkritikus, egyetemi adjunktus; Bíró József, színész; Bocsárdi László, rendező, a Tamási Áron Színház művészeti vezetője; Bodó A. Ottó, színikritikus, egyetemi tanársegéd; Bogdán László, író, a Háromszék főmunkatársa; Czegő Csongor, dramaturg; Csiszér Balázs, mérnök; Damokos Csaba, díszlettervező, képzőművész; Dánél Mónika, PhD hallgató, az LKKT szerkesztője; Deák Gyula, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója; Demény Péter, író, a Krónika főmunkatársa; Dimény Áron, színész, egyetemi tanársegéd; Domokos Géza, író; Eckstein-Kovács Péter, ügyvéd; dr. Egyed Péter, filozófus, író, egyetemi előadótanár; Farkas Árpád, költő, a Háromszék főszerkesztője; Felméri Judit, gyermekorvos; Ferenczes István, író, költő, a Székelyföld és a Moldvai Magyarság főszerkesztője; Gál Andrea, tanár, az LKKT szerkesztője; Gál-Borus László, szociológus, doktorandus; Gergely László, tanár; Horváth Levente, ref. lelkipásztor; Irsai Zsolt, képzőművész; Izsák Ildikó, televíziós szerkesztő; Kelemen Hunor, író; Ketesdy Beáta, újságíró; Király Kinga Júlia, dramaturg, egyetemi tanársegéd; Kiss Jenő, igazgató, Megyei Könyvtár /Sepsiszentgyörgy/; Kovács András Ferenc, költő, a LÁTÓ szerkesztője; Kozma Mária /Csíkszereda/, író; dr. Könczey Csilla, egyetemi adjunktus; dr. Kötő József, színháztörténész; Kövesdy István, színházrendező; Láng Zsolt, író, a LÁTÓ szerkesztője; Lőrincz Lenke Csilla, PhD hallgató; Madaras Péter, állatorvos; dr. Magyari Nándor László, egyetemi előadótanár; dr. Magyari Vincze Enikő, egyetemi előadótanár; Márkus Barbarossa János, író, költő, hangszertörténész és restaurátor; Molnár Gusztáv/Budapest/politológus, a Provincia szerkesztője; Nagy Judit, tanár; Nemes Levente, színész, a Tamási Áron Színház igazgatója; dr. Orbán Gyöngyi, esztéta, egyetemi előadótanár; Orbán János Dénes, író; Pál Péter, képzőművész; Pálffy Tibor, színész; Papp Sándor Zsigmond, író, a Krónika főmunkatársa; Pánczél Réka, művészeti tanácsadó, tanár; Pásztor Gyöngyi, egyetemi hallgató; Saszet Ágnes, műfordító; Sebesi Sándor, filmkészítő; Selyem Zsuzsa, egyetemi tanársegéd, az LKKT szerkesztője; Simon Emese, óvónő; Soós Anna, matematikus, egyetemi adjunktus; Sütő Ferenc, a MŰVELŐDÉS szerkesztője; Szabó Botond, informatikus; Szabó Tibor, színész, a Figura Stúdió Színház igazgatója; Székedi Ferenc /Csíkszereda/, a Kriterion Alapítvány igazgatója, a Csík TV főszerkesztője; Szilágyi Júlia, író, kritikus; Tibori Szabó Zoltán, újságíró; Tordai S. Attila, képzőművész, a BALKON szerkesztője; Tordai Soós Kata, tanár; Tőzsér József /Csíkszereda/, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója; dr. Ungvári Zrínyi Ildikó, színházelméleti kutató, egyetemi adjunktus; dr. Ungvári Zrínyi Imre, filozófiatanár, egyetemi adjunktus; Váta Lóránd, színész; Veres Valér, szociológus, egyetemi tanársegéd; Visky M. Krisztina, kántor; Visky Péter, ref. lelkipásztor; Visky S. Béla, egyetemi adjunktus; Zágoni Balázs, szerkesztő. /Még egy állásfoglalás a kolozsvári Állami Magyar Színház ügyében. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 11./ Az állásfoglalás szerint egy művészeti intézmény működését nem bírálhatja felül a politikai hatalom illetve bármiféle cenzúra – de ezt nem is állította senki. Inkább az aláírók kiálltak Tompa Gábor mellett. Több aláíró azonos A színházért mint művészetért /Szabadság (Kolozsvár), 2001. dec. 4./ című, ugyancsak Tompa Gábor mellett kiálló aláíróval.

2002. január 25.

A 104 beérkezett listát összesítve az eredmény: első helyen végzett Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című verse, ezt követte Pilinszky Jánostól az Apokrif, majd József Attilától az Eszmélet. A negyedik helyet Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse szerezte meg, majd ismét József Attila következik az Ódával. Őt követi Kassák Lajostól A ló meghal, a madarak kirepülnek, majd Babitstól az Esti kérdés, Füst Milántól az Öregség, ismét Babitstól a Jónás könyve, a tizedik helyen pedig Dsida Jenő végzett a Psalmus Hungaricussal. A költők összesített listáján legtöbbször József Attila szerepel, őt követi Ady Endre, Babits, Weöres Sándor, Pilinszky. - Balassa Péter számára Kassák versének jelenléte volt a legmeglepőbb, Kántor Lajos nem hitte volna, hogy Babits ennyire benne él a magyar irodalmi köztudatban, Orbán János Dénes szerint a teljes lista némiképp tankönyv-jellegű, Demény Péter a nyertes költeményre csodálkozott rá leginkább. Demény Péter nehezményezte, hogy Ady Endrének egyetlen verse sem került fel a tízes listára. Balassa Péter Kosztolányi versein tűnődött a legtöbbet. A versekből a tervek szerint kötet is készül, amelyet április 11-re, a költészet napjára jelentetnek meg, és a legszebb tíz vers mellett további huszonegy költemény kap helyet. /Sándor Boglárka Ágnes: Szép versek délutánja. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 25./

2002. január 26.

Jan. 23-án Kolozsváron a Korunk folyóirat ankétján a versekről volt szó. A Korunk hirdette meg a 20. század tíz legszebb magyar versének rangsorolására vonatkozó pályázatát, amelynek keretében a teljes magyar nyelvterület mintegy 150 irodalmárának (költőknek, kritikusoknak, esztétáknak) tették fel a kérdést: melyik a 20. század tíz legszebb, legjelentékenyebb magyar költeménye. A beérkezett "szavazatok", listák alapján kialakult sorrendet vitatták meg. Jelen volt Balassa Péter budapesti esztéta, a Babes-Bolyai Tudományegyetem vendégtanára, Demény Péter költő és Orbán János Dénes költő is. A 104 beérkezett listát összesítve az eredmény: első helyen végzett Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című verse, ezt követte Pilinszky Jánostól az Apokrif, majd József Attilától az Eszmélet. A negyedik helyet Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse szerezte meg, majd ismét József Attila következik az Ódával. Őt követi Kassák Lajostól A ló meghal, a madarak kirepülnek, majd Babitstól az Esti kérdés, Füst Milántól az Öregség, ismét Babitstól a Jónás könyve, a tizedik helyen pedig Dsida Jenő végzett a Psalmus Hungaricussal. A költők összesített listáján legtöbbször József Attila szerepel, őt követi Ady Endre, Babits, Weöres Sándor, Pilinszky. - Balassa Péter számára Kassák versének jelenléte volt a legmeglepőbb, Kántor Lajos nem hitte volna, hogy Babits ennyire benne él a magyar irodalmi köztudatban, Orbán János Dénes szerint a teljes lista némiképp tankönyv-jellegű, Demény Péter a nyertes költeményre csodálkozott rá leginkább. Demény Péter nehezményezte, hogy Ady Endrének egyetlen verse sem került fel a tízes listára. Balassa Péter Kosztolányi versein tűnődött a legtöbbet. A versekből a tervek szerint kötet is készül, amelyet április 11-re, a költészet napjára jelentetnek meg, és a legszebb tíz vers mellett további huszonegy költemény kap helyet. /Sándor Boglárka Ágnes: Szép versek délutánja. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 25./

2005. június 11.

Az Ünnepi Könyvhét idején Budapesten az Írók Boltjában Kovács András Ferencnek ítélték oda az Üveggolyó Díjat. Tizenharmadszor történt a díjátadás és ő az első erdélyi, aki ezt megkapta. 1993 óta a bolt munkatársai egy-egy kortárs irodalmi személyiségnek adományozzák az Üveggolyót munkássága, irodalmi tevékenysége elismeréseként. Eddig Mándy Iván, Mészöly Miklós, Balassa Péter, Parti Nagy Lajos, Tandori Dezső, Petri György, Györe Balázs, Szilágyi Ákos, Göncz Árpád, Keresztury Tibor, Balla Zsófia és Esterházy Péter került a kiválasztottak közé. Kovács András Ferencnek most jelent meg Víg Toportyán /Koinónia Kiadó, Kolozsvár/ című gyermekverskötete. /(nk): Üveggolyó Díj Kovács András Ferencnek. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 11./

2009. március 2.

A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar irodalomtudományi tanszékén nem csupán irodalomtanárokat képeznek, hanem az egyéb, irodalommal kapcsolatos szakmákba (kiadványszerkesztés, kritikaírás, rendezvényszervezés, korrektúra) is bevezetik a diákokat. Balázs Imre József erdélyi irodalomóráin 1918-tól mutatja be a térség irodalmát. Balázs Imre József egyetemi adjunktus a BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszékén 1998 óta tanít a 20. század magyar irodalmával kapcsolatos tantárgyakat. 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését, amely 2006-ban a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában jelent meg könyv formában. 2008 áprilisától a Korunk főszerkesztője. Legutóbbi kötete: Vidrakönyv (Koinónia Könyvkiadó, 2006). Folyamatosan születnek doktori értekezések és államvizsga-dolgozatok is kortárs szerzők műveiről. Jentős államvizsga-dolgozatok készültek Faludy György, Bodor Ádám, Szávai Géza, Szőcs Géza, Király László, Oravecz Imre, Márton László, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Dragomán György és mások műveiről. Selyem Zsuzsa a Bevezetés az irodalmi tanulmányokba című tantárgy keretében a téma a kortárs költészet, próza, dráma és esszé. A harmadévesekkel a későmodernitás (Ottlik, Pilinszky, Weöres, Mészöly stb.) és a posztmodernitás (Bodor Ádám, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos stb.) irodalmával foglalkozik. Selyem Zsuzsa 2002-ben Balassa Péter szakirányításával doktorált Esterházy Péter prózájából az ELTE esztétika szakán. Balázs Imre József elmondta: A tanszék szakkollégiuma a Láthatatlan Kollégium (LK). A Láthatatlan Kollégium 1993-ban indult Gyimesi Éva irányításával, ennek az intenzív irodalmi műhelynek 2000–2002 között Lk.k.t. néven irodalmi lapja jelent meg, Selyem Zsuzsa volt a felelős szerkesztője. Selyem Zsuzsa szerint az egyetem felelőssége, hogy tudatosítsa a hallgatókban a világszinten megjelenő kortárs elméletek eredményeit. /Bonczidai Éva: Beszélgetés a kortárs irodalom tanításáról. = Krónika (Kolozsvár), márc. 2./

2011. március 14.

Hat erdélyi magyar művészt díjaztak Budapesten
Balázs Imre József kolozsvári költőt, György Attila csíkszeredai prózaírót, Hatházi András és Péter Hilda kolozsvári színművészeket, Kolozsi Tibor Kolozsváron élő szobrászművészt és Jakobovits Márta nagyváradi keramikusművészt tüntette ki pénteken a budapesti Néprajzi Múzeumban Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter.
Hat erdélyi magyar művész kapott magyar állami kitüntetést a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából. A díjakat pénteken a budapesti Néprajzi Múzeumban Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter adta át.
„Minden nemzet számára fontos alkotóinak megbecsülése. Meg kell becsülni azokat, akik nem elhallgatják, hanem működésbe hozzák az igazságot” – mondta köszöntőjében Réthelyi Miklós.
A kiemelkedő irodalmi tevékenységért évente 13 alkotónak átadott József Attila-díj idei kitüntetettjei között szerepel Balázs Imre József kolozsvári költő, a Korunk című művelődési folyóirat főszerkesztője, akinek egy gyermekverseket tartalmazó kötettel együtt eddig öt verseskönyve jelent meg, valamint György Attila csíkszeredai prózaíró, a Székelyföld című kulturális folyóirat szerkesztője, aki 2009-ben adta ki hetedik kötetét.
A kiemelkedő színművészeti és színháztudományi munkásságot elismerő Jászai Mari-díjban a Kolozsvári Állami Magyar Színház két színművésze: Hatházi András és Péter Hilda részesült. Hatházi András színművészi karrierje mellett íróként, drámaíróként is tevékenykedik, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára, több filmben is játszott, legutóbb Marian Crişan Morgen című filmjének egyik főszerepét játszotta. A sepsiszentgyörgyi születésű Péter Hilda a szülővárosában lévő Tamási Áron Színházban kezdte pályafutását. Az UNITER-díjas színművész 2006-tól szerződött a kolozsvári színházhoz, a Varga Katalin című film címszerepét alakította.
A képzőművészet terén nyújtott kiemelkedő tevékenységért járó Munkácsy Mihály-díjjal az erdélyiek közül Kolozsi Tibor szobrászművészt jutalmazták. A Kolozsváron élő szobrászművésznek köztéri alkotási is vannak, ő vezette a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport restaurálási munkálatait. A kiemelkedő iparművészeti, ipari tervezőművészeti tevékenységet elismerő Ferenczy Noémi-díjjal idén a hagyományokhoz híven 12 alkotót, köztük a nagyváradi Jakobovits Márta keramikusművészt jutalmazták.
Pénteken többek között az esszé- és tanulmányírói teljesítményt elismerő Balassa Péter-, a mozgóképes területen kifejtett kiemelkedő alkotói, valamint művészi és tudományos tevékenységért járó Balázs Béla-, a kiemelkedő zeneszerzői, zenei rendezői tevékenységért járó Erkel Ferenc- és a kiemelkedő zenei és előadó-művészeti tevékenység elismerésére alapított Liszt Ferenc-díjat is kiosztották a Néprajzi Múzeumban. A legmagasabb magyar állami kulturális kitüntetést, a Kossuth-díjat, amelyet az 1848-as forradalom 100. évfordulója alkalmából 1948-ban alapított az Országgyűlés, valamint a tudományos élet kiemelkedő képviselőinek járó Széchenyi-díjat március 14-én osztják ki Budapesten.
Krónika (Kolozsvár)

2016. július 15.

A végső maszk: a maszknélküliség
Elhunyt Esterházy Péter író. Hatvanhat éves volt. 2007-ben Nagyváradi közönségtalálkozója, a Törzsasztal est előtt járt az Erdélyi Riport szerkesztőségében. Könyveinek utóéletéről, az idegen nyelvű kiadások hatásairól, írói műhelytitkokról, irodalmi kategóriákról, a kritika szerepéről, a fontos, de rossz művek diktatúrabeli legitimitásáról, illetve Európa esélyeiről beszélgettünk. Szilágyi Aladár és Szűcs László akkor készült interjújával búcsúzunk Tőle.
- Van egy olyan megállapításod, hogy a világban minden avégett létezik, hogy könyv legyen belőle.
- Attól tartok, ez egy Mallarmé-gondolat. Őt idéztem.
- Ennek kapcsán két könyvedre összpontosítanék, a Harmonia caelestisre és a Javított kiadásra. Annak idején úgy fogalmaztál a Termelési regényben, hogy mindent meg akarsz írni. Visszatekintve a 2002-ben megjelent Javított kiadásra, hogyan élted meg ezt az időszakot, hogyan látod ma azt a folyamatot, amíg megszületett maga a könyv?
- Erről nem szívesen beszélek, mert lényegében csak anekdotázni tudnék. Tehát nem azért nem beszélek szívesen, mert valamilyen nehézséget okozna. Épp ellenkezőleg. De bármit, amit mondok, azt mindig meg kéne fontolnom, amit a könyvben mindig meg is tettem. Azt tudniillik, hogy mi az, amit látok, s mi az, amit úgynevezett filmként gondolok. Többszörös, folyamatos helyzetértékelésből írtam, ami most már elszállt. Én most már csak apámnak jó fia vagyok, vagy jó apámnak nem tudom, milyen fia. Ebből a pozícióból beszélek, következésképp kicsit könnyebben, vagy könnyedébben, mint ahogy a tárgy megkívánná. Ezért határoztam el, hogy ez ügyben nem adok interjút, s ha a könyv megjelenik valahol a világban, nem megyek oda, tehát nem viselkedem vele szemben úgy, mint egy normális író. Azt is látom, ahogy múlik az idő, egyre könyvebb lesz ez a könyv. Mert amúgy kilóg a könyvek sorából. Most így vagyok ezzel.
- Tamás Gáspár Miklós kissé talán cinikusan azt mondta: „jól jött” neked íróilag ez a fordulat.
- Erre mondom, hogy ez engem nem érdekel. Nem érdekel, hogy jól jött-e vagy rosszul. Köztünk szólva még az sem érdekel, hogy sikerült vagy nem sikerült. Nem érdekel.
- Általában minden művedben más és más a szerző és a mű viszonyulása, sajátosan Esterházy-féle konzekvenciái vannak a dolgoknak. Ez hogy alakul ki?
- Ebből a szempontból az igazi cezúra nem a Javított kiadás számomra, hanem a Harmonia, mert úgy érzem, ezzel én leírtam valamit, ezt az úgynevezett „családi ügyet”, azt, aminek nyoma majdnem minden könyvemben jelen van. A Fancsikó és Pinta úgy zárja ezt le, hogy mind hozzá tartoznak. Ilyen értelemben ez a könyv a Harmonia párjának mondható, ahogy egy… csatakép és egy akvarell összehasonlítható. Ugyanaz a történet bizonyos értelemben. A Termelési regénynek is van egy ilyen erős szála, a Hrabal könyvének is. Én mindig belebotlok ebbe a dologba. Vagy botlottam. Mert van nekem egy konkrét családom, amelyben éltem gyermekként, meg amelyikben élek felnőttként, ami számomra fontos környezet. S van ez a történelmi família, onnan is van mindenféle tapasztalat. A Harmonia caelestissel ezt lezártam, mert végigírtam, s azt kellett studíroznom, mi ez az új helyzet, amiben vagyok. Hogy ez korlátozást jelent-e vagy mit? Ezzel jutottam valamilyen új megoldáshoz, modus vivendihez, hogy tudom, tudni vélem, miként kell nekem tovább mennem. De valóban úgy van, hogy minden könyvemnél újra kellett definiálnom, hogy mi a viszonyom, kinek mi a viszonya. Mindig az a kérdés, melyik az az elbeszélői hang, amit választ az ember, melyik az az elbeszélői hang, ami a legszabadabban tud abban a választott tárgyban beszélni. A munka lényege ez.
- Felmerül-e bármikor is, hogy egy adott könyved miképpen szól franciául, németül, esetleg spanyolul?
- Az a leghatározottabban nem, hogy megkönnyítsem a fordító dolgát. Éppen azért, mert nyelvből építkezik az ember, abban semmilyen kompromisszumot nem lehet csinálni. Akkor lehet így gondolkodni, amikor valamilyen gyakorlatias szöveget kell írnom, egy bevezetőt mondjuk, ami csak idegen nyelven jelenik meg. Akkor nem érdemes egy olyan szólásmondásba belebonyolódni, aminek nincs – mondjuk – spanyol megfelelője. Például „nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”, s ebből az egérből elindítani valamit. Amely egér nem létezik spanyolul. De ha regényben van így, akkor erre én vonogatom a vállamat, oldja meg a fordító. Régebben úgy gondoltam, semmi jelentősége nincs a külföldi megjelenéseknek. Ez nem egészen így van. Azáltal, hogy sok könyvem sokfelé megfordult, egyrészt látom, hogy a műveknek van olyan arca, amit itthonról még nem láttunk, és kint mutatja meg magát – ez nagyon érdekes –, éppen amiatt, mert egy beavatott magyar olvasó „mindent tud”, a szövegnek van egy cinkos olvasata, ezért bizonyos dolgokra nem figyel. És amikor ez a cinkos olvasat hiányzik, akkor mutatja meg magát a könyv másik arca. Mi tudjuk például valamiről, hogy az finom kuruc-labanc rájátszás, de a szerző tulajdonképpen a komcsikat szidja, ez Argentínában halálosan hidegen hagyja az olvasót.
Az idők során vált élményemmé az is, hogy van külföldi olvasó. Ahogy nagy élmény az ember számára, hogy van magyar olvasó, ez egy valóságosan létező állatfajta, azonképpen kiderült, hogy Moszkvában és Peruban is vannak olvasók. És ez néha az eszembe jut. Persze nem úgy, hogy Peruban miként fog ez hatni, ez veszélyes lenne. A nagyon világhíres írókat, ha mondjuk, Kunderát nézem, az övé nem francia regény, nem cseh regény, hanem általános európai mű. Szerintem ez nem is tesz jót a dolognak, persze jelenthet egyféle tágasságot is, azt végiggondolni, hogy egy adott jelenetből vagy mondatból mi az, amit mi megértünk, mihez kell a magyar nyelv, s mi az, ami azon túl van. S ebből nem az következik, hogy az ember ezt az „azon túlit” erősíti, ellenkezőleg, néha éppen a sajátjára lát másképpen.
- Traian Stef román költő barátunk szerint az az író, aki ennyi könyvével ennyi nyelven van jelen, az már nem a nemzeti irodalom része, hanem a világirodalomé, nem sajátítható ki egy nyelv, nemzet számára. Van értelme az efféle kategorizálásnak?
- Úgy tűnik, mindenütt konfliktus ez a nemzeti versus európai vagy világirodalmi kérdés. Véletlenül került szóba Peru, de olvastam arról, hogy a perui népiek mélyen megvetik Vargas Llosát, már csak azért is, mert elment Spanyolországba egy spanyol kiadóhoz, mondván: rendes perui az perui kiadónál mArad. De hát aki ki akar Peruból lépni, az spanyol kiadóhoz megy. Mi viszont, ha ránézünk Vargas Llosa művészetére, akkor látván látjuk, mennyire perui az. A sok lefordítottságnak is megvan a veszélye ugyanúgy, mint ahogy a nem lefordítottságnak is, úgymond az ember provinciális mArad. Persze lehet provinciális az ember akkor is, ha harminc nyelvre lefordították. Attól még mAradhat a szűkség állapotában, egy olyan szűklátókörűségben, amely jól fogyasztható.
- Annak van-e bármi haszna, hogy külön beszéljünk magyarországi magyar irodalomról, romániairól, felvidékiről és így tovább?
- Egy pici értelme van. Második mondatként van. Mert Bodor Ádám, mondjuk, tényleg olyat tud, amit senki más, aki nem innen jön. Kovács András Ferenc verseiből is hallom, hogy két méterre él a Bolyai szülőházától. Egyszerűen kiderül ez már a szavak megválogatásából. Vagy ott az újvidéki irodalom, még a hatvanas évekbeli, amely sokkal európaibb tájékozódású volt, mint az akkori magyarországi magyar. Most pedig a háború miatt más. Nekik vannak háborús élményeik. Mi nem tudjuk, mi az, ha mellettünk meghal valaki, mert lelőtték. Ők meg tudják. Az ilyen ember másképp fog a halálról írni. Ebben az értelemben van értelme ezt a különbségtételt megtenni. Az első mondat persze az, hogy egy magyar irodalom van.
- Mennyire követed rendszeresen a műveidről megjelenő kritikákat, az értelmezésbeli különbségek foglalkoztatnak-e?
- Ha bárki író azt mondja, hogy ez nem érdekli, ezeket nem olvassa el, azt ne hidd el. Engem sem érdekel, nem olvasom el…
Az úgy van, hogy nekem nincsenek nagyon erős elvárásaim. Nincs várakozás bennem, hogy ezt szeretném hallani, vagy jó volna, ha ez derülne ki. Minden értelmezést, ami koherens, jól fogadok. Azt tudom, hogy annak idején, amikor Balassa Péter első kritikái megjelentek a könyveimről, nem a nagy elismerés volt a fantasztikus, ez engem hidegen hagyott, nem is fogtam fel igazából, hanem az, hogy az ő kritikáiban ráismertem arra a vízióra, ami az enyém, az nekem nagyon jó volt. Hogy ugyanazt az épületet láttam a kritikából előugrani, ami az én fejemben megvolt. Ebből a szempontból érdemes olvasni a kritikát. Az számomra újra és újra egy erős tapasztalat – amiből soha nem tanulok –, hogy az irónia mennyivel élesebb, mint amennyire azt én gondolom, hogy mennyivel jobban megviseli az embereket. Napi tapasztalat, csak nem szeretünk konfrontálódni vele, hogy mennyire egymás mellett van a tragikus meg a komikus, de azzal nem szeretnek az emberek szembesülni. Ha már beálltunk sírásra, akkor sírjunk végig, ha beálltunk nevetésre, akkor nevessünk. Nálam ezek nagyon gyorsan váltják egymást. Érdekes néznem, ennél nagyobb dolgokban is hogyan jelennek meg a klisék, tudod, amikor azt olvasom nyolcvanadjára, hogy „…és édesapjának állított emlékművet”. Bla-bla-blaaa… Hogy mennyire tud vagy nem tud kitörni a kritika az ilyenekből. Vagy az a tapasztalat, hogy az úgynevezett félreértés legitim olvasási mód. Nagyon sokszor működik félreértésben egy könyv, de ez nem is olyan nagy baj.
- Apropó, félreértés, bevallom, amikor a Javított kiadás a kezembe került, kicsit gyanakodtam is, vajon ez nem megint egy Esterházy-féle ravaszdiság. Persze aztán rájöttem, hogy nem az.
- Azért sem szeretek beszélni róla, mert szinte nem tudsz olyan kérdést feltenni, amire ne lenne válasz a könyvemben. Persze tudom, én a farkasért kiáltó kisbojtár szerepébe bújtam. Annyiszor játszottam már el azt, folyamatosan azzal játszanak a könyveim, hogy ez most valóság, nem valóság. Aztán amikor azt mondom: gyerekek, ez valóság, miért hinnék el? Tetejében az is igaz, hogy egy fogalmazás az már forma, ha forma, akkor fikció. Elvileg igaza van annak, aki kétségbe vonja, de egyrészt a szövegből kitetszik, hogy ez nem fikció, másrészt két telefonhívással utána lehet járni. Más kérdés az, hogy ha kicsit távolabbról olvassa valaki, őt meg ez nem érdekli, csak egy szöveget lát, s neki a szöveg így vagy amúgy viselkedik.
- Valaki a realizmus diadalának nevezte ezt a könyvedet.
- Ha úgy írjuk le a könyveimet, mint különböző maszkoknak a sorozatát, akkor az a logikus, hogy végül a maszknélküliség jelenik meg maszkként. Azt is lehetne mondani, ez a logikus végpontja ennek.
- Egy helyütt a jó szándékú rossz művek legitimitásáról beszéltél. Arról, hogy egy diktatúrában a jó szándékkal megírt gyenge mű eltűrhető, de szabad világban már más a helyzet…
- A fontos rossz műről van szó. Ez a legitim képződmény.
- Mitől lehet fontos egy rossz mű, s milyen szabadságfok kell ahhoz, hogy már ne legyünk elnézőek, illetve ki dönti el, milyen helyzetben mi mennyire rossz, jó, avagy fontos?
- Arról nem érdemes beszélni, hogy ötven év múlva mi lesz itt, milyen jelenleg fontosnak tartott könyv nem jelent majd akkor semmit. Ez nem is foglalkoztat. Amiről az a mondat szólt, az egyszerűbb dolog, egy diktatúrabeli szituáció. Amikor nagy baj van, csak a túlélésről lehet szó, a közösség megmAradásáról, ebben az imperativusban nem biztos, hogy olyan érzékenyen reagálunk arra, ha egy szonettről kiderül, csak tizenhárom sor van benne. Viszont ha elmúlt ez a helyzet, akkor nem olyan jó, ha a szonett csak tizenhárom sorból áll, legfeljebb akkor ne nevezzük szonettnek. Megszűnik a szabadságnélküliség alibije. Ha puszta túlélésről van szó, szamárság arról beszélni, hogy van felöltözve valaki. Ha meghívnak valahova, és rosszul vagyok felöltözve, az más, mintha éppen akkor úsztam volna át a Dunát. Ez az alibije bármelyikünknek 1990 után megszűnt. Még élesebben vetődik fel ez a kérdés Erdélyben, itt esetleg lehet még egy kört futni, ez ügyben az öncsalásnak jobbak a lehetőségei a nyelvet illetően, a magyarság megmAradását illetően, mint az anyaországban.
- Pár éve egy internetes fórumon azt nyilatkoztad, nincs e-mail címed, a számítógépet is inkább csak írásra használod, írógépként. Azóta változott-e a helyzet?
- Igen, van már e-mail címem.
- Sőt az egyik gyűjtőportálon saját oldalad is…
- Tőlem függetlenül van, illetve a Literán engedélyeztem az oldal megjelenését, meg is tanítják majd nekem, hogy miként tudok belépni oda. Azt én nem fogom csinálni, bár elvileg jó lehetőségnek tartom, hogy számot adjak arról, hol van például felolvasásom. Nekem erre nincs energiám, amikor én kikeveredek az íróasztalomtól, legfeljebb az e-maileket próbálom megválaszolni. Persze az egyfelől egy újabb felület, ahol támadások érhetnek, másfelől valóban hamarabb meg tudok dolgokat válaszolni.
- Különben mennyit dolgozol átlagban egy nap? Ez változó?
- Sajnos, nem változó. Kilenckor odaülök, s csinálom kettőig, fél háromig. Az a baj, hogy akkor nem fejezem be. Ha be tudnám fejezni, akkor könnyű, jó életem volna. Ám az eltervezett szövegnek nem érek a végére, de nagyon fáradt vagyok, szöszmötölök, néha alszom is fél ötig, ötig, s akkor még egyszer nekiesek. Az a nem jó. És akkor az a baj, hogy véget ér, mondjuk, hétkor, de akkor mAradnak még házi feladatok. Ez a sok benne. Megírni, mondjuk, egy előszót. Mindig fölvetődik a hazafiasság kérdése. Szerintem a dolgozás hazafiasság. Az, hogy én megírom Kosztolányi Pacsirtájához az előszót, az munka, tehát az egy hazafias tett.
- Miközben igen termékeny íróként tartanak számon, műveiden sokat bíbelődsz, akár kilenc évig is írod. Hogy van ez?
- Nem tud jobban lenni.
- Sokat átírsz, vagy inkább továbbírod a szövegeidet?
- Ha nagyon provokatívan akarok fogalmazni, akkor azt mondom, nekem olyan a kezem, hogy nem bírok rossz mondatot írni. De ez nem öndicséret, mert ebből nem következik semmi. Mert írom ezeket a jó mondatokat, de ha egy szövegnél van három dolog, amire figyelnem kell, s ha látom, hogy ebből csak kettőre voltam képes figyelni, akkor annak a kimAradt egynek a szempontjait oldalt mindig lejegyzem. De kiderül, hogy a két megvalósított dologból is igazán csak másfelet vettem figyelembe. Előáll akkor egy olyan szöveg, ami lendületes, jó, nívós, csak éppen nem az, amit én akarok. Közben kiderül, hogy nem is igazán arról van szó, ahogy azt Móricka elképzelte, és így tovább. Mindig azt hiszem, hogy a második átírással már megúszom, de soha nem úszom meg. Most éppen megint azt látom, hogy nem úszom meg. Éppen az a félrevezető, hogy jó állapotban lévő szövegek vannak, rendesen meg vannak csinálva, csak épp nem jól, mert nem jó a szerkezetük, hamarabb bezáródnak, mint kellene. Velem mindig az történik, hogy megyek, megyek, aztán a végére érek, de én odáig el akartam még valamit mondani, ám a forma már nem engedi meg. Akkor mindet el kell vetnem, és újra kell kezdenem az egészet. Azt a tapasztalatot aztán persze fel lehet használni, csak ez macerás, azt jelenti, hogy két hónap elszállt. Van negyven oldal, amit fel lehet használni, de olyan, mintha újraírnám. Csak a gondolkodásban segít, hogy ezt már egyszer végiggondoltam. Ez a rendje a dolognak. A prózában nem is kerülhető ki a munkálkodás bányászjellege. Oda kell ülni, fegyelmezetten. E nélkül nem lehet prózát írni. És hogyha az ember százszor tehetségesebb volna, akkor sem változna a helyzet. S ha megnézzük az irodalomtörténetet, valóban látjuk, hogy ha valaki nem így dolgozott, annak megvoltak a következményei is.
- Az előbb a hazafiasság kerül szóba. Néhány napja Európa vezetői sok kompromisszummal próbálták tető alá hozni az alkotmányos szerződést, miközben több állam- és kormányfő a nemzeti érdekeket félti a közös szabályozás kereteitől. Hogyan tapasztalod, milyen Európát szeretnének az európai írók, értelmiségiek: erős nemzetekét, vagy inkább az integrációt erősítenék?
- Nem alakult ki ilyen általános intellektuális kép arról, hogy mi is az, ami felé tartunk. Látjuk, a technikai tényezőknek is nagyon nagy szerepük tud lenni, az euró bevezetése hihetetlenül erős egységesítő hatású. Én ebben nem érzek semmi félelmetest, mert éppen a helyi közösségeket erősítheti az, ha a közösbe kerülnek, hiszen akkor saját magukat definiálják jobban. Persze ez nehéz dolog, mert erősen összekapcsolódik a pénzzel. Az is baj, hogy a fogalmaink, amelyekkel gondolkodunk erről az Európáról, a nemzetállam fogalmai. Úgy gondolkodunk Európáról, mint valami nagy nemzetállamról. Ehhez kellenének európai érzéseink legyenek, amelyek még nem magától értetődőek. Ma valóban az látszik, hogy első reflexben azonnal a nemzeti önzések jelennek meg. Nagyon finom érzék kell ahhoz, hogy ne gazsuláljunk, mégis önérzetesek mAradjunk. A magyar reflex vagy az egyiket, vagy a másikat tudja csinálni. Vagy mindennek alámenni, vagy pedig kakasként kukorékolni, hogy óva intjük Angliát… Ez nem egyszerű kérdés, sajnos a mi politikusainknak nincs nagyon hová nyúlniuk követendő diplomáciai tradíciókért. Abban nincs semmit rossz, ha egy ország kicsi, s nincs sok politikai jelentősége. Ettől nem kéne megijedni, nem kéne mindenáron kompenzálni. Idióta szlogenek, hogy merjünk nagyok lenni, vagy ellenkezőleg, merjünk kicsik mAradni. Erre volt nekem az a javaslatom, hogy mi volna, ha olyanok mernénk lenni, amekkorák vagyunk. Hol kicsik, hol nagyok.
erdelyiriport.ro



lapozás: 1-9




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék