udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 13 találat lapozás: 1-13

Névmutató: Bara László

2000. március 12.

A magyar egyetemi pasztorációban részt vevők számára hatodik alkalommal rendeztek konferenciát Magyarországon február 18-20-a között, idén Kismaroson. A jelenlevők a római és görög katolikus, valamint a református és az evangélikus egyházat képviselték. A magyarországi egyetemi lelkészségek, közösségek mellett a marosvásárhelyi és a kolozsvári egyetemi lelkészség is meghívást kapott. Bara László egyetemi lelkész (aki két hallgatóval együtt képviselte a marosvásárhelyi lelkészséget), kifejtette, hogy az előadások mellett fontosak voltak a viták, véleménycserék is. Szó volt a nyári táborok szervezéséről is, meghívták őket a zánkai táborba. /VI. Egyetemi Pasztorációs Konferencia. = Vasárnap (Kolozsvár), márc. 12./

2001. augusztus 26.

A brassó-belvárosi plébánia egyetemista ifjúsági közösségének eredete az 1990-91-es évekre vezethető vissza. Bara László káplán vállalta, hogy hetente a plébánián vezeti a találkozókat. Később Nagy-György Attila káplán bevonta a nem egyetemista fiatalokat is. 1996 őszén szervezték meg először brassói szinten az erdélyi egyetemista találkozót temesvári, vásárhelyi, kolozsvári fiatalok részvételével. 1999 őszén szervezték meg másodszorra Brassóban a Keresztény Egyetemisták Találkozóját. Az újonnan épülő Szentkereszt templom szolgálati lakásában helyet kapott nemcsak a főegyházmegyei Ifjúsági Iroda, hanem a Brassói Katolikus Egyetemi Lelkészség is, ahová várják a Brassóban tanuló egyetemistákat. /Egyetemisták brassó-belvárosi közössége. = Vasárnap (Kolozsvár), aug. 26./

2002. január 20.

Eredményes volt az a háromnapos rendezvény, amelyet Marosvásárhelyen tartottak RMDSZ-politikusok valamint az erdélyi egyházak és közélet jeles személyiségeinek részvételével. Jeles magyarországi és hazai előadók, illetve lelkészek - dr. Sulyok Elemér, dr. Goják János, dr. Holló László, dr. Vass Csaba, Soós Károly, Kovács K. Zoltán, Csernák Béla, Böjthe Csaba, Papp László, Bara László, Kató Béla, Szász János, Márton András, valamint Csató Béla főesperes, a rendezvény házigazdája - tartottak előadást, jan. 18-án pedig dr. Jakubinyi György érsek vezetésével került sor ünnepi szentmisére. A legfőbb konklúzió, hogy mi és egyház, mi és RMDSZ együtt vagyunk, és nem a barikád két oldalán - összegezte a tanulságokat Markó Béla, az RMDSZ elnöke. bennünk levő keresztény emberkép felismerésével és kimondásával cselekedhetünk az erdélyi magyarság javára - hangsúlyozta Markó Béla. /(bodolai): Kereszténység és közélet. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 21./

2004. december 22.

Megszületett a szeretet" címmel tartottak a minap filmes vetítéssel egybekötött előadást a Sapientia Egyetem marosvásárhelyi székhelyén. Nagy László unitárius esperes, valamint Bara László római katolikus egyetemi lelkész tartott előadást. /File Mónika : "Megszületett a szeretet". = Népújság (Marosvásárhely), dec. 22./

2006. november 29.

Bara László katolikus papot 1996-ban nevezte ki az érsek Marosvásárhelyre egyetemi és meggyesfalvi lelkésznek. Munkája gyümölcsözőnek bizonyult, a múlt hét végén – péntektől vasárnapig – háromnapos rendezvénysorozattal ünnepelték a Ma-Fia (Marosvásárhelyi Fiatalok) tizedik születésnapját. Veteránok tértek vissza és emlékeztek a kezdetekre, amikor lassanként kezdett kibontakozni egy összetartó közösség. Egy önképző, önszerveződő körhöz hasonlítható a Ma-Fia, melyet ugyanakkor egy lelkész és egy segítőnővér irányít. /(ferencz): Tízéves a Ma- Fia. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 29./

2007. szeptember 18.

A marosvásárhelyi egyetemek közül elsőként a Sapientia Egyetem Műszaki és Humán Tudományok Karán köszöntötték az elsőéveseket. Szeptember 17-én 259 gólya a koronkai campus aulájában hallgatta az üdvözlő beszédeket. Dr. Hollanda Dénes, a marosvásárhelyi kar dékánja, dr. Dávid László, a Sapientia egyetem rektora, valamint Kató Béla, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke adtak útravalót az elsősöknek. Megjelent a két marosvásárhelyi alpolgármester, Csegzi Sándor és Bakos Levente is. A szeretetre és egymásra való odafigyelésre is szükség van, erre világított rá Bara László katolikus és Mészáros Lehel egyetemi lelkész. Molnár József, az egyetem közkapcsolati felelőse bemutatta a tanszékek újonnan megválasztott vezetőit, a humán tanszéket dr. Murvai Olga professzor, az informatika és matematika tanszéket dr. Bege Antal docens, a villamosmérnökit dr. Márton László docens, a gépészmérnökit dr. Máthé Márton docens, a kertészmérnökit pedig dr. Ferencz László docens vezeti ezentúl. A tanszékek vezetőségében mind főállású tanárok foglalnak helyet, amellyel az egyetem újabb fontos lépést tett az akkreditáció felé. /Ferencz Melánia: Új tanszékvezetők a Sapientia egyetemen. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 18./

2009. január 18.

Az erdélyi jezsuiták legújabb állomása: Marosvásárhely. Három jezsuita /Szőcs László, Gyurás István, Jakabos Barna/ 2008 augusztusában költözött a minorita templom melletti új rendházba, így megalakult az első erdélyi magyar jezsuita közösség. A jezsuita rend marosvásárhelyi története az 1700-as évekig nyúlik vissza, ugyanis az első jezsuita szerzetes 1702-ben munkálkodott e városban. A jezsuitákat szívesen fogadták volna Székelyudvarhelyen vagy Csíkszeredában, de itt megvolt a ház, melyet Csató Béla egykori főtéri plébános ajánlott fel, a munkát Bara László volt egyetemi lelkész engedte át Jakabos Barnának. Szőcs László páternek a lelkigyakorlat-vezetés a szakterülete /Mihály Noémi Katalin: Minorita templom, jezsuita testvérek. = Vasárnap (Kolozsvár), jan. 18./

2013. március 15.

Húsz éve segít Erdélyben a Segítő Nővérek Kongregációja
Húsz éves erdélyi jelenlétüket ünnepelték a segítő nővérek az elmúlt szombaton Marosvásárhelyen. A római katolikus egyházhoz tartozó Segítő Nővérek Kongregációja – amelynek tagjai a jezsuitákhoz hasonlóan Loyolai Szent Ignác lelkisége szerint élnek – a világ 24 országában van jelen, többek között négy erdélyi településen.
Elsőként Csíkszentdomokoson telepedtek le, majd Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen is házat vásároltak, legfiatalabb állomásuk Brassó. „Bármilyen emberi biztonságot kereshetünk, végső soron, ami igazán biztonságot ad, az az Isten nagylelkűsége. Ezt tapasztaltuk a húsz év alatt és az előkészületek idején is” – jellemezte az erdélyi jelenlétet Bereczki Silvia nővér, aki szerint a rend a tisztulás útját járó élőket és holtakat hivatott segíteni. Az ünnepségen Margarete Pieber közép-európai tartományfőnöknő németül emlékezett a kezdetekre, noha a marosvásárhelyi rádió reggeli adásában magyarul szólalt meg. Ezt követően az erdélyi segítő nővérek felváltva, képes bemutató segítségével elevenítették fel az elmúlt húsz évet. Benedek Ramóna, a nagyváradi Szent László Gimnázium hittantanára beszámolt arról, hogy az elmúlt két évtizedben mindössze egyszer nem vett részt a segítő nővérek által szervezett lelkigyakorlaton, amikor gyermekének adott életet. Élete annyira összefonódott a szent ignáci lelkiséggel, hogy nászútjának is része volt egy háromnapos lelkigyakorlat.
A segítő nővérekre jellemző, hogy ott segítenek, ahol kell, jelen vannak a plébániákon, a szociális szférában, egészségügyben, iskolákban. Együtt élnek a közösséggel, ezt példázza az is, hogy Darvas Piroska nővér együtt néptáncolt a csíkszentdomokosi fiatalokkal, a meglepetésnek szánt előadáson. A nap második felében alternatív tevékenységek keretében ismerkedhettek meg jobban a segítő nővérek mindennapjaival, a követett szent ignáci lelkiséggel. Alkalom nyílt spontán beszélgetésre, a döntést segítő imára, másik két csoportban a szentek közösségével, valamint a tisztulás útjával foglalkoztak, az indiai misszióban megélt tapasztalatairól mesélt Both Vanda, és a vásárhelyi rendházba is ellátogathattak az érdeklődök.
Az ünnepséget hálaadó szentmise zárta, amelyet Jakubinyi György érsek celebrált, de jelen volt Tamás József püspök is az egyházmegye több papjával együtt. Ünnepi beszédében Bara László plébános a boldogságkeresést az ember teremtettségének céljával hozta összefüggésbe. A jubileumon nemcsak Erdélyből, hanem Magyarországról, Ausztriából és Németországból is érkeztek nővértársak.
Mihály Noémi
Krónika (Kolozsvár),

2015. március 24.

Márton Áron-film: a püspök által pappá szentelt lelkészek találkoznak
A Mustármag Közösség, Márton Áron püspökről tervezett játékfilm és köré épülő misszió egyik mozzanata azoknak a személyeknek a megszólítása, akiket a püspök bérmált vagy pappá szentelt. Ehhez kapcsolódik az az alkalom, amelyet elsőként Marosvásárhelyen március 26-ra terveznek, más településeken pedig még csak az előkészítés fázisában van. A részletekről Bara László római katolikus plébánossal beszélgettünk, akiről annyit mindenképpen tudnunk kell, hogy Márton Áron püspök falubelije. Erre még ma is szeretettel emlékezik: Én is domokosi vagyok és nekem Áron püspök nagyon fontos, egészen pici gyerek voltam, még alig 10 éves, egy áldást kaptam tőle, de később is végig felnéztem rá. Éppen ezért támogatom, hogy ez a film elkészüljön, mert ez egy nagyszerű dolog, de én azt látom benne, hogy a hozzá kapcsolódó misszió a lényeg. Minél szélesebb tömegeket megszólítani, belevonni: nem csak anyagi támogatást kérni, mert az is egy szép dolog, de fontosabb ennél, hogy – képletesen szólva – megtaláljuk Márton Áron munkájának nyomait a mi életünkben. Nagy kérdésem, hogy az az üzenet, amit ő hirdetett, átadott az most a mi életünkben hol van jelen? Ennek a kérdésnek a megválaszolására és nyomok felkutatása érdekében meghívták mindazokat, akiket Márton Áron püspök bérmált, és akikre kézrátétellel kiszolgáltatta a szentséget, hogy gyűljenek össze március 26-án délután Marosvásárhelyen a belvárosi Keresztelő Szent János plébánián. A medgyesfalvi közösségben, ahol plébános vagyok, meg is hirdettem, hogy akik pontosan emlékeznek arra, hogy Áron püspök szolgáltatta ki nekik a bérmálás szentségét, jöjjenek el egy családtagjukkal, hogy együtt próbálják felidézni a személyes élményt, hogy együtt kapaszkodókat tudjunk keresni.
Az ünnep meghirdetésében Pál apostol Timóteusnak írt második levére támaszkodunk, amelyben az öregedő apostol azt mondja: „Ezért figyelmeztetlek, szítsd föl magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem által benned van” (2 Tim 1,6). Valami ilyesmit szeretnénk most mi is, hogy megszólítsuk azokat a felszentelt papokat, akiket még Áron püspök szentelt, és mindazokat akiknek kiszolgáltatta a bérmálás szentségét. Ne feledjük el, hogy ezek valóban valamiféle diadalutak voltak: gondoljunk csak bele, a háború után, egy idegen országban, mennyi rejtett seb volt a lelkeken, ki voltak éhezve, vigasztalanok voltak és úgy tekintettek a Püspökre, mert csak így nevezték, mint a Messiásra. A hatalom ugye le akarta fejezni a katolikus egyházat, és börtönbe csukatta a főpapjait. Ez látszólag sikerült is, de mikor felfüggesztették az életfogytiglani börtönbüntetését, és szabadlábra helyezték, akkor látták, hogy a siker átmeneti volt és az egyház halottaiból újjáéledt. Mert ahogy a Püspök úr kijött a börtönből és mindent újjászervezett, és elkezdődött a misszió. Már abban az esztendőben elkezdte bérmaútjait, és ez nagyon fontos volt, mert sokan azt hitték, hogy meghalt. Ugyanakkor több alkalommal is feljegyezték, hogy miként volt éber az emberi nyomorúságra és tényleg mindent megtett, ami hatalmában állt, ezt pedig nem felejtették el az emberek. Rengeteg ilyen feljegyzés és visszaemlékezés van, hogy észrevette a szenvedést, és miként gondoskodott, illetve hogy szívén viselte az emberek fájdalmát.
Visszatérve a beszélgetésünk fő témájához feltettem magamban a kérdést, hogy akit ez a nagyszerű ember megbérmált vagy fölszentelt, a kézrátételben részesült, a Szentlélek ajándékában részesült, vajon mire használta ezt az ajándékát. Elég-e nekünk, ha ezt az ajándékot elfogadtuk? Hiszen maga Áron püspök élete és missziója egy ajándék volt népünknek, és csak úgy tudjuk továbbadni, ha felszítjuk magunkban az általa közvetített kegyelmet.
Nekem tényleg előttem van az arca, a mosolya, de hát én sem vagyok már fiatal... A felnövekvő nemzedék viszont fényképről, egy-egy újságcikkből és a mi elbeszélésünkből tudnak meg valamit, és minket terhel a felelősség, hogy ezt az örökséget hitelesen átadjuk. Ezért fontos ez a kegyelemfelszítás. Nagyon jó kezdeményezésnek tartom, hogy a szélesebb tömegeket megszólítsunk, s hogy ez mennyire lesz sikeres, az a családokon múlik.
Úgy érti, hogy az örökséget a családokon belül kell továbbadni?
Igen, ez nagyon fontos, hogy a szülők, nagyszülők meséljenek róla, a családokat ez összehozza és a jótékony hatás nem maradhat el. Megvan a kísértés, hogy azt az ajándékot eltemetjük magunkban, megfeledkezünk s most azt szeretnénk, hogy szedjük elő és ezeket az élményeket osszuk meg a családtagjainkkal.
Azt mondta, hogy a Marosvásárhelyi alkalmat más településeken más alkalmak követik...
Tulajdonképpen ebben az esperesi kerültben, még a Nyárád mentén szeretnénk megszervezni, de nyilván más esperesi kerületekben is ez a szándékunk. Ehhez a kerület papjait hívjuk össze és tőlük kérjük, hogy ők vállalják fel, és ők döntsék el, hogy hány helyen és miként. Hiszen ez minden közösségnek a saját ünnepe kell legyen: egy kicsit családi ünnepség, egy kicsit közösségi: találkozással, agapéval, élménybeszámolóval.
Meghívják tehát mindazokat, akiket Márton Áron bérmált, hogy vegyenek részt ezen az emlékező ünnepségen, hogy együtt könnyebben megtalálhassák Márton Áron lelkületét és nyomába szegődhessenek.
maszol.ro

2015. március 27.

Belső misszió Márton Áron hagyatékának továbbadására
Zsúfolásig megtelt csütörtök este a marosvásárhelyi Deus Providebit Ház nagyterme azokkal, akiket Márton Áron püspök bérmált meg. Nagyon sokan magukkal hozták bérmálkozási emléklapjukat, volt olyan is, aki az általa szavalt vers gondosan megőrzött gépelt oldalát mutatta, mások pedig azt elevenítették fel, hogy szüleik miket meséltek a nagy Püspökről. Az egybegyűltek közül néhányan megosztották történetüket a jelenlevőkkel, mások csak a mellettük ülőkkel, így sokan nem hallhatták a beszámolót az 1949-es csíksomlyói búcsúról, ahol a tömeg aggódva leste, hogy letartóztatják-e a Püspököt vagy sem, mielőtt a búcsúra elérne. Többen mesélték, hogy úgy tudott ilyen alkalmakkor prédikálni, hogy abba az államhatóság megfigyelői sem tudtak belekötni, mégis a hallgatóságban mindenkit meg tudott érinteni a mondanivalójával. Különösen feltűnő volt, hogy a visszaemlékezés során szinte kivétel nélkül elhangzott ez a rövid mondat: „csodálatos volt”. Az őt élete utolsó 10 évében gondozó növér például kiemelte, hogy fájdalmait és szenvedését gondosan titkolta, a lehető a legegyszerűbben élt, viszont ha vendégei voltak, – akár magasrangú külföldiek is – azt kérte, hogy egyszerűen, de becsületesen és ízletes étellel lássák el a őket.
Valaki könnyek közt mesélte, hogy kislányként külön bérmálta meg a Püspök, mert az ünnepségen rosszul lett és ezért kimaradt. Az a tény, hogy megsimogatta, és megáldotta, olyan maradandó élményévé vált, hogy hosszú évtizedek után is megindítja, ha rágondol. A beszámolókból az is kiderült, hogy kiemelten érzékeny volt a rászorulókkal szemben, mesélték róla, hogy egyszer mikor a kulákfiúkat szedték össze, akkor este rájuk parancsoltak, hogy reggel hétre jelenjenek mind meg, de mivel nem volt, hol aludjanak, Márton Áron a püspöki palota egyik szobáját megtöltette szalmával és ott helyezte el őket reggelig. Sokan megemlékeznek arról is, hogy évekig juttatott pénzadományokat rászoruló családoknak. Van olyan feljegyzés, amely arról számol be, hogy egyszer egy foglyokkal teli szerelvényt is megállíttatott és meglátogatta a szerelvényen levő rabokat. Kétségtelenül az ilyen tettek emberi nagyságáról sokat elmondanak, mégis megható volt hallani, ahogyan egyszerű emberek hétköznapi történeteket meséltek róla, „még barackot is kaptam tőle”, „nálunk házszentelni járt”, „én adtam neki a csokor virágot”, „a mai napig benne van a lelkemben” vagy hogy „én meglátogattam a kórházban, mikor beteg volt, nem történt semmi különös, jobbulást kívántam neki”... A beszámolók visszatérő motívuma volt, hogy mindenki emlékezett a mosolyára, a simogatására és az ezt követő áldására.
Nt. Frencz István kisegítő lelkész beszámolója az előbbiektől eltérően arra hívta fel a figyelmet, hogy milyen atyai szeretettel vette körül a kispapokat és azok pedig rajongva szerették elöljárójukat. Mindannyiuk számára emlékezetes marad a papszentelés: ennek során Áron püspök elmondta, hogy „fiaim, az Istennek vállalt szolgálatotok legyen számotokra nagyon fontos”, ezt követően letérdeltek, majd a szertartásban előírt fogadalmat mondatta el velük, de közben két kezében fogta a kezüket és a szemükbe nézett: „fiam, megígéred-e, hogy engedelmeskedsz nekem és utódaimnak?”. Ilyen körülmények között mindannyian örömmel mondták ki az ígéret szavait. A püspök ezután mosolygott, megsimogatta és megáldotta őket. Ugyanakkor számára kispapként egyik legmeghatározóbb élmény a Püspökről az volt, ahogyan a reggeli misék előtt és után a kápolnában térden állva imádkozni látta, úgy fogalmazott: „mindig csodáltuk, hogy milyen szépen imádkozik az Oltáriszentség előtt.” A találkozón Bara László, a marosvásárhelyi Szent Erzsébet Plébánia plébánosa elmondta: érdemes Márton Áron bérmálási prédikációit is megvizsgálni, mivel abban vannak visszatérő motívumok. Ezekben a beszédekben ugyanis három dologról mindig beszélt, egyrészt buzdított a hit megtartására, másrészt beszélt a házasság fontosságáról, amelynek Isten törvényei szerint való megtartásában egyebek mellett népünk fennmaradásának zálogát is látta, illetve mindig szóba hozta a főparancsot: a szeretet megélését. Külön említést érdemel, hogy falvakon és vidéki településeken a hit megéléséről szólva a szenvedő Krisztust hozta fel példaként, míg a fontosabb nagyvárosokban ilyen alkalmakkor a tanuságtevő Krisztusra emlékeztetett.
Persze nagy kérdés, hogy ma hányan emlékeznek ezekre a beszédekre, hiszen egyre fogynak azok, akik személyesen találkoztak vele, és egyre növekszik azok tábora, akik Márton Áron püspökkel személyesen már nem találkozhattak, jó esetben szüleik mesélhetnek róla, de sokan már csak emléklapokról ismerik az arcát. Éppen ezért fontos, hogy mindazok akik még élnek és személyesen találkoztak ezzel a nagyszerű emberrel, azok élőláncszemként, mintegy kovászként közvetítsék élményeiket. Ez a belső misszió, ahogyan Papp László, az est házigazdája fogalmazott segítheti a külső missziót, amelynek során népünk újrafogalmazhatja önmagát. Ennek része lesz az a nagyjátékfilm, amely Márton Áron életét mutatja be, és amely a közösségi finanszírozástól elkezdve a filmben való tényleges részvételig, minden szinten igyekszik mozgósítani a nagy Püspök népét. A mozgósítás egyébként nem emberfeletti, hiszen mint ezen az estén is láthattuk, valóban egyre többen érzik, ahogy Táncos Levente György dicsőszentmártoni plébános is kifejtette, hogy Isten Áron püspököt valóban arra választotta ki, hogy igazságának őre, az üldözötteknek védelmezője és népének jó pásztora legyen, tanítása és példája pedig világító jel legyen mindannyiunk számára. A tervek szerint hasonló találkozókat szerveznek ebben az esperesi kerültben, még a Nyárád mentén, de nyilván más esperesi kerületekben is erre törekednek. Ehhez a kerület papjait hívják össze és tőlük kérik, hogy ők vállalják fel ezt az ügyet, és ők döntsék el, hogy hány helyen és miként. Hiszen ez minden közösségnek a saját ünnepe kell legyen: egy kicsit családi ünnepség, egy kicsit közösségi: találkozással, élménybeszámolóval, úgy ahogyan Marosvásárhelyen is történt. A rendezvény sikerét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a találkozóra eredetileg szánt fél óra duplája sem volt elég, mi több a teremből végül az egybegyűltek csoportosan távoztak és még hazafele is élményeiket osztották meg egymással. Ugyanakkor nem kétséges, hogy a jelenlevők megértették: személyes emlékeik továbbadása családtagjaiknak, értékes hozzájárulásuk lehet a misszióhoz.
maszol.ro

2016. február 2.

Széchenyi-emléknap volt Bihardiószegen
Széchenyi István születésének 225., emléktáblája visszaállításának 10. évfordulójára emlékeztek szombaton Bihardiószegen, ahol a vendégeket hagyományőrző disznótorral is várták.
Már a január elején, a hagyományos évnyitó szentjobbi huszárpotyán hírét vettük: a hónap végén Diószegen fognak találkozni a huszárok. Kiss Gézától, a helyi Széchenyi István Hagyományőrző huszárszázad kapitányától, az esemény egyik szervezőjétől megtudtuk: az ötlet onnan indult, hogy a diószegiek sok eseményen vannak jelen vendégként, ami nyomán eldöntötték, hogy szerveznek egy eseményt, amire viszont-látogatásra hívhatják kollégáikat. Ötletként huszárbál megszervezése is megfogalmazódott, de egy disznóvágás mellett döntöttek, melynek lébonyolításához nagy segítséget kaptak a Zichy Gazdakör tagjaitól, akik nem csak a két 100 kg körüli röfi levágásában és feldolgozásában segédkeztek, de a vendégfogadásban is, nem utolsó sorban pincéiket, hordóikat is megnyitva. De mivel a huszárszázad névadójához két évforduló is kapcsolódik idén, a 2016-os január 30-ika inkább Széchenyi-emléknapként vonul majd be a község történelmébe.
Széchenyi kultusza
Ahogyan a legendás “A tanú” című filmben elhangzik a szállóigévé vált mondat: “Dezsőnek meg kell halnia” (a feketevágáson leölt sertésnek), úgy szombat reggel a kultúrház mögött a “huszárdisznóvágás” áldozatait is elérte végzetük. Miközben szalma alatt perzselődtek, a találkozóra Szentegyházáról, Szovátáról, Hegyközszentimréről, Debrecenből és Szentjobbról érkezett huszár és kuruc hagyományőrzők a helyi huszárokkal egyetemben a Polgármesteri Hivatal előtt álltak katonás alakzatba. Ott dr.Szabó József helytörténész köszöntötte őket, elmondva, hogy Széchenyi István emléktáblája előtt kettős alkalom van az emlékezésre: 225 éve született a legnagyobb magyar, és 10 éve állították vissza emléktábláját. A helytörténész a tőle megszokott alapossággal, néhol anekdotákkal fűszerezve beszélt azokról az időkről, amikor Széchenyi századával Diószegen állomásozott, majd a Széchenyi-kultusz kialakulásáról. Mint megtudtuk, az (első) emléktáblát, bár az igény már 1883-ban megfogalmazódott, csak 1908-ban állították, majd a hatalomváltásokkal hol le, hol feltették, levakolták, mígnem a kommunizmus éveiben összetörték. Széchenyi-kör 1997-ben alakult, az új, immár kétnyelvű tábla 2006-ban került a falra közadakozásból, 2010-ben megalakult a hagyományőrző huszárszázad.
Zászlóavatás
Széchenyi nevét nem lehet levakolással és összetöréssel elhomályosítani, ezt már Bara László tiszteletes mondta rövid beszédében, mely után az említett hagyományőrző csapatok, illetve a Berettyó-menti és Érmelléki Közművelődési Egyesület képviselői koszorúztak. A templomban, ünnepi istentisztelettel folytatódott az ünnepség, ahol Bara László lelkész egyebek mellett arról beszélt, hogy a község ma sem akar kevesebb lenni az egykori hagyományőrzőknél, emlékezőknél. Ennek ő maga, illetve felesége, Andrea is nyomós bizonyítékát adták, mert miután Jakab László főgondnok Széchenyit méltató értekezést olvasott fel, egy meglepetéssel álltak elő: zászlót ajándékoztak a helyi huszárcsapatnak! A Meleg Sándor helyi szabóműhelyéből és Tóth Csaba érmihályfalvi hímződéjéből kikerült lobogót a lelkész áldotta meg, felesége pedig zászlóanyaként az első szalagot kötötte rá. Később, Csontos János debreceni hagyományőrző kapitány irányításával a vendég csapatok is szalagot kötöttek, illetve az együvé tartozás jeleként egy-egy szeget kalapácsoltak annak rúdjába. “E zászló alatt ne legyen harag és viszály, csak béke és szeretet”, mondta Bara László, szavait a gyülekezet ifjúsági kórusának énekszámai támasztották alá: “Van nekünk egy zászlónk, amit nem téphetnek szét…” (Kormorán együttes).
Állandósuló találkozó
A továbbiakban az ünneplők a Zichy kastélyban berendezett múzeumot látogatták meg dr.Szabó József avatott kalauzolásával, aki előzőleg a templomkertben látható emlékhelyeket is felsorjázta. Mindezek alatt a kultúrháznál szorgosan dolgoztak a disznótor lebonyolítói, úgyhogy mire a vendégek visszatértek oda, nem csak a helytörténeti relikviákból összeállított kiállítást tekinthették meg, de terített asztal is fogadta őket. A délutáni programban a pincesor, a Padalja meglátogatása volt soron, ahol a Kun, a Tolnay és a Mados pincészetek várták kiváló boraikkal egy-egy koccintásra a vendégeket, de persze a nótaszó is felcsendült. A napot a disznótoros vacsora zárta, újra a kultúrházban. Amit a fentebb idézett Kiss Gézától megtudtuk, a január végi találkozókat a huszár és kuruc hagyományőrzők ezentúl állandó programként jegyezhetik be éves naptáraikba.
Rencz Csaba. erdon.ro

2016. augusztus 28.

MAradt az esperes, marasztalják a püspököt
Rákosi Jenő eddigi esperest választották újra az Érmelléki Református Egyházmegye élére a szombaton tartott közgyűlésen. Az egyházközségek egyhangúan Csűry Istvánt jelölték püspöknek.
Szombat délelőtt 10 órakor kezdődött meg (és közel 15 óráig tartott) Bihardiószegen az Érmelléki Református Egyházmegye választói közgyűlése, melyen megújították az egyházmegye vezetői testületét, illetve összesítették az egyházközségek jelölő lapjait az őszi püspökválasztásra vonatkozóan. Az összejövetel elején Szabó Zsolt szalacsi lelkész tartott áhítatot, majd rátértek a választásra. A 37 gyülekezetből 4 nem vehetett részt az ügymenetben, mivel tartozása van. A 33 egyházközséget 55 szavazásra jogosult személy képviselte. Az esperesi tisztségre egyedüli jelölt volt (csakúgy, mint a tisztségek nagy részére), az azt eddig is betöltő Rákosi Jenő székelyhídi lelkész, aki újabb 6 évig vezeti az egyházmegyét.
Egyhangúan
A főgondnoki tisztségben a margittai dr. Kürti Lászlót (aki egészségi állapota megromlása miatt nem vállalta tovább) a székelyhídi Mészáros János váltotta. A főjegyzői tisztséget továbbra is Bara László diószegi lelkész tölti be. A további, két tucatnál is több tisztség nagy részében mAradtak az azokat eddig is betöltő személyek (listájuk megtekinthető lesz az egyházmegye internetes oldalán). A tisztújítások után a választói közgyűlés jelölő közgyűléssé alakult, amikor összesítették az egyházközségek jelölő lapjait az őszi püspökválasztásra vonatkozóan. Az eredmény: egyhangúan Csűry István jelenlegi püspököt jelölik, a főgondnoki tisztségbe pedig a zilahi Bara Lajost.
Rencz Csaba
erdon.ro

2017. szeptember 19.

A háromszor avatott, kétszer menekített szobor ünnepe
Háromszor helyezték talapzatára, közben kétszer kellett menekíteni a világ 5., Erdély és Partium első Kossuth szobrát, mely Bihardiószegen áll. Vasárnap a harmadik avatás 15. évfordulója apropóján sok minden szóba került történelemről, politikáról, az állandó változásban lévő múltról.
Mintha csak a sötét esőfelhőket akarta volna eloszlatni, úgy csengett-bongott vasárnap délelőtt a bihardiószegi református templom harangszava, amikor a Kossuth-ünnepségre hívott. Ha nem is tudtam volna, mi az összejövetel célja, már akkor is”gyanús” lett volna, hogy a templom melletti Kossuth Lajos szoborral “valami történt”, még autóból nézve is jól láthatóan (mint később kiderült, megújíttatták). Aztán sorban mindenre fény derült, ahogyan haladt előre a megemlékező ünnepség, melyet abból az alkalomból szervezett a helyi Zichy Gazdakör és a Partium Alapítvány, hogy 215 éve született Kossuth Lajos, diószegi szobra pedig 15 éve került újra a helyére. Az ünnepi istentiszteleten Csűry István királyhágómelléki püspök volt az igehirdető, aki a meggyógyított vak ember példázatán keresztül arról beszélt, hogy “van ártatlan szenvedés”, amikor nem értjük, hogy egy egyént vagy akár egy nemeztet is miért súlyt büntetés. A válasz: bármilyen nehéz helyzetben is tudni kell dicsőíteni az Urat, mert az ártatlan szenvedőnek is van jövője, van kinyújtott kéz, amit megfoghat. Az egyházközség kórusának szolgálata is elhangzott közben, majd Bara László helyi lelkész köszönte meg a püspöki szolgálatot, illetve köszöntötte a vendéglátó és a más felekezetekhez tartozó híveket, a hagyományőrzőket, kórusokat és a vendégeket: Markó Béla költőt, Pásztor Sándor MT-elnököt, Lakatos Péter számvevőszéki tanácsost, korábbi képviselőt, az esemény ötletgazdáját, dr. Földes Bélát, a Partium Alapítvány elnökét, Biró Rozália képviselőt, majd az időközben megérkezett Cseke Attila szenátort, illetve Mados Attila polgármestert.
“Valami nagy dolog”
Felelevenítette: 15 éve éppen segédlelkész volt Diószegen Gellért Gyula tiszteletes mellett, így közvetlenül vannak emlékei az akkor szoborújraállítást kísérő “mérhetetlen lelkesedésről és büszkeségről”. Érezhető volt, hogy “valami nagy dolog” történt akkor Diószegen, ám az elmúlt másfél évtizedben a helyiek hozzászoktak a szobor látványához. Manapság halljuk-e még Kossuth nótában megfogalmazott üzenetét, odaállunk-e még a regimentbe? – tette fel a kérdést Bara László, a választ is megadva: a magyar és keresztény szabadság érdekében halljuk meg! A következőben Markó Béla költő mondott beszédet, aki 15 évvel korábban is szónok volt, akkor az RMDSZ szövetségi elnökeként. Mint fogalmazott, Biharba mindig szívesen jön, mert tenni akarást és optimizmust tapasztal, mint például Diószegen, mely 1896-ban és 2002-ben is élen járt szoborállításával. Visszaemlékezett, hogy 15 éve bizakodóbb időket éltünk, Erdély arca kezdett átalakulni, ám mifelénk a múlt is állandó változásban van. Eközben a diószegi szoborállítás egy jel volt: lehetne másként, lehetne tisztelni, hogy mindenkinek joga van a múltjához! Akkoriban zajlottak a viták az aradi szabadságszoborról, mely 2004-ben aztán kikerült a Tűzoltó térre. Bár reménykedtünk benne, ezzel nem fejeződött be “a szobrok harca”, újrakezdődtek a tábla-lefestések, iskolabezárások, zászlóvételek, a demokratikus kibontakozás megtorpant.
“Kinek volt igaza?”
A József Attila-díjas költő kitért a román egyesülés jövőre esedékes megünneplésére is. Miközben újra nemzetállamok épülnek Európában, Románia letagad-e majd bennünket, mint létező kisebbséget, vagy egy közös hazát ünnepel? – tette fel (a sokak számár valóban költőinek hangzott) kérdést. Visszatérve a diószegiek úttörő szerepére (a világon az 5., Erdélyben és a Partiumban az első Kossuth-szobor volt az övék 1896-ban – szerz. megj.), kifejtette: a kiegyezéskor Kossuth nem értett egyet Deák Ferenccel, miközben utóbbi egy kiemelkedő fejlődéshez vezette ezáltal Magyarországot, minek eredményei jórészt odavesztek a kiegyezésből is fakadó trianoni döntés nyomán, mintegy igazolva Kossuthot. Kinek volt akkor igaza? Mindkettőnek, vélte Markó, aki szerint mindkettőtől tanulnunk kell, csakúgy, mint a diószegiektől a makacs reményt, hiszen “a szobrok veszélyesek, arra biztatnak, hogy soha ne adjuk fel”. A “főszereplő” szobor történetét Jakab László főgondnok idézte fel. Megtudtuk, hogy 1896. október 24-én avatták a két variáns közül a fiatalabb, 1892-ben a község díszpolgárává választott Kossuthot megörökítő, 365 forintba került, 75 cm-es mellszobrot (talapzattal 2,5 m). Először 1932-ben kellett menekíteni (a templom orgonájába rejtették), 1941-ben tették ki újra, mai helyére (korábban a főbejárattól jobbra volt, a kertben, manapság balra van, a kerítésből kimetszett területen).
Staféta átadása
Másodjára 1946 őszén menekítették, akkor előbb a szomszédos Kisjankára került, 1988-ban vissza egy diszószegi portára, persze mindig titokban. Az egyház 1994-ben kapta vissza, ’99 – 2000-ben restaurálták, majd a templomban helyezték el a szóban forgó 2002-es avatóig. A régiek mindig kalapot emelve mentek el a szobor előtt, idézte fel az egykoriaktól hallottakat Jakab László. Az ifjúsági kórus 2 énekszáma után Mados Attila idézett fel néhány mai negatívumot, melyekre ráillik Markó megfogalmazása: megtorpant a demokrácia. A polgármester úgy vélte, az ünnep akkor teljes, ha gyerekeink is magukénak érzik szellemiségét, ennek jegyében 4 fiatalnak “átadta a stafétát”, egy Kossuth idézettel: “A haza örök, s nemcsak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz.” A templombeli esemény zárásaként Bara László felolvasta azok neveit, akik részesei voltak a 15 évvel ezelőtti szoborállításnak, ám a vasárnapi évfordulót már nem érhették meg, emléküknek egy perces néma főhajtással is adóztak…
Kossuth nóták
Írásunk elején említettük a harangszót, melynek sikerült az ünnepség kinti részének idejére elhessegetni az esőt, sőt, még a napsugarak is kíváncsiak voltak arra, ahogyan a Széchenyi István nevét viselő hagyományőrző huszárok díszőrsége mellett a székelyhídi férfikórus – mi mást? – Kossuth-nótákat énekelt. Utána Nagy Csaba tárogatóművész zenei kísérete mellett a politikusok, intézmények és szervezetek képviselői megkoszorúzták az ünnepség alkalmából újra restauráltatott szobrot. A püspöki áldás és a Himnusz éneklése után a vendégeket, meghívottakat ünnepi ebéd várta a kultúrházban.
Rencz Csaba / erdon.ro



lapozás: 1-13




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék