udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 11 találat lapozás: 1-11

Névmutató: Bartha Imre

2008. február 20.

József Álmos egy kötetre való képanyagot, okmányokat, levéltári kutatások és élő visszaemlékezések alapján jelentős mennyiségű információt gyűjtött össze a háromszéki országzászló-állításokról 1940–44 között. Munkája Országzászló-állítások Háromszéken /T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2006/ címen jelent meg. Az országzászlós könyv csupa tiltásos históriai mezőkről gyűjtött össze a hatvan esztendő alatt szétszóródott, félelem miatt rejtegetett és dugdosott anyagot, s ez a félelem máig sem múlt el. A könyvből megismerhető az országzászló-állítás előzményei, az avatás helye és időpontja, az avatóünnepség lefolyása és az emlékmű utóélete. Az egyes országzászló-állítás felemelő ünnepélyessége, az ,,Erdély visszatér" gondolata drámai ellentétben áll az országzászlók 1944 utáni utóéletével. A színmagyar falvakban nem csak a román hatóságok működtek, pusztítottak a helybéli magyarok közül a vezetői polcokra törő karrieristák is. Legtöbb helyen levágatták a zászlórudakat, s vörös csillagot illesztettek ennek helyére. Voltak helyek, ahol szétverték, majd az anyagát is elhordták az emlékműveknek. A kötet kockázatos, de sikeres zászlómentésekről is szól. Az 1989-es fordulat után előkerültek a már ereklyévé érdemesült zászlók, zászlórudak, zászlótartó darabok. Előpatakon a zászlót Dálnoki Sándorné rejtegette. Idős korában felfedte titkát, s 1982-ben bekövetkezett halálakor a koporsójába tették. Gelence zászlóját Bartha Imre iskolaigazgató otthoni kútjának tetőzetében rejtegette. Kézdiszárazpatakon Opra Irma párnába varrva rejtegette a zászlót. Kommandón a talapzat szövegeinek levésése ellen tiltakozókat megkínozták. Komollón a zászlótartó rudat Szentgyörgyi Béla csűrében rejtették el, a lobogót színei szerint háromba vágták, és különböző családoknál rejtették el. Lécfalván előbb az orgonában rejtették el a zászlót. Magyarhermányban üvegbe rejtették, és az istállóban a jászolban dugták el. A zászló ma is megvan. Ozsdolán paplanba varrták. Zágonban a templomtorony gombjába rejtették. A rejtekhelyet valaki elárulta. Rétyen viaszos vászonba csomagolták, s az emlékmű mögötti családi ház csűrjében rejtették el. További sorsa ismeretlen. Székelyszáldoboson a márványtáblát ládában, a zászlót jászolban rejtették el. Szárazajtán az 1944. szeptember 2-án bevonuló román katonák égették el a zászlót. Az uzoni zászló díszpárnába varrva vészelte át a nehéz időket. Ma is megvan, a református templomban őrzik. Zabolán a zászlót a katolikus templomba menekítették, ahonnan az egyik helybéli román kihozta, és elégette. A zalánpataki zászlót rongyszőnyegbe szőtték. /Sylvester Lajos: Kálváriás zászlósorsok (József Álmos új kötete) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 20./

2014. február 17.

Falufórum rendőri felügyelettel
A rendőrség kellett rendreutasítsa Kászonújfaluban az ideiglenesen kijelölt közbirtokossági elnökség által összehívott lakossági fórumon részt vevő helyieket. A hétfő délutáni, többször is vitába torkollt beszélgetésen a közbirtokosság ellen indított csődeljárás volt a téma.
Mivel a január 25-én megtartott tisztújítás eredményét a korábbiakhoz hasonlóan megfellebbezték, az ideiglenesen kijelölt közbirtokossági elnök, Kotró Antal, az alelnök László Albert, és az erdőgazda Bartha Imre hívott össze falugyűlést, amelyen ismertették a helyiekkel a közbirtokosság jelenlegi helyzetét. Az elnök kifejtette, nehéz helyzetbe került a közbirtokosság, ugyanis az állam felé több mint 115 ezer lejes adósságot halmozott fel, amelyhez évente negyven százalék kamatot is felszámolnak. „Amennyiben ezt az összeget nem tudjuk kifizetni március 10-ig, a kászonújfalvi közbirtokosság ellen csődeljárást indít a pénzügy, a kinevezett csődbiztos pedig a tartozások fejében valószínűleg lefoglalja az épületeket, járműveket, különböző eszközöket. Ha ezek értéke nem fedezi a tartozást, akkor elárverezteti a területeket” – magyarázta a megbízott elnök.
Elvehetik a legeltetési jogot is
Kotró azt is elmondta, hogy a csődbiztosnak jogában áll elárvereztetni a kászonújfalvi közbirtokosság tulajdonában lévő 854 hektár legelőt is. Amennyiben ez megtörténik, a helyi gazdáknak nem lesz joguk az említett területeken legeltetni az állataikat – tisztázta. Hozzátette, próbálnak mindent megtenni, hogy ez ne következzen be, de még ők sem ismerik pontosan, hogy a helyzet miként oldható meg, hiszen hivatalosan nincs vezetősége a közbirtokosságnak, ezért aláírási joga sincs senkinek.
Háziorvos szemben a közösséggel
Bálint Tulit Ida, a helyi háziorvos – aki a januári elnökválasztás eredményét megfellebbezte – nehezményezte, hogy miért kell nekik megoldást keresni, amikor a régi vezetőség kellene feleljen a történtekért, amely az adósságot felhalmozta. Az elnökség és a jelenlévők egymás után próbálták meggyőzni a legtöbb közbirtokossági joggal rendelkező háziorvost, hogy mire számon kérik a volt vezetőséget, az adósságuk megsokszorozódik, és akár az őseik tulajdonát is elvehetik tőlük. Az idős nő hajthatatlan volt, kitartott meggyőződése mellett, hogy nem tudják a magánszemélyek tulajdonában lévő területeket elvenni, főleg úgy, hogy azok nincsenek is birtokba helyezve.
Rendőri beavatkozás a fórumon
Időközben elszabadultak az indulatok, egyre hangosabban próbálták meggyőzni egymást a felek. A jelenlevők a háziorvost akarták elhallgattatni, kiküldeni a teremből. A nő viszont nem volt hajlandó elhagyni a termet, és mellébeszélésnek tartotta a megbízott elnök által felvázolt lehetőségeket. Az ellenkezés odáig fajult, hogy Bálint Tulit Ida fia kihívta a rendőrséget fenyegetés és felbujtás miatt. A helyszínre érkezett rendőrök lecsillapították a kedélyeket, arra kérve a fórum résztvevőit, hogy civilizáltan folytassák a beszélgetést, hallgassák meg egymást véleményét, sajátjukat pedig mérsékelt hangerővel fejezzék ki. A beszélgetés a hatóság jelenlétében folytatódott.
Bálint Tulit Ida nem hajlandó visszavonni a januári tisztújítással kapcsolatos fellebbezését, így továbbra sincs legitim vezetősége a közbirtokosságnak. Kotró végezetül elmondta, az eljárás fejleményeiről – ahogy az eddigiekről is – értesíteni fogják a falubelieket.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro,

2014. október 22.

Az ’56-os eseményekre emlékeznek Háromszék városaiban
Az 1956-os forradalom és szabadságharc történéseire emlékeznek Háromszék több városában csütörtökön. A megemlékezések alkalmával ünnepi műsorokkal, valamint fáklyás felvonulással emlékeznek a történelmi eseményre.
A forradalom és szabadságharcra való megemlékezésre 18 órától az ’56-ös emlékparkban kerül sor Sepsiszentgyörgyön, majd 19 órától fáklyás felvonulásra hívják a városlakókat, amelynek végállomása a kommunista diktatúra áldozatainak tiszteletére állított, az Erzsébet parkban található kopjafa lesz.
Idén is megkoszorúzzák a kommunizmus áldozataként számon tartott Szalay Attila, Csíki utcában található emléktábláját.
A Magyar Polgári Párt szervezésében tartanak megemlékezést az ’56-os forradalom hőseire Kovásznán a központi parkban. Beszédet mond Kovács Gábor katolikus esperes, Balogh Zoltán református esperes, valamint Ilyés Botond, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum tanára. Az esemény meghívottja Bíró Zsolt, az MPP országos elnöke. A megemlékezés során közreműködik a belvárosi református egyház keretén belül működő IKE csoport, a Havadtőy Sándor cserkészcsapat, illetve fellép a kovásznai ifjúsági fúvózenekar.
Az ’56-os forradalom és szabadságharc történéseire emlékeznek csütörtökön 13 órától Kézdivásárhelyen is, ahol a Református Kollégium diákjai a református temető kopjafái előtt róják le tiszteletüket. Ezt követően fáklyás felvonulásra kerül 18 óra 30 perctől a Gábor Áron téren, az eseményen a kézdivásárhelyi iskolák diákjai is részt vesznek, majd megemlékező műsor és koszorúzásra kerül sor 19 órától a Hősök emlékművénél. Közreműködnek a Nagy Mózes Elméleti Líceum tanulói.
Barót polgármesteri hivatala, valamint a Városi Művelődési Ház közös szervezésében kerül sor megemlékezésre 17 órától a Petőfi utcai emlékműnél. Felszólal Lázár-Kiss Barna András, Barót polgármestere, Szakács László és Bartha Imre, a Történelmi Vitézi Rend Bardoc-Miklósvárszék széki kapitánya. Énekel Máté Melinda, fellép a Csala kürtje fúvószenekar.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

2015. május 27.

A hős honvédekre emlékeztek Nagybaconban
Alig múltak el 1989 decemberének történései, a nagybaconiak már megemlékezésre készültek. Volt is miért készülődniük: a két világháborúban 147 falustársuk veszett oda, ám áldozatvállalásukért soha köszönetet nem mondhattak.
Az első rendezvényeken még sok olyan hadfi vett részt, aki átélte a háború borzalmát, ám időközben sokan nyugodni tértek, mára hírmondónak alig hatan maradtak. A kevésnek is fogytán az ereje: Mokán Ferenc, Baló András, Kiss Árpád, Virág Mihály, Nagy B. Sándor és Nagy Máthé Árpád közül már csak az előbbi négynek engedte egészsége, hogy részt vegyen a rendszeresen pünkösd másodnapján tartott főhajtáson. Hetven esztendővel a világégés lezárulta után szülőfalujuk tapssal jutalmazta kiállásukat.
A református templomban Molnár Sándor lelkipásztor János evangéliumából vett igére alapozott prédikációjában a haszontalan háborúkról beszélt: mindegyiket az igazságosság nevében indítják, ám nem számolnak azzal, hogy mennyi szenvedést okoz. Feladatunk – mondotta a tiszteletes –, hogy az igazságot a mindennapokban keressük, s ha tehetjük, cselekedjünk úgy, hogy az ellenségeskedésnek elejét vegyük.
A Kós Károly tervezte református kultúrház falán elhelyezett Nagybaczoni Nagy Vilmos-emlékplakettnél a Történelmi Vitézi Rend nevében Dimény János, a Baróti Szabó Dávid Középiskola igazgatója mondott beszédet. Szólt az Erdővidékről származó kilenc – köztük hat Bacon községi – tábornokról, majd a székelyek szabadsághoz való ragaszkodását emelte ki: ha van Európában olyan népcsoport, amely megérdemli, hogy sorsát saját kezében tartsa és jövőjéről döntsön, az évszázadokon keresztül a határokat védő székely nép az.
A felújított központi parkban Simon András polgármester a veteránok példamutató kitartásáról beszélt, s arra kérte az egybegyűlteket, a hazájukért és népükért vérüket hullajtókra egy perc néma csenddel emlékezzenek. Nagy Kinga Sarolta történelem szakos tanár a falu háborús vesztességeit vette számba: nincs olyan család, amely valamilyen módon ne lett volna érintett – mondotta. A hősök napjának egyik első szervezője, a falut harminc esztendeig református lelkészként szolgáló Bereczki László a megemlékezés fontosságát emelte ki, s az utókort adósnak mondotta, amiért sem a harcokban elesett, sem a hazatért honvédeknek évtizedekig nem adóztak.
Az eseményen fellépett a nagybaconi fúvószenekar, a nyugdíjasklub Őszi Csokor Dalköre, a Benedek Elek Művelődési Egyesület Dalköre, a Konsza Samu Gimnázium xilofoncsoportja, szavalt Lakatos Ágnes, Bardocz Boglárka, Bartha Imre, Molnár Erzsébet, énekelt Szabó Tamara.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. december 7.

Erdővidéki pedagógusokat díjaztak
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének erdővidéki szervezete szombaton díjazta a diákjaikkal különleges eredményeket elérő tanárokat, illetve a nyugdíjba vonult kollégákat és azokat, akik műszaki munkatársként szolgálták hosszú időn keresztül az oktatást. A szervezet helyi elnöke, Dimény János a legkiválóbb általános iskolások számára létrehozandó díj alapítására tett javaslatot.
Üdvözlőbeszédében Dimény János úgy fogalmazott, ha a nemzet napszámosainak társadalmi megbecsülése egyre kevésbé érezhető, a szakmai szervezetekre hárul a felelősség, hogy a nemzedékek sorát hosszú évtizedeken keresztül legjobb tudásukkal tanítók munkáját elismerjék. „Ezeknek az embereknek, akik diákjaiknak csak adtak, adtak és adtak – nemcsak tudást, de emberségre is neveltek –, s a tehetségek felkarolásával hozzájárultak Erdővidék jobbá tételéhez, meg kell köszönnünk munkájukat.”
A tehetségápolás a minőségi oktatás szolgálatában és a tanulók szakmai felkészítésében elért kiváló eredményekért kitüntető elismerésben részesültek a Baróti Szabó Dávid Középiskola matematika szakos tanárai: Darvas Annamária és Oláh-Ilkei Árpád, illetve a Gaál Mózes Általános Iskolában tanító Zajzon Csaba, valamint Kékesi-Keresztes Lujza Gita és Csog Orsolya középiskolai magyar szakos tanárok. Dimény János köszönetet mondott nekik, amiért a baróti középiskolában tehetségeket fedeztek fel, majd készítettek fel rangos országos és nemzetközi versenyekre, ahol nemcsak helytálltak, de az élmezőnyhöz tartoztak elért eredményeikkel. A díjazottak nevében Darvas Annamária mondott köszönetet az elismerésért, majd Eötvös József fiának, Eötvös Lórántnak írt levelének részletét felolvasva, kiválóságaink megbecsülésének fontosságára hívta fel a figyelmet. Kotecz József felsőrákosi unitárius lelkészt az ünnepség a nemrég lezajlott Prima Primissima-díjátadóra emlékeztette: itt is azok munkáját ismerték el, azokat emelte a nemzet a magasba, akik életük során tudásuk átadása mellett közel tudtak kerülni diákjaikhoz, s őket tisztességre, hűségre és nemzetük szeretetére nevelték.
Életműdíjban részesült Balázsi Ilona (Erdőfülei Általános Iskola), Bartha Imre (Baróti Szabó Dávid Középiskola), Bálint Erzsébet (Bölöni Farkas Sándor Általános Iskola), Csog Adél (Erdőfülei Általános Iskola), Dimény Katalin (Cimbora Óvoda), Süketes Irma (Gaál Mózes Általános Iskola). A 2014–2015-ös tanévben az oktató-nevelői tevékenységben elért sikerekért elismerésben részesült Dombora Enikő (Cimbora Óvoda), Máthé Julianna (Borbáth Károly Általános Iskola), Bitai Gyöngyi (Máthé János Általános Iskola), Egyed Ildikó (Gaál Mózes Általános Iskola), Kolumbán Álmos (Erdőfülei Általános Iskola) és Fazakas Attila (Benkő József Általános Iskola). Az oktatás szolgálatában-díjjal azokat ismerik el, akik nem pedagógusként, de munkatársként segítették a tanintézmények működését; idén a Baróti Szabó Dávid Középiskola műszaki dolgozóját, Dávid Pált tüntették ki.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. április 27.

Elfeledett vértanúk
A bibarcfalviak áldozata nem volt hiábavaló
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után az osztrák önkényuralom ellen kibontakozott ellenállási mozgalomban szép számban vettek részt bibarcfalviak. Köztudott, hogy a titkos katonai szervezkedéseket felgöngyölítették, tizenegy bibarcfalvi került a vádlottak padjára, közülük hármat 1854-ben kivégeztek. Szombaton rájuk emlékeztek a falu iskolája előtt állított kopjafánál.
A megemlékezésen kevesen vettek részt. A Történelmi Vitézi Rend Bardocz- Miklósvárszéki törzsének tagjai és a bibarcfalvi Gyöngyvirág Nyugdíjas Egyesület néhány képviselőjén kívül alig volt más megemlékező. Ez annak is tulajdonítható, mint azt Szabó Miklós, a vértanúk emlékére három évvel ezelőtt kopjafát állító rend tagja megfogalmazta, hogy bár az aradi és a bibarcfalvi vértanúk között mindössze számbeli különbség van, hiszen ugyanazon eszmékért harcoltak mindnyájan, a bibarcfalviakra valahogy mégis fátylat borított a történelem.
A megemlékezésen a Történelmi Vitézi Rend Bardocz-Miklósvárszék törzsének székkapitánya, Bartha Imre mondott beszédet. Felelevenítette a 165 évvel ezelőtt indult ellenállási mozgalom részleteit, elmondva, hogy az 1848–49-es szabadságharc leverése után Erdélyben ostromállapot uralkodott, mely időszakot, a nagyszámú akasztások miatt, kötélkorszaknak is nevezik. E rendszerben bontakozott ki az ellenállás, kereteiben 1851 és 1853 között Székelyföldön két titkos, katonai jellegű szervezkedéssel.
A bibarcfalviak az 1852 júliusában kezdődő, Bardoczszékre, Háromszékre és Alcsíkra kiterjedő második, a vezetője után Váradi József-féle mozgalomként ismert szervezkedésbe kapcsolódtak be. A szervezkedést 1853. október 6-án számolják fel, letartóztatva tizenegy bibarcfalvi polgárt is. Hármat közülük, Bartalis Ferencet, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt halálra ítélnek. Bartalist Váradival együtt 1854. április 29-én végzik ki, aztán május 27-én Bertalant és Benedeket is. A többieket 15-18 évig tartó várfogságra ítélik.
„A célért életüket adták, vértanú haláluk nem volt hiábavaló, mert az osztrák abszolutista kormányzat lemondott Magyarországnak az osztrák birodalomba való beolvasztásáról” – fogalmazott Bartha.
Továbbmenve megállapította, hogy az osztrákok által egykor ránk gyakorolt nemzetsorvasztó politika ma a román nacionalista megnyilvánulásokban éled újra.
Nyíltan ki kell állnunk ezek ellen, természetesen ma már nem fegyverrel, hanem a békés tiltakozás eszközeivel. Sajnos, mai ellenállásunkban magunkra vagyunk utalva, még az erdélyi magyar politikusokra sem számíthatunk. Ők is csak választási mézesmadzagnak használják a jogaink, autonómiánk kiharcolása érdekében írt és elmondott kortesbeszédeiket. A magyar széthúzás, marakodás újkori történelmét éljük, pedig eljött az utolsó óra. Ha ezt elszalasztjuk, már nem lesz szükség sem erdélyi magyar politikai pártra, sem erdélyi magyar politikusra – állapította meg.
A megemlékezést Virág Piroska, Urák Tímea, Molnár Kinga Regina és Domokos Balázs szavalatai, valamint Lakatos Ágnes éneke színesítette.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. szeptember 13.

A kréta körül: Iskolát igazgatott, közösséget épített (Tevékeny nyugdíjas lesz Dimény János)
A negyvenes éveik elejét taposó, illetve az annál fiatalabb erdővidékiek számára Dimény János maga az „igazgató úr”: a Baróti Szabó Dávid Középiskola napokban nyugalomba vonult igazgatója a kilencvenes évek elejétől huszonöt esztendeig állt a tájegység legjelentősebb tanintézménye élén. Legnagyobb sikerének azt tartja, hogy az évek alatt jó tanári közösséget sikerült kovácsolnia, segítségükkel kiemelhette a középszerűségből az erdővidéki alma matert, egykori diákjaik tucatjai nemhogy felsőfokú végzettséget szereztek, de soraikból tudományos kutatók és egyetemi oktatók is kikerültek. A nyugdíjas évek sem telnek majd eseménytelenül, ígérte: a Romániai Magyar Pedagógusszövetség munkájában vállalna továbbra is feladatot, a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítványon belül pedig tehetségápolással foglalkozna.
– Beszélgetésünkre készülve olvastam el az Ezüstgyopár-díj átadása alkalmával volt tanárkollégája, Tatár Zsuzsanna által írt méltatást, amelyben nemcsak Önről, hanem a szintén hosszú ideig tanár-igazgatóként dolgozó édesapjáról és tanítónő édesanyjáról is megemlékezett. Mennyire játszott szerepet a családi példa abban, hogy a pedagógusi pályát választotta? – Szüleim példája annak ellenére nagy hatással volt rám, hogy láttam, a tanárélet nem könnyű. Édesapám a háborúban utásztisztként szolgált, és csak hároméves fogságából hazatérve lett testnevelő-orosz szakos tanár. Alig vette feleségül édesanyámat, s helyezkedett el mindkettejük szülőfalujában, Komollón, máris áthelyezték. 1953-tól Papolcon, majd 1958-tól Ozsdolán laktunk, ahol 1964-ben végeztem el az általános iskolát. Én még gyermekként elhatároztam, hogy magam is testnevelő szakos tanár leszek, és a középiskola után – a Kézdivásárhelyi elméleti líceumban, a mai Nagy Mózes Elméleti Líceumban végeztem – a Marosvásárhelyi tanárképző főiskola frissen indított magyar nyelvű testnevelői szakára felvételiztem.
– Időben is meglehetősen nagy utat járt be, amíg gyermekkori álmát megvalósította. Kérem, elevenítse fel ennek állomásait.
– Nem sikerült a felvételim Marosvásárhelyre – csak utólag tudtam meg, azt a csoportot az ASA labdarúgói számára indították. Nem adtam fel, a szakmában, a nagybaconi általános iskolában helyezkedtem el, ahova időközben áthelyezték a szüleimet. Csak fél évet tanítottam, mert kértem, vigyenek el katonának, majd újból felvételiztem – ez alkalommal Nagyváradon próbálkoztam –, de az őszire „megmAradt” egyetlen helyre nem engem vettek fel. Nagybacon következett ismét, majd egy év múlva, 1971-ben Boda János „elcsalt” Barótra, mondván, taníthatok, mellette látogatás nélkülin elvégezhetem az egyetemet. Ez ideig-óráig megfelelt nekem, de 1973-ban úgy döntöttem, nem hagyom magam, s Bukarestbe felvételiztem – ezúttal sikerrel. Az egyetemen jól éreztem magam, a tanáraim is szerettek, marasztaltak, találnak számomra helyet a testnevelés-módszertani tanszéken, de én haza akartam jönni. Évfolyamelsőként választottam a megye egyetlen helyét, Papolcot. Tetszett volna, mert ott gyermekeskedtem, keresztapám is ott lakott, gyerekük nem volt, engem meg sajátjukként szerettek, fogadtak volna szívesen. Már az is el volt rendezve, hogy Zágonban focizhatok, ám két kollégám kedvéért – mert akkor sem ment egyszerűen a címzetes állások betöltése –, illetve menyasszonyom, a szintén testnevelési egyetemen tanuló Olga miatt végül másként döntöttem. – Néhány esztendő múlva intézményvezető lett: miként történtek akkor a kinevezések? – Szerettem tanítani, 1980-ban felajánlották, legyek pionírparancsnok, elvállaltam, mert így felszabadult egy fél állás, s feleségem is munkához juthatott Nagybaconban, nem kellett naponta ingáznia Kisbaconba és Magyarhermányba. A parancsnokságot letudtam azzal, hogy kirándulni vittem a gyermekeket, ám a tisztséggel együtt járt az aligazgatóság is, azaz kénytelen-kelletlen az adminisztrációs munkában is részt kellett vennem. Négy évvel később azt sem kérdezték, akarom-e, egyszerűen kineveztek igazgatónak.
– Majd 1990 után következett Barót...
– Igen. A változás után szerettem volna a szakmai szempontból legkiválóbb helyre, Székelyudvarhelyre a pedagógiai líceumba kerülni. Úgy véltem, sokat tehetnék azért, hogy a jövő nemzedék tanítóival megszerettessem a testnevelést, és jó alapokat biztosítsak számukra, legyen, amit továbbadniuk. Jó szakmai előéletem volt, ismertek is, minden elő volt készítve, ám – mint oly sokszor az életben – a feleségem szava lett a döntő sorsunk alakulásában. Kis zárójel: 1988-ban elhatároztuk, a zöldhatáron keresztül elhagyjuk az országot. Állás lett volna mindkettőnknek, lakásunk is, a csempésszel el volt minden intézve, elmentünk, s minden kedvezően alakult, csak át kellett volna sétálnunk a határ másik oldalára, mégis visszafordultunk, mert Olga meggondolta magát. Megjegyzem, ezt azóta sem bánom! Szóval, nem mentünk Székelyudvarhelyre sem, mert a feleségemet az általános iskola akkori igazgatója, Süketes János meggyőzte, jobb lesz nekünk Baróton, a szüleinkhez közel.
– Időben már nagyon közel járunk a középiskolai igazgatósághoz. Miként került tisztségbe?
– Iskolakezdésre készültem, a tornateremben tettem-vettem, amikor az egyik kolléga azzal jött, hogy tantestületi gyűlést tartanak, s menjek be. El nem tudtam képzelni, mit akarnak, ezért azt mondtam, semmi közöm az ő gyűlésükhöz, én az általános iskolának vagyok a tanára. Harmadszorra már a hozzám közel álló Barabási Ildikót küldték, aki meggyőzött, menjek csak be, mert ha nem, még sokáig ott tartják őket, s már nagyon unja. Ahogy voltam, egy viseletes trikóban beültem az utolsó padba, s tíz perc múlva arra ébredtem, én vagyok az igazgató. Választás volt, de alig négy-öt ellenszavazatot kaptam, a többiek egyként támogattak.
– Milyen feladatok várták, illetve miként fogott munkához?
– Hat év tapasztalatom volt, de azért teljesen más egy községi iskola igazgatójának lenni. Gondolkodtam is, mi legyen első lépésem. Az aligazgatóval, György Jánossal végigjártuk a tantermeket, számba vettük, mi lenne a legsürgősebb tennivaló, s lévén szeptember 13., készülni kezdtem az évnyitóra. Az esemény reggel kilencre volt meghirdetve, de a „diák urak” csak tizenegy környékén voltak hajlandóak megjelenni. A hivatalos ügyintézésben sokat segített az akkor kerületi tanfelügyelőként tevékenykedő Boda János, magam részéről fő feladatomnak azt tartottam, hogy a kilencvenes évek elején beköszöntő nagy szabadságból visszavetessek, s helyette tanulásra, munkára nógassam az ifjúságot. Sokan úgy érezték, nekik jár az, hogy az iskola területén cigarettázzanak vagy hogy az érettségin könyvből másoljanak – lett is visszhangja a szigorításnak! Szerencsém volt, hogy a régi tanárok helyét a Vargyasi és bardoci iskolákból érkező remek pedagógusok vették át – csak néhányukat említsem: Darvas Annamária, Vass Csilla, Bálint Ünige, Csomor Júlia, Bartha Imre és Kiss Aranka –, akik társak voltak, és sokat tettek azért, hogy hírnevet szerezzünk Erdővidéknek.
– Az Ön személyéhez köthető a középiskola névadása is?
– Nem, a névadás még Nagy Rozália nevéhez fűződik. Én is nagyon örvendek, hogy amikor lehetővé vált, hogy nagyjainkról nevezzük el iskolánkat, Baróti Szabó Dávidra esett elődeim választása. Emlékszem a névadó ünnepségre: szép esemény volt. Az iskola hagyományainak megteremtéséből viszont kivettem a részem. A kilencvenes évek elején csak a nagykorúsítási szertartás különböztetett meg a többi tanodától, nagyon szerettem volna, ha a kör bővül. Ebbe a sorba illeszkedett a tehetséges diákokat jutalmazó Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány létrehozása – ez is elődeim érdeme –, az iskolacsengő átköltöztetése és új köntösbe való illesztése, majd 1993-ban a mi műhelyünkből került ki a zirci III. Béla Gimnázium által adományozott anyagokból készült, Csibi Klára, Lukács Enikő és Barabás Sára keze munkáját dicsérő zászló, és külön története van az 1994-ben felavatott Baróti Szabó Dávid-, illetve Gaál Mózes-szobornak. Iskolánk büszkesége a György Benedek által készített székely kapu és az Erdővidék nagyjainak emléket állító kopjafaerdő is. A végzős osztályok kezdtek el tudós elődeink emlékére egy-egy kopjafát állítani, majd arra kértük őket, ne a számukat bővítsék, hanem kis plaketteket helyezzenek el a már meglévőkön. Az elsőre például az Apáczai Csere János-plakett került, amelyet Jecza Pétertől kaptam ajándékba. Ide sorolnám még a Moyses Mártonunk tiszteletére emelt emlékművet is: fontos, hogy fiataljaink tudjanak arról, kik voltak elődeik, kik azok, akiknek erkölcsi példáját is követhetik.
– Térjünk egy kicsit vissza: szívesen meghallgatnánk a szoborállítás történetét!
– Előbb bazaltból képzeltük el, de senki sem akarta vállalni a bajlódást a kemény kővel. Sikerült végül megnyernünk a szentegyházi Bodó Leventét, aki a feladatot nagy kihívásnak tekintette, s terveivel mi is elégedettek voltunk. A Mikóújfaluból hozott szürke és vörös andezit mintadarabok megfelelőnek bizonyultak, már szinte kezdődött is a munka, de hatott könyvelőnk, Boér Piroska érvelése, mely szerint iskolaudvarra nem való kőből készült alkotás – mégiscsak gyerekek rohangálnak, csintalankodnak –, a szobornak bronzból kell készülnie. Bodó Levente megkönnyebbülten sóhajtott fel, mi pedig nekifogtunk az alapanyag beszerzéséhez. Olyan összefogást azóta sem láttam Baróton és Erdővidéken! Minden tanuló összeszedte az otthon fellelhető, beolvasztásra alkalmas fémhulladékot, segítettek a véndiákok is, egy öreg bányász elárulta, az ötvenes években a Technika-telep modernizálásakor a régi elbontásával nem foglalkoztak, egyszerűen betemették, ott pedig rengeteg volt a réz, úgyhogy nekifogtunk ásni. 516,9 kilogramm fémet szedtünk össze, amiből négyszázat a két szoborhoz használtunk fel, mi adtuk a tejgyár falán elhelyezett Beke-emléktábla anyagát, és még másoknak is segítettünk, sőt, ha jól tudom, még most is akad egy kisebb táblára való – jól gazdálkodtunk tehát. Bodó Levente alkotásai 1994-re készültek el, és igazi ékei iskolánknak.
– Huszonöt év távlatából visszatekintve mi a véleménye, jól döntött-e, amikor a kilencvenes évek elején Baróton mAradt?
– Ha a Pedagógiai Líceumban folytatom a munkámat, talán ma másként, más szemléletmód szerint oktatnák tanítóink a testnevelést, ezáltal pedig valahol hatást gyakoroltam volna nemcsak iskolámra, de akár az egész erdélyi magyarságra is. De sokkal kézzelfoghatóbb az, amit Baróton kollégáimmal közösen elértünk. A kilencvenes évek elején sok tekintetben lenézett iskola volt a miénk, ám ezt mára sikerült megváltoztatnunk. Akkor, a kezdetekkor például nem vettek be a magyar középiskolások matematikai tantárgyversenyébe, s arra kényszerítettek, hogy négy hasonlóan perifériára szorított iskolával külön versenyt hozzunk létre. Ma már nincs, miért lenézniük, mert olyan matematikusok kerülnek ki padjainkból, akik a műszaki egyetemeken és akár külföldön a kutatásban is megállják helyük. Évente legalább négyen-öten mennek az orvosi és gyógyszerészeti egyetemre, fizikusaink és kémikusaink vannak, tanáraink közül sokan itt tanultak, de színészünk, képzőművészünk és irodalmárunk is akad. Örvendek, hogy ezt a munkát végezhettem, s megtiszteltetésnek tartom, hogy Erdővidéket szolgálhattam.
– A nyugdíjas évek csendesek lesznek és pihenéssel telnek, vagy folytatódik az aktív élet, és további feladatokat vállal?
– Szó sincs arról, hogy hátradőlnék. Szeretnék többletmunkát vállalni a Romániai Magyar Pedagógusszövetségben, melynek országos elnökségi tagja is vagyok, illetve a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány tehetséggondozó programját fellendíteni. Sok olyan fiatal van, akik tehetségesek, ám ahhoz, hogy sikeresek legyenek, pártfogás és némi támogatás szükséges – nekik segítenék. – Utódjára, Urák Gyöngyvérre milyen kihívások várnak?
– Örvendek, hogy az aligazgatóasszony vállalta a tisztséget, mert az elmúlt tíz esztendőben, míg helyettesem volt, bizonyította: rátermett és jó szervező. A legnehezebb kihívása az állandó reformmal való megküzdés lesz: az elmúlt huszonöt esztendőben huszonkét miniszter váltotta egymást, s mindegyik meg akarta váltani a világot, reform reformot ért. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik ebben a dzsungelben! Meggyőződésem: Urák Gyöngyvérnek van elég ereje és kitartása, hogy sikerüljön mindez.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. szeptember 23.

Egy honvéd szomorú története
„Csak az hal meg, akit elfelejtenek”
A Történelmi Vitézi Rend bardoc-miklósvárszéki állománya kopjafát állíttatott Bálint László olaszteleki honvédtizedes emlékére, aki 1944-ben az Úz völgyében esett el, és akinek hamvai különös módon kerültek haza 1945-ben Olasztelekre. Az egykori honvéd sírján található kopjafát vasárnap leplezték le az olaszteleki temetőben, megható megemlékező ünnepség keretében.
Az ünnepség az országzászló felvonásával kezdődött, majd a megemlékezésre érkezetteket v. Bartha Imre bardoc-miklósvárszéki székkapitány köszöntötte, külön üdvözölve a Történelmi Vitézi Rend helyettes főkapitányát, v. Lázár Elemért, annak székely törzskapitányát, v. Máthé Lóránt Pált, Albert Andor olaszteleki veterán katonát, továbbá Galyai Máriát és testvérét, Sándort, Bálint László rokonait.
Először Máthé Lóránt Pál szólt a jelenlevőkhöz, felelevenítve 1940 szeptemberének örömteli, majd 1944 szeptemberének tragikus emlékezetét.
– Olyan honvédnek állítottunk emléket, akit ez utóbbi, démoni szeptember ragadott el. Bálint László földi mAradványait hazahozta és eltemette a családja, de sok honvéd nem kaphatta meg ezt a végtisztességet. Legyen a mai alkalom mementó értük is – fogalmazott.
V. Keserű Sándor történelemtanár 1944 augusztusának és szeptemberének eseményeire tekintett vissza, elmondva, hogy a becslések szerint 1944. augusztus 26. és 1944. szeptember 11. között az Úz-völgyi harcokban több mint hétezer magyar honvéd esett el. Egyikük az olaszteleki Bálint László volt, akinek történetét a megemlékezésen Bartha Imre ismertette.
A történet nagyon megható. Bálint László 1921-ben született Olaszteleken, volt egy testvére is, Klárika, aki 1920-ban született. A család boldogan élt az 1940-es évekig, kálváriájuk ekkor kezdődött. Klárika 1942-ben tüdőgyulladásban meghalt, Lacit 1944 nyarán az Úz völgyébe vezényelték, mint a 34-es határvadász zászlóalj katonáját. Az augusztus 26-ai ütközetet túlélte, de augusztus 30-án, éjjeli járőrözés közben halálos lövést kapott. Reggelig szenvedett, bajtársai karjaiban érte a vég. Családja csak későre tudta meg, mi történt vele, mégpedig egy felsőHáromszéki honvédtől, aki azt is elmondta, hogy körülbelül hol van eltemetve, és hogy a lábán az a zokni van, melybe az édesanyja belevarrta a B. L. kezdőbetűket.
Hét és fél hónappal később, 1945 áprilisában édesapja másodmagával elindult, hogy megkeresse fia holttestét. Kiérve az Úz-völgyi csatatérre, rettenetes látvány fogadta őket. Az eső, a hólé és a szél elvitte a holttestekről a földet, azok szanaszét hevertek, az oszlásnak indult arcokat már nem lehetett felismerni, így csak a zokni volt az irányadó.
Szerencséjük volt, már a harmadik sírban megtalálták Lászlót testét, azonosítva azt a zokni alapján. Óvatosan egy pokróccal kiemelték a földből, feltették a szekérre, és hazavitték Olasztelekre, ahol másnap tisztességesen eltemették. Szülei a következőt íratták sírkövére: „Az Úr adta, az Úr vette el, Legyen áldott az Úrnak neve”.
– A mi dolgunk, hogy emlékezzünk, mert csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. E kopjafa legyen emlék, mert Bálint László emléke addig él, míg e kopjafa állni fog – mondta végül Bartha Imre.
A bibarcfalvi v. Szabó Pál által faragott kopjafát a Történelmi Vitézi Rend tagjai leplezték le, áldást mondott Tüzes Bölöni Ferenc lelkipásztor. A megemlékezésen közreműködött az olaszteleki Bene János és a helyi református egyház Harmónia kórusa, régi katonadalokkal, énekekkel téve meghitté az emlékezést. Végül v. Galyai Sándor, Bálint László unokatestvére néhány szóban a Bálint család történetét osztotta meg a jelenlevőkkel.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. március 16.

Március idusa: Ma is küzdenünk kell (Erdővidék)
A véczeri emlékműnél és a város főterén emlékeztek a barótiak a magyar forradalom kitörésének 169. évfordulóján. A felszólalók méltatták a márciusi fiatalok bátorságát, hősiességét és áldozatvállalását, amelyet a mai ifjak számára követendő példának mondottak. Úgy vélték, ma is van tennivaló bőven közösségi jogainkért, s akkor megvalósulhat régi óhajunk, Székelyföld önrendelkezése.
Tornay Endre András 1974-ben felállított alkotásánál találkozott Barót, Felsőrákos, Köpec népe, s mint minden esztendőben, hozzájuk csatlakoztak Olton túli testvéreik, az ürmösiek és apácaiak is. Az eseményt a Csala Kürtje Fúvószenekar és Grád Molnár Deák Ákos szavalata nyitotta meg. Az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, Toró T. Tibor úgy vélte, bár szabadságharcunkat leverték, szelleme győzedelmeskedett, s azóta is, bárhol éljen a magyar, e napon dicső elődeire emlékezik. A ma nemzedékének is hasonló feladatokat kell megoldania, mint a márciusi ifjaknak: Bécs helyett Bukarest ellen kell szavunkat felemelnük, s küzdenünk Székelyföld önrendelkezésének kivívása érdekében. Ezért nap mint nap hallatnunk kell hangunkat, tennünk kell a helyi és megyei önkormányzatokban és a parlamentben is, ahol olyan törvényeket kell elfogadtatnunk, amelyek ügyünket szolgálják. „Lehetnek különútjaink, de célunk közös kell hogy legyen: Székelyföld számára sajátos jogállást szerezni, kivívni az autonómiát” – mondotta Toró T. Tibor.
Bartha Imre, a Történelmi Vitézi Rend székkapitányának szavalatát követően Szabó Előd ürmösi unitárius lelkész mondott áldást. A Zakariás könyvéből vett igére alapozott beszédében úgy fogalmazott, a lehetetlen lehetségessé változik, ha hiszünk Istenben, s a holnapba vetett bizakodással teszünk – akár a márciusi ifjak – a kitűzött célokért. A Diákdombnál Csige Sándor Zoltán vezető konzul Orbán Viktor miniszterelnök üzenetét olvasta fel. Demeter László muzeológus a bátrak tiszteletére szólított fel. Napjainkban is bátor emberekre van szükség, amikor az Erdély zászlójával felvonulókat a csendőrség kiemeli a felvonuló tömegből – utalt a Kolozsváron történtekre. Úgy vélte, ma is küzdenünk kell az 1848-ban a 12. pontban megfogalmazottakért, hiszen közösségünk számára még nem biztosított sem a béke, sem a szabadság, sem az egyenlőség. Demeter az egybegyűlteket arra biztatta, ne csüggedjenek, mert a történelem meg fogja ismételni önmagát: 1849-ben szabadságharcunkat leverték, de két évtizednek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy a kiegyezés során megszerezzük mindazt, amiért egykor vérünket adtuk.
Lázár-Kiss Barna András polgármester március 15. nemzetünk történelmében játszott szerepét hangsúlyozta, s méltatta azokat, akik ki mertek állni, ki merték mondani, mit kíván a magyar nemzet. Mint mondotta, a fiatalok elszántságára ma is szükség van: itthon maradni, családot alapítani és a jövő érdekében építkezni csak így lehet. Fülöp László ifjúsági plébános úgy fogalmazott: nem az osztrák, nem a román hatalom, hanem a nem szabad szívünk a legnagyobb ellenségünk. Arra kérte az ünneplőket, szabad szívvel szeressenek, bocsássanak meg, s higgyenek abban, Istennek terve van velünk.
A koszorúzást követően Erdővidék Múzeumában az elmúlt évek ünneplésein készült fényképekből nyílt kiállítást Demeter László ismertette. Méltatta munkatársa, Hoffmann Edit kezdeményezését, a jelenlevőket pedig arra kérte, ha még van olyan fényképük, amellyel gazdagíthatnák a gyűjteményt, osszák meg velük. A fekete-fehér és színes fotográfiák nem a díszbeszédeket mondókra összpontosítanak, hanem az ünneplő közönségre: a koszorút vivő lányokra, a zászlót lobogtató legénykére, az ágyút közelről szemlélő fiatalra, az éneklő kórusra és az idős asszonyokra. A kiállítás április 14-éig tekinthető meg.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. május 30.

Az utókor nem felejt – Nagybaczoni Nagy Vilmosra emlékeztek
A 133 évvel ezelőtt született katonatisztre, nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszterre emlékeztek vasárnap Nagybaconban a Történelmi Vitézi Rend tagjai. Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, bár Parajdon látta meg a napvilágot, számos szállal kötődött Nagybaconhoz, az itteni református templomban esküdött örök hűséget feleségének.
A rend tagjai a délelőtti istentisztelet után vonultak a közeli református kultúrotthonhoz, melynek falára 2004-ben került fel a Nagy Vilmos emlékére állított dombormű. Az emlékplakett előtt először v. Bartha Imre bardoc–miklósvárszéki székkapitány mondott beszédet. Abban a mai sorsfordító idők nehézségeire figyelmeztetett, azokra a törekvésekre, melyeknek célja nem más, mint nemzetünk elsorvasztása, példás nagyjaink emlékezetének eltörlése. „A válsághelyzetből egy kiút van: ha megőrizzük erőnket, közösségünk pedig az összefogás útját választja” – hangoztatta.
V. Máthé Lóránt Pál, a Vitézi Rend Székely Törzsének főkapitánya a magyar hadsereg 1940-es nagybaconi bevonulására emlékezett. „A helyiek szerették volna, ha a magyar csapatok nagybaczoni Nagy Vilmos vezénylete alatt érkeznek, ő azonban elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni a nagy eseményen. Napokkal később látogatta csak meg itt élő rokonságát” – mondta a felszólaló.
Idézett a vezérezredes Végzetes esztendők című önéletrajzi írásából: „Sorra jártam a csapatokat, majd siettem felkeresni feleségem szülőfaluját, családunk ősi fészkét. Arról már elkéstem, hogy a csapatokkal vonuljak be oda, mert éppen akkor kellett előkészítenem a kormányzói szemlét, és így Dést nem hagyhattam el. 17-én indultam el tehát (1940. szept. 17-én – szerk. megj.), hogy most már mint magánember látogassam meg a nagybaconi rokonokat… A hold már magasan állott, amikor végre Nagybaconba értem. Le sem tudom írni azt az örömet, amivel Nagy Elek sógoromék fogadtak a paplakban. Megöleltük és megcsókoltuk egymást, és bizony nem szégyellem bevallani, hogy megeredtek a könnyeim. 1918. augusztus óta, 22 éve nem láttuk egymást.”
V. Dimény János a katonatiszt hányatott életútját elevenítette fel, szólva arról is, hogy Nagy Vilmos honvédelmi miniszterként mennyi mindent tett a magyar katonákért, a háború után nem véletlenül került Rákosi ÁVO-sainak „gondozásába”. Bár egy idő után rehabilitálták, életét mellőzött emberként kellett továbbélnie Piliscsabán.
A megemlékezésen végül v. Nagy János az 1916-os erdélyi román betörés momentumait elevenítette fel, majd a vitézi rend tagjai megkoszorúzták az emléktáblát. Az ünnepségen Szabó Tamara, Lakatos Ágnes és Sükei Katalin énekeltek, jelen volt v. Lázár Elemér, a Történelmi Vitézi Rend országos törzskapitánya is.
Böjte Ferenc / hirmondo.ro; Erdély.ma

2017. október 17.

Árpád-emlékmű Brassóban
A Történelmi Vitézi Rend (TVR) erdélyi törzsszéke szervezésében vasárnap délelőtt nagyszabású ünnepséget tartottak Brassóban: az evangélikus-lutheránus templom udvarán újra felállították a millenniumi ünnepségek alkalmával a Cenken elhelyezett Árpád-kori vitéz sok szenvedést és vándorlást megért szobrának fejét. Az ünnepségen részt vett a TVR székelyföldi állományának több mint száz tagja, a brassói evangélikus egyházközösség nagyszámú képviselője, valamint az Erdélyi Kárpát-Egyesület, a Keresztény Demokrata Mozgalom, az Erdővidéki Székely Tanács és a Kaláka Kör képviselői is jelen voltak. Az ünnepség az evangélikus-lutheránus templomban tartott istentisztelettel kezdődött, a résztvevőket Zelenák József püspökhelyettes, a brassói egyházmegye esperese köszöntötte, Isten igéjét Adorjáni Dezső Zoltán püspök hirdette, szolgált Zelenák József püspökhelyettes, valamint Koszta István és Koszta Enikő evangélikus lelkész. Igehirdetésükben a lelkészek az együvé tartozás, a helytállás és a közösségért való cselekvés fontosságát hangsúlyozták. Adorjáni Dezső Zoltán püspök az eredeti Árpád-kori vitéz szobra bronzmásolatának elkészítését kezdeményezte, és személyesen fel is ajánlott ezer lejt az evangélikus templom udvarán 2019-ben felállítandó szoborra. Ugyanakkor azt is javasolta, hogy a Szent Mihály-napot követő első vasárnap legyen ezentúl a „hazatérők ünnepe” a brassói evangélikus egyházközségben. Az egyházfő ilyen hazatérőnek nevezte a honfoglalás kori harcos szobrának megérkezését is a templom udvarára, ahonnan korábbi „lakóhelyére”, a Cenkre lát. Az emlékjelet Adorjáni Dezső Zoltán püspök és vitéz Lázár Elemér, a TVR főkapitány-helyettese leplezte le, ezt a püspöki áldás követte, majd a tatrangi boricások járták el évszázados, világszerte híres táncukat. Jani András Borcsa Mihály Egy hétfalusi csángó fiú Árpád szobránál, v. Bartha Imre pedig Wass Albert Üzenet haza című versét adta elő, és fellépett az egyházi énekkar.
Szente Lajos építész, az Erdélyi Kelemen Lajos Közművelődési Egyesület brassói fiókjának elnöke a szobor kiszabadításának a történetét ismertette. „Az emlékmű épen maradt darabjára Orosz József nyugalmazott vegyészmérnök, közgazdász, az Erdélyi Kárpát-Egyesület alelnöke talált rá 2002-ben a történelmi múzeum pincéjében. A múzeum igazgatója beleegyezett, hogy a fejrészt kiadják és egy megfelelő, biztonságos helyen tegyék láthatóvá. A szoboralak megmaradt darabjának kiváltását az Erdélyi Kelemen Lajos Közművelődési Egyesület nevében intéztem, így került mostani helyére. A darabok egy részét a lakosság széthordta, a nagyobbak – így a szoborfej is – a Brassói Történelmi Múzeum tulajdonába kerültek, ahol közel kilenc évtizedig a pincében őrizték” – mondta el az emlékezőknek Szente Lajos. V. Máthé Lóránt Pál törzskapitány beszédét követően v. Ambrus Ágnes, a TVR kézdiszéki állományának kapitánya szólt az egybegyűltekhez. „Meggyőződésem, hogy a most itt kialakított emlékhely a továbbiakban segít megélni vallásos hitünket, erősíti közösségi tudatunkat, etikai értékrendünket. Az emlékmű most nem emelkedik ki monumentálisan a környezetből, mint egykor, de belesimulva abba, szerényen hirdeti, hogy még megvagyunk, élünk, akarunk, teszünk és küzdünk identitásunk megőrzéséért” – hangsúlyozta a TVR kézdiszéki állományának kapitánya. V. Lázár Elemér köszönetet mondott az emlékjel készítőinek, az evangélikus egyház képviselőinek és azoknak a rendtársaknak, akik részt vállaltak a szoborfej nyilvános térben való elhelyezéséért folytatott munkában. Az avatóünnepség az emlékjel megkoszorúzásával és himnuszaink eléneklésével zárult. Az emlékező rendezvény az evangélikus egyház hivatalában szervezett kiállítással folytatódott, ahol Kovács Lehel István, az Erdélyi Kárpát-Egyesület elnöke az Árpád-szobor történetéről állított össze anyagot és tartott előadást.
„A 18 méter magas oszlopon álló, 3,5 méter magas, honfoglalás kori harcost ábrázoló alkotás – egyik kezében karddal, másikban Magyarország címerével – Árpád-szobor néven vonult be a köztudatba. Ezelőtt 120 évvel, 1896-ban, Magyarország ezeréves fennállásának ünnepére határozta el a törvényhozás, hogy a mai Hősök terére, az Andrássy út végén emlékműcsoportot készíttet, ezenkívül az ország hét pontján – Pusztaszeren, Pannonhalmán, Dévényben (Szlovákia), a Zobor-hegyen (Szlovákia), Munkácson (Ukrajna), Zimonyban (Belgrád közelében) és a brassói Cenk-tetőn – ezredéves emlékoszlopot állíttat. A Berczik Gyula tervei alapján, Jankovich Gyula szobrász által alkotott műemléket 1896. október 18-án avatták fel a Cenken. Az emlékmű talapzatát 1913. szeptember 27-én a besszarábiai Ilie Cătărău és Eliad Cotofan dinamittal felrobbantotta, majd 1914. december 30-án a Brassó felett dúló vihar ledöntötte az Árpád-szobrot, s az darabokra tört, a talapzat maradványai azonban máig láthatóak” – ismertette az elnök a résztvevőkkel az egykor a Cenken álló emlékmű történetét. A nem mindennapi esemény a Szent Imre Házban bajtársi ebéddel ért véget. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-11




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék