udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 10 találat lapozás: 1-10

Névmutató: Csender Levente

2004. november 8.

Nov. 6-án Aradon, a Jelen Házban tartották az Irodalmi Jelen és az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) által meghirdetett novellapályázat díjkiosztó ünnepségét. Hat országból (Románia, Magyarország, Szerbia-Montenegró, Szlovákia, Németország, Írország) 126 novella érkezett be. A zsűri elnöke, Bodor Pál beszélt a novellákról: az összes írás közül legalább 70-et a balsejtelem jellemzi. Bodor Pál szerint Böszörményi Zoltánnak, a Nyugati Jelen és az Irodalmi Jelen főszerkesztőjének, a novellapályázat elindítójának életútja is azt mutatja, hogy az erős akarat, az önbizalom és önismeret átsegít a nehézségeken. Mészáros Sándor, a pozsonyi Kalligram Kiadó főszerkesztője, a zsűri tagja kijelentette: nem biztos, hogy a győztes írások a legjobbak. Az első díjat a gyergyószentmiklósi Gergely Edit költő, újságíró, másodikat a szerbia-montenegrói Nagy Farkas Dudás Erika, a harmadik díjat az erdélyi születésű, Budapesten élő Simó Márton nyerte el. Különdíjban részesült: Cseh Katalin (Kolozsvár), Molnár Vilmos (Csíkszereda), Botházi Mária (Székelyudvarhely), Csender Levente (Pilisborosjenő) és Balogh Róbert (Pécs). /Nagyálmos Ildikó: Az aradi magyar sajtó ünnepén átadták a novellapályázat díjait. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 8./

2004. december 29.

Megjelent az Irodalmi Jelen /Arad/ januári száma. Az E-MIL és az Irodalmi Jelen közös novellapályázatának öt különdíjasa közül három szerző – Csender Levente, Botházi Mária, Molnár Vilmos – novelláját közli a lap. Interjú olvasható a 80 éves Lohinszky Loránd színművésszel. A Könyvkritika rovatban a Pallas–Akadémia Kiadó könyveiről, Balázs Imre József, Závada Pál, Vári Attila és Lőrincz György legújabb könyveiről jegyeznek kritikát. /Megjelent az Irodalmi Jelen januári száma. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 29./

2014. május 9.

Visszidensek körúton – Ferdinandy György és Csender Levente Erdélyben
Visszidensek címmel tartott közös író-olvasó találkozót Ferdinandy György és Csender Levente a Helikon-estek sorozat keretében szerda este a Kolozsvári Bulgakovban.
Ferdinandy az 1956-os forradalom után menekült el Magyarországról Franciaországba, a székelyudvarhelyi születésű Csender pedig 1991-ben telepedett át szüleivel Magyarországra – az utóbbi években a Magyar Napló című irodalmi folyóirat szerkesztőjeként dolgozik.
Az est házigazdája, Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője kérdésére Ferdinandy elmondta: a „visszidens” kifejezést egy Budapesti őrszobán hallotta, miután Franciaországból hazaszökött, hogy meglátogassa súlyos beteg édesapját. Visszafelé már esélye sem volt hasonlóképpen átlépni a határt, így jelentkezett egy budai rendőrőrsön.
A hadnagy, aki fogadta a történettől elképedve behívta a beosztottait azzal, hogy „disszidenst láttak már eleget, de visszidenst még aligha”. A törtét a rendőrtiszt jóindulatának köszönhetően szerencsésen ért véget, hiszen ahelyett, hogy lecsukták volna, visszaengedték Franciaországba. Ferdinandy később Puerto Ricóban telepedett le francia feleségével és gyerekeivel, ahol 37 évig egyetemi tanárként dolgozott.
A kolozsvári találkozón A francia nő című legújabb kötetéből olvasott fel, amely „a három francia feleségéről” írt novellafüzérét tartalmazza. „Ugyanarról az egy nőről van szó, csak háromszor vettem el. Ő a válásokat intézte, én a lagzikat” – tette hozzá az író, akinek több mint harminc kötete jelent már meg magyarul, franciául és spanyolul.
Ferdinandy és felesége egyébként több magyar író műveit is lefordította spanyol nyelvre. Két versantológiát is kiadtak, amelyekben olyan költők művei szerepelnek, mint Parancs János, Kukorelly Endre, Zalán Tibor, Kántor Péter, vagy Szentmártoni János a Magyar Írószövetség elnöke és László Noémi E-MIL-elnök.
Csender Levente, miután évekig illegálisan tartózkodott Magyarországon, ’94-ben egy temetés miatt szintén kénytelen volt kalandos úton hazaszökni, hogy ne tiltsák ki évekre Magyarországról, így a visszidensség számára is ismerős.
A találkozón a Murokszedők című negyedik novelláskötetéből olvasott fel.
A két író több mint tíz éve ismerkedett meg egymással egy budapesti irodalmi rendezvényen, azóta több ízben léptek már fel együtt. A mostani fellépéssorozat csütörtökön Sepsiszentgyörgyön folytatódott, pénteken Székelyudvarhelyen, szombaton pedig Csíkszeredában lépnek fel.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

2014. szeptember 30.

Haza magasban és mélyben – Szárhegyi Írótábor Borzonton
A hétvégén Borzonton tartották meg a Lázár-kastély körüli, elhúzódó huzavona miatt „hazátlanná vált” Szárhegyi Írótábort, így még aktuálisabbá vált a 9. találkozó kérdésfelvetése: „Hol van az író hazája?”
A másfélnapos tanácskozásra a Magyarországra, vagy még nyugatabbra elszármazott, erdélyi származású írókat hívtak haza a szervezők, hogy megkérdezzék tőlük, nekik ugyan hol is van a haza.
Markó Béla költő, a Communitas Alapítvány elnöke megnyitó beszédében elmondta: „virtuálisan legalább össze kellene varrni ezt a kettévágott irodalomtörténetet”, hiszen könnyebb lenne az elvándoroltakkal együtt folytatni.
Amint a tábor főszervezője, Egyed Péter megjegyezte a Molnár Gusztávval való beszélgetése előtt, igyekszik elkerülni, hogy fogalmi vitákba keveredjenek, ami gyakran elő szokott fordulni beszélgetéseik során. A fogalmi viták azonban elkerülhetetlenek voltak, Láng Gusztáv például arról értekezett, milyen változatai voltak az idők során a haza szónak, hiszen főként a régebbi időben nem föltétlenül egy országot jelölt ez a kifejezés, sokkal inkább a települést, ahonnan az illető származott.
Láng Gusztáv egyébként, a többi meghívottal ellentétben, nem Erdélyben, hanem Budapesten született, de középiskoláit már Szatmárnémetiben végezte, Kolozsváron szerzett egyetemi oklevelet, majd ugyanitt egyetemi tanár is volt, egészen 1984-ig, amikor ismét Magyarországra telepedett.
Szűcs Jenő történészt idézve elmondta: a haza nem szorul arra, hogy az ember benne éljen, úgy is tekinthetünk egy országot hazánknak, ha a sors messze sodort tőle. Szerinte ugyanakkor fontos különbséget tenni a haza és a szülőföld kifejezések között, a szülőföld ugyanis mindig hiányzik az embernek, és ez a hazával ellentétben mentes a politikai, ideológiai töltettől.
„El lehet menni úgy is, hogy az ember marad: én például a Magyarországra való áttelepülésem után is munkatársa maradtam a romániai magyar folyóiratoknak” – Fogalmazott Láng. Az irodalomtörténész emlékeztetett rá, hogy Babits például különbséget tett mappa szerinti és lélek szerinti haza között, ő maga pedig Erdélyt tekinti lélek szerinti hazájának, hiszen 37 évig élt itt, 27 évig egyetemi előadóként, így aktívan részt vett az itteni kultúrügyekben. Megemlítette ugyanakkor Márai álláspontját is, aki szerint a haza a magyar nyelv.
A fogalmi viták ellenére is érdekes beszélgetések zajlottak tehát le, hiszen amint Lakatos Mihály író, a Sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Intézet igazgatója fogalmazott: „konferenciát csak megválaszolhatatlan kérdések köré érdemes szervezni”.
A konferencia részvevői ugyanakkor a valós honosodás lehetőségéről is eszmét cseréltek. Kenéz Ferenc költő szerint nem volt könnyű, ahogyan az anyaországi irodalmi élet képviselői fogadták őket, hiszen a nyolcvanas évek második felében – amikor maga is kénytelen volt elhagyni az országot – tucatjával telepedtek át erdélyi írók Magyarországra, ami már az ottani irodalmi közélet számára is problémát jelentett.
„Azok, akik akkor kimentek Magyarországra, nem bekacsolódtak az ottani irodalmi vérkeringésbe, hanem rátelepedtek arra” – fogalmazott. „Elmenni könnyű, megérkezni nehéz” – fogalmazott később a témával kapcsolatban Tompa Andrea író is, aki Kolozsvárról ment ki Budapestre.
Minél több ismeretet szerzel, annál irrelevánsabb a haza kifejezés – idézte Hans-Georg Gadamer szavait Hajdú Farkas-Zoltán, aki egyben a legtávolabbról hazalátogató író is volt a találkozón: 26 éve él Heidelbergben. A csíkszeredai születésű író elmondása szerint igazi transzszilván családból származik, hiszen édesapja csíki székely volt, édesanyja pedig brassói szász. Egy zsidó közmondást is idézett, miszerint a haza ott van, ahol sikeresen tudsz reklamálni.
Az is elhangzott ugyanakkor a megbeszélésen, hogy a ’89 előtt eltávozottak többnyire úgynevezett „passzív emigránsok”, hiszen legtöbb esetben nem saját elhatározásból, hanem politikai nyomásra voltak kénytelenek elhagyni az országot, ezzel szemben akik a rendszerváltás után távoztak, már saját elhatározásból tették.
A legifjabb kivándorlók történetéből ugyanakkor az is kiderült, hogy ez sem teljesen igaz, hiszen Csender Levente még gyerekkorában került Magyarországra a szülei döntésének következtében, Nagy Koppány Zsolt pedig eredetileg csak az egyetemet végezte volna az anyaországban, majd a felesége miatt maradt kint. Az egyetlen „aktív emigránsnak” Potozky László bizonyult, aki elmondása szerint már középiskolás korában eldöntötte, hogy egyszer Budapesten fog letelepedni, ami a közelmúltban sikerült is.
A tanácskozást követően lapunk volt munkatársa, Papp Attila Zsolt vehette át a Csiki László-díjat, amelyet 35 évnél fiatalabb alkotóknak ítélnek oda az elmúlt két évben megjelent kötetért. A díjat korábban Karácsonyi Zsolt és Szabó Róbert Csaba kapta meg, idén pedig Papp Attila Zsolt Vízimozi című verseskönyvét összesen 12 kiadvány közül találta a legjobbnak a díj kuratóriuma. A díjazott a tábor szervezőinek és az elismerés alapítóinak köszönte meg, hogy otthon érezheti magát.
Varga László, Krónika (Kolozsvár)

2016. február 12.

ESÉLY A CSÁNGÓ KULTÚRÁNAK
Írtam korábban e lap hasábjain Faragó Laura népdalékes és Lakatos Demeter csángó költő munkásságáról. A csángóság sorsával kapcsolatos, akkor fölmerült kérdéseinkre választ kaptunk Gábor Felicia Csángó élet című könyvének bemutatóján a Józsefvárosi Galériában.
Maga a kiadvány is egyfajta válasz: fönnmarad-e a teljesen egyedülálló, Árpád-kori (de bármilyen kormegjelölést alkalmazhatunk, mert igazából fogalmunk nincs, annyi bizonyos, hogy az Ómagyar Mária-siralomban egy csángót jóval kevesebb meglepetés ér, mint egy pestit) archaizmusokat tartalmazó csángó nyelvjárás? Létrejöhet-e újból egy nyelvet és hagyományokat gondozó, múltat és jelent jövővel összekötő csángó írástudó értelmiség?
Nem véletlen, hogy a könyv címe Csángó élet, nem pedig a Csángók pusztulása, hányattatásai, szenvedéstörténete, nyelvi genocídiuma, apokalipszise és nemzethalála. Miképpen az sem véletlen, hogy a borítón nem szomorú, az élet vad viharaiban megrendült, fekete-fehér nénik és bácsik szociofotója látható, hanem egy tündökletes szépségű asszony autentikus viseletben, ki büszkén, bizakodón, mosolyogva néz a jövőbe.
És ez most nem valamiféle álnaiv, direktmarketinges propagandalelkendezés, hanem pontosan az, amire a csángóknak igenis szükségük van.
Gábor Felicia 13 és fél évesen került Csíkszeredába, s kezdett magyar nyelven tanulni, majd Magyarországra jött, ma is Budapesten él. Bákó közelében, egy Lujzikalagor nevű kis faluban nőtt fel, tízgyermekes családban – ez utóbbi nem számított ritkaságnak. A rend kedvéért tegyük azért hozzá, hogy itt most kifejezetten a moldvai csángóságról beszélünk, a Kárpátok és az orosz határ között élőkről. Ahogy Gábor Felicia mondja: a nagymamák még élnek, mint a csángók, az unokák pedig olaszul beszélnek – a meglepőnek látszó tény a Ceausescu-rezsim bukása utáni időknek köszönhető, mikor a moldvai csángók jó része Olaszországban talált munkát. Itt a román nyelv ismerete miatt könnyen tanultak olaszul, becsületességük és szorgalmuk miatt hamar integrálódtak, másrészt szülőföldjüktől távol is őrizték szokásaikat, Felicia fel is idéz egy kedvesen abszurd jelenetet, mikor a csángó legények az egyik leány olasz vőlegényének kezébe nyomják a legkisebb harangot, s hejgetni tanítják, hogy az óévbúcsúztató, újévköszöntő, termékenységvarázsló urálásban részt vehessen.
Csuda dolog teljesen hiteles és személyes beszámolót olvasni egy olyan közösség életéről, ahol a fejfájást hatékonyan gyógyítják vízbe vetett égő üszökkel, keresztvetéssel vagy köpködéssel – csángó akupunktúra, kacag Gábor Felicia, aki ma is reflexből megköpköd minden újszülöttet megigézés ellen, s szörnyű lelkifurdalása támadna, ha nem tenné –, ahol másfél hétig tart a lakodalom, és ha ribancot kér valaki tőlünk, az nem hirtelen támadt gerjedelmét csillapítaná, csupán konyhatörlőre van szüksége.
Nemcsak remek beszélgetés esik a könyv kapcsán a szerző tapasztalatairól Csender Levente íróval, és nemcsak Mokány Róza énekli a hol nagymamájától, hol lujzikalagori kislányoktól tanult népdalokat, amikben Krisztus vére a szentkereszt fa tövébe hull, hanem bemutatják azt is, milyen összetett küldetés felölteni a könyvborítón is látható csángó ruhát.
Gábor Felicia percekig tekergeti magán a katrincát meg a bernécet, amit jaj, de szorosra kell húzni – a nyájas olvasó járjon csak utána, mi a katrinca meg a bernéc, de nem nehéz kitalálni –, és mesél a templomba menés előtti „kendőellenőrzésekről” is, a reggeli sorban állásról gondos édesanyjuk színe előtt: helyes-e a kendő?
A könyv kimondott célja, hogy a 29 faluban, ahol magyar nyelvű tanítás is folyik – ha küzdelmesen is, a román tanár több helyen köszönni sem hajlandó a magyarnak –, legyen a gyerekeknek az ő, eredeti nyelvükön íródott könyv a kezükben, hiszen a csángóknak se ábécéjük, se szótáruk… Ha Gábor Felicia, a könyv előszavát író, szintén csángó szerző Iancu Laura és a hozzájuk hasonló, elhivatott írástudók munkájának gyümölcse beérik, a csángó kultúrának nemcsak a múltjáról, hanem a jövőjéről is beszélhetünk.
Juhász Kristóf
Gábor Felicia: Csángó élet. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015. Magyar Idők (Budapest)

2017. március 15.

Molnár Vilmos író a Krónikának a frissen kapott József Attila-díjról
József Attila-díjjal ismerték el Budapesten Molnár Vilmos csíkszeredai író, a Székelyföld folyóirat szerkesztője munkásságát. Molnár Vilmos a Krónika megkeresésére úgy fogalmazott, nagyon örül az elismerésnek, amely pozitív visszajelzés, mintegy megerősíti az alkotói szándékot.
József Attila-díjat adott át kedden Molnár Vilmos csíkszeredai írónak, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjének Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Balog a Pesti Vigadóban a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából nyújtotta át a művészeti díjakat a magyar kultúra területén nyújtott kiemelkedő teljesítmények elismeréseként. Szintén József Attila-díjban részesült Csender Levente székelyudvarhelyi születésű, Magyarországon élő író.
Molnár Vilmos a Krónika megkeresésére úgy fogalmazott, nagyon örül az elismerésnek, amely pozitív visszajelzés, mintegy megerősíti az alkotói szándékot. „Természetesen nagyon örvendek a díjnak, ez azt is jelenti, hogy Budapesten is odafigyelnek a határon túli szerzőkre, irodalomra, ugyanakkor megtiszteltetés, hogy pont a március 15.-i nemzeti ünnep alkalmából tüntettek ki. Az író számára mindazonáltal az olvasói visszajelzések a legfontosabbak talán, mondhatom azt is: az olvasó mindenekfölött" – fogalmazott kérdésünkre Molnár Vilmos. Hozzátette, az igazi díj az író számára az, ha olvassák a műveit, ő pedig nem panaszkodhat, hiszen például Az ördög megint Csíkban című kötetéből is utánnyomás készült.
Molnár Vilmos 1962. március 31-én született Csíkszeredában, a Márton Áron gimnáziumban végezte az iskolát filológia-történelem szakon. A kilencvenes években irodalmi szerkesztője volt a Zabhegyező című romániai magyar ifjúsági havi folyóiratnak. 1997-es alapításától kezdve a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld kulturális havi folyóirat szerkesztőjeként dolgozik. 1999-től tagja a Magyar Írószövetségnek, 2002-től alapító tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
Elnyerte többek közt a Marosvásárhelyi Írói Egyesület díját, a Látó irodalmi folyóirat nívódíját két ízben is, a Tokaji Írótábor Kuratóriumának Díját, valamint a Márai Sándor-díjat. Kötetei: Levél Szingapúrból (novelláskötet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1993.), Az értelmetlen csoda (novelláskötet, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 1999.), Az olvasó fizetéséről ( novelláskötet, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2000.), Postakocsi (versek, Erdélyi Híradó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár - Ráció Kiadó, Budapest, 2010), Az ördög megint Csíkban (novelláskötet, Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2013).
A művészeti díjak keddi átadóján Balog Zoltán elmondta, 1848 márciusának napjaiban csak nagyon kevesen voltak, akik előre látták a harcot, a háborút, de a szabadságért harcolni kellett, és 1848-49 megmutatta, hogy a magyarok képesek harcolni a szabadságért. A miniszter kiemelte, 1848 legnagyobb eredménye, hogy a szabadságban újjászületett magyar nemzet nemcsak túlélte a harcot, hanem meg is erősödött benne, majd a kiegyezés józan és méltányos kompromisszumként megteremtette a nemzet fejlődésének kereteit. „A szabadság soha nincs ingyen, a szabadságért harcolni kell. Akik ma ezeket a kitüntetéseket kapják, azok képesek erre: szabadságban alkotni, másokat elvarázsolni a művészetükkel" – idézte Balogot az MTI. Mint rámutatott: az, hogy milyen lesz egy ország, nagy mértékben a kultúrát művelő embereken múlik.
Balog Zoltán kedden Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárral együtt adta át a Magyarország Babérkoszorúja, a Magyarország Kiváló és Érdemes Művésze díjakat, valamint a művészeti középdíjakat, a Balázs Béla-díjat, a Balogh Rudolf-díjat, a Jászai Mari-díjat, a József Attila-díjat, Blattner Géza-díjat, a Harangozó Gyula-díjat, a Martin György-díjat, az Erkel Ferenc-díjat, a Liszt Ferenc-díjat, a Ferenczy Noémi-díjat, a Munkácsy Mihály-díjat, a Márai Sándor-díjat, a Táncsics Mihály-díjat, valamint a Bánffy Miklós-díjat.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

2017. április 22.

/Fenyő/tőről metszett novellista (Székely írók Pesten)
Fura, eklektikus hangulata van Csender Levente válogatott novelláskötetének. „Tudod, nagyapa, aki két országban él, annak csak fél ideje van mindkét helyen, csak két fél életet él az egy egész helyett, és azt is valahogy úgy, hogy egyik helyen a teste, másikon a lelke. És pont ott nincs, ahol épp akkor lennie kéne” – írja a József Attila-díjas Csender Levente Tranzitváró című, a jó novellák közül is kiemelkedő írásában.
Ez a fajta szomorúság lengi be az egész könyvet (persze a pompás humor csillogása közben egy percre sem szűnik meg!), ami annál is érdekesebb, mert az Egyszer majd el kell mondani című kötet a szerző eddigi négy könyvéből válogat, és még „ráadásnovellákat” is tartalmaz – a szomorúság, a vendégmunkáslét konokul elviselt kilátástalansága azonban meghatározza a külalakjában is szép könyvet. Különösen igaz ez a borítóra, amely diszkrét, de jól dekódolható szimbolikával operáló képével árnyalja az előzetes elvárást, különösen, ha az olvasó ismeri Csender Levente korábbi műveit vagy életútját, esetleg mindkettőt.
Rám teljes mértékben igaz mindez: évek óta ismerem Csender Leventét és az írásait is, ráadásul nemcsak szinte egy évben születtünk, de életünk egy jelentős részét ugyanúgy Székelyudvarhelyen, nyaraink javát pedig a nagyszüleinknél töltöttük (mármint ki-ki a sajátjánál, hogy góbéskodjak itten); a székely vendégmunkások Budapesten című, sok fájintos buszozással (ahol maximális hangerőn dübörög a Kék a szeme, arca csupa derű kezdetű öröksláger a Dupla Kávé együttes előadásában) és megaláztatással járó élethelyzetet is nagyjából egyszerre tapasztaltuk meg (s nagyjából egyszerre fakasztott belőlünk keserű dalt). Éppen ezért nem tudtam távoltartással olvasni a könyvet: a bennem lakozó professzionális olvasó érzékelte ugyan, hogy mikor jó egyik-másik szöveg vagy stíluselem, ujjongva fedezett fel egy-egy különösen irodalmi megfogalmazást („A nyálkás köd a kedvünkön taposott.”), vagy az élet kegyetlenségét szenvtelenségében is elegánsan és elborzasztóan felidéző fordulatot („Jó száz méterre az öccse, a laposfejű Pétör támasztotta a botját, szemben a dombon Robi üldögélt, a legkisebb fiú, kit az apja rádobott a kályhára kiskorában, és megégett.”), a humor nagyszerű lenyomatait („A döglegyek elindulnak, nagyanyám a légycsapóval le-lesújt, minden csapás egy légynek tönkreteszi a nyarát.”), a szociális problémákat rendkívül finoman felidéző mondatot („Román harmonikások jöttek szerenádozni a tömbházak közé, valami szomorú balkáni nótát húztak, néhány ablak kinyílt és zacskóban aprópénzek kezdtek szabadesésbe, csak akkor tűnt föl, hogy mennyien vannak hétköznap délelőtt otthon, amikor szállt a sok zacskó lefelé.”), a bennem lakó emlékező és érző ember mégis minduntalan arra döbbent rá, hogy nemcsak olvasok, hanem újra is élem gyermekkoromat meg az egész vendégmunkás-nyomorúságot, amiről jó volna már elfeledkezni, de persze nem lehet, pedig már egyszer (kétszer, többször) elmondtuk… Hiszen magam is emlékszem mindarra, amit leír: a ’89-es udvarhelyi eseményekre, a tömbházak között és előtt zajló életre, a falu szépséges, de egészen elképesztő emberi sorsokat (és halálokat, halálokokat) szemérmesen elrejtő világára, a kisváros kisembereire, a földnek a nagyszüleink életében betöltött, mindent felülíró szerepére, a mindennapokat megnyomorító, koloncként vonszolt, keserves múltra, a történelmi események darálójából kihullt emberroncsokra, de persze arra a székely konokságra és csavaros humorra is, amellyel túl lehet élni mindent és bármit. De – a ravasz szerkesztésnek köszönhetően – mire belenyugodtam volna, hogy egy könyvnyi „emlékiratot” olvasok, hirtelen jött egy-egy szöveg, amelyik miliőjében, hangulatában, letisztult nyelvhasználatában tökéletesen felidézte az előbbi halmazt, mégis könnyedén meggyőzött arról, hogy Csender Levente akkor ír hibátlan fikciós novellát, amikor csak kedve szottyan rá.
Fura, eklektikus szerkezete lesz ettől a válogatáskötetnek, ám ez a javára válik (de hogy ne gyanúsítsanak azzal, hogy „falustársak” lévén egymást csak dicsérjük, leírom, hogy nem ártott volna bele egy szómagyarázat, mert a magyarországi célközönség nem biztos, hogy érti például a hándikápát és sommer szavakat, no meg azt is, hogy az Egyszer megvadulok én nem Zámbó Jimmy számának, hanem az Irigy Hónaljmirigy zenekar Zámbó Jimmy-paródiájának a címe: az eredeti szám az Egyszer megjavulok én címet viseli, mint arról bárki meggyőződhetett, aki a Budapest–Székelyudvarhely-járatokon ezt a dalt az elmúlt évtizedben kábé húszezerszer meghallgatta), és olyan dinamikát hoz bele, amelyiktől maradandó élvezet lesz az olvasás. Ritka a jó novelláskötet és a jó novellista; s hadd idézzem Karácsony Benőt, aki egy interjúban ezt mondta: „Az olvasóközönség általában nem keresi a novellát. Regényt akar. Az irodalmi kínálat tehát igyekszik alkalmazkodni a kereslethez. A novella kis cserepekben, mondjuk mozaikokban adja az írót. A nagyvonalúság előnyei hiányzanak belőle. Nem tartja az olvasót fogva egy téma, egy mese bűvkörében. Anyagi hozama sem kielégítő. Egyébként nagy kár, hogy így van. Néhány írónk, akik novellában maradandót alkottak, átsodródtak a regényírásba, anélkül, hogy igazán regényírókká váltak volna.” Reméljük, Csender Levente építkezik majd regényben is – de tisztelettel kérjük, hogy a remek novellák írását akkor se hagyja abba.
NAGY KOPPÁNY ZSOLT
/Csender Levente: Egyszer majd el kell mondani. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. október 7.

Rendszerváltozás óta nem jelent meg ennyi magyar irodalmi mű románul
Rendszerváltozás óta az idén jelenik meg a legtöbb magyar irodalmi mű román nyelven, ami azt mutatja, hogy a magyar irodalomnak van piaca Romániában – nyilatkozta pénteken az MTI-nek Kósa András László, a Balassi Intézet bukaresti központjának igazgatója.
A kötetek többsége a Külgazdasági és Külügyminisztérium Balassi Intézetének Publishing Hungary nevű programja keretében jelenik meg. Az intézet a Duna-térség kulturális összefüggéseivel foglalkozó Donau Lounge irodalmi projekt égisze alatt vesz részt a kelet-romániai Jászvásáron (Iasi) vasárnapig tartó Nemzetközi Irodalmi és Fordítási Fesztiválon (FILIT), amely a régió legnagyobb műfordítói szakmai fóruma. A fesztiválon bemutatják a román könyvpiacon idén megjelent, illetve megjelenés előtt álló magyar irodalmi fordításokat. Ezek között Márton Evelin Szalamandrák éjszakái, Bartis Attila A vége, Garajszki Margit Bartók és a fából faragott királyfi, Gárdos Péter Hajnali láz, Rusz Lívia összes képregénye, Gerlóczy Márton A csemegepultos naplója, Csender Levente Egyszer majd el kell mondani, Kiss Csaba Drámák, valamint A másik forradalom – Alternatív ötvenhat című műveket. Kósa András László felidézte, 1989 előtt Románia és Magyarország között megállapodás volt arról, hogy a román és a magyar irodalomból rendszeresen készülnek kölcsönös fordítások. Ennek fő hajtóereje a bukaresti Kriterion kiadó volt, amely 1989 után már nem tudta vállalni ezt a szerepet. Megszűntek a műfordítói szemináriumok, a bukaresti hungarológia tanszéken csökkent a magyar órák száma, ezért az 1990-es évek végétől űr keletkezett, magyar irodalmi mű ritkán jelent meg románul – magyarázta az igazgató. A Balassi Intézet eddig háromszor szervezett Balatonfüreden a Magyar Fordítóházzal és a Román Kulturális Intézettel együttműködve magyar-román műfordítói szemináriumot George Volceanov vezetésével, de több olyan rendezvény is volt, ahol írók, kiadók és műfordítók találkozhattak egymással.
„Ezeknek a programoknak is köszönhetően megjelent egy új műfordítói nemzedék, és ha sikerül biztosítani a szükséges anyagi támogatást, a jövőben is fenntartható az idei ütem” – mondta az igazgató. Fontosnak nevezte, hogy van érdeklődés a román kiadók részéről a magyar irodalom iránt. Példaként említette, hogy a magyar irodalom közlését eddig is kiemelten kezelő Curtea Veche mellett a két legnagyobb román kiadó, a Polirom és a Humanitas is kezdi megjelentetni magyar szerzők műveit. Bartis Attilának most jelent meg A vége című regénye a Poliromnál, amely az író A nyugalom című regénye második kiadását is megjelentette. szatmar.ro

2017. december 23.

Csender Levente: A forradalom hőse (Karácsony)
Előd nagybátyámmal együtt jártuk az erdőt. Állandóan a medvéket hajtottuk a kutyákkal. Zavartuk ki a ciherekből, nem hagytuk őket békén.
Elődöt egyszer majdnem széttépte egy hím, két hétre meg is némult az ijedtségtől, de aztán, hogy újra megszólalt, továbbra se nyugodott: állandóan zaklatta őket, mintha be akarta volna bizonyítani, hogy Nyúládban ő a király. Egyszer bementünk a sűrűbe, befeküdtünk egy fenyőgallyakból összehordott medvevacokba. Előd az anyamedve, én meg a bocs heverésébe. A két kutyát a lábunkhoz fektettük és vártuk, hogy megjöjjenek. Az volt Előd terve, hogy ha észrevesszük, hogy jönnek, szembeugrasztjuk velük a kutyákat. Ezen a cselen jót derült, de én nagyon féltem. Előd látta rajtam a majrét, de engem is kinevetett. Megkönnyebbültem, mikor kikászálódhattunk épségben, és még mindig nem jöttek meg a medvék. Nagybátyámat nagyon merésznek tartottam, de az igazi király mégsem ő volt. Az igazi király a faluban lakott, én is ismertem, Liviunak hívták, ő volt a milíciaparancsnok. Mikor odakerült, magyarul egyáltalán nem beszélt. Besztercei román volt, magas, sportos ember. Sokakat vert meg csak úgy, mert olyan kedve volt. A helyiek nem is nagyon szerették. A községet, meg a hozzá tartozó öt falut saját királyságának tekintette, olyan királyság volt ez, ahol csak a királynak lehetett igaza, s nem lehetett panaszra menni sehova. Például bement Márton bácsihoz, rámutatott két fára, hogy arról a termés kell neki, Márton bácsi hozta a kosarat, leszedte a gyümölcsöt, és elvitte neki, persze, ellenszolgáltatás nélkül. Vagy valaki fát hozott az erdőből bárca nélkül, ő megfogta, az illetőt megbüntette, a fát meg a saját udvarába vitette, az illetővel fel is vágatta és eltüzelte. Mert az járt a királynak. Ha valakit meg akart verni, kihívatta a milíciára, és addig verte, míg el nem fáradt. Az már a jó oldala volt, mikor egy embert úgy megvert, hogy ágyban fekvő beteg lett, az ember fel akarta jelenteni, ő elment hozzá és felajánlotta, hogy fizet, csak ne jelentse fel. Akiket ok nélkül vert meg, gondolkozhattak, hogy mit csináltak, nem szóltak-e valamit a vendéglőben, ami nem tetszett Dorinának, a milicista feleségének, akit benyomott oda pultosnak, s ha bárki olyant szólt, adta a drótot az urának, s ment az illetőnek az üzenet, hogy Liviu várja. Azokat is ő verte, akik át akartak szökni a határon, de elkapták és visszatoloncolták. Őket már kopaszra nyírva, és félig agyonverve hozták vissza, Liviu csak a kezelést folytatta, mindig eszükbe juttatva, hogy Romániában élni a legjobb hely. Nekik naponta kellett jelentkezniük abrakért. A tenyerüket meg a talpukat verte gumibottal, mert az iszonyatosan fájt, de nem látszott. Az emberek megszokták, mint annyi mindent, és eszükbe se jutott, hogy ennek egyszer vége lesz. Maguk is meglepődtek 1989 decemberében.
* December 22-én Előd épp készülődött a kultúrházba színdarabot próbálni, mert tizennyolc éves múlt, besorozták katonának, s olyankor a regruták bált szerveznek, előtte színdarabot adnak elő, s annak a próbájára készülődött. Miközben öltözött, hallgatta a rádiót, a híradóban mondták, hogy a Ceaușescu-rendszer megbukott, és szabadság lesz, meg azt is bemondták, hogy Temesváron lőnek, és sok halott van. Mentek be a szomszédok, ők is hallgatták a rádiót, nem nagyon tudtak mit kezdeni a hírekkel, de érezték, hogy fontos dolog történik. Estefelé a fiúk együtt mentek ki a központba. A vendéglőben bedobtak egy sört, akkorra már ott voltak a szónokok, akik fölálltak az asztalra, és mondták, hogy a kommunistákat ki kell vetni az ablakon, és hogy jön a nagy libertate. A szónokok között kommunisták is voltak. Előd csodálkozott, hogy miért akarják magukat is kivetni az ablakon, de ezzel aztán nem foglalkozott, mert elragadták az események. A szónokok biztatására lementek a Néptanácshoz, a Ceaușescu-képeket leszedték az épület minden termének minden faláról, a román feliratokat is letépték, a zászlókat kihányták, máglyán elégették. Közben megjöttek az ingázó munkások, és mondták, hogy Udvarhelyen is ég a milícia, meg hogy ki is nyírtak pár milicistát, de a szekusok nagy része elmenkült. Egyre szaporodott a központban gyülekezők száma. Tíz óra körül már több mint háromszázan voltak a sötétben. Lementek a templom elé, gyújtottak egy-egy szál gyertyát a temesvári halottakért, elmondtak egy miatyánkot is. Valaki azt mondta, hogy menjenek a milíciára, mert ott vannak a fegyverek. A tömeg elindult, mert senki nem bízott a milicistákban. Mondták, hogy nem jó az, hogy ott vannak a román milicisták, fegyverrel a kezükben, mert az elmenekült szekusok bármikor jöhetnek, és Liviuék biztos kiszolgálják őket. Az járt a fejükben, hogy a karácsony szent ünnepe előtt vannak, olyankor az emberek a templomban tartózkodnak, s fegyverrel egy szekus az egész falut kiirthatja. Mert a rádióban mondták azt is, hogy terroristacsoportok garázdálkodnak az országban, és bárhol megjelenhetnek. Jóformán nem is ismerték azt, ki az a terrorista, meg hogy mit jelent maga a szó, de olyan fenyegetően hangzott, hogy elindult a tömeg le a milícia épületéhez. Voltak már vagy 350-en, felszólították a milicistákat, engedjék meg, hogy 4-6 ember őrt álljon a fegyvereknél. Vasile, a parancsnokhelyettes azt mondta, hogy ő az emberekkel és a szabadsággal van, tőle azt csinálnak, amit jónak látnak, de Liviu volt a parancsnok, és ő nem egyezett bele. Ettől a tömeg bedühödött, és sokan benyomultak az épületbe, mindent kihánytak onnan is. Néhányan gyorsan felmentek Liviu szolgálati lakásába számon kérni egy s mást. Liviu megijedt, mikor az ajtaján dörömböltek. Érezte, hogy valahová sürgősen lépnie kell. Más út nem volt, csak az ablak. Kiugrott az első emeletről, de addigra már a tömeg körbevette az épületet is, Előd is ott állt lenn, s meglátta, hogy Liviu repül, odalépett és ő is hozzá. Liviu erre a fogadtatásra azért nem számított. A hangosan közeledő felhergelődött tömeget látva futni kezdett, ugrált át a kerítéseken, elég sokan vetették utána magukat, mint a kutyák, és aki utolérte, ütötte. Előd nem futott utána, ő inkább néhányadmagával lement a pincébe, betörték a fegyvertár ajtaját, és adogatták ki a fegyvereket. Száztizenöt puska és néhány szalagos gépfegyver volt a raktárban. Nem értették, hogy miért kell egy község milíciáján ennyi fegyver legyen. Ennyire féltek tőlük? Eldöntötték, hogy viszik a Néptanács épületébe, biztonságba helyezik, és őrséget állítanak, ahogy eredetileg tervezték. Fölálltak láncba és adogatták kézről kézre kifelé a zsír új karabélyokat. Mire kijöttek a pincéből a fegyverek kiadása után, látták, hogy a puskákat senki nem a Néptanács épületébe vitte, hanem mind bedobálták a tűzbe. Mintha megijedtek volna a gyilkolásra alkalmas vasaktól. Elődék nem ezt akarták, de hát mit tudták az elején, hogy a többiek a sor végén mit csinálnak. Az már nem volt kontroll alatt. Ott már nem lehetett azt mondani, hogy te ezt vagy azt csináld, mindenki azt csinálta, amit jónak látott. Ez volt a szabadság első jele. A fatusok leégtek, a vascsövek felizzottak. Akkorra már az épület is lángot vetett. Előd egy karabélyt a kabátja alá dugott, az egyik lőszeres ládából egy jó marék golyót is elrakott. Elfogta a szabadság könnyű mámora, fülében csengett, amit a vendéglőben hallott, hogy félre kell tenni a kommunistákat végleg, uralkodtak eleget. Nem az egy sörtől, az új érzéstől volt mámoros... Égett a milícia, égtek a zászlók, a dossziék, a fegyverek, az egész múlt égett, úgy tűnt, hogy vége annak a hosszú nyomasztó érzésnek, hogy velük bármit megtehetnek, uralkodik rajtuk valaki, és akkor is igaza van, ha nincs, és nekik akkor sincs igazuk, ha van. Nagyon megkönnyebbült attól is, hogy egyet bevághatott Liviunak. Tartozott ennyivel valami régi ügy miatt. Friss hó volt, és telihold. Úgy világított, mintha nappali fény lenne, és olyan könnyűek voltak a léptei, hogy szinte elszállt, minden súly lekerült róla, kezében volt a karabély, ami a földön tartotta. Ment hazafelé a hosszú havas utcán, és énekelte, hogy nem kell nékem se fegyver, se golyó, elég lesz a puskapucoló. Hazaérve benyitott az ajtón, és mondta, hogy most szabadság is van, fegyver is van, nem kell félni többet a medvéktől. Nagyanyám ijedten kunkorodott fel az ágyból, Nagyapám is felült, de ő higgadtan azt mondta, hogy ahonnan elhoztad azt a puskát, oda tedd vissza, mert ebből neked bajod lesz. Előd hősködött, hogy most már nem kell félni a medvéktől, már nemcsak Ceaușescu szabad vadássza, hanem majd ő rendet tesz fenn a havason, és ő azokat a medvéket, amelyek az ő marháikon híztak fel, sorjában kilövi, és nem kell kínosan örülni többet, hogy a helikopterről puffogtató Secretar General... mackótalpas ebédjéhez hozzájárulhatnak. A karabély azzal az érzéssel töltötte el, amire régóta vágyott, biztonságot adott. De ez az érzés nem tartott sokáig. Másnap bemondták a rádióban, hogy akinél fegyver van, szolgáltassa vissza. Előd sokat gondolkodott azon, hogy el kéne ásni valahol egy zsákban, de aztán mégis inkább visszavitte. Nagyanyám is megnyugodott, amikor eltakarította a háztól a bürrögtetőt. Mikor az ideiglenesen felállított gárda tagjainak leadta a karabélyt, mondták neki, hogy Liviu az éjszaka folyamán meghalt az egyik kertben. A sok ütéstől olyan súlyosan sérült, hogy belehalt. Elmehetett volna előző délután, szóltak neki, hogy jobb, ha elmegy, de ő maradt, az ő választása volt. Vasilét senki se bántotta, mert ő sem bántott senkit. Kicsit megdermedt a világ a nagy mámor után. Jött a karácsony. Az első szabad karácsony a gömböcös töltelékes káposztával, lecsipecsivel, cikakáposztával, zengett a Mennyből az angyal, s a székely himnusz meg a magyar himnusz a templomban, ami azelőtt évtizedekig nem volt. Hosszú téli esték következtek, mindenki várta, hogy mi lesz. A levegőben még érződött a hullaszag. Ceaușescut, Elenát is kivégezték. Zetelakán a parancsnok, Gabi Danaila, miután hasba lőtt egy embert, ijedtében magát lőtte meg. Udvarhelyen román és magyar áldozata is volt a forradalomnak. De ezeket valahogy akkor nem érezték nagy veszteségnek. A rádió beszámolt, hogy országszerte több mint ezer civil is életét vesztette. Jött az újév, kicsit alábbhagyott a lendület, friss szelek fújtak, de azok nemcsak jót hoztak.
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 30.

Csender Levente: A forradalom hőse (2. rész)
Még akkor is hihetetlen volt, ami velük történt, amikor a bukaresti tárgyalás lezajlott. Valahogy nem fért a fejükbe, hogy a frissen, teli torokkal kikiáltott román demokráciában ők lesznek az első koncepciós perek áldozatai. A napok múltak, ők meg barátkoztak a hellyel, a helyzettel.
Aztán egyszer, nem is tudták, hogy milyen nap, reggel vagy este, az őr beszólt a kisablakon, hogy szedjék mind a négyen a cuccukat. Megint felcsillant a szemük, hogy szabadulnak, de csak Mărgineni-be vitték a rabszállítóval, Romániának egyik legkegyetlenebb börtönébe. Másfél hónapja voltak már ott, amikor megtudták az ítéletet. Vass Kiss Előd (18 év), Nagy Imre (18 év), Nagy István (15 év), Ambrus Pál (15 év). Akkorra kezdett az egész rablét valósággá válni. A legfelsőbb bíróság fölött semmi nem volt Romániában, akihez fordulni lehetett volna. Előd halkan mondogatta magának, hogy tizennyolc év, tizennyolc év, és valahogy elképzelhetetlen volt számára, hogy annyit, amennyit addig leélt, négy fal közt kell eltöltenie gyilkosokkal összezárva. Felnézett és számolni kezdett. 80 rab volt egy cellában. Több közülük már ölt embert. Falubelije egy sem akadt ott. Arról gondoskodott a börtönparancsnok, hogy a magyarok véletlenül se kerüljenek egy cellába. Elkezdődtek az egyformán hosszú napok. Hajukat levágták, hetente egyszer tisztálkodtak esővízben. Éjszakánként érezték, hogy a tetvek randalíroznak a bőrükön, de hozzá kellett szokjanak. A koszt pocsék volt. Reggel égetett kenyérből kávét főztek, cukor nélkül, ebédre árpakásaleves és káposzta meleg vízzel leöntve, másnap fordítva: káposztaleves, árpakása a második, estére spenót, fuszulyka vagy pityóka. A tetvek meg ették őket.
Egy reggel szólt az őr Elődnek, hogy szedje a cuccát, ő megint azt hitte, szabadul, de nem. Csak vitték valahová. A rabszállítóból hegyek körvonalait látta, abból gondolta, hogy az a Kárpátok lehet, valóban az volt. Szamosújvárra vitték. Újra együtt voltak négyen. De csak az úton. Előd emlékezett a gyufára, amit a rabok csináltak, rá volt írva, hogy Gherla. Az ország legszigorúbb börtöne, ahol még Rózsa Sándor, a nagy betyár is szelíd varga lett. Előd abban reménykedett, hogy hátha az új helyen kiveszik őt is dolgozni. Ha gyufát kell gyártani, hát gyufát gyárt, akkor is, ha a foszfor mérgező, és kihullik tőle a foga meg a haja, csak csináljon valamit, mert a semmittevés borzasztóan felőrölte. Állandóan a saját sorsán gondolkozott, olyan volt, mintha egész nap a saját seggébe bámulna, csak az zökkentette ki ebből, ha verni vitték. Mert a verést ott sem hagyták abba. A börtönigazgató kivezettette az oroszhegyi rabokat az udvarra, kiállíttatta a román rabok elé, rájuk uszította őket, összeszidta előttük. Azt mondta rájuk, hogy a horthysták műveltek ilyeneket, mint ezek, sovén gyilkosok, jól nézzék meg őket, mert ezek ölik a románokat... Akkor az őrök a toronyban elfordultak, és hagyták, hogy barátkozzanak a román rabok a magyarokkal. Más módszereik is voltak a smasszereknek. Ment el az őr a folyosón éjjel, gumibottal rácsapott az ajtóra, ugrottak talpra a rabok mind, egy idő után ez annyira beléjük ivódott, hogy bármilyen kis neszre ugrottak fel. Tizenöten voltak negyven négyzetméteren. Felváltva sétáltak.
1990. január 16-án reggel Előd gumidefektet javított a traktoron. A hőmérő jócskán mínuszban. Fagyott rá a keze a vasrúdra, de meg kellett javítani, mert menni kellett az erdőre fáért. Ahogy szokta, felemelte a traktor elejét, és lefeszítette a külsőt. Épp húzta ki a gumibelsőt, amikor óriási zúgást hallott közeledni, rezgett a föld a lába alatt, már fel lehetett ismerni, hogy ez óriás motor, és akkor elfogta valami baljóslatú érzés, hogy el kéne futni valahová, elbújni, de aztán ott maradt, mert úgy érezte, nincs miért elfusson. A következő pillanatban már a kapu elől hallotta a zúgást, ott fékezett le az a nagy valami, ő csak a leugráló katonákat meg rendőröket látta, akik berontottak a kapun golyószórókkal kezükben, körülvették, voltak vagy tízen, mind rászegezték a vascsöveket, kérdezték a nevét, ahogy kimondta, a kezét tekerték is hátra, kattant a bilincs, és tuszkolták fel a nagy katonai teherautóra. Kezet sem moshatott, tiszta ruhát sem vehetett, el se köszönhetett.
Több embert szedtek így össze a faluból és vittek el. Először Székelyudvarhelyre, aztán Csíkszeredába. Akiket összeszedtek, nem nagyon tudtak románul, nem értették, mi zajlik körülöttük. Tolmácsot nem kaptak. Első nap jól megverték, forgatták, vallatták őket, ütötték kézzel-lábbal, gumibottal, ami épp a kezükbe akadt. Este tizenegy órakor kinyílt a cellaajtó, kihívták Elődöt, az ajtót becsapták mögötte, ott álltak körben nyolcan-tízen, belökték a kör közepébe, és ütni-rúgni kezdték. A börtönparancsnok csak állt és nézte. Előd a földön fekve két könyökét leszorította, hogy a bordáit ne tudják betörni, tenyerével a fejét és az arcát védte. Fogalma sem volt, mit akarnak tőle. A verés végén visszavitték a cellába. Következtek a többiek sorjában. Nem mondtak nekik semmit, hogy kit miért vernek. Pár foglyot néhány nap múlva elengedtek. Négyen maradtak letartóztatva. Nekik az összebilincselt lábukat a kezükhöz is láncolták, és úgy vitték kihallgatásra. Kihallgatás után kaptak még öt nap zárkát. Mikor letelt az öt nap, meghosszabbították harminc napra a letartóztatásukat és átvitték őket a börtönbe. Gyilkosokkal tették egy cellába. Cellatársaik tudták, hogy miért vannak bent, azt is, hogy meddig, meg azt is, hogy jó magaviselettel valamennyit lefaraghatnak belőle. Elődék viszont nem sejtették, mi vár rájuk. Továbbra is négyen voltak megrekesztve: Vass Kiss Előd, Nagy Imre, tizennyolc évesek, Nagy István, idősebb zenész, akit azzal vádoltak, hogy gumicsizmával hozzárúgott a rendőrhöz, és Ambrus Pál, harmincas éveiben járó asztalos, aki soha életében nem ütött meg senkit, beleértve Liviut is.
Ment néhány hétig a verés, vallatás. Már mindent elmondtak, amit tudtak, de a vallatók még valamit hallani akartak. Elődék nem számítottak arra, hogy őket elítélik, még a tárgyaláson sem, mert négyük közül senki nem követett el olyan súlyos bűncselekményt, amiért elítélhették volna. Ám ezzel ellentétben az ügyészség véleménye egyértelműen az volt, hogy ők ölték meg Liviut, és ezt rájuk is akarták bizonyítani. Ők még nem tudták, hogy az ítéleteket előre meghozták, csak a bizonyítékokat gyűjtögetik, és azt akarják kihúzni belőlük, hogy igen, mi voltunk, mi öltük meg őt.
Mikor Katona Ádám jogharcos az ügyészt megkérdezte, hogy miért vállalnak olyan ügyet, amiben ártatlan embereket ítélnek el, mert a négy elítéltből kettő, Ambrus Pál és Nagy István ott sem volt a rendőrverésnél, az ügyész kijelentette, hogy valaki csak megölte Liviut. Akkor Katona Ádám azt mondta, hogy az ügyészségnek nem valakit, hanem a gyilkost kell elítélnie. Ők nem a gyilkost vagy gyilkosokat ítélték el. A négy letartóztatottból ketten épphogy nagykorúak lettek, ketten tényleg nem voltak ott Liviu megverésénél, de mindannyian gyilkosság vádjával várták az ítéletet. Úgy nézett ki, hogy az ügyészségnek „kilóra” meg kell hoznia az ítéletet, az nem számít, hogy ki kerül rács mögé.
*
Előd, Imre, Ambrus Pál és Nagy István maradt továbbra is a karcerben. Verték, vallatták, még mindig románul, nem is értettek semmit. Két hónapig ügyvédet sem kérhettek. Akkor kezdték sejteni, hogy súlyos vádat emeltek ellenük, amikor vitték eléjük a sok kézírásos román szöveget, ami nem is az ő írásuk volt. Valaki megírta, velük aláíratták, azt sem tudták, hogy mi az, mert ők írásbeli nyilatkozatot nem adtak, nem is tudtak volna, mert nem beszéltek románul. Tolmács nem volt. Félig agyonverve azt is aláíratták velük, hogy nem bántották őket. Előddel azt is aláíratták, hogy a haldokló rendőrbe belerúgott. Nem volt ereje tiltakozni. Olyan kékeszöld volt tetőtől talpig, mint a lekvár tetején a penész.
Pár hét után közölték velük a vádat: emberölés előre megfontolt szándékkal. Aztán felgyorsultak az események. Mire észbe kaptak, már el is voltak ítélve. Előd tizenhárom évre. A többiek is hasonló szerencseszámot kaptak. Az ügyész ezt kevésnek találta, súlyosbításért fellebbezett. A bíróság helyt adott a fellebbezésnek.
Vitték át őket a Kárpátokon, be az Ókirályságba. Aztán Bukarest mellett várták, hogy mi lesz velük. Ügyük a katonai ügyészségre került. Az ügyész Elena Ceauşescu ügyvédje volt, az elhíresült kivégzési felvételen látni, hogy leginkább vádol, nem véd, az ügyvédi kamara kizárta soraiból, kárpótlásul katonai főügyészi státust kapott.
A tárgyalás napján Elődék új ruhát kaptak. A bíróságra egy alagúton mentek, vagy százötven rendőr két oldalt sorfalat állt, ahogy mentek el előttük a rabok, mindegyik hozzájuk vert vagy rúgott. Az arcukat nem bántották, arra vigyáztak, hogy a tárgyalóteremben ne tűnjenek fel senkinek az ütésnyomok. Elődék nem tudták akkor sem, hogy miért kapják a laskát. A folyosóra egy rejtett ajtón értek ki, ott már csak egy őr sétált előttük egy füzettel és egy gumibottal. A civil emberek nem is gondolták, hogy mi van alattuk. A tárgyaláson megkérdezték, hogy hibásnak érzik-e magukat, Nagy István megszólalt magyarul, hogy nem érzi hibásnak magát, a bíró felszólította, hogy beszéljen románul, azt mondta akkor ő románul, hogy nu ştiu româneşte (nem tudok románul), a bíró meg cinikusan megjegyezte, hogy látod, hogy tudsz te románul. Ezen jót nevetgéltek, aztán vége is volt a tárgyalásnak. Ez volt az utolsó szó joga. Ítéletet nem hoztak rögtön, csak berekesztették a tárgyalást. A négy rab nem tudott meg semmit a jövőjéről. Visszafelé is bementek a titkos ajtón, megint végig a rendőrsorfal előtt, akkor már nem vigyáztak az arcukra sem. Ambrus Pálnak kiverték a fogát. Akkor még nem tudták, hogy az csak a bevezető. A börtönben jött az igazi verés, hatlapra esztergált fahusángokkal és gumibottal. (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-10




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék