udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 8 találat lapozás: 1-8

Névmutató: Prodan, David

2005. június 4.

Lupescu Radu, a Sapientia Egyetem magyarságkutató tanára Hunyadi János alakja a magyar és a román történetírásban címmel tartott előadást június 3-án Kolozsváron. Az újkor magyar és román történészei Hunyadit egyaránt a sajátjuknak tekintik. A román történetírás a XIX. században Gh. Baritiu révén a család nemzetiségéről cikkezve propagálta a kibontakozó függetlenségi mozgalmat. Sokáig nem egységes álláspontjukat tükrözi, hogy mikor Ioan, mikor Iancu keresztnévvel illették a hőst, csak az 1960-as években Stefan Pascu, David Prodan és társai révén vették át a Iancu de Hunedoara nevet. Magyar részről a Hunyadi-kutatásban fordulópontot jelentett Elekes Lajos munkássága, akinek konklúzióját a magyarkutatás átvette és használja. Ennek értelmében Hunyadi János ősei havasalföldi bojárok voltak, akik Zsigmond király udvarába költöztek, majd háborús vitézkedéssel megkapták a családi fészket, Vajdahunyad várát. A marxista történelemszemlélet Hunyadi személyében a balkáni népek összefogását, a Moldova–Havasalföld–Erdély összekapcsolódást magyarázta bele a középkori múltba. 1989 után megmutatkoztak a román középkorkutatás gyengéi, mégis akadnak olyanok, akik kutatásaikat a korabeli Erdély vallási-jogi alapjaira helyezik. Tény, hogy Hunyadi János nemzetiségileg mindkét közösségé, történelmileg pedig törökverő hős, aki ezáltal a magyar történelem egyik kiemelkedő alakjává vált. /Ö. I. B.: Kié Hunyadi János? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 4./

2006. augusztus 26.

Az 1940. évi bécsi döntés augusztus 30-i évfordulóján a román médiában kötelező módon feltámad halottaiból Dücső Csaba, hogy megtestesítője legyen a vérszomjas magyarnak, aki Észak-Erdély megszállása után az itt rekedt egymillió főnyi román közösség jogfosztásával, mi több, véres „rendcsinálással” igyekezett a Trianon óta elszenvedett sérelmeket megtorolni. Dücső Csaba neve az elkövetkező napokban biztosan újólag feltűnik a román sajtóban. Ezelőtt nyolc évvel, 1998 decemberében történt, hogy bizonyos Traian Golea, az amerikai román emigráció floridai egyletének élharcosa levélben hívta fel Románia elnökének figyelmét a veszélyre: Dés város magyarjai emléktáblát akarnak állítani Dücső Csabának, annak az írónak, aki hatvan évvel azelőtt Nincs kegyelem című regényében az erdélyi románok kiirtására buzdította olvasóit. Valójában a dési tervből egy szó sem igaz. Dücső Csabát Ion Lancranjan hírhedt, 1982-ben Bukarestben megjelent meg könyve, a Cuvant despre Transilvania mentette ki a megérdemelt feledésből. Lancranjan magyarellenes vádaskodásait tartalmazó könyvét valószínűleg Nicolae Ceausescu hagyta jóvá. A budapesti ellenvéleményt Száraz György fogalmazta meg Válasz egy furcsa könyvre címmel (Valóság, 1982/10): lapról lapra mutatta ki légből kapott adatait, sorolta fel románellenes „idézeteit” Illyés Gyulától, Méliusz Józseftől, sőt Kádár Jánostól, mely „idézetek” soha, sehol nem hangzottak el. Lancranjan könyve Ceausescu 1978. évi amerikai látogatása után, az annak nyomán elszabadult ádáz magyarellenes kampány része volt, azzal a céllal, hogy kimutassa: a Ceausescu ellen New York-ban szervezett, emlékezetes tüntetéssorozatot horthysta háborús bűnösök, vagyis a bécsi döntés után Észak-Erdélyben ártatlan románokat gyilkoló magyar hóhérok szervezték. Ion Lancranjan ezek ideológusává avatta Dücső Csabát, aki aztán 1989 után a román extrémizmusnak is fő érve maradt a magyarság kollektív bűnösségének bizonygatására. Varga János irodalomtörténész felkutatta és a Mozgó Világ 1987/6-os számában közzétette, mi az igazság Dücső Csabával kapcsolatosan. Létezett ugyan, de egész életében ismeretlen, dilettáns író maradt. Nincs kegyelem címmel 1939-ben adta ki kisregényét. Regény volt, nem pedig mozgósító tettekre serkentő röplap, mint ahogy azt Lancranjan állította. Hőse, Torday Levente valóban arról álmodozik, hogy megöl minden útjába kerülő románt, miután elborzadva olvasott a Horea-felkelés magyarellenes atrocitásairól, amelyek egyébként valóban megestek, lásd David Prodan akadémikus monográfiáját. Dücső Csabát bizonyára Eminescu Geniu pustiu című regénye ihlette meg: ebben az 1848–1849-es események során a főhős, egy erdélyi román tanító arról ábrándozik, hogy kiirtja a magyarokat. Lancranjan nem tudott magyarul, adatait, „idézeteit” tálcán kapta a párttól. Ilyen fedezettel a háta mögött nem jött zavarba, mikor Száraz György cáfolata nevetséges helyzetbe hozta, hanem Vocatie constructiva című, sebtében összecsapott cikkgyűjteményében válaszolt. Forrásait most sem jelölte meg. Ion Lancranjan 1991. március 4-én meghalt, de magyarellenes műveinek köszönhetően megérte, hogy az Iliescu-rendszertől és az 1989 után színre lépő sovén-nacionalista pártoktól minden kitüntető címet, díjat megkapott. Azután könyveivel együtt feledésbe merült, ami azonban Dücső Csabáról nem mondható el. /Barabás István: Az élet fonákja. Ismerkedjünk Dücsővel. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 26./

2009. március 27.

A kolozsvári tanfelügyelőség és a városi tanács egyik közös gondja a visszaszolgáltatott ingatlanokban működő tanintézetek sorsa. Az egyik legégetőbb probléma a Sigismund Toduta Zenelíceum helyzete, mivel a római katolikus egyház már több éve visszakapta a Ferences rendi kolostor egykori épületét, mi több, az ötéves türelmi idő is letelt. Most megoldást találtak. A David Prodan Általános Iskolát – amelyben a gyereklétszám háromszáz alatti – beolvasztják a közelben levő Unirea Iskolaközponttal, a zenelíceum pedig szeptembertől birtokba veheti az így felszabaduló épületet. Kérdés azonban, mi lesz a sorsa a David Prodan iskolába járó tizenhárom gyereket számláló mostani magyar tannyelvű hetedik osztálynak egy színtiszta román iskolában? /Nagy-Hintós Diana: Új székhelyet kapna a zenelíceum, költözik az Ipar utcai tanintézet. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 27./

2011. május 11.

Hivatalos: megoldódik a Brassai helyzete
A városi tanács tegnapi ülésén pontot tettek a Brassai-ügyre: az iskola diákjai az unitárius kollégium régi épületében kezdhetik az új tanévet. A Kolozs Megyei Tanfelügyelõség korábbi határozatának elfogadása azt jelenti, hogy az óépületet korábban használó Victor Babeº Egészségügyi Líceum testületileg átköltözik a Meseriilor utca 20. szám alá, ahol a David Prodan iskola mûködött. Így az unitárius egyház - amely immár teljes jogú tulajdonosa a Sora üzlet és az unitárius templom között helyezkedõ régi kollégiumi épületnek - biztosította a Brassai Sámuel Elméleti Líceumnak az oktatás folytatásához szükséges teret.
Hasonlóképpen járt a Sigismund Toduþã Zenelíceum is: a ferences rendiek épületében mûködõ iskola a Pap/Párizs utca 60. szám alá költözik a következõ tanévtõl, ahol eddig az Unirea iskolacsoport diákjai tanultak.
László Attila alpolgármester szerint pontot tettek az Erdélyi Unitárius Egyház és a Brassai-líceum közötti vitára, a régi kollégiumi épület ugyanis megoldja a helyzetet.
Jelentõs lépés a zenelíceum épületének felszabadítása is, amely a Ferenc-rendi katolikusok tulajdonát képezik. A mûemléképület további rendeltetésérõl a ferencesek döntenek - közölte a tisztségviselõ.
Kérdésünkre elmondta, hogy a Kolozsvári Református Kollégium és a Gheorghe ªincai Elméleti Líceum helyzete is megoldódhatna a fentiekhez hasonlóan, amennyiben a tisztázódna a kollégium új épületének - amelyben a ªincai-líceum mûködik - jogi viszonya.
Az alpolgármester arra is kitért, hogy az unitárius és az evangélikus egyház felé valamennyi mezõgazdasági földterületet visszaszolgáltattak, a reformátusoknak és a katolikusoknak pedig még egy-egy birtokot vissza kell még szolgáltatni a tartozások törlesztéséért.
Jelenleg 149 egyházi tulajdonban levõ ingatlan áll a visszaszolgáltatások valamelyik stádiumában, az elkobzott ingatlanoknak több mint felét visszaszolgáltatták (vagy hamarosan megteszik) az egyházaknak. 2010-ben összesen - tehát magánszemélyek területeivel együtt - 1785 hektárnyi terület került vissza a jogos tulajdonosához.
KOVÁCS HONT IMRE 
Szabadság (Kolozsvár)

2011. május 20.

László Attila: A különbözõ bomlasztási próbálkozások ellenére, megálltuk a helyünket
- Immár hat éve tölti be az RMDSZ Kolozs megyei elnöki tisztségét. Hogyan vonná meg ennek az idõszaknak a mérlegét? Milyen mértékben sikerült megvalósítania az elképzeléseit?
- ?gy érzem, hogy a kritikák ellenére sikeres hat évet zárunk. A hangos véleménynyilvánítók valószínûleg nem fognak velem egyetérteni, de szerintem a legnagyobb eredmény az, hogy egyrészt egyben tudtuk tartani a magyar érdekképviseletet, másrészt pedig nem ültünk tétlenül, és sikerült impulzust adnunk megyénk újjáépítésének. Emlékezzünk csak vissza, hogy évente rángattuk az embereket az urnák elé, és a különbözõ szétverési próbálkozások ellenére minden esetben megálltuk a helyünket. A helyhatósági választásokon a magyarság részarányának megfelelõen vagy afölött teljesítettünk, azaz szereztünk mandátumokat, emellett mindazokban az intézményekben, ahol a sorsunkról döntenek, biztosítani tudtuk a jelenlétünket. Ugyanakkor sikerült kialakítani egy olyan struktúrát, amely hatékonyan és céltudatosan tudott tevékenykedni. Minden egyes településen összeállítottuk a legfontosabb feladatokat tartalmazó listát, hogy ne valamiféle etnikai feszültségek látszatát keltõ, jelképes háborúkra épülõ politizálást folytassunk, hanem kezdjük el végre felmérni azokat az igényeket, amelyek megoldását a magyar emberek elvárják tõlünk. Ennek megfelelõen elkezdõdött a települések szintjén a munka, és egyetlen közösség sem mondhatja el magáról, hogy ne építettük volna újjá az oktatási, kulturális és közösségi intézményeinket, infrastruktúrát stb. Közben pedig megtanultuk, hogy sajátunknak érezzük a falvainkat, községeinket, térségünket, és használjuk ki a kínálkozó lehetõségeket. Méltóságteljesen és büszkén éljünk anélkül, hogy félnénk, s hogy véleményünk hangoztatásáért bármi bántódás érne.
Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetérõl tiszta szívvel mondhatom el, hogy nem sároztuk be magunkat. Nagyon büszke vagyok azokra, akik a különbözõ intézményekben, a megyei és helyi önkormányzatokban képviselnek bennünket. Senkinek nem szabtuk meg, hogy milyen havi normát teljesítsen a szervezeten belül, hanem mindenkitõl csak annyit kértünk: felkészültségének megfelelõen hatékonyan, bátran és büszkén végezze a munkáját. Aki ezt megtette, annak biztosítottuk azt, hogy haladhasson és elõre léphessen azon a területen, amelyen érvényesülni akart. Másfelõl sikerült átalakítanunk a paternalista, központosított jellegû szervezetet olyan szervezetté, amelyben minden egyes helyi körzetnek a véleményét tiszteletben tartjuk. Ennek köszönhetõen olyan emberekbõl állt össze ez a szervezet, akiknek helyi szinten széles körû együttmûködést sikerült megvalósítaniuk, ami az illetõ kistérség felvirágoztatását jelentette. Emlékszem, hogyan nézett ki a megye 2004-2005-ben, és miként néz ki most. Volt olyan hétvége, amikor több száz kilométert autóztam, és sehol nem kellett a sarat taposnom. Engem is meglepett az a munka és kitartás, amelynek eredményeképpen iskolákat, kultúrotthonokat és templomokat újítottak fel. Mindez a helyi emberek munkáját dicséri, és ez elsõsorban az õ érdemük. Nem vagyok dicsekvõ, mellveregetõ, hogy mennyi mindent tettem, mert soha nem egyedül cselekedtem. Természetesen tisztában vagyok a hibáimmal, amelyekért vállalom a felelõsséget, és elnézést kérek azoktól, akiket esetleg megsértettem. Tudom, hogy pokoli szónok vagyok, nem szeretek gyûlésekre járni, vagy például egy pohár pálinka mellett, kocsmában elbeszélni a dolgokat. Nem vagyok ez a típusú ember. A kritikákat mindig elviseltem, még akkor is, ha idõnként azok nagyon durvák voltak. Sok esetben jogosnak érzem azokat, próbáltam megérteni a bírálatokat, és értékelni az észrevételeket.
Ki kell térnem arra is, hogy nagyra becsülöm elõdeim - Molnos Lajos, Boros János, Kónya-Hamar Sándor - munkáját. Nem egyszer nekem más volt a véleményem, és hosszabb idõ kellett ahhoz, hogy megértsem a cselekedeteiket, amelyek tulajdonképpen arra irányultak: megõrizzék ennek a szervezetnek az önállóságát, függetlenségét, véleménynyilvánítási készségét és képességét.
- Több bírálat és kifogás fogalmazódott meg azzal kapcsolatban, hogy alpolgármesterként elhanyagolja a megyei elnöki teendõket.
- A kritika teljesen jogos, de szerintem még kevésbé lehet a szervezetet Bukarestbõl irányítani. Másfelõl felteszem a kérdést, képesek vagyunk-e a jelenlegi gazdasági helyzetben valakinek olyan egzisztenciát biztosítani, hogy csakis egy dologgal foglalkozzon. Nem látom továbbá sok értelmét annak, hogy hetente kétszer, tartalom nélküli gyûlésekre rángassuk az embereket csak azért, hogy csapkodjuk az asztalt, megvalósíthatatlan határidõket szabjunk, és esetleg kellemetlen helyzetekbe hozzuk egymást. Ugyanakkor nem lenne értelmesebb hagyni, hogy felszusszanjon az apparátus, és engedni a szervezetet: mindenféle drasztikus beavatkozástól mentesen alulról jövõ kezdeményezés által megújítsa önmagát. Ezzel párhuzamosan pedig folyamatosan kialakítani azt a hálózati rendszert, amelyet szükség esetén, például önkormányzati és parlamenti választások elõtt, mozgósítani lehessen. Mindeközben azonban önkormányzati jelenlétünknek köszönhetõen megvannak azok az eszközök, hogy egy másik vonalon avatkozzunk be a különféle igények kielégítésére.
- Milyen mértékben sikerült helyi szinten érvényt szerezni a Demokrata-Liberális Párttal (PD-L) kötött megállapodásnak?
- A legfontosabb pontja ennek a megállapodásnak az volt, hogy minden, ami magyar ügy, az a magyar alpolgármester hatásköre. Ugyanígy fordítva, a román vonatkozású ügyek, a román polgármester és alpolgármester feladatai közé tartoznak. Ezt az egyezséget az elmúlt idõszakban tisztességesen betartottuk, bár számos olyan terület létezik, ahol átfedésekkel kellett számolni. Sikerült továbbá bizalmi kapcsolatot kialakítani, amelynek eredményeképpen nagyon kényes kérdéseket tudtunk megoldani. Mindez azonban nem mondható el a megyei tanács esetében, ahol egy hólyag mindvégig megpróbálta mellõzni alelnökünket, Fekete Emõkét. Azzal is szembesülnöm kellett, hogy még az okirat-hamisítástól sem riadtak vissza. Ilyen körülmények között nagyon nehéz együttmûködni, tény viszont az, hogy sehol nem tudnak megkerülni. Jó példa erre a legutóbbi eset: az ortodox egyháznak adott területrõl kiköltöztettük a cigánytelepet, amelynek fejében az egészségügyi líceum megkapta a David Prodan iskola épületét, így megteremtettük a feltételét annak, hogy az utóbbiak elhagyják a régi unitárius kollégiumot.
- Mi a helyzet a városháza alárendeltségébe tartozó intézményeknél ígért vezetõi tisztségekkel?
- Ez régi bánatunk, ugyanis az elmúlt három-négy évben állandóan átalakultak ezek az intézmények. Elég fura helyzet állt elõ, mivel 2004 és 2008 között köztisztviselõi minõséget kaptak az itt dolgozók, de közben továbbra is folytak a politikai alapon történõ kinevezések. Van olyan hely, ahol mai napig sem sikerült labdába rúgnunk, és egyszerre három igazgató is létezik. Olyan jogi bonyodalmakkal állunk szemben, amelyekre rövid távon nemigen látok megoldást.
- Jövõre helyhatósági és parlamenti választások lesznek. A statisztikai kimutatások szerint a megye magyar szavazóbázisa nyolc év alatt a felére csökkent. Ráadásul egy új magyar párt megjelenésével is számolni kell.
- Egy önkormányzati választás megszervezése megyei szinten közel 1200-1600 ember munkáját jelenti, ez nem egyszemélyes feladat, tehát nem csak a megyei elnökre tartozik. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy a Magyar Polgári Párt (MPP) a 2008-as önkormányzati választáson Kolozs megyében nem érte el a bejutáshoz szükséges 5 százalékos küszöböt, de elvitt mintegy 3300 szavazatot. Az ezt megelõzõ elõválasztás során Kolozs megyében 16 ezer ember fejtette ki a véleményét, és nem volt olyan kitétel, hogy csak RMDSZ-tag szerepelhet a jelöltlistán, de a másik tábor nem élt ezzel a lehetõséggel, utólag pedig megpróbált feltételeket szabni. Ezért eléggé felelõtlennek és komolytalannak tartom az elõválasztásokat szorgalmazó nyilatkozatokat. Ha egyszer nem éltek a lehetõséggel, akkor szerintem másodszor sem fognak. ?n egyszerûen azt látom, hogy a leendõ új magyar párt képviselõi konfrontálódni akarnak, s az önkormá

2013. szeptember 28.

Az erdélyi Anonymus
A 90 esztendeje született Dani János levéltáros emlékezete
A kerek százas évfordulók bűvöletében szokatlan lehet az ettől eltérő időpontban való megemlékezés. Dani Jánossal kivételt kell tennünk, életében olyan kevés figyelem övezte, hogy kárpótlásul évtizedenként megemlékezhetnénk születési és halálozási évfordulóiról.
1923. szeptember 18-án született a Szászrégentől 10 kilométerre fekvő Maros megyei faluban, ma a közigazgatásilag Bátos községhez tartozó Dedrádszéplakon. A református vallás helybeli százados térnyerései ellenére, szülei ősi vallásukat megtartva római katolikusnak keresztelték, mely egész életében meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Középiskolai tanulmányait az erdélyi egyházmegye székhelyén, Gyulafehérvárt végezte, a születése előtt egy évvel Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök nevét felvett római katolikus főgimnáziumban. Családi indíttatásból, vallásos neveltetése okán, a hely szellemisége miatt, vagy összességében mindhárom tényező hatására a papi pálya iránt érzett elhivatottságot. Édesapja a püspöki szőlőgazdaság vincellére volt, erősen ragaszkodott az egyházi székhelyhez. A várat építtető III. Károly után elnevezett egykori Károlyfehérvár sajátságos módon János fia Pál utcájának bizonyult. A családi asztalnál hallottak és a mindennapokban látottak alakították, formálták jövendő életképét, az őt körülvevő mindenkori hierarchiába való természetes, magától értetődő betagozódását. Ministránsként élhette át a Márton Áron celebrálta misék élményeit, s már az érettségi vizsga előtt felöltötte a teológiai hallgatók kék színű reverendáját. A második bécsi döntés után a gyulafehérvári székhelyű szeminárium és teológia megszűnt, helyét és szerepét Észak-Erdélyben az ottrekedt hallgatók miatt Kolozsvár, Dél-Erdélyben a bánsági többnyelvű Temesvár vette át.
Pályatársai által sem tisztázott, ezért egyelőre ismeretlen, személyes jellegű okok miatt 1945-ben pályamódosító lendülettel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának hallgatója lett. 1949-ben, az államvizsgák letétele után történelem–földrajz szakos tanárként fejezte be egyetemi tanulmányait.
Az egykori Ferenc József Tudományegyetem sokat megélt, a „boldog békeidők” polgári társadalmára emlékeztető termeinek hangulatából, a piarista Biró Vencel professzor lenyűgöző történeti előadásaiból a városi közmunkákban való kötelező részvétel ébresztette a micisapkás valóságra. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárának költöztetési munkálataiban való részvétel a legjobb pályaválasztási tanácsadásnak bizonyult. Az Egyetemi Könyvtártól a Farkas utcai Nemes–Huszár-ház udvari traktusáig vezető – képletesen is értelmezhető – útszakasz életre szóló hozadéka Kelemen Lajos nyugalmazott könyv- és levéltári főigazgatóval való megismerkedése volt. Levéltári munkálkodása kiindulópontjaiként olvasási szeretete, a régi írások varázslatosnak tűnő világa megismerése utáni vágya, kutatói kíváncsisága és a szeminaristaként elsajátított magas szintű latin nyelvtudása megfelelő alapvetéseknek bizonyultak.
Az EME levéltárának alapembereként, egyszemélyes kezelőjeként – Jakó Zsigmond igazgató keze alatt – naponta találkozhatott az országos jelentőségű archívum egykori kiteljesítőjével, az oda mindennap bejáró Kelemen Lajossal és a magukat tanítványaiként megvallóknak az idő múlásával egyre bővülő körével. Az akkori időszakot átéltek visszaemlékezései alapján nagy hihetőséggel kijelenthető, hogy a második világégés után Dani János egyedüli tanítványának és egyben utódának vallhatta magát, s ritka kivételként Szabó T. Attilán és Jakó Zsigmondon kívül az Istennel is perlekedő nyugalmazott főigazgató urat Lajos bácsinak szólíthatta.
Személyesen nagy hálával tartozom neki, 1998-ban, a Kelemen Lajos, Erdély levéltárosa című dokumentumfilm szerkesztőjeként, beszélgetőtársként a már azóta elhunyt Ferenczy Júlia festőművésznő, Jakó Zsigmond történettudós és Kónya Ádám művelődéstörténész mellett – Kiss András főlevéltáros közbenjárására – Dani Jánost is vallomásra késztethettem. Ahogyan korábban, még egykori Mestere életében tehette, halála után is szeretettel és nem kis megilletődéssel emlékezett reá, amint felidézte alakját, kivételes személyiségét. ’47-ben ismerkedtem meg vele. Rendkívül barátságosan fogadott, s beszélt a levéltári kutatásnak a szépségéről. […] A levéltárat ’49 nyarán hivatalosan – az újságok is közölték – nyitották meg. Kezdődtek a hétköznapok. Lajos bácsi minden nap bejött. Akkor döbbentem rá, hogy mi mindent tud.” Egyik kérdésemre – Mi volt a titka Kelemen Lajos félelmetes tudásának? – így válaszolt: „Isteni adomány. Erős kritikai érzék, erős logika, judícium, párosulva félelmetes memóriával, ez a titka.”
Egykori Mesterére utaló egybevetésül, a közöttük lévő szakmai jellegű hasonlatosságok hangsúlyozásául kiemelendő, hogy Dani János is ugyanazt a levéltárosi szemléletet képviselte, mint ő. Nem készített segédletet, emlékezőtehetségére hagyatkozva kereste ki a mások számára rendezetlennek tűnő anyaghalmazból a szükséges okmányokat, okleveleket, a szükséges iratokat. Köztudomású volt, hogy a legmesszebbmenően kiszolgálta a hozzá forduló kutatókat. Éjszakákat virrasztott át, azért körmölve, hogy a latin és magyar nyelvű kéziratokból mások számára másoljon. A számtalan hálás kutató között Jakó Zsigmond is megköszönte az erdélyi papírmalmok feldolgozásában nyújtott segítségét.
A 17–19. századi erdélyi művelődéstörténet tárgykörében saját részre is folytatott kutatásokat. Szathmáry Pap Károly ifjúkoráról a Kelemen Lajos 80. évfordulójára megjelent emlékkönyvben értekezett. Forrásfeltáró munkája eredményeiként adta közre Mihai Halici hagyatéki leltárát, Gyarmathi Sámuel, valamint Tolnai Lajos és Koncz József levelezését. Nevéhez fűződik Kemény János fejedelem magamentsége, Barcsay Ádám, Benkő József ismeretlen levelei, Ioan Piuariu-Molnar és Kalmár György életrajza megjelentetése. A Documente privind istoria României forráskiadvány erdélyi sorozatának, a Documenta Romaniae Historica és a Documente privind revoluţia de la 1848 în Ţările Române erdélyi vonatkozású köteteinek munkatársai között dolgozott.
Az 1948-ban államosított EME levéltárának élére Imreh Istvánt nevezte ki Veress Pál, az egykori illegális kommunista, 1944 őszétől az észak-erdélyi szakszervezeti mozgalom vezetője, 1952-ig Kolozsvár Néptanácsának elnöke, aki „Szakítunk a múlttal” – jelszóval a pincébe dobatta Kolozs megye levéltárát. Balogh Edgár menteni próbálva az EME levéltárát, felajánlotta a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Könyvtárának. Az általuk kiküldött háromtagú bizottság – David Prodan, Emil Isac és Gaál Gábor – javaslatára az átvétel mellett döntöttek. Ennek köszönhetően lehetett a Nemes–Huszár-házban működő levéltár raktárából kialakított szoba tudományos kutatója, majd a RTA Kolozsvári Könyvtára Történeti Levéltára új igazgatója David Prodan, a későbbi akadémikus.
Az „osztályharc éleződésével” folyamatosan borotvaélességűvé vált belpolitikai viszonyok között a levéltárban uralkodó, idillinek nevezhető helyzet hamarosan véget ért. Az 1950-es évek második felében mikrofilm-kölcsönzési megállapodás született Magyarország és Románia között. Egy magántermészetű vita elfajulásaként a másolásra előkészített anyagokat kezelő Dani Jánost bűnbakként felhasználva, kémkedéssel és csempészéssel gyanúsították. A Szekuritate egyik főtisztje, a hírhedt Dumitraşcu ezredes bevonásával lezajlott, mentálisan nagyon megterhelő és lelkileg soha ki nem hevert vizsgálat végén megszületett döntés alapján, Dani Jánosnak 1961-ben meg kellett válnia levéltárosi állásától. Constantin Daicoviciu, a kolozsvári Történeti Intézet igazgatója jóvoltából – egy alapos leteremtés közepette – sikerült újra álláshoz jutnia, az ottani középkori munkaközösség tagjaként a szakmában maradnia és egyúttal kenyérhez jutnia. Hívő lelke ujjonghatott az isteni kegyelem megnyilvánulásán, melynek felélesztésében nagy szerepe lehetett kitűnő latin nyelvtudásának. 1975 nyarán egy új, szigorító utasítás miatt ismét állást kellett változtatnia, a Történeti Intézetből az Akadémiai Könyvtárba helyezték. A hatályos intézkedés megtiltotta nem párttagok alkalmazását, mely egyformán vonatkozott Dani Jánoson kívül Benkő Samura és Alexandru Neamţura.
Az 1989-ben bekövetkezett romániai történelmi és politikai változások után egykori kollégáival együtt örvendett az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésének, az ígéretesen beindult magyar tudományos életnek. Nem előadóként, lelkes hallgatóként vett részt a tudományos egyesület szervezte rendezvényeken, előadásokon, konferenciákon.
Nyugdíjasként a Mamaia kávéház törzsvendége volt. Az illatos „fekete levest” szürcsölve eszébe juthatott, hányatott életében hányszor kellett kiinnia nemcsak képletes módon a baljóslatú színű folyadékot. Megpróbáltatásait nem heverte ki soha, lelki görcsei nem tudtak feloldódni idősebb korában sem. Talán nem bocsátotta meg önmagának, hogy Isten helyett csupán teremtményeit, a legtöbbször hálátlannak bizonyult embereket próbálta közvetlenül szolgálni. Méltatlanul elszenvedett csalódásai emberkerülővé tették, még haláláról és temetéséről sem kívánta a közvéleményt értesíttetni. Jól indult tudományos munkássága sem lett számottevő. Nem szeretett írni, nyomasztotta a penna, a nevéhez kötődő publikáció felelőssége, egy-egy téma adatgyűjtése számára befejezhetetlennek tűnő folyamatnak bizonyult, holott „négerként” sok-sokívnyi szöveget megfogalmazott és lefordított. Sírfájára rá lehetett volna írni: Itt nyugszik az erdélyi Anonymus.
Kolozsvárt, 2005. augusztus 4-én hunyt el, s két nap múlva helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. Talán néhai Mestere, Kelemen Lajos és egykori kedves kollégái társaságában megleli nyugalmát, s egykori önmagát.
Szabadság (Kolozsvár)

2017. október 4.

CLUJ ÉS NAPOCA: EGY NÉVCSERE TÖRTÉNETE
Györke Zoltán volt prefektus – helyettes közölt egy dokumentumot, amely azóta bejárta a román sajtót. Az 1974 október 15-i közgyűlésen Nicolae Ceauşescu rövid párbeszédet folytatott hat párttársával – többek között Elena Ceauşescuval – Kolozsvár (Cluj) 1850 éves municípiumi fennállásának alkalmából a város nevének megváltoztatásáról. A párbeszéd több jelenségre is rávilágít: egyrészt a kor régészeti és történészi kutatásainak eredményeire, a diktatúra vezető politikusainak intellektuális hiányosságaira de legfőképp a „Cluj–Napoca” névváltozat hiteltelen és megalapozatlan voltára.
A rövid párbeszédből kivehető, hogy az ötletet maga a pártvezér, Nicolae Ceauşescu kezdeményezte, ráadásul egyetlen nappal a Kolozsváron tartott ünnepség előtt. A beszélgetésből kiderül, hogy Leonte Răutu kivételével a társaság többi hat tagja semmit sem tud Kolozsvár ókori és középkori történetéről – mi több, Buda és Pest történetéről sem. A pártvezér szavaiból ugyanakkor kiderül, hogy az információt, miszerint a Napoca név dák eredetű és Hadrianus császár idején, 124-ben a település municípiumi rangot kap, történészek tanulmányaiból merítette. Ahogy azt is, hogy a római település falusias formában fönnmaradt a középkorig, amelynek „római lakosai” adták a latin Clusum nevet a településnek. Ezekre az információkra építve a város másnap Szörényvárhoz hasonlóan, dákórómai nevet kapva „Cluj–Napoca” lett. A helyzet azóta sem változott, bár ahogy a címermódosítást is egyre többen kezdeményezik és támogatják civil körökben, úgy most Györke Zoltán révén Kolozsvár régi nevének visszaállítása is aktuális lett.
Érdemes azonban egy kis historiográfiai kutakodást végezni a témában. Milyen dokumentumok állhattak Ceauşescu rendelkezésére amelyben azt olvashatta – már ha jól értette a szöveget – hogy Clusum latin neve a rómaiaktól származik és Napoca bizonyosan dák fogalom? A történészeket rég foglalkoztatta Kolozsvár ókori története. Azt már a reneszánsz kor polihisztorai is tudták, vagy legalábbis gyanították, hogy a castrum Clus – Kulusuar – Kolozsvár – Claudiopolis – Klausenburg neveket viselő településnek vannak sokkal régebbi nyomai is. Már Szamosközy István is leírja 1598 –ban, hogy Kolozsvár valószínűleg a Ptolemaiosz által felsorolt 40 dáciai településnév közül Napukával azonosítható.
Ezt három felirattal is alátámasztja, amely akkor Barát Péter házának bejáratában és a városfalba beépítve volt látható. Szamosközy tézisét sokáig elfeledték, ám Torma Károly és Theodor Mommsen, az erdélyi és egyetemes latin epigráfia jeles kutatói a XIX. század második felében már biztos érvekkel és bizonyítékokkal tudták alátámasztani, hogy a mai Kolozsvár alatt nyugvó római város a Municipium Aelium Hadrianum Napoca nevet viselte. Később, a város Colonia Aurelia Napocensis néven új, magasabb városi rangot kapott.
A rómaiak már a 106-ban történt hódítást követően letelepedtek itt, ezt bizonyítja a néhány évvel később emelt ajtonyi mérföldkő, amely Potaissa (Torda) és Napoca közötti út elkészültéről tanúskodik, de ekkor még csak a „Napoca” nevet viselte a falusias település. A név etimológiájáról számtalan tanulmány született román, magyar és külföldi szakemberek tollából is. Az egyik legrészletesebb elemzést a román régészet úttörője, Vasile Pârvan írja, aki szerint a Napoca szó a görög napai – napae (ναπαι /ναπαε) szóból eredhet, amely egy népnevet takar.
Ez a jelenség ráillik a Ptolemaiosz féle település – lista számos tagjára, a görög származású, de római környezetben nevelkedett szerző ugyanis nemcsak római településeket, de helyi, őslakos telepeket, vidékneveket, földrajzi elnevezéseket is összegyűjt – nemegyszer egymástól eltérő kronológiai forrásokból. Nem kizárt, hogy a Napuka (Ναποκα) névvel jelzett földrajzi egység nem is egy település, hanem egy völgy, egy vidék vagy egy erődítmény neve lehetett. A mai kutatás elfogadja Τomaschek tézisét, amely szerint a fogalom trák vagy talán dák eredetű és „erdős völgyet” jelölhet. A rómaiak szokása volt, hogy megőrizték számos helyen az őslakos település vagy vidék nevét. Így volt ez a kelták lakta Noricum, Raetia vagy akár Pannónia esetén is. Dacia szinte össze településneve trák, vagy dák eredetű, egyedül Romula visel latin nevet. Ez a romanizáció és a rómaiak hódításának sajátossága volt: a helyi kultúra megbecsülése és felhasználása.
Bár az 1950-es és 60-as években számos régészeti ásatás folyt Kolozsváron és környékén, nem sikerült azonosítani az egykori dák települést, Napocát. Ion Mitrofan, aki számos cikket is irt az ókori város történetéről, ásatásokat folytatott Szamosfalván, ám a feltárt dák leletanyag nem tűnt elégségesnek egy település nyomainak. Hasonlóan kevés régészeti anyagot sikerült feltárni a szászfenesi Leányváron, ahol a középkori vár feltárása során dák kerámiára is bukkantak. A szórványos kerámialeletek – amelyek 5% -ban a kolozsvári ásatások során is előkerültek – nem szolgálnak elég bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy létezhetett a közelben egy dák település. Sarmizegetusa (Várhely) és a többi külföldi analógia azt mutatja, hogy míg a helyi lakosság erődítményeit és városait dombokra, magaslatokra helyezte, a rómaiak mindig a kereskedelemre és mozgásra alkalmasabb völgyeket kedvelték. Ezért is került a római város a mai Kolozsvár szívébe.
Ma tehát, a kutatás jelenlegi állása szerint a Napuka (Napoca) név feltételezhetően dák vagy trák eredetű (bizonyosan nem latin) de nem tudjuk, hogy egy, a római város mellett, felett elterülő várat, várost vagy egy egész földrajzi egységet, régiót, völgyet jelölt –e. Néhány szakértő – így az 1960 –as években már aktívan publikáló Dumitru Protase továbbra is tartja magát ahhoz, hogy kellett egy dák településnek léteznie itt.
A római település a Kr.u. III. század végéig állhatott, amikor folyamatosan elnéptelenedett, majd kihalt. A népvándorlás korának számos kultúrája – gótok, gepidák, avarok, szlávok – telepedtek le hosszabb – rövidebb ideig itt, de egyikük sem hagyott látható nyomot a településen, mi több, többségük nem is a római városban, hanem attól távolabb, a mai Polus Bevásárlóközpont területén telepedett le. A középkori vár és körülötte kialakult település első említése csak 1177 –ben bukkan föl mint castrum Clus. A Clus – Kulusuar név etimológiájáról is hosszú vita folyt, számos elmélet született úgy a román, mint a magyar történetírásban. Nemegyszer a téma ideológiai és politikai színezettel és céllal ecsetelte a név „latin” vagy „ősmagyar” eredetét. A mai álláspont szerint szláv személynévből származhat Kolozsvár neve.
1974 –ben tehát, amikor Ceauşescu embereinek össze kellett gyűjtenie az adatokat a névváltoztatáshoz, már temérdek szakirodalom sorakozott úgy a román, mint a magyar és nemzetközi oldalon is. Feltételezhetjük azonban, hogy a pártideológia csak bizonyos szerzőket – így Constantin Daicoviciu, Stefan Pascu vagy David Prodan műveit – preferálták. Ezekből természetesen a kontinuitás elméletét és a municipalitás 1850 éves folytonosságát ki lehetett hámozni és „bizonyítékokkal” alátámasztani, annak ellenére, hogy mindkét történész tudta: közel 9 évszázad hiányzik a város történetéből 270 és 1170 között, amikor aligha állhatott város a Szamos partján. Ennek ellenére, Ceauşescu átnevezte a várost. Ha pontos lett volna, a „Cluj – Colonia Aurelia Napocensis” nevet kellett volna adja, hisz Napoca, mint dák nevet viselő, római város soha nem is létezett ilyen névvel.
1974 –ben, az átnevezést követően számos cikk jelent meg, amely „bizonyítani” próbálta – vagy legalább a helyi lakossággal tudatni, mi is volt Napoca és hogyan illeszthető be Kolozsvár történetébe. Ekkor jelenik meg Bodor András cikke a Korunkban, Hadrian Daicoviciu és Ioan I. Russu tanulmánya is a város történetéről.
Ma egyre többen az átnevezés mellett voksolnának, annak súlyos adminisztratív következményei ellenére. A civil szféra érezhetően le akarja „vakarni” a kommunizmus hagyatékát a város szép neve mellől. Félő, hogy ezzel a rejtélyes Napoca és a kevésbé ismert római város, Colonia Aurelia Napocensis is háttérbe szorul. Pedig számos város Romániában, de főleg külföldön – London, Köln, Szombathely, Carnuntum, Tarragona, Budapest, Gyulafehérvár – be tudta építeni a városimásba a római múltat. Kolozsvárnak is így kell tennie a közeljövőben. T. Szabó Csaba / Erdélyi Krónika; Erdély.ma

2017. november 2.

Fontos a forrásokig lemenni
Történelem-filozófiai szakot végzett, művészettörténettel egyik tanárának hatására kezdett foglalkozni. Könyvei, cikkei, tanulmányai hiánypótlók, sokszor rejtett dolgokról rántják le a leplet. Murádin Jenő az erdélyi művészettörténet egyik legbeavatottabb ismerője.
– Tordától néhány kilométerre található községben született értelmiségi szülők legkisebb gyermekeként. Milyenek voltak ezek az évek? – Bátyám hét, nővérem tizenegy évvel nagyobb. Nyolcvan évet töltök, ami nagy időtávlat, és ilyenkor mindig arra koncentrálok, mi az, amire a legrégebbről emlékszem. Talán hihetetlenül hangzik, de a bécsi döntés jut eszembe, pedig az 1940-ben volt, amikor hároméves voltam. Apámék a telepes rádión hallgatták óriási izgalommal a híreket, ugyanis nem tudtuk, mi lesz Aranyosszékkel, ahol szülőfalum is van, amíg ki nem derült, hogy átesik Dél-Erdélybe. Harasztos egyébként zsákfalu, ide csak utak vezettek, innen tovább már nem lehetett menni. Sáros falu, agyagos, nehéz földje van, az eke beletörik. Amire viszont igazán jól emlékszem, az a ’44-es frontátvonulás. Harasztos a bal szárnya volt a Torda ellen irányuló orosz támadásnak, tehát erőteljesen megszállta a katonaság.
– Ennek a megszállásnak milyen következményei voltak?
– Apám elmenekült, mert szeptemberben, amikor a magyar hadsereg Dél-Erdély ellen támadott, kántortanító lévén elénekelte a templomban a Himnuszt. Emiatt neki menekülnie kellett, én ottmaradtam anyámmal. Az asszonyok felmenekültek a padlásokra, mert az oroszoknak kedvenc szórakozásuk volt, hogy a fiatalasszonyokat, lányokat kergették. Láttam, amikor az első hadosztály bevonult, nem is oroszok voltak, hanem hegyes sapkájú, tatár, kirgiz kinézésű közép-ázsiai népség. Aztán jöttek a tankok, a lőszeres kocsik, de a gyerekeket „Ivánék” nem bántották. Az egyik orosz feldobott a levegőbe, cukorkát, csokoládét adott, felültetett egy tankra is, anyámék a padlás ablakából kétségbeesve nézték, mi lesz. De az egyszerű orosz ember nyilván az otthonhagyott családjára gondolt, így hát nem bántottak engem sem.
– Az iskolát is szülőfalujában kezdte?
– Igen, és akkor még palatáblára írtunk, ma már ezt felváltotta a táblagép…Táblakeretben volt, egy gumival rá volt kötve a palavessző. Apám, Murádin Lukács volt a tanító, ő ott volt szolgálatban 30 évig. Az a vidéki tanító volt, aki együtt élt a faluval, kérvényeket fogalmazott, viszonylag jól beszélt románul, bár Harasztoson a románok kiválóan tudtak magyarul. Akkoriban nem volt villany, nem volt aszfalt, a követ, amit ráhordtak a sáros utakra, egy év alatt elnyelte a föld, és kezdhették elölről. Megvolt a falunak a maga varázsa, de semmiféle kényelem nem volt, talán három-négy telepes rádió működött, köztük az apámé. Amíg ott voltam iskolás, feladatom volt többek között a lámpacső törlése, hiszen az mindig kormos lett a petróleumfüsttől. Később bevezették a villanyt, és elsőként Aranyosszéken a gázt. Ma már nem szívesen megyek ki Harasztosra, megváltozott a vidék, megváltoztak az emberek is, más lett az a világ.
– Később hol folytatta tanulmányait?
– A bécsi döntés után László bátyám, aki nyelvész lett, Gyulafehérvárra ment katolikus iskolába, a nővérem pedig Nagyszebenbe, szintén egyházi iskolába. Én Kolozsvárra jöttem a tanítóképzőbe. Azért nem gimnáziumba, mert számtanból katasztrofális voltam, apám, aki számtant is tanított, mindig mondta: te, fiam, csak az egyszeregyig jutsz el. Történész szerettem volna lenni, azt nagyon kedveltem, már gyerekkoromban is rengeteget olvastam, nem volt apámnak olyan könyve, amit végig ne olvastam volna, ha értettem, ha nem. Vagy az iskola nyitott ablaka alatt hallgattam, mit tanít apám, mit kérdez, így aztán, amikor felsőbb osztályokba kerültem, sok mindent tudtam már, vagy legalábbis volt fogalmam róla.
– Bár az volt az álma, mégsem lett a klasszikus értelemben vett történész. Hogyan történt, hogy másfele ment a pályán?
– Ha nem úgy alakulnak a dolgok, biztos történész leszek. A művészettörténet akkoriban még távoli dolog volt. Történelem-filozófia szakra felvételiztem az egyetemen 1958-ban, jól is ment. Azok között a kiválasztottak között voltam, akik Kolozsváron kaphattak állást. Csakhogy az egyetem után három hónapra elvittek katonának, és egy kolléga addig mesterkedett, amíg elfoglalta az állásomat. Constantin Daicoviciu volt az egyetem rektora, tudta, mi történt velem, és megvolt benne az a becsület, hogy hozott Bukarestből egy felmentést, így végül nem kellett elfoglalnom azt szilágysági falut, ahova kihelyeztek. Egy darabig munkanélküli voltam, majd az Igazság című kolozsvári napilaphoz kerültem. Ez az erdélyi sors, hiszen egy magyarországi ember azzal a képességgel nem egy napilapnál köt ki. De itt olyan kevés hely volt a magyarság számára, hogy az ember örvendett, ha álláshoz jutott.
– Milyen volt napilapnál dolgozni azokban az években?
– Szerencsém volt, hiszen művészeti kérdésekkel foglalkoztam. Mindig sajnáltam a mezőgazdasági rovatnál dolgozó kollégákat, hogy semmi nem maradt meg utánuk. Mezőgazdasági kampánycikkeket írtak. Kit érdekel az ilyesmi? A kultúrából mégiscsak marad valami. Az a művészeti élet, ami azokban az években volt, lecsapódik kiállítások, művészpályák bemutatatásának képében. Ugyanakkor jó társaság volt a lapnál. Sokszor az íróasztal alatt hagytam a táskámat, és átmentem a könyvtárba kutatni. Keszthelyi Gyula, a főnököm tudta ezt, de soha egy szót nem szólt. Egyébként Móra Ferencnek igaza volt: mindenkinek használ, aki napilapnál dolgozik, mert megtanulja a fegyelmet. Csak éppen időben abba kell hagyni…
– Mikor kezdett érdeklődni a művészettörténet iránt?
– Az egyetemen Virgil Vătăşianu volt a művészettörténet tanárom, aki olyan izgalmasan és érdekesen adott elő, hogy muszáj volt odafigyelni. Ide tartozik, hogy amikor felkerültem az egyetemre, akkor egyesítették a Bolyai és a Babeş egyetemeket, ami azt jelentette, hogy a tantárgyak egy részét románul, másik részét magyarul tanultuk. Voltak persze soviniszta tanárok, és olyan is, akiről tudtuk, kiválóan beszél magyarul, de az egyetemen nem szólalt meg. Ugyanakkor például David Prodan, aki a román középkori történészeknek igen jelentős alakja volt, azt mondta: beszéljen csak magyarul, úgyis megértem. Ugyanígy Vătăşianu is, akinek otthon magyar szolgálója volt, azzal magyarul beszélt. Daicoviciu annyira jól beszélt magyarul, hogy árnyalt kifejezéseket használt. Volt bennük nacionalizmus, de tudták, mennyit ér és mit jelent a magyar kultúra. Visszatérve, Vătăşianunál nagyon jól vizsgáztam, felmerült az is, hogy maga mellett tart az egyetemen. Ez nem történt meg, munkanélküli lettem, de valamit kellett tennem. Imreh István professzor, aki kedvenc tanárunk volt, ajánlotta, hogy olyasmivel foglakozzam, amivel közlési lehetőséghez is jutok. Így fogtam neki a művészettörténetnek nagy elkötelezettséggel, hiszen e nélkül nem lehet semmit sem művelni. Azt hiszem, nem volt olyan műterem, ahol ne jártam volna. Meg kellett ismerkedni az alkotókkal. És a könyvtározás sem elhanyagolható: soha nem hittem annak a művészettörténésznek vagy műkritikusnak, akit könyvtárban nem láttam soha.
– Könyvei nem csak műelemzésről szólnak...
– Életem fele levéltárban és könyvtárban telt el. Így jött az a felismerés, hogy van az erdélyi művészetnek olyan – viszonylag szűk – pászmája, ami nincs feltárva. Ebből születtek a könyvek – 55 kötetnél tartok –, és azok egy része az én történészi képzettségemet is tükrözi. Nemcsak műelemzésről szólnak a könyveim, hanem környezetrajzról is, hiszen fel kell tárni a körülményeket. Nyilván a műből kell kiindulni, de az, hogy a művek hogyan keletkeztek, különösképpen kisebbségi helyzetben, ahol a sorok között kellett kimondani valamit, ahhoz szükség volt ehhez a környezetrajzra: hogy éltek, miként élték meg azt a korszakot, milyen művek rejtetten, szimbolikusan mit jelentenek, mire kell figyelni. Annak a munkának, amit sok év alatt elvégeztem, az volt a végkövetkeztetése, hogy a magyar kultúra oszthatatlan. Hiába szabdalták szét a Kárpát-medencei térséget, ami itt megmaradt, és a magyarság által itt létrehozott értékek az egyetemes magyarság értékei. Ezt kell feltárni, megmutatni, hogy ez megmaradjon. A kolozsvári botanikus kert egykori aligazgatója, Gergely János egyszer elhívott, nézzük meg, hogy egy bizonyos növénynek milyen színű virágja van sík területen, illetve sziklafalban vagy szakadékban. Kicsit mások voltak, nem egyformák. Ilyen a magyar kultúra is: ugyanaz, de ha egy zordabb, szakadékosabb területen nyílik, akkor annak a virága kicsit más lesz.
– Össze lehet hasonlítani a magyarországi és az erdélyi magyar kultúrát?
– Sosem mondtam vagy írtam le, hogy az erdélyi kultúra vetekszik a magyarországival. Utóbbi sok szempontból magasabb rendű, mert megvoltak az iskolái, akadémiái, könyvtárai, lehetőségei, és a fejlődésben nem gátolták a kisebbségi helyzetből születő gondok. Ugyanakkor nem írható meg a mai magyarországi művészettörténet az esetek jelentős többségében anélkül, hogy ne vegyük figyelembe azt, ami a határon túl történt. Fadrusz János munkássága – aki a Felvidékről jött, és fontos munkái jelentős része Erdélyben vagy Pozsonyban van – nem írható meg csupán abból kiindulva, amit Magyarországon alkotott. Mednyánszky László úgyszintén felvidéki volt, oda kötötték a gyökerei. A kortárs művészetekre ez ma már kevésbé érvényes, bár ha belegondolunk, a marosvásárhelyi avantgárd MAMŰ-csoport tagjai 1989 előtt majdnem mind elmentek Magyarországra. De az ő művészetük sem választható el a szülőföldtől. Munkásságomat azért tartom hozzájárulásnak az egyetemes magyar művészettörténethez, mert ezeket a kapcsolatokat tárja fel.
– Intenzíven foglakozott a nagybányai művésztelep történetével is. Miért érdekelte az erdélyi művészetnek ez a fejezete?
– A nagybányai művésztelep története 1896-tos alakulásától 1918-ig ismert, de hogy utána 1944-ig mi történt, arról Magyarországon szinte senki sem tudott. Ez arra vezethető vissza, hogy Trianon után a telep átesett a határon. 1990 után fedezték fel újra a műkereskedők, és nekünk hatalmas, a kereskedőnek viszonylag kevés pénzért keltek el a nagybányai művek. Sok műtárgy áramlott ki az országból. Ennek az volt az oka, hogy a 90-es marosvásárhelyi pogrom után a fiatalok jelentős része igyekezett minél messzebb kerülni innen, és nyilván nekik pénz kellett a megélhetéshez. A szülők leakasztották a képeket a falról, és eladták műkereskedőknek. Így fosztódott ki ez a terület.
– Manapság is sok szó esik a nagybányai művésztelepről. Milyen körülmények vezettek a megszűnéséhez? Nem lehetne valamilyen formában újraindítani?
– Abban a formájában nem lehet. Thorma Jánosnak, a művésztelep alapítójának nagyszerű diplomáciai érzéke volt. Neki a román városvezetéssel nagyon jó volt a viszonya. II. Károly román király eljött hozzá Pál görög herceggel, és a fél műtermét felvásárolták. Ez hatott a városvezetésre. 1924-ben a szatmári törvényszéken önálló jogi személyiségként védték le a kolóniát, tehát nemigen lehetett hozzányúlni. A 30-as évek második felében a levegőben volt a revízió. Ekkor jött a pusztítás második hulláma, és államosították a festőiskolát. Ziffer Sándort és néhány román embert neveztek ki tanárnak, de nem működött az iskola, gyakorlatilag csődbe került. A bécsi döntés után Mikola András és Krizsán János újraalakította, ez működött 1944-ig. Az 50-es években új műtermek épültek, fiatalok kerültek oda, Tőrös Gábort és Véső Gusztávot kivéve mindannyian románok voltak. Az akkori iskola már nem a késő naturalista, avantgárdba hajló művészetet kedvelte, ugyanis felfedezték a máramarosi és avasi román népművészetet, ez pedig nem volt összetársítható a múlttal. A korszak lezárult, és nem hiszem, hogy valami történik, miután a jelenlegi városvezetés két évvel ezelőtt leromboltatta azt a házat, ahol Ferenczy Károly, Ferenczy Noémi és Mikola András élt, dolgozott. Nagybánya nagyon fontos volt a magyar művészet történetében, mert tulajdonképpen akkor léptek ki a szabadba a művészek. Ha pedig kilépsz a szabadba, megváltozik a festészet jellege.
– Említette, hogy a művészeket gyakran meglátogatta. Hogyan fogadták otthonukban, műhelyükben?
– Majdnem mindenki jól fogadott. Egy műteremlátogatást mindenki szívesen vett, mert a művész szereti megmutatni a munkáit. Sőt, egy-két kivételtől eltekintve a művészek műtermében idegen képet nem láttam. Ugyanis a művész nem akarja látni, csak önmagát. És mindenki szereti, ha írnak róla. Tele vagyok anekdotákkal, de hosszas lenne elmondani. Aurel Ciupe festőművésznél például többször is jártam, mindig magyarul beszélgettünk. Ő mondta még pályám kezdetén: ide figyeljen, fiam, ha nem jár Avram Iancuval és Mihai Viteazuval karonfogva, semmi esélye sincs. Olyan dolgokat mondott el nekem, amit román újságíróknak soha. Rengeteg dolgot tudtam meg tőle, főleg a két háború közötti „finomságokról”.
– A megsebzett szobor című kötetében az 1918 után elpusztított magyar emlékművekről ír. Hogyan történhetett meg ilyen barbárság?
– Nemcsak Erdélyben pusztultak magyar emlékművek, hanem az utódállamokban – Szerbiában, Szlovákiában – is ugyanez történt. A kötet egy repertóriuma azoknak az emlékeknek, amelyek 1918 után eltűntek vagy megsérültek. Marosvásárhely összes szobra – így a Bem- és a Kossuth-szobor – megsemmisült. Olyan ez, mint az ősembernél: ha felrajzol vagy elpusztít valamit, akkor az a korszak is eltűnik, kiiktatódik az emlékezetből. Ha nincs Mátyás-szobor Kolozsvár főterén, akkor Mátyás sem létezett – ez a felfogás vezetett a pusztításhoz. Egyébként Mátyás esetében bizonyos szkizofrénia nyilvánult meg, mert például a feleki románság 1919-ben bivalyszekerekkel akarta elhúzni a szobrot. Maga a románság akadályozta meg mondván, hogy Mátyás román származású. Mitikus eredetű gondolat: ha elpusztítom a szobrot vagy a képet, akkor elpusztul a hozzá fűződő emlék is. A régi tanárok, Ciupe és társai, sosem vettek részt ilyesmiben. A fiatalabbakban már más indulatok folytak, de engem soha nem ért inzultus a részükről.
– Mennyire volt ismert az ön munkássága az anyaországban?
– Német származású feleségem, Murádin-Beyer Katalin miatt sokáig nem kaptunk útlevelet, pedig alig beszél németül, és eszünk ágában sem volt kint maradni. Mikor végre kijutottam Magyarországra volt, aki megkérdezte: maga élő személy? Hiszen olvasták munkáimat, de látni nem láttak soha. A kapcsolat, ami a magyarországi művészettörténészekkel kialakult, 1990 utánra vezethető vissza. Ma már hetente felhívnak, ha valami határon túli dolog érdekli őket. A Magyar Művészeti Akadémia nyolc éve tagjává választott, ott még jobban összejöttem azokkal, akiket kevésbé ismertem.
– Több mint félszáz kötet szerzője, szinte megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt írt. Sosem fáradt bele a munkába?
– Nagyon szeretem azt, amivel foglalkozom, nem éreztem tehernek azt a gyűjtő munkát, ami ezzel járt. Rengeteget jegyzeteltem, ezek ma is megvannak. Képkatalógusomból meg tudom mondani, melyik művésznek hol jelentek meg képei. Nem felesleges munka, mert a képek beazonosítását igenis segíti. A számítógép fontos segédeszköz, de nem mondja el az összefüggéseket. Távol áll tőlem, hogy elutasítsak bármilyen technikai újítást, azt viszont látom, hogy hiába kapja meg a fiatal készen, amit keres, az összefüggés nem jön ki a gépből. Aki nem olvas, ahhoz a dolgok rendszerezése nem jut el. Márpedig a fiatalok nagy része sajnos nem olvas. Tanárismerőseim panaszolják, hogy a gyerekek nem tudnak elolvasni egy klasszikust, mert nem értik a szöveget. Úgy vélem, fontos az embernek a forrásokig lemennie, anélkül nehezen tud boldogulni, ha igazán értékeset akar alkotni.
– Mi a titka e termékeny írói tevékenységnek?
– Bátyám azt szokta mondani, „könnyű neked egyik könyvet a másik után írni, amikor feleséged az íróasztalnál a széket a feneked alá tolja, hogy nyugodtan tudjál dolgozni”. Hálás vagyok neki, hogy majdnem minden könyvemben a legnagyobb segítségemre volt.
Murádin Jenő
A művészettörténész, szerkesztő, egyetemi docens 1937. november 23-án született a Kolozs megyei Harasztoson. Felsőfokú tanulmányokat a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatott, 1963-ban szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. A kolozsvári Igazság napilap munkatársa, majd a Napsugár főszerkesztője volt, 1991-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán oktatott és kutatott docensi beosztásban. Több száz művészeti és kritikai írásában behatóan foglalkozik a kortárs művészettel. Elsősorban az erdélyi, 1990 után a magyarországi képzőművészeti közéletnek is jeles közreműködője szervezéseivel, kiállítási megnyitó beszédeivel, műkritikáival. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)



lapozás: 1-8




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék