udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 27 találat lapozás: 1-27

Névmutató: Dinnyés József

1993. július 25.

Júl. 18-25-e között került sor Korondon a Firtos Művelődési Egylet, a Hazanéző című helyi folyóirat és más szponzorok jóvoltából a lassan hagyományossá váló irodalmi táborozás, melyen a magyar irodalmi tantárgyverseny 19 díjazottja mellett 15 diák a szórványból és heten Magyarországról vettek részt. A szervezők - köztük Ambrus Lajos, a Hazanéző főszerkesztője és Burus Lajos tanfelügyelő - gondoskodtak a változatos programról. A magyarországi Dinnyés József műsora mellett Dávid Gyula irodalomtörténész és Gábor Dezső tanár /Fehéregyháza/ tartottak előadást. A diákok megtekintették Józsa János keramikus műhelyét, jelen lehettek a Hazanéző-esten, amikor a folyóirat munkatársai összegyűltek, itt volt dr. Ferenczi István régész, Majla Sándor, Bölöni Domokos és a parajdi Deák-Sárosi László fiatal költő is. /(b. d.): Irodalmi tábor Korondon. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 29./

1996. február 28.

A Vers és Zene Társulat /VZT/ szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki, burgenlandi és magyarországi művészek egyesülete, Dinnyés József daltulajdonos kezdeményezésére alakult meg 1995 júniusában Székesfehérvárott. A társulat célja: bemutatni a magyar nyelvterület verseit, részt venni az oktatásban, művelődési intézmények programjaiban, az egyházközségek életében. A társulat valamennyi régióban önálló egyesületként tagságot toboroz. Az első regionális csoport megalakult Kolozsváron, egyelőre Dinnyés-klubnak nevezik. Febr. 23-án léptek fel először a közönség előtt, megjelent Dinnyés Lajos is, aki megénekeltette a társaságot. Febr. 24-én Marosvásárhelyen lépett fel a VZT. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 28./

2000. február 10.

Másodszor rendezték meg január 20-22-e között Szombathelyen a Kárpát-medencei magyar énekmondók találkozóját. Az Egy ágyon, egy kenyéren című találkozón versmondók, verséneklők, regösök (lantosok) vettek részt Felvidékről, Kárpátaljáról, Délvidékről, Erdélyből és Magyarországról. Fellépett a Credo együttes (Ungvár, Ukrajna), Prima Vista (Óbecse, Jugoszlávia), Márk Attila (Brassó, Románia), Kátai Zoltán és Buda Ádám (Magyarország), Kűrthy Lajos és barátai, Tobisz Tamás (Érsekújvár, Szlovákia) és az ünnepség "öreg zenésze", Dinnyés József daltulajdonos. A rendezvény része volt a hivatalos Millennium-programnak. /Egy ágyon, egy kenyéren. = Brassói Lapok (Brassó), febr. 10./

2000. szeptember 26.

Töretlen hittel címmel jelent meg Dinnyés József második CD-je az Aranyalmás kiadó gondozásában, melyet szept. 14-én Budapesten, a Vármegye Galériában mutattak be. Döbrentei Kornél, a neves költő elmondta, hogy Dinnyés egyike azoknak, akiket mindig is jellemzett egyfajta történelmi tisztánlátás, egyike azoknak, akik a gerincpuhító kádári diktatúra éveiben is érvényes üzenetet tudtak megfogalmazni a nemzet számára. E dalokra s Dinnyés össznemzeti szemléletére nagy szükség van ma is - mutatott rá Döbrentei -, mikor a hazátlanság, a nemzetellenesség uralja a média nagy részét. Dinnyés nem történelemórát tart, mégis: Kárpát-medencei kitekintésű versmegzenésítéseit hallgatva múltunk s jelenünk értékteremtő erejéről, a közös szellemi haza vonzásáról bizonyosodhatunk meg. Dinnyés József, a daltulajdonos frissen megjelent CD műsorával hatalmas turnéra indul: bejárja ismét, sokadjára, Csonka-Magyarországot s az elcsatolt területeket: a Partiumot, a Székelyföldet, Felső-Magyarországot, a Délvidéket s az Őrséget. Előreláthatólag november 1. és 5. között a Szilágyságban, 2001. március 7. és 11. között Csíkban és Gyergyóban, március 21-25. között pedig Háromszéken hirdeti majd a magyar összetartozás igéjét. /Pápaffy Endre: Töretlen hittel. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), szept. 26./

2000. november 8.

A múlt hét végén negyedik alkalommal tartották meg Szamosújváron a Mezőségi Népzene- és Néptáncfesztivált. A Téka Művelődési Alapítvány és a kolozsvári Archívum Alapítvány által megrendezett seregszemlén nyolc táncegyüttes és számos népdalénekes vett részt. Dinnyés József budapesti vendég és egy szlovák társa csak emelte a fesztivál rangját. Külön színfoltot jelentett Harangozó Imre, az Ipoly Arnold Népfőiskola előadó tanárának előadása a mezőségi népdalokról. A fesztivál fénypontja ezúttal is az adatközlők gálaelőadása volt, amelyre több mint négyszázan gyűltek össze a főtéri kultúrház nagytermében. Színpadra léptek az ördöngösfüzesi, bonchidai, visai, feketelaki, magyarszováti, mezőkeszűi, csabai és tolvajkötkei táncosok. /Erkedi Csaba: Jól sikerült a mezőségi néptáncfesztivál. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 8./

2001. március 20.

Márc. 15-én mintegy 200-250 résztvevő jelenlétében igen visszafogott hangulatban zajlott a vesztőhelyi koszorúzás Aradon. A rendszerváltás óta először rögzítették videószalagra hivatalosan és feltűnően a csendőrség egyenruhás operatőrei az egész ceremóniát. A megemlékezés a román és a magyar himnuszok meghallgatásával kezdődött, a szervezők végig igyekeztek biztosítani a kétnyelvűséget, csak a Tokay György képviselő által mondott rövidített román beszéd miatt húzták fel kissé az orrukat a román újságíró kollégák s nemtetszésüknek természetesen hangot is adtak a másnapi lapokban. Florin Remetan aradi alprefektus felolvasta Adrian Nastase román miniszterelnök üzenetét, Sipos Ilona kolozsvári konzul pedig Orbán Viktor magyar miniszterelnök Kárpát-medencei magyarsághoz intézett gondolatait tolmácsolta. Tokay György RMDSZ-es képviselő beszélt, Dinnyés József magyarországi előadóművész rövid fellépése után elhangzott a Miatyánk magyarul és románul, majd következett a koszorúzás. A vesztőhelyi ünnepség után a részvevők zöme a Minorita-rendház udvarán felállított Szabadság-szoborhoz zarándokolt, ahol Bognár Levente alpogármester mondott rövid beszédet. Este a Minorita palota nagytermében zenés-irodalmi összeállítással zárult az aradi megemlékezés. /(Péterszabó Ilona): Vesztőhelyi koszorúzás - visszafogott hangulatban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 20./

2002. szeptember 18.

Székelyudvarhelyen lépett fel Dinnyés József gitáros-énekes. Dalainak CD-re vivésére megalakította az Aranyalmás Kiadót. Megállapította, hogy mind a magyarországi, mind az utódállamokban használatos magyar irodalomtankönyvek egyfajta kritikai realizmust, bolsevik szerkesztési elvet követnek. Dinnyés feladatának tekinti a hivatalos irányzatok által feledésre ítélt szerzők műveinek felmutatását. Elmondta, hogy sikerült életre keltenie Szenczi Molnár Albert zsoltárait. Dinnyés "zenés, verses szabadegyetemet" indított. Öt részből álló előadás-sorozatról van szó, egyenként két-három órás találkozások ezek, amikor a harminc-negyven résztvevővel az irodalomról értekeznek, énekelnek. Jelenleg öt helyszínen fut ez a sorozat, ebből kettő Felvidéken található. /Zilahi Imre: Gitárkísérettel énekelt versek. Beszélgetés Dinnyés József előadóművésszel. = Krónika (Kolozsvár), szept. 18./

2004. április 21.

Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete ápr. 20-án a Jelen Házban Balassi Bálint-estet szervezett a “Tisztelt múltadat, s a jelent vele kösd a jövőhöz” közösségépítő program részeként. Dinnyés József magyarországi daltulajdonos után Ujj János aradi történelemtanár a törökkor 150 évét foglalta össze. Pávai Gyula, a Kölcsey Egyesület elnöke a költő életéről beszélt. /(nagyálmos): Balassi-est a Jelen Házban. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 21./

2005. szeptember 24.

Dinnyés József daltulajdonos előadásával, rövid politikai fórummal fűszerezett laptalálkozót tartott az Erdélyi Napló hetilap szerkesztő- és írócsapata Sepsiszentgyörgyön. A szeptember 23-i találkozón megjelent mintegy kéttucatnyi érdeklődő, eljött a városi RMDSZ elnöke, illetve a Székely Nemzeti Tanács két alelnöke is. Arra a kérdésre, hogy délibáb-e az autonómia, mind Tóth-Birtan Csaba RMDSZ-elnök, mind Sánta Imre és Ferencz Csaba nemmel válaszolt. Hogy ebben kialakítható-e egy nemzeti minimum, abban már eltértek a vélemények: az RMDSZ-elnök a kompromisszum fontosságát hangsúlyozta, az SZNT képviselői úgy vélték, hogy Székelyföld területi autonómiája nem lehet alku tárgya. A Nagyváradról Kolozsvárra költözött hetilap munkatársai a kiadvány polgári és nemzeti jellegét hangsúlyozták. Makkay József főszerkesztő hangsúlyozta, hogy a hullámvölgyből immár kifelé tartó lap – négy és félezer példányban jelennek meg – támogatás nélkül kénytelen kivívni helyét a piacon, hangvétele, tartalma ugyanis a pénzosztó gépezetként is működő politikai képviselet elvárásainak nem éppen hízelgő. Fábián Tibor, Szentes Szidónia és Bagoly Zsolt a lap törekvéseiről beszélt, Ágoston Balázs, a Magyar Demokrata főmunkatársa pedig a magyarországi hetilapról beszélt. /(Dánél): Szükség van a nemzeti hangra. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 24./

2005. szeptember 27.

A vártnál nagyobb érdeklődés övezte az Erdélyi Napló székelyföldi közönségtalálkozóit. Az Erdélyi Napló négyfős csapatához (Makkay József, Fábián Tibor, Bagoly Zsolt és Szentes Szidónia) ötödikként Ágoston Balázs, a Magyar Demokrata munkatársa csatlakozott. Dinnyés József énekes fellépései meghitté tették a találkozást. A daltulajdonos magyar költők megzenésített verseivel hívta kárpát-medencei utazásra a jelenlévőket. A rendezvényeken szó esett arról, hogy az Erdélyi Napló már évek óta nem részesül semmiféle anyagi támogatásban, s pályázataikat az illetékes fórumok mindig leseperik az asztalról. A hetilap legújabb szolgáltatása révén nemzeti elkötelezettségű kiadók könyveit, hangkazettáit kínálja olvasóinak. Az Erdélyi Napló találkozóin sikerült egy asztal mellé ültetni az RMDSZ, az MPSZ és az SZNT képviselőit. A körút szeptember 22-én Sepsiszentgyörgyön kezdődött. Csíkszeredában Toró Tibor parlamenti képviselő, Sógor Csaba szenátor valamint Márton Róbert, az MPSZ csíki területi elnöke és Kovács Csaba, az internetes Erdély ma főszerkesztője is jelen volt. Toró Tibor a kisebbségi törvényről szólva kifejtette, hogy a tervezetnek számos hibája van, de a pozitívumokat lehetőségként kell felfogni. Sógor Csaba azokat a lépéseket vázolta, amelyeket az autonómia eléréséért lehet tenni. Fontosnak mondta, hogy a románok megismerjék Erdély történelmét. Márton Róbert úgy vélekedett, amíg az RMDSZ-képviselők nem az erdélyi magyarság ügyét képviselik, hanem parlamenti tisztségeket akarnak megnyerni, addig nincs esély az autonómiára. Marosvásárhelyen megjelentek Szentgyörgyi László és Tófalvi Zoltán, a hetilap egykori munkatársai, továbbá Fazekas Károly Csaba és Szász István Tas, akiknek írásai szerepelnek Erdélyi Naplóban. /Szentes Szidónia: Az Erdélyi Napló székelyföldi körútja. Ellenszélben a magyar ügyért. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), szept. 27./

2007. július 9.

Almási Kálmán, a bukaresti magyar nagykövetség aradi származású nyugalmazott gazdasági attaséja magánkönyvtárából 880 kötetet ajándékozott Arad megye magyarságának. A könyvek az alakuló RMDSZ-könyvtárban kapnak majd helyet. Könyvért könyvet alapon Almási Kálmánnak Bognár Levente a Szabadság-szobor Egyesület által kiadott Kiszabadítottuk, a Dinyés József által szerkesztett Aradi rabok és Virágh Gedeon, Ujj János Arad megye műemlékeiről szólót könyvét, illetve az Aradi Polgármesteri Hivatal kiadványát, Arad épített öröksége címűt adta át. /(b): Almási Kálmán könyvadománya. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 9./

2007. szeptember 22.

Nagyenyeden szeptember 25-én leplezik le Kő Pál szobrászművész alkotását, Thököly Imre domborművét, melyre Tőkés László püspök ötletgazdaként hívja az együttgondolkodókat. A 350 éve született Thököly Imre (Késmárk. 1657. szept. 25. – Nikomédeia, 1705. szept. 13.), 1682–85 között Felső-Magyarország és 1690-től Erdély fejedelmének egész Erdélyben nincs egyetlen emlékműve. Az avatáson Dinnyés József dalszerző, előadóművész saját szerzeményét szólaltatja meg. Thököly Imrének a kollégium homlokzatára helyezendő féldomborművén Czegő Zoltán író-költő gondolata olvasható: ,,Akkor küszködött mindenekkel, amikor rengett a föld a nemzet alatt. ”Innen, Háromszékről a Nemzeti önazonosságunk védelmezője elismerést visszük az ünnepszerzőknek. /Pásztor Tibor Endre: Dombormű gróf Thököly Imrének Nagyenyeden. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 22./

2007. szeptember 27.

Népes tömeg előtt avatták fel szeptember 25-én Thököly Imre domborművét a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium udvarán. Az ünnepség a Vártemplomban kezdődött, ahol az avatás díszvendége, Tőkés László református püspök hirdetett igét. Bátorította az enyedi szórvány közösséget, hogy megszabaduljon a kishitűségtől. Díjakat adtak át a domborművet megalkotó Kő Pál szobrászművésznek és Dinnyés József zeneköltőnek, aki erre az alkalomra egy dalt szerzett. A kollégium udvarán Szőcs Ildikó igazgató mondott beszédet. Tudomása szerint a kollégium falán lévő dombormű az első Thököly-emlékhely Erdélyben. Az avatásra azért került sor ezen a napon, mert szeptember 25-én született Késmárkon /1657-ben/, ezen a napon, 1690. szeptember 25-én választották Erdély fejedelmének, majd ugyancsak ebben az őszi hónapban, 1705-ben, száműzetésben hunyt el Nikomédiában. Czegő Zoltán író alkotta meg a szöveget a dombormű alá, amely így hangzik: „Akkor küszködött mindenekkel, amikor rengett a föld a nemzet alatt”. Az igazgató köszönetet mondott mindenkinek, aki segített abban, hogy ezt a napot igazi szép ünneppé varázsolják, többek között, Beke Mihálynak, a Bukaresti Magyar Kulturális Intézet igazgatójának, Pásztori Kupán István ny. lelkipásztornak, Seprődi Kis Attilának, az iskola vezetőinek, tanárainak, valamint egész személyzetének. Czegő Zoltán beszédében elmondta: Thököly Imre emléke ezentúl az enyedi Őrhegy szellemi védelme alatt áll. A magyar nemzet szakadatlan harcának egyik szakaszában, ugyanúgy, mint Petőfi, ő sem érhette el az igazi magyar együttműködést. – Adassék meg tehát nékünk Enyeden, Aradon, Sopronban, Eszéken, Kassán a nemzeti egyetértés és a hiteles magyar nemzeti öntudat – hangsúlyozta. /Az Őrhegy szellemi védelmében Thököly-ünnepség a Bethlen-kollégiumban. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 27./

2007. november 17.

Pethő László két könyvét mutatta be Kolozsváron, a Phoenix könyvesboltban Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője. Az Arccal a végtelen felé Bolyai János feljegyzéseiből inspirált verskötet új kiadása, Molnár Dénes neves grafikus munkáinak illusztrációival. A Kinek a kezében a lámpás? című kötet beszélgetések, önvallomások és interjúk gyűjteménye. A szerző sokáig élt Kolozsváron, a Korunk munkatársa volt, a kommunista titkosszolgálat meghurcolta, majd húsz évvel ezelőtt családostól Magyarországra űzte. Dokumentumszerű tárgyi emlékezéseiben sorra vette az akkori időkben titkolt vagy kevésbé titkolt rendszerellenes lázongóknak számító, ismert vagy ma már feledésbe merült közszereplőket. Sok, napjainkban is élő közéleti személyről mondta el véleményét, fenntartásait (Király Károly, Markó Béla és sokan mások). A bemutatón, amelynek háttérzenéjét a Dinnyés József által megzenésített Pethő László-versek szolgáltatták, a szerző elmondta: a Kinek a kezében a lámpás? zöldkönyv, amit válasznak szánt az egykori rossz emlékű piros könyvekre. /Ö. I. B. : Két múltidéző könyv. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 17./

2008. június 4.

Június 1-jén, vasárnap a budapesti Nemzeti Társaskör küldöttsége – lovag vitéz Erdős László ny. honvéd ezredes, a kör elnöke és Tarnóczy Balázs költő és képzőművész, a kör alelnöke – címeres nemzeti zászlót adományozott a kézdivásárhelyi református egyházközségnek. A Református Kollégium is kapott egy nemzeti lobogót. Kézdivásárhelyen az ünnepi istentiszteleten Dinnyés József daltulajdonos, előadóművész is közreműködött. /Iochom István: Címeres nemzeti zászló. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 4./

2009. március 27.

Öt előadássorozatból álló turnéja során másodszor volt a térség vendége Dinnyés József szegedi „daltulajdonos”. Kisiratoson, Temesváron, majd az aradi Csiky Gergely Iskolacsoportban énekelte meg a 17. század magyar történelmét a kor prédikátorainak, regöseinek, deákjainak megzenésített verseivel. „Nem lehet tanítani a magyar irodalmat a magyar irodalom története nélkül, ezért ez is történelemlecke-kiegészítő” -– mondta. /Pataky Lehel Zsolt: Zenés történelemlecke Dinnyés Józseffel. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 27./

2010. augusztus 12.

EMI-tábornyitás
Szemet gyönyörködtető néptáncbemutatóval, Széman Csilla népdalénekes és Dinnyés József daltulajdonos fellépésével, valamint Gyergyószentmiklós polgármestere, Mezei János köszöntőjével kezdődött tegnap a VI. EMI-tábor.
A déli órákban már valamennyi tematikus sátor üzemelt, rengeteg érdeklődő látogatott ki a Gyergyószentmiklós melletti Hétvirág Panzió területére. A nap előadói között szerepelt Koszta István hadtörténész, aki a Trianon — esélyeink az esélytelenségben. Elmulasztott döntések címmel tartott előadást, de Szilágyi Ferenc egyetemi tanár, Gergely István katolikus plébános vagy Vetési László szórványlelkész is. Az első napon olyan fontos témák is terítékre kerültek, mint az érmelléki önrendelkezés, a besúgók és az egyház kapcsolata, vagy a szórványvidék helyzete. Az első napot a NemEz, a Beatrice és a Hungarica együttesek koncertje zárta.
Az augusztus 15-ig tartó tábor programjáról a www.emitabor.hu/erdely internetes oldalon lehet tájékozódni. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2010. augusztus 12.

Megnyitották a VI. EMI-tábort
Két központi téma köré épül a Gyergyószentmiklóson rendezett VI. EMI-tábor: a trianoni békediktátum 90 éves, illetve a II. bécsi döntés 70 éves évfordulójára – mondta Bagoly Zsolt, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) volt alelnöke, a tábor ünnepélyes megnyitóján. Az idei EMI-tábor már a nulladik napon rekordot döntött: mintegy hatszáz látogató verte fel a sátrát a megnyitó előestéjén. Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere büszkén szólalt fel az ünnepségen. „Az EMI egy olyan rendezvénysorozat itt, Gyergyószentmiklóson, ami megerősíti lelkünket. Óriási szükségünk van az EMI-re.” A városvezetés elöljárója nevelő és jellemformáló jellegét emelte ki a tábornak. „Mi, akik itt vagyunk, egyet gondolunk a világról, magunkról, a magyarokról” – mondta Mezei, aki beszédét az erdélyi magyarok tízparancsolatával zárta.
A nyitóbeszéd után a kolozsvári Széman Csilla előadásában hallhatott két népdalt a táborozó közösség. A házigazda város polgármesterének felszólalása után a mezőpaniti Porka Hagyományőrző Néptánccsoport táncrendet mutatott be.
Csergő Tibor, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója elmondta, hogy a folyamatosság jegyében minden rendezvény „szalonképesebbé” válik, szerinte az egyetlen szélsőséget a táborban az időjárás jelenti. A két központi téma mellett a marosvásárhelyi fekete március húszéves évfordulóját is hangsúlyozta, továbbá a „vesztes huszadik századot” követő huszonegyedik század kedvező előjeleit firtatta.
A megnyitót Dinnyés József daltulajdonos előadása zárta. A befejezést képező dalcsoport előtt Bagoly Zsolt bátorította a közönséget: a fekete március példáján felhívta a figyelmet annak a fontosságára, hogy ne a vereséget, a bebörtönözések emlékét emeljük át mindennapjainkba, hanem a nemzeti összetartásra épülő törekvések élményét és értékét.
Kovács Hont Imre. Szabadság (Kolozsvár)

2010. október 19.

Táj- és népismereti tanácskozás Tenkén
Bihar megye – Győrffy István száz évvel ezelőtt kezdte meg a Fekete Körös völgyi magyarság néphagyományainak kutatását és gyűjtését. Ebből az alkalomból a Tenkei Református Egyházközség Művelődési Központjában tanácskozást tartanak Néphagyomány és nemzeti művelődés címmel.
Az október 23-án, szombaton délelőtt 10 órakor kezdődő esemény programja a következő: 9 óra – regisztráció; 10 – megnyitó, bevezető; előadások: Dukrét Géza (Nagyvárad) – A Fekete Körös völgyi magyarság (könyvismertető); Vetési László (Kolozsvár) – Szórvány Dél-Biharban; Dinnyés József (Budapest) – Tanítók életfái; Miklós Annamária és Miklós János (Belényes) – Temetőink népművészete; Szabó János (Martfű) – Hogyan képzelek el egy Fekete Körös völgyi olvasókönyvet?; Szigeti Ferenc (Magyarremete) – A református templom restaurálása; Szakács Zoltán(Köröstárkány) – Tájszólás és néphagyomány; a Debreceni Egyetem Néprajz Tanszéke képviselőinek előadása; Balla Tibor (Kúnszentmárton) tekerőlenton játszik; ebédszünet, utána együttes ülés, hozzászólások, kiegészítések a hogyan tovább?-szellemében, zárszó. Az esemény támogatója a Megyei Tanács, védnöke Pető Csilla képviselő. Visszajelzéseket október 20-ig várnak szervezők a 0259-310299 (tenkei parókia), illetve a 0741-922044-es (Kiss Gyöngyi) telefonszámokon. erdon.ro

2012. április 28.

Ismét versek Dsida otthonából
Születésnapi beszélgetés Füzesi Magdával
Füzesi Magda 1952. május 3-án született a kárpátaljai Nagyberegen. Szülőfalujában érettségizett, majd Beregszászban nyomdász lett. 1975-től a kétnyelvű járási lap munkatársa, később a magyar kiadás felelős szerkesztője. Magyar nyelv- és irodalomszakos diplomát az Ungvári Állami Egyetemen szerzett. Írásai számos magyarországi és erdélyi lapban, illetve antológiában láttak napvilágot, verseiből oroszra és ukránra is fordítottak. Ezekből a nyelvekből magyarra ő is fordít. Mindeddig kilenc önálló verseskötete jelent meg. Az ukrán és a magyar írószövetségeknek, továbbá a Magyar Művészeti Akadémiának a tagja, újságírói tevékenységéért Táncsis Mihály-díjjal tüntették ki.
– Magyar–ukrán kétnyelvű versesköteted címe: „Szőttes pirossal, feketével”. A fekete-pirosnak mifelénk már van egy sajátos jelentése.
– Ismerem Kányádi Sándor „Fekete-piros” című versét, csábító is a gondolat, hogy azt mondjam: persze, az én versemben is tettenérhető a kárpátaljai őshonos magyarság passzív ellenállása. Adott esetben ez a „szőttes pirossal, feketével” fogalom sokkal prózaibb: szülőfalumban, Nagyberegen (a történelmi Bereg megye egykori „fővárosában”) készítik, szövik a híres-nevezetes beregi szőttest – pirossal, feketével. A piros az öröm színe, a fekete a bánaté. S talán nem kell hangsúlyoznom, hogy a kárpátaljai magyarság sorsában az öröm mellett (megmaradtunk!) jócskán benne van a bánat is („malenykij” robot, megtizedeltetés, szétszóródás). A vers különben így kezdődik: „A dolgok fáit szél tépázza / felriad a sok gond-madár. / A lovak össszebújnak fázva, / ki tudja, meddig tart a nyár?” A sorok között ott van a kolhozosítás (1949), a félnapokig sorbanállás a betevő falatért, vagy akár a cukorjegy is. Azt hiszem, az erdélyi olvasó magyarázat nélkül is érti: egyformán megéltük a piros-fekete időket, bár azt, hogy ez itt is így történt, én csak az utóbbi években tudatosítottam.
– A piros-fekete időket egyaránt megélték és versekben dolgozták fel mind Erdélyben, mind Kárpátalján. Költészeted legtömörebb összefoglalását Bertha Zoltántól olvastam. Idézem: „A kárpátaljai sorsviselés éles, metsző fájdalmassága, a konok, szigorú, csaknem engesztelhetetlen keserűség, a tájban-gyökerezettség kínzó-ambivalens elrendeltetésszerűsége mintegy kigyöngyözi a szenvedés, a kötődés és a reménytelenséggel határos megkönnyebbülésvágy sugallatos metaforáit és létszimbólumait”. Másik méltatódnak, Petrőczi Évának „Egy lenvirág reggeli imája” lett a kedvenc verse: „Ez az egyszerre paraszti és poétaasszonyi könyörgés olyan, mint egy, a ládafiából előkerült családi Biblia lapjain lévő régi imádság, olyan mint egy aszályos-kegyetlen évben született fohász.”
De térjünk vissza a jelenbe. Változatos irodalmi életpálya után kerültél Kolozsvárra, és itt sem akárhová, egyenesen Dsida Jenő hajdani otthonába.
– Ott kell kezdenem, hogy 2001-ben megözvegyülvén, magam is alig vártam a nyugdíjaztatást. Egyetlen lányom Magyarországon találta meg a párját egy kolozsvári fiatalember személyében, az unokák növögettek, úgy éreztem, ott van rám szükség. Édesanyám is biztatott, hogy akkor segítsek a lányomnak, amikor szükség van rám, egy idő után a családok amúgy is „szétfejlődnek”. Így aztán 2005-ben beadtam a letelepedési kérelmet. Aztán – mondjam, ne mondjam? – az ügyintézés malmai következtek. Volt is erről egy kis krokim „(T)örökbe fogadtak” címmel, amikor a magyarországi hivatalos okmányaimat Mahda névre állították ki, merthogy az ukránból így transzliterálták – előírás szerint. Na, de nem erről akartam beszélni, hanem Dsidáról. Időközben találkoztam egy új, kolozsvári társsal, aki történetesen Dsida Jenő egykori otthonában született. E kapcsolatnak köszönhetően kinyílt előttem a világ. Sokat utaztam Erdélyben, megismertem Csíkország nevezetességeit (ezekből az élményekből több versem született), és eljött az idő, amikor már elég erősnek éreztem magam, hogy kialakítsak egy új életteret Kolozsvárt. Dsida nevét ismertem már diákkoromban is, ugyanis (a most kárpátaljai) Beregszász a költő iskolavárosa volt: 1914–1918 között Dsida itt töltötte gyermekéveit, anyai nagyszüleinél. A beregszászi vasútállomás falán (a költő nagyapja állomásfőnök volt) tábla őrzi a majdani literátor emlékét. „Dsida-versek kárpátaljai olvasata” címmel írtam egy tanulmányt arról, mit üzenhet verseivel szűkebb pátriám irodalombarátainak a költő, aki „Tekintet nélkül” című költeményében kertelés nélkül leszögezte: „Krisztusnak és Pilátusnak, / .... / egyformán szolgálni / nem lehet”. Van egy dédelgetett álmom: a Dsida-ház kertjét a költő virágaival szeretném beültetni. Olyan virágokkal, amelyekben egykor örömét lelte, hiszen mintegy testamentumként hagyta ránk: „Orrodba édes illatot gyüjts / szívedbe békét és mosolygást, / szemedbe fényt, hogy az utolsó / napon is tudj örülni folyvást...” /. Lehet ennél szebben írni életről és halálról?
– Bár köteteidet nem találni sem magyarországi, sem erdélyi könyvesboltokban, a nevedet mégis ismerik a magyar olvasók a Kárpát-medencében. Tucatnyi verseskönyvedből jónéhány költemény került be az összmagyar antológiákba. A természetes, egyszerű, dallamos sorok szinte tálcán kínálják magukat az énekeseknek is. Nem csoda, hogy a Kalákától Dinnyés Józsefig, Kárpátaljától a Vajdaságig sokan ráharaptak...
– Nem vagyok jó sáfára a verseimnek, mai szóval élve: a marketing nagyon távol áll tőlem. Mindaz, ami verseimmel történt, Isten ajándéka. Időnként megkerestek antológiaszerkesztők, hogy adjam áldásomat egy-egy vers megjelentetésére. Volt úgy is, hogy egy-egy publikálást utólag fedeztem fel valahol. Ami a dallamosságot illeti: Posztmoderniában ez nem kifejezetten előnye egy költeménynek. Dinnyés József daltulajdonos volt az első muzsikus, akinek „megakadt a gitárja” a „Küzdelem” című versemen. Őt még abból az időből ismerem, amikor a nyolcvanas évek végén a Beregszászi Tanítók Házában egy hatalmas Lenin-portré alatt teli torokból énekelte, hogy „Határtalanul szeretném hazámat...” Időközben a verseimből dallá vált egy CD-nyi, bízom benne, hogy hamarosan a nagyközönség számára is hozzáférhető lesz. A kárpátaljai Credo verséneklő együttes tucatnyi versemet megzenésítette, legutóbb éppen az „Agyő, Kárpátalja!” címűt. Ez az a vers, amelyet Ivaskovics József, az együttes vezetője szerint a zenészek sem tudnak könnyek nélkül előadni.
– A peresztrojkát már tapasztalt lapszerkesztőként harcoltad végig. Hoztál-e ebből az időből egy saját történetet?
– Érdekes, hogy pont a napokban jutott eszembe egy ilyen történet. Dióhéjban: 1969-től (sikertelen egyetemi felvételi után) hat évig nyomdász, tördelő voltam, majd 1975-ben önérzetes kollégáim szerint tisztességes szakmunkásból firkász lettem. Végigjártam a szamárlétrát: korrektorból lettem szerkesztő egy kétnyelvű (magyar és ukrán) járási lapnál. Természetesen vezércikkeket is írtam, és az egyik ilyen „felszólamlásom” váltotta ki a hatalom nemtetszését. Történt pedig, hogy Katona József „Bánk Bánjából” Tiborcot hívtam segítségül: „mert ki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerít”. (Valahogy így, nincs a kezem ügyében a kritikai kiadás...). Egyszóval másnap megjelent a szerkesztőségben egy rendőr (már peresztrojkát írunk!), aki a rendőrfőnök üzenetét hozta: szerkesztő asszony, tudhatná az eljárást, ha annek a Tiborcnak valami panasza van, akkor írjon beadványt, ne az újságban rágalmazza a milíciát. Persze, könnyű most ezen mosolyogni, de volt idő, amikor éjszakákat nem aludtam egy-egy meredekebb bíráló (tényfeltáró) publikáció megjelenése után. 2003-ban Táncsics-díjjal tüntetett ki az anyaország. Akkor a Magyar Nemzetben közölt interjúban meg is kérdezte az újságíró kolléga, hogy mit gondolok, miért keresett meg a kitüntetés? Azt mondtam: bizonyára jól szerepeltem „kötéltáncos” kategóriában. 1989-re viszont már a kötéltáncon is átlendültünk. Ekkor jelentettem meg a „Kósa Anna balladáját”, az első közvetlen utalást a háború utáni elhurcolásokra. Kósa Anna falumbeli öregasszony volt, a fiát elpusztították, anyai fájdalmában valóban megzavarodott.
– Az anyaországba kivándoroltak Kárpátaljai Szövetsége lapjának, a Kárpátaljai Hírmondónak a főszerkesztője vagy. Mi ez: hűtlen hűség, távolibb, tehát objektívabb rálátás, utóélet vagy csak nosztalgia?
– Ezen sokat lehetne morfondírozni, de én nem szeretném „megideologizálni” a helyzetet, annál is inkább, mert egykori ismerőseim között voltak olyanok is, akik lelkiismeret-furdalásukat azzal csillapították, hogy ők majd Magyarországon „a határok légiesítésén fognak munkálkodni”. Én nem tűztem ki magam elé ilyen nagy célt, de amikor nyolc évvel ezelőtt a több mint ezer tagot számláló Kárpátaljai Szövetség elnöksége fantáziát látott abban, hogy folyóiratot adjon ki, és engem megkerestek a főszerkesztői feladatra, hosszas lelki gyötrődés után („alkalmas vagyok én erre?”) elvállaltam. A lap életképes, az olvasók szeretik, jó visszajelzéseket kapunk. Sok anyaországi számára meglepetés, hogy mennyi minden történt az utolsó ezer esztendőben „azon a Kárpátalján”. Külön büszkeségem, hogy egy idős nyíregyházi főiskolai tanár minden lapszám után jelentkezik, hogy „már megint tanultam valamit”. És hadd legyek már egy kicsit hedonista: a sok politikum után, amely több mint három évtizedes újságírói pályafutásom alatt „rámszakadt”, örömmel szerkesztek egy olyan folyóiratot, amelyben kiélhetem a hűtlen hűséget, a távolibb, tehát objektívabb rálátást és a nosztalgiát is.
– Múzsákra még egy költőnőnek is szüksége van. Gyermekverseidet az egykori (örök) kisgyermek, a mama vagy a nagymama írja?
– A kérdés jó, különösen, hogy sosem gondolkodtam el még azon, hány ember is lakhat bennem egyszerre. Szerintem mindhárom „énem” ott van egy-egy gyermekvers születésénél. Bár egy alkalommal Kányádi Sándor azt mondta, nincs olyan fogalom, hogy gyermekvers: csak jó vagy rossz vers van. Több gyermekversíró korszakom is volt, Magdi lányomnak történetecskéket írtam (közülök többet megzenésítettek). Amióta a nagyberegi lányom és a kolozsvári vejem megajándékoztak két okos és – hangsúlyozom – érzékeny lelkű kislány unokával, Hajnalkával és Orsikával, ismét szóbaálltak velem a tündérek. Jó látni, hogy a lányom családjában fontos a nemzeti értékrend. Csak zárójelben jegyzem meg: a járókelőknek furcsa lehetett, amikor a budapesti születésű kisebbik unokám még óvodásként a Margit-hídon sétálva boldogan felkiáltott, „Nézd, nagymama, magyar zászló!” Ez is nevelés kérdése...
– A beszélgetésből kiderült, hogy beilleszkedtél az új környezetbe, lassan ennek a hazának is „ismered könnyét, sóhaját”. Ám szerintem még a kívülálló szemével látod az erdélyi magyarságot. Hadd kérdezzem meg végezetül: mi az, amitől jól érzed magad Kolozsvárt, Kalotaszegen, a Székelyföldön?
– Kezdetben vala a gyámoltalanság. Én Budapesten sokáig csak vendég voltam: emlékszem, a békásmegyeri református gyülekezetben az első alkalommal a legutolsó sor legszélső székére mertem csak leülni... Más kérdés, hogy azóta ott is barátokra találtam. Lehet, hogy furcsán hangzik egy olyan ember szájából, aki a határon túl egy tömbben élő magyarságból került a kincses városba, de Kolozsvár a magyar mentalitásával fogott meg. Nem mintha a beregvidéki nemzettársaink feladták volna identitásukat: nekem otthon magától értetődő, hogy Beregszászban a feliratok magyarul is ki vannak írva, hogy 1991 óta Kárpátalja magyarlakta települései polgármesteri hivatalainak épületein a törvény értelmében az ukrán mellett ott van a magyar trikolor is, és még sorolhatnám. S mindez nem azért van így, mert Ukrajna annyira barátja lenne a demokráciának: egy százötvenezres kisebbséggel az államalkotó nemzet nemigen számol... Más a helyzet Romániában, ahol egymillió kétszázezer magyar él. A 2011-es népszámlálás óta tudjuk, hogy Kolozsváron a magyarság százalékaránya 18-ról sajnos 16 százalékra csökkent, ezért itt minden magyar rendezvénynek jelentősége van. Örvendetes, hogy a városban a történelmi egyházak lelkipásztorai milyen összhangban munkálkodnak. A magyar kultúra napján, augusztusban, a városnap környékén, vagy emléktábla-avatáson és még hosszan sorolhatnám, hol mindenhol fognak össze, és ösztönzik híveiket az identitás megőrzésére. Kolozsvár egyenes derekú város. Méltósággal éli meg a mostani felemás időt is, hiszen annyi minden történt már itt a letűnt századok alatt. És mennyi minden történhet! A Házsongárdi temető eszünkbe juttatja, hogy „hol nemzet süllyed el”, de utána nyomban azt is, hogy „romon virág”. Ezt jelenti nekem Kolozsvár. Kalotaszeg és Székelyföld szavak nélkül is áll a vártán, áll kitartóan és megfellebbezhetetlenül, mintha az utóbbi száz esztendőben mi sem történt volna! Én tanulni jöttem Erdélybe. Nemcsak a látnivalókat fedeztem fel, kaptam ajándékba egy belső látást is. Ha Isten élni enged, ezt az ajándékot szeretném megosztani Erdély kisebb testvérével, az egykor éppen a fejedelmi Erdélyről leszakadt Kárpátalja magyarságával.
– Témáid így hát nálunk is akadnak bőven. Születésnapodra azt kívánjuk, hogy versekre serkentő jó tündéreid ezután is sűrűn felkeressenek.
KRAJNIK-NAGY KÁROLY. Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-27




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék