udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 15 találat lapozás: 1-15

Névmutató: Fábián Gábor

2005. április 15.

Gyakorlatilag felmérhetetlen, hogy helyhiány vagy más okok miatt mennyi kincs porosodik vagy penészedik a régió múzeumainak raktáraiban, pincéiben. A tárgyak jelentős része a magyar történelemhez kötődik. Aradon Peter Hügel, az aradi múzeum igazgatója korszerűsítési elképzeléseit kínkeservesen verekszi csak át környezetén. – Az 1848-as részből a ’70-es évek elejéig sokkal többet lehetett látni, mint ma. Akkor Ceausescu ideológusainak parancsára az 1848-as részleget szétverték, helyét a dák ősök és a szocializmus dicsőítése vette át. 1989 után a kommunista relikviákat leszedték, de a történelemszemlélet mit sem változott. Peter Hügel szeretne több 1848-as anyagot kiállítani. A Feszty-hármaskép végleges helyét az igazgató nem a múzeum falain belül képzeli el. Szeretné a katolikus templom udvari épületeinek egyikében állandó helyet találni, s hosszú évekre megőrzésre odaadni az egyháznak. Hügel elismerte, hogy a raktározási körülmények borzalmasak, a falak vizesek, pereg a vakolat, a kincsek állapota pedig folyamatosan romlik. Puskel Péter, Arad múltjának egyik legavatottabb ismerője szerint elérkezett az idő, hogy előkerüljön a raktárból Aradi Zsigmond Búsuló Arad című szobra, Csiky Gergely, Fábián Gábor mellszobra, a Kossuth-szobor, Huszár Adolf Szabadság-szobrának makettjei, Arad szabad királyi város kincsesládája, több tucatnyi értékes festmény, és még lehetne sorolni. Bizonyos aradi román körök hallani sem akarnak a ’48-as részleg kibővítéséről, más magyar ereklyék leporolásáról. Eltekintve a bányamúzeumoktól, Hunyad megyében elvileg három történeti vagy néprajzi múzeum létezik. Azért csak elvileg, mert a legjelentősebb, a dévainak helyet adó épület közel egy évtizede felújítás alatt áll, s azóta nincs állandó kiállítás. A múzeum alapítása dr. Téglás Gábor és dr. Torma Zsófia, a földkerekség első amatőr régésznőjének nevéhez, pontosabban az általuk 1882-ben létrehozott “Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulathoz” fűződik. Az általános történeti múzeumból a 80-as években a “dák és római civilizáció múzeuma” lett. Az elnevezés a mai napig megmaradt. A múzeum gyűjteménye akár százezernél is több darabból áll, állította Bodó Krisztina régész, a múzeum munkatársa. Sok régi kőszobor, oszlopdarab vagy egyéb kőfaragvány Déván a szabad ég alatt áll. Vajdahunyadon van a másik múzeum, ott is folynak ásatások. Szászvároson a Néprajzi Múzeum nem panaszkodhat helyhiányra, de a magyar vonatkozású kiállított tárgyak jóformán teljességgel hiányoznak. /Chirmiciu András: Pincekultúra. Múzeumok rejtegetett magyar kincsei. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 15./

2005. december 12.

Aradon a hét végén a Kölcsey Egyesület és a belvárosi református egyházközség kétnapos tudományos ülésszakot szervezett Fábián Gábor (1795-1877) író, műfordító, nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja születésének 210. évfordulójára emlékezve. Megkoszorúzták Fábián Gábor kriptáját és a református templomban öt éve felavatott emléktábláját. Hét anyaországi és három itteni iskola képviselői közösen koszorúztak Aradon a Csiky Gergely Iskolacsoport hagyományos Csiky-napján. /Kultúr hírek. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 12./

2008. május 26.

Május 25-én az aradi magyarság régi vágya teljesült: ismét köztéri szobrot kapott, felállították Fábián Gábor szobrát. Fábián Gábor (1795–1877), az arad-belvárosi református egyházközség templomépítő főgondnoka, író, műfordító, országgyűlési képviselő, a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. Egyházi énekek és szavalatok hangzottak el, valamint röviden ismertették Fábián Gábor rendkívül gazdag életútját és -művét, amely az egyházin kívül értékes közéleti, irodalmi és tudományos munkásságot is tartalmazott. A mostani szoborállítás igazi erkölcsi jóvátétel, hangsúlyozta Baracsi Levente, ugyanis az aradi Kölcsey Egyesület 1885-ben emléktáblát, 1912-ben pedig mellszobrot állított Fábián Gábornak, azonban az impériumváltáskor mindkettőt eltávolították. A Fábián-kultusz 1990 után folytatódhatott, ekkor azonban még megakadályozták emléktábla elhelyezését egykori lakóházán, majd születésének 200. évfordulóján ez megtörtént a református templom előcsarnokában. Az aradi Kocsis Rudolf szobrászművész készítette el a mellszobrot. A talapzat Dóczi András csíkszeredai kőfaragó munkája. /Kiss Károly: Felavatták Fábián Gábor mellszobrát. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 26./

2009. június 13.

Aradon a korabeli civilszervezetek, mindenekelőtt a Kölcsey Egyesület, a Honvédegylet, a Kossuth és az Asztalos Asztaltársaság, a Színügyi kiharcolták a hármas célt, amellyel méltó emléket állítottak az 1849. október 6-án a várban és a közeli mezőn kivégzett 13 honvédtábornoknak: a vesztőhelyi obeliszket, a Szabadság-szobrot és a ‘48-as ereklyemúzeumot. A vesztőhelyi obeliszk, a Szabadság-szobor túl nagy szálka volt Ferenc József szemében. Az aradi szoboravatásról 1890. október 6-án –óvatosságból – testületileg hiányoztak a politikusok. Voltak Arad város, a megye egykori szellemi nagyságaira utaló táblák is: Munkácsy Mihály aradi éveit megörökítő, illetve a Fábián Gábor-házon elhelyezett tábla Aradon. Radnán Kossuth utolsó hazai földön eltöltött éjszakájának emlékére vagy Majláthfalván az iskolaalapítók tiszteletére elhelyezett tábla, többek között. Arad műszaki nagyjairól nem emlékeztek meg eleink. Boros Béniről, a zseniális vasútépítő mérnökről teret neveztek el ugyan, de az ACSEV-palota fala, ahol élt és alkotott, azóta is üresen maradt. Weitzer Jánosnak is volt egy kis mellszobra a gyárudvaron, akárcsak az élesztő- és szeszgyárat alapító Neuman fívérek közül Edének, de ezekről csak a gyár dolgozói tudtak. A két világháború közötti időszak első felében eltüntették a magyar vonatkozású szobrokat, táblákat a város köztereiről, parkjaiból és a házfalakról. A ‘70-es évek derekán emléktáblák tűntek fel a munkásmozgalom különböző mozzanatairól (Ujj János könyvében megtalálható a teljes ”választék.) 1989 után elsőként egy román és egy magyar nyelvű emléktábla jelent meg Tóth Sándor, a forradalomban Aradon hősi halált halt hódmezővásárhelyi magyar sofőr mementójaként. Aztán a minorita kultúrház előcsarnokának falán helyezhették el a hálás utókor apró jeleit: Tóth Árpád Aradon született költő, Lóczi Lajos geológus földrajztudós, Znorovszky Attila népművelő, majd Simonyi Imre ezredes, az aradi vár egykori rabja kapott emléktáblát. A református templomban Fábián Gábor polihisztorról, a Magyar Tudományos Akadémia tagjáról, a templom egyik alapítójáról és Kazinczy Lajosról emlékeztek meg táblaavatással, a minorita templomban a másik három ‘48-as aradi mártír – Ormai Auffenberg Norbert, Lenkey János és Hauck Alajos – kapott közös emléktáblát. Később sikerült felállítani az első utcai táblát Damjanich tábornok emlékére. Következett Rozsnyay Mátyás, a tudós gyógyszerész. Közben szaporodtak román részről is a megjelölésre érdemes épületek. Bukaresti sugallatra hatalmas csúsztatással szövegezték meg a pályaudvar peronján elhelyezett táblát az aradi vasút 150 évéről: Romániának az akkori eseményekhez semmi köze nem volt. Se Arad, se Kürtös nem tartozott oda. Sőt még Románia se volt, csak különálló fejedelemségek. /Puskel Péter: Emléktáblák a régióban. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 13./

2009. november 6.

Ismeretlenek fehér festékkel bemázolták Aradon a belvárosi református templom előtt álló Fábián-mellszobor talapzatát. Baracsi Levente, az egyházközség lelkésze elmondta, Bognár Levente alpolgármester javasolta, hogy beadványban kérjék a polgármesteri hivatal közbenjárását az ismeretlen tettesek kiderítésében, illetve hogy a szobrot állítsák vissza eredeti állapotába. Fábián Gábor (1795–1877) az aradi református egyház főgondnoka volt az 1840-es években, amikor a gyülekezet és a templom építése folyt. Kiemelkedő a költői és a műfordítói tevékenysége. Tavaly májusban, amikor felállították a mellszobrot, a város egész lakossága a legnagyobb megértéssel fogadta azt. /Bemázolták Fábián Gábor szobrának a talapzatát. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 6./ Emlékeztető: 2008. május 25-én felállították Fábián Gábor szobrát, Kocsis Rudolf szobrászművész alkotását. Kiss Károly: Felavatták Fábián Gábor mellszobrát. = Nyugati Jelen (Arad), 2008. máj. 26./

2011. február 19.

Szemelvények az aradi Szövétnek tartalmából
Eljutott hozzánk az Aradon kiadott Szövétnek kulturális szemle decemberben megjelent száma. A főleg karácsonyi témához kapcsolódó írások mellett, a teljes tartalom tükrözi a folyóirat szerkesztőinek igényességét, s valamennyi szerzőnek az értékek iránti elkötelezettségét. Akinek még nem volt szerencséje belelapozni a folyóiratba, figyelmébe ajánljuk a tartalmát. Többek között Ujj János Beleborzongtam című írását, amely történelmi példák és megélt élmények felidézésével figyelmeztet az időnként újjáéledő nacionalista fanatizmus veszélyeire, azokra a napjainkban szabadon hirdetett vasgárda ideológiát tartalmazó kiadványokra, amelyeknek emlékei még zsigereinkben élnek és keltenek félelmet, akárcsak a fasizmus, vagy a kommunizmus megtorló időszakának emlékei.
Megindítóan szép karácsonyi ünnepséget idéz Schütz István 1940-ből, az utolsó aradi karácsonyi emlékéből. Visszaemlékezésében az Aradi Katolikus Fiúlíceum egykori /ma 88 éves/ diákja emléket állít Páter Karácsonyi Istvánnak, akit a Szoboszlay Aladár nevével fémjelzett államellenes összesküvés felgöngyölítésekor letartóztattak és börtönbe zártak. Réhon József annak az irodalmi karácsonyestnek az emlékét eleveníti fel, amikor 1910-ben az aradi születésű Rozsnyay Kálmán birtokán ünnepelte a karácsonyt a “Holnaposok” közül Dutka Ákos, Juhász Gyula és Tabéry Géza.
Sok kutyabarát szívét megdobogtatja M. Sághi Annamária Kutyakarácsony című elbeszélése.
Egy, a szlovákiai Somorján 1992-ben, karácsonykor forgató francia tévé stáb vendéglátója által idézett esetet írja le dr. Fóthy János a Magyarként élni szülőföldünkön című jegyzetében. Piroska Katalin összeállítást közöl Erkel-művek az aradi színpadon címmel. Vajda Noémi Ugrin Lajos szobrászművészt egy vele készült interjú által mutatja be. Dr. Vajda Sándor írásának címe: Barabás Miklós Oltárképei a borosjenői római katolikus templomban. Pávai Gyula a 215 éve születt Fábián Gábor munkásságát és családjának aradi vonatkozásait eleveníti fel. Rúja Ildikó értékeli az V. IFESZT színházi fesztivál eseményeit. Az irodalmi alkotások sorában Réhon József Két lány sétált a parkban c. karcolatát és Gál Z Csaba Őszi körforgás c.versét közli a folyóirat. További írások: Serdült Benke Éva: A fizika igézetében /Toró Tibortól Palágyi Menyhértig/, U.J.: Budavára a miénk!, Piroska István: Tanbetyárok, Blazovich László: Emlékhely-avatás Fűpereken, Berecz Gábor és Sztoi Demeter: Vad és Vadászat az Arad vidéki pecséteken, U.J.: Száz év a pécskai magyar oktatásban, Olasz Angéla: “Ötszáz, bizony Aradra ment Gyáli úti Puskás-diák, Gémes Mária: Mindenki Katica nénije, Simon Bernadett: Gondolatok, R. J.: ”Bizakodónak kell maradniuk, 9 kudarc 9 próbálkozást jelent.” Végül A végjáték előérzete címmel, -s-j szignóval jelenik meg a folyóirat hasábjain Graur János Feltámadás a Bánságban című, Temesváron kiadott kisregényének alábbi kritikája:
“…A kézirat a fiókba került, s ott is maradt egészen 2010-ig. Sajnos… Az író Lázár Mihály figuráját (részben) a mindenható diktátorunkról mintázta… a műveletlen felkapszkodott, mindenhez értő pék (a mi valóságunkban suszter) … Ő is, akárcsak az akkori államfőnk paranoiás, üldözési mániában szenved… Az általa felépített Radion gyógyfürdős, függőkertes luxusszálló a román diktátor Nép Palotájának kicsinyített mása…. A kisregény egy napon, pontosabban 24 órán keresztül bonyolított cselekménye banálisnak mondható… Az író ebbe a keretbe helyezi a Lázár Mihályhoz kötődő, szinte kivétel nélkül negatív szereplőket… Talán csak Borcsa néni, a nagyszájú takarítóasszony, valamint az árvízvédelemben a kezdeményezést végül átvevő unokahúg, Kármen, illetve a város bolondjának, Motoros Misinek az alakja szimpatikus… Megértem az akkori cenzor félelmét és döntését, mert a kisregény végén a tanácselnök megőrül, miközben a grandiózus megvalósítása… összeomlik. Akkoriban, a nyolcvanas évek végén még a kommunista rendszer leghívebb polgára is megértette volna az utalást a közelgő végső összeomlásra. Az asztalfiókba csúsztatott könyvében az író váteszként jósolta meg a néhány hónappal később bekövetkezett végjátékot, a diktátor pusztulását…
A sodró cselekményű, jó stílusban megírt alkotás elsősorban annak a generációnak szól, amelynek tagjai megélték a kommunizmust.”
Heti Új Szó (Temesvár)

2011. június 4.

Könyvkiadás - honnan hová?
Budapesten ezekben a napokban zajlik a 82. ?nnepi Könyvhét, a magyar irodalom és a minõségi könyvkiadás egész Európában páratlan hagyományú és kisugárzású rendezvénye. 
Idén a könyv ünnepe nemcsak Budapestre, hanem Balatonfüredtõl Debrecenen, Miskolcon, Szegeden át Vácig több mint félszáz vidéki városra is kiterjed, s túlzás nélkül történelmi jelentõségû, hogy 1941 óta, azaz 70 év elteltével idén újra van magyar könyvhét a határon túl is, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülése közös szervezésében, Kolozsvárott. 
Az idei Könyvhétre és a Gyermekkönyvnapokra 116 kiadó (ebbõl 19 határon túli mûhely - köztük az Irodalmi Jelen is) 385 újdonsága látott napvilágot, kizárólag magyar szerzõk mûvei. A Gyermekkönyvnapokra 32 újdonság jelent meg. 
Gutenberg korszakújító találmánya ellenére a könyvnyomtatás fejlõdése nem volt egyenes ívû. Mindig és mindenütt szorosan összefüggött az írás és olvasás elterjedésével, a gazdasági-társadalmi fejlõdéssel, a civilizációs folyamatokkal, az emberek érdeklõdési vágyával. 
A sötétnek tartott, ellentmondásokkal telített középkorban, amikor eretnekeket égettek máglyán, boszorkányokat küldtek a halálba, s a vallási türelmetlenségnek igen tágak voltak a határai, Európa egyes országaiban az egyházak, uralkodók, arisztokraták körében divat volt a könyvgyûjtés és olyan tékák alapjait vetették meg, mint a vatikáni, a szentgalleni, a pannonhalmi vagy akár Mátyás király híres könyvtára. 
Késõbb, a felvilágosodás fáklyahordozói meg voltak gyõzõdve a tudás megõrzésének és továbbadásának fontosságáról, életre hívták és berendezték nagy könyvtáraikat. Erdélyben a Batthyaneum, a Bethlen Kollégium nagykönyvtára, a vásárhelyi Teleki Téka - hogy csak a legismertebbeket említsük - mindmáig különbözõ korok szellemi kihívásainak kiapadhatatlan ismeretforrásai. ?sszeállításunkkal egy kis visszapillantásra invitáljuk a kedves Olvasót. 
Nem csupán státusszimbólum
Régi aradi könyvek
Gutenbergtõl hosszú idõn át a könyvkiadás mindig a nyomdák elterjedésének, kapacitásának, mûszaki lehetõségeinek a függvénye volt. A kiadói hálózatok szövevénye a 19. században terjedt el. Addig a szerzõ egyenesen a nyomdába vitte, és saját zsebébõl, vagy valamelyik mecénás támogatásából fizette könyve kinyomtatását. Olyan városban, ahol volt e célra alkalmas nyomda.
Arad sajátos fejlõdésének feltételei miatt e téren nem tudott az élvonalba kerülni. Számos erdélyi, partiumi, temesközi városban évszázadokkal korábban nyíltak meg a nyomdák. Nagyszeben, Brassó, Debrecen, Nagyvárad, Temesvár után meglehetõsen késõn, 1818-ban kezdte el mûködését Aradon az elsõ nyomda, amelyet a német ajkú Michek Anton (Antal) rendezett be. Pár évvel késõbb, 1835-ben a temesvári Klapka József, a hõs honvédtábornok édesapja nyitott meg egy fiókvállalatot Aradon, de ezt hamarosan eladta Beichel Józsefnek, majd Schmidt Ferenc lett az új tulajdonos.
Amint a legtöbb erdélyi városban, Aradon is elsõsorban a német iparosok mestersége volt a nyomdászat.
A korabeli helyi viszonyokra jellemzõ, hogy csak két olyan könyvrõl tudunk, amely az említett tulajdonosok keze alatt látott nyomdafestéket: Peretsényi Nagy László a Menyegzõi vers c kötete Michek nyomdájából került ki 1819-ben, a Magyar amazonok története címû munkáját Klapka adta ki 1826-ban.
A 18. században megtelepedõ, iskolaalapító minoriták szépen gyarapodó tékájának kötetei jó ideig külföldi híres nyomdákból kerültek ki. Bár az is igaz, hogy az 1848-as forradalom elõtti években, sõt jó ideig azután is, nem mindenik helyi nyomda találta fontosnak cégjelzésének feltüntetését egy-egy kiadványon. Megelégedtek a város és az évszám feltüntetésével.
Az említett okok miatt nem tudjuk pontosan, melyik a legrégibb Aradon kiadott könyv. Ismereteink szerint Peretsényi fent említett két kötete. ?rdekes, hogy a szerzõ leghíresebb munkája, A régi Orod vagyis a mostani Aradnak dolgai pár évvel korábban, 1814-ben nagyváradi nyomdából került ki.
Az 1844-ben megjelentetett Aradi Vészlapokat Bohus Jánosné Szögyén Antónia kezdeményezte a Maros-árvíz károsultjainak megsegítésére. Megszerkesztésével Császár Ferenc helyi tollforgatót bízta meg. A kötetben a kor jeles írói - Bajza, Eötvös, Vörösmarty - közölték írásaikat, és a bevételt fordították karitatív célokra.
A szabadságharc leverése utáni megtorlás elsõ évtizedében a lappróbálkozások is kudarcba fulladtak, a helyi tollforgatók a szebb idõkre vártak. (Az egyetlen kivétel Bettelheim Vilmos könyvkereskedõ kitartásának és kapcsolatainak köszönhetõ Alföld c. lap, amely 1861-ben jelent meg.) Aradon, a mártírok városában az osztrák titkosrendõrség, a cenzúra fokozottan éber volt. A magyar könyvkiadás gondolata eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak tûnt, nem is szólva a vele járó hatósági zaklatásokról.
Egy kiadványnak mégis sikerült kijátszania az önkényuralom elnyomó szerveinek éberségét. Az Arad Megyei Xenopol Könyvtár õrzi Balló Benjamin lelkész Aradi utasítónaptár az 1856. szökõévre c. kalendáriumának egyetlen példányát.
Fábián Gábor - az Aradon élõ polihisztor és jeles mûfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja - munkáinak többsége ebben az idõben Budán vagy Pesten látott nyomdafestéket. Ennek oka talán abban keresendõ, hogy, bár a haditörvényszéktõl kegyelmet nyert, és a politikától teljesen visszavonult, a helyi titkosrendõrség mégis állandóan figyelte, és többször tartottak otthonában házkutatást.
Lakatos Ottó monográfiája szerint egy ilyen alkalommal kobozták el Fábiántól Valerius Maximus mûvének nyomdakész állapotban lévõ fordítását, amelyet soha többé nem tudott visszaszerezni. Késõbb is csak Titus Lucretius A természetrõl c. tankölteményének külön kiadását jelentette meg Aradon 1873-ban, Réthy nyomdájában.
A vidék másik nagyjának, a pankotai születésû Csiky Gergelynek, még a díszpolgári oklevelét is egy fõvárosi nyomdában rendelték meg.
Mindmáig nélkülözhetetlen forrásmunkák
A kiegyezés utáni nagy gazdasági fellendülés elsõ idõszakában csupán néhány évkönyv, majd több tankönyv, egyletek, társaságok, közkönyvtárak, pénzintézetek könyv alakú kiadványai láttak napvilágot Aradon.
A kor helyi tollforgatóinak többsége vagy ismertebb fõvárosi, budai, kassai nyomdákban jelentette meg munkáit, vagy beérte az Alföld, Az Arad és Vidéke, vagy az Aradi Közlöny tárca rovataival.
Az elsõ szerény áttörés a nagyobb tanulmányok szerzõivel hozható összefüggésbe. Szöllösy Károly 1879-ben kiadta Arad sz. kir. város és megye összes népoktatási intézeteinek névsorát, 1879-ben pedig Az Aradvidéki-Tanítóegylet tíz évi mûködése c. összeállítást.
Lakatos Ottó 1881-ben jelentette meg Gyulai István nyomdájában Arad története címû háromkötetes monográfiáját.
Réthy Lipót és fia nyomdájából került ki 1890-ben Némethy Károly tanító és mûfordító összefoglaló tanulmánya: Arad város tanügyi története. A kötet megjelenésében már szerepe volt a z 1881-ben megalakult Kölcsey Egyesületnek.
Ugyancsak a város szellemi életének kovászaként mûködõ, idén fennállásának 130. évfordulóját ünneplõ egyesület javaslatára állítja össze Varga Ottó helyi tanár az Aradi Vértanúk albumát, amely hatalmas könyvsiker, és késõbbi újabb három kiadása és tekintélyes példányszáma ellenére ma is ritkaság.
A nagy lélegzetû és horderejû könyvekre a koronát Márki Sándor teszi fel 1895-ben Arad vármegye és Arad Szabad Királyi Város Története címû monográfiájával. A monográfia bizottság gondozásában jelent meg, és mindmáig a kutató számára megkerülhetetlen forrásmû.
A grafikai megjelenítés szempontjából kimagasló a szép papíron, színvonalas fotókkal illusztrált album, Az Aradi Elsõ Takarékpénztár hatvan évének története, amelyet 1901-ben a pénzintézet adott ki. Jelentõségében pedig legalább ilyen értékes Galsai Kovách Ernõ 1911-ben megjelentetett Aradvár és Aradváros ostroma c. könyve.
Helyi szerzõk, költõk egy-egy aradi kiadású szépirodalmi munkája az elsõ világháború végéig viszonylag csekély példányszámban és kivitelezésben került a könyvesboltokba. Közöttük említhetjük meg Cziffra Géza, a késõbbi ismert filmrendezõ Ketten vagyunk verseskötetét, Csécsi Erzsébet, Antalné Kelecsényi Márta, Dá

2013. június 8.

Székmagyar
A Nyugati Jelen olvasói tudják, hogy több Arad múltját tárgyaló régi kiadványt digitalizáltam. 2011 szeptemberében tettem számítógépen elérhetővé Arad vármegye 1892–1913 között megjelent köteteit.
Az azóta eltelt időben további 1910 előtt megjelent, Arad múltját tárgyaló könyvet alakítottam át elektronikus formátumúra, ilyenként számítógépen megjeleníthetővé úgy, hogy azokban keresni is lehet, és pillanatok alatt megtalálhatja az olvasó, hogy van-e benne arról szó, ami őt éppen érdekelné.
Idén tavasszal személyesen ajánlottam föl a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatójának, hogy tartanék a diákoknak egy bemutatót a digitalizálásról és az általam számítógépesített kiadványokról. Igazgató úr örömmel vette a felajánlást, és annak külön örült, hogy az általuk arra érdemeseknek tartott diákoknak is adnék egy-egy korongot, ingyen.
Igazgató úr a bemutató megszervezését aligazgató asszonyra bízta, aki Lehoczky Attila tanár urat találta legalkalmasabbnak az esemény lebonyolítására. Attila 58 tanítványát tartotta érdemesnek arra, hogy megkapják a korongot. 30 darabot vállaltam el, és vártam, hogy Attila írjon, fölhívjon, vagy valamilyen módon értesítsen: mikor mehetek az iskolába. A telefonom nem csörgött, üzenet, levél nem érkezett.
Rákérdeztem. Attila, mikor lehet szó a bemutatóról?
Attila: „Igen magas helyről rám szóltak, hogy adjam vissza igazgató úrnak a megbízatást”.
Személyesen kerestem föl igazgató urat, aki csak ámult az előállt helyzeten. Azt javasolta, hogy amennyiben fenntartom ajánlatomat, és továbbra is adnék néhány korongot az iskola arra érdemes diákjainak, akkor ők azokat szívesen átadják az évzárón.
Fölhívtam Attilát, és megkérdeztem: milyen helyről szóltak rá?
– Attila: Kitalálhatod.
Ki mondta?
– A: Kitalálhatod.
Fizikatanárként mérni szoktam, nem kitalálni.
– A.: Rájöhetsz magadtól.
Nos, nem akartam találgatni.
Fölhívtam az RMDSZ Arad megyei elnökét, Bognár Leventét, aki azt mondta, hogy erről a kérdéskörről nem beszélt Lehoczky Attilával.
Nem kerestem meg Király András államtitkárt, és az RMDSZ oktatási főtitkár-helyettesét, Magyari Tivadart sem.
Nem tudom ki az a székmagyar, aki 2013 júniusában azt sugallhatja egy főgimnáziumi tanárnak, hogy ne szervezzen a tanév utolsó hetében iskolája tanulásban kiemelkedő diákjainak ismeretterjesztő előadást régi kiadványok digitalizálásáról.
Nem tudom, hogy ki az a székmagyar, aki megpróbálja meggátolni, hogy 2013-ban aradi magyarul tanuló fiatalok kapjanak egy DVD-korongot, ingyen, amelyen a következő kiadványok vannak:
1. Bródy Sándor, Rákosi Viktor: 18negyvennyolcz, A magyar szabadságharcz 1848–49-ben, 1896,Album, 474. lap, 921 kép (6641 Ft)
2. Varga Ottó: Aradi vértanúk albuma,1890, 246 oldal
3. Lakatos Ottó: Arad 1881, I. 257 l., II. 263. l., III. 367 l.
4. Némethy Károly – Aradváros tanügyi története Aradmegye tanügyét tárgyaló függelékkel, I. 393 l., II. 399 l.
5. Fábián Gábor – Arad vármegye leírása históriai, geographiai és statistikai tekintetben, 1835., 287 l.
6. Kehrer Károly:Aradvármegye és Arad sz. kir. város népoktatásügye 1885—1910-ig, 1910, 300 l.
7. Aradvármegye monográfiája:
1. Simonkai Lajos: Aradmegye és Aradváros, 1893, 426 l.
2. Simonkai Lajos: Aradmegye és Aradváros állatvilága, 1893, 141 l.
3. Márki Sándor – Aradvármegye és Arad szabad királyi város története, I. 1892, 564 l., II. 1895, 911. l.
4. Gaal Jenő – Aradvármegye és Arad szabad királyi város közgazdasági, közigazgatási és közművelődési állapotának leírása, 1898, 718 l.
5. Bartucz Lajos, Kollarov M. István, Somogyi Gyula, Mátyás Jenő és Ipolyi-Keller Iván – Aradvármegye és Arad szabad királyi város néprajzi leírása, 1912, 507. l.
6. Somogyi Gyula – Arad szabad királyi város és Arad vármegye községeinek leírása, 1913, 256 l.
8. Kölcsey Egyesület:
1. Somogyi Gyula – Az Aradi Kölcsey Egyesület története 1882-1895, 90 l.
2. Az Aradi Kölcsey Egyesület titkári jelentései 1881-1810, 74 l.
3. Évkönyvek: 1884, 260 l., 1885. I., 113 l., II. 58 l., 1886, 104 l., 1887, 222 l., 1888, 179 l., 1914–1915, 166 l.
A fentieken kívül a korongon vannak még Pécskával, valamint Klebelsberg Kuno életművével kapcsolatos kiadványok is.
Nem érdekel, hogy megtudjuk-e vagy sem székmagyar kivoltát, de ma, 2013. június 7-én elviszem a Nyugati Jelennek ezt az írást, és átadok az aradi Csiky Főgimnázium igazgatójának 40 DVD-korongot a fenti tartalommal, hogy rendelkezzenek azokkal legjobb belátásuk szerint.
Nagy István, Pécska
Nyugati Jelen (Arad)

2013. szeptember 28.

Digitalizált múlt
Mi kell a digitalizáláshoz? Fényképezőgép (lehetőleg állványos), lapolvasó, számítógépes képszerkesztő program, lapszerkesztő program, szövegfelismerő program, és az elhatározás, hogy hozzáfogjunk dolgozni – így kezdődött az a folyamat, melynek végeredményét, egy DVD-t vehettek kézbe tegnapelőtt délután az aradiak.
Az Aradi Magyar Napok keretében a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében került bemutatásra Nagy István pécskai fizikatanár „alkotása”, az Aradi magyar múlt című DVD-je.
A pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület elnöke első körben a digitalizálás folyamatát ismertette a jelenlévőkkel, majd rátért a DVD tartalmának ismertetésére.
A korongon több fejezetben jelenik meg az aradi magyar múlt: az 1848-as részben benne van a Révai testvérek Irodalmi Intézete Rt. által 1898-ban kiadott 18negyvennyolcz – A magyar szabadságharcz 1848–49-ben című történelmi képes album (szerkesztői Jókai Mór, Bródy Sándor, Ignotus, Mikszáth Kálmán és mások), illetve Varga Ottó Aradi vértanúk albuma című 1890-es kiadványa.
Az aradi vonatkozású részben benne van Lakatos Ottó Arad története (I., II., III. kötet, 1881), és Némethy Károly Arad tanügyi története (I., II. kötet, 1890) című kiadványai. Az Arad vármegyei blokk Arad vármegye monográfiája és Arad vármegye leírása históriai, geographiai és statistikai tekintetben (1835.3., Fábián Gábor) című feljegyzéseket tartalmazza.
A korongra felkerült még Somogyi Gyula Az Aradi Kölcsey Egyesület története 1882–1895, 1896című könyvével, a Kölcsey Egyesület titkári-jelentéseivel, és az 1884–1888. között megjelent, illetve az 1914–1915-ös évkönyvvel, valamint a Monografia Pecica (2007), Kovách Géza Fejezetek Pécska nagyközség történetéből (1995), illetve Nagyhalmágyi Sándor Magyarpécska múltjából (1998) című kötetek. Helyet kaptak Péter László Kálmány Lajos, válogatott tanulmányok, illetve Kálmány Lajos Magyar hitvilág című munkáival és Klebelsberg Kuno 11 kiadvánnyal.
A Nagy István által elkészített DVD minden bizonnyal hiánypótló kiadvány, az alkotó számos példányt ajándékozott a Csiky Gergely Főgimnázium diákjainak.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

2013. október 17.

Beszélgetés Király András elnökkel
A megszerzett tapasztalatok komoly értéket képeznek
Tekintve, hogy az aradi Szabadság-szobor Egyesület idén ünnepelte születésének a tizedik évfordulóját, megkerestük a civilszervezet elnökét, Király András oktatási államtitkárt, akivel a tízévi munkájukról, a terveikről beszélgettünk.
– Elnök Úr, gratulálunk az Egyesület tízéves évfordulójához, megkérem, ismertesse megalapításának a hátterét!
– Köszönöm a gratulációt. A köztudatban a civilszervezetünk a Szobor Egyesülete néven rögződött. Természetesen, köze van a Szabadság-szoborhoz, ugyanis annak a felállítása előtt egy évvel jött létre. Abban az időben, amikor éreztük, hogy szükség van egy olyan támogatásra, ami elsősorban nem anyagi, hanem az Arad megyeiek, az erdélyiek, de az anyaországiak is, érzik, tudják, hogy egy nagyon fontos dolog készül az aradi, de a magyarság egésze számára. Valami Trianon után, ami jelkép volt, az is marad a magyarság számára. Újra köztérre kerülhet a Szabadság-szobor. Magam történelemtanárként, RMDSZ-elnökként sokat foglalkoztam a kérdéssel, ezért jól tudtam, hogy 1890 előtt is volt egy nemzeti összefogás, amiben a sajtó is igen komoly szerepet vállalt. Úgy éreztük, ha megalakul egy olyan civilszervezet, amelyik oda is el tud jutni, ahova a politikum nehezebben teheti meg, vagy különböző okok miatt nem jut el, mi vigyük el ezt az üzenetet, a kérést, hogy emberek, itt a lehetőség, részünk lehet egy olyan munkában, aminek az eredménye, remélhetőleg örökké megmarad.
– Igen, de az elhatározás mellett, még sok tényezőnek össze kellett állnia…
– Valóban, nagy szükség volt a szerencsére is, ami mellénk állt, hiszen egy évnek sem kellett eltelnie, és a Szobor köztéren állt. Ez év alatt viszont sokat dolgoztunk. Nagyon sok RMDSZ-tagszervezet, rengeteg civilszervezet, anyaországi polgármesteri hivatal állt mellénk, nemzeti üggyé vált a Szobor újraállításának az igénye. 2003 októberében, amikor nem sikerült felállítanunk, én elmondtam: Los Angelestől Sidney-ig mindenki összefogott, aki érdekelt volt a kérdésben. Mivel látták, hogy mi komolyan vesszük, mi kaptuk a megtisztelő feladatot, közvetíteni a Magyar kormány által kijelölt alapítvány és a restaurátorok munkájának a lebonyolítása között. Mi vezényeltük le, mi felügyeltük, vigyáztuk a felújítási munkálatokat. Valójában oroszlánrészt vállaltunk a szobor újraállításában. A közreműködésünkkel sikerült a debreceni vállalatot megtalálni, amelyik rendelkezésünkre bocsátotta a 300 tonna teherbírású, óriási emelődaruját a Szobor elfordításához. A civil hozzájárulás, természetesen nem lett volna elég az RMDSZ, illetve az akkori kormánypárt támogatása nélkül. Szinte óráról órára kapcsolatban álltunk a daru ideutazása kapcsán, hiszen az nem kelhetett át Ártándnál, mert az útba eső kisebb hidak teherbírása nem volt megfelelő. Az akkori komoly, kitartó munka mára történelemmé vált, épen ezért jó, ha néha visszaemlékezve, alaposabban beépülhet a tudatunkba a visszaállítás története.
Arculatváltás
– A Szabadság-szobor újraállítása után nem érezték-e, hogy az Egyesület teljesítette a küldetését, tehát a további fenntartása értelmetlen?
– Sok minden megfordult az agyunkban, de az is tudatosodott, hogy az újraállítás során létrejött összeköttetések, a megszerzett tapasztalatok komoly értéket képeznek, amit hasznosítani kell. Éppen ezért a vezetőség kidolgozta az Egyesület tevékenységének az új arculatát, ami arra irányult, hogy a név megtartásával, a mindenkori vezetőség feladata legyen a mártír-tábornokok emlékének az őrzése, a Szobor üzenetének továbbvitele. Ezzel párhuzamosan nyitni kívántunk az Arad megyei magyar közösség irányába, ezért maradtunk az RMDSZ-nek azon háttér egyesülete, amely nem politizál, hanem a közösség összetartásának a nagyon fontos feladatát, üzenetét, különféle kulturális rendezvények támogatásával kívánja előmozdítani. Természetesen, ezzel párhuzamosan figyelemmel kísérjük a Szobor életét is. Amikor megcsonkították, mi voltunk az elsők, akik a restaurálását előmozdítottuk. A Vesztőhelyen lévő Obeliszkről sem feledkeztünk meg.
– Honnan szerzik a kulturális rendezvények támogatásához szükséges pénzt?
– 2004-ben még nagyon kevés civilszervezet létezett, ezért a pályázatírásban megszerzett tapasztalatainkat, a befolyásunkat a vidéki, illetve az aradi rendezvények támogatása szolgálatába állítottuk. Nagyon fontosnak tartottuk az ifjúsággal való kapcsolattartást, ezért a megalapításától jó kapcsolatokat ápoltunk az Arad Megyei Magyar Ifjúsági Szervezettel. Ha nem is mindig pénzzel, de háttérmunkával, szervezéssel rendszeresen besegítettünk. Ugyanakkor a Csiky Gergely Főgimnáziummal, a megye egyetlen magyar nyelvű középiskolájával is kiemelten kívántunk foglalkozni. Ezen a téren azonban vannak némi adósságaink, mert szerintem jobban meg kellene találnunk a velük való együttműködés lehetőségeit.
– Vannak-e kézzelfogható elképzeléseik a Főgimnáziummal való együttműködésre?
– El kell döntenünk, hogy a rászoruló fiatalokon kívánunk-e segíteni, esetleg a tehetséggondozásban kívánnunk-e részt venni? Ne tegyük mindig, hogy december 8-án, a Csiky Napon adunk nekik egy összeget, hanem legyen állandó, tartalommal megtöltött kapcsolat az Egyesület és a Csiky között. A kicsinyekkel való foglalkozás külön fejezet a tevékenységünkben, hiszen folyamatosan szervezzük a Mikulás-napokat.
– Milyen a kapcsolatuk a többi civilszervezettel?
– Én valójában azt szeretném, ha az Egyesület komoly szerepet tudna vállalni az aradi és a megyei civilszervezetek összefogásában. Meg kellene erősíteni a Kulturális Autonómia Tanácsot, amit azért hoztunk létre, hogy legyen egy olyan szervezet, ami a megyében a magyarságtudat erősítésére összpontosít. Szerintem jó lenne, ha a civilszervezetek vezetői leülnének, és anélkül, hogy megválasztanák a közös vezetőt, egyeztetnék a rendezvényeiket, hogy ne szervezzenek egymása. Egymást támogatva sokkal hasznosabbak tudnánk lenni. Nem érzek versengést közöttük, de időnként egymásra tevődnek a rendezvényeik.
– Nem gondolja, hogy az RMDSZ szárnyai alatt működő Kulturális Autonómia Tanács nem érte el a célját?
– A cél tekintetében, amiért a KAT-ot létre hoztuk, egyediek voltunk a megyei szervezetek között. Én is úgy érzem, ennek a munkáját tovább kellene gondolni, mert nem igazán találja meg a helyét, noha testületnek kellene lennie. Úgy érzem, a következő időszakban e kérdést újra kell tárgyalni. Sajnos, a diák-kérdés tekintetében már a 24. órában vagyunk, de ez egy külön témát képez egy esetleges, külön beszélgetéshez. Értesüléseim szerint, e témával az RMDSZ elkezdett komolyan foglalkozni mind megyei, mind országos szinten.
Kiadványok, tervek
– Elég sok könyv látott napvilágot az Egyesület jóvoltából. Megkérem, érintsük e témakört is.
– A múlt, a jelen és a jövő harmonikus összevonása céljából adjuk ki a könyveket. Már az ötödik könyvünk lát napvilágot, szerintem, mindnek jó volt a fogadtatása. Az Aradi Magyar Napok programjába illesztett Szabadság-szobor Egyesület Napját mindenképp egy aradi magyar eseményhez vagy aradi magyarhoz kívántuk kötni. Tavaly Tokay György könyvének a kiadását szerveztük, idén a Szántay Lajos műveiről szóló könyv kiadását tettük lehetővé, amivel nem akartunk versenyre kelni a Kölcsey Egyesülettel, ezért e részt egy kicsit nyitva is hagytuk. Jövőre Kovách Géza halálának a X. évfordulóján, az emlékére kívánunk egy napot szervezni, aminek érdekében előrehaladott tárgyalásokat folytatunk a Gyulai Levéltárral. Ott őrzik Kovách Géza hagyatékát, amit feldolgoztattunk. Kovách Gézának volt egy megkezdett érdekes munkája, ami az aradi zsidóság történetét fogta volna át. Ő is úgy érezte, hogy az aradi zsidóságnak fontos szerepe volt a város kulturális fejlődésében.
– Ha már amúgy is közművelődési rendezvényeket támogatnak, nem lehetne-e a támogatáshoz kötni, hogy a civilszervezetek ne szervezzék a programjaikat egymásra?
– A szabadelvűség átka, hogy a programok megtervezésekor a mieink se tudnak egymással egyeztetni. Ha hozzánk támogatási kérelem érkezik, azt megpróbáljuk kielégíteni. Idén 7-8 rendezvényt támogattunk. Mivel azonban közpénzről van szó, csak akkor tudunk támogatást adni, ha el tudnak vele számolni, mert nekünk is számot kell adnunk róla. Kis összeggel, 400-500 lejjel szinte minden civilszervezetet támogatni tudunk, ha el tudnak vele számolni.
– Idén mennyi pénzt tudott összepályázni az Egyesület?
– Össze kell számolnunk, mert külföldi pályázataink is voltak. Így a Bethlen Gábor Alaptól is kaptunk egy komolyabb összeget, ami a kiadásainknak a jó részét fedezte is.
– Emlékhely-állítást támogatnak-e?
– A Fábián Gábor-szobor felállítási költségeit is pályázat útján gyűjtöttük össze. Természetesen, támogatunk.
– Azért kérdem, mert 2014. szeptember 19-én lesz a 70. évfordulója a világosi vérengzésnek, amikor lelőttek 10 ártatlan, magyar polgárt, akiknek soha, senki nem állított emlékhelyet. A kerek évforduló kínálná ehhez a legjobb lehetőséget…
– Szerintem támogatni tudnánk, de már el kellene kezdeni az emlékhely-állítás munkáját, nehogy a jóváhagyások miatt kifussunk az időből.
Nem ideális, de van hatásköre
– Mivel Elnök Úr egyben oktatási államtitkár is, válaszolna-e a kérdésemre: mit jelent ellenzékiként magas rangú kormánytisztviselőnek lenni?
– A helyzet furasága, hogy én a kormányváltás után is ott maradtam. Akkor mindenki úgy vette, hogy átmeneti kormányban sok minden lehetséges. Amikor azonban a decemberi választások után is a helyemen maradtam, mindenki meglepődött. A kormányfő azonban azt mondta: ha a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó államtitkárság őelőtte is megvolt, ő a továbbiakban is meghagyja. Valóban, most teljesen más helyzetben dolgozunk, mint ahogy tettük kormányváltás előtt. Mert a fő döntések nem az én kabinetemben születnek meg, azelőtt viszont nálam is folytak a tárgyalások. Szerencsém is van, abból kiindulva, hogy én vagyok az, aki a parlamenti kapcsolatokért felel, tehát én tartom a minisztérium és a törvényhozás közötti kapcsolatokat, én veszek részt a plénumokon, a bizottsági üléseken. Tehát nem tudnak kihagyni bizonyos dolgokból. Ezen kívül, a miniszter elég nyitott, eléggé européer ahhoz, hogy bármikor, bármilyen kérdésben leüljünk megbeszélni a dolgokat. Amiben tud, segít, amiben nem tud segíteni, azt megígéri, de még nem utasított el. Érdekes szituáció kicsit kívülről nézni, hogy mi történik bent, illetve belülről is kifelé tekintgetni. Nem mondom, hogy ideális állapot, de a kisebbségi oktatás rajtunk megy keresztül, az szerves része a román oktatásnak, ezért minden törvénytervezet rajtunk is keresztül megy. Többször is elmondtam: ezt nem írom alá, üljünk le, beszéljük meg. Nem érzem, hogy nyomást gyakorolnának rám, akaratom ellenére még semmit nem írtam alá. Noha az ideális feltételektől messze vagyunk, megvan a mozgásterem és a hatásköröm.
– Köszönöm a beszélgetést, és további eredményes munkát kívánok!
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

2013. október 23.

Centenáriumi könyvtári kiállítás
Főhajtás elődeink előtt
Száz évvel ezelőtt, 1913. október 25-én avatták fel hivatalosan a Kultúrpalotát, amely egy időben múzeumnak, filharmóniának és közkönyvtárnak is helyet biztosított.
Az A. D. Xenopol nevet viselő megyei könyvtár is ezt a dátumot tartja megalakulása időpontjának, és ezt méltóképpen meg is akarják ünnepelni, noha 1970-ben elköltöztették onnan, és a jelenlegi azóta már a második székhelye. A városi közkönyvtárként mintegy 1500 kötettel induló intézmény ma megyeiként már több mint 500 ezer kötettel rendelkezik, köztük nem egy ritkasággal. Ezek közül is sokat bemutatnak, egyéb dokumentumok mellett azon a jubileumi tárlaton, amely hétfőn délután nyílt meg a megyei könyvtár Klió Termében.
Florin Didilescu, a könyvtár igazgatója az intézmény jelenlegi munkatársai hitvallásaként jellemezte a kiállítást, amely egyrészt ünnep, másrészt szívből jövő, őszinte főhajtás mindazok előtt, akik az évek, évtizedek során adományaikkal gazdagították az aradi közkönyvtár állományát.
Bognár Levente alpolgármester úgy vélte, a Kultúrpalota – mint Arad emblematikus épülete – ünnepének fontos mozzanata ez a kiállítás, amely ugyanakkor azt is igazolja, hogy van alapja annak az álomnak, amely célul tűzte ki az Európa Kulturális Fővárosa cím elérését.
A kiállítás 23 tárlóban mintegy 180 régi kötetet mutat be, köztük egy 1499-ben megjelent inkunábulumot (ősnyomtatványt) is, mindezekhez járulnak dokumentumok másolatai, a tárlók fölött az adományozók portréi, nem utolsósorban a könyvtár mai tevékenységét illusztráló kiadványok is.
A könyvtár százéves történetét Ligia Margea könyvtáros, a tárlat megálmodója és kivitelezője ismertette tömören, nem feledkezve meg a Kölcsey Egyesület meghatározó szerepéről, amelynek könyvtára az induló állományt képezte, aztán az Orczy, a Vásárhelyi-Atzél, Francisc Vörös de Farad, majd a Fábián Gábor, a Mocioni, később az A. D. Xenopol, Coriolan Petranu, Iosif Moldovan, Czárán Gyula, Ioan Tomuţia, Gheorghe Ciuhandu családoktól származó értékes könyvekről.
A most bemutatott legrégebbi könyv a Francisc Vörös de Farad (így szerepel az ex librisében) könyvtárából származik a már említett 1499-es kiadású, latin nyelvű ősnyomtatvány a trójai háborúról szól. Eredeti tulajdonosáról, sajnos, a szervezők nem tudnak semmi közelebbit. Érdekes az a dokumentum is, amelynek eredetije a megyei múzeum tulajdonában van, és amely egy 1913. március 14-i Jegyzőkönyvben rögzíti, hogy a Kölcsey Egyesület Arad szabad királyi város tulajdonába „átmenti” könyvtárának állományát.
Egy beszámolóban, természetesen, nem lehet mindent összefoglalni, sok minden megtudható a tárlatnyitó alkalmával megjelentetett színvonalas katalógusból is. De a legbiztosabb megtekinteni ezt a tartalmas kiállítást, amely november 8-ig látogatható hétköznapokon 9–17 óra között.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

2015. június 18.

Beszélgetés Bognár Levente aradi alpolgármesterrel
A tisztség nem hatalom, hanem közösségi szolgálat
Bognár Leventének, a közelmúltban leköszönt RMDSZ-megyei elnöknek, aradi alpolgármesternek az életében lezárult egy 23 éves időszak, amikor különféle vezető tisztségeket töltött be az érdekvédelmi szövetségben. Beszélgetésünkben a csaknem negyed évszázados időt értékeljük.
– Hogyan indult a politikai pályája?
– Az 1989 decemberében optimizmussal vágtunk bele a társadalmi szerepvállalásba. Azzal a meggyőződéssel tettük, hogy a diktatúra bukása után ismét emberi körülményeket teremthetünk a társadalomban. Mivel a csapatmunkának van legnagyobb hatékonysága, magam is egy csapatban vállaltam feladatot előbb szenátori irodavezetőként, amikor az RMDSZ Arad megyei szervezetének az ügyvezetésével is foglalkoztam. Utána politikai alelnök, majd választmányi elnök, azt követően, két mandátumon át megyei elnök voltam. Számomra ezek a tisztségek nem hatalmi pozíciók voltak, hanem felelős szolgálatként fogtam fel, amit a közösségért, illetve azokért végeztem, akik megbíztak a feladattal. A cél, alázattal szolgálni, jobb életfeltételeket, több jogot biztosítani annak a közösségnek, amely Aradon és a megyében megpróbálja megőrizni önazonosságát, ezért érdekvédelemre szorul.
Számvetés
– Az elmúlt 23 évben folytatott közösségépítő munkája során mit tart a legnagyobb sikernek, amire szívesen gondol vissza, illetve voltak-e emlékezetes kudarcok?
– Szerencsére, több pozitív élményre emlékezhetem. Ilyen a Csiky Gergely Főgimnáziumnak az önállósodása, az épület korszerűsítése, új iskolaszárny építése, vonzóvá tétele a diákok számára. Mivel magam is ott tanultam, lélekemelő érzés látni az intézményen a pozitívumokat. Másik emlékezetes élményem a Szabadság-szobornak a várfogságból történt kiszabadításához, a hallomásból ismert remekműnek az első megcsodálásához fűződik. Még akkor is, ha az újraállítása nagyon bonyolult, őrlődésekkel vegyes, kemény feladat volt. Szinte egy évtizedes előkészítő, meggyőző munka árán sikerült újra köztéren elhelyezni a Szentháromság-szobrot. Nehezen, de sikerült meggyőznünk a többségi kollégákat, hogy az egy olyan érték, ami a várost is gazdagítja, nem a románság ellen irányul, senkinek nem származik kára, az újraállításával csak gazdagodik a város. Ilyen alkalmakkor mindig a szélsőségesekkel kellett megküzdeni, megtalálni azokat, akikkel normálisan együtt lehetett dolgozni. Ehhez mindig rengeteg türelemre, diplomáciára volt szükség. Ugyanakkor sikerült az aradi magyarság számára meghatározó személyiségeknek is szobrot állítani. Gondolok itt Fábián Gáborra és Salacz Gyulára. Megyei viszonylatban sikerült az Erdőhegyi Általános Iskolát különálló oktatási intézménnyé alakítani. Örvendek, amiért ott volt egy olyan csapat, amelyikkel együtt tudtunk dolgozni. Minden olyan lépés, ami a közösséget, illetve az identitást erősítette, pozitívumnak számított. Ezekkel párhuzamosan, sok olyan pozitívum volt, amikor a közösséget szolgáló egy-egy középületet vagy utat, utcák burkolatát újíthattunk fel, egy-egy sikeres magyar rendezvényt támogathattunk. A koalíciós egyeztetések során ugyanis mindig az volt a cél, hogy egy-egy magyar közösség is hozzájusson bizonyos anyagi keretekhez. Ezeket rendszeresen ki kellett lobbizni, de amikor megvalósultak, jó érzés volt tapasztalni, hogy a mi közösségünk is támogatásokhoz, fejlesztési alapokhoz juthatott.
– Negatív emlékei vannak-e?
– Egyértelmű, hogy e munka nagyon sok őrlődéssel is járt, hiszen gyakran metsző ellenszélben kellett dolgozni. A szélsőséges erők állandóan azon dolgoztak, hogy megakadályozzák a természetesnek tűnő jogainknak a gyakorlását. Az identitás megőrzésére, az örökségünk megóvására tett erőfeszítéseink közben minden szalmaszálba belekötöttek. Feljelentettek, amiért az iskolai ünnepségen magyar zászló is volt, mindent megtettek a lejáratásunk érdekében. Voltak viszont olyan esetek is, amikor helyben, felfelé próbáltuk megmagyarázni, hogy bizonyos dolgokat mi hogyan látunk, az elképzeléseink miért jók nekünk. Az RMDSZ felső vezetése másképp látta bizonyos dolgainkat, amelyekről elmagyaráztuk, miért jók a helyi magyarságnak. Törekvéseink soha nem voltak öncélúak, hiszen az eredményeink attól függnek, hogy 10%-os arányban kivel lépünk koalícióra. Ha a magunk 2 szavazatával támogatunk valakit elképzeléseinek a megvalósításában, az is támogat minket a céljaink elérésében. Olykor keserű volt számunkra, hogy az igazunkat felfelé nehéz volt elfogadtatni. Ezzel együtt, úgy érzem, hogy a helyi döntéseink, az együtt gondolkodásaink eredményeseknek bizonyultak, megvolt a hozadékuk. Mert ha valahol számunkra megürül egy szék, nem az a fontos, hogy valaki beleülhessen, hanem az, hogy onnan mit tud nekünk hozni?
Megcsappant képviselettel is eredményt
– Az sem lehetett előny, hogy miközben az 1990-es évek elején 4, jelenleg 2 képviselőnk van Arad Város Tanácsában.
– Természetesen, legfontosabb a képviseltnek az erőssége, mert bármilyen egyezségben lényeges dolog, hogy a felek milyen pozíciókat képviselnek, birtokolnak egy-egy testületben. Az 1990-es években szenátorunk, parlamenti képviselőnk volt, a megyei tanácsban 5, míg Arad Tanácsában 4 képviselővel rendelkeztünk. Akkor teljesen más pozícióból tudtunk tárgyalni, fellépni egy-egy kényes kérdésben. Mostanában viszont sokkal több munkát kell végeznünk, hogy elismerjék, felvállalják az igényeinket. Mert a megyei tanácsban a 33 képviselőből a mi 2 szavazatunk mellé 15, míg a 23 tagú aradi tanácsban a mi két szavazatunkhoz további 10-re van szükség akaratunknak a keresztülviteléhez. Állandó egyeztetésben vagyunk a partnerekkel, ha eredményt akarunk felmutatni az anyanyelvű oktatási hálózatunknak a fenntartása, kulturális rendezvényeinknek a támogatása, civilszervezeteinknek, egyházainknak a megsegítése területén. A munkánk fontos része, hogy mindig a város érdekét, a fejlesztését, a korszerűsítését képviseljük. Ezen belül azonban, a közösségünk érdekeit mindig prioritással kezeltük. Mindig úgy próbáltunk egyensúlyozni, hogy a mi érdekeink ne szenvedjenek csorbát.
– Mivel magyarázható képviseletünknek a folyamatos csökkenése?
– Ahhoz képest, hogy az 1992-es népszámláláskor a megyében 62 ezer, míg Aradon 30 ezer magyar élt, a legutóbbi népszámlálás szerint a megyében 37, míg Aradon 16 ezer főre csökkent a számunk. Azzal együtt, hogy esetleg valakik kimaradtak a népszámlálásból, tudnunk kell, hogy az erőnk nagyban csökkent, a demográfiai mutatóink nem kedvezőek.
– A politikusok általában hogyan viszonyulnak a sokak által extrának nevezett igényeinkhez?
– Közvetlen, esetleg baráti beszélgetéseken elismerik az igényeinknek a jogosságát, amit azonban nyíltan csak nagyon kevesen vállalnak fel, hivatalosan nem állnak ki mellettünk. A „magyar kártyát” bármikor kijátszhatják. Bármikor, amikor valamit kértünk, hisztérikusan beindult ellenünk a médiakampány. Gondoljunk csak Ion Iliescura és csapatára, akik a rendszerváltás után két és fél hónappal kirobbantották a marosvásárhelyi konfliktust, ahol a securitátés időkre emlékeztető törekvések nyilvánultak meg. Később, az Európai Unióhoz fűzött reményeink, sajnos, nem váltak be. Hasonló nacionalista soviniszta megnyilvánulások tapasztalhatók Szlovákiában is az EU és az EP tudtával, szeme láttára. Ezek ellen csakis egységesen tudunk fellépni, ezért a magyarság egységét mindenképp létre kell hozni, mert az „oszd meg és uralkodj” elv manapság is kiválóan működik. Az egység létrehozásáért elnökségem idején megpróbáltam a Szövetségtől eltávolodott embereket visszahozni, integrálni mindazokat, akik tehetnek valamit a közösségért. Éppen ezért, a bizottságokba már nem csak választmányi tagok kerülhetnek, hanem olyan külsősök is, akik be tudnának kapcsolódni az érdekvédelmi munkába. A szórványra való fokozott odafigyelés céljából, javasoltam a Szórvány Szakbizottság létrehozását, a különleges helyzetben élő magyarok felkarolására.
Újratervezve is csapatban dolgozni
– A hallottak szerint nem könnyű hagyaték vár az utódjára…
– Alaposan átgondoltam a staféta átadását, ami a saját döntésem volt. A kongresszus utáni Újratervezés mottója alatt magam is újraterveztem a teendőket. Arra alapul, hogy továbbra is csapatban dolgozzunk, de a feladatokat meggondoltan el kell osztanunk egymás között. Mert a magam intenzív önkormányzati munkája mellett, önkéntesen ellátni a megyei elnöki tisztséggel járó összetett feladatot számomra nagyon megterhelő munka volt. Ezt megbeszéltem Faragó Péterrel, hogy egy közösen meghozott döntéssel, felelősen adhassam át a stafétát. Úgy érzem, a két mandátumom idején kellő módon elő tudtuk készíteni a váltást. Mert fiatalításra nagy szükség van, egy dinamikusabb, fiatalosabb hozzáállással, megyejárással, fiatalok bevonzásával, az új elnök segítésével dinamizálni lehet a szervezetet. Természetesen, a munka alól én sem vonom ki magamat, a felvállalt önkormányzati munkámat folytatom. Ha pontosan leosztjuk a feladatokat, azt jelenti, több időt tudok Araddal foglalkozni, kijutni a kerületekben lakó magyar közösségekhez. Azzal együtt, hogy Cziszter Kálmánnal csak ketten vagyunk városi tanácsosok, de folyamatosan kapcsolatban vagyunk a kerületek magyarságával.
– A következő helyhatósági választások után vállal-e még egy alpolgármesteri mandátumot?
– Amennyiben az érdekvédelmi szövetség, illetve a helybeli magyarság megbíz e faladattal, illetve a politikai konjunktúra is megfelelő, vállalnám Aradon a további közösségi szolgálatot.
– Ehhez kívánok további energiát és sok sikert! Köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

2015. október 5.

Kovách Géza-emléknap, születésének 90. évfordulóján
Az Aradi Magyar Napok keretében az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében – szinte pontosan egy évvel az első, halálának 10. évfordulója kapcsán megtartott Kovách Géza-emléknap után – került sor a második emléknapra. Ezúttal a neves aradi történész, néprajzkutató, közíró születésének 90. évfordulójáról emlékeztek meg. Bár Székelyudvarhelyen született – 1925. december 22-én –, és gyermekkorát sem itt töltötte, leginkább aradinak vallotta magát, hisz életének jó kétharmadát ebben a városban töltötte, tanári és tudományos munkássága is Aradhoz fűződik. A megemlékezés alkalom volt dr. Kovách Géza Válogatott tanulmányok c. könyvének bemutatására is, amelyet az Aradi Szabadság-szobor Egyesület, a szerző hagyatékának tulajdonosa adott ki, s amely, igen szép kivitelezésben a gyulai Dürer nyomdában készült 2015-ben. A 320 oldalas kötetet a Békés Megyei Levéltár, a Kovách-hagyaték gondozójának két munkatársa, Héjja Julianna Erika és Kertész Ádám igazgató válogatta és szerkesztette.
Az embernek szülőföldje és kötelessége van
A rendezvényt Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, a kötet felelős kiadója nyitotta meg úgy is, mint az ünnepelt egykori tanítványa, később tanártársa, barátja, üdvözölve azokat, akikben él Kovách Géza emlékezete. A madárnak szárnya van, szabadsága, az embernek szülőföldje, s ezzel szemben kötelessége – idézte Tamási Áront, majd elmondta: az ünnepelt a mának élt, a múltat kutatva igyekezett jövőképet nyújtani. „Akarva-akaratlanul sokat tanultunk tőle arról, hogyan éljük mindennapjainkat, hogyan élhetjük könnyebben az életet.” Életének egyik fájó pontja az volt, hogy nem lehetett egyetemi oktató, tudományos kutató. Életének utolsó szakaszában alkalma nyílt utazásokra, kutatásra külföldi levéltárakban és a hatalmas összegyűjtött anyag egy részének hasznosítására.
Sokoldalú életmű
A gyulai levéltár igazgatója arról beszélt: amikor, az év elején a Szabadság-szobor Egyesület elnöke megkereste egy kötet kiadásának ötletével, számba vették, hogy K. G. hagyatékában az akadémiai publikációs kritériumoknak megfelelő anyagok, népszerűsítő írások, illetve színes, röpke írások találhatók, s mindhárom csoportból lehetne kötetet összeállítani. Most az első mellett döntöttek, de reméli, hogy továbbiakra, „színesebbre” is sor kerül. A mostani kötet három nagy fejezetben (agrártörténet, kézművesek és céhek, historiográfia) tartalmazza a szerző tanulmányait. A méltató kiemelte: az utóbbi két évtizedben K. G. volt az, aki a legtöbbet tett a Bánság kutatásáért.
Héjja Julianna Erika muzeológus a szerző munkásságának egy kevésbé ismert vonatkozását, néprajzi elfoglaltságait ismertette. Kolozsváron a nagyhírű, műhelyteremtő Gunda Béla professzor tanítványaként néprajzosnak indult (professzora figyelmeztette is: ne engedjen a történelem csábításának), végül – miután Gunda Bélét eltávolították – a történelem mellett kötött ki, noha a néprajzzal soha nem hagyott fel, s a későbbiek folyamán számos folyóiratban, újságban (többek között az aradi Vörös Lobogóban) közölt ilyen témájú írásokat.
Erdész Ádám előadását a levelesládák kutatójának szentelte. Kedves témája volt K. G-nak tudósok, történészek, írók leveleinek tanulmányozása, a Békés Megyei Levéltárban hatalmas anyag létezik az általa felkutatott, különböző feldolgozási szakaszban lévő (többek közt Márki Sándor-, Fábián Gábor-, Salacz Gyula-, Franyó Zoltán-)levelek fénymásolatos, kéz- vagy gépírásos leveleiből. Sokat rendszerezett, hogy „bőségesebb időkben” megjelenjenek – a bőségesebb idők azonban még nem jöttek el, bár K. G. az idők során mintegy negyven, levelezéssel kapcsolatos publikációt tett közzé.
Blazovich László szegedi professzor, K. G. barátja, kutatásainak segítője nem tudott eljönni a megemlékezésre, de az életművet kiválóan összefoglaló, méltató levelet küldött, amelyet Czégé Petra muzeológus olvasott fel.
A megemlékezésen jelen volt Kovách Géza külföldön élő leánya, valamint két unokája.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2016. május 5.

Beszélgetés Bognár Leventével – nyakkendő nélkül
Bírni kell cérnával
– Tősgyökeres aradi vagy.
– Igen. Aradon születtem, itt jártam iskolába, itt dolgozom, itt élek. Óvodától érettségiig aradi oktatási intézmények padjait koptattam. Az elemit az 1-es számú általános iskolában, az V–VIII. osztályt a 2-esben, a középiskolát pedig a 3-as Líceumban. Azután Temesváron a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karát végeztem el.
– Iskolai éveid során voltak-e kedvenc tanáraid?
– Meghatározó tanáraim voltak, akik a hozzánk való viszonyukkal nyomatékosan befolyásolták, mennyire tudtunk közösségben gondolkozni. Egyikük Erdélyi Károly, aki osztályfőnökünk volt. Nagyon jó közösségi osztályszellem alakult ki nálunk. Szintén meghatározó volt Kovách Géza szerepe, akivel osztálykirándulásokon vettünk részt, együtt nótáztunk, meglátogattunk jelentősebb, erdélyi történelmi emlékeket...
– Ki tanította a kémiát?
– Az iskolában Urbán József volt a kémiatanárom, de vakációkban foglalkozott velem Réhon József is: laboratóriumi gyakorlatokat végeztünk együtt, országos olimpiára készültem vele. Tehát nekem a kémia jutott, pedig rajzolgattam is, és kacsingattam a műépítészet felé. Végül is engem érdekelt mind a makro-, mind pedig a mikrokozmosz. És a kémia arról szól, hogy miből áll az anyag, hogyan épült fel a természet...
– Manapság jut még időd nyomon követni a kémia legújabb eredményeit?
– Elfoglaltságom miatt, sajnos, nincs túl sok időm erre, de szívesen nézek a tévében ismeretterjesztő műsorokat. Mindig felkapom a fejem, amikor valami új, korszakalkotó felfedezésről ad hírt a média. Az ember kultúrájához tartozik, hogy ismerje környzetét, azt a világot, amelyben él.
– Hogy érezted magad a Temesvári Műszaki Egyetemen?
– Számomra egyfajta csalódás volt az egyetem. Az anyagszerkezet érdekelt molekuláris szinten, viszont a műszaki egyetem inkább technikai információkat közölt. Hamar rájöttem, hogy az akkori tanítás nem eléggé ösztönözte a kreativitást. A kommunizmusban eléggé beszűkült típusú intézmény volt az egyetem. Ez a felfedezés először megdöbbentett.
– Nem okozott nehézséget a román nyelvű egyetemen az, hogy iskoláidat magyarul végezted?
– Nem volt borzasztó nehéz az átmenet. Igaz, hogy felkészülésem során kénytelen voltam sok román nyelvű szakkönyvet, szaklapot, példatárat lapozgatni. Mondhatnám, hogy az iskolában kétnyelvű volt a felkészülésem. És ez mindenképpen előnyömre szolgált.
– Nehéz volt az egyetem?
– Előtte a kilenc hónap katonaság volt számomra rendkívül nehéz. Az értelmetlen idővesztés teljesen lehangolt. Pozitívumként mondhatom, hogy ott sok mindent sikerült megszoknom, nőtt a tűrőképességem...
– Hova helyeztek az egyetem elvégzése után?
– A temesvári egyetem szigorúbb osztályozása miatt Aradra, a Vegyipari Kombinátba a Kolozsváron végzettek kerültek, akik általában nagyobb jegyeket kaptak, és így magasabb átlagokat értek el. Aradiaknak nem járt elsőbbség. Így nekem Craiova jutott. Egyébként, az Aradra helyezettek sem akartak itt maradni... Rövid idő után megkaptam az áthelyezésemet, hazajöttem a Vegyipari Kombinátba. Hamar szembe találtam magam a rideg valósággal. Mivel megszakítás nélküli termelés folyt, olykor reggeltől-reggelig kellett dolgozni. Nagy felelősséggel járó munka volt. Marosvásárhelyen láttam egyszer egy ittenihez hasonló berendezés robbanását; akkor megértettem, mire képes a 160 atmoszféra. A fizetés is gyenge volt, mindent a párt felügyelt, sokszor nem volt gáz, nem lehetett termelni, messze is volt otthonomtól a kombinát. Négy év után, az első adódó alkalommal eljöttem onnan. Annak ellenére, hogy Romániában a legjobban felszerelt ammóniagyár volt. Egyes berendezések magasabb technikai színvonalúak voltak, mint azok, amelyekről az egyetemen tanultunk.
– Az egészségre nem volt ártalmas ott dolgozni?
– Erős volt az ammóniaszag, nagy volt a zajszint. Végül átlyukadt orrsövénnyel jöttem el. Az óragyárban folytattam, a galvanizálásnál. Érdekes munka várt ott is. Tetszett, csak az volt a gond, hogy a kommunizmus vége felé export minőséget kellett létrehozni teljesen minősíthetetlen anyagokból.
„Mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára”
– Azt tapasztaltam, hogy szívügyednek tekinted a Csiky Gergely Főgimnázium támogatását, rendkívüli módon kötődsz az iskolához. Mi késztetett erre?
– Elsősorban egykori alma materem emléke. Mi mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára. Aradon a magyar iskola jelkép is. Fontosnak tartottuk, hogy arra a szintre hozzuk fel, amilyennek lennie kell Aradon egy középiskolának… Ezt az iskolát meg akarták szüntetni, lépésről-lépésre leépítették, elvették a státuszát… Arra gondoltunk, hogy annak idején, Trianon után, miután elvették a magyar oktatási hálózatot, elődeink a semmiből teremtettek egy iskolát. A forradalom után, bízva a szabadságban és a lehetőségekben, mint tisztségviselő, feladatomnak tekintettem, hogy ezen a területen a lehető legtöbbet tegyük meg. Kezdve az iskola státuszának a kérdésétől az épület belső és külső modernizálásáig, hogy azt mondhassuk, ez az oktatási intézmény, amelyhez kötődünk, minden szempontból vonzó és megfelel a modern kor követelményeinek. Azért harcoltunk, hogy az egyedüli aradi magyar iskola egy bizonyos szintet képviseljen. Elsődleges feladat volt: az oktatás, a kultúra és az egyházak támogatása. Hisz ezek a közösség tartópillérei, amelyek meghatározzák identitásunk megmaradását.
„Nagyon bíztunk a változásokban”
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Először is az a kérdés, hogy mit nevezünk politikának. Azt mondom, hogy az is politika, ha az ember megvallja a magyarságát. A ’89 előtti nacionalista–kommunista helyzetben népszámláláskor vagy a magyar rendezvényeken kisebbségi politikai hozzáállásunkat fejeztük ki. Avval is, hogy magyar iskolába adtuk gyerekeinket.
– ’89 előtt párttag voltál?
– Nem voltam párttag, de voltak élményeim. És nem pozitívak. Volt alkalmam megutálni a diktatúrát, az elnyomó rendszert, amely nem a szabadságról szólt.
– Értek kellemetlenségek?
– ’74-ben, amikor a 125 éves megemlékezés volt a Vesztőhelyen, amikor először hallottam köztéren a magyar himnuszt, amikor elhelyezték a vértanúk földi maradványait a Vesztőhelyen, végzős diákként, mi is kimentünk oda, majd este be akartunk jutni a Kultúrpalotában tartott ünnepi rendezvényre, amelyre a színészóriás, Bessenyei Ferenc is eljött Budapestről. Nem engedtek be. Egy ismerősünk azt mondta, be tudunk menni hátulról is. Megpróbáltuk. Megjelent a rendőrség. Leigazoltattak, és azzal fenyegettek meg, hogy ha nem húzzuk el azonnal a csíkot, a rendőrségen fogunk aludni... Akkor jöttem rá, hogy – bár betöltöttük a 18. évet – nem hagyják, hogy szabadon mozogjunk. Később, a katonaság idején, majd az egyetemen rájöttünk, milyen módon kell bizonyos dolgokat elfogadnunk. A párttag kollégáknak, például, előnyeik voltak; még a kihelyezésnél is plusz pontokat kaptak a párttagok.
– Politizáltál az egyetemen?
– Volt egy mai napig tartó baráti kapcsolatom egy görög fiatalemberrel, csoporttársammal, aki úgy jött ide Görögországból, hogy ott harcoltak a katonai diktatúra ellen, és megbuktatták azt. Elindult náluk a demokratizálódás. Legalább ezer görög egyetemista tanult akkoriban Temesváron. El is mentem egy ülésükre; elnököt kellett választaniuk. Alkalmam volt látni, hogyan működik egy valódi demokrácia. Kiabáltak is, ütköztették a véleményeket, és mindenki érvelt... Éjszakába nyúló beszélgetéseink voltak, amelyeken kifejtettük, mit kellene tenni, hogy egy diktatúrát meg lehessen buktatni, hogyan kéne működnie egy demokratikus társadalomnak, milyen elvek alapján, hogyan kéne lebonyolítani a választásokat? Tehát már egyetemista koromban kialakult egy elképzelésem a demokráciáról... Görög barátom meggyőződéses kommunistaként jött Romániába. Amikor hazament, megmondta, hogy látta, mit jelent a kommunizmus, és visszaadta a pártkönyvét; nem akart részt venni abban, ahogy tönkreteszik az országát. Tisztán látta nálunk, hogy hova vezetett a kommunizmus.
– Ezenkívül milyen események alakították politikai fejlődésedet?
– Sokat hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. A csehszlovák események idején, ’68-ban még kicsi voltam, a lengyelországi megmozdulásokat már egyetemistaként éltem meg, azután volt nálunk, Brassóban a munkásfelkelés… Nagyon bíztunk a változásokban. Egy demokráciát szerető embernek két alternatívája volt: vagy elmegy az országból, vagy várja a pillanatot, amikor ő is beleszólhat…
– Hogy élted meg ’89 decemberét?
– Az óragyárban ért a változás kezdete. December 21-én reggel, amikor lőni kezdtek, bezárták a gyár kapuját, senkit sem engedtek ki. Bentről úgy hallatszott, hogy több ezren haltak meg az utcán. Kitódultunk az ablakokon keresztül, vagy átugorva a kerítést, óriási eltökéltséggel. Rendkívül optimisták voltunk. Az óragyárban a város első vállalati szakszervezetét én jegyeztettem be. Már akkor láttuk, hogy Iliescuék elkezdik maguk alá gyűrni az országot. A gyáron belül is megjelentek az Iliescu-féle párt emberei. Ők akkor azt ígérték, hogy nem vesznek részt a választásokon. Amikor láttuk, mennyire nő a befolyásuk, ellenszervezkedésbe kezdtünk. Jóba lettem az akkori mérőműszergyár képviselőjével és más román meghatározó személyekkel, akikkel eldöntöttük, hogy a Temesvári Kiáltvány szellemében harcolni fogunk a valódi változás eléréséért. Azután a tragikus marosvásárhelyi pogromot látva, megállapítottam: ahhoz, hogy változás legyen országos szinten, mindenkinek saját helyén kell dolgoznia a változásért.
– Megalakult az RMDSZ...
– Az első napokban beiratkoztam az RMDSZ-be, úgy mint több ezer ember Aradon. Arra gondoltam, hogy együtt kell működni a románokkal, nem tekinthetjük kizárólag sajátunknak a forradalmat, ha egyáltalán az volt. Fontosnak tartottam, hogy ne szigetelődjünk el.
– ’92-ben részt vettél az első szabad helyhatósági választásokon.
– Akkor kezdtem komolyabban odafigyelni a feladatokra, és tanácsosjelöltként indultam, Moisescu volt a polgármesterjelölt. Közös listát indítottunk a román pártokkal, én is rajta voltam a sor vége felé óragyári mérnök minőségben. Sokat dolgoztam együtt kollégáimmal azért, hogy ne az Iliescu-párt jelöltje, hanem Moisescu nyerjen. És ő nyert. Annak ellenére, hogy a második fordulóban megjelentek a városban olyan szórólapok, amelyek szerint: „aki Moisescut támogatja, az a magyar tankok bejövetelére szavaz”. Kiéleződött a harc, mert mi is ott álltunk Moisescu mellett, aki igazi demokrata volt; számomra ő volt a helyi demokrácia szimbóluma.
– Akkor tanácsos lettél?
– Nem lettem tanácsos. Év vége felé Cziszter Kálmán, az RMDSZ Arad megyei elnöke felkért, hogy jelentkezzem a megyei ügyvezető elnöki választásra. Én is jelentkeztem a megmérettetésre, és odakerültem. Ki szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem annyira politikai, mint inkább kisebbségpolitikai feladat, érdekvédelmi munka volt. Lévén hogy akkor 15% (ma már csak 10%) a magyarság aradi jelenléte, a harcunk nem szólhatott a hatalom megszerzéséről. Mindig el szoktam mondani, hogy a tisztség nem hatalom, hanem közösségi szolgálat, egy felvállalt felelősség.
– Milyen feladatokat kaptál?
– Mint ügyvezető, a szervezési feladatokat vettem át, ami az egész megyét átfogta, ezen kívül Hosszú Zoltán szenátori irodáját vezettem ’96-ig. Később az Arad megyei RMDSZ elnöki tisztét is elfoglaltam 2011–2015 között.
– Ott kellett hagynod az óragyárat.
– Nem volt könnyű döntés. Két hét gondolkodási idő után történt meg. Nem volt akkor már felhőtlen a feladat. De arra gondoltam, hogy elődeink nehezebb körülmények között is vállalták a magyarságért való kiállást. Akkor, ha most ezt elvárják tőlem, ne zárkózzam el. Nekünk, értelmiségieknek, akik változást akarunk, felelősséget kell vállalnunk a közösségért.
– Hogyan folytatódott pályád?
– Amikor eljött a Constantinescu-éra, azt gondoltam, most már biztosan elért Romániába is a változás szele.
– Többször éreztük így az utolsó évtizedek során...
– Országos szinten is kormányzati felelősséget vállalt az RMDSZ. Akkor lettem alprefektus. ’96-tól 2000-ig foglaltam el ezt a tisztséget. 2000-től városi tanácsos vagyok és alpolgármester.
– Nem lehet könnyű feladatod.
– Nem egyszerű. A tanácsban két szavazattal a 23-ból nem mi vezetjük ezt a várost. De mindig próbálunk olyan megoldásokat találni, hogy lépésről-lépésre el tudjuk érni kisebbségi céljainkat.
– Úgy tudom, hogy mint alpolgármester, elsősorban a város kulturális életével foglalkozol.
– Is, mert nincsenek annyira leosztva a feladatok. Hozzám tartozik a költségvetés végrehajtása, a vagyonkezelés is bizonyos szempontból és egyéb társadalmi szektorok felügyelete.
– Milyen politikai sikereket értél el eddig?
– Úgy érzem, az a siker, ha a közösség asztalára le tudunk tenni valamit. Az a siker, ha a munkának eredménye van.
– Felsorolnál néhány konkrétumot?
– Megemlítem elsősorban, hogy hosszú küzdelem után sikerült önállóvá tenni, és fejleszteni a magyar iskolát, de megjegyezném, hogy a kerületi tanintézményeket is korszerűsítettük. Kulturális örökségünk szempontjából pár dolgot megmentettünk, illetve helyre tettünk. Sikerült jobban kihangsúlyoznunk azt, hogy még mindig itt vagyunk, és ez a város azon értékek összessége, amelyeket különböző etnikai és vallási közösségek hoztak létre, és ebben az aradi magyarság fontos szeletet mondhat magáénak. De több olyan kezdeményezésem volt, amit már az önkormányzatban megvalósítottunk, ami a városfejlesztésére vonatkozik és uniós pályázati finanszírozást nyert, vagy már hagyománnyá vált sport- és kulturális rendezvények.
– Nevezz meg, kérlek, néhány konkrétumot!
– ’99-ben, több éves előkészületek után, kihoztuk a várból a Szabadság-szobrot, a Szabadság-szobor felállításának folyamatában is megtettem a kötelességemet. Ne felejtsük el a Szentháromság-szobor visszaállítását, a Nepomuki Szent János-szobor megmentését. Megemlíteném, hogy harcoltam azért, hogy magyar utcaneveket fogadjanak el, emléktáblákat helyeztünk ki, szobrot állítottunk Fábián Gábornak, Salacz Gyulának, felújítottuk az újaradi Szentháromság-szobrot, kialakítottuk a gáji Gizella teret és el is fogadtattuk ezeket. Mindig fontosnak tartottam meggyőzni polgártársaimat, és bebizonyítani, mennyire fontos személyiségei voltak a városnak ezek az emberek. Ezért is hangoztatom gyakran, hogy értékeinket kétnyelvű kiadványokban kell megismertetnünk a többséggel. Annak is nagyon örülök, hogy október elsejétől sikerült viszontlátni a múzeumban a ’48–‘49-es ereklyéket. Huszonöt éves munka van e siker mögött. Ez csapatmunkát igényelt.
– Szerintem említést érdemel az Aradi Kamaraszínház is.
– Mindenképpen. Az Aradi Kamaraszínház egyik aradi sikertörténetünk, amely a lelkes aradi fiatal színházi szakemberek hozzáértését dicséri. Biztosítani kellett a magyar színjátszás támogatási kereteit. Itt mondanám el, mennyire fontosnak tartom, hogy a magyar adófizető polgárok pénzéből jusson a mi kultúránkra is. Ehhez politikai lobbi kell. Szerintem addig, amíg a mi identitásunkat a kultúra határozza meg, ezt a feladatot a továbbiakban is nagyon fontos felvállalni.
– Hogy érzed, mennyire becsülik meg a munkádat?
– Nekem az az igazi elismerés, ha egy-egy rendezvényre sokan eljönnek. Ez lehet a jól végzett feladat nyugtázása. És mindenképpen közösségi élmény, ha tudunk együtt örülni.
– Milyen rendezvényekre gondolsz?
– Majális a gokartpályán, magyar bál az Expóban, iskolai ünnepélyek, egy-egy színházi előadás, könyvbemutató vagy képzőművészeti kiállításmegnyitók, templombúcsúk, szoboravatás, és még sorolhatnám civilszervezeteink rendezvényeit.
– Vannak díjaid is. Nemrég kaptad meg, elsőként, az EMKE Kötő József-díját.
– A sor elején áll a Fényes Elek-díj, amelyet a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság ítél oda. A Pécsi Pro civitate, a Gyula Város díszpolgára cím vagy a tavaly átvett magyar állam által adományozott Magyar Érdemrend tisztikeresztje is igen megtisztelő. A legfontosabb azonban az, hogy a közösség legyen megelégedve. A közösséget szolgálni csak a közösséggel együtt lehet.
„Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit”
– Mi az, ami legjobban köt ehhez a városhoz? Miért szereted Aradot?
– Először is szülővárosom. Nagyon sok emlék köt hozzá, az értékek, amelyek a városképhez tartoznak, egyedi, gyönyörű homlokzatú épületei. Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit. A hangulatos Maros-part, ami immár aradikum. Ezek tettek engem aradivá. Ezáltal azonosulok a városommal. Ez talán több mint szeretet.
– Milyen utakon jutnak el hozzád az állampolgárok visszajelzései?
– Ma is volt fogadóórám, voltam kint egy kerületben is. Részt szoktam venni kerületi találkozókon, ha szünet van a színházban vagy bálban vagyunk, az emberek kérdezgetnek, beszélgetünk...
– Jellemzi-e az aradiakat a lokálpatriotizmus?
– A lokálpatrióta magáénak érzi a várost. Az a jó, ha az emberek nem a városból, hanem a városért élnek. Ahhoz, hogy jól működjön a város, szükség van az elhivatott lokálpatriótákra, s úgy látom, még szép számban vagyunk.
– Milyen a viszonyod általában az emberekkel? Tisztelnek?
– A kölcsönös tiszteletnek vagyok híve. Tiszteletet csak akkor várhatsz el, ha te is tiszteled a másikat. Fontos, hogy az ember állandó jó viszonyt tudjon ápolni a közösség tagjaival.
– Vannak példaképeid?
– Mindig az elhivatott és az elvhű embereket tiszteltem.
– Vannak-e igazi barátaid?
– Az az igazi barát, aki önzetlen. Az egyik például Görögországban él, kollégám volt az egyetemen. Néhány volt osztálytársammal nagyon közeli kapcsolatban vagyok; rendszeresen találkozunk. És több igazi bajtársam van, akikkel együtt dolgoztunk, dolgozunk a közösség érdekében. Mások, sajnos, már nincsenek az élők sorában.
– Vannak irigyeid?
– Nem tudom, de lehet, akadnak olyanok, akik nem tudják elképzelni sem, milyen sokrétű munkát kell végeznem. Benne van a pakliban, hogy egyesek egyenlőségjelet tesznek a felelőtlen és az elhivatott politikus között. Sajnos sok a rossz példa napjainkban. Az alázattal végzett feladat megóv az irigyektől.
– Érzel tiszteletet az aradiak részéről?
– Különböző alkalmakkor, amikor találkozom az emberekkel, azt látom, hogy nem fordulnak el tőlem, el tudunk beszélgetni, tisztelettel tudunk szót váltani egymással, megkérdezik, hogy vagyok...
– Románok részéről érzel rokonszenvet?
– Egyesek részéről igen. Van olyan eset, amikor kimondják, jó hogy itt a Bognár, mert vele meg fogjuk oldani a problémánkat. Hallottam már olyan véleményt, hogy „habár magyar, de rendes ember!” Ebben a tisztségben, amit az ember elvállalt román közegben, feltételezhető, hogy rajta keresztül a magyarságról is képet alkotnak, beazonosítják. Kisebbségi sorban az embernek tudnia kell, hogy mikor mit engedhet meg magának.
„Nem kötöm magam egyfajta ideológiához”
– Politikai beállítottságod?
– RMDSZ-es politikusként élek a köztudatban, de számomra a szövetség egy érdekvédelmi szervezet. Nem kötöm magam egyfajta ideológiához. A magyarság érdekei melletti kiállás eleve nemzeti vonal. Egyébként demokratikus beállítottságú ember vagyok. Úgy érzem számunkra fontos a nemzeti középvonal.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Más a hétköznapi politika nálunk, és más például Svájcban, pedig ugyanazon a kontinensen élünk. Nálunk a kommunizmus után bekövetkezett szabadságot sokan szabadosságnak élik meg. Az átmeneti időszak nem fejeződött be, folytatódik. Nem kristályosodott ki az az értékrend, amit vártunk. Ebben az országban nem mondható el, hogy a politika megóv minket. Adott pillanatban mindegyik párt kijátssza a magyar kártyát, eleresztik a bennünket támadó nyilakat. Mi, aradiak, ebben a városban kell hogy megkeressük azokat a partnereket, akik megértik, hogy mit akarunk. Nemzetközi szinten jelenleg az a legfontosabb kérdés, hogy Európa hogyan tudja megőrizni identitását és ebben az Európában mi is. Ehhez előbb el kell érni azt, hogy földrészünk mindegyik szegletében ugyanazt a civilizációs szintet hozzák létre. Az integrált Európa-kép szerint, mindegy, hol vagy, mindenütt jól kéne érezned magad. Amíg ilyen nagy különbségek vannak életszínvonalban, életminőségben és mentalitásban, addig ez elég nehezen kivitelezhető.
„A korzózás is nagy élményt jelentett”
– Következik a család. Elárulnál-e valamit róla?
– Szüleim pedagógusok voltak, engemet is tanítottak. Nem volt ez egyszerű helyzet számukra. A szülő–gyerek viszony más az iskolában és más otthon. Éreztem, hogy az iskolában nagyobb az elvárás irányomban. Nagyon tiszteltem őket, mert amit felvállaltak a közösség érdekében – édesanyám tanítóként, édesapám iskola-aligazgatóként, tanfelügyelőként is – kötelességtudattal végezték. Munkám során azt próbáltam én is átadni, amit otthonról kaptam, az erkölcsi hozzáállást, a tisztességet. Nem volt könnyű dolog a jelenlegi társadalmi közegben, mert igencsak felhígultak ezek az értékek.
– Munkád során megkapod családodtól a megfelelő megértést, segítséget?
– Egyértelműen. El kellett fogadni, hogy keveset vagyok otthon. Sokszor reggeltől estig lefoglal a közigazgatási, a közösségi munka. A családnak, feleségemnek is áldozatot kellett hoznia.
– Gyerekeidről?
– Két fiam van: Zoltán és Endre. Zoltán Kolozsváron dolgozik, társadalmi feladatokat is vállal, Endre még tanul.
– Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, élményeid, amelyek nyomot hagytak szívedben?
– Különleges hangulata volt annak, amikor lementünk fürödni a Marosra. A cukorgyártól átmentünk a komppal a Port Arthurhoz, a szabad strandra. Szintén kellemes emlékeim közé tartoznak a kirándulások a Csálai erdőbe. A korzózás is nagy élményt jelentett. Közösségi élet volt a városban. Az emberek köszöntek egymásnak, ha bementem nagyapámmal egy üzletbe, kalapot emeltek, úgy köszöntöttek.
– Hiányzik ez a hangulat?
– Ez a város már nem az a város. Pedig akkor kommunizmus volt.
– Vajon nem a lakosság felhígulásának tudható be ez?
– Dehogynem! Viszont a város hangulatát mi a fiatalabb generációkkal együtt alakíthatjuk úgy, hogy mindannyian itthon érezzük magunkat benne...
„Vannak még terveink”
– Hogy állsz egészségileg? Úgy látom, jó bőrben vagy.
– Rendben vagyok. Üzemképes állapotban.
– Mintha lefogytál volna egy kicsit az utóbbi években.
– Őrzöm az ideális testsúlyomat... A napokban itt járt Oxfordból Gróf László térképtörténész, aki elmesélte, hogy Angliában van egy olyan város, ahol a polgármestert mérlegre állítják tisztség előtt és tisztség után. Ha meghízott, azt mondják, hogy nem dolgozott eleget a közösség érdekében. Ez nálam nem merül fel. Bírni kell cérnával, van gyűrődés. Bízom benne, hogy folytatni tudom; vannak még terveink...
– Milyen a viszonyod a polgármesterrel?
– Kölcsönös tiszteleten alapszik. A többségi politikusokkal igyekszem korrekt kapcsolatot tartani. Ez néha kompromisszumokkal is jár. Számomra a cél mindig a város és közösségünk érdeke.
– Ha megvan az egészség, biztosan vannak terveid.
– Bízom benne, hogy folytatni tudom, és még egy mandátumot végigviszek. Van néhány olyan terv, amelyet beindítottunk, de még nem sikerült megvalósítani. Meg kell várni a megfelelő konjunktúrát. Nekünk nagyon fontos lenne, hogy sikerüljön létrehoznunk Aradon egy magyar kulturális intézményt, multifunkcionális céllal, mert a magyarságnak – fiatalnak, idősnek – találkozási hely kell, például táncház, de kellene egy állandó színjátszó terem... Ideális lenne a Studió mozi termét erre a célra átalakítani. Ehhez önkormányzati jóváhagyás szükséges, dolgozni, egyeztetni kell... Beindítottuk az „egészséges város” programot. Azt szeretnénk, hogy mindenki egészségesen éljen ebben a városban. Kevesebb legyen a stressz, megoldódjék a közlekedés, létesítsünk újabb zöldövezeteket. Régi terv a történelmi belváros felújítása. Folytatni kell az iskola régi épületének a felújítását. Jól szeretnénk együttműködni az egyházakkal; arányos támogatástkieszközölni. Fontosnak tartom, hogy a támogatásokat mindig százalékarányunknak megfelelően osszák le.
– Melyek azok az álmaid, amelyek még nem valósultak meg?
– Mindig álmodtam egy olyan társadalomról, amely az értékekre épül, és a kölcsönös tiszteletre... Olykor mérleget készítek, és azt látom, hogy többet akartunk, de lassabban mennek a dolgok. De hát, amíg élünk, remélünk! És álmodozunk. Mert álmok nélkül nem lehet jövőképünk.
– Egy politikusnak, közéleti személyiségnek szüksége van-e Istenre, általában a hitre?
– Hit nélkül nem lehet élni. Ez egyértelmű. Olyan családból származom, amelyben ez értékrend volt. Én is kötődöm ezekhez az értékekhez.
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Kikapcsolódásként, ha összejön, kimegyek a kutyámmal sétálni a Maros-partra. Friss levegőt szívok, lazítok. Szívesen megiszom társaságban egy jó pohár bort, és próbáljuk megoldani a világ dolgait...
– Pihenőszabadságra szoktál menni?
– Igen, de rövidre. Huszonvalahány napom van még, amelyeket nem tudtam kivenni. Mindig egyeztetnem kell a polgármesterrel meg a másik alpolgármesterrel. A hivatalban mindig kell lennie valakinek.
– Hogyan telnek szabad szombatjaid?
– Ha kerül szabad szombatom, akkor arra használom, hogy bepótoljak valamit abból, amit a hét folyamán nem tudtam otthon elvégezni. Vannak olyan feladatok a családi ház körül, amelyeket más nem csinál meg. Szeretek kiülni a kertbe a fenyőfák alá, és hallgatni a madarakat, olvasgatni. Van ott egy zöld szigetünk, ami betonmentes övezet.
– A majálisról jut eszembe: szeretsz rövidnadrágban, nyakkendő nélkül járni?
– Igen, jólesik néha levenni a „munkaruhát”.
– Szereted a zenét?
– Amikor van egy kis időm, bekapcsolom a CD-lejátszót és hallgatom a zenét. Fiatal koromban is gyűjtöttem a klasszikus zenét, még megvannak a bakelitlemezeim is. Szívesen járok koncertekre. Sokat jelent számomra a klasszikus zene.
– Ismersz Beatles-számokat?
– A klasszikus zene mellett vannak még nagy élményeim, mint az LGT, az Omega. És a Pink Floyd, amely szerintem a csúcs a hozzám eljutott könnyűzene területén. A Beatlesről annyit, hogy azért szeretem őket, mert számaik nem csak ritmust, hanem érzelmeket is közvetítenek.
– Láttalak már sirtakit táncolni, cigánytáncot ropni bálokon, hallottalak nótázni. Szeretsz mulatni?
– Ha elmegyek feleségemmel egy közösségbe, ahol szórakoznak, rá kell hangolódnom az ottani hangulatra. Ez fontos. Meg kell élni az élményt! Egy görög bölcs szerint, az élet szórakozás nélkül olyan, mint egy hosszú út pihenők nélkül.
– Jut-e időd tévénézésre? Milyen műsorokat kedvelsz?
– Kötelezően megnézem-hallgatom naponta a híreket mind a román, mind pedig a magyar tévében. Mi, aradiak a Kossuth Rádión nőttünk fel: „Moha bácsi, a törpe”, „Nyitnikék”, „Miska bácsi levelesládája” – ezek olyan műsorok voltak, amelyekre most is szívesen emlékezem vissza. A tévében jól emlékszem a „ Tenkes kapitányára”, a „Híradót” mindig megnéztem, nem felejtettem el a „Panorámát”, hiányolom a „Deltát”... A mai műsordömpingben nehéz választani, de egy jó Oscar-díjas filmet szívesen megnézek. A humoros filmeket is kedvelem, ha jut rá idő.
– Sportközvetítéseket szoktál nézni?
– Inkább csak az európai és világbajnoki küzdelmekre szoktam időt szakítani.
– Szoktál kijárni focimeccsekre?
– Odafigyelek. Egy meccs végignézéséhez idő kell, és ez ritkán jön össze.
Kötéltánc az ellenszélben
– Standard kérdés: Milyen a hangulatod mostanában?
– Vegyes. Úgy tűnik olykor, hogy amit csinálok, kötéltánc az ellenszélben. De igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz.
– Optimista vagy?
– Úgy mondanám, hogy probléma-, feladatmegoldó vonalon gondolkozom. Ha van egy feladat, meg kell rá találni a megoldást, ha van egy kérdés, azt meg kell válaszolni. Ehhez, persze fel kell mérni a valóságot, tudnunk kell, hol állunk. Különben az elindított folyamat kudarcba fullad. ’89 óta egyfolytában optimista vagyok...
– Mennyire vonz a képzőművészet?
– Szeretem, mert magam is rajzoltam gyerekkoromban. Nyolc évig tanultam a Művészeti Népiskolában. Rajzolni Lia Cott, agyagozni pedig Ioan Tolan tanított. Európaiságunkhoz hozzátartozik a képzőművészet, az alkotás. Ezt szem előtt tartom a testvérvárosi kapcsolatok terén is.
– Mostanában már nem rajzolgatsz?
– Nem jut rá időm. Meg a megfelelő hangulatom is hiányzik. De szívesen elmegyek kiállításokra.
– Jut időd olvasásra?
– Régebben sokat olvastam. Ma kevés időm jut irodalomra.
– Napilapokat és folyóiratokat lapozgatsz?
– Rendszeresen.
– Papíron vagy online formában, interneten?
– Is, is. Nosztalgiával forgatom a nyomtatott sajtótermékeket, szeretem az illatukat. De a lexikonokat csak olykor veszem le a polcról, a Google átvette szerepüket... Rohanó világunkban ritkán akad alkalom a könyvolvasás intim pillanataira.
– Amikor hazaérsz, kikapcsolod a telefonodat?
– Soha. A hivatali telefonom állandó készenlétben áll. Bármi történik bárhol, hívhatnak, tudnom kell róla.
– Van-e hiányérzeted általában tevékenységeddel, környezeteddel, munkatársaiddal kapcsolatban?
– Miután húsz évet eltöltöttem a közigazgatásban, látom, hogy sok olyan terület van, ahol javítani kéne. Túlságosan bürokratikus az adminisztrációnk, rengeteg időt vesz igénybe. Sokszor órák hosszat kell ülnöm az irodámban, hogy aláírjak különféle iratokat. És nem jut elég időm kimenni az emberek közé. Egyébként nagyon kevés a motivált ember bent a hivatalban, mert kicsik a fizetések. Nehéz ott tartani a megfelelő munkatársakat. Megtörténik, hogy kiadok egy utasítást, és nem történik semmi. Megesik az is, hogy kiírnak valamit közbeszerzésre, jelentkezik több cég, az egyik megnyeri, a többi meg óvást nyújt be. Emiatt áll az egész. Odajutunk, hogy nincs, aki levágja a füvet, nem tudjuk befejezni időben a különféle köztéri munkálatokat, és így tovább. Ezek a kellemetlenségek őrlik az embert. El szoktam mondani, hogy én senkinek sem vagyok az alkalmazottja a hivatalban; az én főnökeim az aradi választó polgárok. Nagyon lassan haladnak a munkálatok a Megbékélési parkban is; hasonló, égbekiáltó, bürokratikus okok állnak a háttérben. Ilyen és hasonló problémák miatt van hiányérzetem.
– Jogállamban léteznek törvények, szabályok, amelyeket be kell tartani. Nemde?
– Nálunk a törvényeket és a jogszabályokat lépten-nyomon módosítják, nem világosak és ellentmondóak. Felteszem a kérdést, hogy nálunk, Aradon 16 000 magyar miért nem használhatja anyanyelvét a közigazgatásban akkor, amikor egy 2000 lélekszámú község 500 magyar anyanyelvű lakosának joga van hozzá? Mert ott, a községben a magyarok a lakosságnak több mint 20%-át teszik ki, és ennek alapján kijár. Ilyen anomáliák vannak az alkotmányban az említett jogok és a gyakorlat között.
– Van-e még valami, amit ennek a beszélgetésnek a végén hozzátennél az elmondottakhoz?
– Azt kell tevékenységem során elfogadtatni a környezetemben, hogy én a magyar közösséget képviselem és természetesen a várost mi is fontosnak tartjuk. Például azokat a fejlesztéseket, amelyek a mi jólétünket is elősegítik messzemenően támogatom. Mi, városalapítók is és városalakítók is vagyunk. Politikai hitvallásom mindenképpen az: Ne tegyek olyasmit, amiért azelőtt másokat bíráltam, s ha már nem leszek tisztségben, bárkivel bátran szembe tudjak nézni, tetteim bármikor felvállalhatók legyenek, maradjon meg emberi méltóságom!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

2017. október 3.

Könyvbemutató az arad-belvárosi református templomban
Az elfelejtett hadsereg
Vasárnap délelőtt az arad-belvárosi református templomban tartott ünnepi istentiszteleten az Aradi Magyar Napok keretében gazdag (színvonalas, szavalatokból, ének- és hegedűszólóból álló) kulturális műsort is bemutattak, az istentisztelet végén az Arad Megyei RMDSZ és a Kölcsey Egyesület majdnem teljes vezérkara (Faragó Péter megyei elnökkel, Bognár Levente aradi alpolgármesterrel, a Kölcsey vezetőivel az élen) megkoszorúzták a templom belső bejáratánál elhelyezett két emléktáblát és a templom előtti Fábián Gábor-mellszobrot.
A kulturális műsor keretében került sor Balta János, a Nyugati Jelen munkatársának Az elfelejtett „hadsereg” c., nemrég a Pro Identitas Egyesület és Faragó Péter parlamenti képviselő irodájának a támogatásával megjelent könyvének aradi bemutatására is.
A kötetet Jámbor Gyula a Nyugati Jelen munkatársa méltatta.
„A könyveknek megvan a maguk sorsa; vannak olyanok, amelyek eggyel gyarapítják ugyan a már megjelent sokmilliónyi kötet számát, de se nem osztanak, se nem szoroznak, s legfőképpen szerzőjüknek szereznek örömet. Ám vannak valóban fontosak is, amelyekkel gyarapodik az olvasó, amelyek elgondolkodtatják, segítenek neki új szemszögből láttatni az életet, tágítják látókörét, addig nem ismert összefüggéseket, tényeket tárnak fel előtte, állásfoglalásra késztetik – röviden: hatnak rá.
Balta János könyve, bátran állítom – folytatta a méltató –, ez utóbbi kategóriába tartozik. Olyasmiről ír, amiről eddig nem írtak, arról, amiről az emberek többségének nincs tudomásuk, vagy ha igen, az pontatlan és felületes. Kivételt képeznek természetesen azok a tíz- és tízezrek – talán százezrekről van szó, de hát erről sehol sincs statisztikai adat – akik, családjukkal együtt közvetlenül, illetve közvetve átélték és megszenvedték az elfelejtett ’hadseregben’leírt történelmet.”
„Nem szépirodalmat, hanem dokumentumot tartunk a kezünkben. A könyv a hazai, romániai történelem egy időszakát megragadó ún. oral history, azaz az emberek elbeszélései, vallomásai nyomán kibontakozó történelem. E műfajnak erőssége, hogy ’élő’, a szereplők személyes benyomásait, véleményét rögzíti, gyengéje lehet az esetleges szubjektivitás. Csakhogy itt 48 ember szólal meg, és nehezen elképzelhető, hogy valamennyiük annyira szubjektív, hogy ne a valóság bontakozzon ki az olvasó előtt.”
A továbbiakban a méltató a könyv – szerző által írt – előszavából vett rövid idézettel szemléltette a témát: Balta János sorstársainak, a békeidőben erőszakkal besorozott munkaszolgálatosnak vagy munkás sorkatonának kívánt emléket állítani, akik közül sokan lelki vagy szervi betegségekkel, illetve rokkantan, netán (földi maradványaik helyett kövekkel terhelt) lepecsételt koporsóban tértek haza, valójában a Nép Házának vagy a Cernavodai Atomerőmű vastag betonfalában alusszák örök álmukat.
A valóság gyakran túlszárnyalja a képzeletet, összegzett a méltató.
A szerző felszólalásában kitért a könyv megírásának előzményeire, körülményeire, indíttatására – maga is munkaszolgálatos volt 1989-ben –, és hitelesnek tekinthető vallomások nyomán állította össze könyvét, amely egy elfelejtett, a „szocialista építőmunkában” meggyötört „hadseregnek”, egyéni és családi szenvedésének állít emléket, igazságot, elismerést követelve számukra. Nyugati Jelen (Arad)



lapozás: 1-15




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék