udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 3 találat lapozás: 1-3

Névmutató: Faragho Gábor

1994. december 3.

A Magyar Nemzeti Tájékoztatási Alapítvány szervezésében dec. 3-án Gödöllőn a magyar nemzeti ellenállás hőse és áldozata, az erdélyi származású báró Atzél Ede tiszteletére emlék-estet rendeztek. Dr. Gazsi József történész vázolta fel Atzél Ede életútját. 1944. szept. 22-én indultak el Atzél Ede vezetésével /Dudás József és Faust Imre könyvkereskedő/ Moszkvába, hogy közvetítsék Horthy fegyverszüneti megállapodásról szóló ajánlatát. Moszkvában Kuznyecov vezérezredessel tárgyaltak. Szept. 29-én indultak vissza, okt. 1-jén lépték át a határt, okt. 3-án Budapesten voltak. Közben /okt. 1-jén/ megérkezett Moszkvába a hivatalos magyar küldöttség Faragho vezetésével. Atzél Ede tájékoztatta Horthyt megbeszéléseiről. Atzél titkos útja hamarosan kitudódott. - Később Atzél Ede is részt vett a fegyveres ellenállásban, 1944. dec. 3-án fontos megbízatással ment át az orosz parancsnoksághoz, nyolc nap múlva kellett volna visszatérnie, de nyoma veszett. - Eltűnt, mint annyi ember a szovjet hatóságok kezében. - Ölvedi Ignác olvasta egy szovjet levéltárban Atzél Ede kihallgatási jegyzőkönyvét, tehát egy adat majd előkerül további sorsáról. Mikó István visszaemlékezéseiből olvastak fel az esten. Atzél Ede a Magyar Pártban tevékenykedett, majd az EMGÉ-ben, egy Kalot-ülésen is találkozott vele az emlékező. Atzél megalakította az önkéntesekből álló Wesselényi Lövészegyletet, hogy védelmet nyújtson a román partizánakciók ellen. Katona Szabó István is jó ismerője a családnak, elmondta, hogy Atzél Ede Béla fiának tanítója volt.

2017. február 10.

70 éve írták alá a párizsi békeszerződést
„…tekintettel arra, hogy Magyarország, miután a hitleri Németország szövetségesévé vált, és annak oldalán részt vett a Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniója, az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok és más Egyesült Nemzetek ellen folytatott háborúban, e háborúért a felelősség ráeső részét viseli…”
(Részlet a békeszerződés szövegéből)
1947. február 10-én írták alá Magyarország és a második világháború győztes hatalmainak képviselői a párizsi békeszerződést.
Miután Magyarország többek között földrajzi helyzete és az elbukott kiugrási kísérlet eredményeként a térség államai közül a legtovább maradt a náci Németország szövetségese, a Hitler bukása után megalkotott békétől nem sok jót várhatott. Jóllehet, Magyarország már Kállay Miklós kormánya idején, majd az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulása után is mindent megtett annak érdekében, hogy javítson kedvezőtlen pozícióján, a vele ellentétes érdekeket képviselő trianoni utódállamok „háborús teljesítményével” szemben nem tudott megfelelő érdemeket felmutatni. Ez a kedvezőtlen helyzet már a Faragho Gábor által 1944 októberében átvett előzetes fegyverszüneti feltételekből és az 1945 januárjában megkötött fegyverszünet pontjaiból is kitűnt.
A szerződés értelmében Magyarország már 1945-ben megkezdte a háborús jóvátétel fizetését, felelősségre vonta a háborús bűnösöket, és betiltotta a revizionista, illetve szélsőjobboldali szervezetek működését. Ezek csupa olyan intézkedések, amelyek a párizsi békeszerződésben is megjelentek. Másfelől ugyanakkor a dokumentum hivatalos megfogalmazásáig mégis élt a remény, hogy Magyarország legalább egy téren, a határvonalak megvonása tekintetében igazságosabb elbánásban részesülhet, mint 1920-ban Trianonban. A békeszerződést előkészítő Külügyminiszterek Tanácsának három hónapos ülésszakán aztán ezek a remények is szertefoszlottak. Az 1947. február 10-én Gyöngyösi János külügyminiszter által aláírt békeszerződés értelmében Magyarország határait az 1937. december 31-i – tehát a revízió előtti – állapotok szerint húzták meg, sőt, Magyarország újabb területeket veszített, ugyanis Csehszlovákia három, Pozsony közelében fekvő faluval – Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún – gyarapodott, hogy védhető hídfőt biztosíthasson a város számára. A Párizsban aláírt dokumentum ráadásul tovább rontott a határon túliak helyzetén, ugyanis a trianoni békeszerződéssel ellentétben – az alapvető emberi jogi formulán túl – nem fogalmazott meg kisebbségvédelmi rendelkezéseket, vagyis az elszakított magyarokat az adott állam jóindulatára utalta. Az egyezmény ezenkívül ismét szorgalmazta a háborús bűnösök felelősségre vonását és a fasiszta szervezetek betiltását – Magyarországon ez a folyamat ekkorra már nagyrészt végbement –, illetve 300 millió dollárban állapította meg a Magyarországra kirótt jóvátételt, amiből 200 millió a Szovjetuniót, 70 millió Jugoszláviát, 30 millió pedig a csehszlovák államot illette meg.
A párizsi békeszerződés egyetlen ponton bizonyult enyhébbnek a trianoni diktátumnál: ez paradox módon éppen a hadsereg volt, melynek létszámát a nagyhatalmak 70 ezer főben szabták meg, engedélyezték a nehézfegyverzet és a légierő fenntartását, azonban szigorúan megtiltották atomfegyverek birtoklását és fejlesztését. A Párizsban aláírt béke elrendelte a Magyarországon állomásozó Vörös Hadsereg erőinek kivonását; a szerződés csupán akkora haderő maradását engedélyezte, amekkora a megszállási övezetekre bontott Ausztriával való szovjet összeköttetés biztosításához elengedhetetlen volt.
Összegezve tehát elmondható, hogy Magyarország az 1944–45 során bekövetkező háborús pusztítás után a nagyhatalmak egyezkedéséből is a lehető legrosszabbul került ki, hiszen ismét elvesztette a lehetőségét annak, hogy az elszakított magyar többségű területeket visszaszerezhesse, sőt, a határon túliak érdekképviseletének terén is tehetetlenné vált. Mindezt tetézte, hogy a szerződés aláírásakor a Vasfüggöny már érezhető módon leereszkedett Európára, a békediktátum pedig a Szovjetunió térhódítása ellen sem nyújtott védelmet, vagyis az emberi jogokról és a nemzeti szuverenitásról szóló pontok később üres szólamokká váltak. A párizsi béke eredményeként Közép-Európa ugyanaz a konfliktusoktól és érdekellentétektől szétszabdalt térség maradt, mint volt, annyi különbséggel, hogy 1989-ig egy szuperhatalom zsarnoki uralma elnyomta az egymásnak feszülő érdekeket.
Tarján M. Tamás (Rubiconline)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. szeptember 29.

KUN MIKLÓS: 1944-45-BEN AZ ERDÉLYI MAGYAROK JOBBAN TARTOTTAK A ROMÁNOKTÓL, MINT A SZOVJET ADMINISZTRÁCIÓTÓL
Sztálin és Molotov hagyatékából előkerült, mindeddig publikálatlan dokumentumok szerint az erdélyi magyarok 1944-45-ben jobban tartottak a románoktól, mint a szovjet adminisztrációtól.
A dokumentumokat Kun Miklós Széchenyi-díjas történész ismertette csütörtökön Kolozsváron, a Minerva Egyesület székházában tartott előadásában, amely a gulagra elhurcolt magyarok sorsát megvilágító publikálatlan dokumentumokról és a Sztálin-hagyaték ismeretlen magyar vonatkozású iratairól beszélt.
Amint az Erdélyben is ismert kutató fel is olvasta, a Kolozsvárott is megforduló Sikin tábornok 1945 januárjában egy marosvásárhelyi szakszervezeti gyűlés határozatával példázta az észak-erdélyi magyarok helyzetértékelését. A szakszervezeti határozatban a marosvásárhelyi munkások azt kérték: ha felmerül Észak-Erdély hovatartozásának a kérdése, inkább támogatják a tartomány függetlenségét vagy azt, hogy tartozzék a Szovjetunióhoz, minthogy Romániához kerüljön. A tábornok egy bánffyhunyadi kőfejtő magyar tulajdonosát is idézte, aki kijelentette: a magyarok azt szeretnék, ha Erdély a Szovjetunióhoz tartozna, és nem Romániához.
A tábornok azt jelentette feletteseinek, hogy nemcsak a magyarok, hanem az erdélyi románok egy része is negatívan viszonyul a Bukarestből jött román adminisztrációhoz. A román parasztok is úgy vélték, hogy jobb volt a román csendőrök nélkül, akik a két világháború között üres kézzel érkeztek Erdélybe, aztán amikor menniük kellett, hat szekérrel hurcolták magukkal az itt szerzett vagyont.
Hasonló szellemben számolt be 1944 őszén az előbb román, majd szovjet katonai adminisztráció alá került Erdély közhangulatáról Vas Zoltán magyar kommunista vezető is. Ő azt írta le, hogy az észak-erdélyi lakosság többnyire megnyugvással várta a Vörös Hadsereg bevonulását, mert Erdély kérdésének a gyors és radikális megoldását várta tőle. Arra figyelmeztette ugyanakkor a szovjet vezetést, hogy a magyarok között gyors a kiábrándulás az ismert atrocitások miatt.
Vas Zoltán szerint ehhez az is hozzájárult, hogy a román csendőrök és helyenként a Vörös Hadsereg katonái elkezdték összegyűjteni a volt magyar katonákat, és hadifogolytáborokba viszik őket. Annak ellenére teszik ezt, hogy a katonák korábban többnyire megszöktek alakulataiktól, mert nem akartak Hitler oldalán a Vörös Hadsereg ellen harcolni. A jelentés szerzője szerint ez a Szovjetunió ellen hangolja az erdélyi magyarokat. Vas Zoltán azt is megjegezte: a magyar hadsereg román származású volt katonái nem osztoznak ebben a sorsban.
Kun Miklós úgy értékelte, hogy Erdély sorsát némileg az is befolyásolta, hogy a román átállásról Moszkvában tárgyaló román delegáció több bizalmat ébresztett a szovjet vezetésben, mint a kiugrásról tárgyalni küldött magyar delegáció. A román delegációt vezető Laurentiu Patrascanu külön éjszakai találkozót kért a szovjet vezetés későbbi román “felelősétől”, Andrej Januarjevics Visinszkij helyettes népbiztostól, és közölte: ő ugyan Romániát képviseli, de hithű kommunista, és várja a szovjet utasításokat.
A magyar kiugrásról tárgyaló Faragho Gábor csendőr altábornagyhoz viszont bizalmatlan volt a szovjet vezetés.
Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma



lapozás: 1-3




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék